XX.

Éden virága

Phoebe hirtelen lépett be a verőfényes napsütésről, és nemigen látott semmit abban a sűrű homályban, amely a régi ház folyosóin uralkodott. Először nem is látta, ki engedte be. És mielőtt még a szeme hozzászokhatott volna a sötéthez, a kezét határozott, mégis gyengéd szorítással megragadta valakinek a keze, ily módon üdvözölve az érkezőt, úgyhogy szíve megdobogott, és megreszketett az öröm ismeretlen reszketésével. Csak érezte, hogy valaki vonja magával, éspedig nem a társalgóba, hanem egy nagy, lakatlan helyiségbe, amely régebben a hétormú ház nagy fogadóterme volt. A napsütés szabadon beáradt a szoba függönytelen ablakain, és a poros padlóra hullott; s Phoebe most már pontosan láthatta - ami különben előbb sem volt már nagy titok, amikor valakinek a meleg kezét megérezte a kezében -, hogy nem Hepzibah volt az, aki fogadta, sem Clifford, hanem Holgrave. Bizonyos finom, intuitív közlés, vagy inkább az ő bizonytalan érzése arról, hogy Holgrave-nek mondanivalója van számára, arra késztette, hogy engedelmesen kövesse őt, amerre vezeti. Kezét nem vette ki a kezéből, de kíváncsian fordult feléje, mert bár nem volt olyan ideges természetű, hogy mindjárt rosszra gondoljon, most már egészen biztosan tudta, hogy valami változás történt a családban, amióta eltávozott, és szerette volna minél hamarabb megtudni, hogy micsoda.

A művész sápadtabb volt a megszokottnál, homloka az erős gondolkodástól komoran össze­ráncolódott, úgyhogy két szemöldöke között mély, függőleges ránc képződött. A mosolyában mégis őszinte melegség volt, ujjongó öröm fejeződött ki benne, sokkal közvetlenebb, mint aminőt Phoebe valaha is látott a fényképész arcán, és ragyogása áttörte a New England-i tartózkodás maszkját, amely mögé Holgrave el szokta rejteni azt is, ami fontos volt szívének. Olyan volt az arckifejezése, mint aki valamely megoldásra váró problémán hosszú ideje egyedül töpreng egy járatlan erdő kellős közepén, vagy kinn a végtelen pusztán, és hirtelen meglátja legkedvesebb barátjának jól ismert alakját, s az egyszerre felidézi benne az otthon békés képeit és a természetes, mindennapi élet csendes folyását. Azonban, amint megérezte, hogy válaszol­nia kell Phoebe kérdő tekintetére, eltűnt arcáról a mosoly.

- Nem kellene örülnöm, hogy visszajött, Phoebe - mondta. - Különös órában látjuk egymást viszont!

- Miért, mi történt? - kiáltott fel a lány. - Miért ilyen üres a ház? Hol van Hepzibah és Clifford?

- Elmentek! Fogalmam sincs, hogy hol vannak! - válaszolta Holgrave. - Egyedül vagyunk a házban!

- Elmentek? - kiáltott Phoebe ijedten. - Lehetetlen! És miért jöttünk ide, nem a társalgóba? Jaj, valami rettenetes történhetett! Oda megyek, látni akarom.

- Nem, nem, Phoebe! - szólt Holgrave, s nem engedte el. - Úgy van, ahogy mondtam. Elmentek, csak nem tudom, hová. Különben valóban rettenetes dolog történt, de nem velük, és én egy pillanatra sem vonom kétségbe, hogy nem is az ő közreműködésükkel. Ha jól ismertem meg magát, Phoebe - folytatta, erősen szemébe nézve, komoly aggódással, amelybe gyen­gédség is vegyült -, igaz, hogy szelíd, és mindig szeret egyszerűen intézni mindent maga körül, mégis van a jellemében valami rendkívüli erő. Csodálatosan nyugodt, és ha próbára teszik, képes arra, hogy olyan dolgokról is döntsön, amik nem fordulnak elő mindennap.

- Jaj dehogyis, nagyon gyenge vagyok! - válaszolta Phoebe reszketve. - De mondja meg, mi történt!

- Nem, Phoebe, nagyon is erős! - szólt Holgrave kérlelő hangon -, erősnek és bölcsnek kell lennie, mert én nagy zavarban vagyok, és szükségem van a tanácsára. Talán épp maga találja meg az egyetlen helyes megoldást!

