A templomos lovagok történetének hagyományos változata

Legjobb tudomásunk szerint az első történeti beszámoló a templomosokról Guillaume de Tyre-től, a későbbi tyrusi érsektől, a frank történetírótól 1175 és 1185-ből származik. Ez az időszak a keresztes háborúk csúcspontja, hiszen ekkorra már sikerült a Szentföldet visszafoglalni, és létrejött a jeruzsálemi királyság, vagy ahogyan a templomosok nevezték „Outremer”, vagyis „a tengerentúlon fekvő ország”. Amikor Guillaume de Tyre tollat fogott, Palesztina már 70 esztendeje a nyugatiak kezében volt, és a templomosok is már ötven esztendeje aktívan működtek. Guillaume tehát olyan eseményeknek volt krónikása, amelyek az ő születése előtt történtek, és amelyekről személyes tapasztalatokat, mint szemtanú nem szerezhetett. Így erről a korszakról csak másod, sőt harmadkézből szerezhetett tudomást, tehát bizonytalan és kétes értékű forrásokból, hiszen 1127 és 1144 között nem működött nyugati krónikás Outremerben, ami azt jelenti, hogy a döntő fontosságú évekről nem készültek egyidejű írásos feljegyzések.

Lényegében tehát nem tudjuk, Guillaume milyen forrásokra támaszkodott, így bizonyos állításai megkérdőjelezhetők. Lehetséges, hogy magukhoz a templomosokhoz fordult tájékoztatásért és csupán lejegyezte, amit tőlük hallott. Ha ez így történt, akkor ez azt jelenti, hogy csupán arról számolt be, amit a templomosok jónak láttak elmondani.

Induljunk ki abból, hogy Guillaume bizonyos alapvető információkat szolgáltat, és ez az információ az, amelyre minden későbbi templomosokról szóló beszámoló, a rend alapításával kapcsolatos magyarázat és tevékenységéről szóló elbeszélés a későbbiekben támaszkodott. Egyrészt Guillaume krónikájának pontatlansága, másrészt pedig, mivel nem álltak rendelkezésére megbízható források, hiszen mint említettük, elbeszélése jóval az események után keletkezett, túlságosan is ingatag alapokra építkeznénk, ha erre az elbeszélésre támaszkodva próbálnánk hiteles és határozott képet festeni a templomosokról. Guillaume dátumai is, mint ahogyan ezt Sir Steven Runciman hangsúlyozza, „megbízhatatlanok és helyenként nyilvánvalóan tévesek.”

Guillaume szerint Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendjét 1118-ban alapították. Az alapító állítólagosan Hugues de Payen, egy Champagne-ból származó nemesember volt, Champagne grófjának vazallusa. Egy napon Hugues de Payen saját elhatározásából nyolc társával együtt megjelent I. Balduin, jeruzsálemi király palotájában, akinek bátyja, Bouillon Gottfried tizenkilenc évvel korábban elfoglalta a szent várost. Balduin a lehető legszívélyesebben fogadta őket, csakúgy, mint Jeruzsálem pátriárkája, aki a királyság vallási elöljárója és egyben a pápa különmegbízottja volt.

A templomosok bevallott célja Guillaume de Tyre szerint az volt, „hogy amennyire erejük megengedi, a Szentföld útjait biztonságossá tegyék... különös figyelmet szentelve a zarándokok védelmének”. Nyilvánvalóan olyan nemes volt ez a célkitűzés, hogy az uralkodó palotájának egy teljes szárnyát a lovagok rendelkezésére bocsátotta. Annak ellenére, hogy szegénységi fogadalom kötötte őket, a lovagok elfoglalták a felajánlott fényűző lakosztályokat. A hagyomány úgy tudja, hogy szálláshelyük Salamon ősi templomának alapjaira épült, és nevük is innen származik.

Guillaume elbeszélése szerint a kilenc lovag az alapítás után még kilenc éven keresztül nem fogadott új tagokat a rend soraiba. Fogadalmuknak megfelelően elvileg még ekkor is szegénységben kellett, hogy éljenek, mégpedig olyan szegénységben, ami a rend hivatalos pecsétjének tanúsága szerint azt jelentette, hogy két lovag ül egyetlen lovon, ami természetesen nemcsak a testvériséget jelképezte, hanem a nincstelenségre is utalt, amely kizárta, hogy minden templomos külön hátaslóval rendelkezzen. Ezt a fajta pecsétet általában a leghíresebb és legjellegzetesebb templomos jelképnek tartják, amely a rend történetének legkorábbi napjaiból származik. A valóság ezzel szemben az, hogy a pecsét kerek egy évszázaddal későbbről való, abból az időből, amikor a templomosok aligha voltak szegénynek nevezhetők, ha valójában egyáltalán valaha is szegények voltak.

