A Templomos Lovagrend történetének rejtett vonatkozásai
A templomosok bukását meghökkentő rejtélyek sora övezi. Tanácstalanul szemléltük a történetben felbukkanó számtalan, valószínűtlennek tűnő tényt és következetlenséget. Kilenc lovag, pontosabban kilenc „szegény lovag” szinte az egyik pillanatról a másikra hirtelen előbukkan, és egy olyan időszakban, amikor keresztesektől csak úgy nyüzsög az egész Szentföld, ők kilencen részesülnek abban a kiváltságban, hogy a király a saját lakosztályát rendelkezésükre bocsátja. Kilenc „szegény” lovag, akik – a feltételezések szerint – képesek voltak arra, hogy megvédjék a Szentföld zarándokútjait, és mindezt anélkül tették, hogy kilenc esztendőn át új tagokat vettek volna fel soraikba. Tudjuk, hogy a lovagokhoz hamarosan két olyan nagyhírű nemesember csatlakozott, akiknek a jelenléte semmiképpen sem maradhatott észrevétlenül.
A kilenc alapító lovag között, Hugues de Payen-t is beleértve, legalább három olyan volt, akik egymással közvetlen szomszédságban lévő vidékekről származtak, egymással rokoni kapcsolatban álltak, korábban is ismerték egymást, sőt ugyanannak a nemesnek voltak vazallusai. Ez nem volt más, mint Champagne grófja, akinek a chartres-i püspök 1114-ben írt levelét címezte, és aki 1124-ben belépett a templomosok közé saját vazallusának. hűségesküt téve! 1115-ben a gróf adományozta azt a földet, amelyen Szent Bernát, a templomosok patrónusa, a híres clairvaux-i apátságot felépíttette. A kilenc templomos alapító lovag közül az egyik, André de Montbard, Szent Bernát nagybátyja volt.
Troyes-ben, Champagne grófjának udvarában 1070 óta kabalista és ezoterikus hagyományokat ápoló iskola virágzott. A templomosokat az 1128-as troyes-i zsinat hivatalosan is elismerte. A következő évszázad során a rend stratégiai központja továbbra is Troyes maradt, sőt még ma is létezik a város mellett egy erdős térség, amelyet a Templomosok erdeje néven ismernek. Ugyancsak Champagne grófjának. troyes-i udvarából származik az egyik legelső, de minden valószínűség szerint a legkorábbi Grál-románc Chrétien de Troyes tollából.
Találgatásaink egyik kiindulópontjául a templomosok tartózkodási helye, maga a Templomhegy szolgált, ahol oly érthetetlen módon a királyi palotának az egyik szárnyát a lovagok rendelkezésére bocsátották. Mint tudjuk, i.sz. 70-ben a Templomot a Titus vezetése alatt bevonuló római légiók lerombolták. A Templom kincseit zsákmányként magukkal vitték Rómába. Elképzelhető, hogy a kincs innen a Pireneusokba került. Lehetséges-e vajon, hogy volt még valami más is a Templomban, ami sokkal fontosabb volt, mint a rómaiak által elhurcolt kincsek? Elképzelhető, hogy a Templom papjai otthagyták a fosztogatóknak azt a zsákmányt, amelyre azok minden bizonnyal számítottak. Ha azonban volt még valami más is, akkor azt elrejthették a Templom közelében vagy akár a Templom alatt is.
A Qumránban talált Holt-tengeri tekercsek között van egy, amelyet „Réztekercs” néven ismernek. Ez a tekercs, melyet 1955-56-ban fejtettek meg a manchesteri egyetemen, egyértelmű utalásokat tesz nagy mennyiségű aranyra, szent edényekre, egyéb, pontosabban meg nem nevezett dolgokra, valamint „meghatározatlan természetű kincsre”. A tekercs a Templom alatt eltemetett huszonnégy különböző kincslerakat helyét jelöli meg.
A 12. század közepén egy szentföldi zarándok, egy bizonyos Johann von Würzburg leírta az ún. „Salamon istállóiba” tett látogatását. Ezek az istállók, melyek közvetlenül a Templom alatt helyezkednek el, még ma is láthatóak. Johann beszámolója szerint elég tágasak voltak ahhoz, hogy akár kétezer ló is elférjen bennük, és a templomosok ezen a helyen tartották saját hátaslovaikat. Legalább még egy történész állítja azt, hogy a templomosok ezeket az istállókat már 1124-ben is használták lovaik számára, pedig akkor állítólag még csak kilencen voltak. Valószínűnek tűnik, hogy a szárnyait bontogató rend csaknem közvetlenül megalakulása után ásatásokba kezdett a Templom alatt.