- Kérem, mondja meg, mi történt, mondja meg! - szólt Phoebe egész testében remegve. - Megrémít ez a titok, szorítja a szívemet! Bármit el tudnék viselni, csak ezt nem!

A fényképész most mégis habozott. Bár most is erősen hitt abban, amit az előbb mondott - Phoebe belső nyugalmában, amely oly erős hatással volt rá -, mégis valósággal bűnnek tűnt, hogy a tegnapi nap szörnyű titkát tudomására hozza. Olyan lett volna, mintha egy undok hullát vonszolnának a házi tűzhely előtti tiszta, barátságos, védett kis térbe, s vele együtt a világ minden csúfságát, szennyét. De hát nem lehetett titokban tartani előtte; meg kellett tudnia mindenképpen.

- Phoebe - szólalt meg -, emlékszik erre?

Egy dagerrotípiát tett a kezébe, ugyanazt, amelyet első beszélgetésükkor mutatott neki a kertben, amelyen oly megdöbbentően kirajzolódtak a kép eredetijének kemény, könyörtelen vonásai.

- Mi köze van ennek Hepzibah-hoz és Cliffordhoz? - kérdezte Phoebe türelmetlenül, és csodálkozva, hogy Holgrave ilyen butaságokkal traktálja ebben a nehéz percben. - Ez Pyncheon bíró! Mutatta már!

- Igen, de most nézzen ide, ez ugyanaz az arc, csakhogy most fotografáltam le, egy félórával ezelőtt - mondta a művész eléje téve egy másik képet. - Épp akkor fejeztem be, amikor meghallottam, hogy az ajtó előtt van.

- Ez a halál! - Phoebe megborzongott, és nagyon elsápadt. - Pyncheon bíró halott!

- Igen, és pontosan úgy, ahogy itt látja - mondta Holgrave. - A szomszéd szobában ül. A bíró meghalt, Clifford és Hepzibah pedig eltűnt! Nem tudom, hová. Ezen kívül minden csak talál­ga­tás. Mikor tegnap este hazatértem elkülönített szobámba, nem láttam sehol sem világosságot, sem a társalgóban, sem Hepzibah szobájában, sem Cliffordéban, és senki nem mozdult a ház­ban, egy lépést sem lehetett hallani. Ma reggel ugyanolyan halálos csend volt. Szobám nyitott ablakán át meghallottam, amint egyik szomszéd mondta a másiknak, hogy az ön rokonai tegnap a legnagyobb esőben elhagyták a házat. Az a hír is fülembe jutott, hogy Pyncheon bírót nem találják. Hirtelen erőt vett rajtam egy érzés, amelyet nem tudok pontosan megnevezni - valami katasztrófa, vagy inkább végzet végső beteljesülése -, s ez arra késztetett, hogy átjöjjek a háznak ebbe a felébe; itt aztán megtaláltam, amit a képen lát. Felhasználtam a rendelke­zésemre álló eszközöket, hogy megörökítsem Pyncheon bíró halálát, mint tárgyi bizonyítékot, ez a kép hasznára lehet Cliffordnak, nekem pedig értékes emlék ugyanis, kedves Phoebe, családom bizonyos hagyományai fontossá teszik számomra ennek az embernek sorsát.

Phoebe nagyon izgatott volt, de még így is feltűnt neki Holgrave magatartásának szelíd nyugalma. Úgy látszott, átérzi ugyan a bíró halálának visszataszító és szörnyű voltát, de elméje minden meglepetés nélkül fogadta ezt a tényt, mint olyat, amely előre elrendeltetett, és be kellett következnie, s különben is úgy beleillett az elmúlt események sorába, hogy szinte azokból is előre tudni lehetett volna.

- Miért nem tárta ki az ajtókat, s miért nem hívott tanúkat? - kérdezte, és fájdalmasan megborzongott. - Szörnyű itt egyedül lenni!

