A Templomos Lovagrenddel kapcsolatos rejtélyek

Dióhéjban összefoglalva így szól tehát a templomosok története különböző írók beszámolóinak tükrében, és ahogy kutatómunkánk során először mi is megismerkedtünk vele. Hamar felfedeztük azonban, hogy a rend történetének létezik egy másik, sokkal kevésbé megfogható, sokkal izgatóbb és elvontabb dimenziója. A lovagrendet már fennállása során is titokzatosság övezte. Voltak, akik azt mondták, hogy a templomosok varázslók, titkos tanok beavatottjai és alkimisták voltak. Már a kortársaik is őrizkedtek tőlük, mivel azt hitték róluk, hogy tisztátalan erőkkel kötöttek szövetséget. Már 1208-ban, az albigensek elleni keresztes háború kezdetén megrótta III. Ince pápa a lovagokat keresztényhez nem méltó magatartásuk miatt, és egyértelműen a fekete mágia gyakorlására célzott. A másik oldalon voltak olyanok, akik túláradó lelkesedéssel zengték a templomosok dicséretét. A 12. század végén Wolfram von Eschenbach, aki a legnagyszerűbb a középkori Minnesangerek (lovagregények) írói közül, külön azért tett látogatást Outremerben, hogy megfigyelhesse a templomosokat harc közben. Amikor 1195 és 1220 között Wolfram megírta lovagregényét a Parzivalt, a lehető legmagasztosabb szerepet ruházta rájuk, hiszen költeményében a templomos lovagok a Szent Grált, a Grál kastélyt és a Grál-családot őrizték.

A templomosokat körülvevő titokzatosság azonban továbbra sem tűnt el. A rend történetének utolsó feljegyzett eseménye a nagymester, Jacques de Molay megégetése volt, 1314 márciusában. Amint a parázsból kiáramló füst lassan kiszorította testéből az életet, Jacques de Molay állítólag átkot szórt üldözői fejére. A hagyomány szerint felszólította Kelemen pápát és Fülöp királyt, hogy csatlakozzanak hozzá, és egy éven belül adjanak számot tetteikről Isten ítélőszéke előtt. Egy hónapon belül, a feltételezések szerint egy hirtelen bekövetkezett dizentériás roham következtében meghalt Kelemen pápa, és ugyanazon év végén, máig is tisztázatlan okok miatt, maga Fülöp király is halott volt. Természetesen nem kell természetfeletti okokkal magyarázni halálukat. A templomosok igen nagy szakértelemmel rendelkeztek a mérgek használatában, és bizonyára elég sok olyan ember volt közöttük, akik a bosszúállás eszközéül szolgálhattak. A nagymester átkának nyilvánvaló beteljesedése tovább táplálta a templomosok okkult képességeivel kapcsolatos hiedelmeket. A legenda szerint az átok ott lebegett a francia királyok elkövetkezendő generációi felett még sok-sok éven át. Ezzel párhuzamosan még évszázadokon keresztül továbbéltek a templomosok feltételezett misztikus hatalmával kapcsolatos elképzelések.

A 18. században, különböző szekták és féltitkos, vallásos jellegű társaságok előfutáruknak tekintették a templomosokat. A korszak sok szabadkőművese szintén őket tartotta elődjének. Bizonyos szabadkőműves „rítusokról” vagy „szertartásokról” azt állították, hogy közvetlenül a Templomosok Rendjétől származnak, sőt hogy a rend misztikus titkainak az őrzésével őket bízták meg. Ezeknek a kijelentéseknek egy része nyilvánvaló képtelenség volt. Azoknak az állításoknak viszont, melyek például a rend lehetséges skóciai túlélésén alapultak, lehetett némi valóságalapja~ még akkor is, ha az egyéb részletek valószínűtlenül hangzottak.

1789-re, a francia forradalom idejére a templomosokat övező legendák egyértelműen pozitív beállítottságot tükröztek, és olyan mitikus méreteket öltöttek, hogy a történelmi valóságot csaknem teljesen elfedte a legendák és a költészet világa. A templomosokat az okkult tudományok ismerőjének, isteni sugallattól meglátogatott alkimistáknak, mágusoknak és bölcseknek, a kőművesség tanítómestereinek és a legmagasabb szintű beavatottaknak tartották. Hősökként és mártírokként, a kor antiklerikális szellemének hírnökeiként kezelték őket, és a XVI. Lajos ellen szövetkező francia szabadkőművesek közül sokan úgy vélték, hogy ily módon elősegítik a haldokló Jacques de Molay átkának beteljesedését a francia királyi házon. Azt mondják, hogy amikor a király feje a guillotine alatt a földre hullott, egy férfi ugrott fel a vérpadra, kezét az uralkodó vérébe mártotta, majd a vérpadot körülálló tömeg felé hintette és közben így kiáltott: „Jacques de Molay, halálod megbosszultatott!”.

