Következtetések
Nem azzal a céllal fogtunk hozzá a kutatáshoz, hogy bármit bizonyítsunk vagy megcáfoljunk, és nem volt egy előre kialakított koncepciónk, amely előre megszabta volna kutatásunk irányát. Egyáltalán nem az a szándék vezérelt bennünket, hogy a kereszténység alapvető hittételeit megkérdőjelezzük, éppen ellenkezőleg, csupán egy rejtélyre szerettünk volna fényt deríteni. Zavarba ejtő kérdésekre és talányos történelmi eseményekre kerestünk magyarázatot, de végül valami sokkal nagyobb horderejű dologra bukkantunk, mint amire kezdetben számítottunk.
A következtetések arra kényszerítettek bennünket, hogy figyelmünket Jézus életének, valamint a Jézus tanításaiban gyökerező vallás eredetének a vizsgálatára összpontosítsuk. Egyszerűen annak megállapítására törekedtünk, hogy következtetésünk mennyire helytálló. A bibliai anyag és irodalom kimerítő elemzése végül meggyőzött bennünket arról, hogy jó úton járunk, és megnövelte annak valószínűségét, hogy következtetéseink helyesek.
Nem tudtuk és jelenleg sem tudjuk bebizonyítani, hogy feltevésünk minden részletében pontos, tehát bizonyos mértékig mégiscsak hipotézis marad, amely azonban az összefüggéseknek egy hihető és összefüggő láncolatát rajzolja elénk. Nagyon sok mindenre választ ad, és véleményünk szerint a korábbi történeti elemzéseknél sokkal hitelesebben mutatja be azokat az eseményeket és személyiségeket, akik kétezer évvel ezelőtt olyan rendkívüli befolyást gyakoroltak a nyugati gondolkodásra, valamint az azt következő évszázadok kultúrájának és civilizációjának alakulására.
Ha nem is tudjuk minden vonatkozásban bebizonyítani hipotézisünket, a Prieuré de Sion dokumentumain és képviselőin keresztül bőséges bizonyítékokat szereztünk arra vonatkozólag, hogy a Prieuré de Sion viszont kétségtelenül képes lenne erre. A dokumentumokban és másutt szereplő célzások és a velük folytatott személyes beszélgetések alapján készek vagyunk elhinni, hogy van a Sion birtokában valami, ami valamilyen módon „megcáfolhatatlan bizonyítéka” az általunk kialakított hipotézisnek, nem tudjuk pontosan, hogy mi lehet ez a bizonyíték.
Ha elméletünk helytálló, akkor Jézus felesége és utódai (elképzelhető, hogy számos gyermeket nemzett tizenhat-tizenhét éves kora és feltételezett halála között), miután elmenekültek a Szentföldről, Dél-Franciaországban találtak menedéket egy zsidó közösségen belül, ahol sikerült továbbörökíteni származásukat. Úgy tűnik, hogy az ötödik század során a származási vonal beházasodott a frank királyi családba és ebből a dinasztikus szövetségből született meg a Meroving-dinasztia. I. sz. 496-ban az egyház szövetséget kötött Chlodviggal, örökre elkötelezte magát a Meroving vérségi vonal mellett, feltételezhetően úgy, hogy tökéletesen tisztában volt a Meroving származási vonal eredetével. Így érthetővé válik az is, hogy Chlodvignak, mint egyfajta „Új Constantinnak” miért ajánlották fel a Római Birodalom császára címet. Nem volt szükség arra, hogy az egyház királlyá tegye őt, hanem egyszerűen elismerte és tudomásul vette, hogy ő a frankok uralkodója.
Amikor az egyház részt vett a Dagobert elleni merényletben és a Meroving vérségi vonal elárulásában, egy olyan bűnnel terhelte a lelkiismeretét, amelyet sem megindokolni sem pedig tisztára mosni nem lehetett, legfeljebb eltitkolni. Az egyháznak tehát a történteket a legnagyobb titokban kellett tartania, mert ha a Merovingok valódi kiléte napvilágra kerül, akkor ez ellenségei kezében komoly ütőkártya lehetett volna.
