A Szent Grál

 

Mi lehetett az, amit szem elől tévesztettünk, vagy talán nem a megfelelő helyen kerestünk? Lehetséges, hogy volt valami apró részlet, ami mindvégig ott volt a szemünk előtt, de valamilyen oknál fogva egyszerűen elkerülte a figyelmünket? Amennyire meg tudtuk ítélni, egyetlen olyan tényt, egyetlen olyan évszámot sem hagytunk figyelmen kívül, amely a hivatalos történetírásban szerepelt. Lehetséges, hogy amit kerestünk, az kívül esett a történettudomány, az írott források, a konkrét tények világán, amelynek területére kutatásainkat addig korlátoztuk.

Annyi bizonyos, hogy létezett egyetlen mitikus elem, amely végigkísérte kutatásainkat, és amely újra és újra fejbukkant. Ez pedig nem volt más, mint az a titokzatos tárgy, amely Szent Grál néven ismert. A kortársak annak idején azt hitték a katharokról, hogy a Szent Grál az ő birtokukban van. A templomosokkal kapcsolatban is gyakran felmerült az a feltételezés, hogy ők őrzik a Szent Grált. Mint tudjuk, a Grál-románcok eredetileg Champagne grófjának udvarából indultak ki, akinek neve szorosan összekapcsolódott a Templomos Lovagrend megalapításával. Amikor a templomosokra lecsaptak, az inkvizíció hivatalos feljegyzéseiben említés történik azokról a különös fejekről, amelyeket a templomosok rendházaiban megtaláltak és amelyeket állítólag a templomosok bálványként imádtak. Ezek a fejek sok olyan tulajdonsággal rendelkeztek, amelyeket hagyományosan a Szent Grálnak tulajdonítanak, tehát képesek voltak például arra, hogy termékenységgel itassák át a földet.

Kutatásaink során számos egyéb összefüggésben is találkoztunk a Grállal, amelyek egy része a közelmúlthoz kapcsolódik, például Joséphin Péladan és Claude Debussy 19. század végi okkult köreihez, illetve egy ennél sokkal korábbi időszákhoz. Bouillon Gottfried például a középkori legendák és népi hagyományok szerint Lohengrintől, a Hattyúlovagtól származott, Lohengrin pedig a románcokban Perceval vagy Parzival fia volt, aki a korai Grál-történetek főhőse. Wolfram von Eschenbach, a legjelentősebb Grál szerző Guillem de Gellone-t választotta egyik költeményének hősévé, aki Charlemagne uralkodása alatt egy középkori fejedelemség ura volt Franciaország déli részén. Wolfram költeményében Guillem személye valamilyen módon a titokzatos „Grál-családdal” állt összefüggésben.

Feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon valóban véletlenszerűnek tekinthető-e, hogy kutatásaink során a Grál-motívum oly gyakran felbukkant. Elképzelhető-e, hogy ennek mélyén egyfajta folytonosság húzódott meg, amely egyben összefüggést teremtett a Grál-motívumok látszólag véletlenszerű felbukkanása között. Lehetséges-e, hogy egy olyan folytonosságról van szó, amely – számunkra is még egyelőre felfoghatatlan módon ugyan – a Grállal hozza kapcsolatba kutatásainkat, független attól, hogy mi is a Grál igazi jelentése? Ezen a ponton egy egészen elképesztő kérdés fogalmazódott meg bennünk. Lehetséges, hogy a Grál nem csupán egyszerűen a képzelet szüleménye? Lehetséges, hogy valóban létezett? Elképzelhető, hogy maga a Szent Grál, vagy pedig egy olyan konkrét dolog, amelyet a Szent Grál szimbolizált valóban létezett?

A kérdésfelvetés rendkívül izgalmasnak tűnt. Számolnunk kellett azzal a veszéllyel, hogy talán túlságosan messzire sodor minket eredeti célkitűzésünktől, az elméleti okoskodások és spekulációk területére tévedünk. Figyelmünket a Grál-románcokra irányítottuk, amelyek önmagukban is számos talányt rejtenek magukban.

Az általános feltételezés az, hogy a Szent Grál valamilyen módon Jézushoz kapcsolódik. Egyes hagyományok szerint a Szent Grál az a kehely volt, amelyet Jézus és tanítványai az utolsó vacsorán használtak. Más hagyomány úgy tartja, hogy Arimateai József ebbe a kehelybe fogta fel a kereszten függő Jézus vérét. Létezik olyan változat is, amely szerint az utolsó vacsorán használt kehely és Arimateai József kelyhe egy és ugyanazon kehely volt. Ha viszont a Grál ilyen szorosan és közvetlenül kapcsolódik Jézus személyéhez, és valóban létezett, akkor miért nem történt említés róla több mint ezer esztendőn át? Miért nem jelent meg korábban az irodalomban, a folklórban? Hogyan lehetséges, hogy évszázadokig eltemetve marad egy olyan jellegű dolog, amely ily rendkívüli jelentőségű a kereszténység számára és szervesen hozzátartozik?

Még ennél is elgondolkoztatóbb az a kérdés, hogy a Grál vajon miért pontosan abban az időszakban bukkant a felszínre, amikor keresztes háborúk javában dúltak? Pusztán a merő véletlen műve volt-e, hogy ez a rejtélyes tárgy, amely látszólag egy évezreden keresztül nem létezett, pontosan akkor jelent meg a színen, amikor a jeruzsálemi frank királyság fénykorát élte, amikor a templomosok hatalmuk csúcspontjára jutottak, és amikor a kathar eretnekség olyan lendületet kapott, hogy a római katolicizmus komoly vetélytársává vált? Vajon valóban véletlennek mondható-e a körülmények ilyen különös egybeesése, vagy mégis volt valamilyen összefüggés közöttük?

Miután ilyen és ehhez hasonló kérdések özöne zúdult ránk, és némileg el is bátortalanított minket, figyelmünket a Grál-románcok felé fordítottuk. Csak ezután tudtuk eldönteni, hogy a Grál-motívum gyakori előfordulása véletlennek tekinthető-e, vagy pedig a Grál-motívumok ismétlődésének hátterében egy olyan összefüggésrendszer húzódik meg, amely valamilyen szempontból fontosnak bizonyulhat. Végleges választ a kérdésre csak azután adhattunk, hogy ezt a „képzelet szülte” világot már jobban megismertük.

 

 

A Szent Grál legendája

 

A legtöbb huszadik századi tudós egyetért abban, hogy a Grál-románcok végső soron pogány alapokon nyugszanak, egy olyan rítushoz vezethetők vissza, amely az évszakok változásával, az esztendő halálával és újjászületésével hozható kapcsolatba. A rítus egy ősi termékenységi kultuszból ered, amely formájában szorosan kapcsolódik a közel-keleti Tammuz, Attisz, Adonisz és Ozírisz kultuszokhoz, sőt az is lehet, hogy közvetlenül azokból származik. Ez a témája a „Zöld lovag” című 14. századi angol költeménynek, amely egy névtelen szerző tollából származik. A Mabinogionban, amely nagyjából a Grál-románcokkal egykorú wales-i legendákból álló gyűjtemény – bár ezek a legendák nyilvánvalóan sokkal korábbi forrásokból merítettek –, szerepel egy titokzatos üst, az úgynevezett „újjászületés üstje”, amelyben a halott harcosok, akiket az éjszaka folyamán az üstbe dobnak, a következő reggelen ismét életre kelnek. Ezzel az üsttel gyakran összekapcsolják Bran, az óriás személyét is. Bran-nek egy hatalmas tál volt a birtokában, „amelyen azonnal ott termett bármi, amit az ember szeme-szája megkívánt”. Időnként hasonló varázserőt tulajdonítanak a Grálnak is. Brant élete végén állítólag lefejezték, és a fejét talizmánként Londonban helyezték el. Azt mesélték, hogy itt számos csodát hajtott végre, nemcsak a földet tette termékennyé, hanem okkult erejénél fogva, a hódítókat is kiűzte.

A fenti motívumok közül igen sok azután később beépült a Grál-románcokba is. Nem lehet kétséges, hogy Bran személye, az üst és a tál valamilyen módon hozzájárult a későbbi Grál-legendák kialakulásához. Bran feje nemcsak a GráIra jellemző tulajdonságokkal rendelkezik, hanem hasonló azokhoz a fejekhez, amelyeket állítólag a templomosok imádtak.

A Grál-románcok pogány eredetével különböző művek hosszú sora foglalkozott kimerítően, James Frazet „Az aranyág” című könyvétől kezdve egészen napjainkig számos kutató tanulmányozta ezt a kérdést. A 12. század közepétől a 12. század végéig az eredetileg pogány alapokra épülő Grál-románcok különös és rendkívül lényeges átalakuláson mentek keresztül. Még az éles szemű kutatók sem találtak magyarázatot erre a folyamatra, amelynek eredményeként a Grál egészen egyedülálló és sajátos kapcsolatba került a kereszténységgel, illetve a kereszténységnek a hagyományos ortodoxiától meglehetősen eltérő formájával. A megfoghatatlan folyamat eredményeképpen a Grál elválaszthatatlanul egybefonódott Jézus személyével, de meg kell jegyeznünk, hogy itt nem csupán a pogány és keresztény hagyományok egyszerű egymásba olvadásáról van szó.

A Jézus személyével titokzatosan összefonódó relikvia, a Szent Grál több kötetnyi lovagregények és terjedelmes elbeszélő költemények szerzőjét ihlette meg, amelyek kétségkívül még ma is megragadják az olvasók képzeletét. Az egyház rosszallása és helytelenítése ellenére ezek a románcok csaknem egy évszázadon keresztül virágoztak, valóságos kultusz alakult ki körülöttük. Egy olyan kultusz jött létre, amelynek alakulása és fejlődése érdekes módon, párhuzamokat mutat a Templomos Lovagrend 1188 utáni pályájával, tehát a Siontól való különválást követő időszakkal. A Szentföld 1291-ben történt elvesztésével, és a Templomos Lovagrend 1307 és 1314 között történt felbomlásával, a Grál-románcok is eltűntek a történelem színpadáról, legalábbis az elkövetkező kétszáz évre. 1470-ben ismét ehhez a témához nyúlt vissza Sir Thomas Malory, a Le Morte d’ Arthur, az „Arthur halála” című híres lovagregényében. A Grál azóta is többé kevésbé kiemelkedő szerepet töltött be a nyugati kultúrában, de az is előfordult, hogy nem kimondottan irodalmi témaként került előtérbe. Bőséges forrásanyag bizonyítja, hogy Németországban a Nemzeti Szocialista Párt egyes tagjai valóban hittek a Grál mint fizikai jellegű dolog létezésében, és a második világháborúban a németek ténylegesen régészeti feltárásokat végeztek Franciaország déli részén a Grál felkutatására.

A Grál néven ismert titokzatos és rejtélyes tárgy már Sir Thomas Malory idejében is többnyire azzal a jellegzetes identitással rendelkezett, mint ahogyan azt a Grál-irodalomból ma ismerjük. Egyes elbeszélések szerint a Grált Arimateai József Angliába vitte, pontosabban Glastonbury-be. Mások szerint a Grált Mária Magdolna vitte Franciaországba. Már a negyedik századi legendák is arról beszélnek, hogy Mária Magdolna elmenekült a Szentföldről, Marseille mellett ért partot, ahol a neki tulajdonított relikviákat ma is nagy tisztelettel övezik. A középkori legendák szerint magával vitte Marseille-be a Szent Grált is. A 15. századra ennek a hagyomány nyilvánvalóan oly nagy jelentőséget tulajdonított, hogy például még René d’ Anjou is „Grál-kelyheket” gyűjtött.

A korai legendák azonban úgy szólnak, hogy Mária Magdolna a Grált vitte Franciaországba, nem pedig egy kelyhet, tehát a Grálnak és a kehelynek egymással való társítása fejlemény. Malory azonban átvette ezt a felszínes képzettársítást, amelyet azóta is szinte közhelyszerű tényként kezelnek. Malory jelentős költői szabadságot engedett meg magának a források felhasználásában. Az eredeti forrásokban a Grál sokkal több mint egy egyszerű kehely, és mitikus vonatkozásai sokkal nagyobb jelentőséget kapnak, mint a lovagiak. Malory viszont ez utóbbi tulajdonságait emeli ki és dicsőíti.