A francia forradalom óta sem kopott meg a templomosokat övező dicsfény. Jelenleg legalább három olyan szervezet működik, amely templomosnak nevezi magát, azt állítván, hogy olyan alapítólevéllel rendelkezik, mely igazolja, hogy szervezetük egészen 1314-ig nyúlik vissza, ám ezeknek hitelességét soha nem bizonyították. Bizonyos szabadkőműves páholyok bevezették a „templomos” – fokozatot, valamint olyan rítusokat és címeket, melyek a feltételezések szerint. az eredeti rendtől származnak.

A 19. század végén egy baljósan hangzó „Az új Templomosok Rendje” nevű szervezetet alapítottak Németországban és Ausztriában, amely egyik jelképeként a swastikát használta. Olyan személyiségek, mint H. P. Blavatsky, a teozófia megteremtője és Rudolf Steiner, az antropozófia atyja egy olyan ezoterikus „bölcsesség-hagyományról” beszéltek, amely a rózsakereszteseken át visszavezet a katharokhoz és a templomosokhoz, akik vélhetően még ennél is ősibb titkok letéteményesei voltak. Az Egyesült Államokban tizenéves korú fiúkat vesznek fel a De Molay Társaságba anélkül, hogy akár nekik vagy vezetőiknek, bármi fogalmuk lenne arról, hogy a név honnan származik. Nagy-Britanniában, éppúgy, mint másutt Nyugaton, titokzatos rotary klubok a hangzatos „Templomos” névvel illetik saját magukat, és soraikban számos kiemelkedő közéleti személyiség található. Abból a mennyei királyságból, amelyet Hugues de Payen, a Templomos Lovagrend első nagymestere kardjával akart meghódítani, most bizonyára rosszallással és értetlenséggel tekint le korunk kopaszadó, pocakos és szemüveges lovagjaira, akik végső soron az ő teremtményei. Némi csalódottságot érezhet ugyan, de e1égedettséget is annak láttán, hogy öröksége mennyire maradandó és elevenen élő.

Franciaországban ez az örökség különösen mélyen gyökerezik, sőt valóságos iparággá vált, legalább annyira, mint Nagy-Britanniában a Loch Ness-i szörny. Párizs könyvesboltjai tele vannak a templomosok történetéről szóló könyvekkel, amelyek egy része hiteles, más részük viszont az épelméjűség határait súroló eszmefuttatásokba bocsátkozik. Az elmúlt negyedszázad során számos meghökkentő, a templomosokra vonatkozó állítás látott napvilágot, közöttük néhány olyan is, amely nem tűnik teljesen megalapozatlannak. Néhányan azt állítják, hogy nagyrészt a templomosok érdeme a gótikus katedrálisok építése, és ők adták meg a lendületet ahhoz, hogy a gótikában rejlő építészeti zsenialitás és energia érvényesülhessen. Mások amellett érvelnek, hogy a rend már 1269-ben kereskedelmi kapcsolatokat teremtett Amerikával, és gazdagságának nagy részét a Mexikóból behozott ezüstnek köszönhette. Gyakran merültek fel olyan feltételezések, hogy a rend a kereszténység eredetével kapcsolatos titok ismerője. Azt is gyakran mondták, hogy gnosztikusok voltak, eretnekek, sőt hitüket megtagadva áttértek az iszlám vallásra. Megint más elképzelések szerint arra törekedtek, hogy a különböző fajok és vallások között kreatív egységet teremtsenek, és tudatosan megvalósítsák az iszlám, a kereszténység és a judaizmus eszméinek összeolvadását. Ezekkel a megközelítésekkel párhuzamosan újra és újra makacsul felbukkan az a feltevés, melyet már Wolfram von Eschenbach is hangoztatott nyolcszáz évvel ezelőtt, hogy a templomosok a Szent Grál őrzői voltak, bármit is rejtsen magában ez a fogalom.

