A száműzött törzs

Továbbra is azt kérdeztük magunktól, hogy vajon lehetséges-e, hogy a Merovingok valami egészen különleges dolgot hordoznak vérükben? Elképzelhető, hogy valóban olyasvalamiről van szó, ami a jelenkor embereit is mélyen érintheti? .Ismét áttanulmányoztuk a „Prieuré dokumentumokat”, és különösen a Dossiers secrets anyagát olvastuk nagy figyelemmel. A másodszori olvasásra már értelmezni tudtuk őket, azonban így sem jutottunk közelebb a rejtély megoldásához. Még mindig akadtak olyan részek, amelyeknek jelentősége nem volt világos előttünk. Ezek sem oldották meg a rejtélyt, viszont olyan irányba terelték gondolatainkat, amely végül döntő fontosságúnak bizonyult.

Mint ahogyan korábban kiderítettük, a Merovingok saját krónikásaik szerint, az ősi Trójához vezették vissza eredtüket. Egyes „Prieuré dokumentumok” szerint a Merovingok családfája még Trója ostrománál is ősibb volt, és valójában az ószövetségi időkre nyúlt vissza.

A Dossiers secrets genealógiái között számos lábjegyzet és feljegyzés található, amelyek közül jó néhány kimondottan az ősi Izrael tizenkét törzsének egyikére, Benjámin törzsére utal. Az egyik ilyen utalás három bibliai fejezetre helyez hangsúlyt, illetve három bibliai fejezetet idéz szó szerint: Mózes ötödik könyvének 33. fejezetét, Jozsué könyvének 18. fejezetét, valamint a Bírák könyvének 20. és 21. fejezeteit.

Mózes ötödik könyvének 3. fejezetében Mózes halála előtt megáldja a tizenkét törzs mindegyikének pátriárkáját. Természetesen gondolkodóba ejtett bennünket az áldásban elhangzó ígéret is, amely szerint, az Úr Benjámin „vállai között lakik”. Vajon összefüggésbe hozhatók-e ezek a szavak a Merovingok legendás születési jegyével, a vállak között elhelyezkedő vörös kereszttel? Robert Graves szerint például Benjámin szent ünnepének napja december 23-a volt, és erre a napra esik Dagobert ünnepe is. A Benjámin törzsét alkotó három nemzetség közé tartozott Ahirám nemzetsége, amely valamilyen módon talán kapcsolatba hozható Hírámmal, Salamon templomának építőjével. Hírám központi helyet foglalt el a szabadkőműves hagyományokban is. Hírám egyik legodaadóbb tanítványát Benoninak hívták, és érdekes módon a csecsemő Benjaminnak eredetileg a Benoni nevet adta haldokló anyja, Ráchel.

A Dossiers secrets második bibliai idézete Józsué könyvének 18. fejezetéből való, és az előbbinél sokkal egyértelműbb. Ez a fejezet arról számol be, hogy miután Mózes népe megérkezett az Ígéret földjére, a tizenkét törzs között felosztják a földet. A sorsolás szerint az a terület, amely Benjamin törzsének jutott, magában foglalta a későbbi szent várost, Jeruzsálemet is. Jeruzsálem tehát már jóval azelőtt Benjámin törzsének öröksége lett, hogy Dávid és Salamon városává lett. Józsué könyve szerint Benjámin törzsének öröksége magában foglalja a következőket: „Céla, Elef, és Jebúsz, azaz Jeruzsálem, továbbá Gibat és Kirjat. Tizennégy város falvaival együtt. Ez Benjámin fiainak az öröksége.”

