I.

A régi Pyncheonok

New England-i városaink egyikében van egy kis mellékutca, körülbelül a közepén egy ódon faház áll, amelynek hét, magasba nyúló orma, más-más égtáj felé tekintve, irdatlan ágas-bogas kéményt fog közre. Ez az utca a Pyncheon utca, a ház pedig a régi Pyncheon ház; a bejárat előtt lombos szilfa is áll, amelyet minden odavalósi gyerek Pyncheon szilfa néven ismer. Valahányszor a fent említett városban járok, sosem mulasztom el, hogy be ne forduljak a Pyncheon utcába, s ne sétáljak egyet a két ősi nevezetesség, a terebélyes szilfa és a viharvert épület árnyékában.

Mikor e tekintélyes udvarházat szemlélem, mindig olyasfélét érzek, hogy e külső, akár az ember arcvonásai, nem csupán viharok és napsütések nyomát viseli, hanem a halandó lét hosszú története is rá van vésve, s mindaz a jó és rossz, mely bensejében lezajlott. Hogyha mindezt jelentőségéhez méltón elsorolnánk, olyan történet kerekednek belőle, mely nem csekély érdekkel és tanulsággal bírna, továbbá szembeszökő egységével valósággal művészi kéz irányító szándékát sejtetné. Hanem akkor az elbeszélés csaknem két évszázad történetét foglalná magába, és kellő terjedelemben kifejtve nagyobb, nyolcadrét kötetet, vagy hosszabb, tizenkét részből álló sorozatot is megtöltene, mint amire körültekintő gondossággal, egész New England annalesei kiterjednek, melyek ugyanezt az időszakaszt tárgyalják. Épp ezért szűk­szavúságra kényszerülünk, ami a Pyncheon ház, más néven hétormú ház múltjával kapcsolatos tudnivalók nagyobb részét illeti. Röviden felvázolván hát a körülményeket, melyek közt a ház alapjait lerakták, és egy futó pillantással végigmérve a ház sajátságos külsejét, amint elszürkült és megfeketült az uralkodó keleti szélben, s felfedezve az itt-ott különösen viruló zöld foltokat a ház tetején és falain, ahol a legdúsabban tenyészik a moha, belekezdhetünk történetünkbe, oly időponttól kiindulva, amely nem esik messze napjainktól. Mégis kapcsolatban marad a rég letűnt múlttal; és feledésbe merült eseményekkel, személyekkel függ majd össze, oly erkölcsökkel, érzelmekkel és felfogásokkal, melyek nagyrészt talán teljesen elavultak, azonban megfelelőképpen bemutatva az olvasónak, azt példázzák, hogy az élet leg­frissebb újdonsága is mennyi régi anyagot épít magába. Ugyaninnét mély tanítást nyerhetünk, azon kevéssé méltatott igazságról, hogy az egymást követő nemzedékek minden cselekedete oly csírát alkot, amelyből hosszú-hosszú idők folyamán teremhet s terem is jó vagy rossz gyümölcs, és hogy azzal a múlandó vetéssel együtt, amit a halandók célszerűségnek neveznek, szívósabb növények magvait is elvetik, melyek azután sötét árnyékba vonhatják az eljövendő nemzedékek sorsát.

A hétormú ház, akármilyen ódonnak tűnik ma, nem a legelső lakóház volt, melyet civilizált ember emelt éppen ezen a helyen. A Pyncheon utcát valamikor az igénytelenebb Maule-dűlő névvel jelölték a telek eredeti tulajdonosa után, akinek a tanyája előtt a mai utca tehéncsapás volt. A földből ezen a helyen kellemes, lágy vizű, természetes forrás fakadt - ritka kincs a tenger övezte félszigeten, ahol a puritán település keletkezett -, ez már régen arra késztette Matthew Maule-t, hogy kunyhót építsen ide, borzas nádfödéllel, holott a telek eléggé messze esett a falu akkori központjától. Később azonban, ahogy a város növekedett, vagy harminc-negyven év múlva, épp az a terület, melyen ez az otromba kalyiba állt, rendkívül kívánatossá vált egy előkelő és befolyásos ember számára, aki elfogadhatónak tűnő igényt támasztott erre és a hozzácsatlakozó nagyobb földdarabra a törvényhozás egy adománylevele alapján.

Pyncheon ezredes, az igénylő - ennyit homályba borult vonásaiból is biztonsággal kihámoz­hatunk -, vasakaratú és céltudatos ember volt. Matthew Maule viszont, jelentéktelen kisember létére, konokul védte azt, amit jogos tulajdonának tartott, és jó néhány évig sikerült is megőriznie a két-három acre földet, melyet verítéke hullásával hasított ki az őserdőből, hogy kertet és tűzhelyet alapítson rajta magának. Tudomásunk szerint a vitának nem maradt fenn írásos nyoma. A tárgyra vonatkozó ismereteink szájhagyományra támaszkodnak. Így hát elhamar­kodottan járnánk el, s tán igazságtalanul is, ha az ügy érdemi részét illetően határozott véleményt kockáztatnánk meg; mindenesetre feltehetőnek tűnik, vagy felmerül a kétely, vajon Pyncheon ezredes nem terjesztette-e ki jogtalanul igényét, hogy Matthew Maule kis telkét is bekebelezze a neki járó területbe. Van valami, ami igencsak megerősíti ezt a gyanút, éspedig az a tény, hogy két ennyire nem egyenrangú ellenfél viszálykodása olyan korban, amelyben, bármilyen nagyszerűnek tűnik is számunkra egyébként, a személyes befolyás sokkal nagyobb mértékben esett latba, mint manapság - hosszú éveken át eldöntetlen maradhatott, és csak a vitás földdarab birtokosának halálával zárult le. E halál módja szintén másképp hat a gondolkodó elmére manapság, mint másfél évszázaddal korábban. Olyan halál volt ez, mely gyalázattal és borzalommal övezte a tanya egyszerű lakójának nevét, úgyhogy csaknem szent cselekedetnek számított szerény otthonának még a földjét is felszántani, s kitörölni helyét és emlékezetét az emberek köréből.

Egy szó mint száz, az öreg Matthew Maule-t boszorkányságért végezték ki. Egyike volt e szörnyű téveszme áldozatainak, mely többi tanulsága között afelől is felvilágosít bennünket, hogy a befolyásos osztályok, és azok, akik magukra vállalják a nép vezetését, teljes mértékben fogékonyak mindama szenvedély koholta téveszmékre, amelyek az elvakult csőcseléket feltüzelik. Papok, bírák, államférfiak - koruk legbölcsebb, legjózanabb, legszentebb emberei - álltak a legbelső körben a bitófák körül, leghangosabban ők biztatták a véres munkát, és ők ismerték be legkésőbb, hogy nyomorultul tévedtek. Ha eljárásuk bármely része kisebb meg­rovást érdemel, mint a többi, akkor ilyenképp kiemelhetjük, hogy éppenséggel részrehajlástól mentesen üldöztek nemcsak öregeket és szegényeket, mint a korábbi törvényes mészárlások során általában, hanem mindenféle rendű és rangú ember, osztályos társaik, saját fivéreik, feleségük ellen is éppúgy folyt a hajsza.