A legtöbb tudós azon a véleményen van, hogy az első igazi Grál-románc a 12. század végén keletkezett, tehát 1188 körül, amely döntő fordulatot hozott a Szentföldön, hiszen Jeruzsálem elbukott, és ekkor történt a szakítás a Templomos Lovagrend és a Prieuré de Sion között. A szóban forgó románc a Le Roman de Perceval vagy a Le Conte del Graal címet viselte, szerzője Chrétien de Troyes volt, aki Champagne grófjának az udvarához tartozott.

Chrétien életéről viszonylag kevés adat áll rendelkezésünkre. A Grál-románc előtt született munkáiból is nyilvánvaló, hogy Champagne grófjának udvarában élt, ugyanis ezen művek egy részét Marie-nek, Champagne grófnőjének ajánlotta. Chrétien az 1180-as évekre komoly hírnevet szerzett magának lovagregényeivel, köztük a Lancelotról szóló románccal, és az udvari lovagi költészet egyik jeles képviselőjének tekintették. Érdekes módon a Lancelotról szóló műben semmilyen említés nem történik a Grálról. Korábbi művei alapján azt gondolnánk, hogy később alkotásaiban is következetesen ugyanezt az irányt folytatja majd. Élete végén azonban egy teljesen új, addig meg nem énekelt téma, a Szent Grál felé fordult, ami ekkor került be a nyugati kultúra és gondolkodás áramkörébe, pontosan olyan formában, ahogyan az azóta eltelt néhány száz év során az utókor számára máig megőrződött.

Chrétien de Troyes a Grál-románcot ezúttal nem Marie de Champagne-nak ajánlotta, hanem Elzászi Fülöpnek, Flandria grófjának. Költeménye elején Chrétien de Troyes kijelenti, hogy a művet kimondottan Fülöp kérésére írta, és hogy tőle hallotta először a történetet. A mű tulajdonképpen mintaként, azaz egyfajta prototípusként szolgált a későbbi Grál-elbeszélések számára. A főhős neve Perceval, akit „Az Özvegy Hölgy Fia” névvel illetnek. Ez a megjelölés önmagában is sokatmondó és egyben elgondolkoztató is, ugyanis egyes dualista és gnosztikus eretnekségek már régóta alkalmazták ezt a kifejezést néha saját prófétáik, néha pedig Jézus személyére vonatkozólag. Ez a kifejezés azután később az egyik kedvelt, előszeretettel használt megjelöléssé válik a szabadkőművességben.

Perceval özvegy anyját elhagyva, útnak indul, hogy elnyerje lovagi rangját. Vándorlásai közben egy titokzatos halásszal találkozik, a híres „Halászkirállyal”, akinek kastélyában menedéket talál éjszakára, és ezen az éjszakán megjelenik a Grál. Sem a történetnek ezen a pontján, sem pedig a későbbiekben nem találunk semmi utalást arra, hogy a Grál Jézus személyével állna kapcsolatban. Az olvasó nagyon keveset tud meg a Grálról, a történet hallgat arról, hogy tulajdonképpen mi is a Grál maga. Csupán egy derül ki, hogy aranyból van és drágakövekkel ékesített, és egy hölgy hordozza. Perceval nem tudja, hogy egy kérdést kell feltennie ennek a titokzatos tárgynak, azt kell megkérdeznie, hogy „kit szolgál vele az ember”. A kérdés nyilvánvalóan kétértelmű. Ha a Grál egyfajta edény vagy tál, akkor a kérdés azt jelentheti, hogy „kinek szánták, ki egyen belőle”. Értelmezhetjük viszont a következőképpen is: „Kit szolgál az ember (lovagi értelemben) azáltal, hogy a Grált szolgálja?” Bármi legyen is ennek a mondatnak az értelme, Perceval elmulasztja a kérdést feltenni, és a következő reggelen, amikor felébred, a kastélyt üresen találja. Mint ahogyan később rádöbben, mulasztásával súlyos csapás éri a termést. Később azt is megtudja, hogy ő maga is „a Grál-család tagja”, és a titokzatos „Halászkirály”, akit a Grál „táplált”, valójában saját nagybátyja volt. Ezen a ponton Perceval különös vallomást tesz. Kijelenti, hogy a Grállal való balsikerű találkozása óta megszűnt Istent szeretni és Istenben hinni.

Chrétien költeményének különösségét még inkább fokozza az a tény, hogy végül befejezetlen maradt. Chrétien 1188 körül halt meg, tehát nagy valószínűséggel azelőtt, hogy a munkáját be tudta volna fejezni. Ha művét netán mégis befejezte, ez a rész sajnálatos módon nem maradt fenn az utókor számára. Ha létezett volna is egy ilyen példány, akkor az valószínűleg megsemmisült 1188-ban, amikor Troyes-ban tűz ütött ki. Bár erre vonatkozólag szükségtelen fejtegetésekbe bocsátkozni, érdemes megemlíteni, hogy egyes tudósok némileg gyanúsnak találják ezt a tűzet, amely furcsa módon egybeesik a költő halálával.

Chrétien Grál-története elsősorban mint a későbbi Grál-történetek előfutára vált jelentőssé. A történet keletkezését követő ötven év során a Chrétien által a troyes-i udvarban bevezetett Grál-motívum szinte példátlan gyorsasággal terjedt el Európában. Ugyanakkor a Grál modern szakértői egyetértenek abban, hogy a később született Grál-történetek, nem teljes egészében Chrétientől származnak, hanem egy olyan forrásból is, amely minden valószínűség szerint megelőzte Chrétient. A későbbiekben a Grál-történet egyre szorosabban összefonódott Arthur személyével, aki Chrétien románcában még csak mellékszereplőként jelent meg. Ezzel párhuzamosan a Grált Jézus személyével is összekapcsolták.

A később keletkezett Grál-románcok között három olyan változatot találtunk, amelyek történetünk szempontjából külön érdeklődésre tarthatnak számot. Ezek közül az egyik a Roman de l’Estoire dou Saint Graal (A Szent Grál története), melyet Robert de Boron írt valamikor 1190 és 1199 között. Függetlenül attól, hogy mennyi ebben az igazság, gyakran Robert érdemének tekintik, hogy a Grál végül egy jellegzetes keresztény szimbólummá vált. Robert maga is kijelenti, hogy egy korábbi forrásból merített. Ez a forrás gyökeresen eltér Chrétien művétől. Amikor költeményéről, és különösen a Grál keresztény jellegéről beszél, egy „nagy könyvre” tesz célzást, amelynek titkait felfedték előtte.

Nem tudjuk, hogy vajon maga Robert változtatta-e a Grált keresztény jellegűvé, vagy pedig őt megelőzően másvalaki, mindenesetre a legtöbb szakértő a második lehetőség felé hajlik. Nem lehet kétség azonban afelől, hogy Robert de Boron története az első, amely részletesen ismerteti a Grál történetét. Magyarázata szerint a Grál az utolsó vacsorán használt kehely volt. Később Arimateai József kezébe került, aki miután Jézust levették a keresztről, megtöltötte a kelyhet a megváltó vérével, és ez az a Szent Vér, amely varázserővel ruházza fel a Grált. A keresztre feszítés után, folytatja a történetet Robert, József családjának feladata lett a Grál őrzése. Robert számára a Grál-románcok tulajdonképpen ennek a családnak a kalandjait és viszontagságait mesélik el. A történet szerint Galahad Arimateai József fia volt. A Grál azután József sógorához, Bronshoz került, aki Angliába viszi, ahol ő lesz a Halászkirály. Chrétien költeményéhez hasonlóan, Perceval ebben a történetben is az „Özvegy Hölgy Fia”, de egyben a Halászkirály unokája is.

Robert Grál-története számos fontos vonatkozásban eltér Chrétienétől. Perceval mindkét verzióban az „Özvegy Hölgy Fiaként” szerepel, de Robert változatában Perceval a Halászkirály unokája, nem pedig unokaöccse, tehát még közelebbi rokonságban van a Grál-családdal. Míg Chrétien kronológiája eléggé bizonytalan és története valamikor Arthur korában játszódik, Robert pontosan meghatározza a helyszínt és az időt is. Robert Grál-történetének helyszíne Anglia, de nem Arthur uralkodásának ideje, hanem Arimateai József kora.

Ismerünk egy másik Grál-románcot is, amely nagyon sok közös vonást mutat Robert elbeszélésével. Úgy tűnik, mintha ennek a történetnek a szerzője is ugyanazokból a forrásokból merített volna mint Robert, viszont ezeket a forrásokat más módon és sokkal érdekesebben használja fel. Az említett románc Perlesvaus néven ismert, körülbelül ugyanakkor keletkezhetett mint Robert műve, tehát 1190 és 1212 között, és szerzője nem árulja el kilétét. Fölöttébb különös, hogy a szerző a névtelenséget választotta, hiszen akkoriban a költőket igen nagy becsben tartották. Lehetséges, hogy foglalkozása miatt kényszerült erre, tehát egy szerzetesrend vagy katonai jellegű rend tagja volt, és rendje az ilyen jellegű költemények megírását illetlennek és helytelennek tartotta volna. A Perlesvaus szövegének alapos elemzése mindenesetre ezt a feltevést látszik alátámasztani és az egyik modern szakértő is elképzelhetőnek tartja, hogy a Perlesvaust egy templomos írta, sőt vannak olyan bizonyítékok, amelyek szintén ezt a feltételezést igazolják. Közismert például, hogy a Teuton Lovagrendben bátorították és támogatták költői tehetséggel megáldott tagjaikat, és könnyen lehetséges, hogy hasonló lehetett a helyzet a templomosoknál is. A Perlesvaus költője az elbeszélésben például rendkívül alapos harci ismeretekről tesz tanúságot, kiváló ismerője a lovagi páncélzatnak, felszerelésnek, a harci stratégiának és taktikának, a fegyverzetnek, illetve a fegyverek által az emberi testen ejtett sebeknek. Az elbeszélésben olyan érzékletesen ábrázolja a különböző harcban szerzett sebeket, hogy ez mindenképpen első kézből szerzett harctéri tapasztalatokat feltételez, olyan valóságos és minden romantikus pátoszt nélkülöző tapasztalatot, ami egyetlen más Grál-románcra sem jellemző.

Ha nem is egy templomos lovag rejtőzik a Perlesvaus névtelen szerzője mögött, az elbeszélés alapján akkor is komoly okunk van arra, hogy a Grált a templomosakkal hozzuk összefüggésbe. Bár magáról a Templomos Lovagrendről nem történik benne név szerint említés, jelenlétük mégis egyértelműnek tűnik a költeményben. Perceval vándorlásai során egy kastélyhoz ér. A Grált nem ebben a kastélyban őrzik, viszont a kastély otthont ad a „beavatottak’ egy csoportjának, akik nyilvánvalóan ismerik a Grált. Percevalt két „mester” fogadja a kastélyban, akik miután tapssal jelt adnak, harminchárom másik férfi is csatlakozik hozzájuk. „Mind fehér öltözékben voltak, és mindegyikük egy vörös keresztet viselt mellkasa közepén, és valamennyien egykorúnak látszottak.” A titokzatos „mesterek” közül az egyik kijelenti, hogy ő maga saját szemével látta a Grált, és ez az élmény csak a kevés kiválasztottnak adatik meg. Azt is hozzáteszi, hogy ismeri Perceval származását.

Chrétien és Robert költeményeihez hasonlóan, a Perlesvaus is nagy hangsúlyt helyez a származásra. A szerző a történetben több alkalommal illeti Percevalt „a különösen szent” jelzővel. Másutt egyértelműen kijelenti, hogy Perceval „Arimateai József leszármazottai közé tartozik”, és hogy „ez a József, Perceval anyjának nagybátyja volt, aki Pilátus katonája volt hét esztendőn át.”

