KILENCEDIK FEJEZET: Nincs biztos Mentsvár

 

VEZÉRLŐFÜLKE, KÖZPONTI RENDÉSZET

Kisgebe a TŰN nagyszámítógépe előtt ült, és várta a választ az utoljára beadott keresőparancsra. Az alapos lézeres pásztázás egy teljes és egy töredékes ujjlenyomatot fedett fel a lidércsikló felületén. A teljes ujjlenyomat a sajátja volt. Érthető, hiszen minden forgalomból kivont siklóalkatrészt Kisgebe vizsgált meg személyesen. A töredékes viszont jó eséllyel az árulóé. Ahhoz nem elegendő, hogy azonosítani lehessen a tündért, aki átjátszotta a TÜN-technológiát a M'ua Táwnak, ám arra jó lehet, hogy kizárja azokat, akik ártatlanok. A fennmaradók neveit kell már csak végigfuttatni azok listáján, akik valaha hozzáférhettek siklóalkatrészekhez, és a kör máris jelentős mértékben leszűkül. Kisgebe elégedetten csapott egyet a farkával. Aki zseni, az zseni. Minek is szerénykedjünk. A gép épp a személyzeti akták anyagán préselte keresztül a részleges ujjlenyomatot. Kisgebe nem tehetett egyebet, mint hogy ölbe tett kézzel várt, mikor kerülhet végre összeköttetésbe a felszíni csapattal. A magmakitörések egyre csak folytatódtak. Nagyon különös. Szokatlan egybeesés.

Kisgebe gyanakvó gondolatmenetét ismerős hang szakította félbe.

„Keresés kész – mondta a számítógép Kisgebe hangján. Egy szemernyi hiúság… – Háromszáznegyvenhat fő törölve. Fennmaradó esélyes jelöltek: negyven fő."

Negyven. Nem is rossz. Ennyi könnyűszerrel kihallgatható. Újabb lehetőség a Retimázs használatára. De volt még egy mód a lista szűkítésére.

– Számítógép! Futtasd össze a jelölteket a Hármas Szint engedéllyel rendelkező személyzettel! – Hármas Szint engedélye volt mindazoknak, akik hozzáférhettek a hulladékolvasztó kemencékhez.

„Összefuttatás megkezdve" – közölte Kisgebe hangja. A számítógép persze csak azoktól a tündérektől fogadott el parancsot, akik hangmintáját előzőleg e célból rögzítették. S hogy még teljesebb legyen a biztonság, Kisgebe saját naplóállománya és egyéb fontos fájlok kentauriul voltak kódolva, azon a számítógépes nyelven, amit ő maga fejlesztett ki a kentaurok ősi nyelvéből.

Minden kentaurnak van egy enyhe üldözési mániája, s nem is ok nélkül, hiszen mára kevesebb mint százan maradtak. Rokonaikat, az egyszarvúakat az emberiség már az utolsó szálig kiirtotta. Talán ha hat kentaur él a föld mélyén, aki olvas ősi anyanyelvén, és csak egy, aki a számítógépes dialektust is képes dekódolni.

A kentauri írásbeliség valószínűleg a legrégebbi a Földön, több mint tízezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. Az emberek akkoriban kezdtek tündérekre vadászni. Az egyetlen fennmaradt kentauri nyelvű kézirat, a művészien díszített Capattai Tekercsek első bekezdése így hangzik:

 

 

 

Tündér-szerzet! Szavam hírt ad –

Új kor: ember napja virrad.

Rejtőzz el, mert bánt ha lát,

Földmélyen verj új tanyát!

 

A kentaurok mindig is az eszükről voltak híresek, nem a költészetükről. Kisgebe ennek ellenére úgy érezte, e szavak ma is legalább annyira találók, mint azokban a régi, elfeledett századokban.

Furkó kopogtatott a fülke páncélüvegén. Furkó a szabályzat szerint nem léphetett volna a Vezérlőbe, de Kisgebe egy gombnyomással mégis beengedte. Sosem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy egy kicsit elcseverésszen az exőrnaggyal. Furkót visszafokozták főhadnaggyá egy balszerencsés kísérlete után, mely arra irányult, hogy Gyökért kiüsse a Defi éléről, és a helyébe lépjen. Ha családja nem lett volna politikailag számottevő tényező, Furkót páros lábbal rúgják ki a fegyveres testületből, így végeredményben még jól is járt azzal, hogy új brancsba osztották. Legalább nem kellett tűrnie Kisgebe állandó csipkelődését.