Ilyen általános pusztítás, zűrzavar közepett nem csoda, ha olyan jelentéktelen ember, mint Maule, sok szenvedő társa között, szinte észrevétlen baktatott fel vértanúi útján a dombra. Később azonban, mikor már lelohadt ama szörnyű kor elvakult őrjöngése, az emberek vissza­emlékeztek rá, milyen nagy hangon csatlakozott Pyncheon ezredes ahhoz az általános követeléshez, hogy meg kell tisztítani a földet a boszorkányoktól, sőt azt is rebesgették, hogy szégyenletes gyűlölség hevítette buzgalmát, mikor is Matthew Maule elítélését sürgette. Mindenki tudta, hogy az elítélt felismerte a személyes érdek könyörtelenségét üldözőjének viselkedésében, és úgy nyilatkozott, hogy a préda miatt kergetik halálba. Kivégzése percében - nyakában a hurok, a nézők első sorában Pyncheon ezredes lóháton, zord arccal szemlélve a végrehajtást - Maule a vérpadról jóslatot intézett hozzá, melynek szavait mind a hiteles történet, mind a kemencesut szájhagyománya pontosan megőrizte. - Isten - mondta a halni kész ember hátborzongató arckifejezéssel, rendületlenül szembenálló ellenfelére mutatva - vért itat vele.

Miután az állítólagos boszorkánymester meghalt, szerény hajléka könnyű zsákmányként hullott Pyncheon ezredes markába. Mégis amikor elterjedt a híre, hogy az ezredes nagy udvarházat szándékozik építeni - tágas házat, súlyos, ácsolt tölgyfa gerendázattal, melyet számos eljöven­dő nemzedék hajlékának szánt - éspedig pontosan ugyanazon a helyen, ahol azelőtt Matthew Maule rönkből tákolt kalyibája állt, hát akkor sokat csóválták a fejüket a helység vénasszonyai. Kifejezetten nem vonták ugyan kétségbe, hogy a rendíthetetlen puritán lelkiismeretéhez hű, becsületes ember módjára járt el az előbb vázolt események során, arra mégis célozgattak, hogy házát oly sírra készül építeni, amelyből feljár a lélek. Otthona magában foglalja majd a sírba tett boszorkánymester hajlékát, és ilyenformán mintegy jogot ad neki arra, hogy az újonnan épült lakosztályokban, a hálószobákban, melyekbe jövendőbeli vőlegények vezetik menyasszonyukat, és ahol a Pyncheon vérből eredő gyermekek születnek, mindenütt kísértsen. Maule bűnének borzalma és csúfsága, s büntetésének nyomorúsága sötét árnyékot vet a frissen vakolt falakra, és hamarosan megfertőzi egy régi épület szomorú légkörével. Az ég szerelmére, miért - mikor körülötte oly sok földet borított még az erdő szűz harasztja -, miért kellett Pyncheon ezredesnek éppen egy átok sújtotta helyet választania?

De a puritán katona és városatya nem volt az az ember, akit el lehetett volna téríteni jól meggondolt tervétől, akár a boszorkánymester hazajáró szellemével ijesztgetik, akár bármi más ostoba, érzelgős szóbeszéddel, ha az mégoly hihetőnek hangzanék is. Ha azt mondják, hogy rossz ott a levegő, az még talán gondolkozóba ejtette volna valamelyest: egy gonosz szellemmel azonban kész volt szembenézni a maga otthonában. Mivel meg volt áldva józan ésszel, mely rendíthetetlen és szilárd volt, mint a gránit, és vaskapocsként tartotta össze a hajthatatlan következetesség, lépésről lépésre megvalósította eredeti tervét, s fel sem merült benne, hogy ellene szól valami. Ami a tapintatot illeti, vagy némi aggályoskodást, amit egy kicsit is finom érzékenység kelthetett volna benne, az ezredes, akárcsak fajtájának és nemzedékének legtöbb tagja, ilyesmire cseppet sem volt fogékony. Így hát ugyanott ásta ki pincének a földet, és fektette le udvarházának alapjait, jó mélyre, ugyanazon a négyzet alakú földdarabon, amelyről először Matthew Maule söpörte el a száraz leveleket negyven évvel azelőtt. Furcsa eset, sőt, amint némelyek vélték, baljóslatú jel volt, hogy nem sokkal rá, miután a munkások hozzáfogtak az építkezéshez, az a forrás, melyről korábban említést tettünk, teljesen elvesztette előbbeni kellemes ízét. Megzavarta-e eredetét, ahonnét feltört, a mélyre ásott pince, vagy pedig valamely sejtelmesebb ok rejtőzött a titok mélyén, nem tudni, annyi bizonyos, hogy Maule kútja, ahogyan továbbra is hívták, kemény és sós vizű lett. Mind a mai napig ilyen is, és a környék bármely öregasszonya tanúsíthatja, hogy aki itt csillapítja szomját, annak ez a víz gonoszul megkeveri a gyomrát.

Az olvasó furcsállhatja, hogy az épülő új ház építőmestere nem volt más, mint annak az embernek a fia, akinek halott kezéből a föld tulajdonjogát kicsavarták. Nagyon valószínű, hogy akkoriban ő lehetett szakmájában a legjobb mesterember, vagy talán az ezredes ajánlatosnak tartotta, avagy a jó érzés késztette rá, hogy az egész világ szeme láttára félrevessen minden ellenséges érzületet elesett ellenlábasának hozzátartozóival szemben. És a kor általános nyersesé­gével és gyakorlatias gondolkodásmódjával sem állott ellentétben, hogy a halott fia hajlandó legyen becsülettel megkeresni a maga garasait, vagy inkább súlyos arany font­sterlingjeit, apja halálos ellenségének erszényéből. Akárhogy is volt, Thomas Maule felvállalta a hétormú ház építését, és feladatát olyan híven teljesítette, hogy a gerendázat, melyet keze ácsolt, mind a mai napig tart.

Így épült meg a nagy ház. Mivel az író emlékezetében ismerősen - mert kisfiú korától fogva izgatta kíváncsiságát, úgy is, mint egy rég letűnt kor építkezésének egyik legremekebb és legdíszesebb példája, és sok olyan esemény színhelyeként is, mely emberi érdekességben talán még gazdagabb, mint ami egy néhai hűbérúr várának szürke falai közt zajlott le - korhadt régiségében áll, annál nehezebb elképzelnie, milyen lehetett, mikor vadonatúj faláról először verődött vissza a napfény. Jelenlegi állapotának árnyéka, a mostanié, melyben százhatvan év múlva találjuk, elkerülhetetlenül átfeketéllik azon a képen, melyet festeni szeretnénk róla, felidézvén a reggelt, amikor a puritán nagyúr vendégségbe invitálta magához az egész várost. Megépülvén a ház, már csak felavatása volt hátra: világi ünnep ez, de vallásos szertartás is. A nagytiszteletű úr, Mr. Higginson fohászát és szentbeszédét, valamint az egy torokból felhangzó gyülekezeti zsoltáréneklést, a durvább lelkületűek számára gyömbérsör, almabor, bor és pálinka özöne volt hivatva még vonzóbbá tenni, továbbá megbízható források szerint egy egész ökör, egyben megsütve, vagy ha nem is egész, legalább egy ökör húsa, könnyebben kezelhető combok és hátszínszeletek formájában. A roppant mennyiségű pástétomhoz egy elejtett szarvas szolgált alapanyagul, melyet onnét húsz mérföldnyire lőttek az erdőben. Egy, az öbölben fogott hatvanfontos tőkehalból ízes halleves készült. Egyszóval az új ház kéménye ontotta a konyha füstjét, messze körzetben hús, hal és szárnyas illatával töltve be a levegőt ínycsiklandóan, növényi fűszerekkel, nemkülönben jó sok hagyma szagával elegyedve. Ilyen ünnepségnek már pusztán a szaga is, amint az emberek táguló orrlyukkal, mélyen beszívták, szíves meghívásul és étvágygerjesztőül szolgált egyszersmind.