Jézus származási vonala, vagy legalábbis a Meroving származási vonal végül fennmaradt, annak ellenére, hogy az egyház mindenáron elpusztítására tört. Fennmaradt egyrészt a Karolingokon keresztül, akik sokkal bűnösebbnek érezték magukat a trónbitorlás miatt, mint Róma, és ezért Meroving hercegnőkkel kötött dinasztikus házasságokon keresztül próbálták meg hatalmukat törvényesíteni. Az egyenes ág azonban Dagobert fián Siegeberten keresztül élt tovább, akinek leszármazottai közé tartozott Guillem de Gellone, Septimania zsidó királyságának uralkodója, majd végül Bouillon Gottfried is. Azzal, hogy Gottfried i. sz. 1099-ben visszahódította a szaracénoktól Jeruzsálemet, Jézus származási vonala visszanyerte jogos ősi örökségét, amely még az ószövetségi időkből hagyományozódott rá.
Kétséges, hogy vajon Gottfried származása annyira titokban maradt-e a keresztes hadjáratok idején, mint ahogyan azt az egyház szerette volna. Ha figyelembe vesszük az egyház hatalmát és befolyását, akkor nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy ezt a titkot bármilyen módon nyíltan felfedték volna. Valószínűbb, hogy inkább legendák keringtek ezzel kapcsolatban, amelyek végül olyan mesékben találtak kifejeződést a legérzékletesebben, mint például Lohengrinnek, Gottfried mitikus ősének a története, vagy a Grál-románcok.
Ha elméletünk helyes, akkor a Szent Grál egyszerre két dolgot is jelentett. Egyrészt Jézus vérségi vonalát és leszármazottait, vagyis a „Sang Raalt”, az „Igazi” vagy „Királyi Vért”, amelynek őrzőjéül a Prieuré de Sion a saját maga által életre hívott Templomos Lovagrendet jelölte ki. Ugyanakkor a Szent Grál a valóságban az az edény volt, amelyben Jézus vérét fogták fel és őrizték, vagyis Mária Magdolna méhe, illetve tulajdonképpen ő saját maga. Valószínűleg a korai Magdolna kultuszból fejlődött ki a középkor folyamán a Szűz kultusza, és a két kultusz később keveredett egymással. Kimutatható például, hogy a híres „Fekete Szűz”, vagy „Fekete Madonna” ábrázolások a kereszténység korai időszakában nem Szűz Mária, hanem a Mária Magdolna iránti tisztelet megnyilvánulásai, amelyek általában együttesen ábrázolják anyát és gyermeket. Érvek hangzottak el amellett is, hogy a gótikus székesegyházak, amelyek az anyaméh nagyszerű és fenséges kőbe vésett másának is felfoghatók, és amelyeket a „Notre Dame” azaz a „Miasszonyunk” oltalmába ajánlottak, ugyancsak Mária Magdolna és nem Szűz Mária tiszteletére épített szentélyek voltak.
A Szent Grál tehát egyrészt Jézus származási vonalát szimbolizálta, másrészt pedig Mária Magdolnát, akinek méhéből ezen származási vonal fakadt. Lehetett azonban a Grál ezenkívül még valami más is. I. sz. 70-ben, a nagy júdeai felkelés idején Titus római légiói kifosztották és lerombolták a jeruzsálemi Templomot. A Templom elrabolt kincse ezután állítólag végül a Pireneusokba került, és Plantard a beszélgetésünk során kijelentette, hogy a kincs a Prieuré de Sion birtokában van. A jeruzsálemi Templom kincse valószínűleg nemcsak a Titus katonái által elrabolt kincset jelentette. Az ősi judaizmusban a vallás és a politika elválaszthatatlanok voltak egymástól. A messiás egy isten király volt, aki világi és vallási tekintetben uralkodott birodalmában. Éppen ezért lehetséges, sőt valószínű, hogy a jeruzsálemi Templomban őrizték az Izrael királyi házaira vonatkozó dokumentumokat, amelyek megfeleltek egy mai modern királyi család vagy arisztokrata család születési bizonyítványainak, házassági engedélyeinek és más lényeges adatokat tartalmazó iratoknak. Ha Jézus valóban a „Zsidók Királya” volt, akkor csaknem bizonyos, hogy a Templom bőséges információt őrzött személyére vonatkozólag. Még az is lehetséges, hogy Jézus testét is a Templomban őrizték, vagy legalábbis a sírját, ahová testét véglegesen elhelyezték, miután az evangéliumokban szereplő átmeneti sírból elvitték.