A Perlesvaus nem Arimateai József korában játszódik, hanem Chrétien változatához hasonlóan, Arthur uralkodásának idején. A kronológia még jobban összekuszálódik azáltal, hogy az elbeszélés szerint a Szentföld ekkor már a „hitetlenek” birtokában van, holott a valóságban csak két évszázaddal Arthur uralkodása után foglalták el. A másik zavaró dolog, hogy a Szentföldet a szerző nyilvánvalóan Camelot-tal azonosítja.

A Perlesvaus sokkal inkább mágikus jellegű költemény, mint akár Chrétien vagy akár Robert Grál-történetei. A kiváló harcászati ismeretek és csatatéri tapasztalatok mellett a szerző a kor viszonyaihoz képest is meglepő tájékozottságot árul el a mágia és a szellemidézés terén. A költemény például számos alkímiai utalást tartalmaz két férfira, „akik a fekete mágia tudománya segítségével rézből lettek teremtve”. A mágiára és az alkímiára vonatkozó utalások, sok tekintetben felidézik a templomosokkal kapcsolatos rejtélyeket. Így például a fehérbe öltözött templomosokra emlékeztető társaság egyik „mestere” a következőket mondja Percevalnak: „Léteznek ezüsttel borított fejek, és vannak arannyal borított fejek, és a testek, amelyekhez egykoron eme fejek tartoztak; megparancsolom neked, hogy idézd meg mind a Király és a Királynő fejét.”

A Perlesvaus nemcsak a mágiára való utalásokban bővelkedik, hanem eretnek, illetve pogány jellegű elemekben is. Percevalt ebben a románcban is a dualista „Özvegy Hölgy Fia” megjelöléssel illetik. Említés történik egy szentesített rituális királyáldozatról, ami természetesen teljesen összeegyeztethetetlen egy állítólagosan keresztény költeménnyel, továbbá kannibalizmusra, azaz gyermekek megsütésére és felfalására, amellyel közismerten a templomosakat vádolták annak idején. A történet egyik részlete egy sajátos rítust idéz, amely ugyancsak a templomosok tárgyalásán elhangzott vádakat idézi elénk. Egy erdőben felállított vörös kereszt előtt egy meghatározhatatlan jellegű gyönyörű hófehér állatot vérebek tépnek szét. Miközben Perceval a jelenetet figyeli, egy lovag és egy leány jelenik meg arany edényekkel, amelyekben összegyűjtik a szétmarcangolt test darabjait, és miután csókkal illették a keresztet, eltűnnek a fák között. Perceval maga is letérdel a kereszt előtt és megcsókolja azt:

...és akkor olyan édes illat áradt felé a keresztből és azon helyről, oly édesség, amely semmihez nem volt fogható. Ekkor körülnézett és két papot látott, akik az erdőből tűntek elő gyalogosan; és az első odakiáltott neki: „jó Lovag, távozz a kereszttől, mert nincs jogod a közelébe menni.” Perceval erre eltávozott a kereszttől, majd a pap letérdelt a kereszt elé, imádta, földig hajolt előtte, több mint húsz alkalommal csókjával illette, és végtelen boldogság töltötte el. Ezután a másik pap lépett előre, egy nagy bottal a kezében, erőszakkal ellökte az első papot, és botjával mindenütt ütlegeket zúdított a keresztre, miközben keserű könnyeket hullatott.

Perceval nagy csodálkozással tekintett reá és így szólt: „Uram, aki ilyet cselekszik nem lehet pap! Miért követtél el ily szégyenletes tettet?” „Jó uram”, válaszolta a pap, „Nem a te dolgod, bármit teszünk is, és nem áruljuk el neked azt sem, hogy miért cselekedjük!” Ha nem egy pappal állt volna szemben, nagy harag támadt volna Percevalban ellene, de nem akarta, hogy bántódása legyen.

A kereszt ily módon történő meggyalázása határozottan és egyértelműen a templomosok ellen felhozott vádakat idézi fel. Ugyanakkor tükröződnek benne a dualista, illetve gnosztikus gondolkodás egyes vonásai is, például a katharok eszméi, akikről tudjuk, hogy ugyancsak megtagadták a keresztet.

A Perlesvausban a dualista és a gnosztikus filozófia bizonyos értelemben magát a Grált is áthatja. Chrétien számára a Grál valami meghatározhatatlan, aranyból készült és drágakövekkel ékesített tárgy volt, Robert történetében pedig az utolsó vacsorán használt kehellyel volt azonos, amelybe azután Jézus vérét fogták fel. A Perlesvausban a Grál egészen sajátos és rendkívüli dimenziókat ölt magára. A költemény egyik részében egy pap a következőkre inti Sir Gawaint: „nem a te dolgod, hogy felfedd a Megváltó titkait, és azoknak, akikre ezeket a titkokat bízták, az a feladatuk, hogy megőrizzék azokat.” A Grál tehát egy olyan titkot rejt magában, amely valamilyen módon Jézushoz kapcsolódik, és ennek a titoknak a természetét a kiválasztottak egy csoportjára bízták.

Amikor Gawain végül megpillantja a Grált, akkor „úgy tűnik neki, hogy a Grál közepében egy gyermek alakját látja, feltekint és úgy tűnik számára, az maga a Grál hús-vér valóságában, és, úgy véli, felette egy megkoronázott királyt lát egy keresztre szegezve.”

Egy kis idővel később a Grál megjelent a misén a bor és a kenyér átváltoztatásakor, öt különböző alakban, amelyről senki nem szólhat nyíltan, mert a szentség titkos dolgairól senki nem beszélhet nyíltan, csakis az, akinek azt Isten adományozta. Arthur királynak megjelentek mindezek a változások, amelyek közül a legutolsó alak egy kehely volt.

A Perlesvausban a Grál tehát látomások, képek változó egymás utáni sorozatából áll. Ezek közül az első egy megkoronázott, keresztre feszített király képe, a második egy gyermek, a harmadik pedig egy töviskoronát viselő férfi, aki a homlokán, lábfején, a tenyerén és az oldalán vérzik. A negyedik jelenés nincs pontosan meghatározva, míg az ötödik maga a kehely. Minden egyes jelenést egy illat és nagy fényesség kísér.

A Perlesvaus története alapján a Grál több különböző dolognak látszik egyszerre, vagy pedig valami olyasminek, ami több szinten értelmezhető. Elképzelhető, hogy valóság szintjén valamiféle tárgy, egy tál vagy egy kehely, míg szimbolikus értelemben egy származási vonalat jelent, vagy talán bizonyos személyeket, akik ebbe a származási vonalba tartoznak. Egészen nyilvánvaló az is, hogy a Grál ezzel egyidejűleg valamilyen tapasztalat is, mégpedig valószínűleg a gnosztikus megvilágosodásnak egy olyan fajtája, amelyet a katharok és a korszak más dualista szektái dicsőítettek.

 

 

Wolfram von Eschenbach története

 

A leghíresebb és művészi szempontból a legjelentősebb Grál-románc a Parzival, amely valamikor 1195 és 1216 között keletkezett egy bajor származású lovag, Wolfram von Eschenbach tollából. Kezdetben azt gondoltuk, hogy a földrajzi távolság miatt a téma kissé távol áll tőle, és elbeszélése a többinél jóval kevésbé megbízható. Hamarosan azonban rá kellett ébrednünk arra, hogy ha egyáltalán létezett valaki, aki a Grálról valóban hitelt érdemlően tudott beszélni, akkor az Wolfram von Eschenbach volt.

A Parzival elején Wolfram vakmerően kijelenti, hogy Chrétien Grál-változata téves, míg a sajátja pontos és megbízható, mivel kiváltságos információkon alapul. Ahogyan később ezt részletesen kifejti, az ismereteit Kyot de Provence-tól szerezte, aki viszont az információt állítólag egy bizonyos Flenegatistól kapta. Érdemes Wolfram szavait teljes egészében idézni:

Bárki aki korábban a Grálról kérdezett engem, és szemrehányást tett nekem azért, hogy nem mondtam semmit, nagyon rosszul tette. Kyot kért meg engem arra, hogy ne fedjem fel, mert a Sors azt parancsolta neki, hogy ne forgasson ilyet a fejében, addig amíg ő maga, a Sors nem látja erre elérkezettnek az időt, és akkor természetesen, beszélni kell róla.

Kyot, az ismert mester találta meg ennek a kalandnak az első forrását Toledoban, szemétbe dobva, pogány írással papírra vetve. Először meg kellett tanulnia az ábécét, de a fekete mágia tudományának segítsége nélkül...

Egy Flegatanis nevű pogány ember nagy hírnévre tett szert műveltsége miatt. A természetnek ezen tudósa Salamontól származott, és egy olyan családban született, amelyik már régóta izraelita volt egészen addig, amíg a keresztség védőpajzsunkká nem lett a Pokol tüze ellen. Ő írta meg a Grál kalandját. Apai ágon, Flegatanis pogány volt, aki egy borjút imádott...

A pogány Flegatanis el tudta magyarázni nekünk, hogyan nyugszanak le, majd kelnek fel ismét a csillagok... Az ember sorsa és végzete a csillagok által rótt körökhöz kötődik. Flegatanis, a pogány a csillagképekben saját szemével olyan dolgokat látott, amelyekről nem akart beszélni, rejtett titkokat látott. Azt mondta, hogy létezik egy dolog, melyet Grálnak neveznek, amelynek a nevét világosan kiolvasta a” csillagokból. Angyalok egy raja hagyta itt (a Grált) a földön.

Azóta a megkeresztelt férfiaknak a feladta az, hogy őrizzék, olyan szigorú fegyelemmel, hogy azok, akiket felszólítanak, hogy álljanak a Grál szolgálatába, mindig nemes emberek. Eképpen írt Flegatanis ezekről a dolgokról.

Kyot, a bölcs mester hozzáfogott, hogy ennek a mesének a latin könyvekben nyomára bukkanjon, hogy lássa, vajon létezett-e valaha is egy olyan nép, amely tisztaéletű és amely méltó arra, hogy a Grált őrizze. Elolvasta a föld országainak krónikáit, Britanniában és másutt, Franciaországban és Írországban, és Anjou-ban megtalálta a mesét. Ott elolvasta Mazadan igaz történetét, és egész családjának pontos története ott volt leírva.

A szöveg számos helyen magyarázatra szorul, de legalább négy olyan vonatkozása van, amelyet mindenképpen szükséges közelebbről is megvizsgálnunk. Az első fontos tényező az, hogy a Grál-elbeszélés nyilvánvalóan egy Mazadan nevű személy történetét meséli le. Másodszor, az Anjou-ház valamilyen módon kiemelt szerepet játszik. Harmadsorban, úgy tűnik, hogy a történet eredeti változata az iszlám Spanyolországból a Pireneusokon keresztül került át Nyugat-Európába. Ez teljesen hihető feltételezésnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy Toledo, mint a judaizmushoz és az iszlámhoz kapcsolódó ezoterikus tudományok egyik központja különleges helyzetet élvezett. Az idézett részlet talán legmeglepőbb eleme az, amikor Wolfram a Grál-történet eredetét magyarázza, amelyből az derül ki, hogy a Grál-történet végső soron a judaizmusban gyökerezik. Ha a Grál olyan fenséges és tiszteletet parancsoló keresztény misztérium, akkor vajon miért zsidó beavatottak őrzik és adják tovább a titkát? Hogyan lehetséges az, hogy egy kimondottan és túlnyomóan keresztény anyag, amely a keresztény világ számára ismeretlen volt, zsidó szerzők számára hozzáférhető volt?