– Van nálam néhány elektronyomtatvány, amiket alá kellene írnia – szólt a főhadnagy, kerülve a szemkontaktust.

– Semmi gond, őrnagy – kuncogott a kentaur. – Hogy s mint megy az ármánykodás? Várható palotaforradalom ma délutánra?

– Csak írja alá a nyomtatványokat, legyen szíves! – mondta Furkó, s egy digitollat nyújtott Kisgebének. Remegett a keze.

Hihetetlen, gondolta Kisgebe, ez az elfroncs majdnem a TÜN feje lett.

– Pompásan csinálja ám ezt a nyomtatvány-aláíratós munkát, Furkó. De tényleg!

Furkó szemei gyanakvóan elkeskenyedtek.

– Köszönöm, uram.

– Nincs mit. – A készülő vigyor már rángatta Kisgebe szája szélét. – Azért nehogy elbízza magát, mint egy felfújt hólyag! – Furkó idomtalan homlokához kapott.

Még mindig maradt benne egy cseppnyi hiúság. Kisgebe tette az ártatlant: – Hoppá, érzékeny területre tévedtem. Pardon.

Egy szikra gyúlt ki Furkó szeme sarkában. Egy szikra, aminek figyelmeztetnie kellett volna Kisgebét. De az ő figyelmét most a számítógép pittyenése vonta el.

„Lista kész."

– Elnézést egy pillanatra, őrnagy, de ez fontos ügy. Számítógép, nem magyarázom, úgysem értené.

Kisgebe a plazmaképernyő felé fordult. A főhadnagy nyugodtan várhat azzal az aláírással. Úgyis csak valami nyamvadt siklóalkatrész-határozmány.

Leesett a húszfilléres. Hatalmas húszfilléres volt, és akkorát szólt, mint mikor egy törpe az alfelére tottyan. Siklóalkatrész. Belső munkakör. Valaki, akinek elszámolnivalója van. Kisgebe homlokának valamennyi ráncába kiült a veríték. Annyira nyilvánvaló volt.

Ránézett a plazmaképernyőre, csak hogy meggyőződjön arról, amit már úgyis tudott. Két név maradt. Az első, Tufa Torpedóé, rögtön kiesett. A deszanttiszt egy magugrás során életét vesztette. A második név lágyan pulzált: Furkó Orbánc főhadnagy. Áthelyezve a hulladékfeldolgozó személyzethez, az idő tájt, hogy Berkenye hazavágta azt a jobb oldali gyorsítófokozatot. Minden stimmelt.

Kisgebe tudta, hogy ha tíz másodpercen belül nem nyugtázza az üzenetet, a számítógép kimondja a nevet hangosan. Rátenyerelt hamar a „Törlés" gombra.

– Tudja, Orbánc – köszörülte meg a hangját –, ez a sok élc, amit a fejproblémájával kapcsolatban… érti, ez mind csak tréfa. Én csak így tudok együttérzést nyilvánítani. Mellesleg van is valami kenőcsöm…

Hideg és fémes tárgy préselődött hátulról a kentaur koponyájának. Kisgebe épp elég csihi-puhi filmet látott ahhoz, hogy rögtön tudja, mi az.

– Tartsd meg a kenőcsödet, öszvérkém! – hallotta Furkó szavait a füle mögött. – Valami azt súgja, lesz neked saját fejproblémád hamarosan.

 

MAJAK VEGYIVONAT, ÉSZAK-OROSZORSZÁG

Artemis először csak a gerincén végighullámzó, ritmikus dobolást érezte. A blackrocki gyógyfürdőben vagyok, gondolta. Irina masszírozza a hátamat. A szervezetemnek éppen erre van a legnagyobb szüksége, különösen azután a rodeózás után a vonaton… A vonat!

Nyilván még mindig a Majak-vonaton vannak. A lüktető mozgás a kerekek kattogása a síneken. Artemis erőnek erejével felnyitotta szemét, hatalmas adag merevségre és fájdalomra számítva. Helyette meglepve vette észre, hogy jól van. Több mint jól! Remekül érzi magát. Ez csak varázslat lehet. Berkenye minden bizonnyal begyógyította a sok vágást és zúzódást, míg itt feküdt öntudatlanul.

Más senki nem volt ilyen élénk. Különösen nem Pinduri százados, aki még magához sem tért. Gyökér egy nagykabátot terített álélt tisztjére.