Mi is meggyőződtünk, hogy a templomosokkal kapcsolatban kétségtelenül léteznek bizonyos rejtélyek, sőt még bizonyos titkok is. Egyértelmű volt, hogy ezen titkok egy része velejárója mindannak, amit ma „ezoterikának” nevezünk. A templomos rendházakban található szimbolikus faragások például arról árulkodnak, hogy a templomosok hierarchiájában voltak olyan tisztségviselők, akik közeli ismeretségben állottak olyan tudományokkal, mint az asztrológia, az alkímia, a szakrális geometria és numerológia, és természetesen az asztronómia, amely a 12. és 13. században elválaszthatatlan volt az asztrológiától és minden tekintetben legalább annyira ezoterikus jellegű volt.

Minket azonban nem elsősorban ezek a merész feltételezések és ezoterikus vonások izgattak. Éppen ellenkezőleg, egy sokkal földhözragadtabb és prózaibb dolog kötötte le érdeklődésünket, mégpedig az ellentmondásoknak, a valószínűtlenségeknek, a nyilvánvaló ködösítéseknek az a hosszú sora, amely a templomosok történetének hivatalosan elfogadott változatából szinte mindenütt előtűnik. Elképzelhető, hogy a templomosoknak voltak ezoterikus titkaik. Volt azonban még valami más is velük kapcsolatban, amit szintén titokban tartottak, és ami koruk vallási és politikai áramlataiban gyökerezett. Ez volt az a terület, ahol a legtöbb kutatást végeztük.

A történet végével kezdtük, tehát először a rend bukásával és a templomosok ellen felhozott vádakkal kapcsolatban végeztünk tanulmányokat. Rengeteg olyan könyv született, amely a vádak mögött rejlő igazságra próbál fényt deríteni. A bizonyítékok alapján, mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy a felhozott vádaknak lehetett valóságos alapja. Az inkvizíció által lefolytatott vallatás folyamán számos lovag emlegetett valamit, amit „Baphometnek” neveztek. Ez a név oly gyakran és egymástól olyannyira különböző helyeken került említésre, hogy nem lehetett egyetlen személy vagy akár egyetlen rendház képzeletének szüleménye. Ugyanakkor semmilyen jelzés sincs arra vonatkozólag, hogy ki és mi lehetett Baphomet, kit vagy mit képviselhetett, miért volt egyáltalán bármi különösebb jelentősége. Úgy tűnik, hogy Baphometet olyan félelemmel vegyes tisztelettel övezték, amely talán felér a bálványimádással. Néhány esetben a Baphomet elnevezést a különböző rendházakban talált, az esőcsatornák vízköpőszobraihoz hasonló démoni szobrocskákkal hozzák összefüggésbe. Más alkalmakkor a Baphomet név egy szakállas fej formájú jelenéshez kapcsolódik. Szemben korábbi történészek állításaival, egyértelműnek tűnik, hogy a Baphomet nem a Mohamed név eltorzított formája. Származhatott az arab abufihamet szóból, melyet a mór-spanyol dialektusban bufihimatnak ejtettek. Ennek a szónak a jelentése „Az Értelem Atyja”, „Bölcsesség Atyja”. Az „atya” szó arabul áttételesen utalhat valaminek a „forrására” vagy „eredetére”. Ha valóban innen ered a Baphomet szó, akkor feltételezhetően valamilyen természetfeletti vagy isteni elvre vonatkozik. Még mindig tisztázatlan marad azonban, hogy vajon mi különböztethette meg Baphometet bármely más természetfeletti vagy isteni princípiumtól? Ha Baphomet csupán egyszerűen Allah volt vagy Isten, akkor miért kellett egyáltalán a templomosoknak más névre átkeresztelniük? Ha pedig nem volt sem Isten sem Allah, akkor ki vagy mi lehetett?

Vitathatatlan bizonyítékot találtunk arra a vádra vonatkozólag, amely szerint léteztek bizonyos titkos szertartások, amelyekben egy fej is szerepet játszott. Ennek a fejnek a létezése az inkvizíció által készített jegyzőkönyvekben az egyik állandóan visszatérő központi téma, de szerepe és jelentősége tisztázatlan, éppúgy, mint Baphomet esetében. Elképzelhető, hogy az alkímiának egyik tartozéka volt, ugyanis az alkímiai folyamatban létezett egy olyan szakasz, amelyet „Caput Mortuumnak” vagyis „Halott Fejnek” vagy „Nigredonnak” azaz „Sötétülésnek” neveztek, és amely állítólag a Filozófus Kövének kicsapódását megelőzően következett be. Más beszámolók szerint, a titokzatos fej Hugues de Payennek, a rend alapítójának és első nagymesterének feje volt. Ez mindenesetre sokatmondó feltételezés, hiszen Hugues pajzsán egy arany mezőben három fekete fej volt látható.