Semmi nem jelzi azt, hogy Titus bármilyen Jézusra vonatkozó lényeges dolognak a birtokába került volna a Templom kirablásakor. Ha létezett is egy ilyen dolog, akkor azt nyilvánvalóan vagy idejében megsemmisítették, vagy pedig elrejtették és Titus katonái, akik csakis a gazdag zsákmányt tartották szem előtt, valószínűleg nem különösebben kutattak utána. A válságos helyzetben a Templom papjai csak egyetlen dolgot tehettek. Miután szembetalálták magukat az előrenyomuló római katonákkal, ott hagyták prédának az aranyat, és ékszereket, tehát az anyagi jellegű értékeket, amelyre a katonák amúgy is számítottak, és talán a Templom alatti rejtekhelyen biztonságba helyezték azokat a dolgokat, amelyeknek számukra sokkal nagyobb jelentősége és értéke volt. Ezek közé tartozhattak az Izrael törvényes királyaira, a Messiásra és a királyi családra vonatkozó iratok és dolgok.
1100 körül Jézus leszármazottai már kiemelkedő szerephez jutottak szerte Európában, illetve Palesztinában is Bouillon Gottfrieden keresztül. Ők maguk bizonyára tisztában voltak származásukkal, de lehet, hogy ezt a világ felé nem tudták bizonyítani, holott egy ilyen bizonyítékra mindenképpen szükség volt későbbi terveikhez. Ha netán kiderült, hogy valahol a Templom területén valóban létezik egy ilyen bizonyíték, illetve egyáltalán felmerült egy ilyen bizonyíték létezésének a lehetősége, akkor nyilvánvalóan minden erőfeszítést megtettek annak érdekében, hogy megtalálják. Ez megmagyarázná a Templomos Lovagrend szerepét is, akikről tudjuk, hogy a legnagyobb titokban ásatásokat folytattak a Templom alatt, az ún. Salamon istállóinak nevezett helyen. Az általunk megvizsgált bizonyítékok alapján nem sok kétség merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy a Templomos Lovagokat kimondottan azzal a céllal küldték a Szentföldre, hogy ott megtaláljanak vagy megszerezzenek valamit. Kutatásainkból az is kiderült, hogy küldetésüket valószínűleg sikerrel teljesítették. Úgy tűnik, megtalálták, amit kerestek, majd magukkal hozták Európába. Azt továbbra is titok fedi, hogy mi lett a titokzatos dolog további sorsa, ám nem sok kétség férhet hozzá, hogy Bertrand de Blanchefortnak, a rend negyedik nagymesterének irányításával valamit elrejtettek Rennes-le-Chateau környékén. Erre a célra egy csapat német bányászt hozattak a legszigorúbb titoktartás mellett Németországból, hogy elvégezzék a földmunkákat és megfelelő rejtekhelyet készítsenek. Csak találgatni lehet, hogy mit rejtettek el. Lehetséges, hogy Jézus mumifikálódott testét de az is lehet, hogy Jézus házasságára vagy gyermekeinek születésére vonatkozó dokumentumokat, illetve ehhez hasonló rendkívüli jelentőségű dolgot. A Szent Grál elnevezés vonatkozhatott tehát ezen dolgok mindegyikére együttesen, vagy esetleg ezek közül csak egyetlen dologra, amelyek később a véletlen folytán, vagy szándékosan a kathar eretnekek kezébe kerültek, és a Montségur várában őrzött titokzatos kathar kincs részét képezték.
Bouillon Gottfriedon és Balduinon keresztül állítólag létezett egy „királyi hagyomány”, amely egyenrangú volt a legfőbb európai uralkodócsaládokkal, mivel a Sion sziklájára épült. Ha a Sion sziklája, mint ahogyan ezt az Újszövetség és a későbbi szabadkőművesség is állítja, tulajdonképpen Jézust testesíti meg, akkor a fenti kijelentés hirtelen értelmet nyerne.
Miután a Merovingok a jeruzsálemi királyság trónjára kerültek, már jóváhagyólag bátoríthatták az olyan jellegű célzásokat és mendemondákat, amelyek valódi eredetükre vonatkoztak. Ez megmagyarázná azt is, hogy a Grál-románcok miért pontosan ebben az időben jelentek meg, és miért kapcsolódtak olyan félreérthetetlenül a templomos lovagokhoz. Idővel, Palesztina helyzetének megszilárdulásával a Gottfriedtől és Balduintól származó „királyi hagyomány” valószínűleg a nyilvánosság elé lépve feltárta volna származásának titkát. Jeruzsálem királya ezzel minden európai uralkodó fölött állónak számított volna, és Jeruzsálem pátriárkája pedig a pápa helyébe lépett volna. Róma kiszorításával így Jeruzsálem a kereszténység igazi fővárosává vált volna, de talán nemcsak egyedül a kereszténység központjának szerepét töltötte volna be. Ha Jézust sikerült volna mint halandó prófétát, istenkirályt és Dávid trónjának törvényes uralkodójaként elismertetni, akkor személye egyaránt elfogadhatóvá lett volna mind a zsidók, mind pedig a mohamedánok számára. Jézus egyenes ági leszármazottainak, mint Jeruzsálem királyainak lehetőségük nyílt volna arra, hogy megvalósítsák a templomosok politikájának egyik alapvető tételét: a kereszténységnek a judaizmusnak és iszlámnak egymással való kibékítését.