Guillaume szerint, aki tehát egy fél évszázaddal később készítette feljegyzéseit, a Templomos Lovagrend alapításának dátuma 1118. Ekkor költöztek be a király palotájába, és feltételezhetően innen indultak harcra, hogy megvédjék a zarándokokat a Szentföld nagyobb útjain és mellékútvonalain. Ebben az időszakban működött a király alkalmazásában egy hivatalos történetíró, Foucher de Chartres, aki nem a rend állítólagos alapítási dátuma után ötven évvel, hanem pontosan a szóban forgó időszakban tevékenykedett. Elég különösnek tűnik, hogy Foucher egyáltalán nem említi Hugues de Payent vagy társait, sőt semmi olyasmit nem mond, ami akár még távolról is összefüggésben lenne a templomosokkal. A tények azt mutatják, hogy feltűnő hallgatás veszi körül a rend tevékenységét az alapítás utáni korai időszakban. Abban egészek bizonyosak lehetünk, hogy semmi olyan feljegyzés nem található sem a kezdeti időszakra, sem a későbbire vonatkozólag, amely azt bizonyítaná, hogy ténylegesen bármit tettek volna a zarándokok védelmében. Egyébként is nehéz elképzelni, hogy egy maroknyi csapat hogyan remélhette, hogy ezzel az önként vállalt óriási feladattal képes lesz majd valóban megbirkózni. Hogyan védhette meg kilenc ember a zarándokokat a Szentföld összes fontosabb útvonalain? Nevetségesen hangzik, hogy kilenc ember minden zarándok számára védelmet akar biztosítani. Ha pedig ténylegesen ez volt a céljuk, akkor ebből logikusan az következne, hogy szívesen fogadják az új jelentkezőket. Guillaume azonban azt mondja, hogy az alapítás után még kilenc évig nem fogadtak be új jelölteket soraikba.

Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy a templomosok híre egy évtizeden belül gyorsan eljutott Európába. Tekintélyes egyházi személyek elismerően nyilatkoztak róluk és dicsőítették keresztény vállalkozásukat. 1128-ban, vagy nem sokkal azután, nem kisebb személyiség, mint Szent Bernát, Clairvaux-i apát, aki egyben a kor kereszténységének fő szóvivője volt, egy eszmefuttatást vetett papírra, amelyben a templomosok erényeit és tulajdonságait dicsőíti. Szent Bernát értekezése, amely „Az új lovagság dicsérete” címen ismert, a templomosokat a keresztény értékek megtestesítőjének és megdicsőülésének (apoteózisának) kiáltja ki.

Kilenc évvel később, 1127-ben az alapító lovagok közül a legtöbben visszatértek Európába, ahol Szent Bernátnak köszönhetően diadalmas fogadtatásban részesültek. 1128-ban Troyes-ban, ahol egyben Champagne grófjának, Hugues de Payen hűbérurának udvara volt, egyházi zsinatot hívtak össze, amelynek irányító szelleme ismét Szent Bernát volt. Ezen a zsinaton a templomosok rendjét hivatalosan is elismerték és vallási-katonai rendként bejegyezték. Hugues de Payennek a Rend Nagymestere címet adományozták. Ő és társai lettek tehát az első templomosok, a zárda szigorú fegyelmét és a fanatizmusig fokozódó harcias elszántságot egyesítő, hírhedt harcos szerzetesek, katona-misztikusok, vagy, ahogyan a kortársak nevezték őket: „Krisztus katonái”. Szent Bernát segített megalkotni a rend szabályzatát, melyet a lovagoknak szigorúan be kellett tartaniuk, és amely azon cisztercita rend reguláján alapult, melyben Bernátnak oly meghatározó szerepe volt.

A templomosok szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat tettek. Kötelezték őket arra, hogy levágják hajukat, szakállukat azonban nem vághatták le, így különböztették meg magukat egy olyan korban, amikor a legtöbb férfi simára borotválta az arcát. Az étkezési szokásokat, a ruházatot, valamint a mindennapi élet egyéb részleteit szigorúan szabályozták, összhangban a szerzetesrendekre és a katonaságra vonatkozó gyakorlattal. A rend minden tagjának kötelező volt a fehér öltözetet vagy tunikát, a páncél felett köntöst viselnie, amelyből a későbbiek során rövidesen kialakult a templomosokat olyannyira megkülönböztető híres fehér köpeny. „Senkinek sem engedtetik meg, hogy fehér öltözéket viseljen, vagy fehér köpenyt birtokoljon, kivéve... Krisztus Lovagjait”. A szabályzat, amely az öltözék szimbolikus jelentőségét emelte ki, kijelentette hogy „Minden szerzetes lovagnak, télen és nyáron egyaránt, fehér öltözéket adunk, amennyiben azok beszerezhetők, hogy ezáltal azok, akik egy bűnös életről mondtak le, tudják azt, hogy Teremtőjük kegyébe kell ajánlaniuk magukat tiszta és erényes életük által.”

Ezenkívül a regula egy laza, adminisztratív hierarchiát és apparátust hozott létre. A csatatéren tanúsítandó viselkedést is igen szigorúan meghatározták, így például fogságba kerülés esetén a templomosok nem kérhettek kegyelmet, és váltságdíjat sem fizethettek, tehát arra kényszerítették őket, hogy az utolsó leheletükig harcoljanak. A harc során nem hátrálhattak meg, a visszavonulás csakis háromszoros túlerő esetében volt megengedett.