– No, hát csak felébredt végre? – szólt anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna Artemisre. – Nem is értem, hogyan alhatott azok után, amit tett.

– Amit tettem? De hát megmentettem magát… vagy legalábbis segítettem benne.

– Segített, az egyszer biztos. Magán segített Berkenye utolsó csepp varázserejével, míg ő ájultan feküdt.

Artemis felnyögött. Akkor történhetett mindez, amikor elestek. A tündér varázsereje valami módon irányt változtatott.

– Már értem, mi történhetett. Vélet…

– Ki ne mondja! – emelte fel Gyökér az ujját figyelmeztetőleg. – A nagy Artemis Fowl semmit nem csinál véletlenségből.

– Nem lehet semmi komoly – biztatta Artemis, s a vonat mozgásával küszködve megindult négykézláb. – Biztos csak kimerültség.

Gyökér pofacsontja ekkor hirtelen ott termett Artemisétől egy centiméternyire, s arcbőre úgy lángolt, hogy pecsenyét lehetett volna sütni rajta.

– Semmi komoly! – hadarta, s alig bírta kiejteni a szavakat dühében. – Semmi komoly! Elvesztette a mutatóujját! Az ajtó levágta, nyissz! A karrierjének vége. És maga miatt varázsereje is alig maradt, hogy elállítsa a vérzést. Elhagyta az ereje. Slussz!

– Elvesztette az ujját? – visszhangozta Artemis dermedten.

– El éppen nem vesztette – válaszolt az őrnagy a levágott ujjal hadonászva. – Röptében belecsapódott a szemembe. – Gyökér szeme már kezdett is feketedni rendesen.

– Ha most visszamegyünk, a sebészeik vissza tudják majd ültetni, ugye?

– Ha vissza tudnánk most menni – rázta fejét Gyökér. – Az a gyanúm, hogy a helyzet odalent jócskán megváltozott, mióta elindultunk. Ha a lidércek rohamosztagot küldtek ránk, mérget vehet rá, hogy valami nagyon komoly dolog történt odalent.

Artemis kétségbeesett. Berkenye mindannyiuk életét megmentette, s ő így hálálta meg. Bár igaz, hogy közvetlenül nem tehet a balesetről, mégis akkor történt, amikor az ő apját indultak megmenteni. Le kell rója a tartozást.

– Mennyi? – kérdezte sebtiben.

– Mi mennyi?

– Mennyi ideje történt?

– Nem tudom. Egy perce.

– Akkor még van idő.

– Mire van idő? – ült fel az őrnagy.

– Még megmenthetjük az ujjat.

Gyökér a vontatás során szerzett emlékét, hosszú csíkban hegesedő friss vállsebét dörzsölgette.

– Hogyan? Annyi erőm is alig maradt, hogy delejezzek.

Artemis behunyta a szemét. Koncentrált.

– Mi a helyzet a Szertartással? Kell legyen megoldás.

A Nép minden varázsereje a Földből származik. Hogy erejük teljében lehessenek, a tündéreknek időről időre végre kell hajtaniuk a Szertartást.

– Hogy csinálhatnánk meg itt a Szertartást? – értetlenkedett Gyökér.

Artemis az agyát csikarta. Az egy év előtti túszejtő akció előkészületei során hosszú szakaszokat megtanult kívülről a tündérek Könyvéből.

 

„Megannyi varázsod a földben ered,

Köszönettel tartozol, ezt ne feledd!

Telehold, ős-tölgy, kanyaros vizű part:

Ha varázsmagot itt szedsz, ásd oda majd,

Hol a messzi vidék vize más ízű már,

S adományod a földhöz visszatalál."

Artemis átkecmergett a padozaton Berkenyéhez, és elkezdte lapogatni a százados kezeslábasát.

Gyökér szíve ott helyben majdnem beadta a felmondását.

– Az ég szerelmére, sárfi, mi a fenét művel?

– Tavaly Berkenye azért tudott megszökni, mert volt nála egy makk – válaszolta Artemis föl se nézve.

Valami csoda folytán az őrnagy képes volt türtőztetni magát.

– Öt másodpercet kap, Fowl. Beszéljen gyorsan!

– Egy olyan tiszt, mint Berkenye nem felejti el az ilyesmit. Fogadni mernék, hogy…

– Jó ötlet, sárfi – sóhajtott Gyökér. – De a makknak frissen szedettnek kell lennie. Ha nem lett volna időblokád, az a mag se működött volna. Ráadásul most minimum napokról van szó. Bár tudtommal Kisgebe és Berkenye összeállítottak egy indítványt valami szigetelt makk-egységcsomagra vonatkozóan, de a Tanács visszautasította. Állítólag eretnekség.

