Az Istenkirály, aki soha nem uralkodott

 

A legtöbb ember úgy beszél ma a „kereszténységről”, mintha az egy konkrétan körülírható, meghatározott dolog, egy összefüggő, egységes rendszer lenne. Szükségtelen elmondanunk, hogy a „kereszténységnek”, mint ahogyan ezzel mindenki tisztában van, számos formája létezik: a római katolicizmus, a VIII. Henrik által alapított anglikán egyház, azután a protestáns egyházak, a 16. századra visszanyúló eredeti lutheránus és kálvinista egyházak, valamint olyan modern egyházak, mint például az unitárius egyház. Nagyszámú „periferikus” vagy „evangéliumi” gyülekezet is létezik, például a Hetedik Napi Adventisták és a Jehova Tanúinak gyülekezetei. Ezenkívül még mindenféle modern szekták és kultuszok működnek. Ha az ember végigtekint a keresztény hit különböző változatainak ezen zavarba ejtően széles skáláján, kezdve a mereven dogmatikus és konzervatív nézetektől a radikális és eksztatikus jellegű irányzatokig, akkor nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy valójában mi is a „kereszténység”.

Tulajdonképpen talán egyetlen olyan tényező létezik, amely feljogosít arra, hogy a kereszténységről beszéljünk, és amely összeköti az egymástól egyébként eltérő különböző keresztény irányzatokat, és ez nem más, mint maga az Újszövetség, illetve pontosabban az Újszövetség által Jézusnak, a keresztre feszítésnek és a feltámadásnak tulajdonított példátlan jelentőség. Ha nem is hisz valaki az újszövetségi események szó szerinti vagy történelmi hitelességében, ahhoz hogy kereszténynek tekintsék, általában elegendő ha ezeknek a szimbolikus jelentőségét elfogadja.

Ha egyáltalán létezik olyan dolog, amely a kereszténységnek nevezett rendkívül összetett jelenségen belül egységet teremt, akkor az az Újszövetségben rejlik, pontosabban a Jézusról szóló négy evangélium néven ismert elbeszélésekben. Ezeket általában a lehető leghitelesebb írásos feljegyzéseknek tekintik, és sok keresztény ember logikus, összefüggő és megtámadhatatlan forrásként olvassa őket. Szinte gyermekkorától kezdve abban a hitben nő fel az ember, hogy Jézus története, ahogyan azt az evangéliumok elbeszélik, ha nem is isteni ihletésre született, de mindenképpen hiteles. Megcáfolhatatlan szemtanúnak tekintik a négy evangélistát, az evangéliumok feltételezett szerzőit, akik megerősítik és bizonyítják egymás vallomását. Azok közül, akik ma meggyőződéses kereszténynek vallják magukat, nagyon kevesen vannak tudatában annak, hogy a négy evangélium nemcsak hogy nem egyezik meg egymással, hanem időnként egymással homlokegyenesen ellenkező dolgokat állít.

A Jézus származásának és születésének körülményeivel kapcsolatos hagyományos felfogás eléggé jól ismert, viszont az evangéliumok, amelyeken ez a hagyomány alapszik, sok bizonytalanságot mutatnak ebben a kérdésben. A négy közül egyedül Máté és Lukács evangéliumában találunk információt Jézus eredetére és születésére vonatkozólag, ám ebben is jelentősen eltér a két evangélista egymástól. Máté szerint Jézus előkelő családból származott, sőt valószínűleg Salamonon keresztül Dávid király leszármazottja volt, és trónjának jogos, törvényes örököse. Lukács szerint Jézus családja, bár Dávid házából származott, nem volt annyira előkelőnek mondható. Márk elbeszélése alapján pedig megszületett a „szegény ács” legendája. A két genealógia, olyan feltűnően eltér egymástól, hogy akár két különböző személyre is vonatkozhatnának.

Az evangéliumok közötti eltérések azonban nemcsak kizárólag Jézus elődeinek és genealógiájának esetében szembeszökőek. Lukács azt mondja, hogy Jézust születése után pásztorok látogatták meg, Máté szerint viszont királyok. Lukácsnál azt olvassuk, hogy Jézus családja Názáretben élt, és azután innen utaztak egy népszámlálásra Betlehembe – amely a történelem tanúsága szerint valójában nem is történt meg –, és Jézus végül Betlehemben egy nyomorúságos jászolban jött a világra. Máté evangéliumában ezzel szemben az áll, hogy szülei mindvégig Betlehem jómódú lakói voltak, és Jézus egy házban született. Máté változatában a család Heródes üldözése elől Egyiptomba menekült, és csak visszatérése után telepedett meg Názáretben.

Az információk mindegyik változatban egészen konkrétak, és feltéve, hogy a népszámlálás valóban megtörtént, tökéletesen hihetően hangzanak, ennek ellenére olyan komoly ellentmondásokat fedezhetünk fel, amelyeket nem lehet ésszerű érvekkel megindokolni. Egyszerűen lehetetlen olyan közös nevezőt találni, amelynek segítségével mindkét elbeszélés helytállónak tekinthető, és egymással valamilyen módon összehangolható. Függetlenül attól, hogy valaki ezt bevallja vagy sem, el kell ismerni azt a tényt, hogy a két evangélium közül az egyik, de az is lehet hogy mindkettő, téves adatokat közöl. Ez ahhoz a nyilvánvaló és logikus kővetkeztetéshez vezet, hogy az evangéliumokat nem tekinthetjük megcáfolhatatlannak. Hogyan lehetnének azok, amikor egymást is megcáfolják?

Minél alaposabban tanulmányozzuk az evangéliumokat, annál több ellentmondást fedezhetünk fel bennük. Tulajdonképpen még a keresztre feszítés napját illetően sem egyeznek egymással. János evangéliuma szerint a keresztre feszítés a húsvétot megelőző napon történt, míg Márk, Máté és Lukács szerint a rákövetkező napon. Jézus személyiségét és jellemét illetően is következetlenségekre bukkanunk. Az egyes evangéliumok Jézusról rajzolt képe láthatóan ellentmond a többi evangélium ábrázolásának. Lukácsnál egy szelíd, báránylelkű alakként, míg Máténál erőteljes és méltóságteljes uralkodóként jelenik meg, aki így beszél: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34). Másképpen idézik az elbeszélések Jézusnak a kereszten kiejtett utolsó szavait is. Máté és Márk szerint Jézus utolsó szavai így hangzottak: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Lukács szerint Jézus utolsó szavai a következőek voltak: „Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkemet. „ Jánosnál ezt olvassuk: „Elvégeztetett!”

Ha ezeket a különbözőségeket figyelembe vesszük, akkor az evangéliumokat csak fenntartással kezelhetjük, és semmi esetre sem tekinthetjük őket hitelesnek forrásoknak. Elképzelhetetlen, hogy ezek az írások Isten tökéletes szavait jelenítenék meg, ha pedig mégis, akkor Isten szavait igen nagyvonalúan cenzúrázták, szerkesztették, átdolgozták, értelmezték, mégpedig halandó emberek. Emlékeznünk kell arra, hogy a Biblia – és ez egyaránt érvényes az Új- és az Ószövetségre is – különböző elbeszélések meglehetősen önkényes válogatása alapján nyerte el végleges és ma ismert formáját. Valójában sokkal több könyvet és írást tartalmazhatna. Nem arról van szó, hogy a kimaradt könyvek elvesztek volna, éppen ellenkezőleg, ezeket tudatosan mellőzték. I. sz. 367-ben Athanasius, Alexandria püspöke egy listát állított össze azokból a művekből, amelyeket méltónak tartott arra, hogy bekerüljenek. Ezt a listát egy Hippoban tartott egyházi zsinat jóváhagyta, majd négy évvel később 397-ben fogadták el egy Karthágóban tartott zsinaton a ma érvényes Újszövetségi kánont. Ezeken a zsinatokon megegyeztek abban, hogy mely műveket válogassák ki, míg a többiről egyszerűen tudomást sem vettek, és az általuk kiválasztott könyvek alkotják a ma ismert Újszövetséget. Hogyan tekinthetnék egy ilyen tudatos szelekciót érvényesnek és hitelesnek? Hogyan dönthet arról csalhatatlanul , biztonsággal egy csoport egyházfi, hogy mely könyvek tartozzanak a Bibliába, különösen amikor a kizárt könyvek némelyike is jogosan tarthatna igény arra, hogy történelmileg hitelesnek tekintsék?

Jelenleg ismert formájában a Biblia nemcsak egy többé kevésbé önkényes szelekciós folyamat terméke, hanem maga az anyag is meglehetősen durva cenzúrázásnak, szerkesztésnek és átdolgozásnak esett áldozatul. 1958-ban például a Columbia Egyetem professzora, Morton Smith Jeruzsálem mellett egy kolostorban. egy levelet talált, amely Márk evangéliumának egy hiányzó töredékét tartalmazta. A töredék természetesen nem veszett el, hanem szándékosan elhallgatták Alexandria püspökének, Kelemennek az ösztönzésére, sőt minden valószínűség szerint kifejezett parancsára. Kelemen egyébként egyike volt a legnagyobb tiszteletnek örvendő korai egyházatyáknak.

Egy bizonyos Theodórosz Kelemennek írt levelében egy Karpokratesz nevű ember által irányított gnosztikus szektáról tett panaszt, Úgy látszik, hogy a karpokrátesziek Márk evangéliumának egyes részeit saját elveiknek megfelelően értelmezték, amelyek egyáltalán nem álltak összhangban Kelemen és Theodórosz nézeteivel. Éppen ezért Theodórosz hevesen támadta őket, és beszámolt Kelemennek arról is, hogy milyen lépéseket tett a szekta ellen. A Smith professzor által talált levélben Kelemen ily módon válaszol tanítványának:

Helyesen cselekedtél, hogy elnémítottad a karpokratesziek elvetemült tanításait, mert ők a próféciákban említett „vándorló csillagok”, akik a tízparancsolat keskeny ösvényéről az evilági és érzéki bűnök feneketlen szakadékába zuhannak. Hencegnek azzal, ahogyan ők mondják, hogy ismerik „a Sátán rejtett dolgait”, és nem tudják, hogy ezzel „a csalárdság sötét bugyraiba” vetik magukat; azzal pedig, hogy szabadságukkal büszkélkednek, valójában alantas vágyak rabszolgáivá válnak. Az ilyen emberekkel minden lehetséges eszközzel és minden lehetséges módon szembe kell szállni. Annak, aki az igazságot szereti, még abban az esetben sem szabad egyetértenie velük, ha igazságot szólnának. Mert nem minden igaz dolog egyenlő az igazsággal, és azt az igazságot, amely csupán az emberi vélekedések alapján látszik igaznak, nem szabad fölébe helyezni a valódi igazságnak, vagyis a hit szerinti igazságnak.

A fenti kijelentés mindenesetre meglehetősen elképesztően hangzik egy egyházfi szájából. Kelemen ezzel gyakorlatilag azt mondja ki, hogy „ha ellenfeled netán igazat is mondana, akkor is tagadnod kell azt, és hazudnod annak érdekében, hogy megcáfold őt.” A továbbiakban Kelemen kitér Márk evangéliumára, és arra, hogy véleménye szerint, hogyan éltek vissza ezzel (használták fel ezt rossz célokra) a karpokratesziek:

Márkról pedig annyit, hogy Péter római tartózkodása alatt Márk leírta az Úr viselt dolgait; ám nem fedte fel [mindenegyiket], még csak nem is célzott a titkosakra, hanem kiválogatta azokat, amelyekről úgy vélte, hogy a legalkalmasabbak azok hitének megerősítésére, akik útbaigazítást nyernek. Amikor Péter mártírként meghalt, Márk Alexandriába jött, magával hozván saját jegyzeteivel együtt Péterét is, amelyekből átvette és korábbi könyvébe belevette azokat a dolgokat, amelyek valamilyen szempontból hasznosnak bizonyulnak a megismerés (a gnózis) irányába való továbblépéshez. (Eképpen), egy sokkal spirituálisabb (magasabb szellemű; emelkedettebb) evangéliumot állított összeazok számára, akik a tökéletesedés, megtisztulás útján járnak. Mindemellett, nem árulta el azokat a titkokat, amelyeket nem szabad kimondani, nem írta le az Úr szent misztériumokat magyarázó tanításait sem, ám a kész történethez hozzátett még másokat, és belefoglalt bizonyos mondásokat, amelyekről tudta, hogy értelmezésük, hasonlóan egy misztériumokba bevezető tanítóhoz, elvezeti a hallgatót a igazság legbelsőbb rejtekeibe, melyet hét fátyol borít. Ily módon tehát, véleményem szerint készségesen és kellő körültekintéssel előkészítette a dolgokat, és halálakor művét az alexandriai egyházra hagyta, ahol azt még most is nagy gonddal őrzik, mivel csak azoknak olvassák fel, akiket a nagy misztériumokba bevezetnek.