A történelmi körülmények természetesen nem tették lehetővé, hogy az események ilyen irányba fejlődjenek, mivel Jeruzsálem frank királyságának nem sikerült megszilárdítani helyzetét. Mivel minden oldalról ostromolták a szaracénok, és ezen felül mivel ingatag kormányzattal és közigazgatással rendelkezett, soha nem sikerült annyira megerősödnie és megteremtenie azt a belső biztonságot, amelyre feltétlen szükség volt a fennmaradáshoz. Arra pedig végképp gyengének bizonyult, hogy elsőbbségét érvényre juttassa Európa uralkodóházaival és Róma egyházával szemben. A nagyszabású és nagyra törő terv tehát összeomlott, és a Szentföld elvesztésével 1291-ben teljes mértékben megbukott. A Merovingok tehát ismét korona nélkül maradtak és a templomos lovagok nemcsak feleslegessé váltak, hanem sorsuk ezáltal meg is pecsételődött.
Az elkövetkező néhány száz év során a Merovingok a Prieuré de Sion segítségével és védelme alatt többször is kísérletet tettek arra, hogy visszaszerezzék örökségüket, ezek a próbálkozások azonban csupán Európára korlátozódtak. A hatalom megszerzésére irányuló kísérletek legalább három egymással összefüggő, de jellegében egymástól alapvetően különböző programból tevődtek össze. Az egyik program egy olyan pszichológiai környezet, egy rejtett titkos hagyomány kialakítására törekedett, amelynek az volt a célja, hogy lassanként alámossa Róma vallási hegemóniáját. Ez a hagyomány a hermetikus és ezoterikus eszmékben, a Rózsakeresztes Kiáltványokban és a hozzájuk hasonló írásokban, a szabadkőművesség bizonyos rítusaiban, és természetesen a földalatti patakkal és az Árkádiával kapcsolatos szimbólumokban nyert kifejezést. A második programhoz az intrikák, a hatalom nyílt megragadása, vagyis mindazok a módszerek tartoztak, amelyeket a Guise és a Lotharingiai családok alkalmaztak a 16., illetve a Fronde létrehozói a 17. században. Legvégül pedig a dinasztikus házasságkötéseken keresztül igyekeztek örökségüket visszaszerezni.
Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy az ilyen machiavelliánus mesterkedések teljesen szükségtelenek voltak, hiszen ha a Merovingok valóban Jézustól származtak, akkor nem lett volna különösen nehéz dolog követeléseiknek és fölényüknek érvényt szerezni. A valóságban azonban mindez sokkal bonyolultabb volt. Róma Jézussal kapcsolatos tanításai lehetetlenné tették egy ilyen igény elismerését, és tudjuk, hogy amikor a célszerűség úgy kívánta, az egyháznak nem okozott lelkiismeretfurdalást Dagobert meggyilkolásának a jóváhagyása és dinasztiájának megbuktatása sem. Nem biztos, hogy a származás idő előtti nyilvánosságra hozatala pozitív irányban mozdította volna előre a Merovingok ügyét, csak akkor tudták volna sikerrel felvenni a küzdelmet ilyen ellenfelekkel szemben, ha szilárd hatalmi pozícióval rendelkeznek. Ha kísérletük kudarcba fulladt volna, örökre elveszett volna fő ütőkártyájuk, amely nem volt más, mint származásuk titka. A történelmi és politikai realitások figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy ezt az ütőkártyát csakis akkor lehetett kijátszani, amikor a Merovingok már magukhoz ragadták a hatalmat.
