III.

Az első vevő

Hepzibah Pyncheon kisasszony a tölgyfa karszékben ült, arcát kezébe rejtette, és szabadjára engedte szívfacsaró fájdalmát - sokan ismerik ezt az érzést, amikor a szárnyas remény is ólommá változik bizonytalan kimenetelű vállalkozás előestéjén, mely pedig döntő fontosságú. Hirtelen felriasztotta a kis csengő magas, éles, szaggatottan csilingelő hangja. Az agg hölgy olyan sápadtan emelkedett fel helyéről, mint kísértet a kakasszóra, elátkozott lélek volt csakugyan, s a csengő az a jel, amelynek engedelmeskedni tartozott. De beszéljünk világosabb terminusokban: a szóban forgó kis csengőt a bolt ajtajára erősítették oly módon, hogy egy acélrugó közbeiktatásával rezgésbe jöjjön, és a belső szobákban tartózkodókkal is tudassa, ha vevő lépi át a küszöböt. Csúf, nyűgös kis hangja - talán először szólalt meg, mióta Hepzibah parókás elődje visszavonult a kereskedelemtől - Hepzibah minden idegszálát megreszkettette. A döntő pillanat! Megérkezett az első vevő!

Gondolatnyi időt sem hagyott magának, rohant az üzletbe, sápadtan, harciasan, mozdulataiban és arckifejezésében kétségbeesett elszántsággal, szemöldökét vészjóslóan összevonva, és inkább arra látszott alkalmasnak, hogy harcba bocsátkozzék egy mindenre elszánt rablóval, semmint arra, hogy mosolyogva a pult mögé álljon, és csip-csup áruval kupeckedjék garasos haszon fejében. Egy igazi vevő nyomban hátat fordított és elszaladt volna. Pedig szegény öreg Hepzibah szívében most sem volt semmi bosszúálló düh, és e pillanatban sem a világ ellen, sem senki férfi- vagy asszonyszemély ellen nem táplált haragos gondolatokat. Csak a legjobbat kívánta valamennyiüknek, de azt is persze, hogy bevégezte légyen velük minden dolgát, és egyszer s mindenkorra csendes sírjában pihenhessen.

A vevőjelölt ezúttal nem szaladt el, hanem megállt az ajtóban. Mivel egyenest a fényes reggelből lépett be ide, szemmel láthatólag magával hozott valamit annak derűs hangulatából. Sovány fiatalember volt, nem több huszonegy-huszonkét évesnél, éveinek számához képest nagyon is emelkedett és megfontolt kifejezéssel arcán, mégis ruganyos, fürge, eleven alkatú. Ezek a tulajdonságok nemcsak külsőleg jutottak kifejezésre viselkedésében és mozgásában, hanem úgyszólván közvetlenül a jellemére is vonatkoztak. Állát nem túl selymes szakáll fedte, de nem teljesen, rövid bajusza is volt, és sötét árnyalatú, átszellemült arcának bajusza és szakálla díszére vált. Ruházata az igénytelenségig egyszerű volt: egy olcsó és mindennapos nyári kabát, vékony, kockás pantalló és egy nem éppen a legjobb minőségű szalmakalap. Egész öltözete, úgy, ahogy volt, kikerülhetett az Oak Hall áruházból. Úrrá leginkább az tette - ha egyáltalán igényt tartott erre a címre -, hogy fehér inge rendkívül finom anyagú és tiszta volt.

Minden látható ijedelem nélkül fogadta a jó öreg Hepzibah kisasszony haragos tekintetét, mint aki már eddig is szembenézett vele, és ártatlannak találta.

- Kedves Pyncheon kisasszony - szólt a fényképész, mert nem más volt, mint a háznak az a bizonyos másik lakója -, nagy örömmel látom, hogy nem riadt vissza helyes elhatározásától. Csak azért néztem be, hogy minden jót kívánjak, és megkérdezzem, nem segíthetek-e még valamit az előkészületeknél.