A tudósok időt és energiát nem kímélve vitatkoztak azon, hogy vajon Kyot és Flenegatis valóban létező vagy pedig képzelt személyek voltak. A templomosokkal kapcsolatban végzett tanulmányunk alapján úgy tűnik, hogy Kyot kiléte elég nagy valószínűséggel megállapítható. Kyot de Provence csaknem bizonyosan azonos Guiot de Provins-szel, aki trubadúr, szerzetes és egyben a templomosok szóvivője volt. Tudjuk, hogy Provence-ban élt, bírálta az egyházat, dicsőítő énekeket írt a templomosokról, valamint szerelmes költeményeket és szatirikus verseket. Köztudott, hogy Guiot a németországi Mainzba látogatott 1184-ben, a Pünkösd ünnepe alkalmával rendezett lovagi fesztiválra, ahol a Szent Római Birodalom császára Barbarossa Frigyes saját fiait lovaggá ütötte. Mint a Római Birodalom lovagja, Wolfram minden bizonnyal jelen volt az ünnepségeken, így joggal feltételezhetjük, hogy a két lovag, Wolfram és Guiot találkoztak egymással. Akkoriban nem sok nagy tudású és művelt ember volt, így szinte sorszerűnek tűnik, hogy a két férfi kereste egymás társaságát, és barátságot kötött. Guiot valószínűleg rokon lélekre talált Wolframban, és esetleg rábízott bizonyos információkat, még ha szimbolikus formában is. Ha Guiot személyén keresztül elfogadjuk azt a következtetést, hogy Guiot azonos lehetett Kyot-val, tehát Kyot valóban létezett, akkor ez növeli a valószínűségét annak, hogy Flegetanis is valóságosan létező személy volt. Ha viszont Flegetanis a képzelet szüleménye volt, akkor meghatározott cél vezérelte Wolframot és Kyot-t, illetve egyiküket, amikor Flegetanis személyét a költeményben leírt háttérrel és családfával együtt kitalálták.

Valószínűleg szintén Guiot hatására Wolfram fokozott érdeklődéssel fordult a templomosok felé. Guiothoz hasonlóan ő is elzarándokolt a Szentföldre, ahol megfigyelhette őket harc közben és közvetlen tapasztalatokat szerezhetett róluk. A Parzivalban azt hangsúlyozza, hogy a Grált és a Grál-családot a templomosok őrzik. Természetesen lehetséges, hogy ebben az esetben is a költői szabadságból fakadó felületes kronológiával és nagyvonalú anakronizmusokkal állunk szemben, amely más Grál-románcokban is oly jól érzékelhető. Wolfram azonban sokkal óvatosabb és körültekintőbb volt ezen a téren, mint korának más írói. Ugyanakkor a Perlesvausban is nyílt utalások történnek a templomosokra. Vajon elképzelhető, hogy Wolfram és a Perlesvaus szerzője egyaránt ugyanazt a szembeszökő hibát követték el, és mindketten az anakronizmus bűnébe estek? Ez természetesen elképzelhető, de az is lehetséges, hogy a Grálnak és a templomosoknak ily feltűnő társítása valamit sejtetni akar. Ha valóban a templomosok őrizték a Grált, akkor ebből egyetlen nyilvánvaló közvetkeztetés adódik, mégpedig az, hogy a Grál nemcsak Arthur korában létezett, hanem a keresztes háborúk ideje alatt is, amikor a róla szóló románcok keletkeztek. A templomosok feltüntetésével Wolfram és a Perlesvaus írója azt sugallhatta, hogy a Grál nem csupán a múltban létezett, hanem még saját korukban, tehát a keresztes háborúk idején is jelentőséggel bírt.

Wolfram költeményének a háttere valamilyen oknál fogva legalább annyira fontosnak tűnik, mint a költemény szövege. Hasonlóan Kyot és Flegetanis személyéhez a templomosok szerepe kulcsfontosságú lehet, és elképzelhető, hogy ebben rejlik az egész Grál-rejtély megoldásának kulcsa. Sajnálatos módon a Parzival szövege nem visz közelebb a megoldáshoz, sőt jó néhány újabb kérdést vet fel.

Legelőszőr is, Wolfram nemcsak azt hangoztatja, hogy Chrétien történetével szemben az ő saját verziója a Grál-történet eredeti formája, hanem azt is kijelenti, hogy míg Chrétien elbeszélése csupán egy fantasztikus história, az övé egyfajta „beavatási dokumentum”. Más szóval Wolfram teljesen félreérthetetlenül tudomásunkra adja, hogy a Grál-rejtélynek olyan vonatkozásai is vannak, amelyek egy közönséges szemlélő számára nem láthatóak. A költeményt át- és átszövő utalásokon keresztül világossá teszi, hogy a Grál nem csupán a meddő és céltalan misztifikálás és fantázia szüleménye, hanem eszközként szolgál egy óriási horderejű dolog elleplezésére. Wolfram ismételten arra biztatja az olvasókat, hogy olvassanak a sorok között, és itt-ott sokat sejtető célzásokat tesz. Ugyanakkor állandóan hangsúlyozza a titoktartás fontosságát: „Mert egyetlen ember sem nyerheti el a Grált, hacsak nem ismerik őt a Mennyekben, hacsak nem szólítják őt nevén a Grálhoz. „ És „a Grál csak azok számára ismert, akiket név szerint szólítottak ... a Grál kíséretébe.”

Wolfram egyrészt pontosan és részletesen írja le a Grált, ugyanakkor ez az ábrázolás mégis nehezen megfogható. Amikor első alkalommal jelenik meg a Grál Parzivalnak a Halászkirály kastélyában, semmilyen utalást nem találunk arra, hogy tulajdonképpen mi is a Grál. Úgy tűnik, hogy Wolfram leírása közös vonásokat mutat Chrétien nehezen megfogható és sejtelmes Grál ábrázolásával:

Ő (A Grál-család királynője) arábiai selyembe volt öltözve. Egy mélyzöld színű achmardi-n hordta a Paradicsom Megtestesülését, mind a gyökeret, mind pedig az ágat. Ez volt az a dolog, amelyet Grálnak neveznek, amely felülmúl minden földi tökélyt. Respanse de Schoye volt a neve annak, akinek a Grál megengedte, hogy hordozója legyen. Ilyen volt a Grál természete, hogy annak, aki vigyázott rá, meg kellett őriznie tisztaságát és elutasítania minden csalárdságot.

Ezen a ponton úgy tűnik, hogy a Grál egyfajta mágikus erejű bőségszaru vagy „terüljasztalkám”:

Parancsra száz lovag hófehér kendőbe burkolt kenyeret vett el a Grál elől nagy tisztelettel, majd egyszerre hátra léptek és egymástól elválva, minden asztalra tettek kenyeret. Így mondták nekem, és így adom nektek tovább, de meg kell esküdnötök arra, hogy az igazat mondjátok, ha megtévesztelek benneteket, akkor mindannyian hazuggá válunk – tehát mondom néktek, hogy bármiért is nyújtotta ki valaki a kezét, azonnal ott találta a Grál előtt, legyen az meleg vagy hideg étel, új vagy régi étek, háziállat vagy vadállat húsa. Sokan azt mondják majd: „Ilyesmi sohasem létezett”. De rosszul teszik, ha ily indulattal szólanak, mert a Grál a kegyelem állapotának gyümölcse volt, a világ édességének oly bősége, amelynek gyönyörei ahhoz voltak hasonlóak, mint amelyeket az égi királyság ígér nekünk.

A fenti részlet alapján a Grál meglehetősen közönséges, sőt földhöz ragadt dolognak tűnik, azonban később amikor Parzival remete nagybátyja részletesebben elmagyarázza, hogy tulajdonképpen mi is a Grál, határozottan valami nagyszabású, különleges erővel bíró dologról beszél. Egy hosszadalmas, egyértelműen gnosztikus gondolkodást tükröző eszmefuttatás után a remete így ábrázolja a Grált:

Tudom, hogy sok bátor lovag lakik a Grállal Munsalvaesche-ben. Gyakran kilovagolnak, hogy kalandot keressenek. Ezek a templomosok ezt a bűneik miatt teszik, nem törődvén azzal, hogy jutalmuk vereség vagy győzelem. Egy derék várúr él ott, és elmondom néktek, hogy hogyan tartják fenn magukat. Egy kőből élnek, amely a legtisztább fajtából való. Ha nem ismeritek, elárulom nektek a nevét. Lapsit exillisnek nevezik. Ennek a kőnek az ereje által, a főnix hamuvá ég, de a hamu ismét életet ad neki. Eképpen a főnix elhullajtja tollát és ismét új tollazatban pompázik, amely utána ragyogó, fényes, és éppoly csodás, mint előtte. Ember nem volt még oly beteg, hogy ha egyszer meglátta azt a követ, meghalt volna az utána következő hetekben. Külsejében sem hanyatlik. Megjelenésre, ugyanaz marad, legyen az nő vagy férfi, mint azon a napon, amikor a követ meglátta, ugyanaz, mint amikor élete legszebb éveinek kezdetén járt, és ha kétszáz éven keresztül látja is a követ, ez akkor sem fog változni, talán a haját kivéve, amely megőszülhet. A kő olyan erőt ad az embernek, hogy a húsok és a csontok még egyszer megfiatalodnak. A követ Grálnak is nevezik.

Wolfram szerint tehát a Grál valamiféle kő, ám ez a meghatározás korántsem kielégítő, sőt újabb kérdéseket rejt magában. A tudósok megpróbálták különféle módon értelmezni a „lapsit exillis” kifejezést, amelyek közül mindegyik magyarázat többé-kevésbé elfogadhatónak tűnik. A „lapsit exillis” megjelölés lehet a „lapis ex caelis” kifejezés eltorzított változata, melynek jelentése: „egy kő az egekből”. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a „lapsit ex caelis” eltorzított formájával állunk szemben, ami azt jelenti, hogy „(a kő) lehullott az égből” vagy lehetséges egy harmadik változat is, a „lapis lapsus ex caelus”, azaz „egy kő, amely az égből hullott le”. Végül nem zárható ki az sem, hogy a szóban forgó kő a híres „lapsis elixir” vagyis az alkímiában szereplő, mesébe illő Filozófusok Köve. Az idézett részlet, csakúgy mint Wolfram költészetének egésze, bőségesen tartalmaz alkímiai szimbólumokat. A főnix például a feltámadás vagy újjászületés elfogadott jelképe az alkímiában, és a középkori ikonográfiában a haldokló és feltámadó Jézust szimbolizálja.

Ha a főnix tényleg Jézust jelképezi, akkor Wolfram burkolt formában ugyan, de egy kővel hozza kapcsolatba Jézus személyét. Ez a képzettársítás nem teljesen új, ugyanis önkéntelenül Péter, vagyis a „kő” illetve „szikla” képe idéződik fel, amelyre Jézus az egyházát alapította. Mint ahogyan azt már korábban megállapítottuk, az Újszövetségben Jézus egyértelműen „az építők által megvetett sarokkővel” azonosítja magát, a Templom sarokkövével, a Sion Sziklával. A feltételezések szerint létezett egy királyi hagyomány, amely Bouillon Gottfriedtől származott, és amely egyenrangú volt a többi akkor uralkodó európai dinasztiával, pontosan azért, mert ezen a sziklán „alapult”, erre a sziklára „épült”.

Közvetlenül a fent idézett szakaszt követően, Wolfram kimondottan a keresztre feszítéssel, illetve a galamb szimbólumon keresztül Mária Magdolnával kapcsolja össze a Grált:

Pontosan ezen a napon, egy üzenet jön neki (a Grálnak), és ebben az üzenetben rejlik legnagyobb ereje. Ma nagypéntek van, és ők egy galambot várnak, amely a Mennyből szárnyal lefelé. Egy kis fehér ostyát hoz magával, melyet a kövön hagy. Azután ragyogó fehéren a galamb ismét felemelkedik a Mennybe. Mindig nagypénteken hozza el a kőhöz az ostyát; ahogyan az előbb mondottam, és abból a kőből származik az étel és ital jó illata, ami csak létezik a Földön, hasonlóan a Paradicsom tökéletességéhez. Azt értem ezalatt, hogy minden olyan dolog, amelyet a föld a hátán hordhat. És ezen túl, a kő adja mindazokat az állatokat, amelyek az egek alatt élnek, amelyek, repülnek, futnak vagy úsznak. Eképpen ad a Grál ereje táplálékot a lovagok testvéri közösségének.