A Maule-dűlőn, vagy ahogy most már illendőbb volt nevezni, a Pyncheon utcában, úgy szorongott a nép, mikor a kijelölt óra elérkezett, mint istentiszteleten egy egész gyülekezet. Mindannyian, közeledvén az impozáns épülethez, felnéztek reá, hiszen mostantól fogva előkelő rang illeti meg az emberi lakóhelyek sorában. Ott állt a ház, kissé visszahúzódva az utca vonalától, de nem szerénységből, hanem büszkeségből. Külső felületét, ami látható volt belőle, különös figurák borították, a gótikus képzelet groteszk alkotásai, bemélyesztve, vagy ráfestve a mészből, kavicsból, agyagból és üvegdarabkákból készült csillogó vakolatra, mely a fából ácsolt falakat borította. A hét orom minden oldalon meredeken szökött az ég felé, és valóságos népes épületcsaládot képviselt, mely mégis egyetlen kémény szellőzőnyílásain lélegzett. A sok-sok ólomkeretes, rácsos üvegablak kicsi, rombusz alakú szemein szűrte a napfényt a nagy teremre meg a szobácskákra, az emelet azonban, mivelhogy jócskán kinyúlt a földszint fölé, és a második pedig az első fölé, árnyékba, azaz borongós félhomályba borította az alacsonyabban fekvő helyiségeket. A kiugró emeletek alá fából faragott gömbök voltak erősítve. A hét orom mindegyikét spirális vasrudak ékesítették. Az utcához legközelebb eső, arra néző orom három­szögletű lapjára napórát erősítettek a megnyitás napjának reggelén, és ez még az első derűs óra múlását jelölte abban a történetben, amelybe a végzet nem mindvégig szánt ennyi derűt. Körös-körül faforgács, kőszilánk, zsindely, fél téglák hevertek elszórva; és ezek, a nemrég megmoz­ga­tott földdel együtt, amelyen még a fű sem ütközhetett ki, csak fokozták az idegen, szokatlan hangulatot, mely mindaddig körülveszi az új házat, míg bele nem illeszkedik az emberek hétköznapjaiba.

A főbejárat csaknem olyan méretű volt, mint egy templomkapu, a két elülső torony szélességében helyezkedett el, és nyitott oszlopcsarnok fedte, melynek falai mentén a bejárattól jobbra-balra padok álltak. A boltíves kapu alatt most papok, presbiterek, városatyák, elöljárók, lelkészek, a város és a megye valamennyi előkelősége ott topogott, ledörgölve lábáról a sarat a még soha nem koptatott küszöbön. Ide sereglettek az alacsony osztálybeliek is, ugyanúgy, mint uraik, csak még nagyobb számban. Mindenesetre közvetlenül a bejárat mögött két szolga állott, akik a vendégek közül néhányat a konyha tájékára irányítottak, másokat pedig az előkelőbb helyiségek felé tessékeltek - barátságosan fogadtak mindenkit, mégis gondosan latba vetve kinek-kinek társadalmi rangját és helyzetét. A komor színű, ünnepélyes, gazdag bársonyöltözékek, a keményített nyak- és kézelőfodrok, csipkés kesztyűk, tiszteletre méltó szakállak, tekintélyt hordozó magatartás és arckifejezés, mindez megkönnyítette abban az időben, hogy különbséget tegyen az ember az előkelő állású úr és a kereskedő vagy netán iparos között, aki bőrmellényében rettegéssel vegyes áhítattal lopakodott be a házba, melynek építésénél maga is segédkezett.

Egy szerencsétlen körülmény azonban néhány, külsőségekhez ragaszkodó látogatóban alig-alig rejtett visszatetszést keltett. E köztiszteletet ébresztő rezidencia megalapítójának, aki bár kissé darabos, de körülményes udvariasságáról volt híres, minden bizonnyal személyesen ott kellett volna állnia az előcsarnokban, hogy elsőként üdvözölje a sok előkelő személyt, aki otthonát az ünnep alkalmából megtisztelte. De mindeddig nem látták, legkedvesebb vendégei előtt sem mutatkozott. Még érthetetlenebbé vált Pyncheon ezredesnek ez a nemtörődömsége, amikor megérkezett a tartomány második főembere, és ő sem részesült a többieknél udvariasabb fogadtatásban. Ez az úr, az alkormányzó, noha számítottak rá, hogy jelenlétével emeli az ünnepség fényét, egyedül szállt le a lováról, maga segítette le hölgyét az oldalnyeregből, és úgy lépte át az ezredes küszöbét, hogy senki más nem üdvözölte, csak a főkomornyik.

A főkomornyik - egy halk, ősz hajú, végsőkig tisztelettudó férfiú - most már szükségesnek tartotta magyarázatul közölni, hogy ura még a dolgozószobájában, avagy magánlakosztályá­ban van, ahová egy órája vonult vissza, amikor is azt az óhaját fejezte ki, hogy semmiféle jogcímen ne zavarják.

- Nem látod, fiam - szólt a megyei főseriff -, hogy ez itt az alkormányzó úr személyesen? Azonnal hívd elő Pyncheon ezredest! Tudom, ma reggel leveleket kapott Angliából, és talán annyira belemerült tanulmányozásukba, hogy egy óra is eltelt, és észre sem vette. De nem fog örülni neki, azt hiszem, ha elmulasztod figyelmeztetni egyik legfőbb elöljárónk jelenlétére, akit feltétlenül üdvözölnie kellene, hiszen éppenséggel magát Vilmos királyt is helyettesítheti a kormányzó távollétében. Szólj uradnak, de tüstént!

- Nem lehet, kérem tisztelettel - válaszolta a szolga nagy zavarban, és valami olyan félszegséggel, amely megdöbbentően és nyilvánvalóan utalt Pyncheon ezredes könyörtelen szigorára -, uram parancsa félreérthetetlen volt, és, amint uraságod tudja, nem tűri ő, hogy akik szolgálatában állnak, feltétlen engedelmesség helyett magyarázgassák parancsait. Aki akarja, nyissa rá az ajtót, én nem merem, még ha a kormányzó maga szólít is fel rá!

- Hallott már ilyet, főseriffúr! - kiáltott fel az alkormányzó, mert fültanúja volt a fenti vitának, és úgy érezte, elég nagy tisztséget tölt be ahhoz, hogy méltóságával néha játékosan bánjék. - Majd én mindjárt segítek a bajon. Itt lenne az ideje, hogy a mi kedves ezredes barátunk üdvözölje vendégeit, különben még azt hihetjük, addig-addig kóstolgatta, melyik hordót guríttassa fel az ünnep tiszteletére, míg egy-két korttyal többet ivott a kelleténél a jó kanári borából. Mivel azonban így félrehúzódik, hát emlékeztetem kicsit házigazdai kötelességeire.