Nehéz és szorongatott helyzetben levők, olyanok, akik valamiért hadilábon állnak a világgal, sok gorombaságot el tudnak viselni, talán csak annál jobban megedződnek a harcra; de ha őszintének érzett jóindulat legcsekélyebb megnyilvánulásával találkoznak, nyomban össze­roskadnak a teher alatt. Így járt szegény Hepzibah is, amikor meglátta a fiatalember mosolyát - elgondolkodó arcán még barátságosabban világított ez a mosoly -, mert amikor jóindulatú szavait meghallotta, először is hisztérikusan felnevetett, azután pedig zokogásban tört ki.

- Ó, Mr. Holgrave! - szólt, mihelyt szóhoz jutott a sírástól -, nem tudok belenyugodni! Soha, soha, soha! Bárcsak meghaltam volna, bárcsak a régi sírboltban fekhetném, ahol őseim nyugszanak! Együtt apámmal, anyámmal, kedves nővéremmel! Bár inkább a bátyám is ott találkoznék velem! A világ olyan rideg, olyan kegyetlen, én pedig túl öreg vagyok már, erőtlen és reményvesztett bármihez!

- Higgye el, Hepzibah kisasszony - szólt a fiatalember csendesen -, hamar meg fog szabadulni ezektől az érzésektől, mihelyt egy kicsit beletanul a szakmájába. Most, amikor hosszú elzárkózottságának végére érkezett, és képzeletbeli rémalakokkal népesíti be a világot, ezek az érzések elkerülhetetlenek, de rémei egykettőre olyan valószerűtlennek tűnnek majd, mint egy mesekönyv szörnyei és emberevő óriásai. Szerintem az életben az a legfurcsább, hogy minden kialakult forma képlékenynek mutatkozik, mihelyt kezünkbe kerül. Így az sem lesz olyan rettenetes, amit most annak gondol.

- De hát én nő vagyok! - siránkozott Hepzibah. - Úrinő, azt akartam mondani, pedig az már a múlté.

- A múlté, de semmi baj, ha a múlté - válaszolta a művész, és előzékeny kedvességén különös, alig rejtett fullánkos él villant át. - Hagyja el, ne törődjék vele! Nem veszít, sokkal inkább nyer vele. Nyíltan beszélek, kedves Pyncheon kisasszony, nemde, barátok volnánk? Én úgy tekintem ezt az eseményt, mint életének szerencsés fordulatát. Lezár egy korszakot, és újat nyit meg. Eddig fokról fokra lassúdott ereiben az éltető vér, mert tétlenül ült előkelőségének körébe zárva, míg mindenki egy vagy más kényszerűséggel hadakozott a világban. Mostantól fogva legalább az egy célra irányuló természetes és egészséges erőfeszítés érzete fogja betölteni, és az a jó érzés, hogy erejével, akár kevés van, akár sok, az emberiség egyesült küzdelmét segíti. Ez nagy eredmény - ez minden, amit bárki elérhet!

- Teljesen érthető, kedves Mr. Holgrave, hogy önnek ilyen eszméi vannak - válaszolta Hepzibah, enyhén sértett méltósággal, szikár alakját kiegyenesítve. - Ön férfi, fiatalember, és mint manapság csaknem mindenki, arra nevelkedett, hogy maga járjon a szerencséje után. De én úrhölgynek születtem, és úgy is éltem mindig, akármilyen szűkösen, de mindig úrhölgyhöz méltóan!

- Én viszont nem születtem úrnak, és nem is éltem úgy soha - mondta Holgrave, és enyhén elmosolyodott -, s így, drága hölgyem, nem is várhatja el tőlem, hogy az efféle érzékenységet megértsem, ámbár, ha nem csalódom, van róla valami halvány fogalmam. Úrnő, úr - ezek a címek a világ eddigi történetében kiváltságokat jelentettek, már akár irigylendőket, akár károsakat, azokra nézve, akiknek kijártak. Manapság azonban, s a jövő társadalmában még inkább - nem kiváltságot jelentenek majd, hanem hátrányokat.

