Az albigensek elleni keresztes hadjárat
Egy 30 ezer lovagból és gyalogosból álló északi hadsereg szinte forgószélként csapott le 1209-ben a Languedocra, amely a Pireneusok északkeleti lábánál elhelyezkedő, a mai Dél-Franciaország területére eső hegyvidéki terület volt. Az egész területet végigdúlták, a termést letarolták, városokat és falvakat tettek földdel egyenlővé, és a teljes lakosságot felkoncolták. A pusztítás olyan példátlan, iszonyatos méreteket öltött, hogy nem járunk messze az igazságtól, ha a modern európai történelem első szisztematikus „népirtásának” nevezzük. Csupán egyedül Béziers városában 15 ezer férfit, nőt és gyermeket mészároltak le válogatás nélkül, sokakat közülük a templomban öltek meg, ahol a szerencsétlenek biztos menedéket reméltek. Amikor egy tiszt arról kérdezte a pápa egyik képviselőjét, hogyan különböztesse meg az eretnekeket az igaz hívőktől, a válasz így hangzott: „Öld meg valamennyit. Isten majd felismeri az övéit.” Ugyanez a pápai megbízott III. Ince pápának írott levelében azzal büszkélkedett, hogy „nem voltak tekintettel sem korra, nemre, sem pedig társadalmi rangra”.
Béziérs-t követően a keresztes hadak az egész Languedocon végsöpörtek, elesett Perpignan, Narbonne, Carcassone és Toulouse, és a győztesek nyomán nem maradt más hátra csak kiontott vér, halál és pusztulás.
Ezt a borzalmas, csaknem negyven esztendeig tartó háborút, az albigensek elleni keresztes háborúként ismeri a történetírás. A hadjárat keresztes háború volt a szó igazi értelmében, résztvevői ugyanúgy keresztet viseltek ruhájukon, mint a Szentföldre indulók. Jutalmuk is ugyanaz volt, feloldozást kaptak minden bűnük alól. És a hadjárat során zsákmányolt javakat is megtarthatták. Az albigensek elleni háborúban való részvételhez még a tengeren sem kellett átkelni, és a feudális jognak megfelelően nem voltak kötelesek negyven napnál tovább harcolni, feltéve, ha komolyan vesszük, hogy valóban nem a zsákmányszerzés volt a céljuk.
A keresztes hadjárat után a Languedocra szinte rá sem lehetett ismerni, visszasüllyedt a barbárságnak arra a szintjére, amely Európa többi részét akkoriban jellemezte. De miért történt mindez? Mi értelme volt ennek a felfordulásnak, kegyetlenségnek és oktalan pusztításnak?
A 13. század elején az a terület, amelyet Languedocnak neveztek, független fejedelemség volt, amelynek nyelve, kultúrája és politikai intézményei nagyobb hasonlóságot mutattak Aragónia és Kasztília királyságaival, mint a tőle északra fekvő területekkel. A fejedelemséget néhány nemesi család irányította, akiknek élén Toulouse grófjai és a nagyhatalmú Trencavel-ház állott. A fejedelemségen belül egy olyan kultúra virágzott, amely Bizánc kivételével a legfejlettebbnek számított a keresztény világban.
Languedoc sok közös vonást mutatott Bizánccal. Virágzott a filozófia, magasztalták a költészetet és a lovagi szerelmet, lelkesen tanulmányozták az arab, görög és héber nyelvet. Lunelben és Narbonne-ban a júdaizmus ősi, ezoterikus hagyományait követő kabalista iskolák működtek.
Bizánchoz hasonlóan Languedoc a vallásgyakorlat terén is nyitottnak és toleránsnak volt mondható, szemben az Európa más részein megnyilvánuló vallási fanatizmussal. Az iszlám és a júdaizmus elemei szivárogtak be a tengeri kereskedelmi központokon, például Marseille-en keresztül, és a Pireneusokon át Spanyolországból. A római egyháznak nem sok tekintélye volt Languedocban. Ott működő korrupt papjainak sikerült a lakosságot elidegeníti a katolikus egyháztól. Léteztek olyan templomok is, ahol már harminc éve nem tartottak egyetlen misét sem. A papok közül igen sokan teljesen elhanyagolták híveiket és inkább üzlettel és nagyobb birtokok irányításával foglalkoztak.