A harmadik bibliai idézet a Dossiers secrets-ben egy meglehetősen bonyolult eseménysort ábrázol. Egy levitát, aki Benjámin törzsének területén utazik keresztül, súlyos sérelem ér, másodfeleségén többször erőszakot tesznek a város férfi lakói, akik Béliál isten imádói. Béliál a sumér anyaistennő egyik változata, akit a babiloniak Istár, a föníciaiak pedig Asztarte néven tiszteltek. Miután a levita összehívta a tizenkét törzs képviselőit, hogy tanúi legyenek, bosszúért kiáltott az őt ért gyalázat miatt. Az egybegyűltek arra szólítják fel a benjáminiakat, adják ki a bűnösöket, hogy azok elnyerhessék méltó büntetésüket. Azt gondolnánk, hogy a benjáminiak készségesen teljesítik a többi törzs kérését. Valamilyen oknál fogva azonban ellenszegülnek, és fegyveresen „Béliál fiainak” védelmére kelnek. Emiatt elkeseredett és véres háborúskodás tör ki a benjáminiak és Izrael többi tizenegy törzse között. Az ellenségeskedések során a tizenegy törzs átkot szór minden olyan férfi fejére, aki leányát Benjámin törzséből való férfihoz adja feleségül. Amikor a háború véget ér, és Benjámin törzsét gyakorlatilag a kihalás veszélye fenyegeti, a győztes izraeli törzsek keservesen siránkoznak a benjáminiakra kimondott átok miatt, amelyet azonban nem lehet már visszavonni.

Az izraeli férfiak azután megesküdtek Micpában, hogy senki se adja leányát benjáminihoz feleségül. De azután elment a nép Bételbe, és ott ültek estig az Isten színe előtt fennhangon sírva, nagy sírással. Mert azt mondták: ó, Uram, Izrael Istene! Miért is történt ez Izraelben? Miért hiányzik ma egy törzs Izraelből? (Bírák 21,1-3)

Néhány szakasszal később így folytatják sirámaikat: Izrael fiai ugyanis megszánták testvérüket, Benjámint, és azt mondták: kivágatott ma egy törzs Izraelből! Honnan szerezzünk feleséget a megmaradtaknak, hiszen mi megesküdtünk az Úrra, hogy nem adjuk hozzájuk leányainkat feleségül. (Bírák 21, 6-7)

Miután az a veszély fenyegetett, hogy egy egész törzs halhat ki, a vének gyorsan megoldást találtak a problémára. A Bételtől nem messze fekvő Silóban hamarosan ünnepet tartottak, és a silói leányok, mivel a silói férfinép semleges maradt a háborúban, szabad prédának számítottak. Az életben maradt benjáminiaknak megparancsolták, hogy menjenek el Silóba, rejtőzzenek a szőlőkben, és amikor a város leányai összegyűlnek, hogy körtáncot járjanak az ünnepen, ragadják meg őket és vigyék haza őket feleségnek.

Egyáltalán nem világos, hogy a Dossiers secrets miért hívja fel ilyen nyomatékosan a figyelmet ezekre a bibliai részekre. Bármi legyen is ennek az oka, a benjáminiak egyértelműen fontos szerepet töltenek be a bibliai történelemben. A háború pusztításai ellenére, gyorsan visszaszerzik tekintélyüket, ha számban nem is gyarapodnak, felemelkedésük olyan eredményes, hogy Sámuel első könyvében ők adják Izrael első királyát Saul személyében.

Annak ellenére, hogy a benjáminiak visszaszerezték elveszett presztízsűket, a Dossiers secrets azt sugallja, hogy a Béliál követői miatt kitört háború döntő fordulópontot jelentett. Úgy tűnik, hogy a viszály következtében, ha nem is a legtöbb, de igen jelentős számú benjámini a száműzetést választotta. A Dossiers secrets-ben erre vonatkozólag egy nyomtatott nagybetűvel írt sokat sejtető megjegyzés található:

EGY NAPON BENJÁMIN LESZÁRMAZOTTAI ELHAGYTÁK ORSZÁGUKAT; VOLTAK AKIK HÁTRAMARADTAK; KÉTEZER ÉVVEL KÉSŐBB VI. GOTTFRIED (DE BOUILLON) JERUZSÁLEM KIRÁLYA LETT ÉS MEGALAPÍTOTTA AZ ORDRE DE SIONT.