És amint mondta, el is indult, nehéz lovaglócsizmájában akkorákat dobbantva a padlón, hogy azt a hét orom legtávolabbi zugában is meghallhatták, s ment egyenesen az ajtó felé, amelyet a szolga mutatott, s új fáját megdöngette hangos, felsőbbséges kopogtatásával. Aztán moso­lyog­va körültekintett, és várta a választ. De amikor senki sem jött ajtót nyitni, újra kopogtatott, ugyanolyan eredménytelenül, mint az imént. Erre azután, mivel egy cseppet vérmes volt a természete, az alkormányzó felemelte nehéz markolatú kardját, és úgy dörömbölt vele az ajtón, hogy amint néhány jelenlevő suttogva megjegyezte, az a lárma még a halottakat is felzavarná álmukból. Akárhogy is volt, úgy látszott, hogy Pyncheon ezredest mégsem ébreszti fel. Mikor a zaj elhalt, az egész házra kietlen, mély és nyomasztó csend telepedett, jóllehet sok vendég nyelvét már megoldotta egy-két pohárka titokban felhajtott bor vagy égetett szesz.

- Furcsa, mondhatom! Nagyon furcsa! - kiáltotta az alkormányzó, de most már nem mosolygott, hanem összevonta a szemöldökét. - Mivel házigazdánk láthatólag elöl jár a jó példával, hát én is félreteszem az illemet, és bátorkodom magányában rátörni.

Megpróbálta kinyitni az ajtót, az engedett kezének, és azonnal kitárult a hirtelen támadt szélben, amely hangos sóhajtásként végigsuhant a külső ajtótól végig az új ház minden szobáján és folyosóján. Megsuhogtatta a hölgyek selyemöltözékét, meglengette az urak paró­káinak hosszú csigáit, meglebegtette az ablakfüggönyöket és a hálószobák kárpitját, mindenütt szokatlan mozgást okozva, mely mégis inkább vihar előtti tespedt csendhez hasonlított. Egyszerre valamiféle áhítat, félig rettegés, félig kíváncsiság árnyéka telepedett a társaságra, bár senki sem tudta, mit vár, vagy mitől tart.

Mégis, hogy az ajtó kinyílott, mind odatódultak, és az alkormányzót mohó türelmetlenségük­ben a szoba belseje felé tuszkolták.

Első pillantásra semmi különöset nem láthattak, csak egy közepes méretű, ízléssel berendezett szobát, amelyet kicsit túlságosan besötétített a sok függöny, a polcokon sorba rakott könyveket, a falon egy nagy térképet, valamint Pyncheon ezredes képmását, mely alatt ott ült a valóságos Pyncheon ezredes, egy tölgyfa karszékben, kezében tollat tartva. Előtte az író­asz­ta­lon levelek, pergamenek, üres papírlapok hevertek. Úgy látszott, mintha rámeredne a kíváncsi tömegre, melynek élén az alkormányzó állt; és sötét, rideg ábrázatán rosszalló kifejezés ült, mintha mélyen sértené okvetetlenkedésük, hogy így megzavarták magánya csendjét.

Most egy kisfiú - az ezredes unokája, az egyetlen emberi lény, aki bizalmasan közelíteni merészelt hozzá - utat tört magának a vendégek között, és futott az ülő alak felé, de félúton megtorpant, és ijedtében visítva felsírt. A társaság erre közelebb nyomult, reszketegen, mint a falevelek, mikor hirtelen megrázza őket a szél, és észrevették, hogy merev tekintete különös módon kancsal, hogy nyakfodra véres, és deres szakálla is vérrel van bemocskolva. Halott volt az acélszívű puritán, a könyörtelen üldöző, a kemény markú és erős akaratú férfiú! Halott, saját új házában! Van egy legendás részlet, melyre csak azért érdemes hivatkozni, hogy a jelenetnek, amely amúgy is elég hátborzongató, éreztessük babonás hangulatát - eszerint egy hang, amely igen hasonlított a néhai vén Matthew Maule-éhoz, a kivégzett boszorkánymester­éhez, hangosan a vendégek füle hallatára megszólalt: - Íme, vérrel itatta őt Isten!

Hát ilyen korán ide talált amaz egyetlen vendég - az a bizonyos, aki kérlelhetetlenül ellátogat, ha előbb nem, hát utóbb, minden emberi hajlékba.

Pyncheon ezredes rejtélyes, hirtelen halála óriási elképedést keltett, sőt a mai napig is beszélnek róla. Sok szóbeszéd járta, néhány az idők múlását is kiállta, ma is állítják még, hogy a jelek erőszakos halálra vallottak, hogy ujjnyomok voltak az ezredes torkán, ráncba vasalt nyak­fodrán véres kéz lenyomata, és hogy szakálla zilált volt, mintha erőszakosan belemarkoltak és megcibálták volna. Azt is mondogatták, hogy a rácsos ablak az ezredes széke mellett nyitva állt, és hogy csupán néhány perccel a végzetes esemény előtt egy alakot láttak kimászni a kert kerítésén, a ház hátulsó oldalán. Oktalanság lenne azonban még csekély hitelt is adni az efféle meséknek, hiszen ezek a leírthoz hasonló esetekben mindenkor lábra kapnak, és sokszor, akárcsak ezúttal, mérges gombákként még hosszú ideig burjánzanak a föld alá került, kidőlt fatörzs helyén, miután az már rég szétoszlott a földben. Részünkről ugyanolyan kevés hitelt adunk ennek a történetnek, mint ama csontkézről szólónak, melyet állítólag az alkormányzó látott az ezredes torkán, de amint közelebb lépett, a kéz eltűnt a levegőben. Az viszont kétségtelen, hogy az orvosok sokat tanakodtak és vitatkoztak a holttest felett. Egyikük - John Swinnertonnak hívták -, aki a hír szerint kiváló tudós volt, a gutaütés egy fajtájának tulaj­doní­totta az ezredes halálát, ha ugyan sajátos szaknyelvét helyesen értjük. Pályatársai egyenként más-más feltevést fejtegettek. Ki valószínűbben, ki kevésbé, de mindegyik csavarosan titokzatos formulákba öltöztette véleményét, ami, ha nem vall is a nagy tudományú orvos­doktorok zavarára, de mindenképpen azt kelt a járatlan olvasóban. A tetem felett a halottkémlő bizottság megtartotta tárgyalását, és józan, okos férfiak lévén, azt a vitathatatlan döntést hozták nyilvánosságra, hogy „hirtelen halál” esete forog fenn!

Egyáltalán nem valószínű, hogy komoly gyanú szólt volna a gyilkosság mellett, vagy a legcsekélyebb alappal bárkire rákenhették volna a gaztettet. Az elhunyt magas rangja, vagyona és kiemelkedő jelleme feltétlenül biztosította, hogy szigorúan, alaposan kivizsgáljanak minden kétes jelenséget. Mivel semmi ilyet nem jegyeztek fel, biztosra vehetjük, hogy ilyesmi nem is volt. Minden ellenkező állításért a hagyomány felelős - amely gyakran olyan igazságokat örökít át, amelyeket a történelemírás elfelejt feljegyezni, de még gyakrabban csak a kortársak vad fantazmagóriáit, amilyeneket régebben a kemence mellett meséltek, ma pedig az újságok sűrítenek lapjaikon. A Pyncheon ezredes temetésén mondott gyászbeszédben, melyet kinyom­tat­tak, és így mindmáig fennmaradt, Higginson nagytiszteletű úr, egyházközsége kiváló tagjának boldog földi pályafutása mellett halálának szerencsés pillanatát is felemlítette. Kötelességei mind teljesítve, igen nagy gazdagságra jutott, családjának s az eljövendő nemzedékeknek biztos talajt adott a lába alá és védelmező tetőt a feje fölé, mely lépcsőfok vihette volna felfele az ily embert, mint az az utolsó, a földről az örökkévalóság arany kapujába? A kegyes egyházi férfiú bizonyára nem vette volna ajkára ezeket a szavakat, ha legkevésbé is arra gyanakszik, hogy az ezredest egy fojtogató csontkéz küldte a másvilágra.

