A titokzatos falu

Kutatásunk kezdetén még mi sem láttuk tisztán, hogy valójában mit is keresünk. Egyszerűen csupán megpróbáltunk magyarázatot találni egy különös, 19. századi rejtélyre. Kezdetben azt hittük, hogy mindössze egy adott helyhez kötődő titokról van szó, amely csupán egy dél-franciaországi falura korlátozódik, és felcsigázza ugyan a képzeletet, de nincsen különösebben nagy jelentősége, és sok történeti vonatkozása ellenére, elsődlegesen tudományos érdeklődésre tarthat számot. Egy percig sem gondoltuk, hogy amit felfedezünk, hatással lehet a jelenre, sőt hogy hihetetlenül nagy jelentősége lehet korunk számára.

Egy rejtély mögött meghúzódó titok keresésére indultunk, amely első pillantásra nem sokban különbözött más hasonló kincsekről és megoldatlan rejtélyekről szóló legendáktól.

A rennes-le-chateau-i történet Franciaországban már korábban napvilágot látott, de tudomásunk szerint akkor nem keltett különösebb érdeklődést. Ahogyan később kiderítettük, a megjelentetett változat számos tévedést is tartalmazott. Egyelőre azonban úgy kell elmesélnünk, ahogyan a 60-as években először a nyilvánosság elé került.

Rennes-le-Chateau és Bérenger Sauniére

1885. június 1-jén Rennes-le-Chateau, egy piciny francia falucska parókiája új lelkészt kapott. Az újonnan érkezett lelkipásztort Bérenger Sauniére-nek hívták. Sauniére robusztus alkatú, megnyerő külsejű, energikus, és minden bizonnyal rendkívül intelligens ember volt, aki akkoriban a harmincas éveiben járt. Amikor még a papi szemináriumot végezte, szinte biztosnak tűnt, hogy ígéretes egyházi karriert fog befutni. Kétségkívül többre volt hivatva annál, hogy egy isten háta mögötti, a Pireneusok keleti láncainak tövében megbúvó falu plébánosa legyen. Hogy, hogy nem, mégis valamivel magára vonta feljebbvalói haragját. Máig is tisztázatlan, hogy pontosan miben rejlett vétke, ha egyáltalán valóban elkövetett valamit, ám a történtek meghiúsították minden előmenetellel kapcsolatos reményét. Lehetséges, hogy feljebbvalói éppen azért küldték Rennes-le-Chateau-ba, hogy így meg- szabadulhassanak tőle.

Rennes-le-Chateau akkoriban egy kétszáz lelket számláló aprócska település volt egy meredek hegytetőn, hozzávetőleg 25 mérföldnyire Carcassonne-tól.

Más ember számára egy ilyen hely száműzetés lett volna, mégpedig egy egész életre szóló számkivetés, langyos tespedtségben, távol a korabeli élet nyújtotta lehetőségektől, és messze mindentől, ami serkentőleg hatott volna egy tudásra szomjazó szellemre. Nem kétséges, hogy a kinevezés komoly csapást jelentett Sauniére ambícióira, de a vidéki élettel járó hátrányokért bizonyos dolgok kárpótolták. Sauniére ugyanis erről a tájékról származott, néhány mérföldnyire innen, Montazels falujában született és nevelkedett.- Rennes-le-Chateau minden tökéletlensége ellenére igazi otthont nyújtott számára. 1885 és 1891 között Sauniére gazdagnak semmiképpen nem volt nevezhető. Jövedelme annyi volt, mint más hasonló helyzetű vidéki plébánosé a 19. század vége felé. A hívók által juttatott adományokkal együtt mindez éppen csak önmaga fenntartására lehetett elegendő. A szóban forgó hat esztendő alatt Sauniére élete nyugodt körülmények között, kellemesen telt. Vadászni járt a hegyekbe, és felkereste a kedvenc gyermekkori horgászhelyeket. Olthatatlan tudásszomjjal szinte falta a könyveket, tökéletesítette latin tudását, görögül tanult, sőt hozzáfogott a héber tanulmányozásához is. Házvezetőként és szolgálóként alkalmazott egy akkor 18 éves parasztlányt, Marie Denarnaud-t, aki élete végéig mint társa és bizalmasa élt házában. Sauniére gyakran kereste fel a szomszéd faluban barátját, Henri Boudet abbét, Rennes-le-Bains plébánosát. Boudet szellemi útmutatása alapján belevetette magát a viharos történelmi múlttal rendelkező vidék helytörténeti kutatásaiba, és a történelmi múlt nyomaival szinte nap mint nap szembesült.