Ahhoz, hogy a Merovingok ismét politikai hatalomhoz jussanak, hagyományosabb eszközökhöz kellett folyamodniuk. Legalább négy olyan alkalomról tudunk, amikor már csaknem siker koronázta erőfeszítéseiket, és tulajdonképpen a helyzet téves megítélése, a körülmények kényszerítő ereje, vagy előre nem látható tényezők hiúsították meg tervüket. A 16. században például a Guise-háznak majdnem sikerült megszereznie a francia koronát. A 17. században a Fronde majdnem megakadályozta, hogy XIV. Lajos a trónra kerüljön, és azt elérnie, hogy helyébe egy Lotharingia házból való jelölt kerüljön. A 19. század végén terveket szőttek a Szent Szövetség felélesztésére, amely egyesítette volna a katolikus Európát, Ausztriát, Franciaországot, Olaszországot és Spanyolországot a Habsburgok vezetése alatt.
Valószínűleg a 18. században került a legközelebb a Meroving-dinasztia ahhoz, hogy célkitűzéseit végre megvalósíthassa. A Habsburgokkal kötött házasság révén a Lotharingiai-ház gyakorlatilag megszerezte Ausztria, és ezen keresztül Német- Római császárság trónját. Amikor Mária Antionette, Lotharingiai Ferenc lánya Franciaország királynéja lett, a Merovingokat már csak egy generáció választotta el a francia tróntól. Ha nem szólt volna közbe a francia forradalom, akkor a Habsburg-Lotharingiai ház az 1800-as évek elején a legjobb úton volt ahhoz, hogy hatalmát egész Európára kiterjessze.
Úgy tűnik, hogy a francia forradalom végzetes csapást mért a Merovingok reményeire és törekvéseire. A másfél évszázadon keresztül nagy körültekintéssel szőtt és kivitelezett terveket egyik pillanatról a másikra elsodorták a forradalom eseményei. A „Prieuré dokumentumok” utalásaiból az derül ki, hogy a Prieuré de Sion legértékesebb iratai közül soknak nyoma veszett a nagy felfordulás közepette, de lehetséges, hogy egyéb dolgok is eltűntek. Talán ez lehet az oka annak, hogy a Sion nagymestereinek megválasztásánál a francia kulturális élet olyan személyiségeit helyezték előtérbe, mint például Charles Nodier, akinek lehetősége volt megszerezni az egyébként hozzáférhetetlen anyagokat is. Ez a feltevés talán fényt vetne arra is, hogy Sauniére milyen szerepet játszott a történetben. Sauniére elődje, Antione, Bigou a francia forradalom előestéjén valószínűleg elrejtette, sőt elképzelhető, hogy ő maga állította össze a rejtjelezett szövegeket, majd ezután Spanyolországba menekült, ahol nem sokkal ezután meg is halt. Éppen ezért lehetséges, hogy egy bizonyos ideig a Sionnak nem volt tudomása arról, hogy pontosan hol vannak a dokumentumok. Akkor sem lett volna könnyű hozzáférniük a dokumentumokhoz, ha tudták volna, hogy azok a rennes-le-chateau-i templomban vannak elrejtve, ugyanis ehhez mindenképpen szükségük lett volna a helyi lelkész készséges együttműködésére. Olyan emberre volt szükségük, aki hajlandó volt a Sion utasításai szerint cselekedni, nem tett fel kényelmetlen kérdéseket, akinek a hallgatására számítani lehetett, nem ártotta bele magát a rend dolgaiba és nem cselekedett annak érdekeivel ellentétesen. Ha a rejtjelezett írások valami másra vonatkoztak, olyasmire, amit Rennes-le-Chateau környékén rejtettek el, akkor egy ilyen ember együttműködése létfontosságú lett volna.