1139-ben II. Ince pápa: egy bullát bocsátott ki. Korábban ő maga is a cisztercita rendhez tartozott Clairvauxban, és Szent Bernát egyik pártfogoltja volt. A bulla szerint a templomosok a pápát kivéve nem tartoznak hűbéresküvel semmilyen világi vagy egyházi hatalomnak. Ezzel lényegében a Templomos Lovagrend független, nemzetközi, politikai hatalommá vált, melyet saját belső törvényei szabályoztak.

A troyes-i zsinatot követő két évtized folyamán a rend gyarapodása példátlan gyorsasággal zajlott és egészen rendkívüli méreteket öltött. Amikor Hugues de Payen 1126 végén Angliába látogatott, I. Henrik király „nagy tisztelettel” fogadta. Szerte Európában nemesi családok másodszülött fiai szinte csapatostul rajzottak a rend soraiba, és gazdag adományokat, pénzt, egyéb javakat és birtokokat juttattak a templomosoknak a keresztény világ minden táján. Hugues de Payen összes birtokát a rendnek adományozta, de ugyanezt követelték a rendhez csatlakozó minden lovagtól is, tehát akit a rendbe felvettek, köteles volt minden vagyonát a rendre íratni.

Ennek fényében nem meglepő, hogy a templomos birtokok gyorsan szaporodtak. A troyes-i zsinatot követő 12 hónapon belül a Templomos Lovagrend kiterjedt birtokokat szerzett Franciaországban, Angliában, Skóciában, Flandriában, Spanyolországban és Portugáliában. A következő évtized folyamán földtulajdonnal rendelkezett Olaszország területén, Ausztriában, Németország területén, Magyarországon, a Szentföldön, sőt az attól keletre fekvő részeken. Bár az egyes lovagokat kötötte a szegénységi fogadalom, ez nem akadályozta meg a rendet abban, hogy javait gyarapítsa, mégpedig egészen példátlan méretekben. Bármilyen ajándékot szívesen fogadtak. Ugyanakkor a rendnek tilos volt bármitől megválnia, sőt javaikat még arra sem használhatták, hogy azokat saját vezetőik kiszabadulásáért váltságdíjként felajánlják. Amikor Hugues de Payen, még akkoriban is igen népesnek számító, mintegy háromszáz lovagból álló kíséretével 1130-ban visszatért Palesztinába, hatalmas európai birtokokat hagyott maga mögött, melynek őrzését és igazgatását a hátramaradt, újonnan csatlakozott templomosokra bízta.

A templomosok 1146-ban használták először a híres, vörös, latin formájú, ívelt talpas keresztet, az ún. pattée keresztet. Köpenyükön a lángoló kereszt jelével a lovagok elkísérték VII. Lajos francia királyt a második keresztes hadjáratra, amelynek során az esztelen vakmerőség határát súroló rendkívül harci elszántságukkal és kegyetlen gőgjükkel megalapozták a róluk később kialakult hagyományos képet. Lényegében azonban bámulatra méltóan fegyelmezett harcosok voltak, sőt az akkori idők talán legfegyelmezettebb katonai erejét képviselték. Maga a francia király azt írta, hogy egyedül a templomosoknak volt köszönhető, hogy a szerencsétlenül kitervelt és rosszul szervezett második keresztes háború nem fulladt teljesen kudarcba.

A következő száz évben a templomosok rendje komoly nemzetközi befolyással rendelkező szervezetté vált. A rend állandó magas szintű diplomáciai tevékenységet folytatott nemesek és uralkodók között nemcsak a nyugati világban, hanem a Szentföldön is. Angliában például a Templomos Lovagrend mesterét rendszeresen meghívták a király parlamentjébe, ahol minden vallási rend vezetőjeként tisztelték. II. Henrik angol királyhoz és Becket Tamáshoz fűződő szoros kapcsolataik révén, a templomosok tevékenyen részt vettek azokban a kísérletekben, amelyek arra irányultak, hogy a. király és az érsek közötti megromlott viszonyt helyreállítsák. Királyok egész sora, köztük János király is, gyakran időzött a templomosok londoni rendházában, és a Templomos Lovagrend mestere ott állt az uralkodó oldalán a Magna Charta aláírásakor is.

A rend politikai kapcsolatai nem korlátozódtak egyedül a keresztény világra, hiszen szoros szálak fűzték az iszlám világhoz, amellyel oly gyakran kerültek szembe a csatamezőn. A szaracén vezérek szemében olyan tekintélyre tettek szert a templomosok, amellyel egyetlen más európai sem kelhetett versenyre. Titkos kapcsolatokat tartottak fenn a hasisijunok (hasisevők) vagy például az asszasszinok nevű híres szektával, amely harcos és fanatikus muzulmán hívőkből állott, és amelyet a templomos rend iszlám megfelelőjének tekintenek. Az asszasszinok adót fizettek a templomosoknak, és azt híresztelték, hogy az ő szolgálatukban állnak.