- De hát Clifford! - szólt a fényképész. - Clifford és Hepzibah! Meg kell gondolnunk jól, mivel segíthetünk nekik inkább. Lehetetlen állapot, és igen veszélyes, hogy így nyomuk veszett! Szökésük a lehető legrosszabb színben fogja feltüntetni azt, ami történt. Persze, milyen egyszerű magyarázata van azok előtt, akik jól ismerik őket! Egész biztosan felkavarta és megrémítette őket ennek a halálnak a hasonlatossága ahhoz az előbbihez, amely Cliffordra nézve megsemmisítő következményekkel járt, és nem tudtak jobbat, eltávoztak a helyszínről. Milyen szörnyű, milyen szerencsétlen helyzet! Elég lett volna annyi, ha Hepzibah hangosan felsikolt - ha Clifford azonnal kitárja a kaput, és tudtára adja az embereknek Pyncheon bíró halálát -, a tény önmagában akármilyen szörnyű, rájuk nézve hasznos következményei lettek volna. Ahogy én látom a dolgot, ugyancsak segített volna lemosni azt a fekete foltot, amely Clifford nevéhez tapad.

- Jaj - szólt Phoebe -, hogy származhat bármi jó abból, ami ilyen borzalmas?

- Úgy - szólt a művész -, hogyha az ügyet becsületesen vizsgálják ki, és a valósághoz híven interpretálják, nyilvánvalónak kell lennie, hogy a bíró nem erőszakos halállal halt meg. Ez a halálnem öröklődő hajlam volt a családjukban hosszú nemzedékeken át; igaz, nem következett be gyakran, de mindig olyan egyéneknél, akik körülbelül a bíró életkorában voltak, és rendszerint valami lelki megrázkódtatás, vagy egyszerű dühroham hatása alatt. Valószínűleg az öreg Maule is arra alapíthatta jóslatát, hogy ismerte a Pyncheon alkatot, amely eleve magában hordja ezt a hajlamot. Mármost a tegnap bekövetkezett halál kísérő jelenségei és azok közt a jelenségek közt, amelyeket Clifford nagybátyjának harminc éve történt halálával kapcsolatban feljegyeztek, apróságokra is kiterjedő, sőt csaknem azonosságig menő hasonlóság áll fenn. Igaz, voltak akkor bizonyos körülmények - ezeket most szükségtelen felidézni -, amelyek lehet­ségessé - dehogy, valószínűvé, sőt, ahogy az emberek az ilyen dolgokat tekintik, bizo­nyossá tették -, hogy az öreg Jaffrey Pyncheon erőszakos halállal halt meg, éspedig Clifford keze által.

- De hát hogy álltak elő ezek a körülmények? - kiáltott fel Phoebe -, hiszen ő ártatlan, ezt tudja, aki ismeri!

- Utólag idézték elő őket - mondta Holgrave -, legalábbis ez a meggyőződésem már régóta; utólag, a nagybácsi halála után, és anélkül, hogy kiderült volna, s nem más tette ezt, mint az a férfi, aki a társalgóban ül. Önnön halála - amely annyira emlékeztet arra a régebbi halálra, csak épp a gyanús jelek hiányzanak - Isten büntetése rajta, és egyszersmind világos bizonyítéka annak, hogy Clifford ártatlan. De ez a szökés! Ez mindent elront! Lehet ám, hogy itt rejtőzik valahol a közelben. Ha elő tudnánk keríteni, mielőtt a bíró halálát felfedezik, még jóvá lehetne tenni a hibát.

- Ne titkoljuk ezt a dolgot egy perccel se tovább! - szólt Phoebe. - Rettenetes tudni, és nem szólni róla. Clifford ártatlan. Az Úristen meg fogja mutatni, és bebizonyosodik! Tárjuk ki az ajtókat, hogy a szomszédok mind idejöjjenek, és lássák a való igazságot!

- Igaza van, Phoebe - felelt erre Holgrave. - Egészen biztos, hogy igaza van.

De a művész nem érezte azt a rémületet, amely Phoebe bájos, rendszerető természetéből közvetlenül fakadt, amikor így szembetalálta magát a társadalommal, s olyan szörnyű eseménnyel került kapcsolatba, amely áttörte az általa megszokott határokat. És nem érezte olyan sürgősnek, mint Phoebe, hogy visszatérjen a mindennapi élet nyugodt keretei közé. Ellenkezőleg, vad örömöt szakított róla - mint egy különös szépségű virágot, amely elhagyott helyen nő, és kinyílik a szélben -, a pillanatnyi örömnek újfajta virágát nyerte jelen helyzetéből. Ez a helyzet most elkülönítette őt és Phoebét a világtól, és egymáshoz láncolta őket, annak révén, hogy egyedül ők ketten ismerték Pyncheon bíró rejtélyes halálának titkát, és hogy kénytelenek voltak ketten eldönteni, mit tegyenek az esettel kapcsolatban. A titok, ameddig az marad, egy varázskörben tartja kettőjüket, magányos kirekesztettségben, sok ember között is egyedül, olyan messze a többiektől, mintha a tenger közepén kettesben lennének egy szigeten; s mihelyt ezt a drága titkot elárulják, a tenger közéjük hatol, és ők két partján állanak, sok mérföldre egymástól. Addig minden körülmény, melyből helyzetük összetevődik, egymáshoz láncolja őket; olyanok, mint két gyerek, akik kéz a kézben mennek, szorosan egymáshoz simulva, egy sötét, kísértetek járta folyosón. A Halál riasztó képe, amely betölti a házat, fogva tartja őket szorosan egymás mellett.