Sauniére úgy halt meg, hogy megőrizte titkát, hasonlóan házvezetőnőjéhez, Marie Denarnaud-hoz. A következő években sok ásatást végeztek Rennes-le-Chateau környékén, de egyik sem járt eredménnyel. Ha igaz az a feltételezésünk, hogy egy rendkívüli jelentőségű és nagy horderejű dolgot vagy dolgokat rejtettek el a környéken, akkor azt valószínűleg eltávolították eredeti helyéről, amikor Sauniére története reflektorfénybe került. Az is lehetséges, hogy ezeket a dolgokat olyan helyen rejtették el, amelyhez avatatlanok nem tudnak hozzáférni, tehát például egy mesterséges tó földalatti kriptájában. Egy ilyen kripta egyrészt biztonságos lenne, másrészt védelmet jelentene az illetéktelen betolakodókkal és kutatókkal szemben. Ahhoz, hogy itt valaki ásatásokat végezzen, először le kellene szivattyúznia a tó vizét, amit aligha lehetne észrevétlenül megtenni. A valóságban is van egy ilyen mesterséges tó Rennes-le-Chateau közelében, az „Istenek völgye” mellett. Elképzelhető, hogy ezt a tavat egy földalatti kripta felett hozták létre, amely esetleg egy földalatti folyosón keresztül összeköttetésben van a környező hegyeket behálózó barlangrendszer üregeinek egyikével. Ami pedig a Sauniére által talált régi iratokat illeti, kettőt közülük, vagy legalábbis a róluk készült másolatokat, megjelentették és ezek széles körben közkézen forogtak. Ezzel szemben a másik kettőt a legnagyobb titkok övezte. Plantard beszélgetésünk során elmondta, hogy a két dokumentumot jelenleg a londoni Lloyds Bank egyik trezorjában őrzik, de ennél többet nem sikerült megtudnunk róluk.
Vajon milyen forrásból származott Sauniére pénze? Tudjuk azt, hogy egy része valószínűleg azon banki ügylet során került hozzá, amelynek Johann von Habsburg főherceg is résztvevője volt. Azt is tudjuk, hogy nemcsak Sauniére kapott jelentős összegeket. Henri Boudet abbé, Rennes-le-Bains lelkésze például hatalmas pénzösszeget bocsátott Carcassonne püspökének rendelkezésére, és okunk van azt feltételezni, hogy Sauniére pénzének tetemes része ugyancsak Boudet-tól származik, aki Marie Denarnaud, a házvezetőnő közvetítésével juttatta a pénzt a lelkésznek. Továbbra is rejtély marad, hogy Boudet, aki maga is szegény falusi pap volt, hogyan tehetett szert ilyen hatalmas összegekre. Valószínű, hogy ő maga a Prieuré de Sion embere volt, de továbbra sem világos, hogy vajon a pénz közvetlenül a Siontól származott-e. Az is lehet, hogy a pénz forrása a Habsburgok kincstára vagy a Vatikán volt, mely utóbbit a Habsburgok és a Sion magas szintű politikai zsarolás útján kényszerített fizetésre. Mindenesetre maga a pénz, illetve az a kincs, amely eredetileg a pénz forrása volt, későbbi felfedezéseinkhez viszonyítva egyre inkább mellékessé vált.
Kutatásaink meggyőztek minket arról, hogy a rennes-le-chateau-i rejtély hátterében egy olyan határozott törekvés húzódik meg, amely mögött befolyásos emberek állnak, és amely arra irányul, hogy újra restaurálják a Meroving monarchiát. Egy ilyen monarchia legitimitásának alapja azon nyugszik, hogy a Merovingok Jézus leszármazottai.
Ebből a szemszögből tekintve, a kutatások során felmerülő számos ellentmondás, rejtély és megválaszolatlan kérdés megmagyarázhatóvá vált, sőt jó néhány látszólag jelentéktelennek tűnő, de legalább annyira zavarba ejtő dolog is más megvilágításba helyeződött. Ezek közé az apró rejtélyek közé tartozott a Nicolas Flamel személyével kapcsolatba hozott írás címe is: Ábrahámnak a Zsidónak Szent Könyve, aki Fejedelme, Papja, Lévitája, Asztrológusa és Filozófusa a Zsidók azon Törzsének, akiket Isten Haragja Szétszórt a Gallok között; vagy például René d’ Anjou szimbolikus Grál kelyhe, amelynek tartalmát ha valaki egyhajtásra kiissza, meglátja Istent és Magdolnát. Egészen más értelmezést nyer például Andrea értekezése, a Christian Rosenkreuz Kémiai Menyegzője is, amely egy titokzatos királyi vérből származó leánygyermekről szól, akit egy csónakban partra mosnak a hullámok, és akinek jogos öröksége a szaracénok kezébe került. Más megvilágításba kerül az a titok is, amelyet Poussin ismert, vagy az a „Titok”, amely a Compagnie du Saint-Sacrament „legbelső lényegét” képezte.