A templomosok vitás kérdések rendezése esetében a politikai élet csaknem minden szintjén hivatalos békebíróként szerepeltek, és még a királyok is alávetették magukat tekintélyüknek. Ám 1252-ben, III. Henrik, Anglia királya szembeszállt a renddel és bizonyos birtokaik elkobzásával fenyegetőzött. „Ti, templomosok... oly számos joggal és kiváltsággal rendelkeztek, hogy mérhetetlen vagyonotok elvakultan gőgössé és dölyfössé tesz benneteket. Amit oktalan módon adtak, azt a józanészre hallgatva vissza kell venni, amit meggondolatlanul átruháztak, azt megfontoltan vissza kell vonni.” A rend mester erre így válaszolt: „ Mit mondál te, ó Király? Távol álljon tőled, hogy ajkadról ily nem tetsző és oktalan szavak szóljanak. Míg igazságot gyakorolsz, addig megőrződ trónodat. Ám ha azt megsérted, megszűnsz többé uralkodónak lenni.” A modern gondolkodás számára nehezen érzékelhető ennek a kijelentésnek a súlyossága és merészsége, ugyanis a mester burkoltan olyan hatalom birtokosának képzeli rendjét és saját magát, amelyet még a pápaság sem mert nyíltan magáénak vallani. Nem kevesebbet sejtetett ezzel, mint azt, hogy hatalmában áll királyokat a hatalomtól megfosztani, és trónra emelni.

Ezzel párhuzamosan a templomosok érdekei a háborún, politikai intrikákon és diplomácián kívül más területekre is kiterjedtek. Valójában ők hozták létre és teremtették meg a modern pénzintézetek elődeit. Hatalmas összegű kölcsönöket nyújtottak pénzszűkében lévő uralkodóknak, ily módon Európa összes uralkodójának és bizonyos mohamedán hatalmasságoknak is bankáraivá váltak. Egész Európát és a Közel-Keletet is behálózó rendházaikon keresztül megszervezték, hogy szerény kamat felszámítása mellett biztonságosan és gyorsan juttassák el az utazó kereskedők pénzét egyik helyről a másikra, akik egyébként egyre nagyobb mértékben vették igénybe a templomosok szolgáltatásait. Az egyik városban letétbe helyezett pénzt például egy másik helyen igényelhették és felvehették egy kötelezvény fejében, amelyre bonyolult kódokkal jegyezték le a szükséges információt, amit a templomosok állítottak ki. A templomosok a kor legjelentősebb pénzváltói lettek, és a párizsi rendház az európai pénzügyi központ szerepét töltötte be. Az is nagyon valószínű, hogy a ma általunk ismert és használt csekk a Templomos Lovagrend találmánya.

A templomosok nemcsak pénzügyletekben játszottak közvetítő szerepet, hanem különböző eszmei áramlatok, kultúrák és a tudományok központjává és közvetítőjévé is lettek. Az iszlámhoz és a júdaizmushoz fűződő régóta fennálló jó kapcsolataik révén új eszméknek, a tudásnak és az új tudományoknak szinte gyűjtőházává váltak. Csaknem kizárólagos monopóliumot élveztek koruk legjobb és leghaladóbb technológiai vívmányai felett, amelybe beletartozott gyakorlatilag a legjobb és a legtökéletesebb, amelynek megteremtésére abban a korban a fegyverkészítők, a bőrművesek, a kőfaragók, a hadi építészek és mérnökök képesek voltak. Nagyban hozzájárultak a földmérés, a térképészet, az útépítés és a hajózás fejlődéséhez. Saját tengeri kikötőkkel, hajóépítő műhelyekkel kereskedelmi és hadiflottával is rendelkeztek, és az elsők között alkalmazták a mágneses iránytűt..

Mivel a templomosok elsősorban katonai tevékenységet folytattak, és elengedhetetlen szükség volt arra, hogy sebeket és betegségeket maguk kezeljenek, rendkívüli jártasságra tettek szert az orvosi tudományok és a gyógyítás terén. A rend saját kórházakat működtetett saját orvosokkal és sebészekkel, akik a gyógyításban felhasználták a penészkivonatot is. Ez arra utal, hogy tisztában voltak az antibiotikumok sajátosságaival, sőt a higiénia és a tisztaság alapelveit is ismerték. Jóval meghaladták koruk epilepsziára vonatkozó általános felfogását, melyet nem démoni megszállottsággal magyaráztak, hanem kezelhető betegségnek tartottak.