- Ezek újszerű tanok - válaszolta az öreg hölgy fejét rázogatva. - Sohasem fogom megérteni őket, nem is akarom.

- Hát altkor ne beszéljünk róluk többet - válaszolta a művész, kicsit barátságosabb mosollyal, mint előbb -, magára hagyom érzéseivel, alighanem tapasztalni fogja, hogy jobb egyszerű, becsületes nőnek lenni, mint úrhölgynek. Mert tessék elhinni, Hepzibah kisasszony, mióta ez a ház áll, családjából egyetlen úrhölgy sem cselekedett olyan hősiesen, mint a mai napon ön! Soha; és ha a Pyncheonok mindig ilyen nemesen viselkedtek volna, nem hiszem, hogy annak a bizonyos Maule nevű öreg boszorkánymesternek az átka - amelyről egyszer beszélt nekem - befolyásolhatta volna ellenük a gondviselést!

- Ó, ne, ne beszéljen erről! - szólt Hepzibah, akinek roppant jólesett a családi átok borongós méltóságának felidézése. - Ha az öreg Maule szelleme, vagy valamelyik leszármazottja itt látna engem a pult mögött, elmondhatná, hogy beteljesültek leggonoszabb kívánságai. De köszönöm szépen a kedvességét, Mr. Holgrave, és igazán minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy jó boltos váljék belőlem.

- Kérem, valóban hallgasson a tanácsomra - szólt Holgrave -, és egyszersmind engedje meg, hadd legyek én az első vevője. Egy kis sétát szándékozom tenni a parton, mielőtt a műterembe megyek, ahol visszaélek az ég arany napsugarával, és segítségével anyagra rögzítem az emberi arcok vonásait. Abból a kekszből néhány darabka, tengervízbe mártva, épp megfelelne nekem reggelire. Mennyibe kerül fél tucat?

- Hadd legyek úrhölgy egy perccel tovább - felelte Hepzibah, viselkedésében régies méltó­sággal, amely melankolikus mosolyával bizonyos bájjá egyesült. - Egy Pyncheon ne fogadjon el, őseinek házában meg semmi szín alatt ne, egy-két morzsáért pénzt egyetlen barátjától!

Holgrave távozott, és Hepzibah kisasszonyt kicsit vidámabb hangulatban hagyta el, mint amilyenben találta. De hamarosan megint elsötétült a kisasszony kedélye. Dobogó szívvel hallgatta a reggeli járókelők lépteit, melyek utcahosszat sűrűsödtek. Egyszer-kétszer mintha megálltak volna; ezek az idegenek, vagy szomszédok is lehettek éppen, a Hepzibah kirakatában szemlére tett játékokat és apró-cseprő holmikat mustrálgatták. Kétszeresen szenvedett, először, amiért idegen, részvétlen szemeknek jogában áll ott bámészkodni, másodszor azért, mert nevetségesen fontos színben az a gondolat kísértette, hogy a kirakat nincs elég ügyesen elrendezve, vagy legalábbis nem annyira előnyösen, mint ahogyan lehetne. Úgy látszott, mintha egész vállalkozásának szerencséje vagy bukása múlnék azon, ha más apróságokat állít ki, vagy egy nem teljesen makulátlan alma helyébe szebbet tesz. Így hát kicserélte az almát, de rögtön utána úgy érezte, hogy az egész kirakatot elrontotta vele; nem vette észre, hogy részben a csuklóját reszkettető idegesség ront el mindent, részben pedig csak vénlányos finnyássága láttat vele hibát.

Egyszerre két munkásemberféle - mert érdes hangjukból annak lehetett őket ítélni - hangos beszédbe elegyedett épp Hepzibah ajtaja előtt. Először néhány szót ejtettek a maguk ügyeiről, azután egyikük véletlenül észrevette a kirakatot, és felhívta rá a másik figyelmét.

- Ide nézz! - kiáltotta. - Mit szólsz ehhez? Beindult a kereskedelem a Pyncheon utcában!