Hosszú beszéd volt ez az őrnagytól. Nem szokott hozzá, hogy magyarázkodjon. De a lelke legmélyén még mindig reménykedett. Talán… csak talán. Berkenyétől soha nem állt távol, hogy megszegjen néhány szabályt.

Artemis kicipzárazta Pinduri százados zubbonyát. Két picinyke tárgy volt a nyakában egy aranyláncra fűzve. Az egyik a tündérek bibliájának, a Könyvnek egy példánya. Artemis tudta, hogy azonnal lángra kapna, amint megpróbálna hozzáérni Berkenye engedélye nélkül. De ott volt a másik tárgy. Egy kicsiny plexiüveg gömb, benne föld.

– Ellenkezik a szabályzattal! – kiáltott Gyökér, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha föl lenne háborodva.

Berkenye megmoccant, félig kibukkant a kábulatból

– Nahát, parancsnok, mi történt a szemével?

Artemis nem figyelt oda rá; a vasúti kocsi padlóján szétroppantotta a gömböcskét. A tenyerén szétomló földből kicsiny makk bukkant elő.

– És most nincs más dolgunk, mint hogy elássuk.

Az őrnagy a vállára kapta Berkenyét. Artemis megpróbált nem odanézni, ahol a százados mutatóujjának lett volna a rendes helye.

– Akkor ideje leszállnunk erről a vonatról – felelte Gyökér.

Artemis kitekintett a kocsi mellett suhanó sarkvidéki tájra. Nem volt olyan könnyű leszállni a szerelvényről, mint ahogy az őrnagy szavaiból kitűnt.

Butler fürgén leereszkedett a vagon tetőnyílásából, ahonnan a lidércosztagot tartotta szemmel.

– Öröm látni, hogy milyen fitt vagy – mondta Artemis szárazon.

– Magát is jó látni, Artemis – mosolyodott el a lakáj.

– Nos, mit látott odaföntről? – érdeklődött Gyökér, megszakítva az örömteli viszontlátás kibontakozását.

Butler egyik kezét ifjú gazdája vállára tette. Később még ráérnek beszélgetni.

– A lidércek elmentek. Különös. Kettő közülük lejjebb ereszkedett felderítési céllal, mire a harmadik hátulról lelőtte őket.

– Hatalmi játszmák – bólintott Gyökér. – A lidércek legfőbb ellensége saját maguk. De most már tényleg le kéne szállni erről a vonatról.

– Úgy fél kilométerre innen jön egy újabb kanyar – mondta Butler. – Ott van a legtöbb esélyünk.

– És hogy képzeled a leszállást? – kérdezte Artemis.

– Leginkább szó szerint – mosolygott Butler –, de sajnos szárnyak nélkül.

Artemis felsóhajtott. Újabb nekifutás, újabb ugrás.

 

VEZÉRLŐFÜLKE

Kisgebe agya fortyogott, mint korallféreg az olajos serpenyőben. Van még néhány lehetőség, minthogy Furkó még nem lőtte le. Ha lő, akkor neki lőttek. A kentauroknak nincs varázserejük. Szemernyi sem. Kizárólag az agyukkal boldogulnak. Ez, meg a patával megtiprás képessége, más semmi. De Kisgebe úgy érezte, Orbánc egyelőre nem készül őt kinyiffantani. Túl mohón kárörvendő.

– Hé, Kisgebe – szólt a főhadnagy –, mért nem nyomkodod a duplex gombját? Hátha történik valami.

Kisgebe le merte volna fogadni, mi történik.

– Ne aggódj, Orbánc! Nem lesznek hirtelen mozdulataim.

– Orbánc? – Furkó nevetése őszintén vidámnak tűnt. – Csak így keresztnéven? Látom, kezdesz rájönni, mekkora slamasztikában vagy.

Kisgebe pontosan erre kezdett rájönni. A sötétített üveg mögül látta a TÜN-technikusokat, akik mit sem tudtak a tőlük két méterre játszódó drámáról. Látta és hallotta őket, ők viszont nem láthattak be a fülkébe.

A kentaur csak magát okolhatta. Annak idején ragaszkodott hozzá, hogy a vezérlőfülke a saját paranoid szempontjai szerint épüljön. Titánkocka robbanásbiztos ablakokkal. Semmi vezeték, minden kommunikáció rádión folyt, még egy árva optikai kábel sem kötötte össze a vezérlőt a külvilággal.