Az egyház minden korruptsága ellenére, Languedoc egy olyan virágzó kultúrát hozott létre, amely a reneszánszt megelőzően sehol másutt nem fejlődött ki. A bizánci kultúrához hasonlóan azonban, Languedoc is magában hordozta a gyengeség csíráit, ezért érte őket váratlanul a rájuk zúduló katasztrófa. Mind az észak-európai nemesség, mind pedig Róma már jó ideje tudatában volt Languedoc sebezhetőségének, és várva vártak az alkalomra, hogy lecsapjanak rá. Az északi nemesség már régóta irigyen szemlélte Languedoc gazdagságát és fényűzését. Rómának is komoly érdekei fűződtek ide. Tekintélye ezen a vidéken ugyanis alaposan megtépázódott, és a virágzó kultúra mellett a kis fejedelemség egyben a középkori kereszténység legfőbb eretnekmozgalmának központjává vált.
Az egyházi hatóságok saját szavait idézve, Languedocot „megfertőzte” az albigens eretnekség, „a Dél undorító leprája”. Annak ellenére, hogy ennek az eretnekségnek a követői alapjában békések voltak, súlyos fenyegetést jelentettek Róma tekintélyére, a legnagyobb veszélyt, amely a katolikus egyházat Luther Márton, a reformáció elindítójának mintegy három évszázaddal későbbi fellépése előtt valaha is fenyegette. 1200 körül fennállt a reális veszélye annak, hogy a kathar eretnekség teljesen visszaszorítja a római katolicizmust, amely addig a kereszténység uralkodó irányzata volt Languedocban. Róma még ennél is vészjóslóbbnak tekintette azt, hogy a katharizmus eszméi terjedtek Európa más részein.
A kathar eretnekeket többféle néven ismerték. Miután egyik központjuk Albi volt, városuk után albigenseknek nevezték őket. Itáliában a patarénus nevet kapták. Nem volt ritka az sem, hogy megbélyegzésképpen sokkal korábbi eretnekségek neveivel illették őket, mint pl. ariánusok, marcioniták, manicheusok.
Az „albigens” vagy „kathar” kifejezések általános jellegű, gyűjtőfogalmak voltak. Nem egy olyan egységes szervezetet jelöltek, mint amilyen például a római katolikus egyház, amely rögzített, kodifikált és pontosan körülírt doktrínák összességéből és teológiai rendszerből áll. A kathar eretnekséget különféle szekták sokasága alkotta, amelyek közül jó néhány egyetlen független vezető irányítás alatt működött, akinek követői felvették a nevét. Lehetséges, hogy ezek a szekták bizonyos közös elveket vallottak, a részleteket illetően azonban élesen különböztek egymástól. Az eretnekekről szóló információk nagy része olyan egyházi forrásokból származik, mint az inkvizíció által készített jegyzőkönyvek. Profán példával élve, az egyházi források alapján pontos képet alkotni a katharokról körülbelül olyan jellegű próbálkozás, mintha a Gestapo vagy az SS információi alapján akarnánk tájékozódni a francia ellenállásról. Ennek tükrében gyakorlatilag lehetetlen pontosan meghatározni, hogy valójában mit jelentett a „kathar gondolat”.