Rennes-le-Chateau-tól néhány mérföldnyire délkeleti irányban magaslik például egy másik hegycsúcs, a Bézu, tetején egy középkori erődítmény romjaival, amely egykor a Templomos Lovagrend rendháza (preceptóriuma) volt. Egy harmadik hegycsúcson, úgy egy mérföldnyire Rennes-le-Chateau-tól keletre emelkedik a Blanchefortok ősi családi kastélya, Bertrand de Blanchefort otthona, aki a Templomos Lovagrend negyedik nagymestereként irányította a nagyhírű lovagrendet a 12. század közepén. Rennes-le-Chateau és környéke azon az ősi zarándokútvonalon feküdt, amely Észak-Európából kiindulva haladt dél felé, és amelynek végállomása a spanyolországi Santiago de Compastela volt.

Az egész környék szinte átitatódott a múltat idéző legendákkal, a gyakran véres, drámai eseményekkel teli történelem emlékeivel.

Sauniére-nek már jó ideje szándékában állt a Rennes-le-Chateau-i templom restaurálása, melyet 1059-ben szenteltek fel Mária Magdolna oltalmába ajánlva. A roskadozó építmény még egy ennél is régibb, a 6. századból származó, vizigótok által emelt épület alapjain nyugodott. Nem meglepő, hogy a 19. század végére olyan rossz állapotba került, hogy csaknem reménytelennek tűnt az újjáépítése.

1891-ben Boudet bátorítására Sauniére szerény restaurálási munkálatokba kezdett. Költségei fedezésére a falu közös kiadásokra szánt pénzalapjából kölcsönzött. A munkálatok során elmozdította helyéről az oltárkövet, amelyet két ősi vizigót oszlop tartott. Ezen oszlopok egyike belül üregesnek bizonyult. Belsejében a lelkész fából készült, cső alakú tartóba rejtve, négy régi dokumentumot (pergament) fedezett fel. A talált iratok közül kettő állítólag családfákat tartalmazott. Az egyik dokumentum 1244-es, a másik 1644-es keltezésű volt. A másik kettőt nyilvánvalóan az 1780-as években állították össze, mégpedig nem más, mint Sauniére egyik elődje, Antoine Bigou abbé. Bigou nemcsak az egyházközség plébánosa volt, hanem egyben a Blanchefort-család házikáplánja is, akik a francia forradalom előestéjén még mindig az egyik legjelentősebb vidéki földbirtokos családnak számítottak.

A Bigou idejéből származó két dokumentum első pillantásra vallásos, latin nyelvű szövegeknek tűnnek, melyek az Újszövetségből származó idézeteket tartalmaznak, legalábbis látszólag. Ám az egyik dokumentumon a szavak közvetlenül egymásba, olvadnak, számos fölösleges betűt szúrtak bele. A második dokumentumban pedig a sorok meg lettek csonkítva, mégpedig válogatás nélkül, de a csonkítás hossza soronként különbözik, és a szöveg néha egy-egy szó közepén szakad meg. Ezenkívül bizonyos betűk helyenként kilógnak a sorból, kissé feljebb vannak csúsztatva, mint a többi. A valóságban ezek a dokumentumok egy sor igen elmés rejtjelet és kódot tartalmaznak. Néhány közülük olyan fantasztikusan bonyolult és minden logikának ellentmondó, hogy megfejtésével még a komputer is kudarcot vallott. Gyakorlatilag kibogozhatatlanok a hozzá szükséges rejtjelkulcs nélkül. A Rennes-le-Chateau-ról publikált francia művekben, és két filmben, amelyet a BBC megbízásából készítettünk erről a témáról, a következő megoldás jelent meg:

BERGERE PAS DE TENTATION QUE POUSSIN TENIERS GARDENT LA CLEF PAX DCLXXXI PAR LA CROIX ET CE CHEVAL DE DIEU J’ ACHEVE CE DAEMON DE GARDIEN A MIDI POMMES BLEUES

PÁSZTORLÁNY, NINCS KÍSÉRTÉS. MERT POUSSIN ÉS TENIÉRS ŐRZIK A KULCSOT; BÉKE 681. A KERESZT ÁLTAL ÉS ISTEN EZEN LOVA ÁLTAL, BEVÉGZEM – VAGY ELPUSZTÍTOM – AZ OLTALMAZÓ EZEN DÉMONÁT DÉLBEN. KÉK ALMÁK.

Bár a rejtjelek közül néhány bonyolultsága miatt elbátortalanítja a próbálkozót, vannak olyanok, amelyek egészen nyilvánvalóan, sugallják a megoldást. A második dokumentumon például, a feljebb csúsztatott betűket egymás után olvasva a következő értelmes összefüggő üzenetet kapjuk.

DAGOBERT II ROI ET A SION EST CE TRESOR ET IL EST LA MORT.

II. DAGOBERT KIRÁLYÉ ÉS A SIONÉ EZ A KINCS ÉS Ő OTT VAN HOLTAN.

Ezt az üzenetet bizonyára Sauniére is kibogozta, ám kétséges, hogy vajon meg tudta-e fejteni a sokkal összetettebb kódokat. Mindamellett, tudatában volt annak, hogy valami nagy jelentőségű dologra bukkant, és a falu polgármesterének hozzájárulásával felfedezését feljebbvalója a carcassonne-i püspök tudomására hozta. Nem tudjuk, hogy a püspök mennyit értett meg a szövegből, mindenesetre Sauniére-t azonnal Párizsba küldte, saját maga fedezte a költségeit, és arra utasította, hogy mutassa meg a dokumentumokat bizonyos fontos egyházi személyeknek. Ezek között a legjelentősebbek voltak Bieil abbé, a Saint Sulpice papi szeminárium igazgatója, és Bieil unoka öccse, Emilé Hoffet. Hoffet akkoriban végezte a papi szemináriumot, és bár még csak húszas évei elején járt, mint tudós jó hírnévre és tekintélyre tett szert, különösen a nyelvészet a kriptográfia és paleográfia területén. Köztudomású volt róla, hogy papi hivatása ellenére mélyen foglalkoztatta az ezoterikus filozófia, és jó kapcsolatai voltak különböző okkult tanokkal foglalkozó csoportokkal, szektákkal és titkos társaságokkal, amelyek akkor gomba módra szaporodtak a francia fővárosban. Hoffet így került kapcsolatba egy előkelő művésztársasággal, amelynek többek között olyan kiemelkedő irodalmi személyiségek is tagjai voltak, mint Stéphane Mallarmé, Maurice Maeterlinck, sőt közéjük tartozott Claude Debussy, a híres zeneszerző is. Hoffet jól ismerte Emma Calvét, aki éppen Sauniére párizsi felbukkanása során tért vissza sikeres londoni és windsori fellépéseiről. Mint ünnepelt énekesnő, Emma Calvét korának Maria Callasa volt. Ugyanakkor az ezoterikus szubkultúra főpapnőjeként tartották számon, és szerelmi viszonyt folytatott számos befolyásos okkultistával. Sauniére még három hétig maradt Párizsban. Nem tudni, hogy mi is történt pontosan, annyi azonban bizonyos, hogy az egyszerű vidéki plébánost Hoffet előkelő köre melegen üdvözölte és azonnal tagjai közé fogadta, sőt Sauniére állítólag Emma Calvé szeretője lett. Emma Calvé egyik ismerőse egyszer megjegyezte, hogy az énekesnő bele van bolondulva Sauniére-ba. Mindenesetre nem lehet vitás, hogy tartós, meghitt kapcsolat szövődött közöttük. A következő években Emma gyakran látogatott el Rennes-le-Chateau környékére, hogy találkozzanak, és még egészen a közelmúltig láthatóak voltak a hegyoldal szikláiba vésett romantikus szív alakú formák a nevüket jelölő kezdőbetűkkel.

