A titkos társaság ma

 

A francia Journal Officiel egy hetente megjelenő kormánykiadvány, amelyben az országban működő összes csoportnak, társaságnak és szervezetnek hivatalosan be kell jelentenie megalakulását. Az 1956. július 20-i számában a következő bejegyzés található:

(1956. június 25.) Bejelentés a Saint-Julien-en-Genevois alprefektúrájának. Prieuré de Sion. Célkitűzések: tanulmányok és a tagoknak való kölcsönös segítségnyújtás. Főiroda: Sous-Cassan, Annemasse, Haute Savoie)

A Prieuré de Siont tehát hivatalosan is bejegyezték a rendőrségnél, és ezáltal kézzelfoghatóan bizonyítani lehetett, hogy a Sion most is létezik, bár némileg különösnek találtuk, hogy egy feltételezetten titkos társaság ily módon lépjen a nyilvánosság elé. A Prieuré de Siont egyetlen telefonkönyvben sem tüntették fel, a cím pedig túlságosan pontatlanul volt megadva ahhoz, hogy ennek alapján egy irodát, házat, épületet, vagy akár utcát is megtalálhassunk. Amikor az alprefektúrán telefonon érdeklődtünk, nem sokat tudtak segíteni. Már jó néhányan érdeklődtek ezzel kapcsolatban közölték velünk, fásult és elnéző béketűréssel, de sajnos nem tudnak további információval szolgálni és legjobb tudomásuk szerint a megadott cím egyszerűen kinyomozhatatlan. Ez mindenesetre gondolkodóba ejtett minket. Többek között elgondolkoztunk azon, hogyan sikerülhetett bizonyos egyéneknek egy fiktív, illetve nem létező szervezetet a rendőrségen bejegyeztetni úgy, hogy a hamis bejegyzés következményeit nyilvánvalóan megússzák és elkerüljék, hogy az ügyben további vizsgálatot folytassanak. Vajon a rendőrség valóban annyira nemtörődöm és közömbös magatartást tanúsított az ügy iránt, mint ahogyan ez beszélgetésünk során kiderült? Lehetséges, hogy a Sion valahogyan megnyerte együttműködésüket és rábírta őket a hallgatásra?

Kérésünkre az alprefektúra a Sion állítólagos alapszabályzatának egy példányát bocsátotta rendelkezésünkre. A dokumentum, amely huszonegy cikkelyből állott, nem nagyon volt segítségünkre abban, hogy előbbre jussunk. Az alapszabályok például nem fogalmazták meg világosan a rend célkitűzéseit. Semmi jelzést nem adtak arra vonatkozólag, hogy a Sion milyen lehetséges befolyással, tagsággal és erőforrásokkal rendelkezik. Egészében véve meglehetősen semmitmondó volt, és tovább fokozta bizonytalanságunkat és tanácstalanságunkat. Az alapszabályok például egy helyen kijelentik, hogy a rendbe való bebocsátás nyelv, származás, társadalmi pozíció, osztály vagy politikai ideológia alapján nem korlátozható, másutt viszont arról rendelkeznek, hogy a jelöltségre minden huszonegy év feletti katolikus pályázhat. Általánosságban úgy tűnt, hogy az alapszabályzat egy istenfélő, sőt buzgó katolikus intézménytől származott, ennek ellenére a Sion nagymestereinek tevékenysége és a rend múltbeli története nemigen álltak összhangban az ortodox katolicizmussal. Sőt a modern „Prieuré dokumentumok”, melyek közül jó néhány ugyanakkor került a nyilvánosság elé mint az alapszabályok, jellegüket tekintve inkább nevezhetők hermetikusnak, sőt eretnek gnosztikusnak, mint katolikusnak. Ez az ellentmondás értehetetlen volt, hacsak nem az állhatott a háttérben, hogy a Sion, hasonlóan a Templomos Lovagrendhez és a Compagnie du Saint-Sacrement-hez, a katolicizmust külsődleges feltételnek szabta, amelyet aztán a renden belül rugalmasan lehetett kezelni. Mindenesetre a Sion, csakúgy mint a Templomos Rend és a Compagnie du Saint-Sacrament olyan engedelmességet követelt tagjaitól, amelynek teljes egészében alá kellett rendelni minden más kötelezettséget, legyen az világi vagy spirituális jellegű. Az alap szabályzat VII. cikkelye szerint: „A jelöltnek meg kell tagadnia / fel kell adnia saját személyiségét, annak érdekében, hogy egy magas erkölcsi apostoli küldetés szolgálatának szentelje magát.”

Az alapszabályzat a továbbiakban kijelenti, hogy a Sion a Chevalerie d’Institutions et Régles Catholiques, d’Union Indépandante et Traditionaliste (A Független és Tradicionalista Unió Katolikus Szabályzatának és Intézményeinek Lovagi Rendje) másodlagos név alatt működik. A név kezdőbetűinek összeolvasásával a CIRCUIT rövidítést kapjuk. Ez annak a folyóiratnak a neve, amelyet az alapító okirat szerint a rend jelentet meg belső használatra, kizárólag a tagok számára.

Talán a legérdekesebb információ, amely az alapszabályokból kiderül az az, hogy 1956 óta a Prieuré de Sion tagsága ötszörösére emelkedett. A Dossier secrets-ben található egyik oldal szerint, melyet valamikor 1956 előtt nyomtattak, a Sionnak összesen 1093 tagja volt, akiket hét fokozatba rangsoroltak. A szervezet felépítése hagyományosan piramis alakú, melynek légcsúcsán a nagymester vagy más néven „Nautonnier” helyezkedett el. Az alatta lévő fokozathoz hárman tartoztak (Prince Noachite de Notre Dame), majd ezen három személy alá kilencen voltak besorolva (Croisé de Saint-Jean). Minden egyes fokozat ettől lefelé háromszor annyi tagot tömörített mint a felette lévő, tehát 27, 81, 243, és 729 tagot. A három legmagasabb fokozat, tehát a nagymester és a tizenkét közvetlenül alárendelt tag alkották állítólag a tizenhárom rózsakeresztest. Ez a szám természetesen bárminek megfelelhet, kezdve a sátáni gyülekezettől egészen Jézusig és a tizenkét tanítványig.

Az 1956 utáni alapszabályok szerint a Sionnak összesen 9841 tagja volt, akik nem hét, hanem kilenc fokozatból álló hierarchiában rendeződtek el. A szervezet felépítése gyakorlatilag ugyanaz maradt, bár áttekinthetőbbé vált, és két új fokozatot iktattak be a piramis alján, hogy így még jobban elszigeteljék a vezetőket az alsóbb fokozatoktól, amelybe az újoncok tömörültek. A nagymester továbbra is megtartotta a „Nautonnier” címet; a három „Prince Noachite de Notre Dame” egyszerűen a „Seneschal” (udvarnagy, udvarmester, kormányzó) nevet viselte, míg a kilenc „Croise de Saint-Jean”-t Connétable-nak nevezték. Az alapszabályzat talányos és kissé talán nagyképűen hangzó nyelvezetén megfogalmazva a következőképpen festett a rend szervezete.

Az általános közgyűlést a szervezet tagságának összessége alkotja. 729 provinciából, 27 központból (commanderies) és egy legfőbb központból (Arche) áll, mely utóbbi a „Kyria” megjelölést kapta.

Minden egyes központnak, éppúgy mint az Arche-nak negyven tagot kell számlálnia, minden egyes provinciának pedig tizenhárom tagot.

A tagokat két csoportba sorolják be:

a) A Légiónba, melynek a feladata az apostoli küldetés.

b) A Phalange-ba, amely a hagyomány őrzője.

A tagok alkotják a kilenc fokozatból álló hierarchiát.

A hierarchia kilenc fokozata a következőkből tevődik össze:

a) a 729 provinciában:

1. Újoncok 6561 tag

2. Croisés: 2187 tag

b) a 27 központban (commanderies)

3. Preux: 729 tag

4. Ecuyers: 243 tag

5. Chevaliers: 81 tag

6. Commandeurs: 27 tag

c) A „Kyria” Arche-ban:

7. Connétables: 9 tag

8. Sénéchaux: 3 tag

9. Nautonnier: 1 tag

Valószínűleg hivatalos ügyintézési és jogi meggondolásokból négy személyt soroltak fel, akik az ún. „Tanács” tagjai. A négy név közül három, számunkra teljesen ismeretlennek tűnt, könnyen lehet, hogy ezek álnevek voltak. A tanács tagjai közé tartoztak: Pierre Bonhomme, született 1934. december 7-én, Elnök; Jean DelavaI, született 1931. március 7-én, Alelnök; Pierre Defagot, született 1928. december 11-én, Kincstárnok: Pierre Plantard neve azonban már ismerősen csengett. Plantard 1920. március 18-án született és a főtitkári posztot töltötte be. Az egyik író kutatásai szerint Pierre Plantard hivatalosan a Dokumentációs Osztály Főtitkára címet viselte, ami természetesen arra utal, hogy léteznek más osztályok is.

 

 

Alain Poher

 

Az 1970-es évek elején bizonyos körökben a Prieuré de Sion különösen kedvelt és felkapott téma lett Franciaországban. Számos cikk jelent. meg vele kapcsolatban folyóiratokban és újságokban is. 1973. február 13-án a Midi Libre egy hosszú cikket közölt a Sionról, Sauniére-ről és a rennes-le-chateau-i rejtélyről. A cikk határozottan összekapcsolta a Siont a Meroving származási vonal fennmaradásának lehetőségével és 20. századi továbbélésével, és egyben azt is sugallta, hogy a Merovingok leszármazottai közé tartozik „a francia trónra jogosan igényt tartó trónkövetelő”, aki nem más, mint Alain Poher.

Bár az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában nem sokat mond ez a név, Alain Poher-t ma is mindenki jól ismeri Franciaországban. A második világháborúban elnyerte az Ellenállási Érdemérmet és a Háborús Keresztet (Croix de Guerre). De Gaulle lemondása után 1969. április 28-tól június 19-ig, majd később Pompidou elnök halála után 1974. április 2-től. május 27-ig Franciaország ideiglenes elnöki tisztét töltötte be. 1973-ban, amikor a szóban forgó cikk a Midi Libre-ben megjelent, Poher a francia szenátus elnöke volt.

Tudomásunk szerint Poher soha sem fűzött magyarázatot a Prieuré de Sionhoz, illetve a Merovingokhoz főződő állítólagos kapcsolataira vonatkozó kijelentésekhez. A „Prieuré dokumentumok” genealógiájában azonban megemlítik Arnaud-t, Poher grófját, aki valamikor 894 és 896 között beházasodott a Plantard-családba, akik a feltételezések szerint II. Dagobert egyenes ági leszármazottai. Arnaud de Poher unokája, Alain 937-ben Bretagne hercege lett. Függetlenül attól, hogy Poher bevallja-e a Sionhoz fűződő esetleges kapcsolatait vagy sem, annyi biztosnak látszik, hogy a Sion magáénak vallja őt, sőt Meroving leszármazottnak ismeri el.