A katharok hittek a reinkarnációban, és a vallásban a feminin princípiumot tisztelték. A kathar gyülekezetek prédikátorai és tanítói között, akiket parfait-nek (a tökéletesek/ megtisztultak) neveztek, mindkét nem képviselve volt. A katharok elutasították az ortodox katolikus egyházat, tagadták minden egyházi hierarchia létjogosultságát, valamint az isten és ember közötti hivatalos vagy felszentelt közvetítők szükségességét. Ennek az állásfoglalásnak a mélyén egy fontos kathar alaptézis húzódott meg, amely elutasította a „hitet”, legalábbis a hit fogalmának azt az értelmezését, amelyet a katolikus egyház magáénak vallott. A másodkézből, azaz közvetítők útján szerzett „hit”helyett a katharok ragaszkodtak a közvetlen és személyes megismeréshez, az első kézből, azaz a közvetlenül szerzett vallásos és misztikus tapasztalathoz. Ezt a tapasztalatot „gnózisnak” nevezték, amely görögül „megismerést” jelent, amit a katharok minden hittétel és dogma fölé helyeztek. Mivel a katharok eszmerendszerében az istennel való közvetlen és személyes kapcsolat olyan fontos hangsúlyt kapott, a papok, püspökök és más egyházi méltóságok így teljesen feleslegessé váltak.
A katharok ezenfelül dualisták is voltak. Természetesen minden keresztény eszmerendszert végső soron felfoghatunk dualista jellegűnek, azaz két egymással alapvetően ellentétes elv, tehát a jó és a rossz, a lélek és a test, és a magasabb és az alacsonyabb rendű konfliktusának. Ám a katharok a kettősség fogalmát jóval tágabban értelmezték annál, mint amit az ortodox katolikus egyház még hajlandónak mutatkozott elfogadni. A katharok számára az emberek maguk kardok voltak, eszközként szolgáltak a szellemek harcában, és a háttérben láthatatlan mozgatóerők működtek. Azt vallották, hogy örökös háború folyik két kibékíthetetlen elv, a fény és a sötétség, a szellem és az anyag, a jó és a gonosz között. A katolicizmus egy legfelsőbb Istent feltételez, melynek fő ellensége, az Ördög, alacsonyabb rendű nála. A katharok azonban azt hirdették, hogy nem egy, hanem két Isten létezik, amelyek többé-kevésbé egyenrangúak egymással. A két istenség közül az egyik, a „Jó”, a valóságtól teljesen elszakított/ testetlen/ testi alakjától elváló, tiszta lélekből álló lény vagy princípium, melyet nem mocskol be a szennyes anyag. Ez az Isten a szeretet Istene. A szeretetet azonban teljesen összeegyeztethetetlennek ítélték a hatalommal, és az anyag megteremtését a hatalom egyik megnyilvánulásának tartották. Ily módon a katharok hittek abban, hogy az anyag teremtése, tehát a. világ maga eredendően gonosz. Minden anyag magában hordozza a gonoszságot. Összességében tehát a világegyetem egy „bitorló Isten” kezének teremtménye, a gonoszság istenének műve, akit a katharok másképpen „Rex Mundinak”, vagyis „A Világ Királyának” hívtak.
A katolicizmus ezzel szemben az úgynevezett etikai dualizmus alapján nyugszik. A Gonosz, amely végső soron talán az Ördögtől származik, elsősorban az emberen és annak cselekedetein keresztül nyilvánul meg. A katharok ezzel ellentétben egyfajta „kozmológiai dualizmus” elvét vallották, amely a valóság egészét áthatotta. A katharoknál ez alapvető kiindulópont volt, amelyhez az egyes szekták egymástó eltérően viszonyultak. Voltak olyanok, akik úgy vélték, az emberi élet végső célja a Földön az, hogy felülemelkedjen az anyagon, következetesen elutasítson mindent, ami a hatalom eszméjéhez kapcsolódik, hogy ezáltal egyesülhessen a szeretet szellemével. Más kathar szekták azt tartották, hogy az emberi élet célja az anyag visszahódítása és megváltása, majd annak megtisztítása és átalakítása. Fontos megjegyezni, hogy a katharok hitvilágából hiányzik bármilyen kötött dogma, hittétel vagy teológiai rendszer. Mint ahogyan az elfogadott ortodoxiától való eltérések esetében ez legtöbbször megfigyelhető, itt is csak bizonyos tág, laza viszonyulási formák alakulnak ki, míg a hozzájuk kapcsolódó erkölcsi kötelezettségek teljesen az egyéni értelmezések függvényei maradnak.