Sauniére párizsi tartózkodása során ideje egy részét a Louvre-ban töltötte. Ez valószínűleg összefüggésben állt azzal a ténnyel, hogy hazautazása előtt három reprodukciót vásárolt. Az egyik egy ismeretlen festőtől származó portré volt, amely V. Celesztin pápáról készült, aki rövid ideig irányította a pápai államot a 13. század végén. A másik egy David Teniers által festett kép reprodukciója volt, bár az nem világos, hogy melyik David Teniers-ről van szó, az apáról vagy a fiúról. A harmadik Nicolas Poussin leghíresebb képe a „Les Bergers d’ Arcádie”, az „Árkádiai pásztorok” volt.

Rennes-le-Chateau-ba való visszatérése után Sauniére folytatta a templom restaurálását. Eközben kibontott egy 7. vagy 8. századi különös faragású kőlapot, amely alatt egykor valószínűleg kripta lehetett, amelyben állítólag korábban csontvázakat találtak.

Sauniére azonban még ennél is különösebb dolgokat művelt. A templomudvarban állt például Marie d’Hautpol de Blanchefort márkinő síremléke. A sírját jelző sírkövet és zárólapot Antoine Bigou abbé tervezte és állíttatta fel, az a Bigou, aki egy évszázaddal korábban Sauniére előtt a falu plébánosa volt, és aki úgy tűnik, a titokzatos dokumentumok közül kettőt maga vetett papírra. Ennél is érdekesebb, hogy a sírkőbe vésett felirat – amely számos tudatosan vétett hibát tartalmazott, nemcsak a betű és szóközöknél, hanem a helyesírásban is –, tökéletes anagrammáját adta annak a Poussin-re és Téniers-re utaló üzenetnek, amely a szövegekben volt elrejtve. Ha a betűket újra rendezzük, akkor megkapjuk a Poussin-t és Teniers-t említő rejtélyes üzenetet, tehát a sírkőfeliraton felfedezhető hibák tudatosan úgy lettek kitalálva, hogy pontosan ezt az üzenetet olvashassuk össze.

Nem tudván, hogy a márkinő sírfeliratát korábban már lemásolták, Sauniére a feliratot kitörölte, de nem csupán a sírnak ily módon történő meggyalázásában nyilvánult meg egyedül értehetetlen viselkedése. Hűséges házvezetőnője kíséretében elkezdett hosszú gyalogtúrákat tenni a környéken, és ilyenkor, látszólag teljesen értéktelen és jelentéktelen szikla és kődarabokat gyűjtöttek. Intenzív és széles körű levelezésbe fogott ismeretlen partnerekkel nemcsak szerte Franciaországból, hanem Németországból, Svájcból, Olaszországból, Ausztriából és Spanyolországból. Elkezdett teljesen értéktelen postai bélyeget is gyűjteni, amelyekből csaknem egy rakásra valót halmozott fel. Ezenkívül különböző bankokkal titokzatos ügyleteket bonyolított le, Az egyik bank még el is küldte képviselőjét Párizsból Rennes-le-Chateau-ba kizárólag azért, hogy Sauniére ügyeivel foglalkozzon.

Ha csak a postaköltségeket vesszük figyelembe, kiderül, hogy Sauniére tetemes összeget költött levelezésre, jóval többet, mint amennyit korábbi évi jövedelme alapján megengedhetett magának. 1896-ban komoly költekezésbe kezdett, mégpedig elképesztő és példa nélkül álló mértékben. Az az összeg, amelyet 1917-ben bekövetkezett haláláig elköltött, értékét tekintve a minimális becslések szerint több millió fontra rúgott.