 

 

Az „Elveszett Király”

 

Miközben mi folytattuk tovább a kutatást, a francia média időszakosan újra és újra fellángoló érdeklődést tanúsított az ügy iránt, sőt újabb „Prieuré dokumentumok” kezdtek felbukkanni. Ezek az anyagok csak tovább bonyolították a helyzetet. Nyilvánvaló volt, hogy valaki folyamatosan gyártja őket, az igazi indíték azonban továbbra is rejtve maradt. Időnként azt gondoltuk, hogy az egész ügy nem más, mint egy mesteri módon kieszelt zseniális tréfa, amely méreteit és arányait tekintve kétségkívül messze túllépte az ésszerűség határait. Ha valóban így volt, akkor viszont egy olyan bonyolult játék zajlott előttünk, amelyet bizonyos embereknek sikerült rendületlenül évszázadokon keresztül folytatniuk. Ha valaki ilyen hihetetlenül sok időt, energiát és pénzt áldoz pusztán egy tréfa kedvéért, akkor vajon nevezhetjük-e ezt egyáltalán tréfának? A „Prieuré dokumentumok” egymásba fonódó szálai olyan leleményességről, éleselméjűségről, alapos történelmi ismeretekről és összetett rendszeralkotó képességről tesz tanúbizonyságot, amely méltó párja lehetne James Joyce-nak. Míg James Joyce művét, a „Finnegan ébredését”, tekinthetjük akár egyfajta tréfának is, nem lehet kérdéses, hogy alkotója a „művet rendkívül komolyan vette.

Fontos rámutatni arra, hogy a „Prieuré dokumentumok” nem tartoznak a hagyományos és jól jövedelmező „felkapott és divatos” témák közé, amelyek valóságos iparággá nőtték ki magukat. A „Prieuré dokumentumokat” nem lehet például von Daniken „Istenek szekerei” című művével összevetni, amely a Bermuda-háromszögről szóló beszámolóktól kezdve Carlos Castaneda művéig változatos témákat ölel fel. Bármi lehetett is a „Prieuré dokumentumok” hátterében meghúzódó indíték, egyértelműen nem anyagi haszonszerzésről van szó. Bár a dokumentumok kétségkívül jövedelmező üzletnek bizonyultak volna, ha könyvként jelentetik meg őket, a legfontosabb „Prieuré dokumentumok” nem könyvekben láttak napvilágot. A könyv formában közölt információk egyáltalán nem ötletszerűen lettek kiválasztva, és többnyire nem önálló kutatóktól származó művek voltak. Úgy tűnt, hogy többségük egyetlen forrásból ered és meghatározott informátorok tanúságán alapszik. Minden apró információ módosította a képet, és egy új darabbal egészítette ki a kirakós játékot.

Egy ilyen folyamat mögött csak egyetlen lehetséges indítékot tudtunk elképzelni, hogy felhívják a közvélemény figyelmét bizonyos dolgokra. Összegezve tehát, a ,,Prieuré dokumentumok” kibocsátását úgy időzítették, hogy „előkészítse a terepet” egy elképesztő titok feltárásához. Bármi lehetett is ez a titok, úgy látszott, hogy valamilyen módon összefüggött a Meroving-dinasztiával, a dinasztia származási vonalának a fennmaradásával, végül pedig egy titkos királysággal. Egy folyóiratcikkben, amelyet állítólag a Prieuré de Sion egyik tagja írt, a következő kijelentést találtuk: „A Merovingok nélkül a Prieuré de Sion nem létezne, és a Prieuré de Sion nélkül, a Meroving-dinasztia kihalt volna.” A következő fejtegetés részben tisztázza, részben pedig még tovább kuszálja a Sion és a származási vonal közötti kapcsolatot:

A Király egyben pásztor és a lelkek pásztora is. Hatalmon lévő vazallusához néha elküldi ragyogó követét, mindenesét, aki a halandóság kegyében részesül. Így René d’Anjout, Connétable de Bourbont, Nicolas Fouquei-t... és sokan másokat, akiknek életében a példátlan siker után megmagyarázhatatlan megszégyenülés következik, mert ezek a követek félelmetesek, de egyben sebezhetőek is. Egy titoknak őrzői, tehát csak” dicsőíteni lehet őket vagy elpusztítani. Azután Gilles de Rais-t, Leonardo da Vincit, Joseph Balsamot, Nevers és Gonzaga hercegeit, akiknek ébredését a varázslat illata kíséri, amelyben a kén és a tömjén elvegyülnek – ez Magdolna illata.

Ha VII. Károly elrejtőzött udvaroncai mögé, amikor Jeanne d’ Arc belépett chinoni kastélyának nagytermébe, akkor ezt nem komolytalan tréfának szánta, hanem azért, mert már tudta, hogy ő (Jeanne) kinek a követe. És előtte (Jeanne előtt) alig volt több (VII. Károly) mint egy udvaronc a sok közül. A titok, amelyet ő (Jeanne) négyszemközt tudtára adott, ezekben a szavakban rejlett: „Jó uram, a Király nevében jövök.”

A szövegből levonható következtetések rendkívül meghökkentőek, provokatívak és zavarba ejtőek. Az egyik ilyen következtetés az, hogy a Király, az „Elveszett Király”, feltételezhetően Meroving leszármazott. Még ennél is meghökkentőbb további következtetés, hogy a világi uralkodók tudatában vannak létezésével, elismerik őt, sőt tisztelik és félnek tőle. A harmadik következtetés hogy a Prieuré de Sion nagymestere, vagy a rend egy másik tagja a követ szerepét tölti be az „Elveszett Király” és annak világi helyettesei vagy helyettesítői között. Úgy tűnik, hogy az ilyen követeket az ügy érdekében feláldozhatónak tartják.

 

 

Különös pamfletek a párizsi Bibliothéque Nationale-ban

 

1966-ban egy furcsa levélváltás zajlott le Leo Schidlof halálára vonatkozólag, aki mint tudjuk, Henri Lobineau álnéven – legalábbis akkoriban ezt gondolták – összeállította a „Prieuré dokumentumokban” szereplő genealógiákat. Az első levél, amely a Catholic Weekly of Geneva című folyóiratban jelent meg, 1966. december 22-i keltezésű. Aláírója egy bizonyos Lionel Burrus, aki azt állítja, hogy az un. Svájci Keresztény Ifjúság nevű szervezet nevében beszél. Burrus kijelenti, hogy Leo Schidlof, alias Henri Lobineau egy héttel korábban, tehát 1966. október 17-én halt meg Bécsben. Ezután az elhunyt védelmére kel egy rágalmazó vádaskodással szemben, amely Burrus szerint nem sokkal korábban jelent meg egy római katolikus közlönyben. Burrus felháborodásának ad hangot a Schidlofot ért támadás miatt, és a Schidlof dicséretét zengő levélben kijelenti, hogy Schidlof Lobineau álnéven 1956-ban egy figyelemre méltó tanulmányt írt a Meroving’ királyok dinasztiájáról és a rennes-le-chateau-i ügyről.

Burrus szerint Róma nem merte becsmérelni Schidlofot amíg élt, bár részletes információkat tartalmazó dossziéval rendelkezett róla. Burrus azt mondja, hogy a Meroving-érdekeket. Schidlof halála ellenére továbbra is szem előtt tartják. Ennek a kijelentésnek alátámasztására Burrus nevetségesen ostoba dolgokat hoz fel. Utal arra az emblémára, amely 1966-ban, Franciaország egyik vezető üzemanyag-forgalmazó vállalata, az Antar cég jelképeként használt. Állítása szerint az embléma egy Meroving jelképet testesít meg, és karikatúra formájában egy Meroving királyt ábrázol. Burrus szerint ez azt bizonyítja, hogy valóban folyik az információterjesztés és propaganda a Merovingok érdekében, sőt, teszi hozzá kissé elkalandozva, még a francia papság sem áll mindig ugrásra készen a Vatikán kérésére. Ami Leo Schidlofot illeti, írja Burrus levelének végén (szavaival a szabadkőművességet és a kathar eszméket felidézve):

Akik ismerték Henri Lobineau-t, aki nagy utazó, kutató elme, hűséges és igazán jó ember volt, azoknak szívében ő továbbra is a „maitre parfait” jelképeként él tovább, aki iránt az ember csak tiszteletet és hódolatot érezhet.

Burrus levele meglehetősen furcsa irománynak tűnik. Ennél is különösebb azonban a Schidlof ellen intézett támadásra való hivatkozás, amely állítólag egy római katolikus közlönyben jelent meg, és amelyből Burrus bőven idéz. A bulletin Burrus szerint azzal vádolja Schidlofot, hogy „szovjetbarát, hírhedt szabadkőműves, aki előkészületeket tett arra, hogy Franciaországban egy olyan monarchia valósuljon meg, amely a tömegekre támaszkodik. Ez a vád egészen szokatlan és látszólag ellentmondásos, hiszen a szovjetekkel való szimpatizálást általában nem szokták monarchikus törekvésekkel párosítani. Ennek ellenére, a Burrus által idézett részletek szerint, a bulletin még ennél is elképesztőbb vádakat is felsorol:

A Meroving leszármazottak mindig ott álltak mindenfajta eretnekség hátterében, az arianizmustól kezdve a katharokon és a templomosokon keresztül egészen a szabadkőművességig. A protestáns reformáció kezdetének időszakában, Mazarin bíboros, 1569 júliusában, leromboltatta 12. századból származó kastélyukat, a Chateau Barberie-t. A szóban forgó ház és család, évszázadok hosszú során keresztül csak úgy ontotta magából az egyház elleni titkos agitátorokat.

Mivel Burrus nem jelölte meg pontosan, hogy melyik katolikus folyóiratban jelent meg ez a támadás, nem állt módunkban annak. hitelességét ellenőrizni. Ha az állítás hitelességét valóban igazolni lehetett volna, akkor ennek rendkívüli jelentősége lenne, ugyanis római katolikus források független bizonyítékot szolgáltatnának. arra vonatkozólag, hogy Nevers-ben valóban leromboltak egy Chateau Barberie nevű kastélyt. Ugyanakkor ez egyben alátámasztaná, legalábbis részben a Prieuré de Sion létezésének jogosultságát. A Sionról, és a vele kapcsolatban lévő családokról olyan kép alakult ki bennünk, hogy különböző manővereket folytattak a hatalom megszerzéséért, és ennek során ismételten összeütközésbe kerültek az egyházzal. Ugyanakkor a Prieuré de Sion alapszabályai, legalábbis látszólag, azt mutatják, hogy egy rendíthetetlen katolikus intézménnyel állunk szemben.

Nem sokkal levelének nyilvános megjelenése után, Lionel Burrus életét vesztette egy autóbaleset során, amely rajta kívül még további hat áldozatot követelt. Nem sokkal halála előtt Burrus levelére válaszként megjelent magánkiadásban egy pamflet, egy bizonyos S. Roux aláírásával, amely sokkal rendhagyóbb és provokálóbb volt, mint a Burrus által írt levél.

