Epilógus – vagy kettő

 

TARA

Artemis készült vissza a Szent Bartlebybe. Muszáj volt ott lennie, mire a helsinki mentősök azonosítják apját az útlevél alapján, amelyet Kisgebe állított elő nagy művészettel, pontosan a kellő elnyűttségi állapotban.

Berkenye mindent megtett a sebesültért. Begyógyította mellsebét, sőt még az egyik szemére megvakult férfi tökéletes látását is visszaadta. A lábát azonban már akkor sem forraszthatta volna vissza, ha rendelkezésükre áll a levágott végtag. Artemis papának további, hosszas orvosi ellátásra volt szüksége, és ezt valahogy olyan helyen kellett megszervezni, ami az eltűnés helyszínéhez aránylag közel esik. Berkenye délnyugatra röpült hát, és az eszméletlen embert elhelyezte a Helsinki Egyetemi Klinika kapui előtt. Egy portás ugyan megpillantotta a repülő pácienst, de neki sikeresen törölték a memóriáját.

Ha idősb Artemis visszanyeri eszméletét, az utolsó két évet homály fogja takarni, s legutolsó emléke derűs lesz: épp búcsút int családjának a Dublini-öbölben. Ez megint csak Kisgebének köszönhető, az ő zseniális memóriatörlő technológiájának.

– Téged is kezelésbe vehetnélek – piszkálódott a kentaur, mikor visszatértek a Központi Rendészetbe. – Hallgass rám, egyedül velem érdemes vasaltatni!

Artemis elmosolyodott. Újabban egyre többször. Még Berkenyével is jobban sikerült a búcsúzkodás, mint amire számított, pedig a tündelány tanúja volt, hogy az apjára lövet. A fiú megborzongott. Sejtette, hogy ezért a stratégiáért még sok álmatlan éjszakával fog fizetni.

A százados elkísérte őket Tarára, s kicsusszant velük a vetített sövény mögül. Még egy tehén hologramja is ott kérődzött a virtuális leveleken, nehogy az embernépnek kedve támadjon a tündérek után szaglászni.

Artemis visszakapta iskolai egyenruháját, mely – hála a Nép magasan fejlett tisztítás-technikájának – szebb volt, mint új korában. A fiú gyanakodva szaglászta a hajtókáját.

– Fura szaga van ennek a zubbonynak. Nem rossz, de fura.

– Tökéletesen tiszta – felelte mosolyogva Berkenye. – Kisgebe háromszor is végigjáratta a mosógépen, hogy kitisztítsa a…

– Hogy kitisztítsa belőle a Sárnép minden nyomát – fejezte be a mondatot Artemis.

– Ahogy mondod.

Telihold vigyorgott fölöttük, ragyogó és ragyás, akár egy golflabda. Berkenye szinte érezte, ahogy árad felé a fehér fény bűbájdala.

– Kisgebe azt mondta, hogy szolgálataid jutalmaképpen visszavonja a megfigyelést a Fowl-kúriáról.

– Jó tudni – felelte Artemis.

– És vajon helyes ez a döntés?

Artemis elgondolkodott.

– Igen – mondta végül. – A Népnek többé nincs tőlem félnivalója.

– Pompás. Mert tudod, jó páran úgy gondolták a Tanácsban, hogy törölni kéne a memóriádat. És ekkora emlékanyag esetén a törlést az IQ-d is megsínylette volna.

– Nos, százados – nyújtotta a kezét Butler –, nem hiszem, hogy látom még valaha.

Berkenye megszorította az inas kezét.

– S ha mégis meglátna, akkor már késő lesz. – Azzal a tündérerőd felé fordult. – Indulnom kell. Mindjárt megvirrad. Nem lenne nagy öröm, ha valami kémműhold lekapna így árnyvéd nélkül. Az kéne még csak, hogy a fényképem megjelenjen az interneten. Pont most, mikor visszahelyeztek a Defihez.

Butler gyöngéden oldalba bökte munkaadóját.

– Á, Berkenye… ööö… Pinduri százados… – Még hogy „ööö"? Artemis nem hitt a saját fülének. Hogy ő ilyet mondjon, hogy „ööö"? Hisz az még csak nem is egy szó!

– Tessék, sárf… Tessék, Artemis?

Artemis Berkenye szemébe nézett, ahogy Butler kitanította. Ez az udvariasság nehezebb ügy, mint hinné az ember.

– Szeretném… hogy úgy mondjam… szóval… – Újabb oldalba bökés. – Köszönöm. Mindent magának köszönhetek. Hogy megvannak a szüleim. És az is rettentő látványos volt ám, ahogy azt a siklót vezette! Meg a vonaton… hát szóval, arra én sose lettem volna képes, amit maga ott… – Megint Butler könyöke az oldalában. Ezúttal, hogy megállítsa a hebegést. – Elnézést. Azt hiszem, érti, mire gondolok.

Különös kifejezés ült ki az elflány arcára. Félig zavart, félig – de vajon lehetséges ez? – elragadtatott. Hamarosan megint úrrá lett a vonásain.

– Talán én is tartozom neked valamivel, emberfi – felelte, és előhúzta pisztolyát. Butler majdnem rámozdult, de aztán mégis inkább bizalmat szavazott Berkenyének.