Ennek a megmagyarázhatatlan gazdagságnak egy részét dicséretes módon közművesítésre fordította. Egy korszerű bevezető utat építtetett a falu számára és korszerűsítette a vízellátást is. A többi vállalkozás korántsem volt ilyen közhasznú. Egy tornyot emeltetett, a Magdalena tornyot, amelyből kilátás nyílt a hegy meredek oldalára. Egy pazar ház is elkészült, amelyet Villa Betániának neveztek, ám ide Sauniére soha nem költözött be. A templomot nemcsak hogy kitatarozták, hanem a lehető leggroteszkebb dekorációval díszítették. A bejárat feletti zárókőre a következő latin feliratot vésték:

TERRlBILIS EST LOCUS ISTE

EZEN HELY FÉLELMETES

A templom belsejében, rögtön a bejárat mellett egy förtelmesen ízléstelen szobrot állítottak fel, amely Asmodeus démont ábrázolja, akit a titkok és elrejtett kincsek őrzőjének tekintettek, és aki az ősi zsidó legendák szerint Salamon templomát építette. A falakra helyezett rikító, harsány színekkel megfestett táblaképek a stációkat ábrázolják. Minden egyes képen azonban valami furcsa következetlenség fedezhető fel. A VIlI. stációnál például egy skótmintás kendőbe bugyolált gyerek látható. A XIV. stációt ábrázoló képen pedig, ahol Jézus testét a sírba helyezik, a háttérben éjszakai égboltot látunk teliholddal. Úgy tűnik, mintha Sauniére sejtetni akarna valamit. De vajon mit? Esetleg azt, hogy Jézus temetése alkonyat után történt, jó néhány órával később, mint ahogyan az a Bibliában szerepel? Vagy talán azt, hogy a testet kifelé hozzák a sírból, nem pedig befelé viszik?

Amellett, hogy lefoglalták a templombelső díszítésének munkálatai, Sauniére folytatta nagyvonalú költekezését. Ritka kínai porcelánt, drága kelméket és antik márványt gyűjtött. Egy üvegházat építtetett, ahová narancsfákat telepítettek, sőt egy állatkertet is létesített. Ezen felül páratlan könyvtárat sikerült összegyűjtenie. Nem sokkal halála előtt állítólag azt tervezte, hogy egy masszív, Bábelhez hasonló tornyot épít majd, amelynek falait belül mindenütt könyvek borítják, és ahonnan híveinek prédikálni fog. Egyházközségének tagjait sem hanyagolta el. Fényűző lakomákon látta őket vendégül, és bőkezűsége egyéb jeleivel is elhalmozta őket. Olyan életmódot folytatott, mint egy középkori hatalmasság, aki egy megközelíthetetlen hegyvidéki birodalom ura.

Ebben az eldugott és szinte megközelíthetetlen sasfészekben Sauniére számos jeles személyiséget látott vendégül. Természetesen közéjük tartozott Emma Calvé, de látogatói között volt a francia kulturális államtitkár is. Ám a névtelen vidéki plébános legfenségesebb és legjelentősebb vendége Johann von Habsburg főherceg, Ferenc József unokatestvére volt. A banki kimutatásokból később kiderült, hogy Sauniére és a főherceg ugyanazon a napon egymás után számlát nyitottak a bankban, és a főherceg jelentős összeget utalt át Sauniére számlájára. Az egyházi hatóságok először szemet hunytak a dolog felett, de amikor Sauniére korábbi felettese Carcassonne-ban meghalt, az újonnan kinevezett püspök megpróbálta Sauniére-t felelősségre vonni. Sauniére meghökkentő és vakmerő módon dacolt vele, és megtagadta, hogy megmagyarázza, hogyan jutott ilyen gazdagsághoz. Nem volt hajlandó elfogadni áthelyezését sem. Egyéb lényeges vádpontok híján a püspök szimóniával gyanúsította, pontosabban azzal, hogy illegálisan miséket árusít ki. Végül ezen vádak alapján egy helyi egyházi bíróság felfüggesztette Sauniére-t, aki a Vatikánhoz fellebbezett, amely felmentette őt a vádak alól és visszahelyezte a parókiára.