Bizonyos tekintetben úgy tűnt, hogy S. Roux szövege mintegy megismétli a Schidlof elleni eredeti támadást, amely Burrust végül levelének megírására késztette Schidlof védelmében. Roux megrója Burrust fiatalságáért, túlbuzgóságáért, felelőtlenségéért és azért, hogy hajlamos egy kicsit túl sokat fecsegni. Bár S. Roux látszólag azt a benyomást kelti, hogy Burrust szigorúan elítéli, ám nemcsak hogy megerősíti az általa mondottakat, hanem még bővebb információkkal is kiegészíti. Leo Schidlof, állítja S. Roux, a Svájci Grande Loga Alpina egyik előkelő tisztviselője volt, tehát annak a szabadkőműves páholynak tagja, amelynek jelzése bizonyos „Prieuré dokumentumokon” felfedezhető. S. Roux szerint, Schidlof „nem rejtette el, hogy baráti érzésekkel viseltetik a Keleti Blokk felé”. Ami pedig Burrusnak az egyházra vonatkozó kijelentéseit illeti, Roux így folytatja:

Nem lehet azt mondani, hogy az Egyháznak nincs tudomása a Razés származási vonalról, de nem szabad elfelejteni, hogy minden leszármazottjuk, Dagobert óta titkos agitátorként működött egyrészt a francia királyi ház, másrészt pedig az egyház ellen, és ezen felül tőlük származott minden eretnekség. Egy Meroving leszármazottnak visszatérése a hatalomba, Franciaország számára egy Szovjetunióval szövetséges, tömeges támogatáson alapuló monarchia (populáris monarchia) kikiáltását vonná maga után, valamint a szabadkőművesség diadalát, egyszóval a vallásszabadság megszűnését.

S. Roux pamfletjének befejező sorai még ennél is elképesztőbb gondolatokat tartalmaztak:

Ami pedig a Franciaországon belüli Meroving propagandát illeti, mindenki tudja, hogy az Antar Petrol reklámja, amelyen egy Meroving király látható kezében egy Liliommal és egy Körrel, arra irányul, hogy propagandát fejtsen ki a közvélemény megnyerésére a Merovingoknak a hatalomba való visszatérése érdekében. El kell gondolkoznunk azon, hogy vajon milyen dolgok előkészítésén fáradozott Lobineau Bécsben a halála előtt, a Németországban bekövetkezett mélyreható változások előestéjén? Vajon nem igaz-e, hogy Lobineau egy Franciaországgal kötendő kölcsönösségen alapuló megállapodáson dolgozott Ausztriában? És vajon nem ez képezte-e a francia-orosz megállapodás alapját?

Nem lehet csodálkozni azon, hogy ezen sorokat olvasva teljesen megzavarodtunk. Egyáltalán mi az ördögről beszél Roux? Annyi biztos, hogy ezzel az értelmetlen zagyvasággal sikerült Burrust is felülmúlnia. Ahhoz a bulletinhez hasonlóan, melyet Burrus is keményen bírált, S. Roux olyan egymástól látszólag távol álló és összeegyeztethetetlen politikai célkitűzéseket kapcsolt össze, mint a szovjet hegemónia és a populáris monarchia. Sőt Roux még Burrusnál is továbbmegy, amikor kijelenti, miszerint „mindenki tisztában van azzal”, hogy egy bizonyos üzemanyag-forgalmazó vállalat emblémája tulajdonképpen a propaganda szelídített formája, amelyet egy ismeretlen és nyilvánvalóan nevetséges ügy érdekében fejtenek ki. Úgy emlegeti a Franciaországot, Németországot és Ausztriát érintő elsöprő változásokat, mintha ezeknek a bekövetkezése oly nagyon valószínű, sőt már eldöntött dolog lenne. Említést tesz még egy titokzatos „francia-orosz megállapodásról”, amelyről úgy beszél, mint mindenki számára köztudott dologról.

Első olvasásra S. Roux pamfletje teljes ostobaságnak tűnt. Egy alaposabb vizsgálat során meggyőződtünk arról, hogy valójában egy újabb leleményes „Prieuré dokumentummal” állunk szemben, mely tudatosan azzal a szándékkal készült, hogy ködösítsen, zavart keltsen, elhintse egy rendkívüli horderejű és monumentális dolognak a csíráit. Ezzel párhuzamosan egészen szokatlan és bizarr módon sejtetni. engedte a szóban forgó ügy valódi nagyságrendjét. Ha S. Roux-nak igaza volt, akkor kutatásaink messze túlmutattak egy tünékeny, de ártalmatlan új keletű lovagrend tevékenységén, és egy olyan területre tévedtünk, amely valamilyen módon a magas szintű nemzetközi politika legfelsőbb köreit érintette.

 

 

A katolikus tradicionalisták

 

1977-ben egy új és különösen fontos „Prieuré dokumentum” jelent meg, egy hat oldalas pamflet, amely a Le Cercle d’Ulysse címet viselte és szerzője Jean Delaude volt. A szövegben a szerző kifejezetten a Prieuré de Sionnal foglalkozik. Bár egy sokkal régebbi anyagot dolgoz fel, újabb részletekkel bővíti ki a rend történetét:

1177 márciusában Balduint Saint Léonardot d’ Acréban arra kényszerítették, hogy tárgyaljon és előkészítse a Templomos Lovagrend hivatalos szervezetként való elismertetését a Prieuré de Sion irányítása alatt. Hugues de Payen ezután 1118-ban megalapította a Templomos Lovagrendet. 1118-tól 1188-ig a Prieuré de Sionnak és a Templomos Lovagrendnek közös nagymesterei voltak. A két intézmény 1188-ban történt szétválása óta napjainkig a Prieuré de Sionnak 27 nagymestere volt, akik közül a legutóbbiak:

Charles Nodier 1801-től 1844-ig

Victor Hugo 1844-től 1885-ig

Claude Debussy 1885-től 1918-ig

Jean Cocteau 1918-tól 1963-ig

valamint Ducaud-Bourget abbé 1963-tól egészen az új rend hajnaláig.

Mire készül a Prieuré de Sion? Nem tudom, de egy olyan hatalmat képvisel, amely képes arra, hogy az elkövetkező időkben szembeszegüljön a Vatikánnal. Monsignor Lefebvre rendkívül tevékeny és félelmetes tag (tagja a rendnek?), képes arra, hogy kimondja: „Te engem Pápává teszel, én pedig téged Királlyá.”

Ezek a részletek két fontos információt tartalmaznak. Közülük az egyik Marcel Lefebvre érseknek a Prieuré de Sionhoz főződő állítólagos kapcsolata. Monsignor Lefebvre a Római Katolikus Egyház szélsőségesen konzervatív szárnyát képviseli. Nyíltan hangoztatta VI. Pál pápával való szembenállását, akivel kihívóan és merészen dacolt. 1976-ban és 1977-ben nyíltan egyházi kiátkozással fenyegették, és a fenyegetéssel szemben tanúsított vakmerő nemtörődömsége csaknem teljes egyházszakadáshoz vezetett. De hogyan lehet egy ilyen harcias és keményvonalas katolikust mint Monsignor Lefebvre összefüggésbe hozni egy olyan mozgalommal és renddel, amely beállítottságát tekintve, ha nem is teljesen eretnek, de mindenesetre hermetikus jellegűnek nevezhető. Erre az ellentmondásra nemigen tudtunk magyarázatot találni, hacsak nem feltételeztük azt; hogy Monsignor Lefebvre a Hiéron du Val d’Or-hoz kapcsolódó 19. századi szabadkőművesség modern képviselője volt, tehát azé a „keresztény, arisztokratikus és hermetikus szabadkőművességé”, amely saját magát még a pápánál is igazabb katolikusnak tekintette.

A fentebb idézett részlet másik lényeges pontja, hogy Ducaud-Bourget abbét jelöli meg a Prieuré de Sion akkori nagymestereként. Francois Ducaud-Bourget 1897-ben született és nem okozunk meglepetést, ha elmondjuk, hogy a papi pályára a Saint Sulpice szemináriumban készült fel, nagyon valószínű tehát, hogy sokakat ismert a modernisták közül, így valószínűleg Émile Hoffet-t is. Ducaud-Bourget ezt követően a Független Máltai Lovagrend kolostori káplánja lett. A második világháború alatti tevékenységéért az Ellenállási Érdemérmet és a Háborús Keresztet adományozzák neki. Tekintélyes és elismert tudósként tisztelték, tagja volt a Francia Akadémiának, és olyan fontos katolikus szerzők életrajzírója mint Paul Claudel és Francois Mauriac, sőt őt magát mint költőt is nagyra értékelték.

Monsignor Lefebvre-hez hasonlóan Ducaud-Bourget abbé is szembeszállt VI. Pál pápával, és ő is a tridenti hitvallás elkötelezett híve volt. Csakúgy mint Monsignor Lefebvre, Ducaud-Bourget is tradicionalistának kiáltotta ki saját magát, és mereven ellenzett bármilyen egyházi reformot, vagy a római katolicizmus megreformálására tett kísérletet. 1977. május 22.-én megtiltották neki, hogy gyóntasson és feloldozzon, de Lefebvre-rel együtt semmibe vette a felettesei által kiszabott tilalmat. 1977. február 27-én Bourget vezetésével több mint ezer tradicionalista elfoglalta Párizsban a Saint-Nicolas-du-Chardonnet templomot.

Ha Marcel Lefebvre és Francois Ducaud-Bourget teológiai szempontból „jobboldaliak”, akkor ez legalább ennyire igaz politikai nézeteikre is. A második világháború előtt Lefebvre kapcsolatban állt az Action Francaise nevű szervezettel, amely az akkori francia politikai élet szélsőséges jobboldali szárnyát képviselte, és amely bizonyos tekintetben közös vonásokat mutatott a németországi nemzeti szocializmussal. Nemrégiben a közvélemény általános felháborodását váltotta ki, hogy a „lázadó érsek” lelkesen támogatta az argentínai katonai rezsimet. Amikor nekiszegezték a kérdést állásfoglalásával kapcsolatban, azt válaszolta, hogy hibázott és nem Argentínára, hanem valójában Chilére gondolt! Francois Ducaud-Bourget nem tűnt ennyire szélsőségesnek, és a háborús kitüntetések mindenesetre azt tanúsítják, hogy hazáját szolgálva részt vett a németek elleni mozgalomban a háború idején. Ennek ellenére nem rejtette véka alá, hogy nagy tisztelettel tekint Mussolinire, és reméli, hogy egy napon majd Franciaországban is „visszaáll az igazi értékrend egy új Napóleon vezetésével”.

Legelőször arra gyanakodtunk, hogy Marcel Lefebvre-t és Francois Ducaud-Bourget-t valójában semmilyen kapcsolat nem fűzi a Prieuré de Sionhoz, és valaki tudatosan megpróbálta azzal bosszantani őket, hogy nevüket pontosan azokkal az erőkkel hozta összefüggésbe, amelyek ellen elméletben a legádázabban hadakoznának. A francia rendőrségtől kapott alapszabályzatból kiderült, hogy a Prieuré de Sion másodsorban a Chevalerie d’Institutions et Régles Catholiques; d’Union Indépendante et Traditionaliste nevet használta. Egy ilyen nevű intézményben viszont nyilvánvalóan volt hely olyan személyek, mint Marcel Lefebvre és Francois Ducaud-Bourget számára.