A fej kapcsolatba hozható a híres torinói lepellel is, amely minden valószínűség szerint 1204 és 1307 között a rend. birtokában volt, és amelyet, ha többszörösen összehajtottak, valóban egy fejnek tűnhetett. Az angliai Somerset megyében található templecombe-i templomos rendházában találtak egy fejmásolatot, amely megdöbbentő hasonlóságot mutat a torinói leplen látható fejjel. A legutóbbi feltevések arra tesznek kísérletet, hogy a fejet kapcsolatba hozzák Keresztelő János levágott fejével, sőt egyes szerzők egyenesen azt sugallják, hogy a templomosokat „megfertőzte” a johannita vagy mandeus eretnekség, amely megtagadta Jézust, mert hamis prófétának tartotta és helyette Jánost ismerte el igazi Messiásként. Közel-keleti tartózkodásuk és tevékenységük idején a templomosok kétségtelenül kapcsolatot teremtettek johannita szektákkal, éppen ezért nem kizárt, hogy a renden belül valóban léteztek johannita tendenciák. Azt azonban semmiképpen nem állíthatjuk, hogy ez a tendencia a rend égészére kiterjedt, mint ahogy azt sem, hogy ez a rend hivatalos politikájának része lett volna.

Az 1307-es letartóztatásokat követő vallomástételek során ugyancsak egy fej játszott szerepet az előbbiektől eltérő összefüggésben. Az inkvizíció feljegyzései szerint a párizsi rendházban lefoglalt tárgyak között találtak egy női fejet mintázó relikviát. A fej a tetején nyitható volt, és a belsejében különös relikviákat találtak, melyet a következőképpen írtak le:

Egy nagy arannyal díszített gyönyörűséges ezüst fej, amely egy női fejet mintáz. Belsejében két koponyacsont volt fehér lenvászonba, majd kívül még egy piros szövetbe burkolva. Egy kis cédula volt rá függesztve, melyen a következő magyarázó felirat állt: CAPUT LVIIIM. A csontok egy meglehetősen kis termetű nőtől származtak.

Egy ilyen fej meglehetősen furcsa kegytárgy, különösen egy olyan szigorúan szerzetesi és katonai jellegű intézmény számára, mint a templomosok. Amikor az egyik lovagot a kínvallatás során a női fejről kérdezték, az kijelentette, hogy a fejnek semmi köze ahhoz a szakállas figurához, melyet a rend szertartásainál használtak. CAPUT LVIIIM vagyis az ún. ,,58m FEJ” továbbra is a megoldatlan rejtélyek közé tartozik. Említésre érdemes azonban az a feltevés, amely szerint az „m” egyáltalán nem egy „m” betű, hanem nem más, mint a Szűz (Virgo) asztrológiai jegye.

Ugyancsak a fej motívum szerepel egy másik titokzatos történetben, amelyet hagyományosan a templomosokkal hoznak összefüggésbe. Érdemes idézni egy részletet a különböző változatok egyikéből:

Maraclea egyik előkelő hölgyét Szidón lordja, egy templomos lovag szerette, ám a hölgy fiatalon meghalt, és temetése éjszakáján, a gonosz kedves a halott hölgy sírjához lopózott, kiásta testét és erőszakot tett rajta. Ekkor egy hang a mélyből arra szólította fel, hogy térjen vissza a sírhoz kilenc hónap múlva, mert ott egy fiút fog találni. A lovag engedelmeskedett a hangnak, a megjelölt időben ismét kinyitotta a sírt, melyben egy fejet talált a csontváz lábszárcsontjain. A hang most arra intette, jól őrizze meg a fejet, mert az minden jó dolog adományozója lesz, így a lovag azt magával vitte. A fej a lovag védőszellemévé vált, mert pusztán már azzal is térdre tudta kényszeríteni ellenfeleit, ha megmutatta nekik. Az idők folyamán a fej a rend tulajdonába került.

Ez a morbid történet egészen Walter Mapig vezethető vissza, aki a 12. század vége felé írt, ám sem ő, sem pedig egy másik író, aki ugyanezt a történetet egy évszázaddal később beszéli el, nem tesz határozott utalást arra, hogy a halottgyalázást elkövető lovag templomos lett volna. Mindemellett a történet 1307-re már szorosan összefűződött a templomosok nevével. Többször megemlítik az inkvizíció feljegyzéseiben, és legalább két lovag vallotta be a kínvallatás során, hogy ismeri a történetet. A későbbi elbeszélésekben, a fentebb idézett részlethez hasonlóan, az erőszakot elkövető lovag egyértelműen templomos, sőt templomosként említik még azokban a változatokban is, melyeket a szabadkőművesek őriztek meg, akik jelképeik közé felvették a koponyát és a keresztcsontokat, amelyek gyakran szerepelnek a sírköveken.