Mivel azonban a gonosz démonok mindig az emberi faj elpusztítására szövetkeznek, Karpokratesz az ő utasításukra és csalárd eszközökkel úgy magához láncolta az alexandriai egyház egy bizonyos presbiterét, hogy az átadta neki a titkos evangélium egy példányát, amelyet saját istenkáromló és evilági doktrínái szerint értelmezett, sőt még be is szennyezett azáltal, hogy a makulátlan és szent szavakat szégyentelen hazugságokkal vegyítette.

Kelemen tehát önként bevallja, hogy létezik egy hiteles, titkos Márk evangéliuma, majd arra utasítja Theodóruszt, hogy tagadja annak létezését:

Nekik (a karpokrateszieknek) éppen ezért, mint ahogyan azt a fentiekben mondtam, soha nem szabad engednünk, és amikor előhozakodnak hamisítványaikkal, akkor sem szabad beismernünk, hogy a titkos evangélium Márktól való, hanem esküvel kell azt tagadni. Mert nem minden ember mondhat ki igaz (dolgokat).

Vajon mi volt ez a „titkos evangélium”, amellyel kapcsolatban arra utasította tanítványát Kelemen, hogy tagadja annak létezését, és amelyet a karpokratesziek „rosszul értelmeztek”? Kelemen válaszként szóról szóra közli levelében a titkos evangélium egy részletét:

Neked, éppen ezért, nem habozok válaszolni azokra a kérdésekre, amelyekre választ vársz tőlem, hogy így ezeket a, értelmezéseket magának az evangéliumnak a szavaival cáfoljam meg. Például azután a mondat után, hogy „És mentek az úton Jeruzsálem felé”, beleértve az utána következő részt, egészen addig, hogy „Harmadnapra feltámad”, a (titkos evangélium) a következő anyagot tartalmazza szóról szóra:

És eljönnek Betániába, és egy asszony, akinek fivére meghalt, szintén ott volt. Odament Jézushoz és leborult előtte, majd így szólt hozzá: „Dávid fia könyörülj rajtam!”. Ám a tanítványok dühösen rátámadtak. Jézus erre megharagudott, és az asszonnyal a kertbe ment, ahol a sír volt, ahonnan hirtelen egy nagy kiáltás hallatszott. Miután Jézus közelebb ment, elgördítette a követ a sír bejáratától. Ezután bement oda, ahol az ifjú volt, kinyújtotta kezét és felemelte őt és életre keltette. Ám az ifjú rátekintett, szerette öt, és kérlelni kezdte, engedje meg hogy vele lehessen. És miután kijöttek a sírból, az ifjú házába mentek, mert gazdag volt. Hat nap után Jézus elmondta neki, mit tegyen, és este az ifjú elment hozzá, meztelen testén egy fehér leplet viselve. És azon az éjszakán vele maradt, és Jézus bevezette Isten királyságának misztériumába. Majd innen felemelkedvén, visszatért a Jordán másik oldalára.

A fenti epizód természetesen Márk evangéliumának egyetlen létező változatában sem jelenik meg, mégis általános körvonalaiban meglehetősen ismerősen hangzik. Természetesen Lázár feltámasztásáról van szó, amelyet a negyedik, János apostolnak tulajdonított evangélium ábrázol részletesen. A fent idézett változatban azonban néhány jelentős eltérést találunk. Legelőször is, egy „nagy kiáltás” hallatszik a sírból, mielőtt Jézus félregurítaná a sziklát, illetve felszólítaná azt, aki a sírban van, hogy jöjjön elő. Ez határozottan azt sugallja, hogy az, aki benn van, nem volt halott, és ezzel egy csapásra kizárja a csoda bármilyen apró lehetőségét. Másodszor, teljesen egyértelmű, hogy itt sokkal többről van szó, mint amit a Lázárról szóló elfogadott elbeszélések igyekeznek elhitetni velünk. Természetesen a Kelemen leveléből idézett részlet arról tanúskodik, hogy egészen különleges kapcsolat fűzi egymáshoz a sírban lévő férfit és azt, aki „feltámasztja” őt. A modern olvasó talán hajlana arra, hogy a homoszexualitás halovány jeleit vélje felfedezni a kapcsolatban. Lehetséges, hogy Karpokratesz szektája, amely az érzéketlenségen való felülemelkedésre törekedett az érzékek végletekig hajtott kielégítése által, pontosan ilyen üzenetet vélt kiolvasni a titkos evangéliumból. Smith professzor szerint sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az epizód középpontjában egy misztériumi iskola beavatási szertartása áll, egyfajta ritualizált, szimbolikus halál és újjászületés, amely rendkívül elterjedt volt akkoriban a Közel-Keleten.

Mindenesetre arra szeretnénk itt rámutatni, hogy Márk evangéliumának egyetlen modern vagy elfogadott változatában sem található meg ez az epizód, sem pedig a fent idézett részlet. Az Újszövetségben a Jánosnak tulajdonított negyedik evangéliumban szerepel az egyetlen Lázárra, illetve Lázár személyére vonatkozó utalás. Ennek alapján világos, hogy Kelemen tanácsát alaposan megfogadták, nemcsak Theodórusz, hanem a későbbi egyházi szerzők is. Egészen egyszerűen az egész Lázár epizódot kihagyták Márk evangéliumából.

Márk evangéliumát nemcsak hogy jelentősen megnyesegették, hanem ezenfelül olyan részletekkel is kiegészítették, melyeknek valódisága erősen kétséges. Az eredeti változat a keresztre feszítéssel, a temetéssel és az üres sírral végződik. Nincsen benne feltámadási jelenet, és hiányzik belőle a tanítványokkal való újratalálkozás is. Igaz, hogy vannak olyan modern Bibliák, amelyekben Márk evangéliuma hagyományosan végződik, tehát tartalmaz egy feltámadásról szóló részt is, azonban csaknem minden modern tudós egyetért abban, hogy ez a bővítés egy későbbi, utólagos hozzátoldás, amely a 2. századból származik, és amelyet az eredeti dokumentumhoz tettek hozzá.

Márk evangéliuma ily módon két esetben is arra utal, hogy létezett egy szent dokumentum, amely állítólagosan Isten ihletésére született, és amelyet ugyanakkor emberi kezek manipuláltak, átszerkesztettek, bizonyos részeket kihagytak belőle vagy átdolgoztak. Ez a két eset azonban nem csupán elméleti következtetések eredménye, hiszen ezeket tudósok manapság kétségkívül bizonyított tényként kezelik. Vajon feltételezhetjük-e ennek alapján azt, hogy csakis Márk evangéliuma esett áldozatul ilyen durva változtatásoknak? Ha ezt a dokumentumot ilyen könnyedén meghamisították, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a többi három evangélium is hasonló módosításoknak esett áldozatul.

Kutatásunk célkitűzései szempontjából természetesen nem lehetett az evangéliumokat hiteles és megcáfolhatatlan forrásként elfogadni, ám ugyanakkor nem is lehetett teljes egészében elvetni őket. Számos ponton közelebb vittek annak megismeréséhez, hogy mi is történt a Szentföldön kétezer évvel ezelőtt. Éppen ezért arra törekedtünk, hogy sokkal jobban elmélyedjünk a szövegekben, gondosan nagyító alá vegyünk mindent, elkülönítsük a valóságot a fikciótól, és kihámozzuk a bennük rejlő igazságot. Annak érdekében, hogy valóban eredményt érjünk el, először közelebbről meg kellett ismerkednünk a Szentföld kora kereszténység kori történelmével és viszonyaival. Az evangéliumok ugyanis nem légből kapott, autonóm művek, amelyek a semmiből születtek, és amelyek egy légüres térben lebegnek örökké és egyetemesen évszázadokon keresztül, hanem történelmi dokumentumok, amelyek hasonlóak a Holt-tengeri tekercsekhez, Homérosz és Vergilius eposzaihoz, és a Grál-románcokhoz. Keletkezésük egy adott helyhez, időszakhoz és néphez kötődik, és meghatározott történelmi tényezők terméke.

 

 

Palesztina Jézus korában

 

Palesztina az időszámítás előtti első évszázadban a földgolyó egyik olyan pontja volt, ahol rendkívül viharos események játszódtak le. A Szentföldön egy ideig dinasztikus küzdelmek, belső viszályok és időnként valóságos háborúk zajlottak. Az i. e. 2. században átmenetileg egy többé-kevésbé egységes zsidó királyság jött létre, ahogyan ezt az apokrif Makkabeusok könyveinek krónikája is megörökíti. I. e. 63-ra azonban a Szentföldön ismét kaotikus állapotok uralkodtak és így könnyű prédájává vált a hódító római légióknak.

Több mint fél évszázaddal Jézus születése előtt Palesztina meghódolt Pompeius serege előtt és ezzel kezdetét vette a római uralom. Abban az időben a Római Birodalom óriási területekre terjedt ki, és túlságosan lekötötték a saját ügyei ahhoz, hogy a meghódított területeken egy közigazgatási apparátust építsen ki, amelyen keresztül közvetlenül gyakorolhatja a hatalmat. Éppen ezért Róma bábkirályokat ültetett Dávid trónjára, akik még csak nem is zsidó, hanem arab származásúak voltak. A dinasztia első tagja Heródes volt, aki i. e. 63-ban foglalta el Palesztina trónját. Halála után i. e. 37-ben fia követte őt, akit Nagy Heródesként ismer a történelem, és aki egészen i. e. 4-ig uralkodott.

I. sz. 6 táján azonban a helyzet válságosra fordult. Ebben az évben az országot közigazgatásilag két provinciára, Júdeára és Galileára osztották fel. Galilea királya Heródes Antipás lett, ám Júdeát, amely vallási és világi központ volt, közvetlenül Róma igazgatása alá vonták, és élére egy prokurátort, azaz helytartót helyeztek, aki Caesareában székelt. A római uralom brutális és önkényes volt. Amikor Júdea Róma irányítása alá került, sebtiben több mint háromezer lázadót végeztek ki. A Templomot kifosztották és meggyalázták. Súlyos adókat vetettek ki a lakosságra, gyakran alkalmaztak kínvallatást, és sokan választották az öngyilkosságot. A helyzet nem sokat javult később sem, amikor Pontius Pilátus lett Júdea helytartója, aki i. sz. 26-tól egészen 36-ig töltötte be ezt a tisztet. Szemben a Biblia alapján róla kialakult képpel, a fennmaradt feljegyzések azt jelzik, hogy Pilátus kegyetlen és korrupt ember volt, aki ilyen tekintetben messze felülmúlta elődjét. Ennek alapján nagyon is meglepő, legalábbis első pillantásra, hogy az evangéliumokban Rómát semmilyen bírálat nem éri, sőt még csak utalás sem történik a római uralomra. Az evangéliumok alapján azt hihetjük, hogy Júdea lakói békés polgárok voltak, akik elégedettek voltak sorsukkal.

A valóságban azonban nagyon kevesen voltak elégedettek, és sokan közülük egyáltalán nem tanúsítottak békés magatartást a rómaiakkal szemben. A Szentföld zsidó lakossága abban az időben több nagyobb irányzat, illetve kisebb csoport, szekta körül szerveződött. Az egyik ilyen kisebb csoportba tartoztak a szadduceusok, azaz a gazdag földbirtokos családok, akik honfitársaik felháborodására Quisling módjára együttműködtek a megszállókkal. A farizeusok egy kimondottan haladó szellemű csoportot alkottak és jelentősen megreformálták a judaizmust. Az evangéliumokban róluk festett kedvezőtlen kép ellenére makacs, bár némileg passzív ellenállást fejtettek ki a rómaiakkal szemben. Azután ott volt még az esszénusok puritán és misztikus beállítottságú szektája, amely jóval elterjedtebb és jóval befolyásosabb volt, mint ahogyan azt általában elismerik vagy tudni vélik. A nagyobb csoportok és kisebb szekták mellett sok olyan is létezett, amelyek már rég a feledés homályába merültek, és éppen ezért nagyon nehéz pontos meghatározást adni róluk. Érdemes azonban megemlíteni a nazireusokat, még Jézus idejében is léteztek. Ezzel kapcsolatban ugyancsak érdemes megvizsgálni a nazoraiosz vagy nazarénosz elnevezéseket is, amelyeket valószínűleg Jézusnak és követőinek megjelölésére használtak. Az Újszövetség eredeti, görög verziója a „Jézus, a nazarénosz” megjelölést használja Jézusra, amelynek helytelen fordítása „Jézus, a názáreti”. A „nazarénosz” szó tehát kimondottan egy szektára vonatkozó elnevezés és semmilyen kapcsolatban nincsen Názárettel.