Teljesen bevehetetlen. Kivéve, ha kinyitjuk az ajtót, ugyebár, hogy sértegethessünk egy régi ellenséget… Kisgebe sóhajtott. Az anyja mindig mondta, hogy az a nagy szája hozza majd rá a bajt. De még nincs minden veszve. Maradt még pár trükk a tarsolyban. A plazmapadló, példának okáért.

– Szóval mire megy ki ez az egész, Furkó? – kérdezte, patáit elemelve a járólapokról. – Csak azt ne mondd, hogy világuralomra.

Furkó egyre csak mosolygott. Kedvenc témája volt.

– Nem rögtön. Egyelőre megteszi az Egyesült Őserők is.

– De miért?

– Miért? – Furkó szemében megjelent a téboly fénye. – Azt akarod tudni, miért? A Tanács aranyifja voltam! Ötven év, és elnök lettem volna! És erre jön ez az Artemis Fowl-ügy. Egy röpke nap alatt minden álmom odalett. Ott álltam elcsúfítva, lefokozva! És mindez miattad, Kisgebe! Miattad és Gyökér miatt! Ezért az egyetlen esélyem, hogy rendbe hozzam az életem, ha tönkreteszlek mindkettőtöket. Téged okolnak majd a lidérctámadások miatt, Gyökér pedig meghal, és elveszti a becsületét. És hogy legyen hab is a tortán, még Artemis Fowlt is elkapom. Szebben már nem is alakulhatott volna.

– Te tényleg azt hiszed, hogy lenyomhatod a TÜN-t egy pár Tompormánnyal? – fortyant föl Kisgebe.

– Lenyomni a TÜN-t? Miért akarnám lenyomni? Én vagyok a TÜN hőse. Vagyis én leszek. Ebben a történetben te leszel a rossz fiú.

– Azt majd meglátjuk, varacskos disznó! – mondta Kisgebe, és megnyomta a gombot, ami infrajelet küld a padlóba épített vevőkészüléknek. Öttized másodpercen belül felhevül egy titkos plazmahártya, újabb fél másodperc, és egy neutrínótöltés terjed szét futótűzként a plazmazselén. Akinek padlót ér a lába, az elröppen, és legalább három fallal összecsókolódzik. Elvileg.

Furkó kéjesen kacarászott.

– Na ne mondd, csak nem mondta be az unalmast a plazmaszerkentyűd?

Kisgebe zavarba jött, de csak egy pillanatra. Aztán óvatosan visszaengedte patáit a földre, s megnyomod egy másik gombot. Ez egy hangérzékeny lézert hozott működésbe. A lényege, hogy aki legközelebb megszólal, azt lelövi. A kentaur visszafojtott lélegzettel várt.

– Nincsen plazmapadló – folytatta Furkó. – És nincs hangérzékeny lézer sem. Nem vagy a régi, Kisgebe. Nem mintha meg volnék lepve. Mindig is tudtam, hogy egyszer kibukik, mekkora szamár vagy. – A főhadnagy egy forgószékbe telepedett, lábát fölrakta a számítógép pultra. – Na, kitaláltad már?

Kisgebe a fejét törte. Ki lehetett? Ki verhette meg őt hazai pályán? Nem Furkó, az egyszer biztos. Valami technoőrült? Nem, csakis egyetlen személy létezik, aki képes feltörni a kentauri kódot, és hatástalanítani a Vezérlő biztonsági rendszerét.

– Koboi Opália – mondta halkan.

– Bizony. – Furkó a homlokát simogatta. – Opália elhelyezett néhány rejtett kamerát a frissítések során. Amint voltál oly kedves, és a kamerák előtt lefordítottál néhány dokumentumot, már nem volt ügy feltörni a kódodat, és kicsit átírni a programot. És a legszebb az egészben, hogy a Tanács állta mindenért a cechet. Opália még a rejtett kamerákat is kiszámlázta. A M'ua Táw épp most készül megtámadni a városközpontot, a TÜN fegyverzete és kommunikációs rendszere pedig hasznavehetetlen. És ezekért mind téged fognak elővenni, patalábú barátom. Mert ki az, aki bezárkózik a Vezérlőfülkébe a balhé kellős közepén?

– Senki nem fogja elhinni! – tiltakozott Kisgebe.