Az elért sikerek és eredmények a templomosokat Európában egyre hatalmasabbá, gazdagabbá tette és egyre nagyobb önelégültséggel töltötte el, ezért az sem meglepő, hogy a rend ezzel párhuzamosan egyre fennhéjázóbbá, kíméletlenebbé és korruptabbá vált. Nem véletlen, hogy az „úgy vedel mint egy templomos” mondás a kor egyik gyakran használt hasonlata lett. Bizonyos források azt is állítják, hogy a rend külön előszeretettel fogadott be soraiba kiátkozott lovagokat:

Míg a templomosok hihetetlen gazdagságra és kétes hírnévre tettek szert Európában, a helyzet a Szentföldön egyre inkább a válság jeleit mutatta. 1185-ben IV. Balduin Jeruzsálem királya meghalt; és a halálát követő utódlási küzdelmek során Gérard de Ridefort, a templomosok nagymestere megszegte az uralkodónak halálos ágyán tett esküt, és ezzel a Palesztinában élő keresztény közösséget a polgárháború szélére sodorta. Korántsem ez volt Ridefort egyetlen helyteleníthető cselekedete. A szaracénok irányába tanúsított fölényes magatartása meg: gyorsította azt a folyamatot, amely a szaracénokkal már hosszú ideje fennálló fegyverszünet felborulásához és az ellenségeskedések kiújulásához vezetett. 1187 júliusában Ridefort egy elhamarkodott, rosszul kitervelt, végzetes kimenetelű csatába vezette a keresztény sereg maradékát Hattinnál, akiket lényegében megsemmisítettek. Két hónappal később Jeruzsálem, amelyet alig egy évszázada foglaltak el a keresztesek, ismét szaracén kezekbe került.

A következő évszázadban a helyzet egyre reménytelenebbé vált. 1291-re Outremer majdnem teljes egészében elesett, és a Szentföld nagyrészt a muzulmánok ellenőrzése alá került. Már csak Acre tartott ki, de 1291 májusában a keresztesek utolsó bástyája is elveszett. A halálra ítélt város védelmében a templomosok a leghősiesebb módon vették ki részüket. Maga a nagymester, bár súlyosan megsebesült, a legvégsőkig folytatta a küzdelmet. Mivel a rend hajóin nem volt mindenki számára elegendő hely, a nőket és a gyerekeket kimenekítették, míg az életben maradt lovagok, köztük a sebesültek is úgy döntöttek, hogy a várban maradnak. Acre utolsó bástyájának eleste szinte az apokaliptikus víziókat idézik, ugyanis a falak hirtelen mennydörgésszerű robajjal összeomlottak, maguk alá temetve támadókat és védőket egyaránt.

A templomosok új központjukat áttelepítették Ciprusra, ám a Szentföld elvesztésével megszűnt létezni az az ok, amelyért a lovagrendet létrehozták. Mivel a hitetlenek földjén egyetlen könnyebben megközelíthető, meghódítandó célpont sem maradt, a rend figyelme ettől kezdve fokozatosan Európa felé fordult. Abban reménykedtek, hogy ott találnak majd újabb célokat tevékenységük és további létezésük igazolására.

Egy évszázaddal korábban a templomosok bábáskodtak egy másik lovagi, vallási-katonai jellegű rend, a Teuton Lovagrend megszületése felett. A teuton lovagok csekély számban ugyan, de jelen voltak a Közel-Keleten, később azonban a 13. század közepe táján figyelmüket a kereszténység északkeleti határai felé fordították. Itt egy független fejedelemséget kanyarítottak ki maguknak, az ún. Ordenstaatot, vagy Ordenslandot, amely magában foglalta a keleti Baltikum csaknem egészét. Ezen a fejedelemségen belül, amely Poroszországtól egészen a Finn-öbölig, amely a mai Oroszországhoz tartozik, a lovagrend teljes szuverenitást élvezett, hiszen ide nemigen ért el sem a világi sem pedig az egyházi hatóságok karja.

Az Ordenstaat létrejöttének pillanatától a templomosok irigykedve szemlélték a testvér rend által élvezett függetlenséget és védettséget. A Szentföld bukása után egyre gyakrabban vetődött fel bennük a gondolat, hogy saját államot kellene alapítaniuk, amelyen belül ugyanazzal a korlátlan hatalommal és önállósággal rendelkeznének, mint a Teuton Lovagrend. A teuton lovagoktól eltérően a templomosokat nem nagyon vonzotta Kelet-Európa zordon pusztasága, ami érthető, hiszen már túlságosan is megszokták a fényűzést és a bőséget. Ezért arról álmodoztak, hogy saját államukat egy könnyebben megközelíthető és kedvezőbb viszonyokkal rendelkező helyen, Languedocban hozzák létre.

A legkorábbi évektől kezdve a templomosok baráti kapcsolatot tartottak fenn a katharokkal, különösen a Languedoc területén. Sok gazdag földbirtokos, aki maga is a katharok közé tartozott, szimpatizált velük, hatalmas birtokokat adományozott a rendnek. Egy nemrégiben született tanulmány írója szerint, a Templomos Lovagrend alapítóinak legalább egyike kathar volt. Bár ez eléggé valószínűtlennek tűnik, nem képezheti vita tárgyát, hogy Bertrand de Blanchefort, a rend negyedik nagymestere kathar családból származott. Negyven évvel Bertrand halála után leszármazottai egymás oldalán harcoltak. más kathar nemesekkel együtt Simon de Montfort északi hódító seregei ellen.