Ezeken kívül számos más szekta és csoport is működött, melyek közül különösen az egyik bizonyult rendkívül fontosnak kutatásunk szempontjából. I. sz. 6-ban, amikor Júdea Róma közvetlen ellenőrzése alá került, egy Galileából származó Júdás nevű farizeus rabbi egy rendkívül harcias, forradalmi csoportot szervezett, amelynek tagjai között voltak farizeusok és esszénusok is. Galileai Júdás követői zelóták néven váltak ismertté. A zelóták nem alkottak szigorú értelemben vett egységes csoportot, hanem inkább egy mozgalomnak tekinthetők, akiknek tagjai számos csoportból és szektából verődtek össze. Jézus megjelenésének idejére a zelóták egyre növekvő politikai szerephez jutottak a Szentföld életében. A zelóták mozgalma és tevékenysége a legfontosabb tényezője volt annak a politikai-társadalmi háttérnek és környezetnek, amelynek keretében Jézus tevékenysége illetve drámája kibontakozott. A zelóták tevékenysége még jóval a keresztre feszítés után is lankadatlanul, folytatódott. I. sz. 44-ben ez a mozgalom olyannyira felerősödött, hogy a fegyveres konfliktus kirobbanása elkerülhetetlennek látszott. I. sz. 66-ban kitört a felkelés, és egész Júdeára kiterjedő szervezett zendülés robbant ki a római uralommal szemben. Elkeseredett és szívós harc folyt, amely végeredményben kilátástalannak bizonyult. Egyedül Caesareában húszezer zsidót mészároltak le a rómaiak, és négy éven belül a római légiók elfoglalták Jeruzsálemet, a várost lerombolták, kifosztották, és hasonló sorsra jutott a Templom is. Ennek ellenére Maszada erődje, amelynek parancsnoka Galileai Júdás egyenes ági leszármazottja volt, még három évig állta a római csapatok ostromát. A felkelés nyomában Júdeából tömegesen menekült el a zsidó lakosság. Még mindig elegen maradtak azonban ahhoz, hogy hatvan évvel később i. sz. 132-ben egy újabb lázadást szervezzenek. Végül i. sz. 135-ben Hadrianus császár rendeletet bocsátott ki, amelynek értelmében minden zsidónak távoznia kellett Júdeából, és Jeruzsálem így lényegében egy római város lett, amelyet az Aelia Capitolina névre kereszteltek.

Jézus élete nagyjából egy csaknem másfél évszázadon át tartó általános felfordulás első harmincöt esztendejét ölelte át. A zűrzavar azonban nem ért véget Jézus halálával, sőt még egy évszázadon keresztül folytatódott. Ezt a válságos időszakot olyan pszichológiai és kulturális jelenségek kísérték, amelyek mindig is elkerülhetetlen velejárói az elnyomók ellen irányuló hosszú ideig elnyúló küzdelmeknek. Ebben a légkörben gyökerezett egy olyan messiás eljövetele iránti remény és vágyakozás, aki majd megszabadítja népét az idegen uralom igája alól. Tulajdonképpen csak történelmi és szemantikai véletlennek köszönhető, hogy ezt a kifejezést a későbbi korokban csakis és kizárólag Jézus személyére használták.

Jézus korában egyetlen messiást sem tartottak volna isteni származásúnak, sőt egy isteni eredetű messiásnak még a gondolata is képtelenség, sőt egyenesen elképzelhetetlen lett volna. A messiás görög megfelelője a „Christ” vagy „Christos” szó, amelynek alapjelentése a görög és a héber nyelvben egyaránt „a felkent”, amellyel általában a királyt, az uralkodót jelölték. Ily módon tehát, amikor az Ószövetségben Dávidot felkenték, egészen egyértelmű, hogy „messiás”, illetve „Christos” lett, és minden utána következő Dávid házából származó királyt ugyanezzel az elnevezéssel illettek, sőt Júdea római megszállása idején a rómaiak által kinevezett főpapot is a „messiás pap” vagy „christos pap” (a felkent pap) elnevezéssel illették.

A zelóták és más ellenállók számára azonban ez a főpap szükségszerűen a „hamis messiás” megtestesítője volt, és számukra az „igazi messiás” valami egészen mást jelentett, a törvényes roi perdu-t, azaz „elveszett királyt”, Dávid házának azon ismeretlen leszármazottját, aki megszabadítja majd népét Róma zsarnoksága alól. Jézus korában egyre fokozódott a várakozás és a remény egy ilyen messiás eljövetelével kapcsolatban, sőt szinte tömeghisztériává fokozódott. Ez a hangulat Jézus halála után még tovább erősödött, és az i.sz. 66-ban kirobbant felkelés egyik mozgatórugója a zelóták által kifejtett agitáció és propaganda eredménye volt, amelynek középpontjában egy messiás közeli eljövetelében vetett hit táplálása volt.

A „messiás” kifejezésnek tehát semmi isteni jellege nem volt, egyszerűen a felkent királyt jelölte, aki a nép képzeletében egy olyan uralkodó képével társult, aki egyben népének megszabadítója is lesz. A „messiás” szónak kimondottan politikai tartalma volt, ami gyökeresen különbözött a kereszténységre jellemző későbbi „isten fia” fogalomtól, amely megjelölés csak jóval későbbi.

 

 

Az evangéliumok története

 

Az evangéliumok egy jól körülhatárolható és konkrét történelmi valóság talaján fogantak, egy olyan világban, amelyre az elnyomás, a polgári és társadalmi elégedetlenség, a politikai nyugtalanság, az állandó üldöztetések és az időszakonként újra és újra fellángoló felkelések voltak a jellemzők. Ebben a légkörben gyökereztek azok az örökös és csábító ígéretek, remények és álmok, hogy egy nap megjelenik majd egy törvényes király, egy vallási és világi vezető, aki elhozza népe számára a szabadságot. A politikai szabadságra vonatkozó minden reményt brutálisan kioltott az i. sz. 66 és 74 között dúló pusztító háború. Az evangéliumok teljesen vallási köntösbe öltöztetve ugyan, nemcsak hogy megörökítették a jövőbe vetett reményt és várakozásokat, hanem tovább táplálták azokat és erőteljes új lendületet is adtak nekik.

A modern tudósok egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy az evangéliumok nem Jézus életében keletkeztek. Keletkezésük legnagyobb részt a Júdeában kitört két hatalmas erejű felkelés közötti időszakra tehető, (66-74. és a 132-135) bár csaknem bizonyos, hogy korábbi forrásokon alapultak. A korábbi dokumentumok között lehettek olyanok, amelyek azóta eltűntek vagy megsemmisültek, hiszen az első felkelést követően rendkívüli méreteket öltött a dokumentumok megsemmisítése. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szájhagyomány útján továbbadott történeteket sem. Lehettek köztük olyanok is, amelyek olyan személyektől származtak, akik már Jézus idejében is éltek és esetleg személyesen is ismerhették öt. Aki Jézus keresztre feszítésének idején még fiatal volt, nagyon valószínű, hogy még az evangéliumok megírása idején is élt.

Általában Márk evangéliumát tartják a legkorábban keletkezett evangéliumnak, amelyet valamikor az i. sz. 66-74-es felkelés idején vetettek papírra, vagy legalábbis nem sokkal utána, kivéve a feltámadásra vonatkozó részt, amely egy későbbi és kétes értékű hozzátoldás. Bár Márk maga eredetileg nem tartozott Jézus tanítványai közé, úgy tűnik, hogy ő maga Jeruzsálemből való és Szent Pál társaságába tartozott. Ha viszont Márk Jeruzsálem szülötte volt, és az evangéliumot, ahogyan ezt Kelemen állítja, Rómában vetette papírra, akkor a mű elsődlegesen egy görög-római hallgatóság számára íródott. Ez önmagában már sok mindent megmagyaráz. Abban az időben, amikor Márk evangéliuma keletkezett, Júdea fegyverben állt és nyíltan szembeszegült Rómával és zsidók ezreit feszítették keresztre a politikai zendülés vétségéért. Ha Márk azt akarta, hogy műve fennmaradjon és kedvező fogadtatásra találjon a rómaiak körében, akkor Jézust nem tüntethette fel a Róma ellenes lázadó szerepében, sőt nagyon valószínű, hogy nem ábrázolhatta politikailag elkötelezett személyként sem. Annak érdekében, hogy üzenete az utókor számára fennmaradjon, először fel kellett mentenie a rómaiakat a Jézus halálában való vétkesség minden vádja alól, hogy ezen keresztül az akkori fennálló rendszert is tisztára mossa, és a messiás haláláért egyes zsidókra hárítsa a felelősséget. Ezt a felfogást azután nemcsak a többi evangélium írója alkalmazta, hanem a korai keresztény egyház is, ugyanis enélkül nem maradtak volna fenn sem az evangéliumok, sem pedig az egyház.

A tudósok szerint Lukács evangéliuma valamikor i. sz. 80 körül keletkezett. Lukács valószínűleg egy görög orvos volt, aki Caesareában, Palesztina római fővárosában egy magas rangú római tisztviselő számára írta meg Jézus történetét. Éppen ezért feltétlenül szükséges volt, hogy megbékítse és kiengesztelje a rómaiakat, és másra hárítsa a felelősséget Jézus haláláért. Amikor Máté evangéliumát valamivel később, körülbelül i. sz. 85 táján lejegyezték, a felelősségnek ily módon való áthárítását már elfogadott tényként kezelték, és még csak kétség sem merült fel ezzel kapcsolatban. Máté evangéliumának több mint a fele Márk elbeszélésén alapul, bár eredetileg görögül írták és sajátosan görög jellegzetességeket is mutat. Szerzője valószínűleg egy Palesztinából elmenekült zsidó volt. Nem szabad összetévesztenünk őt Jézus hasonló nevű tanítványával, aki sokkal korábban élt, és nyilvánvalóan csak az arameus nyelvet ismerte.

Nyilvánvaló, hogy igen sok átfedés van a három evangélium között, aminek alapján arra következtethetünk, egy közös forrásból származtak, vagy ugyanazon szájhagyományon alapszanak, vagy pedig valamilyen más forrásból, amelynek azután később nyoma veszett. Ez különbözteti meg őket János elbeszélésétől, amely egészen másfajta eredetről árulkodik.

A negyedik evangélium szerzőjéről azonban semmit nem tudunk, és abban sem lehetünk bizonyosak, hogy szerzőjét valóban Jánosnak hívták. Keresztelő Jánost kivéve sehol sem említik a János nevet magában az evangéliumban, és általános vélekedés szerint, csak egy későbbi hagyomány tulajdonította az evangéliumot egy János nevű személynek. A negyedik evangélium a legkésőbbi a négy közül, i. sz. a 4. század körül írták valahol Epheszosz görög város közelében. Számos olyan jellegzetes vonás fedezhető fel benne, amely megkülönbözteti a másik három változattól. Hiányoznak belőle a Jézus születésére vonatkozó részek, semmilyen leírást nem találunk benne Jézus születéséről, és a bevezetés némileg gnosztikus jelleget tükröz. Maga a szöveg is sokkal misztikusabb színezetű, mint a többi evangélium, és tartalmában is eltérő. A többi evangélium elsősorban Jézus Galileában kifejtett tevékenységét ábrázolja, és a Délen, tehát Júdeában és Jeruzsálemben zajló eseményekről és a keresztre feszítésről szóró részek csak másod és harmadkézből származó információk ismeretéről árulkodnak. A negyedik evangélium ezzel szemben viszonylag keveset mond Galileáról, viszont kimerítően foglalkozik a Jézus pályafutásának végére eső júdeai és jeruzsálemi eseményekkel. Könnyen lehet, hogy a keresztre feszítésről szóló részlet végső soron egy szemtanú közvetlen élményein alapszik. Számos olyan epizódot és eseményt is tartalmaz János evangéliuma, amely a többi evangéliumból hiányzik, például a kánai menyegző, Nikodémusz és Arimateai József szerepe és Lázár feltámasztása (bár ez utóbbi eredetileg része volt Márk evangéliumának is). Ezeknek a tényezőknek alapján a modern tudósok azt feltételezték, hogy késői keletkezése ellenére valószínűleg János evangéliuma tekinthető történelmileg a leghitelesebbnek és legpontosabbnak a négy változat közül. Úgy tűnik, hogy János elbeszélése sokkal inkább a Jézus kortársai körében élő hagyományokból, valamint olyan forrásokból merített, amelyek Márk, Lukács és Máté számára nem voltak hozzáférhetőek. Az egyik modern kutató arra mutatott rá, hogy János evangéliumának szerzője nyilvánvalóan közvetlen ismeretekkel rendelkezik Jeruzsálem topográfiai jellegzetességeiről az i. sz. 66-os felkelést megelőző időszakra vonatkozólag. Ugyanez a szerző arra is rámutat, hogy: „A negyedik evangélium hátterében egy ősi hagyomány húzódik meg, amely független a többi evangéliumtól”. A szerző nem áll egyedül ezzel a véleményével, sőt ez az uralkodó álláspont a modern bibliatudományban is. Egy másik szerző hasonló véleményt hangoztat amikor azt mondja, hogy „János evangéliuma, bár nem követi a márki kronológiai keretet, és keletkezését tekintve is sokkal későbbi, úgy tűnik, hogy ismer egy ősi és hiteles Jézussal kapcsolatos hagyományt”.