– Jaj, dehogynem. Pláne, mikor majd kiiktatod a TÜN védelmi rendszerét, élén a DNS-ágyúkkal.

– Amit nem fogok egyhamar megtenni.

Furkó mattfekete távvezérlőt pörgetett az ujjai között.

– Attól tartok, mostantól nem rajtad áll. Opália a te vezérlésedet kiiktatta, és az egész miskulanciát bekötötte ebbe a kis aranyosba.

– Azt akarod mondani…? – nyelintett Kisgebe.

– Bizony – mondta Furkó. – Semmi nem működik, amíg meg nem nyomom a gombot.

Azzal megnyomta. És még ha koboldreflexei lettek volna is, Kisgebének úgy se lett volna még csak esélye sem, hogy időben felhúzza patáit, mielőtt a plazmaütés kipenderíti gondosan testre szabott forgószékéből.

 

ÉSZAKI SARKKÖR

Butler mindenkit ráparancsolt a Holdövre. Fejenként egy karabiner, A becsapó szélben kissé libegve, úgy evickéltek el a kocsiajtóig, mint egy beszeszelt tarisznyarák.

Elemi fizika, szuggerálta magát Artemis. A lokálisan csökkentett gravitáció megóv attól, hogy nekicsapódjunk a sarki jégnek. Mikor aztán Gyökérrel az élen elrugaszkodtak, Artemis, minden logikája ellenére, nem tudott visszatartani egy riadt hápintást. Ahogy később agyának moziján lepergette a képsort, Artemis legszívesebben kivágta volna azt a lélegzetvételt.

A légáram hátracsapta őket a talpfák fölött egy hóbuckába. Butler egy másodperccel földet érés előtt kikapcsolta az antigravitációt, különben bucskáztak volna tovább, mint a holdbéli emberek.

Gyökér kapcsolta le magát elsőnek, neki is állt lapátolni a havat a kezével, míg tömör jégréteghez nem ért.

– Nincs értelme – mondta – nem tudjuk áttörni a jeget.

Kattanást hallott a válla fölött.

– Álljon odébb – javasolta Butler, és célzott.

Gyökér engedelmeskedett, s alkarját szeme elé kapta.

Egy jégforgács akár egy tízcentis medvekarom: bárkit könnyűszerrel megvakíthat. Butler egy tenyérnyi felületre zúdította a tár teljes tartalmát. Az eredmény: sekélyke üreg a fagyott felszínen, és egy heveny lefolyású havas eső az amúgy is átázott társaság nyakába.

Gyökér ellenőrizte az eredményt, míg a felkavart elemek leülepedtek. Nógatta Butlert, hogy siessen; még néhány másodperc, és Berkenyének lejár az ideje. El kellett végezniük a Szertartást. Bizonyos idő után már nem célszerű megpróbálkozni a visszaültetéssel. Még ha lenne is rá mód.

Az őrnagy beugrott a mélyedésbe, és félrekotorta a jégtörmeléket. Kerek folt barnállott a fehérség közepén.

– Igen! – rikkantotta. – Föld!

Butler leengedte Berkenye meg-megránduló testét a lyukba. Mintha vékonyka, erőtlen rongybabát tartott volna izmos karjaiban. Gyökér az illegális makk köré kanyarítva Berkenye ujjait, mélyen lenyomta a százados bal kezét a feltört talajba. Az övéről tépett egy csík ragasztószalagot, s az árva ujjat üggyel-bajjal visszaerősítette eredeti helyére a másik kézen.

Összegyűlt a tünde meg a két ember, és vártak.

– Lehet, hogy nem fog menni – motyogta Gyökér idegesen. – Ez a makk-konzerv új dolog, soha nem tesztelték. Kisgebe és az ő ötletei… Pedig rendszerint működnek. Rendszerint.

Artemis az őrnagy vállára tette a kezét. Ennyire tellett tőle. Nem volt igazán erős oldala a vigasztalás. Öt másodperc. Tíz. Semmi. És akkor…

– Nézze! – kiáltott Artemis. – Egy szikra!

Magányos, kék szikra bolyongott lustán Berkenye karján fölfelé, a vénák mentén. Átkelt a mellkasán, felkúszott hegyes állán, s a két szeme közt eltűnt a bőre alatt.

– Húzódjunk odébb – tanácsolta Gyökér. – Egyszer, egy éjszaka, Tulsában szemtanúja voltam egy két percen túli gyógyulásnak. Kis híján romba döntött egy egész siklókikötőt. Négypercesről még csak nem is hallottam.