A kutatások során számos egyéb apró részletre bukkantunk, amelyek akkor vagy teljesen értelmetlennek vagy mellékesnek tűntek, most azonban hirtelen értelmet nyertek. Így most már az is világossá vált, hogy XI. Lajos miért tekintette Magdolnát a francia királyi ház forrásának, annak ellenére, hogy ez az elképzelés még a 15. század összefüggésein belül is meglehetős képtelenségnek tűnt. Elméletünk tükrében az is magyarázatot nyer, hogy Nagy Károly koronáján, amelynek másolata jelenleg a Habsburg királyi jelvények része, miért szerepelt állítólag eredetileg a „Rex Salomon” felirat. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy a „Sion Bölcseinek jegyzőkönyve” miért beszél egy új királyról, aki „Dávid házának szent ivadéka”.
Természetesen nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy kutatásunk olyan következtetésekre vezetett bennünket, amelyek sok tekintetben gyökeres ellentétében állnak a modern kereszténység egyes alapvető hittételeivel, és amelyek sokak szerint eretneknek, sőt talán egyenesen istenkáromlónak nevezhetőek. Ha a mélyen beivódott, szinte megkövesedett dogmák szempontjából szemléljük a kérdést, nem kétséges, hogy ezek a vádak felhozhatók ellenünk. Ennek ellenére, nem hisszük, hogy Jézus személyét meggyaláztuk vagy kisebbítettük volna azok szemében, akik őszintén tisztelik őt. És bár mi magunk nem tudjuk elfogadni Jézus isteni mivoltát, következtetéseink nem akadályoznak meg másokat abban, hogy továbbra is higgyenek benne. Egészen egyszerűen, nem lehet elfogadható indokokkal alátámasztani, hogy Jézus miért ne házasodhatott volna meg, és miért ne lehettek volna gyermekei úgy, hogy eközben megőrizte isteni természetét. Egyáltalán nem logikus, hogy az isteni természetnek miért kellene a szexuális tisztaságtól függnie? Ha el is fogadjuk, hogy Jézus Isten fia volt, miért ne házasodhatott volna meg és alapíthatott volna családot? A legtöbb keresztény teológia egyik alapvető hittétele az, hogy Jézus Isten földi megtestesülése volt, más szóval, Isten megszánta teremtményeit, maga is megtestesült ebben a teremtett világban, és emberi alakot öltött. Ezáltal képessé vált arra, hogy közvetlenül megismerkedjen a földi léttel és tapasztalatokat szerezzen az emberi létezés viszontagságairól. Ezen keresztül megérthette, hogy valójában mit jelent embernek lenni, és szembenézni azzal a magánnyal, gyötrelemmel és tehetetlenséggel, amely az emberi lét velejárója. Az emberi alakot öltött Istennek lehetősége nyílt arra, hogy oly módon ismerje meg az embert, amelyet az Ószövetség nem engedett meg. Lemondva az olümposzi magasságokról és kívülállásáról, az Újszövetségben isten közvetlenül is osztozik az ember sorsában. Megváltja az emberi sorsot, érvényesíti és igazolja azáltal, hogy osztozik benne, átéli kínjait, és végül feláldozásra kerül általa. Jézus szimbolikus jelentősége abban rejlik, hogy egy olyan Istent testesít meg, aki széles körű tapasztalatokat szerez az emberi létezésről és közvetlenül átéli, mit jelent embernek lenni. De vajon a Jézusban testet öltött Isten valóban embernek mondhatná-e magát, ha nem lenne része az emberi létezés két legalapvetőbb, legelemibb élményében? Vajon megismerhetné-e az emberi életet teljességében, ha nem szembesül az emberi lét két meghatározó jelenségével, a szexualitással és az apasággal?
Megyőződésünk, hogy nem. Hiszünk abban, hogy Isten földi kálváriája csak akkor tekinthető teljes értékű inkarnációnak, ha annak része a szexualitás és apaság is, tehát ha Jézus megházasodott és gyermekeket nemzett. Az evangéliumok és a kereszténység Jézus képe kiegészítésre szorul, hiszen egy olyan Istent ábrázolnak, akinek emberré válása csak részleges. Véleményünk szerint az a kép, amely kutatásaink nyomán Jézusról fokozatosan elénk tárult, sokkal jogosabban tarthat igényt arra, hogy megfelel annak az igazi Jézusnak, amilyennek a kereszténység Jézust valóban láttatni szeretné.
Egészében véve, nem hisszük, hogy Jézust kompromittáltuk vagy kisebbítettük volna. Nem hisszük, hogy a sokakban elő eszménykép csorbát szenvedett volna következtetéseink miatt, sőt egy olyan élő és megfogható, valóságos személyiség képe vetítődik elénk, akinek élete teljes értékű és ugyanakkor érthető egy mai ember számára is.