Kutatásaink alapján mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy az Újszövetségi evangéliumok közül a negyedik a leghitelesebb, annak ellenére, hogy más szerzőkhöz hasonlóan ez is nyilvánvalóan hamisításnak, átszerkesztésnek, törléseknek és átdolgozásnak esett áldozatul. Vizsgálataink során alkalmunk nyílt arra, hogy mind a négy evangéliumra, valamint egyéb anyagokra támaszkodjunk, ám végül a negyedik evangéliumban találtuk meg a legmeggyőzőbb bizonyítékot az akkor még kísérleti szakaszban lévő hipotézisünk alátámasztására.

 

 

Jézus családi állapota

 

Egyáltalán nem állt szándékunkban, hogy az evangéliumok tekintélyét és hitelét leromboljuk. Célunk az volt, hogy átrostáljuk az anyagot, hogy az igazságnak legalább a nyomait megleljük, és azt kihámozzuk abból a cifra és díszes burokból, amelybe az oly mélyen beleágyazódott. Jelen esetben egy konkrétan meghatározható dologra vonatkozólag kerestünk jelzéseket, pontosabban olyan nyomokat, amelyek esetleg azt bizonyíthatják, hogy Jézus és Magdolna házastársi kapcsolatban álltak egymással. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy az erre vonatkozó bizonyítékok nem lehettek közvetlenek és mindenki számára nyilvánvalóak. Ráébredtünk arra is, hogyha eredményt szeretnénk elérni, akkor a sorok között kell olvasnunk, hogy kiegészítsünk bizonyos hézagokat, és megmagyarázzuk az elhallgatásokat és kihagyásokat. Oda kell figyelnünk bizonyos célzásokra és olyan utalásokra, amelyek a legjobb estben is csak homályosnak minősíthetők. Nemcsak házasságra vonatkozó bizonyítékokat kell keresnünk, hanem olyan utalásokat, amelyek egy házasság irányába mutathatnak. Vizsgálódásunknak tehát számos, egymással szorosan összefüggő kérdésre kellett kiterjednie. Természetesen először a legkézenfekvőbb kérdéssel kezdtük.

Van-e akár közvetett vagy közvetlen bizonyíték az evangéliumokban, ami azt sugallja, hogy Jézus valójában házas volt?

Természetesen egyetlen ilyen értelmű kijelentés sem található, egyetlen olyan megjegyzést sem találunk, ami az ellenkezőjét bizonyítaná. Ez a tény sokkal furcsább és jelentőségteljesebb, mint amilyennek első pillanatra tűnik. Dr. Vermes Géza, az oxfordi egyetem professzora így vélekedik erről: „az evangéliumokban tökéletes a hallgatás Jézus családi állapotára vonatkozólag... ez az állapot eléggé szokatlan az ősi zsidóság körében, így további vizsgálatokat tesz indokolttá”.

Az evangéliumokban az áll, hogy Jézus tanítványai közül sokan, köztük például Péter, házasok voltak, és egyetlen olyan részt sem találunk, ahol Jézus a nőtlenség mellett foglalt volna állást. Éppen ellenkezőleg, Máté evangéliumában a következőket mondja: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?... Ezért hagyja el a férfi atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté” (Máté 19, 4-5). Ez a kijelentés aligha egyeztethető össze a nőtlenségre való buzdítással. Ha Jézus nem hirdette a nőtlenséget, akkor nincs okunk azt feltételezni, hogy maga nőtlen lett volna. A kor zsidó szokásai szerint ugyanis a nőtlenség nemcsak hogy szokatlannak számított, hanem egyenesen kötelező volt egy férfi számára, hogy megházasodjon. Egyes esszénus közösségeket kivéve, a nőtlenséget általában hevesen elítélték. Az első század vége felé az egyik zsidó szerző egyenlőségjelet tett a saját elhatározásból fakadó nőtlenség és a gyilkosság között, és úgy tűnik, hogy nem állt egyedül ezzel a véleménnyel. Egy zsidó apa számára kötelező volt fia számára feleséget találni, csakúgy mint fia körülmetéléséről gondoskodni.

Ha Jézus nőtlen lett volna, akkor ez a tény rendkívül szembeszökő és feltűnő lett volna a kor viszonyainak tükrében. Mindenképpen ráirányította volna a figyelmet, és ennek alapján jellemezték, sőt azonosították volna személyét. Ez a vonás fontos megkülönböztető jeggyé vált volna. Ez esetben egészen bizonyos, hogy legalább valamelyik evangélium megemlítette volna a szokásoktól való ily durva eltérést. Ha Jézus valóban nőtlen volt, mint ahogyan ezt a későbbi hagyomány állítja, akkor mindenesetre rendkívül furcsa, hogy semmi utalást nem találunk nőtlenségére. Egy ilyen értelmű megjegyzésnek a hiánya határozottan abba az irányba mutat, hogy a házasság kérdésében Jézus követte korának és kultúrájának hagyományait, ami azt jelenti, hogy házas volt. Önmagában már ez is megmagyarázná, hogy az evangéliumok miért hallgatnak erről a dologról.

A házassággal kapcsolatos feltételezés még hihetőbbé válik, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen gyakran alkalmazták Jézusra a „rabbi” megjelölést az evangéliumokban. Természetesen az is lehetséges, hogy a szót a lehető legtágabb értelmében használták, és egyszerűen olyasvalakit jelöl, aki önmagát tanítónak nevezi. Ám Jézus műveltsége, amelyet jól példáz az a jelenet is, amikor a Templomban Jézus a vének előtt tanúságot tesz tudásáról, erősen azt sugallja, hogy nem csupán egy önjelölt tanítóval állunk szemben. Mindez arra utal, hogy Jézus szabályos rabbi képzésben részesült, és hivatalosan is rabbinak tekintették. Ha viszont valóban rabbi volt, akkor nemcsak valószínű hogy házas volt, sőt teljesen bizonyos. A zsidó törvény ugyanis világosan kimondja: „Egy nőtlen férfi nem lehet tanító.”

A negyedik evangéliumban találunk egy házasságra vonatkozó epizódot, amely talán Jézus saját menyegzőjére vonatkozik. A jól ismert kánai menyegzőről van szó, amellyel kapcsolatban számos olyan lényeges probléma vetődik fel, amelyeket mindenképpen érdemes jobban fontolóra venni.

A negyedik evangélium alapján úgy tűnik, hogy a Kánában tartott menyegző egy egyszerű helybeli szertartás, egy jellegzetes falusi esküvő, ahol a menyasszony és a vőlegény kilétét nem ismerjük. Jézust kimondottan „meghívják” az esküvőre, ami felettébb furcsa, hiszen még nem is lépett a nyilvánosság elé, hogy elkezdje küldetése végrehajtását. Még ennél is különösebb azonban az a tény, hogy Jézus anyja véletlenül szintén jelen van az esküvőn, ahol jelenlétét természetesnek tekintik. A dologról további magyarázatot nem kapunk.

Az evangéliumi jelenetben, Mária nemcsak egyszerűen kéri Jézust, hanem egyenesen megparancsolja fiának, hogy gondoskodjon a borról. Úgy viselkedik, mintha ő lenne a ház úrnője: „Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs borunk.” Mire Jézus azt mondta: „Vajon énrám tartozik az, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” (János 2, 3-4). Mária azonban a válasszal egyáltalán nem törődve, tudomást sem vesz fia tiltakozásáról. Anyja így szólt a szolgákhoz: „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” (János 2,5) A szolgák azonnal követik utasításait, mintha hozzá volnának szokva ahhoz, hogy Mária és Jézus parancsai szerint cselekedjenek.

Annak ellenére, hogy Jézus nyilvánvalóan megpróbálja elhárítani anyja kérését, Mária akarata érvényesül, és Jézus ekkor hajtja végre az első csodát, a vizet borrá változtatja át. Az evangéliumban Jézus ez idáig még nem adta jelét különleges képességeinek, és Máriának sincs semmi alapja azt feltételezni, hogy fia egyáltalán ilyen varázserő birtokában van. Még ha el is fogadjuk, hogy Mária okkal feltételezi mindezt Jézusról, akkor sem érthető, hogy vajon miért fecsérelné ezt a szent adományt ilyen közönséges célok érdekében. Miért fordul egyáltalán Mária ilyen kéréssel fiához? Még ennél is fontosabb kérdés, hogy a menyegzőn két feltételezett „vendég” miért vállalja magára, hogy a meghívottak ellátásáról gondoskodjon, amikor ez szokás szerint, hagyományosan a házigazda kötelessége. Hacsak nem feltételezzük természetesen azt, hogy a kánai menyegző Jézus saját menyegzője, és ebben az esetben valóban az ő feladata, hogy az elfogyott bort pótolja.

A szöveg további bizonyítékkal is szolgál annak alátámasztására, hogy Jézus saját esküvőjéről szól ez a részlet. Közvetlen a csodatétel után, az ünnepség násznagya, aki egyfajta ceremóniamester szerepét tölti be, megízleli az újonnan elővarázsolt bort, majd odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: „Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor adja a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort.” (János 2,9-10; saját kiemelésünk). Úgy tűnik, hogy ezeket a szavakat egyértelműen Jézusnak címzi. Az evangélium szerint pedig a násznagy a „vőlegényhez” szól. Ebből azt a nyilvánvaló következtetést vonhatjuk le, hogy a „vőlegény” és Jézus egy és ugyanazon személy.

 

 

Jézus felesége

 

Ha feltételezzük, hogy Jézus valóban házas volt, találunk-e valamilyen utalást az evangéliumokban arra vonatkozólag, hogy ki lehetett a felesége?

Első mérlegelés alapján úgy tűnik, hogy két lehetséges jelöltet találunk erre a szerepre, azt a két asszonyt, akiket Jézus anyján kívül többször is megemlítenek az evangéliumokban a Jézus kíséretéhez tartozó személyek között. Egyikük Magdolna, aki a galileai Migdal vagy Magdala falujából származott. Magdolna szerepe mind a négy evangéliumban tisztázatlan, és úgy tűnik, hogy a szerzők tudatosan igyekeznek homályba burkolni személyét. Márk és Máté evangéliumában csak később nevezik meg név szerint. Amikor megjelenik Júdeában a keresztre feszítés idején, Jézus követői között sorolják fel. Lukács evangéliumában azonban viszonylag korán, Jézus pályafutásának abban a szakaszában találkozunk vele, amikor még Galileában prédikált. Magdolna elkíséri őt Galileából Júdeába, de ha nem is, mindenesetre úgy tűnik, hogy Magdolna legalább olyan könnyedén mozog az egyik provinciából a másikba, mint maga Jézus. Ez a tény önmagában határozottan amellett szól, hogy Magdolna férjnél volt, ugyanis Palesztinában Jézus idejében elképzelhetetlen volt, hogy egy hajadon kíséret nélkül utazzon, sőt hogy megfelelő kíséret nélkül egy vallási vezetővel és annak kíséretével utazgasson. Sokan felfigyeltek erre a zavarba ejtő tényre, és vannak, akik azt állítják, hogy Magdolna Jézus egyik tanítványának volt a felesége. Ha ez így van, akkor Jézushoz fűződő különleges kapcsolata, Jézushoz való állandó közelsége mindkettőjüket gyanússá tette volna, sőt házasságtörés gyanújába keverte volna őket.