Pinduri százados egy aranypénzt vett elő az övtáskájából és vagy húsz méter magasra hajította a holdfényes ég felé. Könnyed ívben emelte föl fegyverét, s egyetlen lövést küldött az érme után. Az még húsz métert ugrott fölfelé, aztán zuhanni kezdett. Artemisnek, hogy, hogy nem, sikerült elkapnia. Életében nem tett még ilyen laza mozdulatot.

– Szép lövés – ismerte el. Az aranypénz közepén apró lyuk tátongott.

Berkenye odanyújtotta a kezét, föltárva a még friss heget az ujján.

– Nélküled ez nem menne. Műujjal nem lehet így célozni. Szóval én is köszönöm.

Artemis vissza akarta adni az érmét.

– Nem – mondta Berkenye. – A tiéd. Emlékeztetőül.

– Mire emlékeztessen?

Berkenye egyenesen a szemébe nézett.

– Arra, hogy a rengeteg fondorlatosság alatt ott pislákol a tisztesség parazsa. Néha aztán lehet élesztgetni is azt a parazsat.

Artemis a tenyerébe zárta az átforrósodott érmét.

– Talán igazad van – mondta.

Kis kétüléses repülő zúgott el fölöttük. Artemis odanézett, és mire visszafordította tekintetét, Berkenye már nem volt ott. Halványan vibráló pára lebegett csak a pázsit felett.

– Viszlát, Berkenye – mondta gyöngéden a fiú.

 

A Bentley pöccre indult. Egy órába sem telt, s már ott álltak a Szent Bartleby főkapujánál.

– Tartsa bekapcsolva a telefont – mondta Butler, miközben kinyitotta az ajtót. – A helsinki rendőrség hamarosan megkapja az információkat az Interpoltól. Az ő központi gépükön ismét aktívak az apja aktái, hála Kisgebének.

Artemis bólintott, s ellenőrizte, hogy be van-e kapcsolva a mobilja.

– Próbáld megtalálni Anyát és Julietet, mielőtt kitudódnak a hírek. Nem szeretném végigkutatni a nyomukban Dél-Franciaország összes fürdőhelyét.

– Igen, Artemis.

– És rejtsd el jól a számláimat. Nem lenne jó, ha Apa rájönne, mivel is foglalatoskodtam az elmúlt két évben.

– Igenis – mosolygott Butler.

Artemis elindult a kapu felé, aztán megtorpant és visszafordult.

– Van még valami, Butler. Odafönt, a Sarkvidéken…

Testőre pontosan tudta, mi az a kérdés, amit nem képes kimondani.

– Igen, Artemis – mondta gyöngéden. – Jól tette. Nem volt más választás.

Artemis bólintott, és addig ácsorgott a kapuban, míg a Bentley el nem tűnt az utca végén. Mától fogva igencsak más lesz az élet. Ha mindkét szülője otthon lesz, sokkal óvatosabban kell majd kidolgozni a terveit. Igen, a Népet békén kell hagynia egy jó darabig, ezzel tartozik nekik. De Szájlapáti Tőzeg, az már egészen más. Annyi védett épület van a világon, és oly rövid az élet…

 

IFIURAK SZENT BARTLEBY ISKOLÁJA,

NEVELÉSI TANÁCSADÓ

Dr. Po nem csak hogy nem ment el a Szent Bartlebyből, de Artemis távolléte még jót is tett neki. Többi páciense aránylag egyszerű eset volt. Frusztrációkezelés, vizsgadrukk, beteges félénkség. És ezek még csak a tanárok voltak.

Artemis letelepedett a kanapéra, beállítva a billentyűzárt a telefonján, nehogy véletlenül magától kikapcsolódjon.

Dr. Po a számítógépe felé intett a fejével.

– Guiney igazgató úr elküldte az e-mailjét. Bájos.

– Sajnálom – dörmögte Artemis, és meglepetten észlelte, hogy valóban sajnálja. Pedig nemigen szokott neki fejfájást okozni, ha fejfájást okoz másoknak. – Hárítási mechanizmus. Kivetítés. Magát okoltam minden bajomért.

Po elnyomott egy vihogást.

– Helyes, nagyszerű. Ahogy a nagykönyvben írva van.

– Tudorn – felelte Artemis. Mert valóban tudta. Abba a bizonyos könyvbe Dr. F. Roy Dean Schlippe is írt egy fejezetet.

Olyan történt most, ami még sosem: Dr. Po letette a tollat.

– Tudja, itt van még az a megoldatlan kérdés.

– Melyik kérdés, doktor?

– Amiről az utolsó ülésünkön beszéltünk. A tisztelet kérdése.

– Hja, az!

Po összetette az ujjai hegyét.

– Tegyen úgy, mintha volnék olyan intelligens, mint maga, és válaszoljon őszintén!

Artemis az apjára gondolt, aki a helsinki kórházban fekszik, Pinduri Berkenye századosra, aki az életét kockáztatta érte, és persze Butlerre, aki nélkül sosem jutott volna ki a Koboi Laboratóriumokból. Fölnézett, egyenesen dr. Po nyájasan mosolygó arcába.

– Nos, fiatalember, talált valakit, aki méltó a tiszteletére?

Artemis visszamosolygott rá.

– Igen. Azt hiszem, találtam.

 

VÉGE