Először úgy tűnt, hogy az összefüggéseiből kiragadott bibliai idézetek között nincsen semmilyen kapcsolat. Amikor azonban összegyűjtöttük és áttekintettük a Dossiers secrets-ben fellelhető különböző töredékes utalásokat, egy összefüggő történet körvonalai rajzolódtak ki. Eszerint a benjaminiak többsége a száműzetést választotta, és Palesztinából valószínűleg Görögországba, Árkádiába vitte őket útjuk, ahol hamarosan rokonságba kerültek az árkádiai királyi családdal. A kereszténység hajnalán tovább vándoroltak felfelé a Duna és a Rajna, mentén és házasságra léptek egyes germán törzsekkel. A germánokkal való keveredés eredményeképpen végül létrejött a szikambriánus frankok nemzetsége, akik a Merovingok közvetlen elődei voltak.

A „Prieuré dokumentumok” szerint a Merovingok ily módon Árkádián keresztül a bibliai Benjámin törzséhez vezették vissza eredetüket, tehát ebből az következik, hogy a Merovingok, valamint leszármazottaik, a Plantard- és a Lotharingiai-ház sémi vagyis zsidó származásúak. Ha Jeruzsálem válóban Benjámin törzsének ősi öröksége volt, akkor Bouillon Gottfried bevonulása a Szent Városba azt jelentette volna, hogy érvényt szerez ősi és jogos örökségének. Ugyancsak sokatmondó, hogy Bouillon Gottfried volt az egyedüli a keresztes hadjáratban résztvevő nyugati előkelőségek között, aki mindenét eladta mielőtt a Szentföldre indult, azt jelezvén ezzel, hogy nem állt szándékában Európába visszatérni.

Szükségtelen megjegyeznünk, hogy lehetetlen volt megbizonyosodni arról, hogy a Merovingok valóban Benjámin törzséből származtak-e vagy sem. A „Prieuré dokumentumok” információi, ha egyáltalán annak lehet nevezni őket, oly távoli és homályos múltbeli időkre vonatkoztak, amelyekre semmiféle írásos forrás nem állt rendelkezésre, tehát nem volt módunk a dokumentumok állításait megerősíteni. Hasonló feltételezések már régen felvetődtek egyrészt megbízhatatlan híresztelések, másrészt ködös hagyományok formájában. Proust például felhasználja őket műveiben, és nemrégiben egy francia regényíró, Jean d’Ormesson azt a gondolatot vetette fel, hogy bizonyos francia nemesi családok zsidó származásúak. 1965-ben Roger Peyrefitte, aki úgy tűnik, hogy szereti megbotránkoztatni honfitársait, azt hangoztatta fennen egyik regényében, hogy az egész francia nemesség és az európai nemesség többsége végeredményben zsidó eredetű.

Bár ez az állítás nem bizonyítható, mégsem hangzik teljesen valószínűtlennek, mint ahogyan „Prieuré dokumentumok” azon feltevései sem zárhatóak ki teljesen, amelyek Benjámin törzsének száműzetésére és vándorlására vonatkoznak.

A többi tizenegy izraeli törzzsel vívott háború után a hazájukat elhagyó benjáminiaknak szükségszerűen nyugat felé kellett menekülniük, tehát a föníciai partvidék irányába. A föníciaiaknak olyan hajóik voltak, amelyek alkalmasak voltak nagyszámú menekült szállítására. A menekülők ugyanakkor nyilvánvaló szövetségesre leltek bennük, hiszen ők is az anyaistennőt imádták Asztarte, a Mennyek Királynőjének képében.

Ha valóban történt egy ilyen tömeges kivándorlás Palesztinából, akkor ennek feltehetően nyomai vannak más népek történetében és mítoszaiban is. Ilyen nyomokra bukkantunk a görög mitológiában. Ismerjük Danaosz király legendáját, aki Bélosz egyiptomi király fia volt, és hajóval érkezett Görögországba lányaival együtt. Danaosz leányai vezették be az anyaistennő tiszteletét, amely azután Árkádia elfogadott kultuszává vált. Robert Graves szerint a Danaosz legenda „Palesztinából való telepesek” Peloponnészoszra való érkezését örökíti meg. Graves azt is megjegyzi, hogy Bélosz király tulajdonképpen azonos Baállal vagy Béllel, vagy talán az ótestamentumi Beliállal. Érdemes megjegyezni, hogy Benjámin törzsének egyik nemzetsége a Béla nevet viselte.