- Nohát, ez már valami! - kiáltott fel a másik. - A régi Pyncheon házban, a Pyncheon szilfa alatt! Ki gondolta volna? Úgy látszik, az öreg Pyncheon lány szatócsboltot nyitott!

- Menni fog neki, mit gondolsz, Dixey? - szólt a barátja. - Nem merném azt mondani, hogy jó helyen van. Itt a sarkon túl van egy másik bolt.

- Még hogy menni fog neki! - kiáltott fel Dixey olyan fölényes hangon, mintha azt még elgondolni is színtiszta képtelenség lenne. - Egy napig se! Uramisten, az arca - én láttam az arcát, mert egyik évben velem ásatta fel a kertjét, hát az az arc olyan, hogy még az öreg ördög is elszalad előle, ha még annyira szeretne is vele üzletelni. Nincs, aki azt kiállja, hidd el! Állandóan olyan dühösen néz, akár van oka rá, akár nincs, mert szörnyű gonosz természete van!

- No, az még nem lenne akkora baj - jegyezte meg a másik -, az ilyen savanyú népek jól értenek az üzlethez, és mindegyik tudja, hogy mit akar. De én se hiszem, hogy sokra fog menni. Rosszul fizet mostanában az ilyen kis szatócsbolt, akárcsak a kereskedés többi fajtája, a kézművesség vagy a testi munka. A magam bőrén tapasztaltam! A feleségemnek három hónapig volt egy ilyen kis boltja, de öt dollárja odaveszett a kinnlevőségekben.

- Rossz üzlet - válaszolta Dixey, olyan hangon, mint aki csóválja a fejét. - Rossz üzlet!

Nehéz lenne megmondani, hogy pontosan miért, de előbb nem nyomta úgy a félelem Hepzibah-t, mint ahogy most szívébe markolt, amikor a fenti beszélgetést önkéntelen kihallgatta. A dühös tekintetére vonatkozó megjegyzés félelmetes súllyal bírt; úgy tetszett neki, mintha hirtelen reális világításban mutatta volna meg neki az arcát, lehántva róla önáltatásainak hamis színét, és olyan rettenetesnek mutatta, hogy alig mert szembenézni vele. Azonkívül szörnyen megsértették azzal, hogy olyan félvállról vették üzletnyitását - pedig micsoda lélegzetelállító esemény volt ez őneki -, de a nép alig vett róla tudomást, ahogy eme két képviselőjének beszédéből nyilvánvalóan kitűnt. Csak egy pillantás, egy-két odavetett szó, egy durva nevetés, még be sem fordultak a sarkon, és már el is felejtették. Törődtek is az ő rangjával vagy megaláztatásával! Azután a jóslat várható balsikeréről, melyet a bölcs tapasz­talás nyilatkoztatott ki füle hallatára, úgy hullt félholt reményeire, mint koporsóra a rög. Ennek az embernek a felesége már rég megpróbálta, amit ő most, és nem sikerült neki! Hát akkor az, aki úrnak született, aki fél életén át bezárkózva élt, és semmi gyakorlata nincs a világ dolgaiban, hogy álmodhatna az hatvanéves fővel sikeres vállalkozásról, mikor a kemény, éles eszű, szorgos, kitartó New England-i munkásasszony is pórul járt, és csekély kinnlevőségéből is odaveszett öt dollárja? Teljesen valószínűtlennek látszott a siker, alaptalan képzelgésnek a remény.