Wolfram költeménye alapján úgy tűnik, mintha a Grál ezen rendkívüli tulajdonságain felül egy bizonyos fokú tudattal is rendelkezne. Képes arra, hogy bizonyos személyeket elhívjon, vagyis saját szolgálatába állítson, mégpedig a szó valódi értelmében:

Halljátok most, hogyan válnak ismertté azok, akiket a Grál elhív. A kövön, a széle körül, vésett betűk jelennek meg, megadván mindegyik hajadonnak és ifjúnak a nevét és származását, akik ezen áldott utazást megteszik majd. Senkinek sem kell kitörölnie ezt a feliratot, mert ha egyszer valaki elolvasta nevét, akkor az elhalványul szemei előtt. Mindazok, akik felnőtté váltak, mint gyermekek jöttek ide. Áldott az az anya, aki olyan gyermeket hozott a világra, aki arra rendeltetett, hogy ott szolgáljon. Szegények és gazdagok egyaránt örvendenek, ha gyermeküket felszólítják, hogy csatlakozzon az ő (a Grál) társaságához. Sok országból hozzák őket. A bűnös szégyentől jobban védve vannak, mint mások, és méltó jutalmukat elnyerik az égben. Amikor az élet elmúlik számukra, ott nyerik el a tökéletességet.

Bár a történet szerint a templomosok vigyáznak a Grálra, mégis úgy tűnik, hogy a Grált egy meghatározott családnak a tagjai őrzik. Ennek a családnak számos ága van, vannak közöttük olyanok is, amelyeknek a tagjai elszórva élnek a világban, és még saját kilétükkel és származásukkal sincsenek tisztában. A Grál-család többi tagjának azonban a Munsalvaesche-ben levő Grál kastély az otthona, amely nyilvánvalóan kapcsolatban áll a legendás kathar kastéllyal Montsalvat-tal és amelyet az egyik szerző Montségurral azonosít. Munsalvaesche várában számos rejtélyes alak él, köztük a Grál valóságos őrzője és hordozója. Természetesen rajta kívül ott van Anfortasz, a Halászkirály, aki a Grál kastély ura. Anfortasz megsérült ágyékán és ezáltal nemzőképtelenné vált, de ugyanakkor meghalni sem képes. Chrétien Grál-történetéhez hasonlóan, Anfortasz Wolfram elbeszélésében is Parzival nagybátyjaként szerepel. Amikor a költemény végén az átok hatalma megszűnik és Anfortasz végre meghalhat, Parzival lesz a Grál kastély örököse.

A Grál vagy a Grál-család a külső világból elszólít bizonyos személyeket. A Grál szolgálatába, akiket be kell avatni egy rejtélybe. A Grál ugyanakkor szétküldi betanított szolgáit a világba, hogy különböző feladatokat hajtsanak végre az ő megbízásából, és ha a helyzet úgy kívánja, akkor trónra lépjenek. A Grálnak ugyanis kétségkívül hatalmában áll, hogy valakit királlyá tegyen:

Hajadonokat jelölnek ki a Grál őrzésére... Ez volt Isten ítélete, és ezek a hajadonok szolgáltak a Grál előtt. A Grál csak nemes társakat választ ki. Lovagokat választanak ki őrzésére, akik istenfélők és jók. A magas csillagok eljövetele nagy szomorúságot hoz ennek a népnek, idősnek és ifjúnak egyaránt. Isten haragja ellenük túl sokáig tartott. Mikor mondanak majd igent az örömre?... Elmondok nektek még mást is, aminek igazságát elhihetitek. Gyakran kétszeres esély az övék; adnak és nyernek is vele. Fiatal gyermekeket kapnak, nemes származásúakat és gyönyörűeket. Ha valahol egy ország elveszti urát, és a nép felismeri Isten Kezét, és új urat keres magának, akkor elküldenek egyet nekik a Grál társaságából. Szívélyesen kell bánniuk vele; mert Isten áldása megvédi őt.

A fenti idézetből az derül ki, hogy valamikor a múltban a Grál-család magára vonta az Úr haragját. Az „Isten Haragja ellenük” kifejezés számos, a zsidókkal kapcsolatos középkori kijelentést idéz fel, többek között egy titokzatos könyv címét is, amelyet Nicholas Flamellel hoznak összefüggésbe. A mű címe a következőképpen hangzott: Ábrahámnak, a Zsidónak Szent Könyve, aki fejedelme, papja, Lévitája, Asztrológusa és Filozófusa a Zsidók azon Törzsének, akiket Isten Haragja Szétszórt a Gallok Között. Flegetanis, akiről Wolfram azt állította, hogy az eredeti Grál-történetet írta, állítólag Salamon leszármazottja volt. Lehetséges, hogy a Grál-család végső soron zsidó eredetű?

Bármilyen átok sújthatta is egykor a Grál-családot, Parzival idejében már kétségtelenül ismét Isten kegyeltjei voltak és rendkívüli hatalommal rendelkeztek. Mégis szigorúan arra kötelezik őket, legalábbis bizonyos tekintetben, hogy megőrizzék valódi kilétük titkát. A Grál-család férfi tagjait Isten titokban küldi el; a hajadonok nyíltan távoznak... így a hajadonokat nyíltan elküldik a Gráltól, a férfiakat titokban, hogy olyan gyermekeik legyenek, akik nyomukban egy nap majd a Grál szolgálatába lépnek, hogy növeljék társaságát. Isten megtanítja őket, hogyan, tegyék ezt.

A Grál-család női tagjai, amikor házasságra lépnek valakivel a külső világból, felfedhetik származásukat és kilétüket, a férfiaknak azonban ezt a legnagyobb titokban kell tartaniuk, olyannyira, hogy még származásukra vonatkozó kérdéseket sem tehetnek fel nekik. Ez a szempont nyilvánvalóan kulcsfontosságú, mert Wolfram nyomatékosan visszatér rá költeménye végén.

Írva volt a Grálra, hogy bármelyik templomos, akit Isten keze idegen népek fölé rendelt, megtiltsa, hogy nevéről vagy fajtájáról kérdezzenek, és segítse őket (a népet) jogaikba. Ha a kérdést felteszik neki, akkor többé már nem számíthatnak segítségére.

Természetesen ebből adódik Lohengrinnek, Parzival fiának a dilemmája, akinek el kell hagynia feleségét és gyermekeit, amikor származásáról kérdezik, és vissza kell térnie oda, ahonnan a segélykérő hívás elszólította. De vajon miért követelnek ilyen szigorú titoktartást? Vajon mit rejtegethetnek, ami ily szigorú titoktartást kíván? Ha a Grál-család valóban zsidó eredetű lenne, akkor ez komoly okot adna a titkolózásra, különösen abban a korban, amikor Wolfram a történetet írta. Ennek a feltevésnek némileg hitelt kölcsönöz Lohengrin története is, amelynek sokféle változata létezik. Lohengrint nem mindig nevezik ugyanazon a néven. Vannak olyan változatok, amelyben Héliosnak hívják, amely a Napra utal, másutt viszont az Elie vagy Eli névvel illetik, ami tévedhetetlenül zsidó eredetű elnevezés.

Mind Robert de Boron románcában, mind pedig a Perlesvausban, Perceval zsidó származású és Arimateai József „szent származási vonalához” tartozik. Wolfram költeményében viszont úgy tűnik, hogy ez a származás Parzival esetében teljesen mellékes. Az is igaz, hogy Parzival, a sérült Halászkirály unokaöccse és így vér szerint is rokonság fűzi a Grál-családhoz. Annak ellenére, hogy nem házasodik be a Grál-családba, hiszen ő már valójában házas, mégis ő örökli a Grál kastélyt és annak új ura lesz. Ám úgy tűnik, hogy Wolfram számára a főszereplő származása kevésbé fontos, mint az az eszköz és mód, amelynek révén méltónak bizonyul erre az örökségre. Alá kell vetnie magát bizonyos követelményeknek, amelyeket az ereiben hordozott vér diktál neki. Ez világosan azt mutatja, hogy Wolfram milyen rendkívüli jelentőséget tulajdonít ennek a vérnek.

Nem lehet kérdéses, hogy Wolfram óriási jelentőséggel ruház fel egy bizonyos vérségi vonalat. Nemcsak a Parzivalban, hanem Wolfram többi művében nem is annyira maga a Grál, hanem sokkal inkább a Grál-család foglalja el a központi helyet. Wolframot szinte megszállottként foglalkoztatja a Grál-család, és sokkal nagyobb figyelmet szentel nekik és genealógiájuknak, mint annak a titokzatos tárgynak, amelynek őrzését rájuk bízták.

A Parzival figyelmes olvasása alapján a Grál-család genealógiája könnyen rekonstruálható. Parzival Anfortasz, a nyomorék Halászkirály unokaöccse. Anfortasz ugyanakkor a Grál kastély ura és egy Fritumel nevű személy fia, akinek apját viszont Titurelnek hívták. Ezen a ponton a származási vonal kissé összekuszálódik, és végül egy bizonyos Laziliezhez vezet. Elképzelhető, hogy a Laziliez elnevezés a Lázár név származéka. Mint tudjuk, Lázár az Újszövetségben Mária és Márta testvére. A Grál-család eredeti ősei Laziliez szülei, Mazadan és Terdelaschoye. A Terdelaschoye név nyilvánvalóan a „Terre de la Choix” francia kifejezés germánosított változata, melynek jelentése „Kiválasztott Föld”. A Mazadan eredete bizonytalanabb. Elképzelhető, hogy a zoroaszteri Áhura-Mazdának, a Fény dualista szellemének nevéből származik. Ugyanakkor, hacsak fonetikailag is, de felidézi Maszada nevét, amely i. sz. 68-ban a rómaiak elleni zsidó felkelés egyik bázisa volt. ( A felkelés i. sz. 66-ban tört ki, és Maszada i. sz. 73-ban esett el!)

Wolfram tehát olyan neveket tulajdonít a Grál-család tagjainak, amelyek gyakran sokat sejtetőek, ugyanakkor azonban semmi olyat nem árulnak el, ami történelmi szempontból hasznos lehetne. Hiába reméltük, hogy a valóságos történelemben esetleg majd nyomára bukkanunk egy olyan családnak, amelyről a Grál-családot mintázhatták, kutatásunkat máshol kellett folytatnunk. A rendelkezésünkre álló információk azonban igen szűkösek voltak. Tudtuk például azt, hogy a Grál-család a feltevések szerint Bouillon Gottfrieddel érte el kiteljesedését, ez a tény azonban nem sokat árult el Gottfried mitikus elődeiről, legfeljebb annyit, hogy (Gottfried valódi őseihez hasonlóan) ők is a legnagyobb titokban tartották valódi kilétüket. Wolfram szerint azonban Kyot megtalálta a Grál elbeszélést az Anjou-ház évkönyveiben, és Parzival állítólag maga is Anjou vérből való volt. Ez a tény felettébb érdekesnek bizonyult, ugyanis az Anjou-ház szoros kapcsolatban állt mind a templomosokkal, mind pedig a Szentfölddel. Fulques, Anjou grófja ugyanis „tiszteletbeli” tagja lett a Templomos Lovagrendnek. Ezenfelül 1131-ben feleségül vette Bouillon Gottfried unokahúgát, a legendás Melusine-t, és Jeruzsálem királya lett. A „Prieuré dokumentumok” szerint Anjou urai, vagyis a Plantagenet-család ezáltal szövetségre lépett a Meroving vérségi vonallal. Elképzelhető, hogy a Plantagenet névvel mintegy szándékosan a „Plant-Ard” vagy Plantard névre akartak utalni.

Ezek az összefüggések eléggé hiányosak, megbízhatatlanok voltak, és meglehetősen ingatag alapokon nyugodtak. Wolfram költeményének földrajzi környezete azonban további nyomravezető adalékokat szolgáltatott. A történet eseményei legnagyobb részt Franciaországban játszódnak. A későbbi Grál krónikásokkal szemben Wolfram azt hangsúlyozza, hogy Arthur udvara, Camelot Franciaországban volt, egészen pontosan Nantes-ban. Nantes, amely most Bretagne-hoz tartozik, egykor a hatalma csúcspontján lévő Meroving Birodalom legnyugatibb határát jelölte.