A római katolikus egyház szemében a katharok égbekiáltó szentségtörést követtek el, amikor az anyagi világ teremtését, amelyért Jézus a feltételezések szerint életét adta, eredendően gonosznak tekintették, ezzel párhuzamosan mintegy azt sugallván, hogy Isten, akinek „Igéje” a világot „kezdetben” megteremtette, „bitorló” volt. A legsúlyosabb vádak azonban a katharok Jézusról vallott felfogásához kapcsolódtak. Mivel az anyagot természeténél fogva gonosznak tekintették. tagadták, hogy Jézus egyszerre az anyagra jellemző tulajdonságokkal bírhat, hús-vér alakban inkarnálódhat és ugyanakkor Isten fia lehet. Egyesek a katharok közül azt a véleményt hangoztatták, hogy Jézusnak éppen ezért teljesen testetlennek kellet lennie, egy illúziónak, fantazmagóriának, azaz a tiszta szellem, lélek teljességének, amelyet ily módon természetesen lehetetlen lett volna keresztre feszíteni. A katharok többsége Jézust a többi prófétához hasonlónak tekintette, halandó lénynek, aki a szeretet igéjét hirdette és meghalt a kereszten. Röviden megfogalmazva tehát, nem volt semmi misztikus, természetfeletti vagy isteni a keresztre feszítésben, sőt az is kétséges, hogy egyáltalán különösebb jelentőséggel bírt volna, amiben a katharok közül igen sokan, eleve kételkedtek.
A katharok határozottan tagadták a keresztre feszítésnek és a keresztnek a jelentőségét, egyrészt, mert úgy érezhették, hogy a hozzá kapcsolódó doktrínák nem helytállóak, másrészt azért, mert azokat Róma olyan buzgón magasztalta, vagy pedig egyszerűen amiatt, mert egy próféta szörnyű halálát nem tartották igazán alkalmasnak arra, hogy vallásos imádat tárgyát képezze. A keresztet, a kálváriát és a keresztre feszítést együttesen a „Rex Mundi” jelképének tekintették, aki az anyagi világot uralta, tehát az igazi megváltás elvének tökéletes antitézise volt. Jézus, ha egyáltalán halandó volt, Ámornak, a szeretet eszméjének prófétája volt. Ha Ámort önmagából kiforgatják, megcsúfolják és a hatalom eszközévé teszik, akkor Róma lesz belőle; Róma, amelynek gazdagságban dúskáló, fényűző egyháza a katharok szemében a „Rex Mundi” földi uralkodásának kézzelfogható megtestesülését és megnyilvánulását jelentette. Ez volt az oka annak, hogy katharok nemcsak arra nem voltak hajlandók, hogy a keresztet imádják, hanem elutasítottak olyan szentségeket is, mint a keresztelés vagy az áldozás.
A katharok többsége nem mutatott fanatikus odaadást saját hite iránt. Mostanában divatos dolog a katharokat bölcseknek, felvilágosult misztikusoknak, vagy a titkos bölcsesség beavatottjaiból álló gyülekezetnek tekinteni, amelynek minden tagja valami kozmikus titoknak volt a birtokában. A valóság ezzel szemben az, hogy a legtöbb kathar többé-kevésbé „átlagos” ember volt, akinek hite menedéket nyújtott az ortodox katolicizmus szigorúsága elől, és szabadulást az egyházi dézsma, a vezeklés, az ünnepélyes gyászszertartások, dorgálások és az egyház által kivetett terhek végtelen sora alól.