Pyncheon ezredes halála időszakában családja oly biztos virágzásnak nézett elébe, amennyire erre az emberi dolgok változandóságát figyelembe véve számítani lehet. Csaknem biztosra lehetett venni, hogy az idő inkább gyarapítani fogja fényes gazdagságukat, semmint elkoptatni és szétzülleszteni. Ugyanis fia és örököse nemcsak egy virágzó uradalom azonnali birtokába jutott, hanem egyszersmind egy követelést is örökölt egy indián jelzáloglevél révén, melyet a törvényszék utólag érvényesnek mondott ki, igényét egy hatalmas, addig még felderítetlen és pontosan fel sem mért területre a keleti államokban.

A Pyncheonoknak ez a birtoka - mert hiszen majdnem biztosan annak számított már - a mostani Waldo megye nagy részét magába foglalta Maine államban, és sok hercegségénél nagyobb volt, sőt Európa földjén némely uralkodó fejedelem egész államánál is. Ha az úttalan őserdőt, mely ez idő tájt még elborította ezt a vad hercegséget, kiszorítja majd a terjedő emberi kultúra arányló termékenysége, amely kor kétségkívül be fog következni, ha netán sokat várat is magára - az a Pyncheonok leszármazottait nyilván mérhetetlen bőséggel árasztja majd el. Ha az ezredes csak néhány héttel tovább él, valószínű, hogy nagy politikai befolyása, valamint komoly kapcsolatai mind külföldön, mind Angliában elégnek bizonyultak volna ahhoz, hogy ezt az igényt érvényesíthesse. Azonban a jó Higginson tiszteletes úr ékesszóló elismerése ellenére épp ez volt az a pont, amit Pyncheon ezredes, akármilyen bölcs és előrelátó volt is, valahogy mégis kiengedett a kezéből. Mert ami a kilátásban levő birtokot illeti, kérdés nem fér hozzá, hogy túl korán halt meg. Fiának nem csupán apja előkelő pozíciója nem volt meg, hanem hiányzott belőle az effélék eléréséhez szükséges tehetség és erély is; így azután a politikai érdek erejével semmit sem csikarhatott ki, az igény puszta jogossága vagy törvény­szerűsége pedig nem volt olyan nyilvánvaló az ezredes halála után, mint amilyennek életében mondták. Valamely összekötő kapocs kiesett a bizonyítékok láncolatából, és sehol sem lehetett megtalálni.

Az igyekezet megvolt, bizony, nemcsak az akkori Pyncheonokban, hanem időközönként újjáéledt az utódokban is, hogy megszerezzék azt, amit makacsul jogos tulajdonuknak vallottak. Az idők folyamán azonban a terület egyes részeit újra adományozták különböző jobban kegyelt személyeknek, más részeit pedig egyszerűen telepesek irtották és foglalták el. Ez utóbbiak, ha egyáltalán hallottak valamit a Pyncheon-féle követelésről, csak nevettek azon a naiv elképzelésen, hogy bárki emberfia, rég halott kormányzók és törvényhozók megfakult aláírásaival szignált, egérrágta pergamenek alapján jogot formálhatna arra a földre, melyet ők vagy az apjuk, megveszekedett kemény harc árán, személyesen hódítottak el maguknak az őster­mészettől. Így hát ez a megfoghatatlan igény semmi valóságosabb eredményre nem vezetett, csak arra, hogy nemzedékről nemzedékre egy képtelen álmot dédelgettek szívükben családi fontosságukról, ami aztán véges-végig jellemezte a Pyncheonokat. Ennek révén a nemzetség legszegényebb tagja is úgy érezte, mintha egyfajta nemességet örökölt volna, és hogy egyszer még birtokába jut annak a fejedelmi vagyonnak is, amellyel módjában áll rangját érvényesíteni. Fajtájuk kiválóbb egyedeinél ez a különcség csupán valamilyen elvont fennköltségként borult rá emberi létük súlyosabb anyagára, anélkül azonban, hogy bármely értékes tulajdonságot elszívott volna belőle. A gyengébbeknél viszont az volt a hatása, hogy növelte a tunyaságra és függésre való hajlamot, és a lidérces remény áldozatait arra ösztökélte, hogy felhagyva minden önálló erőfeszítéssel, álmaik beteljesülésére várakozzanak. Követelé­sükről mindenki sok-sok éve megfeledkezett, de nekik még mindig rendes szokásuk volt az ezredes ősöreg térképét tanulmányozni, mely akkor készült, amikor még Waldo County járatlan vadon volt. Az egykori földmérő által felrajzolt erdők, tavak, folyók közé és helyébe bejelölték az irtásokat, pontot rajzoltak oda, ahol falu vagy város keletkezett, és egyre számítgatták az ingatlan fokozatosan növekvő értékét, éppúgy, mintha még lett volna rá remény, hogy valaha uralmuk alá tartozó hercegséggé váljék.

Ennek ellenére majdnem minden Pyncheon nemzedékben akadt valaki, aki örökölt egy részt abból a keményen következetes észjárásból és gyakorlatias energiából, amelyről családjuk alapítója oly híres volt. Jellemét véges-végig nyomon lehet követni, olyan pontosan, mintha csak - kissé oldott formában ugyan - mégis maga az ezredes lett volna megáldva egy hellyel-közzel megszakadó földi örökléttel. Volt két vagy három időszak, amikor a család már nagyon elszegényedett - akkor az öröklött jó tulajdonságoknak ez a hordozója mindig színre lépett, s a város hagyományos pletykafészkei mindig összedugták a fejüket, és azt suttogták: - Látjátok, az öreg Pyncheon megint feltámadt! Újra zsindelyezik a hétormú házat. - Apáról fiúra példátlanul szívós kitartással ragaszkodtak otthonukhoz, a hétormú házhoz, mégis különféle okokból és emlékekből kiindulva, melyek részben nagyon ködösek, s ezért nem lehet őket papírra vetni, e sorok írójának kedvenc gondolata lett, hogy a Pyncheon rezidencia egymást követő örökösei közül sokat, úgyszólván valamennyit kétségek gyötörték afelől, vajon van-e erkölcsi joguk birtoklására. Törvényes birtokjogukat nem lehetett kétségbe vonni, azonban az öreg Matthew Maule alighanem átballagott a maga korából egy sokkal későbbi korba, súlyos lábnyomát mindenütt otthagyva egy-egy Pyncheon lelkiismeretében. Márpedig ennek alapján feltehetjük a kellemetlen kérdést, vajon a Pyncheon vagyon örökösei, tudatában a gaztettnek, s elmulasztván azt jóvátenni - nem követték-e el ismételten ősüknek súlyos bűnét, lelkükre hárítván a felelősség terhét is? És feltéve, hogy így volt, nem lenne-e helyesebb azt állítani, hogy inkább nagy szerencsétlenséget örökölt a Pyncheon család, semmint nagy vagyont?