Az ásatások akár arra is utalhatnak, hogy a templomosok lázasan kutattak valami után, sőt még arra, hogy szándékosan küldték őket a Szentföldre, azzal a feladattal, hogy ott valamit felkutassanak. Ha ez a feltevés helytálló, akkor számos furcsaságra is magyarázatot kapnánk, többek között arra, hogy miért szállásolták el őket a királyi palotában. Ha viszont egy meghatározott céllal Palesztinába küldték őket, akkor ki adott erre utasítást?
1104-ben Champagne grófja titkos tanácskozást tartott magasrangú nemesemberek részvételével, akiknek legalább egyike közvetlenül a tanácskozás előtt tért vissza Jeruzsálemből. A tanácskozáson ott voltak a Brienne, Joinville és Chaumont családok képviselői, akik, mint ahogyan ezt később felfedeztük, jelentős szerepet játszottak a történetben. A tanácskozáson részt vett André de Montbard hűbérura is. Mint tudjuk, André de Montbard a Templomos Lovagrend egyik alapítója és Szent Bernát nagybátyja volt.
Nem sokkal a találkozó után Champagne grófja maga is útra kelt a Szentföldre, ahol négy esztendeig időzött, majd 1108-ban ismét visszatért hazájába. 1114-ben másodszor is a Szentföldre utazott azzal a szándékkal, hogy csatlakozzon a „milice du Christ”-hez, ám úgy tűnik, végül meggondolta magát és egy év múlva ismét visszatért Európába. Hazatérését követően azonnal földet adományozott a cisztercita rendnek, amelynek szóvivője Szent Bernát volt. Bernát ezen a földdarabon építtette fel a clairvaux-i apátságot, ahol többnyire ő maga is tartózkodott. A cisztercita rend Bernát irányítása alatt fokozatosan megerősödött.
1112-t megelőzően a cisztercita rendet a gazdasági összeomlás fenyegette, ám egyszerre csak Bernát vezetése alatt meghökkentő fordulat következett be a rend történetében. A következő néhány éven belül még fél tucat apátság jött létre, és 1153-ra már több mint háromszáz apátság működött, amelyek közül hatvankilencet személyesen maga Szent Bernát alapított. Ez a példátlan gyarapodás párhuzamba állítható a Templomos Lovagrend hirtelen felfelé ívelő pályájával. Talán nem felesleges még egyszer rámutatni arra a tényre, hogy a Templomos Lovagrend egyik alapítója Szent Bernát nagybátyja, André de Montbard volt.
Egyre inkább meggyőződésünkké vált, hogy az események bonyolult láncolata mögött egy irányító, rendező elv húzódott meg, amely egyáltalán nem tűnt esetlegesnek vagy teljesen véletlenszerűnek. Egy rendkívül összetett és célratörő terv nyomaira bukkantunk, amelynek teljes részletei a történelem homályába merültek az évszázadok során.
Feltevésünk az volt, hogy vagy véletlenül vagy szándékosan, valamit felfedeztek a Szentföldön, valami roppant nagy jelentőséggel bíró dolgot, ami felkeltette Európa legbefolyásosabb nemesei közül néhánynak az érdeklődését. Ez a felfedezés, közvetlenül vagy közvetve, magában hordozta a rendkívüli gazdagság lehetőségét, ám ezen felül másvalamit is, amit titokban kellett tartani, és amelybe csak néhány előkelő főurat lehetett beavatni. Feltételeztük. hogy mindezt az 1104-es tanácskozáson tárták az ott jelenlévők elé, és megvitatták a további teendőket.
Nem sokkal az összejövetel után Champagne grófja maga is elindult a Szentföldre, talán azzal a céllal, hogy személyesen is meggyőződjön arról, hogy amit hallott, megfelel az igazságnak, vagy esetleg azért, hogy a kellő intézkedéseket megtegye, és létrehozza azt a szervezetet, amely később a Templomosok Rendjeként vált ismertté. Ha korábban nem is, de 1114-ben a templomosok már léteztek, és a gróf kulcsfontosságú szerepet játszott a rend életében, valószínűleg, mint annak vezérlő szelleme és anyagi támogatója. 1115-ben már komoly összegek áramlottak vissza Európába és a cisztercita rend kincstárába, amely megszilárdult anyagi helyzetére építve segítette a templomosokat és egyben tekintélyt kölcsönzött az újonnan megalakult rendnek.