Valami gonosz szellem mindenáron azon volt, hogy szegény Hepzibah józan eszét elvegye, mert képzelete előtt most bizonyos látképet lebegtetett, amely egy város vásárlóktól nyüzsgő főutcáját mutatta. Mennyi bolt volt, és mind milyen előkelő! Élelmiszerüzletek, játékboltok, divatáru-kereskedések, óriási táblaüveg kirakatokkal, fényűző berendezéssel, hatalmas és gonddal válogatott árukészlettel, ó, vagyonokat fizettek ki érte; és az elegáns tükrök a helyiségek hátterében, amelyekben mind eme gazdagságra rádupláz egy fényesre csiszolt álomképfolyosó! Az utca egyik oldalán a ragyogó áruház állt tele parfümös, sima modorú kereskedőkkel, mosolyogtak, hajlongtak, kedveskedtek, mérték az árut. A másik oldalon ott állt a megfeketült fajú hétormú ház, kiugró emelete alatt az ósdi kis kirakattal, és mögötte Hepzibah zizegő fekete selyemruhában, amint a pult mögött áll, és haragosan szemöldököt ráncol az előtte elhaladó világra! Ez az ellentétes kép úgy támadt rá, mint annak a hatalmas túlerőnek hű ábrázolata, amellyel szemben megkezdte a létért vívandó küzdelmet. Fennmaradni? Ugyan, képtelenség! Soha többé nem is gondol rá! Akár, ha örök köd bontaná a házat, akkor is, mikor a többin napfény ragyog; senki soha át nem lépi ezt a küszöböt, rá sem fogják nyitni az ajtót.

De abban a pillanatban úgy elkezdett csilingelni feje fölött a kis csengő, mintha megbabonáz­ták volna. És mintha az öreg hölgy szíve ugyanarra az acélrugóra járna, mint a csengő, többször erősen összerezzent, egy ütemben a csengővel. Az ajtót szélesre tárták, bár a felső felét alkotó kirakat mögül nem rajzolódott ki emberi alak. Hepzibah úgy állt ott, az ajtóra meredve, összekulcsolt kézzel, mint aki felidézett egy rossz szellemet, és most félve, de mindenre elszántan várná megjelenését. - Istenem, most segíts - sóhajtott fel gondolatban. - Itt a gyötrelem órája! - Az ajtó csak nehezen, rozsdás sarokvasain csikorogva fordult, mert szélesre akarták tárni, és mögötte egy határozott fellépésű, izmos kis lurkó vált láthatóvá, piros almához hasonló piros orcákkal. Rosszul volt öltözve (de, amint látszott, inkább anyja gondat­lan­sága, mint apja lapos erszénye miatt), kék kötényt viselt, túl széles és túl rövid fehér nadrágot, kissé eltaposott sarkú cipőt, és egy kis szalmautánzatú kalapot, amelynek szaka­dá­sain kitüremkedtek göndör hajfürtjei. Egy könyv és egy kis palatábla a hóna alatt azt mutatta, hogy iskolába megy. Egy pillanatig rábámult Hepzibah-ra, ahogy egy nála idősebb vevő is cselekedett volna, mert nem tudta mire vélni azt a tragikus pátoszú mozdulatot és furcsa szemöldökráncolást, amellyel fogadta.

- Nos, kisfiam - szólt Hepzibah, összeszedve a bátorságát, amint ily kevéssé rémítő jelenség állt elébe -, nohát, mi a kívánságod?

- Azt a négert akarom a kirakatból - válaszolt a lurkó, kinyújtott kézzel előretartva egy centet, s egy mézeskalács-figurára mutatott, amely felkeltette az érdeklődését, ahogy az iskola felé oldalgott - azt, amelyiknek nem csorba a lába.

Így hát Hepzibah kinyújtotta hosszú, száraz karját, levette a szerecsent a kirakatból, és átadta első vevőjének.

- Hagyd csak azt a pénzt - mondta, és gyengéden az ajtó felé tolta, mert patrícius előkelősége kényesen tiltakozott a rézgaras láttán, azonkívül pedig hitványságnak érezte volna, hogy elvegye a kisfiú zsebpénzét egy darab állott mézeskalácsért. - Hagyd azt a centet. Neked adom a négert.