Árkádiában nemcsak hogy virágzott az anyaistennő kultusza, hanem sokkal tovább élt, mint Görögország többi részében. A kultusz összekapcsolódott Démétér, majd később Diana és Artemisz tiszteletével is. Artemisz lett az Ardennek patrónus istennője Arduina istennő személyében, és ez különösen azért érdekes, mert a szikambriánus frankok először az Ardennekből áramlottak ki a mai Franciaország területére. Artemisz jelképe Kallisztó, az anyamedve volt, fiát Arkaszt, a medvefiúként és egyben Árkádia védnökeként tisztelték. Kallisztót Artemisz az égbe emelte, és ott csillagképpé változtatta. Ezt a csillagképet ma Nagymedve vagy Ursa Major néven ismerjük. Lehetséges tehát, hogy nem teljesen véletlenül használják a Meroving vérségi vonallal kapcsolatban az ismételten felmerülő Ursus megjelölést.

Mindenesetre a mitológián kívül létezik még más arra utaló bizonyíték is, hogy valóban történt egy zsidó bevándorlás Árkádiába. Az ókorban az Árkádia néven ismert területen egy rendkívül erős katonaállam jött létre: Spárta. A spártaiak magukba szívták a régebbi árkádiai kultúra nagy részét, és lehetséges, hogy a legendás árkádiai Lyceaus azonos azzal a spártai Lükurgosszal, aki megalkotta a híres spártai törvényeket. A férfikorba lépett spártai férfiak a Merovingokhoz hasonlóan különleges mágikus jelentőséget tulajdonítottak hajuknak, amelyet hosszan viseltek. Az egyik szakértő szerint „hajuk hosszúsága fizikai erejüket jelképezte, és szent szimbólummá vált.” Az apokrifok közül a Makkabeusok mindkét könyve a spártaiak és a zsidók közötti kapcsolatot hangsúlyozza. A Makkabeusok második könyve arról beszél, hogy volt olyan zsidó, aki „A spártaiakhoz menekült (ugyanis), hogy ott a közös származás folytán menedékre találjon”. A Makkabeusok első könyve viszont világosan kimondja, hogy „Egy írásban nyomára bukkantak annak, hogy a spártaiak és a zsidók testvérek, Ábrahám nemzetségéből származnak”.

Ily módon tehát fennállt a lehetősége annak, hogy zsidó népek Ákádiába vándoroltak. Ha nem s tudtuk bizonyítani, hogy a „Prieuré dokumentumok” adatai e tekintetben pontosak, nem utasíthattuk el ezt a feltevést. Konkrét régészeti bizonyítékok szólnak amellett, hogy a francia kultúrát sémi befolyás érte. Egykor föníciai és sémi kereskedelmi útvonalak szelték át egész Dél-Franciaországot Bordeaux-tól Marseilles-ig és Narbonne-ig és hasonló kereskedelmi útvonalak húzódtak felfelé a Rhone folyón. Már i. e. 700-600 táján léteztek föníciai települések nemcsak a francia tengerpart mentén, hanem a szárazföld belsejében is, olyan helyeken, mint például Carcassonne és Toulouse. Az itteni régészeti feltárások során sok sémi eredetű lelet került elő, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen i. e. a 9. században a föníciai Tírusz királyai házasságra léptek Izrael és Júda királyi házainak tagjaival, és ezáltal olyan dinasztikus szövetséget hoztak létre, amely szorosabbá tette a két nép közötti kapcsolatot is.

I.sz. 70-ben Jeruzsálem lerombolása és a Templom elpusztítása megindította a menekültek áradatát a Szentföldről. Élt egy zsidó közösség Pompei városában is, amelyet i. sz. 79-ben a Vezúv kitörése maga alá temetett. A menekülő zsidók számára Dél-Franciaország egyes városai is menedéket nyújtottak, így például Arles, Lunel és Narbonne. A zsidó eredetű népek Európába és Franciaországba való beáramlása azonban már jóval Jeruzsálem bukása előtt elkezdődött, sőt már a kereszténység időszaka előtt is folyamatban volt. I.e.106 és 48 között például egy zsidó kolónia jött létre Rómában. Nem sokkal ezután egy további kolóniát hoztak létre a Rajna mentén, a mai Köln helyén. Egyes római légiókhoz zsidó rabszolgákból álló csoportok is tartoztak, akik gazdáikat Európába mindenhová elkísérték. Sokan közülük később elnyerték vagy megvásárolták szabadságukat és zsidó közösségeket alapítottak.