A közhagyományban kialakult kép ellenére Magdolnáról egyik evangélium sem mondja azt, hogy prostituált lett volna. Amikor Lukács evangéliumában először megemlítik, olyan asszonyként írják le, „akiből hét ördög ment ki”. (Lukács 8,2) Általában azt feltételezik, hogy ez a kifejezés egy Jézus által végrehajtott ördögűzésre utal, ami azt jelzi, hogy Magdolnát „megszállta a gonosz”. Ezek a szavak azonban ugyanígy vonatkozhatnak egyfajta áttérésre vagy beavatási szertartásra is. Istár illetve Asztarté, az Anyaistennő és „Mennyek Királynőjének” kultusza például egy hét fokozatból álló beavatási szertartásból állt. Jézussal való megismerkedése előtt Magdolna könnyen kapcsolatba kerülhetett egy ilyen kultusszal. Migdal vagy Magdala a „Galambok falva” volt, és vannak arra vonatkozó bizonyítékok, hogy a faluban egykor áldozati galambokat tenyésztettek. A galamb pedig Asztarté istennő szent szimbóluma volt.

Azt megelőzően, hogy Lukács Magdolnáról beszél, egy olyan asszonyra utal, aki kenettel kente meg Jézust. Márk evangéliumában is van egy hasonló jelenet, amelyben egy ismeretlen nő „kenettel kente meg Jézus lábát”, azonban egyik szerző sem azonosítja őt Magdolnával. Lukács az asszonyt „bukott nőnek”, „bűnös” asszonynak nevezi, és a későbbi szövegmagyarázók automatikusan azt feltételezték, hogy mivel Magdolnából hét ördögöt űztek ki, mindenképpen bűnösnek kellett lennie. Ezen meggondolás alapján Magdolnával azonosították azt az asszonyt, aki Jézus lábát megkente. Lehetséges persze, hogy valóban egy és ugyanazon személyről van szó, ugyanis ha Magdolna korábban pogány kultuszt követett, akkor emiatt nemcsak Lukács, hanem a későbbi írók is egyértelműen bűnösnek tartották volna.

Ha Magdolna „bűnös” is volt, egészen egyértelmű, hogy nem tartozott a közhagyomány képzeletében élő „közönséges prostituáltak” közé. A szövegből világosan kiderül, hogy jómódú asszony volt. Lukács például arról beszél, hogy Magdolna barátai közé tartozott Heródes egyik főemberének felesége, és hogy mindkét asszony, másokkal együtt anyagi támogatást nyújtott Jézusnak és tanítványainak. Az az asszony, aki Jézus lábát megkente kenettel ugyancsak jó módban élt. Márk evangéliumában külön hangsúlyozzák, hogy milyen drága az a nárduskenet, amelyet a szertartásnál felhasználtak. Úgy tűnik, hogy a Jézus megkenéséről szóló egész epizód rendkívüli jelentőségű dolog, hiszen az evangéliumok máskülönben nem helyeznének rá ilyen nagy hangsúlyt. Ennek fényében úgy tűnik, hogy nem egy egyszerű, spontán megnyilvánulásról, van szó, hanem egy gondosan előre kitervelt rítusról. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a felkenés a királyokra, valamint az „igaz messiásra” korlátozódó hagyományos kiváltság volt, és mint tudjuk, a messiás szó „a felkentet” jelenti. Ebből az következik, hogy Jézus a felkenés rítusán keresztül hiteles és valódi messiássá válik, ami egyben azt is jelenti, hogy az asszony, akinek az a magasztos szerep jut, hogy őt felszenteli, aligha lehetett jelentéktelen. Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy Magdolna, Jézus pályájának végére kulcsfontosságú szereplővé válik. A három szinoptikus evangéliumban következetesen az ő nevét említik legelőször a Jézust követő asszonyok között, mint ahogyan a férfi tanítványok közül mindig Simon Péter szerepel az első helyen. Természetesen Magdolna az első, aki megpillantja az üres sírt a keresztre feszítést követő reggelen, és Jézus legelőször neki árulja el, hogy feltámadt.

Megfigyelhetjük, hogy Jézus az evangéliumokban mindvégig sajátos és megkülönböztető bánásmódban részesíti Magdolnát. Magdolna kivételezett helyzete természetesen féltékenységet válthatott ki a többiekben. Eléggé nyilvánvaló, hogy a későbbi hagyomány igyekezett tudatosan befeketíteni Magdolna hátterét és környezetét, sőt a nevét is. Elképzelhető, hogy Jézus sértett hiúságukban megbántódott hívei úgy próbáltak elégtételt venni maguknak, hogy Magdolnát prostituáltként állították be. Mindenáron arra törekedtek, hogy rossz hírbe keverjék azt az asszonyt, akit sokkal szorosabb kapcsolat fűzött Jézushoz, ami érthető módon kiváltotta irigységüket. Ha más „keresztények” már Jézus életében, illetve halála után is nehezteltek Magdolnára a Jézushoz fűződő szoros kötelék miatt, akkor lehetséges, hogy megkísérelték Magdolna személyének jelentőségét kisebbíteni az utókor szemében. Nem lehet kétséges, hogy ez valóban így történt, hiszen Magdolna még manapság is úgy él a köztudatban, mint prostituált. A középkorban például azokat a házakat, ahol a jó útra tért prostituáltak éltek, Magdolnáknak hívták. Ennek ellenére maguk az evangéliumok arról tanúskodnak, hogy az az asszony, aki ezeknek az intézményeknek a nevét kölcsönözte, egyáltalán nem szolgált rá arra, hogy ily módon megbélyegezzék.

Nem ő volt azonban az egyetlen lehetséges jelölt Jézus feleségének a szerepére. Van még valaki, aki fontos szerephez jut a negyedik evangéliumban, Betániai Mária, Lázár és Márta testvére. Ő és családja láthatóan nagyon közeli viszonyban vannak Jézussal, gazdag emberek, akiknek saját házuk van Jeruzsálem egyik divatos külvárosában, amely elég tágas ahhoz, hogy Jézus és teljes kísérete ott tartózkodjon. A Lázár-epizódból még az is kiderül, hogy a házhoz saját temetkezési hely is tartozott, ami ugyancsak luxusnak számított Jézus korában, és nemcsak a gazdagságot, hanem komoly társadalmi rangot jelentett és arisztokrata kapcsolatokról árulkodott. Jeruzsálemben a bibliai időkben, csakúgy mint bármelyik modern városban, föld-szűkében voltak, tehát csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy saját családi sírbolttal rendelkezzenek.

Amikor Lázár a negyedik evangéliumban megbetegszik, Jézus már néhány napja eltávozott Betániából és tanítványaival a Jordánon túl tartózkodik. Bár tudta, hogy Lázárral mi történt, még további két napig késlekedett, ami ilyen esetben igencsak furcsa viselkedés. Ezután visszatért Betániába, ahol Lázár már a sírban feküdt. Amint Jézus a házhoz közeledett, Márta Jézus elé ment és így szólt: „Uram, ha itt lettél volna, akkor nem halt volna meg a testvérem.” (János 11, 21) Ez a kijelentés rejtélyes és meghökkentő, hiszen hogyan akadályozhatta volna meg Lázár halálát Jézus puszta fizikai jelenléte? A jelenet azért fontos, mert Márta, amikor Jézust üdvözli, teljesen egyedül van, holott az lenne a természetes, ha a testvére, Mária is vele lenne. Mária azonban a házban tartózkodik, és csak Jézus kifejezett kérésére jön onnan elő. Erre a dologra segít rávilágítani a Smith professzor által felfedezett titkos Márk evangéliuma, amelyet fejezetünkben korábban már idéztünk. Márk evangéliumának ebben a változatában Mária kijön a házból, mielőtt még Jézus erre felszólítaná, mire a tanítványok ingerülten rátámadnak, akiket azután Jézusnak kell lecsendesítenie.

Eléggé kézzelfogható magyarázatot találhatunk arra, hogy miért tartózkodik Mária a házban, amikor Jézus Betániába érkezik. A zsidó szokások szerint ugyanis valószínűleg „sívót ül”, azaz gyászol. De vajon miért nem csatlakozik Mártához és siet Jézus elé, amikor az visszatér Betániába? Erre egyetlen lehetséges magyarázat van. A kor zsidó törvényei szerint, annak a nőnek, aki gyászol, a sívó idején szigorúan tilos elhagynia otthonát, és ezt csakis a férje kifejezett kérésére vagy felszólítására teheti meg. Az idézett részletben Jézus és Betániai Mária viselkedése tökéletesen megfelel annak a viselkedésnek, amelyet egy zsidó férfitól és feleségétől a hagyományok ilyen alkalommal megköveteltek.

Egyéb részletek is azt látszanak bizonyítani, hogy Jézus és Betániai Mária házastársak lehettek. A következő epizód Lukács evangéliumából többé-kevésbé a történethez nem szorosan hozzátartozó, mellékes epizódnak tűnik:

Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok felszolgálás. Ezért előállt Márta és így szólt: „Uram, nem törődöl azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!” Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódol és nyugtalankodol, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jobbik részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha.”

Márta kéréséből nyilvánvalóan az következik, Jézusnak valamiféle hatalma volt Mária felett. Még ennél is fontosabb azonban Jézus Mártának adott válasza. Ha ezzel a kijelentéssel másfajta összefüggésben találkoznánk, akkor minden habozás nélkül arra következtetnénk, hogy Jézus a válaszában házasságra céloz. Mindenesetre világosan kitűnik ebből a részletből, hogy Betániai Mária legalább annyira odaadó híve volt Jézusnak, mint Magdolna.

Alapos okunk van azt feltételezni, hogy Magdolna és az az asszony, aki Jézus lábát megkente, egy és ugyanazon személy. Felvetődött bennünk a kérdés, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy ez a személy egyben azonos Betániai Máriával, Lázár és Márta testvérével is? Elképzelhető-e, hogy ez a három asszony, akik az evangéliumokban három különböző összefüggésben jelennek meg előttünk, egyetlen személlyel, illetve egymással azonosíthatóak? A középkori egyház mindenesetre ugyanazon személynek tekintette őket, és a közhagyomány ugyancsak hasonlóan vélekedik. Ezt az álláspontot képviseli sok modern bibliaszakértő is, és bőséges bizonyíték szól ezen feltevés mellett.

Máté Márk és Lukács evangéliumai egyöntetűen azt mondják, hogy Magdolna jelen volt a keresztre feszítésnél, viszont egyikük sem említi meg Betániai Mária nevét. Ha Betániai Mária valóban olyan odaadó híve volt Jézusnak, mint ahogyan azt a korábban idézett részlet sugallja, akkor távolmaradása enyhén szólva komoly mulasztásnak tűnik részéről. Elhiggyük-e, hogy Mária, és különösen pedig Lázár elmulasztották volna, hogy tanúi legyenek a Jézus életének beteljesedését jelentő pillanatnak? Ez nemcsak megmagyarázhatatlan, hanem erkölcsi szempontból is elítélhető lett volna, hacsak nem feltételezzük azt, hogy Mária is tanúja volt Jézus halálának, ám az evangéliumok más név alatt, Magdolnaként tesznek említést róla. Ha Magdolna és Betániai Mária azonos személyt jelölnek, nem lehet kétséges, hogy ő is tanúja volt Jézus keresztre feszítésének.

Magdolna tehát Betániai Máriával azonosítható, valamint azzal a nővel, aki Jézust kenettel kente meg. A negyedik evangélium ezt az asszonyt Betániai Máriával azonosítja.

 

 

Jézus szeretett tanítványa

 

Ha Magdolna azonos Betániai Máriával, és ha ez asszony Jézus felesége volt, akkor Lázár nyilvánvalóan Jézus sógora kellett hogy legyen.

Lázár nem szerepel név szerint Máté és Lukács evangéliumaiban, éppen ezért Lázár a negyedik evangéliumon, János elbeszélésén keresztül vált ismertté. János evangéliuma alapján úgy tűnik, hogy Lázár kivételezett helyzetet élvezett, ami nem korlátozódott kizárólag arra, hogy Jézus „feltámasztotta őt”.

A negyedik evangélium szerint, miután a főpapok elhatározzák, hogy megszabadulnak Jézustól, úgy döntenek, hogy Lázárnak is vesznie kell. (János 12,10) Ezek szerint Lázár aktívan tevékenykedett Jézus érdekében, ami nem minden tanítványról mondható el. Elméletben ez elegendő lett volna ahhoz, hogy Lázár maga is a tanítványok közé tartozzon, azonban sehol nem említik, hogy Lázár Jézus tanítványa lett volna. Ennél is meghökkentőbb, hogy nevét még azok között sem sorolják fel, akik tanúi voltak a keresztre feszítésnek, és ez nyilvánvalóan nagyfokú hálátlanság egy olyan ember részéről, aki szó szerint Jézusnak köszönhette az életét. Az is lehetséges persze, hogy az életét fenyegető veszély miatt, Lázár valahol elrejtőzött. Felettébb különös az is, hogy ezek után hallgatnak róla az evangéliumok. Úgy tűnik, hogy teljesen nyoma veszett, többé nem is említik. Vagy talán mégis? Megkíséreltünk ennek a dolognak alaposan a végére járni.