A gyermek nagy szemeket meresztett rá, ekkora nagylelkűség a szatócsboltokban szerzett tapasztalataival homlokegyenest ellenkezett, azután elvette a mézesbábfigurát, és elhagyta a helyiséget. Alig ért ki a járdára, amilyen kis kannibál volt, mindjárt leharapta a figura fejét. Mivel nem tette be maga után az ajtót, Hepzibah-nak kellett fáradnia vele. Meg is tette, miközben többször is bosszúsan felfohászkodott a fiatalság, különösen pedig a fiúgyermekek tapintatlan magaviselete miatt. Aztán kitette a kirakatba a híres-neves néger egy másik példányát, de ekkor a csengő újra panaszosan megszólalt, az ajtó a megszokott csikorgással és recsegéssel sarkig tárult, és mögüle ugyanaz az izmos kis lurkó tűnt elő, aki alig két perccel azelőtt távozott. A nemrég elfogyasztott kannibáli lakoma morzsái és egyéb elkenődött nyomai még ott voltak a szája körül.

- Hát most mi kellene? - kérdezte az idős hajadon türelmetlenül. - Azért jöttél vissza, hogy becsukd az ajtót?

- Nem - válaszolta a lurkó, és a mézeskalács-figurára mutatott, amelyet Hepzibah az imént tett ki a kirakatba -, azt a másik négert akarom.

- Itt van, fogjad - mondta Hepzibah, de közben eszébe jutott, hogy ez a kitartó vevő addig nem fogja békén hagyni, amíg egy darab mézeskalács marad a boltjában, azért félig visszahúzta a mézeskalácsot nyújtó kezét. - Hol van a cent?

A kisfiú készen tartotta a centet, de mint született jenki, a jobbik üzletet részesítette előnyben. Most kissé megbántódott arccal Hepzibah tenyerébe tette a pénzt, és azzal távozott, a második négert is az első után küldve. Az újdonsült boltos a kasszafiókba ejtette vállalkozásának első kézzel fogható eredményét. Megtörtént! Ennek a rézgarasnak piszkos érintését már semmi sem mossa le a kezéről. A néger báb csalogató táncának közreműködésével ez a kis iskolásfiú helyrehozhatatlan kárt tett. Az arisztokrácia ősi építményét az ő keze tette itt semmivé, mintha csak gyermeki erejével rombolta volna földig a hétormú udvarházat. Most már Hepzibah falnak fordíthatja a Pyncheonok régről rámaradt arcképeit, és begyújthatja a konyhai tűzhelyet a keleti területeken fekvő birtokának térképével, s felszíthatja a tüzet öröklött történeteinek üres leheletével, mi dolga van már bármiféle örökséggel? Semmi, de semmi, nem több, mint utódaival! Nem úrhölgy most már, egyszerűen csak Hepzibah Pyncheon, gyámoltalan vénlány és vegyeskereskedés-tulajdonos!

De már addig is, míg ezeket a gondolatokat kissé tetszelegve végigvonultatta az agyán, meg­lepő nagy nyugalom szállta meg. A felelem és a nyugtalanság, a nyomasztó éjszakai és nappali rémlátások kínjai, mióta üzletnyitási terve határozott formát öltött, egyszerre megszűntek, nem gyötörték többé. Még mindig érezte helyzetének újdonságát, de már nem nyugtalankodott miatta, és nem is félt. Néha csaknem fiatalos öröm izgalma remegtette meg. Pezsdítő, friss légkör vette körül egész élete tespedő, egyhangú remetesége után. Milyen gyógyító erő van abban, hogy el kell végeznünk valamit. Csodálatos képességek rejlenek bennünk, s nem is tudunk róluk! Hepzibah arca évek óta nem pirult ki olyan egészségesen, mint ebben a rettegett órában, amikor először emelte fel a kezét, hogy segítsen magán. Az iskolás gyerek rézgaras­kája, a kopott, fénytelen kis érme, mely bizonyára számos apró szolgálatot tehetett már itt is, ott is a világban, a jó talizmánjának bizonyult, szíve fölött viselhette volna, aranyba foglalva. Bűvereje volt, talán ugyanolyan hatalom rejlett benne, mintha varázsgyűrű lenne. Hepzibah mindenesetre sokat köszönhetett a kis érme titkos hatásának mind testben, mind lélekben; annál is inkább, mert arra ösztönözte, hogy megreggelizzék: kivételesen engedélyezett magának egy kiskanálnyi ráadás tealevelet is a fekete forrázatba.