Konkrétan nem ismerünk olyan embert, akire egyszerűen rámutathatnánk és azt mondhatnánk róla, hogy ő Jézus egyenes ági leszármazottja. A családfák elágaznak, tovább osztódnak és az évszázadok során valóságos erdőkké sűrűsödnek. Manapság legalább egy tucat olyan család él Nagy-Britanniában és Európában számos mellékággal együtt, akik a Merovingok leszármazottai. Ezek közé tartozik a Habsburg-Lotharingiai-ház akik jelenleg Lotharingia címzetes hercegei és Jeruzsálem királyai, a Plantard-, Luxembourg-, Montpézat-, Montesquieu-családok és még sokan mások. A „Prieuré dokumentumok” szerint a Sinclair-család Nagy-Britanniában szintén rokonságban áll ezzel a vérségi vonallal, csakúgy mint a Stuartok különböző ágai, de úgy tűnik, hogy többek között a Devonshire-családot is beavatták a titokba. Ezeknek a családoknak a többsége feltételezhetően azzal büszkélkedhet, hogy Jézushoz vezetheti vissza származását, éppen ezért nem tudjuk előre megmondani, hogy vajon ki lesz majd ez az ember, aki valamikor esetleg a közeljövőben, mint új istenkirály lép a nyilvánosság elé.
Mindenesetre ebből számos dolog világosan kiderül. Ami személy szerint minket illet, úgy véljük, hogy Jézus egyenes ági leszármazottai nincsenek „istenibb” természettel és nagyobb csodatévő képességekkel megáldva, mint bárki más halandó ember. Ezt a véleményt ma kétségkívül sokan osztják velünk, és ha jól gyanítjuk, a Prieuré de Sion is hasonlóan vélekedik erről a kérdésről. Ezenfelül, egészen biztos, hogy ha valakiről vagy talán több emberről is kiderülne, hogy Jézus leszármazottja, ez nem okozna manapság akkora földindulást, mint akár egy vagy két évszázaddal ezelőtt. Még ha léteznének is olyan „megcáfolhatatlan bizonyítékok”, amelyek egy ilyen származás hitelességét igazolnák, valószínűleg nagyon sok ember egyszerűen csak megrándítaná a vállát és nemes egyszerűséggel azt kérdezné: „Na és akkor mi van?”. Éppen ezért úgy tűnhet, hogy nem sok értelme van a Prieuré de Sion bonyolult mesterkedéseinek, hacsak nem ezeknek a terveknek komoly politikai kihatásai vannak. Függetlenül következtetéseink teológiai vonatkozásaitól, egészen egyértelműen úgy tűnik, hogy más következményekkel is számolni kell, mégpedig olyan politikai következményekkel, amelyeknek potenciálisan óriási hatása lehet, befolyásolhatják korunk egész intézményrendszerét, értékrendjét és gondolkodását.
A múltban a Meroving eredetű családok természetesen tevékeny részesei voltak a politikai életnek, és célkitűzéseik közé tartozott a politikai hatalom megszerzése. Ez a megállapítás természetesen a Prieuré de Sionra és a rend számos nagymesterére is érvényes. Nincs okunk azt feltételezni, hogy a Sion és Meroving származási vonal ma kevésbé tartaná fontosnak a politikát, mint korábban. Valójában minden jel arra utal, hogy a Sion az egyház és az állam közötti egység megteremtésének kategóriáiban gondolkodik, tehát a világi és vallási szféra, a szent és a profán, a politika és vallás egyesítését tartja szem előtt. A Prieuré de Sion számos dokumentumban kijelenti, hogy az új király, a Meroving hagyománnyal összhangban „uralkodik majd, de nem kormányoz”, más szóval egy istenkirály lesz, aki elsődlegesen rituális és szimbolikus szerepet tölt majd be, és a kormányzási feladatok másra hárulnának, vélhetően esetleg a Sionra. A 19. század folyamán a Prieuré de Sion, a szabadkőművességen és a Hiéron du Val d’Or szervezetén keresztül kísérletet tett arra, hogy létrehozzon egy újjáélesztett és „korszerűsített” Római Birodalmat, egy teokratikus jellegű Egyesült Európát a Habsburgok és egy radikálisan megreformált egyház egyidejű irányítása alatt. Ezt a törekvést az első világháború, valamint az uralkodó európai dinasztiák bukása hiúsította meg.