Már utaltunk rá, hogy nincs szándékunkban a Pyncheon család történetét a hétormú házzal való kapcsolatában nyomról nyomra végigkövetni; sem pedig egyetlen mágikus képben bemutatni, hogyan lepte be az idő rozsdája, és rokkantotta meg a tisztes, agg házat. Ami pedig a ház belső életét illeti, egyik szobájának falán valamikor egy tükör függött, és erről az a rege járta, hogy mélyen megőrizte valamennyi Pyncheon képét, mely valaha tükröződött benne, magát az öreg ezredest, aztán sok-sok leszármazottját, némelyiküket régimódi gyermeköltö­zékben, másokat a női szépség virágjában vagy férfiúi erejük teljében, megint más arcokat a zord vénség szomorú ráncaival. Ha e tükör titka kezünkben lenne, szívesen letelepednénk eléje, hogy papírra vessük vallomásait. Járt ugyan holmi mendemonda, de nehéz elképzelni, hogy bármi alapja lett volna, mely szerint Matthew Maule utódait rejtélyes kapcsolat fűzte a tükörhöz, és nyilván valami varázslat révén fel tudták idézni mélyéről a rég elköltözött Pyncheonokat - mégpedig nem abban az alakjukban, ahogy a világ előtt mutatkoztak, vagy amilyenek boldogabb óráikban voltak, hanem újra és újra valami aljas bűn elkövetése közben, vagy ismét átszenvedve életük legkeservesebb óráját. Vagyis az emberek képzeletét igen sokáig foglalkoztatta az öreg puritán Pyncheon és Maule boszorkánymester esete; az átok sem ment feledésbe, melyet Maule hangoztatott a bitófa alól, sőt egy lényeges elem adódott hozzá, az, hogy a Pyncheon örökség részének tekintették. Ha valamelyikük csuklott egyet, számít­ha­tott rá, hogy a körülötte állók valamelyike félig tréfásan, félig komolyan odasúgja a szom­szédjának: - Ezzel is Maule vérét itatják! - Állítólag egy Pyncheon hirtelen halála, amely körülbelül száz éve, az ezredeséhez igen hasonló körülmények között, következett be, erősen hozzájárult a tárgyról kialakult felfogás megszilárdulásához. Visszatetszést keltett mindenkiben az az ominózus körülmény is, hogy Pyncheon ezredes képmása, amint mondták, végakarata értelmében ott maradt a falon, ugyanabban a szobában, ahol utolérte a halál. Komor és könyörtelen vonásai mintha valami gonosz hatalmat jelképeztek volna, mely sötét árnyékot vetett a múló órák napsugaraira, csírájában elfojtva minden szép gondolatot, vagy jó szándékot azon a helyen. A gondolkodó olvasó nyilván nem véli babonaságnak, amit képes értelemben állítunk: - a halott ősapák szelleme talán a maguk bűnhődéseként gyakran arra ítéltetik, hogy utódaikat rossz csillagzatként vezérelje.

Röviden összefoglalva, a Pyncheonok csaknem két teljes évszázad folyamán talán a bűnnek kevesebb észlelhető jegyével éltek, mint a legtöbb régi New England-i család ugyanennyi idő alatt. Megvoltak a maguk megkülönböztető jellemvonásai, de hasonultak ahhoz a kis közös­séghez is, melyben életük zajlott: mértékletes, tartózkodó, rendkedvelő, otthonukat szerető polgárok lakta város ez, ahol kissé szűk körű barátkozást, de annál több különös jelenséget tapasztalunk, és sok furcsa embert ismerhetünk meg. A forradalom idején az akkori Pyncheon a király oldalára állt, s ezért menekülnie kellett, de megbánta a dolgot, és még épp idejében tért vissza a városba ahhoz, hogy a hétormú házat megmentse az elárverezéstől. Az utolsó hetven év alatt a Pyncheon család történetének legnevezetesebb eseménye egyben a nemzetségük által elszenvedett legsúlyosabb csapás is volt: a család egyik tagjának erőszakos halála, mert erő­szakos halálnak ítélték, mégpedig egy másik családtag bűnös keze által. A végzetes esemény bizonyos kísérő körülményei ugyanis menthetetlenül rábizonyították a bűncselekményt az elhunyt egyik unokaöccsére. A fiatalembert kihallgatták, és bűnösnek találtatott, a bizonyíték körülményessége azonban, vagy talán a végrehajtó szerv bizonyos ki nem mondott kétségei, vagy nem utolsósorban az elítélt barátainak tekintélye és politikai befolyása - olyan érv, amelynek a köztársaságban talán még nagyobb a szerepe, mint a királyság alatt volt - az ifjú halálos ítéletét életfogytiglani fegyházbüntetésre enyhítette. Ez a szomorú esemény mintegy harminc évvel történetünk kezdete előtt zajlott le. Később olyan híreket lehetett hallani - kevesen hitték, és tulajdonképpen csak két-három személyt érdekelt, igaz-e, nem-e -, hogy ezt a régen eltemetett embert egy vagy más okból ily hosszú idő után szabadon bocsátják sírnak tekinthető tömlöcéből.

Kell néhány szót szólanunk ennek a már csaknem feledésbe merült gyilkosságnak áldozatáról is. Tisztes korú agglegény volt, s nagy vagyon ura azon kívül is, amit a házzal és a régi Pyncheon birtok maradványaként örökölt. Hóbortos természetű volt, hajlott a melankóliára, valamint kedvtelve turkált régi feljegyzések közt, és szerette hallgatni a rég letűnt időkről szóló elbeszéléseket, úgyhogy azt mondják, végül is arra a következtetésre jutott, hogy Matthew Maule-t, a boszorkánymestert gyalázatosan megkárosították, ha éppen nem telkéért ölték meg. Ez volt a tényállás, és ő, az agglegény, birtokosa a rablott földnek - rajta fekete vérnyom, mélyen beléivódva, s kellő szimattal még mindig érezhető a vér szaga is -, azt kérdezte magától, vajon nem kötelessége-e még mindig, akármilyen késve is, tőle telhetően kártalanítani Matthew Maule utódait. Szemében, aki olyannyira a múltban élt, és oly kevéssé a jelenben, másfél évszázad nem tűnt olyan végtelen hosszú időnek, hogy az felmentené az elkövetett gaztett jóvátételének kötelessége alól. Azok tudomása szerint, akik közelről ismerték, az idős úr már valóban megtette volna azt a rendkívül különös lépést, hogy a hétormú házról Matthew Maule örökösei képviselőjének javára lemondjon, ha terve, amelyet a Pyncheon rokonság mégis megneszelt, nem keltett volna köztük oly észbontó riadalmat. Így a rokonok nagy üggyel-bajjal elérték, hogy szándékát felfüggessze, de attól lehetett tartani, hogy halála után végrendeletileg majd megteszi, amitől életében alig tudták visszatartani. Bármi mást előbb megtesznek azonban az emberek, mint azt, hogy vérrokonaikat megfosszák a családi örökségtől, ha mégoly erős indíték vagy felháborodás késztetné is őket erre egyébként. Lehet, hogy valaki mást sokkal jobban szeretnek, mint rokonaikat, talán még ellenséges érzülettel viseltetnek irántuk vagy egyenest gyűlölik azokat, akikhez vérségi szálak fűzik őket, mégis, mikor az örökhagyó szembenéz a halállal, feléled benne a vérrokonság mélyen gyökerező hagyo­mánya, s arra ösztönzi, hogy vagyonát a szokás által szentesített vonalon hagyomá­nyozza tovább, azon, amely oly időtlenül régi, hogy valósággal egybemosódik a természeti törvényekkel. A Pyncheonokat ez az érzés betegség erejével tartotta karmaiban. Túlságosan benne gyökerezett az agglegényben is, semhogy lelkiismereti aggályai felülkerekedhettek volna rajta; ilyenformán tehát halálakor a kúria meg az agglegény csaknem minden egyéb tulajdona legközelebbi jogutódjának tulajdonába ment át.