Három hónapi betániai tartózkodás után Jézus elvonul tanítványaival a Jordán partjára, alig több mint egy napi járóföld távolságra Betániától. Itt egy hírvivő keresi fel azzal az üzenettel, hogy Lázár beteg, bár nem nevezi még őt név szerint. Éppen ellenkezőleg, úgy festi le a beteg embert, mintha egy különlegesen fontos személy lenne: „Uram, íme, akit szeretsz, beteg.” (János 11,3) Jézus viselkedése felettébb különös, hiszen ahelyett hogy azonnal segítségére sietne annak az embernek, akit állítólag szeret, könnyedén elhárítja a dolgot: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségéért van, hogy ezáltal megdicsőüljön az Isten Fia.” (János 11,4) Nemcsak Jézus ezen szavai okoznak fejtörést, hanem cselekedetei is, amelyek még kevésbé érthetőek: „Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt,” (János 11,6) Végül elhatározza, hogy visszatérnek Betániába, és azt mondja tanítványainak, hogy Lázár halott, de még mindig nem látszik különösebben nyugtalannak miatta. Valójában nyíltan kimondja, hogy Lázár „halála” egy bizonyos célt szolgált, amely hasznukra válhat: „Lázár, a mi barátunk alszik, de elmegyek, hogy felébresszem.” (János 11,11) Néhány mondattal később Jézus gyakorlatilag bevallja, hogy az egész dolgot nagy gonddal előre megrendezték és kitervelték: „... és örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá.” (János 11,15) Ha Jézus viselkedését érthetetlennek találjuk, akkor a tanítványok reagálása még ennél is furcsább: „Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (János 11,16) Vajon mit jelent mindez? Ha Lázár tényleg halott, csak nem arra akarják a tanítványok rászánni magukat, hogy együttesen öngyilkosságot kövessenek el? Hogyan magyarázhatjuk meg Jézus viselkedését?

A válasz, mint ahogyan ezt Morton Smith professzor is felvetette, valószínűleg egy többé-kevésbé tipikusnak mondható „misztérium iskola” beavatási szertartásában keresendő. A beavatás azzal járt, hogy a tanítvány elzárkózott egy sírkamrában, amely az anyaméhben való újjászületést jelképezte; ezenkívül része volt egy olyan rítus is, amelyet ma keresztelésnek neveznek, és ami a vízben való szimbolikus megmártózást jelenti; valamint a borral töltött kehely, amelyet annak a prófétának vagy varázslónak a vérével azonosítottak, akinek irányítása mellett a szertartást végezték. Azáltal, hogy a tanítvány ivott a kehelyből, jelképesen beteljesedett az egyesülés tanítójával, és a tanítvány és a tanító misztikusan is eggyé váltak. Sokatmondó, hogy Szent Pál pontosan ezekkel a fogalmakkal magyarázza meg a keresztelés célját, és Jézus maga is ugyanezt a kifejezést használja az utolsó vacsorán.

Smith professzor arra is rámutat, hogy a Jézus által végigjárt út nagyon is hasonlít a korszak más gyógyítóinak, csodatevőinek pályafutásához. Az evangéliumokban például mindvégig titokban találkozik azokkal, akiket majd meggyógyít, vagy négyszemközt, halkan beszélget velük, hogy senki ne hallja. Később gyakran megkéri őket, hogy senkinek se árulják el, mi történt. Amikor a nagyobb hallgatósághoz beszél, általában példabeszédeken keresztül szól hozzájuk.

Úgy látszik, hogy amíg Jézus a Jordán mellett tartózkodott, Lázár egy jellegzetes beavatási szertartásba kezdett, amely hasonlóan az ilyen jellegű szertartásokhoz szimbolikus halálhoz és újjászületéshez vezetett. Ennek tükrében tökéletesen érthetővé válik a tanítványok az iránti vágyakozása, hogy „meghaljanak vele”, valamint Jézusnak az egész ügy során tanúsított megmagyarázhatatlan önelégültsége is. Igaz ugyan, hogy Mária és Márta, és sokan mások is valódi fájdalmat és kétségbeesést tanúsítanak Lázár halála miatt, de az is lehet, hogy ők egyszerűen félreértették vagy hamisan értelmezték a beavatási gyakorlat célját. Az sem kizárt, hogy valami hiba történt a beavatás során, ami nem volt ritka dolog. De az is elképzelhető, hogy egy leleményesen kigondolt színjátékot rendeztek meg, amelynek valódi jellege és célja csak kevesek számára volt ismert.

Ha elfogadjuk, hogy a Lázár epizódban valóban egy beavatási szertartás zajlik, akkor azt is észre kell vennünk, hogy Lázár nyilvánvalóan kivételezett bánásmódban részesült. De vajon miért pont ennek az ismeretlen betániainak jutott ekkora megtiszteltetés?

Vajon ki az a „szeretett” vagy „kedvelt tanítvány”, akinek tanúságán a negyedik evangélium alapszik? Minden bizonyíték arra utal, hogy ez a személy Lázár, „akit Jézus szeretett”. Úgy tűnik tehát, hogy Lázár és a „szeretett tanítvány” ugyanaz a személy, és hogy tulajdonképpen Lázár rejtőzik János, az evangélium szerzője mögött. Ez a következtetés csaknem szükségszerűnek látszik, és nem mi voltunk az egyetlenek, akik erre az eredményre jutottunk. William Brownlee professzor, vezető bibliatudós és a Holt-tengeri tekercsek egyik legkiválóbb szakértője így összegzi ezzel kapcsolatos véleményét: „A negyedik evangélium belső bizonyítékai alapján... arra a következtetésre jutunk, hogy a szeretett tanítvány Betániai Lázár.”

Ha Lázár valóban azonos a „szeretett tanítvánnyal”, akkor ezáltal számos ellentmondásra is fény derülne. Többek között magyarázatot kapnánk Lázárnak az evangéliumi elbeszélésből való titokzatos eltűnésére, valamint a keresztre feszítésről való látszólagos távolmaradására is. Ha Lázár azonos a „szeretett tanítvánnyal”, akkor Lázár természetesen szintén tanúja volt Jézus haláltusájának. Ez egyben azt is jelentené, hogy ő volt az a tanítvány, akinek Jézus gondjaira bízta anyját, Máriát. Jézusnak erre vonatkozó szavai akár egy olyan férfira is utalhatnak, akit sógorának tekintett.

Miután a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is meg kell ölni, egyáltalán nem említik többé nevét az evangéliumban. Ha valóban ő a „szeretett tanítvány”, akkor eltűnése csak látszólagos. A negyedik evangélium végén Jézus megjósolja Péter halálát és arra utasítja, hogy „kövesse” őt:

Péter ekkor megfordult, és látta, követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán ráhajolt keblére, és megkérdezte: „Uram, ki az, aki elárul téged?”.

Öt látta tehát Péter, és megkérdezte Jézustól: „Uram, hát ezzel mi lesz?”

Jézus pedig így szólt hozzá:

Ha akarom, hogy őmegmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!” Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy az a tanítvány nem hal meg. Jézus azonban nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: „Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?”

Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és megírta ezeket, és tudjuk, hogy igaz az ő bizonyságtétele. (János 21,20-24)

Úgy tűnik, hogy meglehetősen kétértelmű megfogalmazása ellenére eléggé világos ennek a részletnek a jelentése. A „szeretett tanítványt” arra utasította Jézus, hogy várjon rá, amíg visszatér. A szöveg eléggé nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a visszatérést itt nem szimbolikusan kell értelmezni, tehát nem egy „második eljövetelről” van szó, hanem nagyon is valóságos e világi dologról. Arra utal, hogy miután elküldte tanítványait szerte a világba, Jézusnak vissza kell térnie valamilyen különleges megbízatással „szeretett tanítványa” számára.

Ha a „szeretett tanítvány” valóban Lázár, akkor a mester és tanítvány közötti ilyen jellegű együttműködésre már a történet korábbi eseményei során is találunk példát. Egy héttel a keresztre feszítést megelőzően Jézus felkészül a Jeruzsálembe való diadalmas bevonulásra, ám ahhoz, hogy beteljesítse a messiás eljövetelével kapcsolatos ószövetségi próféciákat, szamárháton kell bevonulnia a városba. Lukács evangéliumában Jézus elküldi két tanítványát Betániába, hogy hozzák el azt a szamarat, amelyet erre a célra számára már előkészítettek. Azt kell majd mondaniuk az állat gazdájának, hogy „Az Úrnak van szüksége rá.” Amikor valóban minden pontosan úgy történik, ahogyan azt Jézus előre megmondta, akkor ezt mindenki egyfajta csodának tekinti. Felvetődik a kérdés, hogy nem egy gondosan előkészített tervnek vagyunk-e a tanúi? Vajon nem lehetséges-e, hogy az az ember, aki a megadott időben a szamarat előkészíti Jézus számára, nem más, mint Lázár?

Hasonló következtetésre jutott dr. Hugh Schonfield is, aki meggyőző érvekkel szolgál annak a feltételezésnek az alátámasztására, hogy Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulásának az előkészületeit Lázárra bízták, és a többi tanítványnak erről nem volt tudomása. Ha ez valóban így történt, akkor ez arról tanúskodik, hogy Jézus követőinek volt egy belső köre, amely vele szorosan együttműködő személyekből vagy családtagokból állt, és Jézus csakis őket avatta be bizalmába. Dr. Schonfield úgy véli, hogy Lázár pontosan egy ilyen belső körnek volt a tagja. Lehetséges, hogy Betánia egyfajta kultikus központ volt, ahol kizárólagosan azokat a rítusokat végezték, amelyek kivételesen Jézus irányítása mellett zajlottak. Ha ez a feltevés helytálló, akkor ez megmagyarázná a Betánia név rejtélyes fel-felbukkanását történetünkben. A Prieuré de Sion a Rennes-le-Chateau-ban lévő „arche”-nak a „Béthanie” elnevezést adta. Sauniére pedig nyilvánvalóan a Prieuré de Sion kifejezett kérésére keresztelte házát Villa Betánia névre.

Mindenesetre, a negyedik evangélium végén valószínűleg ismét ugyanúgy egy összejátszásnak vagyunk tanúi, mint amikor a „betániai férfitól” szamarat szereztek a jeruzsálemi bevonuláshoz. Az evangélium végén Jézus megparancsolja a „szeretett tanítványnak”, hogy várjon rá, amíg visszatér, és úgy tűnik, hogy Jézusnak és a „szeretett tanítványnak” közös terveik vannak. Talán nem alaptalanul feltételezzük, hogy ezen tervek közé tartozott a Jézus családjáról való gondoskodás is. Jézus már a keresztre feszítés előtt a „szeretett tanítvány” gondjaira bízta anyját, Máriát, és ha felesége és gyermekei is voltak, akkor valószínűleg velük kapcsolatban is hasonló elhatározásra juthatott. Ezt az elképzelést még hihetőbbé tenné, ha a „szeretett tanítvány” valóban Jézus sógora lett volna.

A sokkal későbbi hagyomány szerint Jézus anyja végül száműzetésben halt meg Epheszoszban, ahonnan állítólag a negyedik evangélium később előkerült. Dr. Schonfield szerint a negyedik evangéliumot valószínűleg nem Epheszoszban írták, ott csupán újra átdolgozta és átszerkesztette egy egyházatya, aki saját felfogásához és eszméihez idomította a történetet.

A hagyomány úgy tartja, hogy egyes korai keresztény írók, valamint Lázár, Magdolna, Márta, Arimateai József és mások Marseille-be hajóztak a keresztre feszítés után. Itt Józsefet Szent Fülöp állítólag felszentelte, majd innen Angliába küldték, ahol egy templomot építtetett Glastonbury-ben. Lázár és Magdolna azonban Galliában maradtak, és a hagyomány szerint Magdolna vitte magával a Szent Grált, a „Királyi Vért”, aki vagy Aix-en-Provence-ban vagy Saint Baume-ban halt meg, Lázár pedig Marseille-ben, miután ott megalapította az első püspökséget.