A nyílás pereméig hátráltak, és még éppen időben. Újabb szikrafolyam tört elő a földből Berkenye kezét véve célba; az szorult rá a leginkább. Plazmatorpedók gyanánt hatoltak be az ízületbe, megolvasztották a műanyag ragasztószalagot.

Berkenye hirtelen álló helyzetbe vágta magát, karjait himbálta, mint egy marionettbábu. Lábai rángatóztak, rugdalták a láthatatlan ellenséget. Aztán jött a magas, éles hangon zúgó kórus, amitől a vékonyabb jégtáblák megrepedeztek.

– Ez normális? – suttogta Artemis, mintha Berkenye bármit is meghallhatott volna abból, amit körülötte beszélnek.

– Azt hiszem – válaszolta az őrnagy. – Az agy komplett rendszerellenőrzést végez. Ez nem afféle „begyógyítom a töviskaparást", ha érti, mire gondolok.

Berkenye minden pórusa gőzölögni kezdett, eregette magából a sugárszennyezés maradványait. Csapdosott, rugdalódzott, végül visszasüllyedt a latyakba. Nem volt valami szép látvány. A víz elpárolgott, ködfátylat vonva a TÜN-százados köré. Csak a bal keze látszott – ujjak a makacs homályban.

Egyszer csak Berkenye mozdulatlanná dermedt. Keze megmerevedett, aztán aláhullt a ködbe. A sarki éjszaka rázuhant a tájra, s visszaállította a csend birodalmát.

Közelebb óvakodtak, hajladozva a félhomályban. Artemis látni akart, de nézni félt.

Butler levegőt vett, ködpászmák rebbentek odébb. Odalent síri csönd. Berkenye körvonalai mozdulatlanok voltak, mint a kő.

Artemis nagy gonddal fürkészte a lyukban fekvő alakot.

– Az hiszem, magánál van.

Berkenye hirtelen eszméletre térése szakította félbe. A százados felegyenesedett. Jégcsapok borították szempilláit és gesztenyeszín haját. Mellkasa föl-le járt, nagy kortyokban nyelte a friss levegőt.

Artemis vállon ragadta, fagyos higgadtságát ez egyszer sutba vágva.

– Berkenye! Berkenye, szólaljon meg! Az ujja… rendben van?

– Úgy tűnik – mocorgatta meg ujjait a tündér, majd ökölbe szorította őket, s odacsapott vele Artemis szeme közé. A meglepett ifjú aznap negyedszer ért talajt hóbuckába ágyazva.

Berkenye odakacsintott a meglepett Butlernek.

– Most már kvittek vagyunk – mondta.

Gyökér őrnagynak nem sok kincset érő emléke volt. De ettől fogva, ha nehéz idők jártak, mindig szívesen idézte fel ezt a pillanatot, és jót derült rajta magában.

 

VEZÉRLŐFÜLKE

Kisgebe fájdalomra ébredt, ami merőben szokatlan volt nála. Nem is emlékezett rá, mikor érzett utoljára fájdalmat. Érzéseit ugyan sértették olykor Gyulus szúrós megjegyzései, de a közvetlen testi kellemetlenséget, ha csak tehette, messzi elkerülte.

A kentaur a Vezérlő biztonsági fülkéjének padlóján feküdt, kedvenc forgószéke maradványaiba gabalyodva,

– Furkó – hörögte, s nagyjából két percen át nyomdafestéket nem tűrő, válogatott trágárságokkal folytatta.

Mikor végre kiadta haragját, a kentaur összekapta magát, és felkelt a plazmakövezetről. Ülepe megperzselődött. Jó pár kopasz folt marad majd hátsó fertályán. Kentauroknál különösen előnytelen az efféle külcsín. Ez az első, amit a diszkóban egy leendő partner szemügyre vesz. Nem mintha Kisgebe valami nagy táncos lett volna. Tipikus négyballábas.

A fülke hermetikusan zárt volt. Szűkebb, mint a gnóm bukszája, ahogy mondani szokták. Kisgebe bepötyögte kiléptetőkódját: Kisgebe. Ajtó.

A számítógép nem válaszolt.

Próbálkozott a hangvezérléssel:

– Kisgebe. Egy-kettő-egy. Ajtó.

Egy pittyenés se. Kelepcébe került. Saját biztonsági rendszerének foglya. Még az ablakok is sötétítve maradtak, hogy ki ne láthasson a Vezérlőteremre. Teljesen kizárva és bezárva. Semmi se működik.