A mindennapi életben rendkívül gyakorlati gondolkodású emberek voltak, és bár a nemzést elítélték, mivel elveik szerint a testi örömök népszerűsítése nem a szeretet eszméjét szolgálta volna, hanem „Rex Mundit”; azonban annyira naivak nem voltak, hogy a szexualitás eltörlése mellett is síkra szálltak volna. Igaz ugyan, hogy létezett egy különleges kathar „szentség”, vagy legalábbis jellegében hasonló, amelyet consolamentumnak hívtak, és amely szüzességet követelt attól, aki a fogadalmat letette. Azonban a parfait-kon kívül, akik általában olyan férfiak és nők voltak, akik már maguk mögött hagyták családi kötelékeiket, a consolamentumot csak a halálos ágyon adták fel, egy haldokló esetében pedig ez a fogadalom gyakorlatilag már jelentőségét veszti. A gyülekezet tagjainak esetében a szexualitást megtűrték, ha hivatalosan nem is adták hozzá a jóváhagyásukat. Hogyan lehet elítélni a nemi aktust, és közben ezzel egyidejűleg elnézően kezelni a szexualitást? Rendelkezésünkre állnak olyan bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy a katharok a születésszabályozást és az abortuszt egyaránt alkalmazták. Amikor Róma később az eretnekeket „természetellenes szexuális praktikákkal” vádolta, akkor ezt általában a szodómiára értelmezték. Amikor a vidéket járták, a parfait-k általában mindig párosával utaztak, és ez jó alkalmat adott ellenségeiknek arra, hogy a szodómia vádjával illessék őket. A katharok azonban, amennyire a fennmaradt feljegyzések alapján erre vonatkozólag következtetéseket vonhatunk le, kifejezetten szigorúan tiltották a homoszexualitást. „A természetellenes szexuális praktikák” kifejezés vonatkozhatott egyszerűen a születésszabályozás és abortusz különböző módozataira is. Jól ismerjük a Vatikán ezekre a kérdésekre vonatkozó jelenlegi állásfoglalását, így nem nehéz elképzelni, hogy micsoda energiával és kíméletlen buzgósággal próbált ezeknek a nézeteknek a középkor folyamán érvényt szerezni.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a katharok általában rendkívül odaadó és puritán életstílust követtek. Tudjuk róluk, hogy végeztek olyan gyakorlatokat, amelyeket ma meditációnak neveznénk. Szigorúan vegetáriánus életet folytattak, bár a hal fogyasztása engedélyezett volt.
Montségur ostroma
Ez volt tehát az a hit, amely oly mértékben hatotta át Languedocot és a vele határos területet, hogy fennállt a reális veszélye annak, hogy a katharizmus a katolicizmust teljesen háttérbe szorítja. Érthető okoknál fogva sok nemes igen vonzónak találta az új hitet. Voltak, akiket toleranciája ragadott meg, mások pedig amúgy is egyházellenes érzelmeket tápláltak. Sokan kiábrándultak az egyházból annak korruptsága miatt, vagy belefáradtak a dézsmarendszerbe, hiszen a birtokaikból származó bevételek folyamatosan a távoli Róma kincstárába vándoroltak. Így nem meglepő, hogy sok nemes idősebb korában vált parfait-vá, sőt a becslések szerint a parfait-k összességének mintegy harminc százaléka a languedoci nemesség soraiból került ki.
1145-ben, fél évszázaddal az albigensek elleni keresztes hadjárat előtt, Szent Bernát maga is Languedocba utazott azzal a szándékkal, hogy az eretnekek ellen prédikációkat tartson. Amikor odaérkezett, nem annyira az eretnekeket, hanem sokkal inkább saját egyházának korrupcióját találta visszataszítónak. Ami az eretnekeket illeti, Szent Bernát határozottan pozitív benyomásokat szerzett róluk. „Egyetlen szentbeszéd sem keresztényibb, mint az övék”, „és erkölcseik tiszták” jelentette ki.
Érthető, hogy 1200 körül Róma már különösen aggasztónak találta a Languedocban kialakult helyzetet. Az sem volt titok előtte, hogy Észak-Európa bárói milyen irigységgel szemlélték a tőlük délre eső terület dúsan termő földjeit és gazdag városait. Irigységüket nem volt nehéz kihasználni, így nem meglepő, hogy az északi bárók alkották az egyház hadseregének rohamcsapatait. Már csak egy provokáció hiányzott, valami ürügy ahhoz, hogy a közvéleményt a katharok ellen hangolja.