Lehetséges, hogy Marcel Lefebvre és Francois Ducaud-Bourget nem azok voltak, akiknek valójában látszottak. Lehet, hogy egészen más szerepet töltöttek be, és a valóságban agent provocateur-ök szerepét játszották el azzal a céllal, hogy felfordulást idézzenek elő, szakadár nézeteket terjesszenek, és egyre inkább az egyházszakadás irányába tereljék az egyházon belül mutatkozó válságot, amely VI. Pál pápai. méltóságát fenyegette. Ez a taktika összhangban állt volna a Charles Nodier által ábrázolt titkos társaságokkal, csakúgy mint a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyvével. Az újságírók egy része, másrészt maguk az egyházi hatóságok azt a magyarázatot adják ezzel kapcsolatban, hogy Marcel Lefebvre érsek valakinek a szolgálatában állt, vagy valaki saját céljaira felhasználva manipulálta őt.

Bármennyire is a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik az a feltevés, volt benne némi logikai következetesség. Ha VI. Pál pápát „ellenségnek” tekintené valaki, és a pápát egy liberálisabb álláspont irányába akarná kényszeríteni, akkor vajon hogyan tudná ezt a célkitűzést a leghatékonyabban. megvalósítani? Nyilvánvalóan nem úgy, hogy liberális álláspontra helyezkedve sorakoztatja fel érveit a pápával szemben. Ezzel ugyanis csak annyit érne él, hogy a pápa még szilárdabban bezárkózik konzervativizmusa mögé. Mi történne viszont akkor, ha valaki még a pápáénál is hajlíthatatlanabbul konzervatív nézeteket hangoztatna? Vajon nem arra kényszerítené-e ezzel az egyházfőt, akár saját akarata ellenére is, hogy egy fokozottabban liberális álláspontot vállaljon? Lefebvre érsek és kollégái ezt a példa nélkül álló mutatványt hajtották végre, ugyanis sikerült a pápát liberális szerepkörben feltüntetniük.

Függetlenül attól, hogy következtetéseink helyesek voltak-e vagy sem, világosnak tűnt, hogy Lefebvre érsek, sok más olyan személyhez. hasonlóan, akikkel kutatásaink során találkoztunk, egy nagy horderejű és robbanásveszélyes titoknak volt a birtokában. 1976-ban már-már úgy tűnt, hogy a pápa hamarosan, egyházi kiátkozással sújtja őt. A sajtó szinte bármelyik pillanatban várta az esemény bekövetkezését, hiszen nem sok egyéb eszköz maradt a pápa számára, akivel a lázadó főpap többszörösen és vakmerően szembeszegült. Ám a legutolsó pillanatban VI. Pál pápa meghátrált. 1976. augusztus 30-án a Guardian-ben érdekes cikk jelent meg:

Az érseket támogató papok csoportja Angliában ...úgy hiszi, hogy egy rendkívüli hathatós, vallási fegyver van vezetőjük kezében, melyet felhasználhat a Vatikánnal, való vitájában. Ennek természetére vonatkozólag még csak célzást sem tesznek, de Peter Morgan atya, a csoport vezetője... úgy írja le a dolgot, mint ami „eget és földet megrengető”.

Milyen „eget és földet megrengető dolog” vagy „titkos fegyver” képes arra, hogy ennyire megfélemlítse a Vatikánt? Milyen Damoklész kard függhetett a pápa feje fölött, amely a világ számára láthatatlan volt? Bármi lehetett is, kétségkívül hatásosnak bizonyult, sőt az érseket személyét teljesen sérthetetlenné tette a Vatikán a büntető szankciókkal szemben. Jean Delaude azt írta erre vonatkozólag, hogy Marcel Lefebvre ténylegesen „olyan hatalmat képviselt, amely képes volt arra, hogy dacoljon a Vatikánnal”.

De vajon ki az, akihez Lefebvre állítólag a cikkben idézett szavakat intézte, illetve majd intézni fogja: „Te engem pápává teszel, én pedig téged Királlyá”?

 

 

Az 1981-es Konvent és Cocteau alapszabályzata

 

A közelmúltban tisztázódott néhány kérdés Francois Ducaud-Bourget-val kapcsolatban. Ez részben annak eredménye, hogy az 1980-as év végén és 1981 elején a Prieuré de Sion váratlanul a közvélemény figyelmének középpontjába került Franciaországban, és oly széles körű nyilvánosságot kapott, hogy neve csaknem mindenki számára ismertté vált.

1980 augusztusában, a Bonne Soirée nevű népszerű magazin, egy kétrészes cikket közölt a rennes-le-chateau-i rejtélyről és a Prieuré de Sionról. Ebben mind Marcel Lefebvre, mind pedig Francois Ducaud-Bourget nevét határozottan összekapcsolják a Sionnal. Állítólag nem sokkal korábban mindketten külön látogatást tettek a Sion egyik szent helyén, Saint-Colombe falujában, Nevers-ben, ahol egykor a Plantardok birtokainak központja, Chateau Barberie volt, mielőtt azt még Mazarin bíboros 1659-ben leromboltatta volna.

Ekkor már sikerült Ducaud-Bourget abbéval telefonon és levél útján is kapcsolatot teremtenünk. Az abbé elég udvariasnak mutatkozott, de a kérdéseinkre adott válaszai homályosak voltak, és tagadta, hogy bármilyen kapcsolat fűzte a Sionhoz. Ezt a vallomását azután megismételte egy levélben, melyet nem sokkal ezután a Bonne Siorée-nek is elküldött.

1981. január 22-én egy rövid cikk jelent meg a francia sajtóban. Íme egy részlet:

Egy 121 jeles személyiségből álló tulajdonképpen titkos társaság, a Prieuré de Sion, amelyet Boullion Gottfried alapított, 1099-ben Jeruzsálemben, nagymesterei közé sorolhatta Leonardo da Vincit, Victor Hugót és Jean Cocteau-t. Ez a rend 1981. január 17-én tartotta Konventjét Blois-ban ( a megelőző Gyűlés 1956. június 5-én Párizsban zajlott le).

A Blois-ban tartott legutóbbi Konvent Pierre de Plantard de Saint-Clair-t választotta meg a rend nagymesterének, aki a szavazás harmadik fordulójában 92 szavazat közül 83 szavazatot kapott.

A nagymester kiválasztása döntő lépést jelent a rend világhoz való viszonyával kapcsolatos felfogásának és szellemének a fejlődésében; mert a Prieuré de Sion 121 jeles személyisége mind a nemzetközi politikai vagy filozófiai társaságok és magas szintű pénzügyi körök szürke eminenciásai közé tartozik; és Pierre de Plantard II. Dagobert-en keresztül a Meroving királyok egyenes ági leszármazottja. Ezt jogilag bizonyítják Kasztíliai Blanka királynő pergamenjei, melyeket Sauniére abbé fedezett fel rennes-le-chateau-i (Aude) templomában 1891-ben.

Mielőtt még a cikk megjelent, levelet írtunk Philippe de Chérisey-nek, akivel már korábban kapcsolatba léptünk, és aki legalább olyan gyakorisággal szerepelt a Sion szóvivőjeként, mint Pierre Plantard. Kérdésünkre, de Chérisey kijelentette, hogy Francois Ducaud-Bourget-t nem kellő számú szavazattal választották nagymesterré, sőt, tette hozzá, az abbé nyilvánosan megtagadta a rendhez fűződő kapcsolatait. Ez utóbbi kijelentés nem volt eléggé világos, ám annak a dokumentumnak tükrében, melyet de Chérisey a levélben mellékelt, hamarosan érthetőbbé vált.

A saint-julieni alprefektúráról sikerült megszereznünk a Prieuré de Sion alapszabályzatát, melyet egyébként 1973-ban egy francia magazin is közzétett. Jean-Luc Chaumeil azonban úgy tájékoztatott bennünket Párizsban, hogy a prefektúráról származó alapszabályok nem valódiak. De Chérisey levelében mellékelten elküldte nekünk a Prieuré de Sion állítólagos igazi alapszabályzatának egy latinból lefordított példányát. Az alapszabályzat Jean Cocteau aláírását viselte, és hacsak nem feltételezzük, hogy egy átlagon felüli képességekkel rendelkező hamisítóval állunk szemben, akkor az aláírást hitelesnek kell elfogadnunk. Nem tudtunk különbséget tenni ezen aláírás és Cocteau aláírásának egyéb példányai között, ezért hajlunk afelé, hogy a Cocteau aláírását viselő alap szabályzatot fogadjuk el hitelesnek. Az alapszabályzatot az alábbiakban ismertetjük:

 

1. cikkely: Jelen alapszabályzat aláírói, valamint azok, akik ezt követően csatlakoznak és a következő feltételeknek megfelelnek, egy beavatottakból álló lovagrend alapjait hozzák létre, melynek gyakorlata és szokásai azon a talapzaton nyugszanak, melyet a Jámbornak is nevezett Duc de Boullion, VI. Gottfried hozott létre 1099-ben Jeruzsálemben, és amelyet 1100-ban hivatalosan elismertek.

2. cikkely: A rend neve „Sionis Prioratus” vagy „Prieuré de Sion”.

3. cikkely: A Prieuré de Sion célkitűzései a tradicionalista lovagi rend és az titkos tanok átörökítése, és a tagok közötti kölcsönös segítségnyújtás megteremtése, mind erkölcsi, mind pedig anyagi értelemben, minden körülmények között.

4. cikkely: A Prieuré de Sion működésének időtartama meghatározatlan.

5. cikkely: A Prieuré de Sion hivatalos székhelyeként a Főtitkár állandó lakhelyét fogadja el, akit majd a Konvent nevez meg. A Prieuré de Sion nem titkos társaság. Minden határozata, éppúgy mint dokumentumai és tisztségviselőinek névsora a nyilvánosság számára latin nyelven hozzáférhetőek.

6. cikkely: A Prieuré de Sion 121 tagból áll. Jelen megszorításokkal, a rend nyitva áll minden felnőtt személy előtt, aki vállalja a szervezet célkitűzéseit és elfogadja a jelen alapszabályzatban meghatározott kötelezettségeket. A tagok nemre, fajra, filozófiai, vallási és politikai nézetekre való tekintet nélkül csatlakozhatnak a szervezethez.

7. cikkely: Mindazonáltal, ha egy tag egyik leszármazottját jelöli ki írásban, hogy az a rend tagjaként örökébe lépjen, akkor a Konvent teljesíti kérését, és kiskorúság esetén magára vállalhatja a fentiek szerint kijelölt személy nevelését.

8. cikkely: A jövendőbeli tagnak az első fokozatba való beavatáshoz szükséges fehér köntösről és zsinórról saját költségén kell gondoskodnia. Az első fokozatba való felvételétől kezdve, a tag szavazati joggal rendelkezik. Felvételekor az új tagnak esküt kell tennie, hogy minden körülmények között a Rendet szolgálja, valamint a BÉKE és az emberi élet tiszteletben tartása érdekében tevékenykedik.

9. cikkely: Az új tagnak felvételekor egy jelképes díjat kell fizetnie, melynek nagysága saját belátására van bízva. Minden évben, önkéntes hozzájárulást kell fizetnie a Főtitkárnak a Rend javára, amelynek összegét a tag maga határozza meg.

10. cikkely: A Rendbe való felvételkor az új tagnak születési anyakönyvi kivonatot és egy aláírási címpéldányt kell bemutatnia.

11. cikkely: A Prieuré de Sion azon tagja, akit a bíróság a köztörvény megsértéséért elítélt, felfüggeszthető kötelességei gyakorlása és címeinek viselése alól, és tagsági viszonyát is felfüggeszthetik.