A cisztercita rend Bernáttal az élén egyedülálló lelki és szellemi befolyásra tett szert egész Európában, míg a templomosok Hugues de Payen és André de Montbard irányításával olyan katonai és (adminisztratív) szervezeti fölényt építettek ki a Szentföldön, amely gyorsan éreztette hatását Európában is. Mindkét rend üstökösszerű felemelkedése mögött a nagybácsi és az unokaöccs alakja húzódik meg, valamint Champagne grófjának gazdagsága, befolyása és gyámkodása. Ez a három személyiség döntő fontosságú láncszemet képez a történetben.
Ha valóban létezett egy ilyen titkos terv, akkor az nem tulajdonítható kizárólag ennek a három embernek. Egy ilyen tervnek a létezése nagyfokú együttműködést feltételezett más emberek részéről. Lehetséges, hogy a dolog kulcsa éppen a szervezésben keresendő, mert ha hipotézisünk helytálló, akkor egy olyan fokú szervezettséget kell feltételeznünk, amely önmagában is egy valóságos rendet alkot, mégpedig a jól ismert és hiteles okmányokkal igazolt cisztercita és templomos rendek hátterében meghúzódó titkos harmadik rendet. Nem kellett sokáig várni azokra a bizonyítékokra, amelyek ennek a harmadik titkos rendnek a létezését igazolták.
Időközben figyelmünket a Szentföldön tett feltételezett „felfedezésnek” szenteltük, amely tulajdonképpen elméleti kiindulópontját képezte az általunk megkomponált forgatókönyvnek. Vajon mit találhattak a Szentföldön? Milyen titokról lehetett közös tudomása, a templomosoknak, Szent Bernátnak és Champagne grófjának? Tudjuk, hogy amikor a templomosokkal való leszámolásra sor került,. sikerült megőrizniük kincsük hollétének és természetének titkát. Egyetlen dokumentum sem maradt fenn utánuk. Ha a szóban forgó kincs anyagi jellegű volt, például arany, akkor szükségtelen lett volna minden dokumentumot, rendszabályzatot és okmányt megsemmisíteni vagy elrejteni. Mindez azt engedi sejtetni, hogy a templomosok őriztek még valami mást is, ami olyan drága volt számukra, hogy a kínvallatás gyötrelme sem kényszeríthette őket annak elárulására. Bármi lehetett is a titok, egészen más jellegű dolgokhoz kapcsolódott, például a rendnek Jézushoz való viszonyához.
1307. október 13-án Szép Fülöp kormányzóinak emberei minden templomost letartóztattak Franciaországban, ami nem teljesen felel meg a valóságnak, mert legalább egy rendház tagjainak sikerült sértetlenül átcsúszni a király hálóján. Ez a rendház közvetlenül Rennes-le-Chateau szomszédságában, Bézuban helyezkedett el. Hogyan és miért tudtak megmenekülni a letartóztatás elől? A kérdésre választ keresve, kénytelenek voltunk mélyebben belemerülni a rend Bézu környékén kifejtett tevékenységének tanulmányozásába. A templomosok tevékenysége igen kiterjedt volt errefelé. Legalább fél tucat rendházzal és egyéb birtokkal rendelkeztek a mintegy 20 négyzetmérföldnyi területen.
1153-ban egy környékbeli, kathar érzelmű nemesembert választottak meg a rend negyedik nagymesterének. Bertrand de Blanchefortnak hívták. Ősei otthona egy hegycsúcson állt, csupán néhány kilométernyire Bézutól és Rennes-le-Chateau-tól. Bertrand de Blanchefort, aki 1153-tól egészen 1170-ig irányította a Templomos Lovagrendet, a rend nagymesterei közül valószínűleg a legjelentősebbnek tekinthető. Bertrand előtt a rend hierarchiája és irányítása a legnagyobb jóindulattal is csak igen kezdetlegesnek volt nevezhető. Ő volt az, aki a templomos lovagokat azzá a rendkívül hatékony, jól szervezett és bámulatra méltóan fegyelmezett intézménnyé változtatta, amely a későbbiekben a Templomos Lovagrend egyik fő jellemzője lett.