Ezek voltak azok a hatások, amelyek Holgrave-ben meggyorsították egy érzés kifejlődését, mely különben talán nem virágzott volna ki ilyen hirtelen. Valószínű, hogy Holgrave akarata el is fojtotta volna csírájában.

- Mit várunk? - kérdezte Phoebe. - Megfojt ez a titok. Tárjuk ki az ajtókat!

- Soha életünkben nem adódik még egy ilyen pillanat! - szólt Holgrave. - Nem érez mást, Phoebe, csak azt, hogy meg van ijedve? Csak a rémületet, semmi mást? Nem érzi azt az ujjongó örömet, amit én érzek, amiért egyedül érdemes volt eddig élni?

- Úgy érzem, bűn lenne - válaszolta Phoebe reszkető hangon - örömre gondolni ily válságos percben.

- Ó, csak tudná, Phoebe, mit éreztem, mielőtt megjött! - kiáltott fel a művész. - Micsoda sötét, hideg, leverő órát éltem át! Annak a halottnak a jelenléte fekete árnyékba vont mindent; az egész világmindenséget, ameddig belé hatolt a tekintetem, bűn és szörnyű bűnhődés színhelyévé tette, amelyben a bűnhődés még rettenetesebb, mint a bűn. Ez a gondolat elrabolta ifjúságomat. Úgy tűnt, soha többé nem fogom magam fiatalnak érezni! Az egész világ olyan idegen, valószínűtlen, gonosz és ellenséges volt, múltam magányos és sivár; jövőm semmibe vesző homály, és a formák sem világosak, amelyekbe öntenem kell. De mihelyt maga átlépte a küszöböt, kedves Phoebe, visszatért hozzám a remény, a melegség és az öröm! A sötét óra áldást hozott. Szólnom kell magával. Szeretem!

- Hogy szerethet egy ilyen együgyű lányt? - kérdezte Phoebe, akit Holgrave komolysága szóra indított. - Annyi gondolata van, amelyeket én soha, soha nem tudok megérteni. És nekem is vannak érzéseim, amiket maga nemigen érthet. Persze ez keveset számít. De hát én nem tudom boldoggá tenni, nem vagyok elég okos.

- Egyedül ön tehet boldoggá! - felelte Holgrave. - Nem is tudok hinni a boldogságban, ha nem az ön kezéből nyerem el!

- És aztán… félek is! - folytatta Phoebe, félelmében kissé Holgrave-hez húzódva, miközben őszintén elmondta neki a kétségeket, melyek a szívét nyomták. - Kitérít engem csendes, nyugodt utamból. Úttalan utakon kell majd követnem. Én nem tudok ott járni. Nem arra termettem. Lerogyok félúton, és elpusztulok!

- Jaj, Phoebe! - szólt Holgrave sóhajtva, egy kicsit gondterhelt mosollyal. - Egészen másképp lesz. A világ az elégedetlen embereknek köszönheti előrehaladását. Elkerülhetetlen azonban, hogy a boldog ember ősi, öröklött formák szerint irányítsa élete folyását. Úgy érzem, ezután az lesz az én sorsom, hogy facsemetéket ültessek, sövényt csináljak, és, ha eljő az ideje, talán még házat is építsek a jövő nemzedék számára - egyszóval, hogy törvényekhez igazodjam, és beilleszkedjem a társadalom békés hétköznapi életébe. Az ön lelki egyensúlya erősebbnek fog mutatkozni minden bomlasztó hajlamomnál.

- Nem szeretném, ha úgy lenne! - szólt Phoebe komolyan.