12. cikkely: A tagok általános közgyűlése a Konvent. A Konvent tanácskozásai nem tekinthetők érvényesnek, ha a jelenlévő tagok száma kevesebb mint 81. A szavazás titkos, és fehér és fekete golyókkal történik. Minden egyes indítvány elfogadásához 81 fehér golyó szükséges. Nem terjeszthető be újra olyan indítvány, amely a szavazás során nem kap 61 fehér golyót.

13. cikkely: Kizárólagosan a Prieuré de Sion Konventje dönt az alapszabályzattal és a szertartásrend belső előírásaival kapcsolatos minden módosításról, melyhez a 121 közül 81 tag szavazata szükségeltetik.

14. cikkely: Minden új tag felvételéről a „tizenhárom rózsakeresztesek tanácsa” dönt. A címeket és a feladatokat a Prieuré de Sion nagymestere adományozza, illetve szabja ki. A tagok hivatali ideje egész életükre szól. A cím jog szerint egyik vagy másik általuk választott gyermekükre száll, nemre való tekintet nélkül. Az így kijelölt gyermek lemondhat jogairól, de nem teheti ezt fiú vagy leánytestvére, illetve egyéb rokona vagy más személy javára. Nem vehető fel újra a Prieuré de Sion tagjainak soraiba.

15. cikkely: Huszonhét teljes naptári napon belül, a Rend két tagjának kapcsolatba kell lépnie a jövendőbeli taggal, hogy megszerezzék beleegyező vagy lemondó nyilatkozatát. Beleegyező okirat hiányában, egy 81 napos gondolkodási időszakot követően a lemondást jogilag is tudomásul veszik és a helyet megüresedettnek tekintik.

16. cikkely: Az előbbi cikkelyekben megerősített öröklési jognál fogva, a Prieuré de Sion Nagymesterének címei és kötelességei ugyanazon előjogok szerint átszállnak utódjára. A Nagymester hivatalának megüresedése és a közvetlen utód hiányának esetében a Konventnek 81 napon belül szavazást kell tartania.

17. cikkely: Minden határozatot a Konventnek kell megszavaznia és a Nagymester Pecsétjével kell érvényesíteni. A Főtitkárt a Konvent nevezi ki három évre, amely tisztség megújítható hallgatólagos jóváhagyással. A Főtitkárnak a Parancsnoki fokozatot kell viselni ahhoz, hogy a főtitkári feladatokat elláthassa. A funkciók és a feladatok ellátásért nem jár fizetség.

18. cikkely: A Prieuré de Sion hierarchiája öt fokozatból áll: ’

1. fokozat Nautonnier szám: 1 A 13 Rose-Croix

2. fokozat Croisé szám: 3 (Arche)

3. fokozat Commandeur szám: 9

4. fokozat szám: 27 A Templom

5. fokozat Ecuyer szám: 81 kilenc központja Összesen: 121 (commanderies)

19. cikkely: Van 243 Szabad Testvér, akiknek megjelölése Preux, illetve az 1681-es év óta Enfants de Saint Vincent, akik nem vesznek részt sem a szavazásban, sem pedig a Konventben, de akiknek a Prieuré de Sion bizonyos jogokat és kiváltságokat biztosít az 1681. január 17-i határozattal összhangban.

20. cikkely: A Prieuré de Sion anyagi forrásai ajándékokból és a tagok által fizetett díjakból tevődik össze. A tartalékot őrzését, amelynek neve „a ’Rend Öröksége” a tizenhárom Rose-Croix Tanácsára bízták. Ezt a kincset csak akkor végszükség esetén lehet felhasználni, és ha a Prieuré de Siont és tagjait súlyos veszély fenyegeti.

21. cikkely: A Konventet a Főtitkár hívja össze, amennyiben a tizenhárom Rose-Croix Tanácsa ezt szükségesnek ítéli.

22. cikkely: A Prieuré de Sionhoz való tartozás megtagadása, nyilvánosan és írásban, indok nélkül illetve az illető személyét érintő fenyegetés híján, az illető tag kizárását vonja maga után, melyet a Konvent hirdet ki.

Az alapszabályzat 22 cikkelyből álló szövege összhangban az eredeti szöveggel valamint az 1956. június 5-i Konvent módosításaival.

 

A Nagymester Aláírása

Jean Cocteau

 

Bizonyos részletek tekintetében a fenti alapszabályok eltérést mutatnak attól az alapszabályzattól, amelyet a francia rendőrségtől kaptunk, de ugyanakkor különböznek a „Prieuré dokumentumok” Sionra vonatkozó adataitól is. Ez utóbbi szerint a Sion teljes taglétszáma 1093, míg a francia rendőrségtől kapott információk szerint ez pontosan 9841. A fenti cikkelyek értelmében viszont a Sionnak összesen csupán 364 tagja van, beleértve az ún. „Saint Vincent gyermekeit”, akik összesen 243-an vannak. A „Prieuré dokumentumok” hét fokozatot különböztetnek meg, míg a francia rendőrségtől kapott szabályzatban ez a hierarchia kilenc fokozatra bővül. A fent részletesen ismertetett szabályokból viszont az tűnik ki, hogy a hierarchia öt fokozatból épül fel, sőt a megjelölések eltérnek az előző két forrásban szereplő címektől.

Lehetséges, hogy ezek az ellentmondások a rendben bekövetkezett szakadásról, vagy legalábbis kezdeti válságról tanúskodnak; ami körülbelül 1956 tájékán következhetett be, amikor a „Prieuré dokumentumok” először kezdtek megjelenni a Bibliothéque Nationale-ban. Philippe de Chérisey pontosan egy ilyen belső válságra utal egy nemrégiben. megjelent cikkében. Chérisey azt mondja, hogy a szakadás 1956 és 1958 között történt, és olyan méreteket ölt majd, mint az a konfliktus, amely végül a Sion és a Templomos Lovagrend kettéválásához vezetett 1188-ban, és amelyet a „szilfa kivágása” jelképez. De Chérisey szerint Plantard kiváló diplomáciai képességeinek köszönhetően sikerült elkerülni a kettéválást, mivel az eltévelyedőket visszaterelte e rend kebelébe. Bármilyen belső válsággal is küzdhetett a Prieuré de Sion, úgy tűnik, hogy a rend az 1981. januári Konventtől kezdődően ismét egy egységes és összetartozó szervezetet alkotott.

Ha Francois Ducaud-Bourget valamikor a Prieuré de Sion nagymestere volt, egyértelmű, hogy jelenleg már nem ó tölti be ezt a tisztséget. De Chérisey kijelentette, hogy Ducaud-Bourget-t nem a szükséges számú szavazattal választották meg, ami jelentheti azt is, hogy csak a szakadárok választották meg őt nagymesternek. Nem tudjuk, hogy Ducaud-Bourget-t ténylegesen kizárták-e a rendből, vagy pedig még mindig a Prieuré de Sion tagjainak sorába tartozik. Mindenesetre helytállónak látszik az a feltevés, hogy bármilyen kapcsolatok is fűzhették a Sionhoz a múltban, ezek mára teljesen megszűntek.

Az alapszabályok világosan lefektetik, hogy milyen elvek vezérlik a Prieuré de Sion nagymestereinek kiválasztását. Ennek alapján érthetővé válik az is, hogy miért voltak a Sionnak öt, illetve nyolcéves nagymesterei, és hogy a Sion nagymesteri címe miért vándorol egy bizonyos származási vonalon és a hozzá kapcsolódó családfák szövevényes hálózatán belül, illetve kerül időnként azon kívülre, majd ismét vissza. Úgy tűnik, hogy a nagymesteri cím elvben ugyan öröklődő, és nemzedékről nemzedékre hagyományozódott évszázadokon keresztül egymással bonyolult rokonsági kapcsolatban álló olyan családokon keresztül, akik mindannyian. a Merovingokhoz vezetik vissza eredetüket. Abban az esetben, ha nem volt címre jogosult megválasztható személy, vagy amikor a kijelölt címre jogosult személy nem fogadta el a felajánlott pozíciót, akkor a nagymesteri címet, feltételezhetően az alapszabályzatban leírt eljárásokkal összhangban, egy kiválasztott kívülálló személyre ruházták. Ilyen alapon történhetett tehát, hogy olyan személyek mint Leonardo, Newton, Nodier és Cocteau felkerültek a Sion nagymestereinek listájára.

 

 

Plantard de Saint-Clair

 

A „Prieuré dokumentumokban” a legkiemelkedőbb helyet elfoglaló és leggyakrabban szereplő nevek között találjuk a Plantard-családot. A Sauniére-val és a rennes-le-chateau-i rejtéllyel kapcsolatban felmerülő sok személy közül Pierre Plantard de Saint-Clair volt a legtekintélyesebb. A „Prieuré dokumentumok” genealógiája szerint Plantard II. Dagobert király és a Merovingok egyenes ági leszármazottja. Ugyanezen genealógiák azt mutatják, hogy Plantard közvetlen leszármazottja az egykori Chateau Barberie tulajdonosainak, amelyet Mazarin bíboros 1659-ben földig romboltatott.

Kutatásaink során újra és újra Plantard nevére bukkantunk. Úgy látszott, hogy az elmúlt huszonöt év során kibocsátott információkkal kapcsolatos minden nyom végül hozzá vezethető vissza. 1960-ban Gérard de Séde egy interjút készített vele, amelyben Plantard egy Gisors-ban elrejtett „nemzetközi titkokról” beszél. Valószínűnek látszik, hogy a következő évtizedben Plantard fontos információkat szolgáltatott Gérard de Séde Gisors-ról és Rennes-le-Chataeu-ról írt könyveihez. Nemrégiben fény derült arra, hogy Plantard nagyapja Bérenger Sauniére személyes ismerőse volt, és Plantard maga is számos földterületet birtokol Rennes-le-Chateau és Rennes-le-Bains környékén, melybe beletartozik a Blanchefort-hegy is. Amikor az Ardennekben fekvő Stenay-ben a városi antikváriust megkerestük, elmondta nekünk, hogy az a hely, amelyen Szent Dagobert Öreg Temploma (ahová először temették) állt, ugyancsak Plantard birtokában van. Végül pedig a francia rendőrségtől kapott alapszabályokban Plantard a Prieuré de Sion Főtitkáraként van feltüntetve.

1973-ban egy francia magazin beszélgetést közül Plantard-ral, mely valószínűleg egy telefoninterjú szövegén alapult. Egyáltalán nem okozott meglepetést, hogy Plantard nem mutatkozott túlságosan közlékenynek a beszélgetés során. Ahogyan arra számítani lehetett, kijelentései utalásszerűek, titokzatosak, provokatívak és meghökkentőek voltak, és ugyanakkor számos újabb kérdést vetettek fel. Így például, amikor a Merovingok származási vonaláról és trónigényéről, a következőket mondta: „Vissza kell mennie bizonyos nagy francia nemesi családok eredetéig, és akkor meg fogja érteni, hogy egy Henri de Montpézat nevű személy hogyan válhat majd egy napon királlyá”. Amikor a Prieuré de Sion célkitűzéseiről kérdezték, Plantard a szokásos kitérő választ adta: „Nem mondhatom meg önnek. Az a társaság, amelyhez tartozom, ősi időkre nyúlik vissza. Én csupán mások nyomába lépek, egy láncszem vagyok. Bizonyos dolgok őrzői vagyunk. Ebből nem csinálunk reklámot.”