 

 

A keresztre feszítés

 

A Pilátussal való találkozása során Jézust következetesen a „zsidók királyának” nevezik. Pilátus utasításainak megfelelően egy ilyen értelmű feliratot szegeznek fel Jézus keresztjére is. Brandon, a manchesteri egyetem professzora azon a véleményen van, hogy a kereszten lévő feliratot legalább annyira hitelesnek kell tekintenünk, mint bármi egyebet az Újszövetségben. Ez a felirat ugyanis gyakorlatilag ugyanilyen formában mind a négy evangéliumban szerepel.

Az evangéliumok szerint Jézusra először a szanhedrin, a felsőbb papságból, az írástudókból és a vénekből álló zsidó nagytanács mondta ki az ítéletet, akik azután Pilátus elé vitték az ügyet, és arra kérték a helytartót, hozza meg Jézus ellen az ítéletet. Történelmi szempontból ennek nem sok értelme van, ugyanis a három szinoptikus evangéliumban Jézus letartóztatása és elítélése húsvét éjszakáján történik. A zsidó törvények azonban tiltották azt, hogy húsvét idején a nagytanács ülésezzen. Az evangéliumokban Jézus letartóztatása és tárgyalása húsvét éjjelén zajlik a szanhedrin előtt. A zsidó törvények szerint a szanhedrinnek tilos volt éjszaka magánházakban, vagy bárhol a templom területén kívül üléseznie. Az evangéliumokban a szanhedrinnek látszólag nincsen meghatalmazása arra, hogy kimondja a halálos ítéletet, és így ez volt az állítólagos oka annak, hogy az ügyet Pilátus elé vitték.

Számos egyéb kísérlet is történt az evangéliumok szerzői részéről arra, hogy Rómát tisztára mossák és Jézus haláláért másra hárítsák a felelősséget. Az egyik ilyen nyilvánvaló kísérlet a Pilátus által felajánlott amnesztia, és Pilátus szemmel látható hajlandósága arra, hogy szabadon engedje a foglyot. Márk és Máté evangéliuma szerint ez mindig „ünnepenként”, azaz a húsvéti ünnep alkalmából történt. A valóságban azonban ilyen szokás nem létezett. A modern szakértők egyetértenek abban, hogy a rómaiak soha nem gyakoroltak a zsidó nép felé ilyen politikai gesztust, és Jézus vagy Barabás szabadon bocsátására vonatkozó ajánlat puszta fikció. Ehhez hasonlóan ugyancsak valótlanságnak és a képzelet szüleményének tűnik Pilátus Jézus iránti magatartása, vonakodása attól, hogy elítélje őt. Egy római helytartó, és különösen egy olyan kíméletlen helytartó, mint Pilátus, ilyet nem tett volna. Megint csak jól látható, hogy milyen célt szolgál ez a hamis és valótlan beállítás. Az a fő törekvés húzódik meg mögötte, hogy tisztára mossa a rómaiakat, a zsidókra hárítsa a felelősséget, és ezáltal Jézust személyét elfogadhatóvá tegye a római hallgatóság számára.

Természetesen lehetséges, hogy nem minden zsidó volt egyformán ártatlan Jézus halálában. Még akkor is, ha Róma esetleg tartott egy trónra pályázó istenkirálytól, nem tehetett nyíltan olyan lépéseket, amelyek provokációnak minősültek volna, és amelyek egy széleskörű felkelést válthattak volna ki. Természetesen sokkal megfelelőbb lett volna Róma számára, ha azt a látszatot tudta volna kelteni, hogy a királyt saját népe árulja el. Ily módon elképzelhető tehát, hogy, a rómaiak egyes szadduceusokat provokatőrként használtak fel. Mindenesetre ez nem változtat azon a tényen, hogy Jézus egy római kormányzatnak, egy római bíróságnak, egy római ítéletnek, és egy római katonaságnak esett áldozatul, és végül oly módon végezték ki, amellyel kizárólag Róma ellenségeit büntették. Jézus nem a judaizmus ellen elkövetett bűnökért lett keresztre feszítve, hanem a Római Birodalom elleni lázadásért.

 

 

Ki volt Barabás?

 

Van-e bizonyíték az evangéliumokban arra, hogy Jézusnak valóban voltak gyermekei? Erre vonatkozólag egyértelmű jelzést nem találunk. Egy rabbitól azonban magától értetődően elvárták, hogy gyerekei legyenek, és ha Jézus rabbi volt, akkor eléggé rendhagyó dolognak számított volna, ha nem lettek volna gyermekei. Az is igaz, hogy ezek az érvek önmagukban nem tekinthetők pozitív bizonyítéknak. Találunk sokkal konkrétabbat, amely tulajdonképpen ahhoz a nehezen megfogható, rejtélyes alakhoz fűződik, akit az evangéliumokban Barabás, pontosabban Jézus Barabás néven említenek. A Jézus Barabás elnevezést Máté evangéliumában olvashatjuk. Ez a véletlen összeesés mindenesetre meghökkentő.

A modern tudósok bizonytalanok a „Barabás” név eredetével és jelentésével kapcsolatban. A „Jézus Barabbás” név lehet a „Jesus Berabbi” eltorzított változata is. A „Berabbi” megjelölés egy olyan megtisztelő cím volt, amelyet csakis a legmagasabb rangú és legnagyobb tekintélynek örvendő rabbik számára tartottak fenn, és a „berabbi” szót közvetlenül a rabbi saját neve után illesztették. A „Jézus Berabbi” elnevezés így akár magára Jézusra is vonatkozhatott. Az is elképzelhető még, hogy a „Jézus Barabbás” eredeti formája „Jézus bar Rabbi”, azaz „Jézus, a rabbi fia” volt, viszont sehol sem találunk olyan feljegyzést, amely azt mondaná, hogy Jézus apja rabbi lett volna. Ha viszont Jézusnak volt egy fia, akit apja után így neveztek, akkor rá pontosan illett volna a „Jézus bar Rabbi” megjelölés. Létezik még egy másik lehetőség is. A „Jézus Barabbás” származhat a „Jézus bar Abba” összetételből is, ugyanis az „abba” szó jelentése héberül „apa”, a Barabbas pedig azt jelenti, hogy „az apa fia”. Ez utóbbi egyébként eléggé értelmetlennek tűnik, hacsak nem jelöl az „apa” szó valami egészen sajátos dolgot. Ha az „apa” valójában azonos a „Mennyei Atyával”, akkor a „Barabbas” név ismét magára Jézusra vonatkozna. Másrészt viszont, ha maga Jézus azonos az „atyával”, akkor a „Barabbas” szó Jézus fiára vonatkozna.

Függetlenül a szó eredetétől és jelentésétől, Barabás alakja meglehetősen különös. Minél jobban elgondolkodunk a rá vonatkozó epizódon, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy valami egészen rendellenes dolog folyik a háttérben, és hogy valaki megkísérel valamit elleplezni. Legelőször is igyekeznek Barabás nevét, csakúgy mint Magdolnáét tudatosan és következetesen befeketíteni, és éppen úgy, ahogyan a közhagyományban Magdolna prostituáltként szerepel, Barabást „tolvajnak” ábrázolják. Ha Barabás a valóságban egészen más volt, mint aminek az evangéliumokban beállítják, akkor érthetővé válik az Újszövetség szerkesztőinek azon igyekezete, hogy az utókor erről ne szerezzen tudomást.

Az evangéliumok tulajdonképpen nem tolvajként ábrázolják Barabást. Márk és Lukács szerint Barabás politikai fogoly volt, egy lázadó, akit gyilkossággal és zendüléssel vádoltak.

Lukács szerint Barabás nem sokkal korábban részt vett a városban történt „zavargásokban”. Az evangéliumok szerint valóban rendzavarás történt Jeruzsálemben néhány nappal korábban, amikor Jézus és követői a templomban a pénzváltók asztalait felforgatták. Lehetséges, hogy ez volt az az esemény, amelyben Barabás is részt vett, és amelyért végül bebörtönözték.

Az egyik modern szerző egy eléggé hihető magyarázatot vázol fel. Azt sugallja, hogy Barabás Jézus fia volt, Jézus pedig a zsidó nép legitim uralkodója. Ebben az esetben érthető lenne, hogy miért Barabásra esett a tömeg választása. Képzeljünk csak el egy olyan helyzetet, amikor egy elnyomott népnek azzal kellett szembesülnie, hogy vallási és politikai vezetőjét, a messiást, akiknek eljövetelétől korábban oly sokat reméltek, a megsemmisülés fenyegeti. Ilyen körülmények között vajon nem fontosabb-e a dinasztia fennmaradása egyetlen személy sorsánál? Vajon nem a dinasztia megőrzése lenne-e a legfontosabb? Ha egy népet egy ilyen borzalmas választásra kényszerítenének, akkor vajon nem királyukat áldoznák-e fel inkább annak érdekében, hogy annak utódja és így a dinasztia megmenekülhessen? Ha a származási vonal fennmarad, akkor legalább még maradt volna némi reményük.

Nem lehetetlen, hogy Barabás Jézus fia volt. Az akkori szokásokkal összhangban Jézus már tizenhat vagy tizenhét éves korában is megnősülhetett. Ha húszéves koráig nem házasodott meg, még akkor lehetett egy tizenhárom év körüli fia, aki zsidó szokások szerint, már felnőttnek tekintettek. Természetesen elképzelhető, hogy több gyermeke is volt, akik legkésőbb a keresztre feszítés előtti egy-két napig bármikor megfoganhattak.

 

 

A keresztre feszítés részletes elemzése

 

Ha Jézus túlélte a keresztre feszítést, akkor még inkább megnő annak a valószínűsége, hogy voltak utódai. Találunk-e bizonyítékot arra, hogy Jézus esetleg túlélte a keresztre feszítést, vagy hogy a keresztre feszítés a valóságban megtévesztés volt?

Ha tekintetbe vesszük az evangéliumok Jézusról festett képét, akkor teljesen érthetetlen, hogy egyáltalán miért feszítették keresztre. Az evangéliumok szerint Jézus ellenségei befolyásos jeruzsálemi zsidó körök és érdekek képviselői voltak. Az evangéliumok azt mondják hogy Jézusnak Rómával nem volt különösebb konfliktusa, és nem is szegte meg a római törvényeket. Ennek ellenére a rómaiak a római törvényeknek és eljárásnak megfelelően büntették meg. Az ítélet a keresztre feszítés volt, egy olyan büntetésforma, amelyet kizárólag azokkal szemben alkalmaztak, akiket a birodalom ellen elkövetett bűnökben vétkesnek találtak.

Bármilyen bűnök miatt is feszítették keresztre Jézust, halála körül rendkívül sok az ellentmondás és a tisztázatlan kérdés.

A modern szakértők egyöntetűen úgy vélekednek, hogy egyedül a negyedik evangélium alapszik olyasvalakinek az elbeszélésén, aki szemtanúja volt a keresztre feszítésnek. A negyedik evangélium szerint Jézus lábát a keresztre erősítették, tehát így könnyítettek a mellére nehezedő nyomáson, és a lábait sem törték el. Éppen ezért elméletben legalább még két-három napig életben kellett volna maradnia, ezzel szemben néhány órányi szenvedés után megállapították halálát. Márk evangéliumában még Pilátus is csodálkozásának ad hangot amiatt, hogy Jézus halála ilyen gyorsan bekövetkezett.(Márk 15,44).

Mi okozhatta vajon Jézus halálát? Az oldalába döfött lándzsa semmiképpen, hiszen a negyedik evangélium azt állítja, hogy Jézus már halott volt, amikor a lándzsával testét megsebezték. (János 19. 33) Az egyetlen lehetséges magyarázat az, hogy gyors halála a kimerültség, az általános elgyengülés és a megkorbácsolás által okozott trauma együttes hatására következett be. Még ezek a tényezők sem indokolják azonban, hogy miért történt mindez olyan váratlanul és hirtelen.

Az evangéliumokban Jézus halála pontosan „a legjobbkor”, a lehető „legmegfelelőbb” pillanatban következik be. Pontosan jókor történik, hiszen megakadályozza a római katonákat abban, hogy eltörjék lábait. Ezzel teljes mértékben beteljesednek az ószövetségi próféciák is. A modern szaktekintélyek egy véleményen vannak abban a tekintetben, hogy Jézus leplezetlenül azon próféciáknak megfelelően mintázta és alakította életét, amelyek egy messiás eljövetelét harangozták be. Szamarat is azért kellett szerezni Betániából, hogy így diadalmasan bevonulhasson Jeruzsálembe. Úgy tűnik, hogy a keresztre feszítés is úgy lett elrendezve, hogy az ószövetségi jóslatok pontosan beteljesedjenek.