Néhány évvel azután, hogy a templomosokat bejegyezték, Bertrand nemcsak belépett közéjük, hanem birtokokat is adományozott nekik Rennes-le-Chateau és Bézu környékén. 1156-ban, amikor Bertrand már a templomosok nagymestere volt, a rend állítólag egy csoport német anyanyelvű bányászt hozatott erre a vidékre. A bányászokat feltehetően igen szigorú, szinte katonai fegyelemnek vetették alá. Megtiltották nekik, hogy bármily módon barátkozzanak a helyi lakossággal, és szigorúan elkülönítették őket, még egy külön bírói testületet is felállítottak részükre azzal a céllal, hogy a bányászokkal kapcsolatban felmerülő jogi kérdésekkel foglalkozzanak. A bányászok feladata állítólag az volt, hogy Blanchefortban, a hegyoldal lejtőin fekvő aranybányákban dolgozzanak, azokban a bányákban, amelyeket egy évezreddel korábban a rómaiak már teljesen kimerítettek.
A 17. század során mérnököket küldtek erre a környékre, hogy földtani kutatásokat végezzenek. Egyikük, César d’ Arcons beszámol az általa talált romokról, amelyek a német bányászok tevékenységének nyomán maradtak hátra. Kutatásai alapján kijelentette, hogy úgy tűnik, a német munkások nem bányászattal foglalatoskodtak. Ha nem bányásztak, akkor vajon milyen tevékenységet folytattak? César d’ Arcons válasza erre bizonytalan, lehetségesnek tartja, hogy esetleg fémet vagy valami, mást olvasztottak, vagy fémből valamit készítettek, de az is lehet, hogy egy földalatti kriptát ástak ki és ott egy tárolóhelyet alakítottak ki.
Bármi lehet is ennek a talánynak a nyitja, tudjuk, hogy a templomosok a 12. század közepétől telepedtek le Rennes-le-Chateau környékén. 1285-től kezdve egy jelentősebb templomos rendház működött Campagne-sur-Aude-ban, néhány kilométernyire Bézutól. Mégis, a 13. század vége felé, Pierre de Voisins, Bézu és Rennes-le-Chateau ura a templomosok egy újabb csoportját hívta a környékre Roussillonból, Aragónia egyik tartományából. Az új csoport Bézu hegyén telepedett meg, ahol egy őrtornyot emeltek és egy kápolnát is építettek. A roussilloni templomosokat látszólag azzal a céllal hívták Bézuba, hogy a környék biztonságát megőrizzék, és megvédjék azt a zarándokutat, amely a völgyön keresztül vezetett a spanyolországi Santiago de Compastelába. Ennek ellenére nem világos, hogy miért kellett őket idehívni, hiszen számuk nem lehetett olyan nagy, hogy stratégiai szempontból a különbség mérhető legyen, másrészt pedig voltak már templomosok ezen a környéken. Ezenfelül, Pierre de Voisins saját katonákkal rendelkezett, akik a már ott lévő templomosokkal együtt biztosítani tudták. a környék védelmét. Ha ez így van, akkor miért jöttek a templomosok Bézuba? A helyi hagyomány úgy tartja, hogy kémkedni. Valamiféle kincset kiaknázni, eltemetni vagy megőrizni.
Bármilyen titkos küldetést is teljesítettek, nyilvánvalóan különleges védettséget élveztek. 1307. október 13-án ugyanis francia templomosok közül egyedül őket nem háborgatták Szép Fülöp kormányzói. Azon a végzetes napon a Bézun tartózkodó templomosok parancsnoka egy bizonyos Seigneur de Goth volt. Mielőtt Bordeaux egykori érsekét, V. Kelement pápává választották, a Bertrand de Goth nevet viselte. Ennél is érdekesebb azonban, hogy az új egyházfő édesanyjának neve Ida de Blanchefort volt, és ugyanabból a családból származott, mint Bertrand de Blanchefort. Lehetséges, hogy a pápának tudomása volt egy olyan titokról, melynek megőrzését családjára bízták, és amely a Blanchefort-család birtokában maradt egészen a 18. századig, amikor Antoine Bigou abbé, Rennes-le-Chateau lelkésze, Marie de Blanchefort gyóntatója összeállította azokat a híres kéziratokat, melyeket Sauniére végül felfedezett. Így érthető, hogy a pápa igyekezett védettséget biztosítani rokona számára.
A Rennes-le-Chateau melletti templomosokat legalább annyi nyugtalanító rejtély övezte, mint a rend egész történetét. Ilyen például Bertrand de Blanchefort szerepe is, amely úgy tűnik, összekötő kapocs a rejtélyek között.