Ugyanez a francia folyóirat egy jellemrajzot is közölt Plantard-ról, melyet első felesége, Anne Lea Hisler írt, aki 1971-ben halt meg. Ha a magazinnak hinni lehet, akkor az irodalmi arckép először a Circuitben, a Prieuré de Sion saját belső kiadványában jelent meg, amelyben Pierre Plantard is rendszeresen írt „Chyren” írói álnév alatt.

Ne felejtsük el, hogy ez a pszichológus oly különböző személyek barátságát mondhatta magáénak, mint Comte Israél Monti, aki egyike volt a Szent Vehm testvéreinek; azután Gabriel Trarieux d’ Egmont, a 13 Rose-Croix közül az egyik; Paul Lecour, az Atlantisz filozófusa; Hoffet abbé, a Vatikán Dokumentációs Szolgálatának tagja; Th. Moreaux, a bourges-i Konzervatórium igazgatója. stb. Emlékezzünk arra, hogy a német megszállás idején letartóztatta és megkínozta a Gestapo, és politikai fogolyként hosszú hónapokat töltött a börtönben. Mint a titkos tudományok doktora, kellőképpen megtanulta megbecsülni a titkos információ értékét, amely kétségkívül ahhoz vezetett, hogy tiszteletbeli taggá választották számos hermetikus társaságban. Mindez együtt formálta egyedülálló személyiséggé, a béke misztikusává, a szabadság apostolává, aszkétává, akinek vezérlő eszméje az emberiség jólétének szolgálata. Meglepő-e vajon ennek alapján, hogy egyike lett azoknak szürke eminenciásoknak, akikhez a világ nagyjai tanácsért folyamodnak? 1947 után a svájci kormány meghívását követően, éveken keresztül Svájcban élt.

Madame Hisler kétségtelenül arra törekedett, hogy egy ragyogó és példás jellemet állítson elénk. Bizonyos helyeken Madame Hisler stílusa homályos és túlfűtött, és ha a felsorolt jeles barátokat közelebbről szemügyre vesszük, meglehetősen furcsa társaság benyomását keltik.

Másrészt viszont Plantard összeütközése a Gestapóval arra utal, hogy valami dicséretes dolgot cselekedett a német megszállás ideje alatt. Kutatómunkánk ezen a téren végre kézzelfogható eredménnyel járt, ugyanis kiderült, hogy Plantard már 1941-ben egy ellenállási folyóiratot kezdett szerkeszteni Vaincre címmel, amely Párizs egyik külvárosában jelent meg, és később Plantard 1943 októberétől égészen 1944 végéig volt a Gestapo fogságában.

Az is kiderült, hogy Plantard barátai és ismerősei között – a Madame Hisler által említetteken kívül olyan hírneves közéleti alakokat találunk, mint például André Malraux és Charles de Gaulle. Úgy látszik, hogy Plantard kapcsolatai kiterjedtek a hatalom legfelsőbb köreire is. 1958-ban Algéria felkelt Franciaország ellen és De Gaulle tábornok megpróbálta visszaszerezni az elnöki pozíciót. Úgy tűnik, hogy De Gaulle kimondottan Plantard-hoz fordult segítségért, aki André Maulraux-val és másokkal együtt de Gaulle felkérésére mozgósította, az ún. „Közbiztonsági Bizottságokat”, amelyek kulcsszerepet játszottak abban, hogy de Gaulle végül visszatérhetett az Elysee palotába. Egy 1958. július 29-i keltezésű levélben de Gaulle személyesen mondott köszönetet Plantard-nak szolgálataiért, egy öt nappal később kelt második levélben pedig a tábornok arra kéri őt, hogy a bizottságokat oszlassák fel, mivel azok célkitűzésüket már teljesítették. Plantard ezek után a sajtóban és a rádióban közzétett hivatalos közleményben bejelentette a bizottságok feloszlatását.

Talán nem is szükséges külön hangsúlyoznunk, hogy kutatásunk előrehaladtával, egyre inkább szerettük volna Plantard-t személyesen is megismerni. Legelőször úr úgy tűnt, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy ez a találkozó valaha is létrejön. Egyszerűen képtelenek voltunk, Plantard nyomára találni, és semmi egyéb olyan eszköz nem állt rendelkezésünkre, amelynek segítségével, mint magánszemélyek, Plantard tartózkodási helyét kideríthettük volna. 1979 kora tavaszán egy másik film forgatásába kezdtünk Rennes-le-Chateau-ról a BBC részére, amely minden lehetséges módon támogatott bennünket. Végül a BBC segítségével sikerült kapcsolatba lépnünk Plantard-ral és a Prieuré de Sionnal.

A nyomozás kezdeti szakaszában egy Párizsban élő angol újságírónő volt segítségünkre, aki a BBC számára dolgozott és rendkívül szerteágazó kapcsolatrendszert épített ki Franciaországban, amelyen keresztül megpróbált a Prieuré de Sion nyomára jutni. Kezdetben, amikor végigjárta a szabadkőműves páholyokat és a párizsi ezoterikus „szubkultúrát”, mint ahogyan az előre kiszámítható volt, mindenütt a tudatos megtévesztésbe és ellentmondásokba ütközött. Az egyik újságíró például arra figyelmeztette, hogy bárki, aki megpróbál túl közel férkőzni a Sionhoz, előbb-utóbb az életével fizet. Egy másik újságíró ezzel szemben azt mondta, hogy a Sion létezett ugyan a középkorban, de manapság már nincs ilyen szervezet. A Grande Loga Alpina egyik tisztviselője viszont azt állította, hogy tudomása van ugyan egy Sion nevű teljesen modern szervezetről, amely azonban korábban soha nem létezett.

Miután ezen zűrzavaros útvesztőkön sikerrel átverekedte magát, kutatónk végül is eredménnyel járt. Sikerült kapcsolatba lépnie Jea-Luc Chaumeil-lel, aki egy magazin részére korábban interjút készített Plantard-ral, és műveiben kiterjedten foglalkozott Sauniére-vel, Rennes-le-Chateau-val, és a Prieuré de Sionnal. Mint megvallotta, ő maga nem tagja ugyan a Sionnak, de felajánlotta, hogy felveszi a kapcsolatot Plantard-ral és megbeszél vele egy találkozót a nevünkben. Időközben Chaumeil további információval látta el képviselőnket.

Chaumeil szerint a Prieuré de Sion a szó legszorosabb értelmében véve nem egy „titkos társaság”, csupán szeretné a nyilvánosság elől továbbra is elrejteni létezését, tevékenységét és tagjainak kilétét. A Journel Oficiel-ben közzétett hirdetmény nem volt hiteles, ugyanis azt a rend egyes „szakadár tagjai” jelentették meg. Chaumeil szerint ugyanez vonatkozik a rendőrségen bejegyzett alapszabályzatra, amely szintén a „szakadár tagoktól” származott.

Chaumeil megerősítette azon gyanúnkat, hogy a Sion nagyra törő politikai terveket dédelget. Néhány éven belül, állította Chaumeil, drámai változás fog bekövetkezni a francia kormányzatban, egy olyan változás, amely kikövezi majd az utat egy populáris monarchia számára, amelyben egy Meroving király uralkodik. A változás hátterében a Sion áll majd, mint ahogyan ott állt mindig is észrevétlenül évszázadokon keresztül a színfalak mögött, amikor rendkívüli változások következtek be. Chaumeil szerint a Sion elveti a materializmust és eltökélt szándéka, hogy megvalósítsa az „igaz értékek” restaurációját, melyek inkább spirituális és ezoterikus jellegűek. Ezek az értékek, magyarázta tovább Chaumeil, végső soron a kereszténység előtti időkre nyúlnak vissza, bár a Sion keresztény szervezetnek vallja magát, és az alapszabályok is hangsúlyozzák a rend keresztény jellegét. Chaumeil megismételte azt is, hogy a Sion nagymesteri tisztét Francois Ducaud-Bourget tölti be. Amikor afelől érdeklődtünk; hogyan egyeztethető össze Ducaud-Bourget tradicionalizmusa a kereszténység előtti értékekkel, Chaumeil azt válaszolta nagy titokzatosan, hogy erről talán őt magát kellene megkérdeznünk.

Chaumeil hangsúlyozta, hogy a Prieuré de Sion nagy hagyományokkal rendelkezik, ősi időkre nyúlik vissza, és összetételét tekintve igen változatos képet mutat, ugyanis a tagságon belül gyakorlatilag a társadalmi élet minden területe képviselve van. Célkitűzéseik nem korlátozódnak kizárólag arra, hogy a Meroving származási vonal ismét hatalomra kerüljön. Ezután Chaumeil nagyon különös kijelentést tett kutatónknak. Megjegyezte, hogy a Prieuré de Sion nem minden tagja zsidó származású. A mellékesen odavetetett megjegyzésből levonható következtetés nyilvánvalóan az, hogy a rend tagjai közül néhányan, sőt az is lehet, hogy igen sokan zsidó származásúak. Ezen a ponton egy újabb zavarba ejtő ellentmondásba ütköztünk. Még ha el is fogadjuk, hogy az alapszabályok hitele kétes, hogyan lehetséges, hogy egy rend, amelynek zsidó származású tagjai is vannak, egy olyan nagymestert választ magának, akit a szélsőséges katolikus tradicionalizmus képviselőjének tekintenek, és akinek közeli barátai közé tartozik Marcel Lefebvre, aki jól ismert az antiszemitizmus határát súroló kijelentéseiről?

Chauméil egyéb meghökkentő kijelentéseket is tett. Beszélgetésünk során például megemlítette Lotharingia hercegét, aki a Merovingok leszármazottja és akinek „szent küldetése éppen ezért nyilvánvaló”. Ez a megjegyzés annál is inkább meghökkentő, mivel nem ismerünk ma olyan személyt, aki Lotharingia valódi vagy akár címzetes hercege lenne: Miért célozgatott Chaumeil arra, hogy egy ilyen herceg valóban létezik, és talán inkognitóban él? Lehetséges, hogy a herceg szót tágabb értelemben használta, és a leszármazottakat is beleértette? Ebben az esetben a jelenlegi Lotharingia herceg nem más, mint Habsburg Ottó, aki Lotharingia címzetes hercege.

A Chaumeil által elmondottak tulajdonképpen nem adtak igazi választ a kérdésekre, hanem további, újabb kérdések kiindulópontjául szolgáltak. Az a kutató, aki megbízásunkból dolgozott, a rendelkezésére álló rövid felkészülési idő miatt nem igen tudta, hogy pontosan milyen kérdéseket tegyen fel neki. Jelentős áttörést sikerült elérnie azáltal, hogy külön hangsúlyozta a BBC érdeklődését az ügy iránt. A BBC sokkal nagyobb tekintélynek örvend a kontinensen, mint Nagy- Britanniában, és a név hallatára, mint a varázsigére mindenütt megnyílnak az ajtók. A BBC érdeklődését tehát mindenképpen komolyan kellett venniük, hiszen bizonyára tudták, hogy egy BBC-film, azáltal, hogy bizonyos tényekre hangsúlyt helyez, illetve azoknak valódiságát igazolja, vonzó lehetőséget jelenthet és rendkívül hatékony eszközként szolgálhat arra, hogy egy ügy hitelességet megalapozza és megfelelő pszichológiai légkört és környezetet teremtsen különösen az angol nyelvterületen. Ha a Merovingokat és Prieuré de Siont „hipotetikus történelmi tényt” vagy általánosan elismert történelmi tényt fogadnák el, mint például a hastings-i csatát, vagy Becket Tamás meggyilkolását, akkor ez egyértelműen a Sion javát szolgálná. Kétségtelenül ilyen megfontolások vezérelték Chaumeilt, amikor rászánta magát arra, hogy telefonáljon Plantard-nak.