Ez pedig egyik unokaöccse volt, unokatestvére annak a boldogtalan fiatalembernek, akit nagybátyja meggyilkolásáért elítéltek. Az újdonsült örököst, mielőtt örökölt volna, meglehe­tősen garázda ifjúnak ismerték, akkor aztán egyszeriben megváltozott, sőt a társadalom rendkívül tiszteletre méltó tagjává vált. Csakugyan, mióta a családalapító puritán meghalt, egyetlen családtagban sem élt ilyen elevenen a Pyncheon-jellem, egy sem jutott el ilyen magas tisztességre a világban. Miután férfikorának hajnalán szorgalmasan tanulmá­nyozta volt a jogot, és természetes adottsága volt a hivatalviseléshez, sok évvel ezelőtt egy alsóbb fokú bíróságnál jogi tisztséghez jutott, ami egész életére biztosította számára az igen kívánatos és tisztes bírói címet. Később bekapcsolódott a politikai életbe olyan párt oldalán, amely két választáson keresztül uralta a kongresszust, közben pedig az állami törvényhozás mindkét ágában jelen­tékeny névre tett szert. Pyncheon bíró kétségkívül családja dísze volt. Néhány mérföldnyire szülővárosától vidéki rezidenciát is építtetett magának, és amint egy választás előestéjén valamelyik újság írta: a közjó szolgálatából fennmaradt idejét ott töltötte erényes és érdemes keresztényhez, jó honpolgárhoz, műkertészhez és úriemberhez illően.

Nem sokan maradtak a Pyncheon nemzetségből, akik sütkérezhettek a bíró szerencséjének melegénél. A természetes szaporulatot tekintve, fajuk nem virágzott, inkább úgy tetszett, kihalófélben van. A Pyncheon vér következő ivadékai voltak még életben: a bíró maga, azután egyetlen fia, aki akkor Európában utazgatott, továbbá a harminc éve bebörtönzött fogoly, akiről már esett szó, és ennek nővére. E hölgy rendkívül visszavonultan élt a hétormú házban, melynek életfogytiglani haszonélvezetét biztosította számára az agglegény végakarata. Azt beszélték, hogy nyomorúságos körülmények között tengődik, de úgy látszott, hogy maga akarja így, hiszen jómódú unokabátyja, a bíró, ismételten felajánlotta, hogy minden szükséges kényelmet megad neki, akár a régi házban, akár saját új rezidenciáján. Végül a legifjabb Pyncheon egy tizenhét éves falusi lány volt, a bíró egy másik unokatestvérének leánya, aki egy származás és vagyon tekintetében egyaránt szerény fiatal nőt vett el, és ifjan, szegényen halt meg. Özvegye nemrég ment másodszor férjhez.

Matthew Maule nemzetségéről úgy tudják, hogy teljesen kihalt. Mindenesetre azután is, hogy a boszorkányhit hamis tanként lelepleződött, a Maule-ok még jó sokáig éltek abban a városban, ahol ősük oly igazságtalan kínhalált szenvedett. Minden arra vallott, hogy csendes, becsületes, jó szándékú emberek, akik sem egyesek, sem a közösség iránt nem táplálnak haragot a rajtuk esett jogsérelem miatt, vagy ha otthonukban mégis apáról fiúra szállt valamely ellenséges érzés a boszorkánymesterre mért sorssal és saját elvesztett örökségükkel kapcsolatban, akkor sem cselekedtek aszerint, és sohasem beszéltek róla nyilvánosan. Az sem lett volna példátlan, ha már nincs is tudomásuk róla, hogy a hétormú ház súlyos gerendaváza olyan földre nehezedik, mely igazság szerint az övék. Van valami olyan biztos, megingatha­tatlan és ellenállhatatlanul lenyűgöző a bevett rang és a tekintélyes vagyon együttes külső megjelenésében, hogy puszta létezésük már a jogot is biztosítja elismertetésükhöz; legalábbis a jognak megtévesztő látszatát sugallják, és így a szegény és egyszerű emberek közt nemigen akad, aki elég erkölcsi erővel bírna ahhoz, hogy akár csak titokban, a szíve mélyén, kétségbe vonná jogosságukat. Még most is ez a helyzet, amikor már olyan sok régi előítélet kiveszet a köztudatból, de sokkal inkább így volt a forradalom előtti időkben, amikor még az arisztokrácia megengedhette magának, hogy nyíltan gőgösködjék, az alacsonyabb osztályok pedig beérték megalázott helyzetükkel. A Maule-ok így magukba fojtották méltatlankodásu­kat, ha ugyan élt még bennük. Általában szegénység volt osztályrészük, alacsony sorban és sötétségben éltek, sikertelen szorgalommal fáradva különféle kétkezi mesterségekben, robotolva a dokkokban, vagy egyszerű matrózként járva a tengert, mindig másutt ütve tanyát a városban, bérelt szobákban, és a szegényházban fejezve be életüket, szinte mint az öregkor természetes végső állomásaként. Utoljára, miután fárasztó kapaszkodással sokáig fenntartották magukat a szegénység zavaros mocsarának partjain, ők is belevesztek az ismeretlenségbe, amely előbb vagy utóbb minden családot elnyel, hercegit és alacsony sorút egyaránt. Mintegy harminc évre visszamenőleg sem városi feljegyzés, sem új sírkő, sem anyakönyvi adat, sem az emberek emlékezete, semmi nyomát nem jelezte már Matthew Maule leszármazottainak. Lehetséges, hogy valahol máshol élt az ő véréből való nemzetség, itt azonban, ahol életének szerény erecskéjét olyan messzire lehetett követni a múltba, az ér további folyására semmi sem mutatott.

Amíg még éltek e család leszármazottai, ezeket a többiektől mindig elhatárolta - nem kirívóan, s nem is határozott vonással, csak valami olyan ráhatás révén, amit inkább érezni lehetett, mint beszélni róla - bizonyos örökletes zárkózottság. Barátaik, vagy azok, akik barátkozni akartak velük, lassan mindig észrevették, hogy a Maule-ok bűvös kör vonalán belül élnek, melynek szent, avagy elvarázsolt területére, egyébként makulátlan becsületességük és barátkozó hajlan­dóságuk ellenére, senki emberfia nem képes behatolni. Talán épp ez a meghatározhatatlan különösség okozta állandó balszerencséjüket, mivel elszigetelte őket minden emberi támoga­tás­tól. Mindenképpen meghosszabbította és egyetlen állandó örökségükként megerősítette velük szemben a város lakóinak viszolygását és babonás rettegését, amellyel a boszorkány­tébolyból való kijózanodás után is kezeltek mindent és mindenkit, aki, vagy ami kapcsolatban állt a régi híres boszorkánymesterekkel. Az öreg Matthew Maule köpenye, vagy inkább ron­gyos malaclopója, ráborult gyermekeire is. Félig-meddig még mindig titokzatos képességeket sejtettek bennük, például azt beszélték, hogy szemüknek varázsereje van. Több más haszontalan boszorkányi örökség és privilégium közt egy különös képességet tulajdonítottak nekik - éspedig azt, hogy hatalmuk van az emberek álmain. A Pyncheonok, ha igaz lenne mindaz, amit beszélnek, akármilyen büszkén jártak-keltek is szülővárosuk utcáin déli verőfényben, az álom zűrzavaros birodalmába lépve, egyszeriben e paraszt Maule-ok védtelen rabszolgáivá vedlettek át. A modern pszichológia alighanem csak leredukálná az effajta szellemidézési históriát, és kijelölné rendszerében a neki járó helyet, de nem tartaná mindenestül kitalált mesének.