Ez persze nem volt teljesen igaz. Minden működött, csak hát az ő drágalátos számítógépei nem engedelmeskedtek az ő utasításainak. És Kisgebe nagyon is jól tudta, hogy a fülkéből nincs kiút, csak ha hozzáférhet a központi számítógéphez.

Lekapta fejéről alufóliakalapját, és galacsinná gyűrte.

– Neked is nagy hasznodat vettem! – mondta, s a szemételosztóba hajította. Ez a szerkezet elemzi a hulladék vegyi összetételét, majd a megfelelő tartályba továbbítja.

A falon életre kelt a plazmamonitor. Koboi Opália arca jelent meg felnagyítva, s rajta a legszélesebb vigyor, amit kentaur valaha látott.

– Szevasz, Kisgebe! Rég láttuk egymást.

– Opál! – viszonozta a vigyort Kisgebe, bár kevésbé széles kiadásban. – Mennyire örülök, hogy látlak! Szüleid hogy vannak? – Mindenki tudta, hogyan tette tönkre Opália az apját. Legenda volt üzleti körökben.

– Kösz, nagyszerűen. A Gomoly Elfekvő pompás műintézmény.

Kisgebe úgy döntött, bedobja az őszintét. Ezzel az eszközzel igen ritkán élt. De hát, sok mindent csinált most először életében.

– Opália, gondold meg, mit művelsz! Furkó elmebeteg, az Isten szerelmére! Ha megkapja, amit akar, rögvest megszabadul tőled.

A csinos pixi tagadólag rázta tökéletesen ápolt ujját.

– Tévedsz, Kisgebe. Orbáncnak szüksége van rám. Tényleg. Sehol se lenne nélkülem meg a pénzem nélkül.

A kentaur mélyen Opália szemébe nézett. A pixi tényleg hitte, amit mond. Hogy lehet egy ilyen ragyogó elme ennyire elvakult?

– Tudom én, miről van itt szó, Opál.

– Ó, csak nem?

– De. Neked még mindig az fáj, hogy annak idején én nyertem el az egyetemen a Tudomány Érmét.

Koboi egy pillanatra kizökkent lelki nyugalmából, s arcvonásai is veszítettek eredendő bájukból.

– Az az érem nekem járt, ostoba kentaur! A szárny-modellem százszor jobb volt, mint a te hülye íriszoptikád. Azért nyertél, mert hímnemű vagy. Csak azért, és semmi másért.

Kisgebe elégedetten vigyorgott. Még ha esélyei szinte a nullával egyenlők is, nem veszítette el azt az adottságát, hogy a földmélye legidegesítőbb teremtményévé váljon, amikor úgy tartja úri kedve.

– Akkor hát mit akarsz, Opál? Vagy csak azért hívtál, hogy az iskolaévekről cseverésszünk?

– Csupán amiatt hívtalak, Kisgebe – felelte a pixi, miután hosszút kortyantott egy kristálypohárból –, hogy tudd, figyellek, és ne próbálkozz semmiféle trükkel. Valamint azt akartam, hogy lásd a képeket, amiket a biztonsági kamerák közvetítenek a belvárosból, élőben. Amúgy Orbánc épp a Tanácsban van, és téged vádol a fejleményekért. Jó mozizást!

Opália arca eltűnt, s helyébe Mentsvár belvárosának nagy látószögű képe került. Turistakörzet a Krumpli és Társa Üzletház előterében. Ezt a helyet rendszerint elözönlik az atlantiszi párok, akik a szökőkút előtt fotózgatják egymást előszeretettel. Ma nem. Ma a tér csatamező. A M'ua Táw nyílt háborúba kezdett a TÜN-nel, és ahogy a dolgok álltak, a küzdelem egyoldalú volt. A lidércek tüzeltek Tompormány fegyvereikkel, a nép-rendeszek pedig nem lőttek vissza semmivel, csak behúzódtak mindenféle fedezék mögé, amit találtak. Kilátástalan helyzet.

Kisgebe elképedt. Ez katasztrófa. És mindezért őt fogják vádolni. Igen ám, de a bűnbakokkal az a baj, hogy nem lehet életben hagyni őket, mert akkor naphosszat csak ágálnak, ártatlanságukat bizonygatva. Muszáj valahogy üzenjen Berkenyének, méghozzá gyorsan, különben mindnyájuknak befellegzett.