Végül 1979 márciusában sikerült Plantard-ral egy találkozót megbeszélnünk. A találkozó jellege és körülményei nem sokban különböztek a keresztapák találkozóitól, ami egy párizsi moziban zajlott le, melyet a BBC bérelt külön erre az alkalomra, és amelyen mindkét fél saját kíséretével jelent meg.

Plantard az arisztokratákra jellemző finoman visszafogottságot árasztó, méltóságteljes és megnyerő férfi volt. Páratlan műveltségről tett tanúbizonyságot, és látszott, hogy hozzászokott a szellemes és csipkelődő, elmés válaszokhoz. Szemében gyakran csillant fel szelíd, derűs, elnéző és atyai jóindulatot tükröző pillantás. Volt benne valami határozottan aszketikus és puritán egyszerűség. Nem kérkedett gazdagságával, az öltözéke sem volt kihívó. Amennyire meg tudtuk állapítani, még saját kocsival sem rendelkezett.

A legelső és a két rákövetkező találkozónkon Plantard egyértelművé tette, hogy egyáltalán semmit nem fog elárulni nekünk a Sion jelenlegi tevékenységéről vagy célkitűzéseiről. Másrészt készségesen felajánlotta, hogy a Sion múltjával kapcsolatban bármilyen kérdésre szívesen válaszol. Bár nem volt hajlandó arra, hogy bármilyen nyilvános kijelentésben vagy akár a filmen a jövőről beszéljen, mégis megengedett néhány célzást erre vonatkozólag. Kijelentette például, hogy a Prieuré de Sionnak valóban birtokában van a jeruzsálemi Templom elveszett kincse, amelyet i. sz. 70-ben Titus római légiói raboltak el. Ezeket a kincseket „vissza fogják vinni Izraelbe, ha eljön az ideje”. Plantard ezeket mind mellékesnek nevezte, és hozzátetté, hogy az igazi kincs „spirituális” jellegű. Arra is utalt, hogy ez a „spirituális kincs” tulajdonképpen egy titok, ami valamilyen módon egy fontos társadalmi változást idéz majd elő. Chaumeil szavait idézve Plantard kijelentette, hogy Franciaországban egy drámai változás következik majd be a közeljövőben, nem egy forradalom, de egy radikális változás a francia intézményrendszerben, amely előkészíti a monarchia visszaállításához vezető utat. A kijelentésben nyoma sem volt a prófétákra jellemző színpadiasságnak, Plantard halkan, száraz tárgyilagossággal és rendkívül határozottan egyszerűen értésünkre adta, hogy ez fog történni.

Plantard társalgásában bizonyos furcsa következetlenségeket fedeztünk fel. Időnként úgy tűnt, hogy a Prieuré de Sion nevében beszél a többes szám első személyű „mi” névmást használva. Más alkalommal, a kívülálló távolságtartása érződött benne, és egyedül csak saját magáról beszélt, mint a Merovingok jogos örököséről, egy igaz királyról, a Siont pedig szövetségeseinek, illetve támogatóinak nevezte. Szavaiból két egymástól határozottan elkülöníthető hangot véltünk kihallani, melyek nem mindig voltak egymással összeegyeztethetőek. Az egyik a Sion Főtitkárának hangja volt, a másik pedig az álruhás király hangja, aki „uralkodik, de nem kormányoz”, és aki a Siont egyfajta titkos tanácsként kezeli. A két különböző hang közötti disszonanciára soha nem kaptunk kielégítő magyarázatot, és Plantard-t sem sikerült rábírni arra, hogy az ellentmondást tisztázza.

A Plantard-ral és társaival lezajlott három találkozó után sem lettünk sokkal okosabbak. A Közbiztonsági Bizottságoktól és a Charles de Gaulle-tól kapott levelektől eltekintve semmi egyéb jelét nem tapasztaltuk a Sion politikai befolyásának vagy hatalmának, mint ahogyan annak sem, hogy akikkel találkoztunk valóban képesek lennének a francia kormányzat és intézményrendszer átalakítására. Az sem derült ki, hogy a Meroving származási vonalat miért kellene komolyabban venni, mint más királyi családok részéről történő restaurációs kísérleteket. Számos Stuart trónigénylő van például, aki a brit trónra pályázik, és a modern történészek véleménye szerint, az ő igényük sokkal szilárdabb alapokon nyugszik, mint a Merovingoké. Szerte Európában is számos igénylő pályázik a megüresedett trónokra, és élnek még a Bourbonok, a Habsburgok, a Hohenzollernek és a Romanov-dinasztiák leszármazottai. Miért kellene az ő igényüket kevésbé hitelesnek tekinteni, mint a Merovingokét? Ha az „abszolút legitimitás” kategóriáiban gondolkodunk, és tisztán technikai szempontból nézzük a dolgot, akkor a Merovingok igénye valóban elsőbbséget élvezhet. A modern világban ez a kérdés azonban pusztán elméleti jellegűnek tűnik.

Ismét felmerült bennünk a gyanú, hogy a Prieuré de Sion talán csak egy periferikus „abszurd módon szélsőséges” szekta, és egyszerűen csak a bolondját járatják velünk. Ennek ellenére minden kutatási eredményünk azt jelezte, hogy a rend a múltban valódi hatalommal rendelkezett, és nemzetközi szempontból jelentős ügyekbe bonyolódott. Az is nyilvánvaló, hogy az ügynek még ma is léteznek rejtett vonatkozásai, ugyanakkor semmi olyasmit nem érzékeltünk, ami bármi módon arra utalt volna, hogy anyagi haszonszerzés motiválná törekvéseiket. Ha Plantard úgy kívánta volna, akkor a Prieuré de Siont egy rendkívül jövedelmező vállalkozássá tehette volna, hasonlóan sok más divatos kultuszhoz, szektához és intézményhez. Mint láttuk, a legfontosabb „Prieuré dokumentumok” többsége magánkiadásban jelent meg, és a Sion nem csalogatott újabb tagokat soraiba, még annyira sem, ahogyan ez egy szabadkőműves páholy esetében előfordulhat. Amennyire meg tudtuk állapítani, a rend taglétszámát szigorúan rögzítették és új tagokat csak akkor fogadtak be, ha valakinek a helye megüresedett. Ez a „kizárólagosság” rendkívüli magabiztosságról és arról a meggyőződésről tanúskodott, hogy egyszerűen nincs szükségük arra, hogy akár anyagi nyereség vagy egyéb más indítéktól vezérelve újoncok sokaságát fogadják be a rendbe. Ez azt jelentette, hogy „már volt valami, ami minden egyéb érvnél erősebben szólt mellettük”, valami, aminek révén olyan emberek sorakoztak fel mögöttük, mint Malraux és de Gaulle. De vajon komolyan hihetjük-e, hogy Maulraux és de Gaulle a Meroving-dinasztia restaurálására törekedtek volna?

 

 

A Prieuré de Sion politikája

 

1973-ban egy Mathieu Paoli nevű svájci újságíró megjelentetett egy könyvet, és abban beszámol kitartó próbálkozásairól, hogy a Prieuré de Sionnal kapcsolatos kutatásokat végezhessen. Ahogyan ezt leírása alapján meg tudtuk ítélni, „informátora” nem volt olyan rangos személyiség a szervezetben, mint Plantard, ráadásul nem is mutatkozott olyan közlékenynek sem. Mivel Paoli a kontinensen tartózkodott, lehetősége nyílt arra, hogy bizonyos szálakon tovább nyomozzon és olyan „helyszíni” szemléket is végezzen, amely nekünk nem állt módunkban. Könyve éppen ezért sok érdekességet tartogatott, és annyi új információt tartalmazott, hogy mindenképpen folytatást kívánt. Érthetetlennek találtuk, hogy Paoli miért nem írta meg a könyv folytatását. Amikor megpróbáltunk bővebbet megtudni róla, kiderült, hogy 1977-ben vagy 1978-ban Paolit az izraeli kormány utasítására mint kémet lelőtték, mivel megpróbált bizonyos titkokat az araboknak eladni.

Paoli módszerei és megközelítése sok tekintetben nagyon hasonló volt a miénkhez. Ő is felvette a kapcsolatot Leo Schidlof leányával Londonban, és ugyancsak azt az információt kapta Schidlof kisasszonytól, hogy legjobb tudomása szerint édesapja semmilyen kapcsolatot nem tartott fenn titkos társaságokkal. Semmi köze nem volt a szabadkőművességhez, sem pedig a Meroving genealógiákhoz. BBC-kutatónkhoz hasonlóan, Paoli is felkereste a Grande Loge Alpina nevű szervezetet, és találkozott a Loge Kancellárjával, egyértelmű választ kérdéseire azonban nem kapott. Paoli szerint a Kancellár tagadta, hogy bármi tudomása lenne „Lobineau” vagy „Schidlof” nevű személyekről. Az Alpina nyomdai jelzésével megjelenő különböző művekre vonatkozólag pedig a Kancellár teljesen kategorikusan kijelentette, hogy ilyen könyvek nem léteznek. Ezzel ellentétben, Paoli egyik személyes jó barátja, aki egyben az Alpina tagjai közé tartozott, kijelentette, hogy saját szemével látta a szóban forgó könyveket a Loge könyvtárában. Paoli így ír ezzel kapcsolatos a következtetéseiről:

Két lehetőség áll fenn. Tekintettel Henry Lobineau műveinek speciális jellegére, a Grande Loge Alpina – amely Svájc területén belül és kívül minden politikai tevékenységet megtilt tagjai számára – nem akarja, hogy az ügyben való részvétele kitudódjon. A másik lehetőség az, hogy valamely más szervezet felhasználta a Grande Loge nevét, hogy így álcázza saját tevékenységét.

A Nemzeti Könyvtár versailles-i szárnyában Paoli megtalálta a Circuit négy kötetét, melyről egyébként a Prieuré de Sion alapszabályzatában is említés történik. Az első közülük 1959. július 1-jei keltezésű volt, és a kiadvány igazgatójaként Pierre Plantard-t tünteti fel. A folyóiratot nem állította, hogy kapcsolatban állt volna a Prieuré de Sionnal, viszont határozottan kinyilvánította, hogy a Francia Erők Szövetsége nevű szervezet hivatalos lapjaként működik. A szervezetnek még egy pecsétje is volt, melyet Paoli a következő adatokkal együtt bemutatott könyvében:

 

Publication périodique culturelle de la Fédération des Forces

Francaises.