Az albigensek elleni keresztes hadjárat során a templomosok látszólag semlegesek maradtak, kizárólag a megfigyelő szerepére szorítkoztak. Ugyanakkor a nagymester egyértelművé tette a templomosok álláspontját, amikor kijelentette, hogy csak egyetlen igaz keresztes hadjárat létezik, mégpedig a szaracénok elleni háború. Az egykorú beszámolók körültekintő vizsgálata nyomán az is kiderül, hogy a templomosok számos katharnak nyújtottak menedéket, sőt alkalmanként még fegyvert is ragadtak védelmükben. Az is kiderül a rend lajstromaiból,. melyeket az albigensek elleni hadjárat kezdetén készítettek, hogy a katharok tömegesen kerestek menedéket a templomosok soraiban, ahol még Simon de Montfort keresztesei sem mertek volna ujjat húzni velük. A templomosok ebben a korszakban készült feljegyzéseinek tanúsága szerint a rend magas rangú méltóságainak tekintélyes része kathar családokból származott. A Languedocban a Templomos Lovagrend elöljárói gyakrabban voltak katharok, mint katolikusok. Azok a kathar nemesek, akik a rendhez csatlakoztak, nem mozogtak annyit a világban, mint katolikus testvéreik, idejük nagy részét Languedocban töltötték, és ily módon tartós és szilárd bázist építettek ki a rend számára ezen a területen.

Az iszlám és zsidó kultúrákkal való érintkezésen keresztül a templomosok az ortodox kereszténységtől teljesen idegen eszméket szívtak magukba. A templomos nagymesterek gyakran fogadtak alkalmazásukba arab titkárokat, és sok templomos, mivel fogságba esése során megtanult arabul, folyékonyan beszélte a nyelvet. Jó viszonyt tartottak fenn a zsidó közösségekkel, a pénzügyi érdekcsoportokkal és a tudományos körökkel. A templomosok így sok olyan dologgal kerültek közvetlen érintkezésbe, amely Róma rosszallását vívta ki.

1306-ra IV. Fülöp, közismertebb néven Szép Fülöp egyre nagyobb szükségét érezte, hogy Franciaországot megszabadítsa a templomosoktól. Fülöpnek nem volt hatalma a rend felett, hiszen pénzzel tartozott nekik, sőt egyszer megalázó helyzetbe került előttük, mivel a fellázadt párizsi csőcselék elől menekülve a templomosok egyik rendházába kellett bebocsátást kérnie. Sóvárgó szemekkel tekintett a rend elképesztő gazdagságára, amelynek nagysága a köztük töltött időszak során számára is nyilvánvalóvá vált. Ez a kínos helyzet azzal tetéződött, hogy miután felvételét kérte a rendbe, el kellett szenvednie az arcátlan és gőgös visszautasítással járó megaláztatás sérelmét. Félelem attól, hogy saját királyságán belül esetleg egy önálló „Templomos” állam jöhet létre, elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy tettre sarkallják a királyt. Az eretnekség vádja kézenfekvő ürügynek látszott.

Fülöpnek először el kellett nyernie a pápa együttműködését, akinek a templomosok, legalábbis elméletben, hűségesküvel és engedelmességgel tartoztak. 1303 és 1305 között a francia király és miniszterei megszervezték VIII. Bonifác pápa sikertelen elrablását, és valószínűleg közreműködtek a pápa röviddel ezután bekövetkezett halálában is, sőt ugyancsak valószínűnek látszik, hogy XI. Benedek pápa halálában is részük volt (megmérgezték). Fülöpnek ezután sikerült keresztülvinnie, hogy saját jelöltjét, Bordeaux érsekét a megüresedett pápai trónra ültethesse. Az új egyházfő az V. Kelemen nevet vette fel, és mivel Fülöp közreműködéséért hálával tartozott, aligha utasíthatta vissza az uralkodó követeléseit, amelyekbe beletartozott többek között a templomosokkal való végleges leszámolás is.

Fülöp nagy körültekintéssel készítette elő az akciót. Lista készült a templomosok elleni vádakról. Fülöp végre lecsaphatott a. rendre. A király lepecsételt és titkos parancsot küldött minden tartományi kormányzójának szerte az országban. A király levelét mindenütt egyidejűleg kellett kibontani, és a parancsot azonnal végre kellett hajtani. 1307. október 13-án hajnalban a király emberei Franciaország egész területén minden templomost elfogtak és letartóztattak, rendházaikat a korona zár alá vette, javaikat pedig elkobozta. Annak ellenére, hogy a Fülöp által tervezett rajtaütés sikerrel járt, a rend hatalmas vagyonára mégsem sikerült rátennie kezét. A templomosok értékeit azonban sohasem találták meg, és mai napig is rejtély, hogy mi történhetett a „mesés templomos kinccsel.”