A várva várt esemény hamarosan bekövetkezett. 1208. január 14-én, az egyik Languedocba küldött pápai legátust, Pierre de Castelnau-t meggyilkolták. A gyilkosságot valószínűleg egyházellenes érzületű lázadók követték el, akik nem álltak kapcsolatban a katharokkal. Miután Róma számára ezzel megfelelő ürügyet szolgáltattak, a katolikus egyház kapva kapott az alkalmon, és rögtön a katharokat tette felelőssé a történtekért. III. Ince pápa azonnal keresztes hadjáratot hirdetett. Bár már az előző évszázad során is folytak időszakonként eretneküldözések, a katolikus egyház most komoly erőket mozgósított. Arra készült, hogy az eretnekséget egyszer s mindenkorra, ha kell, tűzzel-vassal gyökerestül kiirtsa.
Hatalmas hadsereg gyűlt össze Citeaux abbéjának parancsnoksága alatt. A katonai hadműveleteket Simon de Montfortra bízták, annak a férfinak az apjára, aki a későbbiekben kulcsfontosságú szerepet játszott az angol történelemben. Simon vezetése alatt a pápa keresztes. vitézei útra keltek, hogy ott, ahol egykor a középkor legfejlettebb európai kultúrája virágzott, csak romokat és pusztulást hagyjanak maguk mögött. Ebben a szent vállalkozásban egy új és rendkívül hasznos szövetségesre és segítőtársra leltek, a spanyol fanatikus, Dominic Guzmán személyében. Az eretnekség iránt táplált esztelen gyűlölettől hajtva, Guzmán 1216-ban megalapította a monasztikus rendet, amelyet később dominikánus rendnek neveztek el. 1233-ban a dominikánusok létrehoztak még egy ennél is hírhedtebb intézményt, a Szent Inkvizíció Hivatalát, melynek nemcsak a katharok voltak egyedül áldozatai. Még az albigensek előtti keresztes hadjáratot megelőzően, sok languedoci nemes, különösen pedig a befolyásos Tranceval és Toulouse családok, jó szomszédi viszonyban éltek a terület nagyszámú őshonos (már évszázadok óta ott élő) zsidó lakosságával. Most azonban megparancsolták mindenfajta védelem és támogatás megszüntetését.
Bár 1218-ban Toulouse ostrománál Simon de Montfortot megölték. Languedoc elpusztítása rövid, átmeneti megszakításoktól eltekintve még egy negyedszázadon keresztül folytatódott. 1243-ra minden szervezett ellenállás gyakorlatilag teljesen megszűnt, amennyiben szervezett ellenállásról egyáltalán beszélni lehetett. Minden jelentősebb kathar város és erődítmény az északi hódítók kezére került, néhány távol eső és elszigetelt erődítmény kivételével. Ezek közé tartozott a hegycsúcson elhelyezkedő fenséges fellegvár, Montségur, amely mint égi bárka lebegett a környező völgyek felett.
Montségur vára, amelyet 10 hónapon keresztül ostromoltak, sikeresen visszaverte az ismételt támadásokat, és szívós ellenállást tanúsított. Végül 1244 márciusában az erődítmény megadta magát, és ezzel a katharizmus, legalábbis látszólag, megszűnt létezni Franciaország déli részén. A hegyekben eretnekek kis csoportjai leltek menedéket, akik barlangokban élve, hitükhöz ragaszkodva, elkeseredett gerillaháborút folytattak üldözőik ellen. Languedocban igen sok helyen, köztük például Rennes-le-Chateau környékén is a köztudomás szerint továbbéltek a kathar eszmék. Számos történész a kathar gondolkodáshoz vezeti vissza a későbbi európai eretnekségeket.