Most még következzék egy-két leíró szakasz, melyekben a hétormú ház külsejét a jelenlegihez közelebb eső állapotában ecseteljük, és azzal le is zárhatjuk ezt a bevezető fejezetet. Az az utca, melyben a ház hét tiszteletet parancsoló ormát felemelte, már rég nem a divatos városrészben fekszik, és ezért, bár a régi ház környéke be van építve új lakóházakkal, ezek többségükben alacsonyak, fából készültek, és a mindennapi élet fárasztó egyhangúsága ül rajtuk. Kétségtelen, hogy ezekben is benne lappanghat az emberi lét egész története, de minden külső változatosság nélkül, nem keltik fel sem a képzeletet, sem a rokonszenvet, hogy a bennük rejtőző életet kutassa. De ami történetünk öreg építményét illeti, fehér tölgyvázával, fatábláival, fazsindelyeivel, hulló vakolatával s a középső ágas-bogas kéménnyel együtt, mind, ami látható volt benne, valóságának csak legkisebb és legprimitívebb részének tűnt. Nem kétséges, az emberi lét változatos történetének nyomait viselték - oly sokat szenvedtek itt, és örültek is néha -, hogy szinte már a gerendák is az emberi szív nedveitől voltak nyirkosak. Sőt az egész ház egy nagy szívhez hasonlított, mely tele van gazdag és ünnepélyes emlékekkel.

Az első emelet nagy kiugrása elgondolkodó külsőt adott a háznak, és aki elment előtte, feltétlenül úgy érezte, hogy titkokat rejt magában, valami sok fordulatú történetet, amely erkölcsi elmélkedésre késztet. A ház előtt, a kövezetlen gyalogjárónak egészen a szélén, állt a Pyncheon szilfa, amelyet a mindennapos útjainkat szegélyező fákhoz mérve joggal gigászinak nevezhetünk. Az első Pyncheon egyik dédunokája ültette, és nyolcvanévesnél is öregebb, ha nem inkább száz, mégis dús és erős élete delén volt még, árnyékba borítva az utca túloldalát is, fölébe nyúlt a hétormú háznak, és ingó ágaival, lombjaival végig-végigseperte fekete tetejét. Szépséggel vette körül az öreg épületet, mintegy a természet részévé tette. Mivel az utcát negyven éve kiszélesítették, az elülső torony most pontosan egy vonalban volt vele. A ház két oldalán fából készült, romladozó, rácsművű kerítés húzódott, melynek résein át füves udvarra lehetett látni, valamint, különösen az épület sarkain - buján tenyésző lapunövényekre, melyek­nek levelei, aligha túlzunk, ha így becsüljük, legalább két-három láb hosszúra nőttek. A ház mögött láthatólag kert volt, ez valamikor minden bizonnyal nagyobb lehetett, de össze­zsugorodott a rovására terjeszkedő más bekerített területek és a párhuzamos utca felé épült házak között. Mulasztás lenne, valójában csekély, de megbocsáthatatlan, ha megfeledkeznénk a zöldellő moháról, mely az ablakok szemöldökívein és a tető lejtőin régóta megtelepedett, s feltétlenül rá akarjuk irányítani az olvasó figyelmét arra a pár szál, nem gazra, hanem virágra is, amely egyenest a levegőben virult, a kémény közelében, a két orom közötti tetőnyergen. Ezeket Alice virágainak nevezték. A szájhagyomány azt állítja, hogy bizonyos Alice Pyncheon szórta fel a magjukat játékból a tetőre, s az utca pora és a tető korhadó anyaga lassan földként rájuk rakódott, úgyhogy a magok kisarjadtak, amikor Alice már rég sírjában pihent. Akárhogy kerültek oda a virágok, szomorú is, szívderítő is volt látni, ahogyan gondjaiba vette a természet a Pyncheonoknak ezt az üres, huzatos, korhadó, rothadó öreg házát, s az örökké visszatérő nyár mindig megtett minden tőle telhetőt, hogy gyengéd szépségével felvidítsa, míg azután maga is mélabús arculatot nem öltött.

Van a háznak még egy jellegzetessége, amelyet okvetlenül meg kell említeni, csak attól tartunk, még lerontja azt a festői és romantikus hangulatot, amelyet a tisztes épületről adott rajzunkkal igyekeztünk támasztani. A homlokzatot képező ormon az első emelet előrecsüggő szemöldöke alatt, közvetlen az utcára nyíló boltajtó volt, középütt vízszintesen kettéválasztva, felső elválasztott részében üvegablakkal, aminőt gyakran látni kissé régimódibb lakóházakon. Ez a boltajtó sok gyötrődést okozott a fennkölt épület jelenlegi lakójának, meg korábban jó néhány elődjének is. A kérdés kellemetlenül érzékeny pontot érint, de mivel az olvasót kénytelenek vagyunk beavatni ebbe a titokba, hát ezennel szíves tudomására hozzuk, hogy körülbelül egy évszázaddal korábban a Pyncheon család akkori feje egyszerre súlyos anyagi nehézségek között találta magát. Ez az ember (ő úrnak tartotta magát) alig lehetett más, mint betolakodó fattyú; mert ahelyett, hogy hivatalért folyamodott volna a királyhoz, vagy a király által megbízott kormányzóhoz, avagy utánajárt volna a keleti területekre szóló örökölt igényének, nem tudott jobb utat a pénzszerzéshez, mint hogy boltajtót vágatott őseitől örökölt rezidenciájának falán.

Valójában szokás volt abban az időben, hogy a kereskedők saját otthonukban tárolják javaikat és bonyolítsák üzleteiket. De abban, ahogy ez a régi Pyncheon az üzlethez fogott, volt valami szánalmasan kicsinyes; azt suttogták róla, hogy saját kezével, úgy, ahogy volt, hosszú, fodros kézelőben váltópénzt adott egy shillingért, és kétszer is megforgatott egy félpennyst, megvizsgálván, igazi-e. Uram bocsá, akárhogy is került bele, de nem is lehet kérdéses, hogy szatócsvér folyt ereiben.

Alighogy meghalt, a boltajtót becsukták, elreteszelték, keresztrúddal elzárták, és egészen történetünk kezdetéig soha nem nyitották ki. A boltocska régi pultja, polcai és egyéb berendezése mind úgy maradt, ahogy a néhai boltos hagyta. Volt, aki erősítette, hogy a jobblétre tért kereskedő, fehér parókában, megfakult bársonykabátban, derekán köténnyel, csuklóin a hosszú kézelők gondosan visszahajtva, jó és rossz időben egyaránt látható volt a fatáblák résein át, amint a pénzesfiókban kotorász, vagy üzleti könyvének maszatos lapjai fölött töpreng. Az arcán tükröződő végtelen levertségből arra lehetett következtetni, hogy egész örökkévalóságot kell töltenie számláinak egyensúlyba hozásával, de ez sohasem akar sikerülni.

Most pedig - amint látni fogják, ugyancsak igénytelenül - ezennel megindítjuk történetünket.