Boltosságának első napja azonban nem folyt le mindvégig ilyen vidám és kiegyensúlyozott hangulatban. Mint mindannyian tapasztalhattuk, a gondviselés nemigen kényezteti a halandót felesleges bátorítással, épp csak annyival, hogy lélegzésre és a munkára fussa. A mi idős úrhölgyünk esetében is, miután az első erőpróba izgalma alábbhagyott, életének remény­vesztettsége csak-csak visszatért megint, és ránehezedett lelkére. Olyan volt ez, mintha sűrű, fekete felhő födné az eget, mint gyakran tapasztalhatjuk, szürke homályba borítva mindent, mígnem estefelé egy-egy percre előtűnnek mögüle a leáldozó nap sugarai. De az irigy felhő még akkor is igyekszik eltakarni a vékony sávnyi mennyei kékséget.

A délelőtt folyamán jöttek a vevők, bár elég ritkán; meg kell vallanunk, többnyire nem sok köszönet volt benne, hogy ott jártak, sem nekik maguknak, sem Hepzibah kisasszonynak, még a kasszafiók sem telt meg. Jött például egy kislány, az édesanyja küldte, egy különös színű pamutgombolyagot adott vele, hogy ugyanolyant kérjen - és vitt egy gombolyag pamutot, amelyről a rövidlátó öreg hölgy azt állította, hogy majdnem pontosan ugyanaz a szín, de a kislány futva jött vissza, azzal a mérges és goromba üzenettel, hogy a színe egyáltalán nem felel meg, de különben is az egész gombolyag mállott. Azután jött egy sápadt asszony, arcán gond szántotta ráncokkal, nem volt még öreg, csak nagyon megviselt; szürke csíkok tarkították a haját, mint ezüst szalagok; azok közül való, akikről első pillantásra megmondjuk, hogy halálra gyötri valami vadállat, sőt valószínűleg iszákos, vadállat férj és kilenc gyerek. Néhány font lisztet kért, és elő is vette az érte járó pénzt, de a kopott úri hölgy némán elutasította, és sokkal többet mért neki, mintha pénzért adta volna. Hamarosan ezután egy kék munkászubbonyos férfi lépett a boltba, tetőtől talpig mocskosan, pipát vett, s közben valami erős ital fojtó kigőzölgésével töltötte be a boltot - ez nem csupán leheletéből áradt, hanem a testéből, a ruhájából is, mint a gyúlékony gáz. Hepzibah nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy ez az ember lehet a ráncos arcú asszony férje. Egy zacskó dohányt kért, de Hepzibah megfeledkezett erről az árucikkről, nem volt neki, és a durva vevő földhöz vágta újonnan vásárolt pipáját, értelmetlen, dühös szitkokat mormolt, melyeket káromkodásnak is lehetett venni, azután távozott a boltból. Hepzibah feltekintett, s önkéntelenül szemöldökét ráncolva meredt a gondviselés szemébe.

A délelőtt folyamán legalább öten érdeklődtek gyömbérsör, gyökérsör vagy más hasonló főzet iránt, s mivel semmi ilyesmit nem kaphattak, rendkívül indulatosan távoztak. Hárman nyitva hagyták az ajtót, a másik kettő pedig olyan bosszúsan húzta be maga után, hogy a kis csengő pokolian megtépázta Hepzibah idegeit. Majd egy gömbölyű, izgága, konyhai tűztől kipirult háziasszony rontott be valahonnét a szomszédból, és harciasan élesztőt követelt; amikor pedig a szegény hölgy a maga tartózkodó és félszeg modorában végre megértette felhevült vevőjével, hogy nem tartja ezt az árut, a tűzről pattant háziasszony alaposan kioktatta.

- Micsoda szatócsbolt az ilyen - kiáltotta -, hogy még élesztő sincs! Ki hallott még ilyet! A maga kenyere sose kel meg, de ma az enyém se ám. Legjobb lenne, ha mindjárt becsukná a boltját.