Chrétien Grál-történetének egyik kéziratában Perceval kijelenti, hogy egy „Scaudone”, „Sinadon” illetve ehhez hasonló nevű helyen született, amely számos helyesírási változatban fordul elő. A leírásból az is kiderül, hogy ez a bizonyos hely hegyvidéki területen feküdt. Wolfram szerint Parzival egy „Waleis” nevű vidékről jött. A tudósok egy része azon a véleményen volt, hogy Waleis tulajdonképpen Wales, és Sinadon pedig azonos a különböző helyesírási változatokban előforduló Snowdonnal vagy Snowdoniával. Ha ezt a feltevést elfogadjuk, akkor számos megoldhatatlan probléma vetődik fel, és ahogy az egyik modern szakértő megjegyezte, „a térképek felmondják a szolgálatot”. A szereplők ugyanis állandóan útban vannak Waleis és Arthur nantes-i udvara között, valamint más francia helységekbe is elutaznak, anélkül, hogy akár egyszer is átkelnének a tengeren! Mindvégig szárazföldön haladnak, és olyan területeken keresztül, amelyeknek lakói franciául beszélnek. Vajon Wolfram földrajzi leírása egyszerűen csak felületes volt? Vajon elképzelhető, hogy ilyen mértékben nem törődött a földrajzi részletek hitelességével? Marad még az a lehetőség, hogy Waleis egyáltalán nem azonos Wales-szel. Két tudós azzal a feltevéssel állt elő, hogy esetleg Valois-ról lehet szó, amely Franciaországnak Párizstól északkeletre fekvő vidéke. Valois területén viszont nincsenek hegyek, és a környező vidék semmilyen módon nem felel meg Wolfram tájleírásának. Létezik azonban még egy lehetséges helyszín, amely esetleg azonosítható az egykori WaIeis-szel. Ugyanúgy hegyvidéki terület, pontosan megfelel a Wolfram leírásában szereplő topográfiai jegyeknek, és az ott élő emberek a francia nyelvet beszélik. Ez a hely a Genfi-tó partján fekvő Valais. Úgy tűnik, hogy Parzival szülőföldje nem Wales és nem is Valois, hanem a svájci Valais. Tényleges születési helye, amely az elbeszélésben Sinadon néven szerepel, nem Snowdonnal vagy Snowdoniával azonos, hanem Sidonensis-szel, Valais fővárosával. A város mai modern elnevezése: Sion.

Wolfram románca szerint tehát Arthur híres udvara Bretagne-ban volt, Parzival pedig minden valószínűség szerint a mai Svájc területén született. De hová helyezzük el pontosan a Grál-családot és a Grál kastélyt? Wolfram erre is választ ad talán legnagyobb szabású munkájában, amelynek a Der Junge Titurel (A fiatal Titurel) címet adta, és amelynek befejezésében halála akadályozta meg. A régmúlt időket felidéző töredék Titurelnek, Anfortasz apjának az életéről szól, aki egyben a Grál kastély építtetője is volt. Az elbeszélés nemcsak a genealógiai részletek tekintetében rendkívül pontos, hanem a Grál kastély arányainak, alkotóelemeinek, építőanyagának, és szerkezetének ábrázolásában is. Leírja például azt a kör alakú kápolnát, amely a templomosok épületeire is jellemző volt. Maga a kastély a Pireneusokban állt.

Wolfram ugyancsak befejezetlenül hagyta Willehalm című költeményét, amelynek főszereplője Guillem de Gellone. Guillem de Gellone a 9. században a Pireneusokon fekvő fejedelemség Meroving származású uralkodója volt. Guillem állítólag szintén kapcsolatban állt a Grál-családdal. Ő az egyetlen olyan szereplője Wolfram műveinek, akiről megállapítható, hogy ténylegesen létező történelmi személy volt. Wolfram rendkívül aprólékos részletezéssel ábrázolja azokat a szereplőket is, akiknek kilétét nem tudjuk pontosan meghatározni. Minél jobban elmélyedünk Wolfram művében, annál inkább az a benyomásunk, hogy konkrét, meghatározott személyekről beszél, nem pedig mitikus vagy képzeletbeli alakokról. Úgy tűnik, hogy egy olyan családot ábrázol, amely a valóságban létezett és amelynek talán Guillem is a tagja lehetett. Ez a következtetés még inkább valószínűvé válik, amikor Wolfram bevallja, hogy valamit rejteget, és a Parzival, valamint a többi műve nem egyszerű románc, hanem beavatási dokumentum, vagyis súlyos titkoknak őrzője.

 

 

A Grál és a kabalisztika

 

A Perlesvaus azt sugallja, legalábbis részben, hogy a Grál egyfajta, tapasztalat vagy élmény. Amikor Wolfram kitér a Grál gyógyító tulajdonságainak és hosszú életet adó erejének leírására, akkor úgy tűnik, hogy egyfajta tapasztalaton alapuló lelkiállapotra utal. Nem vitatható, hogy a Grál egy bizonyos szinten egy beavatási élmény, amelyet modern terminológia szerint „transzformációként”, vagy „megváltozott tudati állapotként” lehetne ábrázolni. Más módon megfogalmazva egyfajta „gnosztikus tapasztalat” Istennel. A Grál empirikus vonatkozásait ennél sokkal pontosabban is körülírhatjuk, és egy különleges összefüggésrendszerbe helyezhetjük, ami nem más, mint a kabala és a kabalisztikus filozófia. Bizonyos, hogy az ilyen jellegű eszmék nagyon is a „levegőben voltak” a Grál-románcok keletkezésének idején. Egy híres kabalista iskola működött Toledóban, ahol Kyot állítólag megismerkedett a Grál-történettel. Voltak azonban más iskolák is, Geronában, Montpellier-ben és Dél-Franciaország más városaiban is. Aligha lehetett véletlen, hogy Troyes-ban is működött egy ilyen iskola, amely Bouillon Gottfried korában, vagyis i. sz. 1070-ben keletkezett, és amelynek szellemi atyja Rashi, talán a leghíresebb középkori kabalista volt.

Itt természetesen lehetetlen érdemben ismertetni a kabalát vagy a kabalista filozófiát. Mindenesetre bizonyos dolgokat le kell szögezni ahhoz, hogy szemléltetni tudjuk a kabalizmus és a Grál-románcok közötti összefüggéseket. Röviden összefoglalva tehát, a kabalizmust talán úgy jellemezhetnénk, mint egyfajta „ezoterikus-judaizmust” egy sajátosan a judaizmusban gyökerező gyakorlati pszichológiai metodológiát, amelynek célja a tudat rendkívüli átváltozásának előidézése. Ebben a tekintetben a kabalizmus megfelel a hindu, a buddhista, a taoista hagyományra jellemző hasonló módszereknek és tanoknak, illetve a jóga vagy például a Zen egyes formáinak.

A keleti filozófiákhoz hasonlóan, a kabalista gyakorlat egy sorozat rítusból áll, egymást követő bevezető, előkészítő fokozatok egymásra épülő sorozatából, amelyek az újoncot elvezetik a tudat és a megismerés sokkal mélyebb szinten történő átalakulásához. Bár ezeknek az átalakulásoknak a jelentése és jelentősége vitán felül áll, és mint pszichológiai jelenségeket realitásként kell kezelni őket. A kabalista beavatás fokozatai közül az egyik legjelentősebb fokozatot Tiferet néven ismerik. A Tiferet állapotában az egyén állítólag a formák világán felülemelkedve eljut a formák nélküli világba, vagy hogy modern kifejezéssel éljünk, „meghaladja saját énjét”. Ez a szakasz szimbolikus értelemben egyfajta rituális „halál” vagy áldozat: az ego, az én halála; az individualitás érzésének halála és egyben az individualitásban rejlő elszigeteltség érzésének megszűnése. Természetesen ezzel párhuzamosan a mindent átfogó egység és harmónia újjászületése, feltámadása egy másik dimenzióban. A kabalizmus keresztény adaptációiban a Tiferet állapotát éppen ezért mindig Jézussal kapcsolják össze.

A középkori kabalisták számára a Tiferetbe való bevezetés bizonyos sajátos szimbólumokkal társult. Ezek közé tartozott a remete, a vezető vagy a bölcs vénember alakja, illetve a fenséges király, a gyermek, és a feláldozott Isten képe. Idővel ezek más szimbólumokkal bővültek, például a csonka piramis, a kocka, és a rózsakereszt szimbólumaival. Ezeknek a szimbólumoknak a Grál-románcokhoz fűződő kapcsolata nyilvánvaló. Minden Grál-elbeszélésben van egy bölcs vén remete, Perceval vagy Parzival nagybátyja, aki gyakran játssza el a szellemi útmutató szerepét. A Wolframnál szereplő „kő” megfelelhet például a kockának. A Perlesvausban pedig a Grál különböző megjelenési formái csaknem pontosan megfelelnek Tiferet szimbólumainak. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a Perlesvaus önmagában is kulcsfontosságú összekötő kapocs a Tiferet élménye és a Grál között.

 

 

Játék a szavakkal

 

Ily módon tehát sikerült meghatároznunk a Grál empirikus vonatkozásait és meglehetősen pontosan megállapítani a Grál és a kabalisztika közötti összefüggéseket, amelyen keresztül a Grál állítólagosan keresztény jellege egy további, látszólag oda nem illő, és szorosan a judaizmushoz tartozó vonással egészült ki. Függetlenül attól, hogy milyen jellegűek a Grál empirikus vonatkozásai, voltak más, egyrészt történelmi, másrészt genealógiai szempontok is, amelyeket nem hagyhattunk figyelmen kívül, és amelyek kulcsfontosságúnak bizonyultak történetünk, szempontjából.

A Grál-románcokban ismétlődően olyan összefüggésekkel és elemekkel találtuk magunkat szembe, amelyek láthatóan valóságos és egyáltalán nem misztikus természetűek voltak. Újra és újra felbukkant például a tapasztalatlan ifjú lovag alakja, akit egy óriási horderejű titokba avattak be, miután bizonyos próbákon keresztül bebizonyította, hogy méltó erre a megtiszteltetésre. Ezt a titkot általában mindig egy rend, mégpedig egy lovagi rend őrzi. Ugyancsak ismétlődő motívum az is, hogy a titok valamilyen módon egy meghatározott családdal van összefüggésben. A főhős vagy azáltal, hogy ezen családba beházasodik, vagy saját származása jogán, vagy mindkettőn keresztül a Grál kastély és egyben minden hozzátartozó dolog urává és birtokosává válik. Úgy tűnt számunkra, hogy egy konkrét történelmi jellegű dologgal állunk szemben, legalábbis ezen a szinten. Teljesen természetes, hogy valakinek egy kastély kerül a birtokába, illetve emberek egy csoportjának uralkodója lesz. Lehet birtokokat örökölni, sőt más természetű örökséget is átadni. Senki nem válhat azonban egy adott tapasztalat urává vagy örökösévé.

Vajon van-e jelentősége annak, hogy a Grál-románcok, ha közelebbről szemügyre vesszük őket, döntően az öröklődésen alapultak? Vajon lényegesnek tekintsük-e, hogy a szóban forgó származási vonalak döntő pontokon átfedik egymást, például azon személyek esetében, akik olyan kiemelkedő szerepet játszottak kutatásainkban, mint az Anjou-ház vagy Guillem de Gellone és Bouillon Gottfried esetében? Lehetséges-e, hogy Rennes-le-Chateau és a Prieuré de Sion titka valamilyen módon a Szent Grálnak nevezett titokzatos tárgyhoz kapcsolódik? Vajon saját magunk is nem a Grál keresésére indultunk, amikor Parzival nyomdokain jártunk?