Kételyek merültek fel azt illetően, hogy Fülöp rajtaütése valóban olyan váratlanul érte-e a templomosokat, mint ahogyan azt ő maga és a későbbi történészek hinni vélték. Jelentős bizonyítékok támasztják alá azt a feltevést, hogy a templomosok valamilyen előzetes figyelmeztetést kaptak a király tervéről. Nem sokkal a letartóztatások előtt Jacques de Molay, a nagymester a rend könyvei és fennmaradt szabályzatai közül sokat bekéretett, majd utasítást adott, hogy égessék el őket. Egy lovagnak, aki ekkortájt távozott a rendből, azt mondta a kincstárnok, hogy rendkívül bölcsen cselekszik, mert küszöbön áll a katasztrófa. Egy hivatalos körlevelet küldtek szét Franciaország minden rendházába, amelyben külön felhívták a figyelmet arra, hogy a rend szokásaira és rítusaira vonatkozólag tilos bármilyen információt kiszolgáltatni.

Függetlenül attól, hogy a templomosokat előre figyelmeztették-e, vagy sem, bizonyos óvatossági intézkedéseket kétségtelenül megtettek. Először is, az elfogott lovagok letartóztatásukkor teljesen passzívan viselkedtek, szinte mintha parancsra cselekedtek volna így. Egyetlen feljegyzés sem szól arról, hogy a templomosok Franciaországban ellenállást tanúsítottak volna a király kormányzóival szemben. Másodsorban, meggyőző bizonyíték van arra vonatkozólag, hogy a lovagok egy bizonyos csoportja valamiféle szervezett menekülést hajtott végre, melynek résztvevői mindannyian valamilyen módon kapcsolatban álltak a rend kincstárnokával. Ezek alapján nem meglepő, hogy a templomosok kincsei, csaknem minden dokumentummal és feljegyzéssel együtt nyomtalanul eltűntek. Meg nem erősített, de örökösen ismétlődő híresztelések kaptak szárnyra, miszerint a kincset éjszaka, röviddel a letartóztatások előtt kijuttatták a párizsi rendházból, majd szekereken a tengerpartra szállították, valószínűleg a rend tengerparti központjába, La Rochelle-be. Itt a kincseket átrakták 18 hajóba, amelyekről azután többé senki sem hallott. Függetlenül attól, hogy mennyi ebben az igazság, úgy tűnik, hogy a templomosok flottáját nem érte utol a király keze, mivel sehol nem említik, hogy a rend hajói közül akár egyet is elfogtak volna. A 18 hajóból álló flottának teljesen nyoma veszett a titokzatos rakománnyal együtt.

Franciaországban a letartóztatott templomosokat bíróság elé állították és sokakat közülük kínzásnak vetették alá, amelynek eredményeképpen különös vallomásokat csikartak ki belőlük, és még különösebb vádakkal illették őket. Hátborzongató híresztelések kaptak lábra országszerte. A templomosok állítólag egy Baphomet nevű ördögöt imádtak. Titkos szertartásaikon állítólag földre vetették magukat egy szakállas férfifej előtt, amely beszélt hozzájuk, és okkult képességekkel ruházta fel őket. Ezen ceremóniák hívatlan szemtanúit soha senki nem látta többé. Léteztek azonban ezenkívül egyéb vádak is, amelyek még sejtelmesebben hangzottak: Csecsemőgyilkossággal vádolták őket, valamint azzal, hogy az asszonyokat megtanították, hogyan vetélhetnek el. Említés történt az új tagok beavatása alkalmával váltott obszcén csókokról, valamint elhangzott a homoszexualitás vádja is. A Krisztus nevében harcoló és életüket Krisztusnak áldozó „Krisztus katonáinak” nevezett lovagok ellen felhozott vádak között azonban volt egy, amely különösen bizarrnak és látszólag teljesen valószínűtlennek tűnik. Azzal vádolták ugyanis őket, hogy rituálisan megtagadják Krisztust, meggyalázzák, azaz megtapossák és leköpdösik a keresztet.

Franciaországban a letartóztatott templomosok sorsa véglegesen megpecsételődött. Fülöp a legkisebb kíméletet vagy irgalmat sem tanúsította velük szemben. Sok templomost máglyára küldött, még többet börtönbe záratott, és kegyetlenül megkínoztatott. Közben továbbra is nyomást gyakorolt a pápára, azt követelvén, hogy még szigorúbb intézkedéseket hozzon a rend ellen. Rövid ideig tartó ellenállás után, a pápa végül 1312-ben hivatalosan is feloszlatta a rendet. Mindezt anélkül tette, hogy a templomosok bűnösségét vagy ártatlanságát bizonyító bírói ítéletet meghozták volna. Fülöp királyságában a tárgyalások, kihallgatások és vizsgálatok még két éven keresztül folytatódtak, míg végül 1314 márciusában Jacques de Molay-t, a rend nagymesterét, és Geoffroi de Chamay-t, Normandia preceptorát lassú tűzön, elevenen megégették. Halálukkal a templomosok látszólag eltűnnek a történelem színpadáról, a rend azonban ezután sem szűnt meg létezni. Mivel tudjuk, hogy számos lovag elmenekült, elkerülte a letartóztatást vagy felmentést kapott, igen meglepő lenne, ha a rend története itt valóban véget ért volna.