1917. január 17-én Sauniére, aki akkor hatvanötödik évében járt, hirtelen szélütést kapott. A január 17-i dátum némi gyanakvásra ad okot, ugyanis ugyanez a dátum szerepelt d’Hautpol de Blanchefort márkinő sírkövén, amelynek feliratát Sauniére eltávolította. Ugyancsak január 17-re esik Saint Sulpice ünnepe, aki, mint ahogyan ez a későbbiek során kiderült, végigkísérte történetünket. A Saint Sulpice nevét viselő szemináriumban történt ugyanis, hogy Sauniére bizalmába avatta Bieil abbét és Émile Hoffet-t. Ami azonban a leginkább gyanússá teszi Sauniére január 17-i agyvérzését, az az, hogy még öt nappal korábban, január 12-én hívei kijelentették, hogy korához képest irigylésre méltó egészségnek örvend. A birtokunkban lévő nyugta tanúsága szerint azonban január 12-én, tehát öt nappal azelőtt, hogy Sauniére agyvérzést kapott, Marie Denarnaud egy koporsót rendelt gazdája számára.

Amikor Sauniére a halálos ágyán feküdt, papot hívtak egy szomszédos községből, hogy meghallgassa utolsó gyónását és feladja neki az utolsó kenetet. A pap rendjén meg is érkezett és elvonult a betegszobába. Szemtanúk szerint röviddel ezután el is hagyta a haldokló szobáját, szemmel láthatóan lélekben teljesen összetörve. Az egyik változat szerint „nem mosolygott soha többé”, egy másik szerint a pap súlyos depresszióba esett, amely hónapokig tartott. Függetlenül attól, hogy ezek a beszámolók túlzóak vagy sem, mindenesetre a pap, feltehetően Sauniére vallomása alapján, megtagadta tőle az utolsó kenetet.

Ezek után január 22-én Sauniére meghalt anélkül, hogy bűnei alól feloldozást kapott volna. A következő reggelen testét ülő helyzetben, egy karosszékben helyezték el a Magdalena torony teraszán, gazdagon díszített palástba öltöztetve, melyet skarlátszínű rojtok ékesítettek. Ismeretlen gyászolók rótták le kegyeletüket előtte, és sokan közülük letéptek egy rojtot a halott ruhájáról, hogy emlékként magukkal vigyék. Soha nem sikerült kielégítő magyarázatot találni erre a szertartásra, és Rennes-le-Chateau lakói még ma is olyan értetlenül állnak a történtek előtt, mint bárki más.

Sauniére végrendeletének felolvasását nagy várakozás előzte meg, ám mindenki legnagyobb meglepetésére és megrökönyödésére kiderült, hogy valójában egy fillérje sem volt. Valamikor halála előtt nyilvánvalóan minden vagyonát átíratta Marie Denarnaud-ra, akivel 32 évig megosztotta életét és titkait, de az sem kizárt, hogy a vagyon egy része már kezdettől fogva Marie nevén volt.

Gazdája halálát követően Marie gondtalanul élt tovább a Villa Betániában egészen 1946-ig. A második világháború után azonban az új francia kormány új pénzt hozott forgalomba. Annak érdekében, hogy lefüleljék az adócsalókat, a kollaborálókat és azokat, akik a háború alatt illegális haszonra tettek szert, minden francia állampolgárt köteleztek arra, hogy a régi frank beváltásakor számot adjon pénze eredetéről.

Marie, aki az elé a dilemma elé került, hogy magyarázatot kell adnia arra, honnan származik vagyona, végül a szegénységet választotta. Látták őt, amint a villa kertjében régi bankjegyek tömegét égette le. A következő hét évben Marie szerényen élt, és a Villa Betánia eladásából kapott pénzből tartotta fenn magát. Megígérte a villa új tulajdonosának, Noel Corbunak, hogy halála előtt, egy olyan „titkot” bíz majd rá, amely nemcsak gazdaggá teszi, hanem „hatalmat” is ad a kezébe. 1953. január 29-én csakúgy, mint korábban gazdája, Marie hirtelen agyvérzést kapott, amelynek következtében teljesen magatehetetlenül feküdt halálos ágyán, és képtelen volt arra, hogy akár egy szót is kiejtsen. Nem sokkal ezután meghalt, keserű csalódást okozva Corbu úrnak, hiszen a nagy titkot magával vitte a sírba.