Összegezve tehát, Jézus látszólagos és éppen jókor bekövetkező „halála”, amely csak egy hajszálnyival menti meg a biztos haláltól és lehetővé teszi egy prófécia beteljesülését, komoly gyanakvásra ad okot. Túlságosan tökéletesen egybevág minden ahhoz, hogy csupán a véletlenek egybeesése legyen. Vagy arról van szó, hogy mindezt utólag toldották be a szövegbe, vagy pedig arról, hogy ami történt, az egy körültekintően kidolgozott terv része volt. Sok egyéb bizonyíték szól amellett, hogy inkább az utóbbiról van szó.

A negyedik evangéliumban Jézus, amikor a kereszten függ, szomjúságról panaszkodik és ekkor egy állítólagosan ecettel átitatott szivacsot nyújtanak fel neki. Erről az epizódról kivétel nélkül mindegyik evangélium beszámol és a gesztust általában a kegyetlen gúnyolódás megnyilvánulásaként értelmezik. De vajon valóban az volt-e? Az ecet vagy savanyú bor időlegesen serkentő hatást fejt ki. Jézus esetében azonban pontosan az ellenkező hatás érvényesült. Mihelyt belélegzi illetve megízleli a szivacs nedvét, kimondja utolsó szavait és „kileheli lelkét”. Fiziológiai szempontból egy ilyen jellegű reakció megmagyarázhatatlannak látszik, másrészt viszont tökéletesen logikus és érthető lenne akkor, ha a szivacsot nem ecetbe, hanem valamilyen altatószerbe áztatták volna. De vajon miért kínáltak Jézusnak egy ilyen kábító hatású altatószert? Talán azért, mert ez az apró dolog, csakúgy minta keresztre feszítés többi összetevője is, egy olyan bonyolult és ügyesen kigondolt terv részleteit alkották, amelynek az volt a célja, hogy a halálhoz hasonló állapotot idézzen elő, bár az áldozat maga akkor meg életben volt. Egy ilyen cselszövés nemcsak Jézus életét mentette volna meg, hanem általa beteljesedtek volna a messiás eljöveteléről szóló ószövetségi próféciák is.

A keresztre feszítésnek vannak még egyéb olyan ellentmondásos részletei is, amelyek pontosan egy ilyen cselszövés irányába mutatnak. Az evangéliumok szerint Jézust a Golgotának, azaz „Koponyák hegyének” nevezett helyen feszítették meg. A későbbi hagyomány kísérletet tesz arra, hogy ezt a helyet a Jeruzsálemtől északnyugatra fekvő, kopár, többé-kevésbé koponya formájú heggyel azonosítsa. Az evangéliumok azonban eléggé világosak abban az értelemben, hogy a keresztre feszítés színhelye egyáltalán nem hasonlít egy kopár, koponya alakú hegyhez. Legvilágosabban a negyedik evangélium írja le a helyszínt: „Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek” (János 19,41). Jézust tehát nem egy kopár, koponya formájú hegyen feszítették keresztre, sem pedig egy „nyilvános kivégzőhelyen”, hanem egy olyan kertben, vagy legalábbis egy olyan kert közvetlen szomszédságában, amelyhez egy magánsír is tartozott. Máté szerint (27,60) a sír és a kert Arimateai József saját tulajdonában volt, aki nemcsak gazdag ember volt, hanem Jézus egyik titkos tanítványa is.

Vannak olyan modern tudósok, akik azt állítják, hogy a keresztre feszítés valószínűleg a Getszemáni kertben zajlott le. Ha a Getszemáni kertet valóban Jézus egyik titkos tanítványa birtokolta, akkor ez egyben megindokolná azt is, hogy a keresztre feszítést megelőzően Jézus miért vehette szabadon igénybe ezt a helyet.

Szükségtelen elmondani, hogy egy ilyen szűk körben zajló esemény, amely egy magántulajdonban lévő területen történik, nyitva hagyja a lehetőséget egy ügyesen kitervelt és irányított szertartás, egy megtévesztés, vagyis egy keresztre feszítésnek álcázott színjáték megrendezésére.

Egy ilyen nagyszabású színjátékhoz természetesen feltétlenül szükséges lett volna valamiféle cinkosság vagy összejátszás Pontius Pilátussal, vagy más befolyásos római tisztviselővel. Pilátusról tudjuk, hogy kegyetlen zsarnok volt, ám ugyanakkor korrupt és könnyen megvesztegethető. Szemben az evangéliumokban róla festett képpel, Pilátus, a valódi történelmi személyiség, valószínűleg nem riadt vissza attól, egy tetemes összeg fejében megkímélje Jézus életét, ha kellő garanciát kap arra, hogy az többé nem folytat semmilyen politikai tevékenységet.

Mindenesetre bármilyen indítékok is vezérelték Pilátust, nem lehet kérdés, hogy valamilyen módon közelebbről is belebonyolódott az ügybe. Pilátus elismeri Jézus jogát arra, hogy a „Zsidók Királyának” nevezze magát. Csodálkozását fejezi ki, vagy legalább úgy tesz, mintha meglepődne azon, hogy Jézus halála olyan gyorsan bekövetkezett: Az ügy talán leglényegesebb részlete, hogy Pilátus kiadja Jézus testét Arimateai Józsefnek.

A kor romai törvényei szerint a keresztre feszített ember esetében megtagadták a végső tisztesség magadását, tehát nem temették el. Általában őröket állítottak annak megakadályozására, hogy a rokonok és barátok a holtesteket levegyék a keresztről. Az áldozatok élettelen testét általában olt hagyták a kereszten, kiszolgáltatva azokat a természet erőinek és a dögevő madaraknak. Pilátus, aki ezzel nyilvánvalóan az előírások ellenében cselekszik, készségesen kiadja Jézus testét Arimateai Józsefnek Ez világosan arra utal, hogy Pilátus valamilyen cinkosságot vállalt az ügyben, de talán még egyéb dolgokra is rávilágít.

Ha figyelembe vesszük, hogy szigorúan tilos volt a keresztre feszítettek eltemetése, rendkívül különös, hogy József egyáltalán megkaphatta Jézus testét. Milyen alapon adták ki neki a holttestet? Egyáltalán milyen joga volt ahhoz, hogy megkapja? Ha József Jézus titkos tanítványa volt, akkor nem fordulhatott ilyen kéréssel Pilátushoz anélkül, hogy ne kellett volna megvallania, hogy maga is Jézus titkos híve.

Arimateai Józsefről rendkívül kevés dolgot tudunk. Az evangéliumok csupán annyit említenek róla, hogy Jézus titkos tanítványa volt, nagyon gazdag ember hírében állt, és a szanhedrin tagjai közé tartozott, amely a rómaiak égisze alatt működő legfelsőbb zsidó törvényszék szerepét töltötte be. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy József befolyásos ember volt, és ezt a következtetést alátámasztja Pilátushoz fűződő kapcsolata is, valamint az, hogy egy olyan földterületet birtokolt, amelyhez külön egy sír is tartozott.

A középkori hagyomány úgy ábrázolja Arimateai Józsefet, mint a Szent Grál őrzőjét, és Percevalt pedig József leszármazottjának tekinti. A későbbi hagyomány szerint Józsefet vér szerinti rokonság fűzte Jézushoz és családjához. Ha valóban így volt, akkor így elfogadható indoka lett volna arra, hogy Jézus testét kikérje Pilátustól. Ha József, a gazdag és befolyásos ember valóban Jézus rokona volt, akkor ez további bizonyságul szolgál arra, hogy Jézus maga is arisztokrata származású volt. Ha Arimateai József Jézus rokona volt, akkor érthetőbb, hogy a legendák József nevét a Szent Grállal, a „Királyi Vérrel” hozzák kapcsolatba.

 

 

A forgatókönyv

 

Már korábban felvázoltunk egy kísérleti hipotézist, amelynek keretében azt vetettük fel, hogy tulajdonképpen egy olyan származási vonal esetleges fennmaradásáról van szó, amely Jézushoz vezethető vissza. Hozzáfogtunk, hogy részletesen is kifejtsük ezt az elméletet.

Egyre inkább világossá vált, hogy Jézus egy arisztokrata származású istenkirály volt, aki törvényes jogot formálhatott Izrael trónjára, és aki kísérletet is tett arra, hogy jogos örökségét visszanyerje. Valószínűleg Galileából származott, amely hagyományosan a Róma ellenes mozgalom melegágya volt. Ugyanakkor, valószínű az is, hogy számos nemesi származású, gazdag és befolyásos támogatót tudott felsorakoztatni maga mögött szerte Palesztinában, és a fővárosban Jeruzsálemben is, valamint hogy ezen támogatók egyikét, aki a Szanhedrin befolyásos tagjai közé tartozott, rokoni kapcsolat fűzte Jézushoz. Ezenfelül Jeruzsálem egyik külvárosában Betániában volt az a ház, ahol Jézus felesége, vagy annak családja élhetett, és a trónját visszaszerezni készülő istenkirály itt tartózkodott a fővárosba való diadalmas bevonulása előestéjén. Jézus egy kultikus központot alakított ki ezen a helyen, rituális beavatási szertartások végrehajtásával növelte követőinek táborát, és egy ilyen beavatási szertartáson valószínűleg saját sógora is átesett.

Végigjátszották a keresztre feszítést, amelynek során a papkirály a valóságban nem halt meg, vagy pedig másvalaki foglalta el a helyét a kereszten. Szürkület felé, amikor a látási viszonyok sokkal rosszabbak, a „testet” levették a keresztről és a közelben lévő sziklasírba vitték, ahonnan egy vagy két nap múlva „csodák csodájára” eltűnt.

Ha forgatókönyvünk pontos, még mindig megválaszolatlan marad a kérdés, hogy hová tűnt Jézus a sírból? A vérségi vonallal kapcsolatos feltevésünk szempontjából a válasz erre a kérdésre nem volt igazán lényeges. Bizonyos iszlám és indiai legendák szerint Jézus tisztes kort ért meg, és valahol keleten, a leggyakoribb állítások szerint az indiai Kasmírban halt meg. Másrészt viszont egy ausztrál újságíró egy rendkívül izgalmas és meggyőző feltevéssel állt elő, amely szerint Jézus Maszadán halt meg, amikor az erődöt a rómaiak i. sz. 74-ben elfoglalták. Ez azt jelentette volna, hogy Jézus ekkor már nyolcvanadik évét taposhatta.

A könyvünk elején említett levél írója, az anglikán pap levelében azt állította, hogy a Sauniére által Rennes-le-Chateau-ban talált dokumentumok „megcáfolhatatlan bizonyítékot” tartalmaztak arra vonatkozólag, hogy Jézus életben volt még i. sz. 45-ben, bár pontos tartózkodási helyét nem jelöli meg. Az egyik lehetőség természetesen Egyiptom, pontosabban Alexandria, ahol nagyjából ez idő tájt egy Ormus nevű bölcs állítólag létrehozta a Rose-Croix-t, a kereszténység és a kereszténység előtti misztériumok egybeolvasztásával. Még olyan irányú célzások is történtek, hogy Jézus mumifikált teste esetleg valahol Rennes-le-Chateau környékén van elrejtve, ami megmagyarázná a Sauniére-féle dokumentumokból megfejtett üzenetet is, amely így hangzott: „IL EST LA MORT”, vagyis „Ő itt van holtan”.

Nem tartjuk valószínűnek, hogy Jézus elkísérte családját Marseille-be, és a körülmények is erősen ez ellen a feltevés ellen szólnak. Egyrészt nem lehetett olyan fizikai állapotban, hogy alkalmas lett volna az utazásra, és jelenléte állandó veszélyt jelentett volna családjára és rokonaira. Valószínűleg fontosabbnak ítélte meg, hogy a Szentföldön maradjon, és bátyjához Szent Jakabhoz hasonlóan ott folytassa tevékenységét. Nincsen semmi elképzelésünk arról, hogy mi történhetett vele a későbbiekben, mint ahogyan az evangéliumok maguk sem tudnak erről felvilágosítást adni.

Hipotézisünk szempontjából azonban Jézus további sorsa sokkal kevésbé volt számunkra fontos, mint az, hogy mi történt a szent családdal, különösen pedig a sógorával, feleségével és gyermekeivel. Ha forgatókönyvünk helytálló, akkor a családot, Arimateai Józseffel és másokkal együtt egy hajón kicsempészték a Szentföldről. Egészen Marseille-ig hajóztak, ahová Magdolna valóban magával vitte a Szent Grált, a „Királyi Vért”, vagyis Dávid házának ivadékait Franciaországba.