A történet szinte azt a benyomást kelti, mintha á Szeplőtelen Fogantatás groteszk paródiáját olvasnánk. Másrészt úgy tűnik, mintha a történet egy beavatási szertartás eltorzított, szimbolikus elbeszélése lenne, mégpedig egy olyan szertartásé, amelynek része a jelképes halál és feltámadás.

Az egyik krónikás megemlíti, hogy a történetben szereplő nő neve Yse, amely valószínűleg az Izisz névből származik. Az elbeszélésből kétségtelenül kicsengenek az Iziszhez, valamint Tammuzhoz, Adoniszhoz és Orfeuszhoz fűződő misztériumok. Adonisz fejét a tengerbe hajították, míg Orfeuszét a Tejút folyójába. A fej mágikus ereje a kelta mitológiában, valamint a Mabinigionban is szereplő Szent (Boldog, Áldott) Bran fejét idézi elénk. Számos író próbálkozott annak bizonyításával, hogy Bran misztikus üstje a Szent Grál pogány előfutára.

Bármilyen jelentősége is lehetett a „fej kultuszának”, az inkvizíció nyilvánvalóan nagy jelentőséget tulajdonított neki. A felsorolt vádak között, amelyeknek listáját 1308. augusztus 12-én készítették el, a következők szerepelnek:

– minden tartományban voltak bálványaik, nevezetesen fejek...

– továbbá, hogy ezeket a bálványokat imádták...

– továbbá, azt állították, hogy ezek a bálványok megmenthetik őket...

– továbbá, hogy (ezek) gazdagságot tudnak teremteni...

– továbbá, hogy általuk. virágoznak a fák…

– továbbá, hogy miattuk kicsírázik a földben a mag...

– továbbá, hogy ezeknek a bálványoknak a fejét zsinórral körültekerték, vagy kis zsinórokkal megérintették, amelyeket aztán testükre tekerve az ingük alatt közvetlenül a bőrükön viseltek.

A felsorolásban legutoljára említett zsinór a katharokat vetíti elénk, akik állítólag szintén viseltek valamilyen szent zsinórt. A felsorolásban a legszembeötlőbb a fejnek tulajdonított mágikus erő, amelynek segítségével gazdagságot teremt, kivirágoztatja a fákat, és termékennyé teszi a földet. Ezek a tulajdonságok figyelemreméltóan egybeesnek azokkal a jellegzetes tulajdonságokkal, amelyekkel a lovagregények a Szent Grált ruházzák fel.

A templomosok ellen felhozott vádak közül a legsúlyosabbak az istenkáromlás és az eretnekség vádjai voltak. Annyi bizonyos, hogy valamit megtagadtak, és ez az elutasítás szerves részét képezte a rend alapelveinek. Az egyik lovag például azt tanúsította, hogy a rend soraiba való felvételekor a következőket mondták neki: „Hited tévúton jár, mert ő (Krisztus) valójában egy hamis próféta. Csak Istenben higgy, aki az égben van, és nem őbenne (Krisztusban).” Egy másik templomos kijelentette, hogy azt mondták neki: „Ne hidd, hogy a Jézusnak, nevezett férfi, akit a zsidók keresztre feszítettek Outremerben Isten, aki megmenthet téged.” Egy harmadik lovag hasonlóképpen azt állította, hogy utasították, ne higgyen Krisztusban, a hamis prófétában, hanem csak egy „magasabb Istenben”. Ezután egy keresztet mutattak neki, és a következőket mondták: „Ne higgy túlzottan benne, mert túlságosan fiatal”.

Az ilyen jellegű vallomások eléggé gyakoriak és következetesek ahhoz, hogy hitelt érdemlővé tegyék a felhozott vádakat, ugyanakkor viszonylag érdektelenek is, hiszen ha az inkvizíció bizonyítékot kívánt gyártani, akkor sokkal drámaibb, sokkal kompromittálóbb és terhelőbb vádakat tudott volna kitalálni. Pontosan nem tudjuk, hogy valójában milyen is volt a rend Jézushoz fűződő viszonya. Bizonyítékok szólnak amellett, hogy a keresztgyalázásról, a kereszt megtaposásáról illetve leköpdöséséről különféle híresztelések keringtek már legalább egy fél évszázaddal 1307-et megelőzően. Említés történik róla például az 1249-es, hatodik keresztes háború kapcsán.