A bizonyítékok amellett szóltak, hogy nagyon is fennáll ennek a lehetősége. Létezett azonban még egy kulcsfontosságú bizonyíték is, amely feltevésünket megerősítette. Jó néhány korábbi kéziratban a Grált a „Sangraal” elnevezéssel illetik, sőt még a Malory által írt későbbi változatban is a „Sangreal” kifejezést használják. Valószínűnek látszik, hogy az eredeti elnevezés valójában a „Sangraal” vagy „Sangreal”, illetve valami ehhez hasonló szó lehetett. Az is elképzelhető, hogy később ezt a szót egyszerűen rossz helyen választották el, tehát rosszul értelmezték. A „Sangraal’ vagy „Sangreal” szónak az eredeti jelentése ily módon nem a „San Graal” vagy „San Greal”, azaz Szent Grál lehetett, hanem sokkal inkább „Sang Raal” vagy „Sang Réal”, ami a modern helyesírás szerint írva Sang Royal, azaz Királyi Vér.

Egy ilyen szójáték önmagában merész gondolatsort indíthat el, de semmi esetre sem tekinthető döntő bizonyítéknak. Ha viszont ezt összefüggéseiben szemléljük, és figyelembe vesszük a genealógiára és a származási vonalra helyezett különös hangsúlyt is, akkor nem sok hely maradhat a kételynek. Ezt a feltételezést látszanak megerősíteni a hagyományos képzettársítások, tehát például a Jézus vérét felfogó kehely képe is. Teljesen egyértelműnek tűnik, hogy a Grál egy bizonyos módon valamilyen vérre és egy vérségi kötelékre, vérségi kapocsra vonatkozik.

 

 

Az elveszett királyok és a Grál

 

A Grál-románcokon kívül voltak még más költemények is ebben a műfajban, amelyek fogékony közönségre találtak a 12. század végén és a 13. század elején. Ilyen például a Trisztán és Izolda, vagy az Eric és Enide. Ezeknek egy részét maga Chrétien írta, vagy egyéb kortárs szerzők, például Wolfram honfitársai, Hartmann von Aue és Gottfried von Strassburg. Ezekben a románcokban azonban semmilyen említés nem történik a Grálról, viszont láthatóan ugyanabban a mitikus-történelmi korszakban játszódnak, mint a Grál-románcok, mivel többé-kevésbé Arthurhoz kapcsolódnak. Amennyire a kronológiát meg lehet állapítani, Arthur valamikor az 5. század végén vagy a hatodik század elején élt, pontosan akkor, amikor a Meroving-dinasztia Galliában a fénykorát élte, tehát Arthur valójában Chlodvig kortársa volt. Ha az „Ursus”, azaz „medve” kifejezést a Meroving királyi házra alkalmazták, akkor elképzelhető, hogy az „Arthur” néven keresztül, amelynek jelentése szintén „medve”, hasonló méltósággal és ranggal akartak felruházni egy brit előkelőséget.

A keresztes hadjáratok korában élő szerzők számára a Meroving korszak különös jelentőséggel bírhatott, ugyanis még olyan románcok is ebben a történelmi környezetben játszódtak, amelyeknek valójában semmi közük nem volt Arthurhoz vagy a Grálhoz. Ezeknek a műveknek egyike a Nibelung-ének, a nagy német nemzeti eposz, amely alapul szolgált Wagner monumentális opera tetralógiájához. Mind a költeményt, mind pedig a Wagner operák történetét általában a puszta képzelet szüleményének tekintik, pedig a Nibelungok valóságos emberek voltak, mégpedig egy olyan germán törzs, amely valamikor a késő Meroving-korban élt. A Nibelung-énekben szereplő nevek közül igen sok, például a Siegmund, a Siegfried, a Sieglinde, a Brünhilde és a Krimhilda kétségkívül mind Meroving eredetű nevek. A költemény egyes epizódjai szoros párhuzamot mutatnak a Meroving idők bizonyos eseményeivel, sőt még az is lehetséges, hogy kimondottan ehhez a korszakhoz kapcsolódó eseményekre utalnak.

Bár A Nibelung-éneknek tulajdonképpen semmi köze nincsen Arthurhoz vagy a Grálhoz, mégis további bizonyítéka annak, hogy a Meroving korszak rendkívül erősen élt a 12-13. századi költők képzeletében. Úgy tűnik, mintha a szerzők tudtak volna valami olyan kulcsfontosságú dolgot erről a korszakról, amit a későbbi írók és költök már nem ismertek. Mindenesetre a modern tudósok egyetértenek abban, hogy a Grál-románcok, hasonlóan a Nibelung-énekhez a Meroving korszakra vonatkoznak. Ha azt feltételezzük, hogy Jézus i. sz. 33-ban halt meg, akkor a Grál-történet eseményei i. sz. 487-ben zajlottak, a Meroving hatalom felemelkedésének időszakában, csaknem kilenc évvel Chlodvig megkeresztelése előtt.

A Grál-románcoknak a Meroving-korszakkal való összekapcsolása tulajdonképpen nem volt különösebben forradalmian új vagy vitatott dolog. Mindemellett még mindig úgy éreztük, hogy valami elkerülte a figyelmünket. Tulajdonképpen az egész csak hangsúly kérdése volt, ugyanis egyszerűen arról volt szó, hogy Arthur személye miatt elsődlegesen Britanniára helyeződött a hangsúly. Mivel ennyire egyértelműen Britannia állt a történet középpontjában, természetszerűleg nem merült fel bennünk, hogy a Grált a Merovingokkal hozzuk összefüggésbe. Wolfram von Eschenbach viszont következetesen azt állítja, hogy Arthur udvara Nantes-ban volt, és hogy az események Franciaországban játszódnak. Léteznek olyan középkori hagyományok, amelyek szerint a Grált nem Britanniába vitte Arimateai József, hanem Mária Magdolna vitte Franciaországba.

Lassan kezdett megfogalmazódni bennünk, hogy maga a Grál, a „Királyi Vér” fogalom valójában a Meroving-dinasztiára vonatkozott, amelynek vérét szentnek tartották, és amelyet mágikus és csodatévő tulajdonságokkal ruháztak fel.

Elképzelhető, hogy a Grál-románcok, legalábbis részben, a Meroving-korszak bizonyos eseményeinek szimbolikus és allegorikus megjelenítését tartalmazzák. Elképzelhető, hogy a Meroving származási vonal angliai száműzetése a 9. század végén és a 10. század elején szintén mitikus eseményként van jelen a Grál-románcokban. Ugyancsak beépülhetett a titkos, de ugyanakkor fenséges dinasztikus szövetségbe, amelynek révén a Meroving szőlőtőke, csakúgy mint a Grál-család végül meghozta gyümölcsét Bouillon Gottfried személyében és a Lotharingiai-házban. Lehetséges, hogy a Grál-románcokban szereplő Arthur, a „medve” alakja csak másodsorban kapcsolódott a híres kelta vagy gallo-római vezérhez, és a Grál-románcok Arthurja valójában „Ursus” volt, amely a „medve” egy másik elnevezése. Elképzelhető, hogy Geoffrey de Monmouth krónikáinak legendás Arthur figuráját a Grál-románcok szerzői kisajátították, és tudatosan arra használták fel, hogy egy egészen más jellegű és titkos hagyomány hordozójává váljon. Ha az így van, akkor ez magyarázatot adna arra is, hogy miért lett a Grál és a Grál-család oltalmazója a Templomos Lovagrend, amelyet a Prieuré de Sion alapított abból a célból, hogy a Meroving származási vonal felett őrködjön. Ha a Grál-család és a Meroving vérségi vonal egy és ugyanaz, akkor ez azt jelenti, hogy a templomosok többé-kevésbé az idő tájt voltak a Grál őrzői, amikor a Grál-románcok keletkeztek.

Ez a hipotézis merészen hangzott ugyan, de felvetett egy létfontosságú kérdést. Lehetséges-e vajon, hogy a románcok a Meroving korban játszódnak. Ennek ellenére a Grált egészen egyértelműen a kereszténység eredetével hozzák összefüggésbe, mégpedig Jézus személyével, Arimateai Józseffel, és Mária Magdolnával. Néhány románc azonban ennél is továbblép. Robert de Boron költeményében Galahadról egyenesen azt mondják, hogy Arimateai József fia. A Queste del Saint Graal pedig Jézushoz hasonlóan Dávid házából való leszármazottnak tekinti Galahad-et, sőt magával Jézussal azonosítja. A Galahad elnevezés modern tudósok szerint a Gileád szóból származik, amelyet Jézus egyik misztikus megnevezésének tartottak.

Ha a Grált a Meroving vérségi vonallal lehetne azonosítani, akkor vajon mit jelentett ez Jézus vonatkozásában? Hogyan lehetséges, hogy a Grál szorosan kötődik Jézus személyéhez, de ugyanakkor a Meroving korszakhoz is? Hogyan oldjuk fel ezt a nyilvánvaló kronológiai ellentmondást, hiszen az egyik oldalon egy olyan dologról van szó, amely szorosan kötődik Jézus személyéhez és a másik oldalon pedig olyan eseményekről, amelyek legalább négy évszázaddal később történtek? Hogyan vonatkozhat a Grál egyrészt a Meroving-korra, és másrészt pedig olyasvalamire, amit Arimateai József hozott Angliába és Mária Magdolna Franciaországba?

Ugyanezek a kérdések még a költői szimbolizmus szintjén is felmerültek. A Grál valamilyen módon egyfajta vérre vonatkozott. Ha nem is fogadjuk el a Sangraal szó „Sang Raal”-ként való értelmezését, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy a Grálról csaknem egyöntetűen azt tartotta a hagyomány, hogy abban fogták fel Jézus vérét. Hogyan hozható mindez összefüggésbe a Merovingokkal? Miért pontosan a keresztes hadjáratok alatt társították a Grált a Merovingok nevével, vagyis pontosan akkor, amikor Jeruzsálem királyságának koronáját egy Meroving leszármazott fejére helyezték a Prieuré de Sion és a Templomos Lovagrend védelme alatt?

A Grál-románcok Jézus vérének a fontosságát hangsúlyozzák, ugyanakkor egy bizonyos származási vonalra is külön hangsúlyt helyeznek. Ha figyelembe veszünk bizonyos tényezőket, tehát például azt, hogy a Grál-család Bouillon Gottfried személyében éri el kiteljesedését, akkor úgy tűnik, hogy ezek a tényezők a Meroving vérre vonatkoznak.

Lehetséges-e, hogy valamiféle kapcsolat van e két egymástól látszólag teljesen eltérő motívum között? Vajon lehetséges-e, hogy Jézus vére valamilyen módon kapcsolatba hozható a Merovingok királyi vérével? Elképzelhető-e, hogy a Grállal kapcsolatos származási vonal, amelyet nem sokkal a keresztre feszítés után Európába hoztak, összefonódott a Merovingok származási vonalával?

 

 

A szintézis szükségessége

 

Ezen a ponton rövid pihenőt tartottunk, hogy áttekintsük a rendelkezésünkre álló bizonyítékokat, amelyek elképesztő felfedezéseket tartogattak, és tévedhetetlenül egy bizonyos irányba tereltek minket. Vajon mi az oka annak, tettük fel a kérdést, hogy a tudósok ezeket a bizonyítékokat korábban soha nem hívták tanúságul, hiszen mindenki számára hozzáférhetőek voltak évszázadokon keresztül? Hogyan lehetséges, hogy tudomásunk szerint, senki nem szintetizálta, foglalta össze ezeket a tényeket, és nem vonta le belőlük a kézenfekvőnek tűnő, bár némileg elméleti spekulációkon is alapuló következtetéseket? Az is igaz, hogy néhány évszázaddal ezelőtt ezek a következtetések szigorúan tabunak minősültek, és ha a nyilvánosság elé kerültek volna, akkor ez súlyos büntetést vont volna maga után. Ilyen veszély viszont egyáltalán nem fenyegetett az elmúlt kétszáz évben. Mi az oka tehát annak, hogy a kirakós játék egyes töredékei eddig még nem kerültek a helyükre, hogy a kép végül teljes valóságában elénk táruljon?