Fülöp megpróbált nyomást gyakorolni a többi európai uralkodóra is, azt remélve, hogy ily módon a keresztény világban egyetlen templomos sem menekülhet meg, és ennek érdekében szinte gyanúsan heves buzgósággal járt el. Az még talán érthető, hogy saját birodalmát meg akarta szabadítani a templomosoktól, kevésbé világos azonban, hogy miért törekedett mindenáron a templomosok elpusztítására más országokban is. Szép Fülöp maga sem volt az erény mintaképe, és nehéz elképzelni, hogy egy olyan uralkodót, aki két pápa halálában vétkes, valóban oly őszintén kétségbe ejtették volna a hitbéli kilengések.

Arra irányuló próbálkozásai, hogy a templomosokat Európa más országaiban is megsemmisítse, nem jártak teljes sikerrel. Fülöp veje, II. Edvárd angol király először a rend védelmére kelt, de végül egyrészt a pápa, másrészt pedig apósa, Szép Fülöp nyomására engedett követeléseiknek, de csak részben és igencsak ímmel-ámmal. Bár Angliában a legtöbb templomosnak sikerült elkerülni a letartóztatást, néhányukat mégis elfogták. A legtöbben megúszták enyhébb büntetéssel, ami gyakran nem volt több mint néhány év vezeklés, amelyet különböző apátságokban és kolostorokban kellett letölteni, ahol általában kényelmes körülmények között élhettek. Földjeiket átruházták a Szent János Hospitályos Lovagrendre vagy más néven johannitákra. Az angliai templomosok azonban így megmenekültek azoktól a kíméletlen üldöztetésektől, amely franciaországi testvéreiknek osztályrészül jutott.

Más országokban a templomosok elpusztítása még nagyobb akadályokba ütközött. Skóciában a Templomos Lovagrend feloszlatását kimondó pápai bulla soha nem került kihirdetésre, így ott a rendet technikailag soha nem is oszlatták fel. Sok angol – és minden valószínűséggel francia templomos is –, Skóciában talált menedéket, és azt mondják, hogy jelentős számú templomos csapat szállt harcba Robert de Bruce oldalán 1314-ben a bannockburn-i csatában. A legenda szerint, amit némi bizonyíték is alátámaszt, a rend mint egységes szervezet ezután még négy évszázadon keresztül maradt fenn Skóciában. Az 1688 és 1691 között zajló háborúskodás során II. Jakab angol királyt Orániai Vilmos megfosztotta trónjától. Skóciában a szorult helyzetben lévő Stuart uralkodó hívei fegyvert ragadtak, és 1689-ben a killiecrankie-i csatában John Claverhouse, Dundee vikomtja is a csatamezőn lelte halálát. Amikor holttestére rábukkantak, állítólag a Templomos Lovagrend Nagykeresztjét viselte, és feltételezhetően nem annak egy későbbi változatát, hanem egy 1307 előtti időszakból származót.

Lotharingiában a templomosok a herceg támogatását élvezték. Néhányan ugyan bíróság elé kerültek, de tisztázták őket a vádak alól. Úgy tűnik, legtöbbjük engedelmeskedett a preceptornak, aki azt tanácsolta, nyírják le szakállukat, viseljenek világi öltözetet, és illeszkedjenek be a helybeliek közé.

Németországban a templomosok nyíltan szembeszegültek bíráikkal, azzal fenyegetvén meg őket, hogy fegyvert ragadnak. A megfélemlített bírák ártatlannak nyilvánították a templomosokat, és amikor a rendet hivatalosan feloszlatták, sok német templomost fogadott be a Szent János Hospitályos és a Teuton Lovagrend.

Portugáliában, miután egy vizsgálat során tisztára mosták magukat a vádak alól, a rend egyszerűen Krisztus Lovagjainak Rendjére változtatta, nevét. E név alatt működtek a 16. századig, és elsősorban a tengeri hajózásnak szentelték magukat. Vasco da Gama is Krisztus Lovagjainak rendjébe tartozott, és Henrik herceg, a Navigátor (Hajós Henrik) a rend egyik nagymestere volt. Krisztus Lovagjainak vitorlásai a jól ismert vörös kereszt alatt hajóztak, és ugyanezen kereszt lobogott Kolumbusz Kristóf három vitorlásán, amelyek az Atlanti-óceánt átszelve az Újvilág felé vették útjukat. Kolumbusz Kristóf feleségének apja a Krisztus Lovagjainak rendjébe tartozó nemesember volt, így Kolumbusz könnyen hozzáférhetett apósa tengerészeti térképeihez és naplóihoz.

Láthatjuk tehát, hogy különbözőképpen ugyan, de a templomosok túlélték az 1307. október 13-án történt végzetes eseményeket.