- Szeret? - kérdezte Holgrave. - Ha szeretjük egymást, az kizár ebből a percből minden egyebet. Álljunk meg itt, és elégedjünk meg ezzel. Szeret, Phoebe?

- Hiszen a szívembe lát - mondta a lány, lesütve a szemét. - Tudja, hogy szeretem!

És ebben az órában történt, amely tele volt kétségekkel és félelemmel, hogy megesett az a csoda, amely nélkül üres az emberi lét. Az áldás, amely minden dolgot igazzá, széppé és szentté tesz, az ragyogott a lány és a férfi körül. Nem tudtak sem szomorúságról, sem öregségről. Átalakult általuk a világ, újra Éden kertje lett, melynek ők voltak az első lakói. Elfelejtették a halottat, aki oly közel volt hozzájuk. Ily perc számára nincs halál; mert fölelevenedik az öröklét, s megszentelt valójával mindent átölel.

Csakhogy hamarosan újból rájuk nehezedett a földi lét súlyos terhe.

- Hallga! - suttogta Phoebe. - Valaki van az utcai kapunál.

- Nézzünk szembe a világgal! - szólt Holgrave. - Biztosan híre terjedt már, hogy Pyncheon bíró utoljára idejött, s hogy Hepzibah és Clifford elmenekült; ez pedig arra vezet, hogy át fogják kutatni a házat. Nyissuk ki az ajtót azonnal.

Azonban, nagy meglepetésükre, mielőtt odaértek volna az utcai kapuhoz - sőt, az előtt, hogy kijutottak volna a szobából, amelyben eddig voltak, már lépteket hallottak a folyosó végében. Így hát a kaput, amelyről úgy tudták, hogy kulcsra van zárva - és Holgrave látta is, hogy Phoebe hiába próbálkozott bejönni -, csak kulccsal nyithatta ki valaki, kívülről. A lépések hangja pedig nem volt kemény, erőszakos, határozott és tolakodó, amilyen idegen emberek járása feltétlenül lett volna, ha az állam nevében behatolnak egy épületbe, ahol tudják, hogy nem látják őket szívesen. Ezek a lépesek erőtlenek voltak, mint olyan embereké, akik gyengék vagy nagyon fáradtak; azután egymásnak felelő bizonytalan hangok hallatszottak fel, melyeket a két hallgatódzó nagyon is jól ismert.

- Lehetséges? - suttogta Holgrave.

- Ők azok! - válaszolt Phoebe. - Hála Isten! Hála Isten!

Erre, mintha csak Phoebe örvendező suttogására lett volna válasz, meghallották Hepzibah hangját, most már sokkal kivehetőbben.

- Hála Istennek, bátyám, itthon vagyunk!

- Hát… igen! Hála Istennek! - felelt erre Clifford. - Sivár egy otthon ez, Hepzibah! De jól tetted, hogy ide hoztál. Ne menjünk tovább! Nyitva van a társalgó ajtaja. Nem tudok elmenni előtte. Hadd menjek mindjárt a lugasba, hogy ott pihenjem ki magam, ahol - ó, milyen réginek tűnik már az után, ami ránk szakadt -, ahol egykor olyan boldog voltam, a kis Phoebe társaságában!

De a ház nem volt olyan sivár és üres, amilyennek Clifford képzelte.

Alig tettek meg néhány lépést - valójában nem is mentek beljebb, csak a kapualjban topogtak, a célba értek fásultságával, s nem tudván, mihez is kezdjenek. Addig, míg Phoebe elébük nem szaladt. Hepzibah könnyekre fakadt, amikor megpillantotta. Minden erejével tudta csak magát idáig vonszolni a bánat és a felelősség terhe alatt, míg végre ledobhatta válláról a terhet. Vagyis nem dobta le, ahhoz már nem maradt ereje, csak nem tartotta tovább, hanem fáradtan össze­csuklott alatta. Most megint úgy tűnt, mintha Clifford lenne az erősebb kettőjük közül.

- Itt a mi kis Phoebénk! - Ni, és Holgrave is vele van! - kiáltotta, gyorsan értő, mélyen látó pillantással, és mosolyogva, szépen, gyengéden, de szomorúan. - Rátok gondoltam, amint jöttünk végig az utcán, és megláttam, hogy Alice virágai kinyíltak. Így hát ma az Édenkert virága ebben a vén, sötét házban is kinyílt.