Számos értekezés és tanulmány született a Grál-románcok eredetéről, fejlődéséről, kulturális hatásáról és irodalmi értékéről, és ugyancsak, számtalan tanulmány látott napvilágot a templomosokról és a keresztes hadjáratokról. A Grál-románcok szakértői között azonban nem sok történész akadt, és közülük is csak kevesen tanúsítottak érdeklődést a templomosok és a keresztes háborúk rendkívül összetett, gyakran visszatetsző története iránt. A másik oldalon a templomosokkal és a keresztes háborúkkal foglalkozó történészek, mint minden történész, szigorúan ragaszkodtak a „konkrét tárgyi” bizonyítékokhoz. Ha esetleg felvetnénk, hogy a Grál-románcok tartalmaznak némi történelmi igazságot, ez valószínűleg eretnekségnek számítana, holott Schliemann több mint egy évszázaddal ezelőtt úgy jutott Trója nyomára, hogy előtte behatóan tanulmányozta az Odüsszeiát.

Igaz, hogy különböző okkult írók, elsődlegesen vágyálmaik által vezérelve, szó szerint hitelt adtak ezeknek a legendáknak, azt állítván, hogy valamilyen misztikus módon a templomosok a Grál őrzői voltak. Az is tény, hogy egyetlen olyan komoly történelmi tanulmány sem született, amely arra törekedett volna, hogy valódi összefüggést teremtsen a történelmi valóság és a mítosz között. A templomosok létezését tényként ismerik el, míg a Grált a képzelet szüleményének tekintik, és tagadják a kettő közötti bármilyen kapcsolat lehetőségét. Ha a Grál-románcokat ilyen mostohán kezelték azok a tudósok és történészek, akik annak a korszaknak szakértői, amikor azok keletkeztek, akkor aligha tekinthetjük meglepőnek, hogy a korábbi korszakok iránt érdeklődő történészek, ugyancsak elhanyagolták őket. Egyetlen Meroving-szakértőnek sem fordult meg a fejében, hogy a Grál-románcok valamilyen módon fényt vethetnek kutatásaikra. Vajon nem tekinthető-e komoly mulasztásnak, hogy legjobb ismereteink szerint egyetlen Meroving korral foglalkozó tudós sem tesz említést az Arthur legendákról, amelyek kronológiailag saját kutatási területükön belül esik.

Az elmúlt néhány évtizedben könyvek tucatja jelent meg, amelyek szerint Jézus pacifista, esszénus, misztikus, buddhista, varázsló, forradalmár, homoszexuális, illetve, hogy egy szélsőséges példát idézzünk, – egyszerűen egy gomba volt. A Jézusról és az Újszövetség történelmi hátteréről írt munkában tudomásunk szerint egyetlen szerző sem érintette a Grál témakört. De vajon miért is tette volna? Miért kellene egy bibliakutatónak érdeklődést tanúsítania egy sor meseszerű és romantikus költemény iránt, amelyek több mint egy évezreddel később keletkeztek Nyugat-Európában? Érthetetlennek tűnne, ha valaki azt mondaná, hogy a Grál-románcok esetleg fényt vethetnének az Újszövetséggel kapcsolatos számos tisztázatlan kérdésre.

Bár hiteles bizonyítékokra nagyon nehéz szert tenni, magától értetődő, hogy a hagyományok akár ezer éven keresztül is fennmarad hatnak, azután írott formában ismét felbukkanhatnak és megvilágítják a korábbi eseményeket.

Minden kutatónak kötelessége, szinte mint egy detektívnek minden apró nyomnak a végére járni, bármilyen valószínűtlennek is tűnjön az első látásra. Nem szabad bizonyos dolgokat eleve elvetni csakis azért, mert úgy érezzük, hogy valószínűtlen vagy számunkra ismeretlen területre tévedünk. Talán érdemes egy modern példával szemléltetni ennek a fontosságát. A Watergate-botrány eseményeit például kezdetben látszólag egymástól független, apró töredékek halmazából rekonstruálták. Ezeknek a töredékeknek önmagukban semmi jelentőségük nem volt, és látszólag semmilyen összefüggés nem volt közöttük. A vizsgálatot lefolytató tisztviselőknek a gyakran gyerekes „piszkos trükkök” akkoriban legalább annyira távolinak tűntek a komolyabb fajsúlyú dolgoktól, mint mondjuk a Grál-románcok az Újszövetségtől, pedig a Watergate-botrány csak egyetlen országra korlátozódott, és néhány évnyi időszakot fogott át. Jelen kutatásunk tárgya viszont az egész nyugati kultúrát felöleli, és csaknem két évezredet ível át.

Fontos volt, hogy könnyedén átugorjunk a 3. századból a 12. századba, majd onnan a 7., illetve a 18. századba úgy, hogy közben források széles skáláját tekintsük át, az egyházi szövegektől kezdve a Grál-románcokon keresztül a meroving-kori feljegyzésekig és krónikákig, sőt a szabadkőművességhez kapcsolódó írásokig. Összegezve tehát, mindent szintetizálni, összefüggéseiben kell szemlélni. Ez a fajta megközelítési mód nem mondható sem különösebben forradalminak sem pedig ellentmondásosnak. Nagyon hasonlít ahhoz, mintha az egyházi dogmák alaptételein, például a szeplőtelen fogantatáson vagy a kötelező papi nőtlenségen keresztül próbálnánk megvilágítani a korai kereszténység időszakát. A Grál-románcokat ehhez hasonlóan fel lehet használni arra, hogy rajtuk keresztül új megvilágításba helyezzük az Újszövetséget, sőt Jézus pályafutását és személyét is.

Nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy minden, amit kutatásunk során eddig tanulmányoztunk, elvezethet bennünket ahhoz az egyetlen kőhöz, amelyet két évezreddel ezelőtt dobtak a történelem tavába.

 

 

A hipotézis

 

Mária Magdolna mindvégig kiemelkedő helyet foglalt el kutatásaink során. Bizonyos középkori legendák szerint Mária Magdolna vitte a Szent Grált, a „Királyi Vért” Franciaországba. A Grált rendszerint Jézus személyével társítják, ugyanakkor valamilyen módon valakinek a véréhez, konkrétabban egy vérségi vagy származási vonalhoz kapcsolódik. A Grál-románcok többnyire mind a Meroving időkben játszódnak, viszont nem sokkal azután keletkeztek, hogy Bouillon Gottfried a Grál-család képzeletbeli, és a Meroving-dinasztia valóságos leszármazottja, Jeruzsálem uralkodója lett, bár a koronát ténylegesen nem fogadta el.

Ha nem Jézusról lett volna szó, hanem valamilyen más személyiségről, például Nagy Sándorról vagy Julius Caesarról, akkor ezek a bizonyítéktöredékek csaknem szükségszerűen önmagukban is egy kézenfekvő következtetéshez vezettek volna. Mi mindenesetre vállaltuk azt a kockázatot, hogy levonjuk ezt a következtetést, bármennyire is ellenmondásosnak és botrányszagúnak is tűnt első pillantásra, és kísérleti hipotézisként kezelve komoly próba alá vetettük.

Hipotézisünk röviden összefoglalva a következőképpen hangzott. Lehetséges, hogy Mária Magdolna, az evangéliumok tünékeny figurája valójában Jézus felesége volt, és házasságukból utódok is születtek. A keresztre feszítés után Magdolnát, legalább egy gyermekével együtt Galliába menekítették, ahol akkor már léteztek zsidó közösségek, amelyekben menedékre találhatott. Lehetséges, hogy volt egy vérségi vonal, amely egészen Jézusig nyúlt vissza, és ez a vérségi vonal, a fenséges „sang réal” azután négy évszázadon keresztül rejtve és érintetlenül továbböröklődött, ami tulajdonképpen nem is olyan hosszú idő egy fontos származási vonal esetében. Elképzelhető, hogy Jézus leszármazottai dinasztikus házasságokat kötöttek nemcsak más zsidó családokkal, hanem rómaiakkal és vizigótokkal is. Talán valamikor az 5. században Jézus származási vonala összeolvadt a frank királyok nemzetségével, és ebből a dinasztkus szövetségből született meg a Meroving-dinasztia.

Egyértelmű volt, hogy ha ez a vázlatos hipotézis bármilyen értelemben igaznak bizonyul, akkor a kutatásunk során felmerült számtalan kérdésre magyarázatot kapnánk. Magyarázatot kapnánk például arra, hogy miért övezte olyan nagy tisztelet Mária Magdolnát, és miért alakult ki személye körül valóságos kultusz a keresztes háborúk idején. Ez a feltevés megmagyarázná azt is, hogy miért adóztak a Merovingoknak szinte a szenteknek kijáró tisztelettel. A Mérovée születéséről szóló legenda is érthetővé válna. Merovée két apja közül az egyik egy tengerentúlról jött szimbolikus lény volt, amelyet csakúgy mint Jézust, a misztikus hallal lehet azonosítani. Természetesen ily módon érthető lenne az egyház és Chlodvig nemzetsége között létrejött szövetség is, hiszen a logikus lépés a Jézus leszármazottaival kötött szövetség az ő nevében megalakult egyház számára? Természetesen világossá válna ezáltal az is, hogy miért helyeződött olyan aránytalanul nagy hangsúly II. Dagobert meggyilkolására, hiszen az egyház, azáltal, hogy cinkosságot vállalt a bűntényben, nemcsak királygyilkosság bűnének terhét vette magára, hanem saját tanai szerint az istengyilkosság egy bizonyos sajátos formáját is elkövette. Így már az is érthető, hogy miért próbálták II. Dagobertnek még a nyomát is kitörölni a történelemből, valamint az is, hogy a Karolingok, mint a Római Birodalom császárai miért igyekeztek szinte megszállottként legitimizálni helyzetüket oly módon, hogy Meroving származásukat bizonyítgatták.

Ez a vérségi vonal, amely Dagoberten keresztül egészen Jézusig vezethető vissza, tisztázná a Grál-családdal kapcsolatos kérdéseket is. Megmagyarázná az őket körülvevő titokzatosságot, dicsfényt, az impotens, uralkodásra képtelen Halászkirály alakját, valamint azt a folyamatot is, amelynek révén Parzival vagy Perceval a Grál kastély örököse lett. Végül tisztázná Bouillon Gottfried misztikus családfáját, aki Lohengrin fia vagy unokája, Parzival unokája illetve talán ükunokája, és egyben a Grál-család leszármazottja volt. Ha pedig Gottfried Jézus leszármazottja volt, akkor 1099-ben Jeruzsálem diadalmas visszafoglalása nem csupán egyszerűen a Szent Sír megszabadítását jelentette a hitetlenek uralma alól. Gottfried tulajdonképpen csak saját jogos örökségét szerezte vissza.

Annyit már sikerült megállapítanunk, hogy a szőlőműveléssel kapcsolatos utalások dinasztikus szövetségeket szimbolizáltak. Hipotézisünk tükrében úgy tűnt, hogy a szőlőművelés azt a folyamatot szimbolizálja, amelynek révén Jézus, aki többször azonosítja magát a szőlővel, nemzetségét továbbörökítette. Mintha ezt látszana megerősíteni az a faragás is, amelyet egy ajtón fedeztünk fel, és amelyen Jézust mint egy szőlőfürtöt ábrázolják. Ez az ajtó Svájcban, Sion városában található.

Képzeletbeli, hipotetikus forgatókönyvünk logikailag következetesnek látszott, ugyanakkor kutatásunknak ezen a pontján teljes képtelenségnek tűnt. Bármilyen vonzónak látszott ez az elképzelés, túlságosan vázlatos volt, és nagyon ingatag alapokra épült. Bár nagyon sok dologra magyarázatot adott, önmagában azonban semmiképpen nem állta meg a helyét. Túlságosan sok fehér folt, következetlenség és anomália volt benne, és túlságosan sok elvarratlan szál. Mielőtt tehát komolyan mérlegelni kezdtük volna ennek az elméletnek a valószínűségét, ki kellett derítenünk, hogy milyen tényleges bizonyítékokkal tudjuk hipotézisünket alátámasztani. Következő lépésként belemerültünk az evangéliumoknak, az evangéliumok történelmi hátterének, valamint a korai egyházatyák műveinek tanulmányozásába.