Nem véletlen az sem, hogy a mai Franciaország területén elszórtan sok jellegzetesen sémi eredetű név maradt fenn. Ezek közül néhány pontosan az ősi Meroving-birodalom szívében található. Stenay-től néhány kilométernyire, a Woevres-i Erdő szélén, ott ahol Dagobertet meggyilkolták, van egy Baalon nevű falu. Stenay és Orval között fekszik egy Avioth nevű városka.

Ismételten eljutottunk tehát oda, hogy igazolni ugyan nem tudtuk a „Prieuré dokumentumok” állításait mégsem vethettük el őket teljesen. Kénytelenek voltunk elfogadni azt a lehetőséget, hogy a „Prieuré dokumentumok” helytállóak, és az sem kizárt, hogy a Merovingok, valamint számos nemesi család, amelyek eredetüket a Merovingokhoz vezeti vissza, sémi népektől származnak.

De vajon csupán erről szólt ez a történet? Ez lenne az a nagy horderejű titok, amely oly sok hűhót, intrikát, cselszövést és rejtélyt, ellentmondást és viszályt szült évszázadokon keresztül? Megint egy újabb elveszett törzsről szóló legendával állunk szemben? Ha elfogadjuk, hogy mindez nem legenda, hanem valóság, vajon mindez kellő magyarázatot adna-e a Prieuré de Sion indítékaira és a Meroving-dinasztia trónigényére? Vajon kellő magyarázatot nyújtana-e arra, hogy olyan kiváló elmék támogatását sikerült megnyerniük mint Leonardo és Newton? Vajon érthetőbbé válik-e ezáltal a Guise- és Lotharingiai- házak tevékenysége, a Compagnie du Saint-Sacrament titkos törekvései, valamint a Skót Rítusú szabadkőművesség rejtélyes titkai? A kérdésekre egyértelműen megint csak nemmel tudtunk válaszolni. Miért lenne olyan robbanásveszélyes, nagy horderejű titok az, hogy a Merovingok Benjamin törzséből származtak? Miért lenne ennek a származásnak egyáltalán bármilyen jelentősége korunk számára? Hogyan adhatna ez magyarázatot a Prieuré de Sion jelenlegi célkitűzéseire és tevékenységére?

Ha kutatásaink olyan alapvető érdekeket érintenek, amelyek a judaizmussal hozhatók kapcsolatba, akkor miért tartalmaz a történet oly sok jellegzetesen keresztény, sőt ortodox keresztény elemet? Vegyük például a Chlodvig és Róma közötti szövetséget, Bouillon Gottfried keresztényi buzgóságát és Jeruzsálem visszafoglalását, vagy a katharok és templomosok eretnek, de mégis alapvetően keresztény eszméit. Végül nem szabad megfeledkeznünk a történetben szereplő számos keresztény egyházfiról, az egyház magas rangú hercegeitől kezdve olyan egyszerű falusi lelkészekig, mint Boudet és Sauniére.

Lehetséges, hogy a Merovingok végső soron zsidó származásúak voltak, ám ha ez így is lett volna, mindez alapvetően mellékesnek tűnt számunkra. Úgy véltük, hogy a rejtély mélyén megbúvó titok nem az ószövetségi judaizmussal, hanem a kereszténységgel fonódik össze. Ezen a ponton az volt az érzésünk, hogy Benjámin törzsével, legalábbis pillanatnyilag, megint csak vakvágányra jutottunk. Bármilyen fontosnak is bizonyulhat ez a későbbiekben, a történet mélyén egy sokkal nagyobb jelentőségű dolog rejtőzött.