- Bizony - sóhajtott szomorúan Hepzibah -, talán ez lenne a legjobb.

Arisztokrata érzékenységét a fenti eseten kívül is többször súlyosan megsebezte az a közvetlen, sőt nyers hang, ahogy az emberek szóltak hozzá. Úgy látszott, hogy nemcsak egyenrangúnak tartják magukat vele, hanem a pártfogó szerepét vették magukra. Pedig Hepzibah, bár maga sem tudott róla, titokban mégis azt remélte, hogy valami ködös fény- vagy glóriaféle fogja övezni, hogy öröklött előkelősége, mint a valódi arany, tiszteletet vagy legalábbis hallgatólagos elismerést parancsol. Másrészt az okozta neki a legnagyobb kínszenvedést, ha előkelőségét túl nyíltan ismerték el. Egy-két túlbuzgó részvétnyilatkozatot meglehetős csípősen fogadott, és sajnálattal valljuk meg: egy alkalommal határozottan a keresztényi magatartással ellentétes viselkedésre ragadtatta magát, ugyanis egyik női vevőjéről az a gyanúja támadt, hogy nem azért jött a boltjába, mert venni akart valamit - csak színleg kért ezt, amazt -, valójában az a gonosz kíváncsiság hajtotta, hogy őt megbámulhassa. A közönséges perszóna mindenáron látni akarta az avítt arisztokrata sarjadékot a pult mögött, aki egész fiatalságát élemedett koráig a világtól elzárkózva élte le. Ebben a konkrét esetben - bár egyébkor teljesen szándék nélkül való és ártalmatlan volt - szemöldökráncolása jó szolgálatot tett Hepzibah-nak.

- Így még soha nem ijedtem meg! - mesélte a kíváncsi vevő egyik ismerősének a Hepzibah-nál tett látogatásról. - Valóságos vén boszorkány, becsületszavamra! Nem sokat szól, az igaz, de csak látnák, milyen gonosz szeme van!

Egészében véve tehát a lecsúszott úrihölgy igen kellemetlen tapasztalatokra tett szert, ami az általa „alacsonyabb osztályok”-nak titulált emberek természetét és viselkedését illeti, pedig eddig felsőbbrendűségének magaslatáról bizonyos jóindulatú és szánakozó engedékenységgel tekintett le rájuk. De, szerencsétlen módon, éppen ellenkező irányú érzésekkel is küszködött: azt a gúnyos keserűséget értjük, amely a tétlen arisztokrácia iránt támadt benne, pedig nemrég még ő is oda sorolta magát. Ha egy úri hölgy lebbent el boltja előtt kényes, drága, nyári öltözékben, lobogó fátyollal, kecsesen leomló szoknyában, s oly éterien könnyedén, hogy az ember szépséges cipellőkbe bújtatott lábát kereste, vajon érinti-e a poros földet, ha a néptelen utcán nagy ritkán effajta látomás haladt el, csábos illatot hagyva maga után, mintha egy csokor tearózsát vittek volna arra, ilyenkor, attól tartunk, Hepzibah szemöldökráncolását ugyancsak nem lehetett kizárólag rövidlátásának tulajdonítani.

„Mi végből él - gondolta, szabadjára engedve ellenséges érzületét, amely egyetlen valódi megaláztatása a szegény embernek a gazdagok előtt -, a mennyei vezérlő Bölcsesség nevében miféle céllal él a világon ez a nő? Az egész világnak azért kell robotolnia, hogy az ő tenyere fehér és puha maradjon?”

Azután szégyenkezve és bánkódva tenyerébe rejtette arcát.

- Istenem, bocsáss meg! - szólt.

Isten minden bizonnyal megbocsátott neki. De Hepzibah attól tartott, az első fél nap külső és belső krónikáján végigtekintve, hogy a szatócsbolt erkölcsi és vallásos érzületének romlását idézi elő, és még csak nem is járul hozzá lényegesen evilági boldogulásához.