116 Rue Pierre Jouhet, 116

Aulnay-sous-Bois - (Seine-et Oise)

Tél: 929-72-49

 

Paoli természetesen ellenőrizte a fenti címet, a megjelölt helyen azonban soha semmilyen magazint nem jelentettek meg, sőt még a telefonszám is hamisnak bizonyult. Minden arra irányuló kísérlete meghiúsult, hogy nyomára jusson a Francia Erők Szövetségének és a mai napig nem került elő a szervezetre vonatkozó információ. Semmiképpen nem tekinthetjük véletlennek azt, hogy a Közbiztonsági Bizottságok főhadiszállásának címeként ugyancsak a Aulnay-sous-Bois volt megadva. Úgy tűnik tehát, hogy a Francia Erők Szövetsége valamilyen módon kapcsolatban állt a bizottságokkal, és ezt a feltevést komoly bizonyítékok támasztják alá. Paoli könyvében arról számol be, hogy a Circuit második kötete egy levélre utal, melyet de Gaulle tábornok írt Pierre Plantard-nak, és amelyben köszönetet mond Plantard szolgálataiért. A szolgálat szó minden valószínűséggel a Közbiztonsági Bizottságok munkájára vonatkozott.

Paoli szerint a Circuit cikkeinek többsége ezoterikus témákkal foglalkozott. A cikkek írói között volt Pierre Plantard, aki saját nevén valamint a „Chyren” írói álnév alatt is publikált, továbbá Anne Lea Hisler, és még mások, akiknek neve már ismerősen csengett számunkra. A folyóiratban megjelentek egészen más jellegű cikkek is. Az egyik ilyen cikk a szőlő, a szőlőművelés, és a szőlőoltás titkos tudományáról beszél, amely úgy tűnt, hogy döntő befolyást gyakorol a politikára. Ennek legfeljebb csak akkor van értelme, ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a szőlőt és a szőlőművelést allegorikusan kell értelmezni, a genealógiák, családfák és dinasztikus kapcsolatok allegóriájaként.

Paoli állítása szerint a Circuitnek azon cikkei, amelyek nem misztikus jellegűek vagy nehezen érthetőek voltak, erősen nacionalista beállítottságot tükröztek. Az egyik cikkben például, mely Adrian Sevrette neve alatt jelent meg, a szerző kijelenti, hogy a jelenlegi problémákra megoldást találni csakis új módszereken és új embereken keresztül lehet, mert a politika halott. Továbbra is az a furcsa helyzet áll fenn, hogy az emberek ezt nem akarják felismerni. Csak egyetlen kérdés létezik: a gazdasági szervezettség. De léteznek-e még vajon olyan férfiak, akik képesek igazi francia módjára gondolkodni, mint a megszállás idején, amikor a hazafiak és ellenállók nem törődtek azzal, hogy bajtársaik, akikkel együtt harcoltak, milyen politikai irányzatokkal szimpatizálnak?

A Circuit 4. kötetéből Paoli a következő szakaszt idézi:

Azt kívánjuk, hogy a Circuit 155 példánya, egy olyan érintkezési pont legyen, amely fényt gyújt; azt kívánjuk, hogy a hazafiak hangja felülemelkedjen az akadályokon, mint ez 1940-ben történt, amikor elhagyták a megszállt Franciaországot, hogy aztán jöjjenek és kopogtassanak a szabad Franciaország vezetőjének ajtaján. Ma ugyanez a helyzet, mindenekelőtt franciák vagyunk, mi vagyunk az az erő, amely ilyen vagy olyan módon azért harcol, hogy egy megtisztult és új Franciaországot építsen fel. Ezt ugyanazzal a hazafias szellemmel kell elvégezni, ugyanazzal az akarattal és együttes cselekvéssel. Amit a következőkben ismertetünk, (az igazi franciák) régi filozófiájának, hitvallásának tekintjük.

A továbbiakban egy részletes kormányzati tervezet ismertetése következik, amelynek célja, hogy Franciaország ismét a régi fényében ragyogjon. A tervezet külön hangsúlyozza például, hogy a jelenlegi megyéket meg kell szüntetni és helyébe a tartományokat kell visszaállítani:

A megye egy önkényesen felállított rendszer, amelyet a forradalom idején hoztak létre, melyet a kor diktált és alakított összhangban a mozgás (ló) követelményeivel. Ma a megye már semmit sem képvisel, míg ezzel ellentétben a tartomány Franciaország élő része; múltunk osztatlan öröksége, ugyanaz az alap, mint amely nemzetünk létét alakította. Saját népi kultúrával, szokásokkal, emlékekkel, gyakran helyi dialektusokkal rendelkezik, amelyeket szeretnénk újra magunkénak tudni és terjeszteni. A tartománynak saját külön védelmi és közigazgatási apparátussal kell rendelkeznie, melyet a saját igényeknek és szükségleteknek megfelelően kell alakítani, a nemzeti egység keretében.

Ezután Paoli a tervezet következő nyolc oldalát idézi. Ezeknek témáját az alábbi címszavak jelzik:

A Tartományok Tanácsa

Államtanács

Parlamenti Tanács

Adók

Munka és Termelés

Egészségügy

Nemzeti Oktatás

Nagykorúság

Lakáskérdés és Iskolák

A kormányzati terv fenti címszók alatt, ismertetett javaslatai nem adnak okot különösebb vitára. Egészében véve elég ártalmatlannak tűnik és egyáltalán nem derül ki belőle, hogy ezeken az intézkedéseken keresztül hogyan lehetne Franciaország megkopott fényét újra visszaadni. Paoli a következőket mondja: „A javaslatok... nem forradalmiak, de a francia állam valóságos struktúráinak realista elemzésén nyugszanak, és az egészet áthatja egyfajta józan gyakorlatiasság.” A Circuit-ban ismertetett kormányzati tervezet azonban nem mondja ki egyértelműen, hogy végső soron milyen valóságos bázisra épül majd ez egész tervezet, ha bevezetésre kerül. Feltételezhető azonban, hogy ez a bázis egy populáris monarchia visszaállításával valósul meg, amelynek élén a Merovingok leszármazottai állnak majd. Természetesen felesleges, hogy a Circuit-ban ezt a tényt külön hangsúlyozzák, hiszen ez az az alaptézis, premissza, amely a folyóiratban megjelenő minden anyag sarkköve. Azok számára, akiknek a magazint szánták, a Meroving-dinasztia restaurációja magától értetődő és elfogadott célkitűzés, amely nem szorul különösebb magyarázatra.

Könyvének ezen a pontján Paoli egy olyan kérdést feszeget, amely már bennünket is régóta foglalkoztatott:

Az egyik oldalon adva van a Merovingok egy titkos leszármazottja, és a másik oldalon pedig egy titkos mozgalom, a Prieuré de Sion, amelynek célja, hogy elősegítse a Meroving származási vonal trónra kerülését egy populáris monarchia keretében. Szükséges azonban tudnunk, hogy ez a mozgalom megelégszik-e ezoterikus- politikai jellegű elmélkedéssel (amelynek be nem vallott végső célja a haszonszerzés a világ hiszékenységének és naivitásának kihasználásával), vagy pedig ez a mozgalom a valóságban is aktívan működik-e?

Paoli ezután a rendelkezésére álló bizonyítékok mérlegelésével megpróbál választ találni a kérdésre. Következtetéseit így összegzi:

A Prieuré de Sion minden kétséget kizárólag befolyásos kapcsolatokkal rendelkezik. Egy társaság megalapítását a gyakorlatban a Belügyminisztériumhoz kell beterjeszteni előzetes vizsgálatra. Ez egyformán érvényes folyóiratokra és kiadótársaságokra is. Ezek az emberek mégis képesek arra, hogy álnéven, hamis címeket felhasználva, nem létező kiadótársaságokon keresztül, olyan műveket publikáljanak, amelyeket nem forgalmaznak sehol sem Franciaországban, sem Svájcban. Két lehetőség van: vagy a kormányzati hatóságok nem végzik el feladatukat, vagy pedig...

Paoli nem bocsátkozik fejtegetésekbe a második lehetőséget illetően, de ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ő a ki nem mondott alternatívát tartja valószínűbbnek a kettő közül. Azt gondolja tehát, hogy nemcsak kormánytisztviselők, hanem velük együtt más befolyásos emberek is a Sion tagjai közé tartoznak, vagy pedig annak utasításai szerint cselekednek. Ha ez valóban így van, akkor a Sion minden bizonnyal valóban rendkívüli hatalommal rendelkezik.

Bár Paoli kiterjedt nyomozást folytatott, megelégszik azzal a magyarázattal, hogy a Sion végső célja a Merovingok legitim trónigényének érvényesítése. Saját bevallása szerint eddig a pontig tudja a Sion célkitűzéseit megérteni, ezen a ponton túl azonban megreked, teljesen tanácstalan. Mi értelme annak, teszi fel a kérdést, hogy 1300 évvel a trónfosztás után a Merovingok ismét visszakapják a koronájukat? Vajon különbözne-e bármilyen tekintetben egy modern Meroving kormányzat a többi létező rendszertől? Ha igen, akkor miért és mennyiben lenne más? Mi az, ami tulajdonképpen olyan különlegessé teszi a Merovingokat? Hiába ismernénk legitimnek követelésüket, hiszen ennek ma már nincsen jelentősége. Vajon mi késztethetett a múltban és a jelenben is ilyen sok nagyhatalmú és intelligens embert arra, hogy nemcsak figyelmet szenteljen az ügynek, hanem hűségét is felajánlja ezen célok érdekében?

Természetesen mi is pontosan ugyanezeket a kérdéseket tettük fel magunknak. Paolihoz hasonlóan készek voltunk elismerni a Merovingok követelésének legitimitását, de nem értettük, hogy ennek milyen jelentősége lehet napjainkban? Vajon valóban olyan meggyőzően hangzó érv egy monarchia jogi-technikai legitimitása? Mi az oka annak, hogy egy dinasztia, függetlenül attól, hogy legitim-e vagy sem, ilyen fokú engedelmességet parancsol és ilyen komoly támogatást élvez?

Ha csupán egy csoport különc félbolonddal lett volna dolgunk, akkor az egész ügyet elvetettük volna. A helyzet azonban nem így állt. Egy rendkívül befolyásos szervezettel álltunk szemben, amelynek soraiba tartoztak korunk legjelentősebb, legkiválóbb, legünnepeltebb és legnagyobb felelősségtudattal megáldott egyéniségei közül jó néhányan. Ezek az emberek sok esetben olyan valóságos célkitűzésnek tekintették a Meroving-dinasztia restaurálását, amelynek érdekében képesnek mutatkoztak arra, hogy felülemelkedjenek a politikai, társadalmi és vallási különbségeken is.

Egyszerűen nem értettük, hogy mi vezérel ennyi nagytekintélyű, köztiszteletben álló embert arra, hogy nyilvánosan is síkra szálljon egy 1300 éves származási vonal restaurációja mellett. Lehetséges, hogy valami elkerülte a figyelmünket? Lehetséges, hogy többről van szó, mint a Merovingok trónigényéről? Elképzelhető-e, hogy volt valami rendkívüli jelentőségű dolog, amely a Merovingokat minden más dinasztiától megkülönböztette? Lehetséges-e, hogy volt valami egészen egyedi és sajátságos, amit a Meroving királyok a vérükben hordoztak?