TIZENNEGYEDIK FEJEZET: Apja napja

 

MURMANSZK

A Jeges-tenger Murmanszkhoz és Szeveromorszkhoz közeli partvidéke mára a hajdan oly hatalmas orosz flotta tengeralattjáró-temetőjévé vált. Legalább száz atom-tengeralattjáró rozsdásodik a változatos partszegély öblei, fjordjai mentén. Csak a jellegzetes ventilátorszerű vészjel, és egy-egy portyázó őrjárat tartja távol tőlük a kíváncsiskodókat. Csillagtalan, csöndes éjszakákon nem nehéz észrevenni az izzást, meghallani a zümmögést.

Ilyen tengeralattjáró volt a Nyikagyim is, ez a Tájfun hajóosztályba tartozó húszéves vénség, rozsdás csövekkel, szivárgó reaktorral. Nem valami egészséges egyveleg! Britva, a keresztapa mégis ide rendelte szolgáit, hogy váltsák pénzre idősebb Artemis Fowlt.

Mihail Vaszikin és Kamar nemigen örvendett a küldetésnek. Már két napja lapultak a kapitányi fülkében, és tudták, hogy percenként napokat vesztenek életükből.

Vaszikin köhögött.

– Hallod ezt? Kikészül a belem. A sugárzás teszi, nekem elhiheted!

– Röhej az egész – vicsorgott Kamar. – Az a Fowl kölyök tizenhárom éves! Tizenhárom! Csecsemő! Hogy szedhetne össze ötmilliót egy ilyen taknyos? Őrület!

– Talán mégsem! – ült föl a priccsén Vaszikin. – Hallottam már dolgokat erről a gyerekről. Azt mondják, olyan… ereje van.

– Már hogy varázsereje? – horkant megvetőn Kamar.

– Eridj, vénasszony, dugd a reaktorba a babonás tökfejed!

– Van egy emberem az Interpolnál. Na és az azt mondja, hogy aktájuk van a kölyökről. Érted? Tizenhárom éves, és aktát vezetnek róla. Én harminchét vagyok, és még sincs Interpol-aktám! – Hangjából őszinte csalódottság csendült ki.

– Akta, na és aztán! Mi abban a varázslat?

– Tudod, ez a fickó esküszik rá, hogy ugyanazon a napon több helyen is látták a Fowl gyereket, szerte az egész világon. Sőt, ugyanabban az órában.

Kamart ennyivel nem lehetett meghatni.

– Az a te embered még gyávább kukac, mint te.

– Higgy, amit akarsz, de én boldog leszek, ha élve kijutok ebből az elátkozott hajóból. Akárhogyan is!

Kamar a fülére húzta prémsapkáját.

– Oké. Akkor gyerünk. Idő van.

– Végre! – sóhajtott Vaszikin.

Előhozták a foglyot a szomszéd kabinból. Szökési kísérlettől nem tartottak. Féllábú fogoly, fején csuklyával nem szalad el egyhamar. Vaszikin a vállára kapta idősb Fowlt, és kapaszkodni kezdett vele a parancsnoki toronyba vezető létrán.

Kamar rádió-adóvevőn ellenőrizte embereik készenlétét. Száznál is több briganti rejtőzködött a zúzmarás bokrok és hóbuckák takarásában. A cigaretták parazsa megannyi szentjánosbogárként pislákolt az éjszakában.

– Oltsátok el azt a rohadt bagót, idióták! – sziszegte Kamar nyitott csatornán. – Mindjárt éjfél. Fowl bármelyik pillanatban itt lehet. Jegyezzétek meg, senki sem lő, míg jelt nem adok. De akkor aztán mindenki lő.

Szinte hallani lehetett, ahogy száz cigaretta parazsa aludt ki sisteregve a hóban. Száz ember. Költséges akció, de potomság a húsz százalék fényében, amit Britva ígért. Akárhonnan jönne is a Fowl gyerek, halálos kereszttűz fogadja. Innen nem juthat ki élve, és az apja sem. Viszont ő meg Vaszikin biztonságban lesznek az acéltorony mögött.

Kamar elvigyorodott. Lássuk azt a varázserőt, kis irlangyec.

 

Berkenye a harcedzett TÜN-tiszt szemével figyelte a jelenetet a sisakjába szerelt nagy felbontású infraszűrőn át. Butler csak régimódi távcsővel volt fölszerelve.

– Hány cigarettát számolt össze?

– Nyolcvannál többet – felelte a százados. – Vannak vagy százan. Aki besétál oda, azt lábbal előre húzzák ki.

Gyökér bólintott. Ez maga a harcászati rémálom.

A fjord túlpartján táboroztak, egy lankás domb tetején. A Tanács még szárnyakkal is ellátta őket Artemis szolgálatainak elismeréseképp.

Kisgebe lekérdezte az e-mailt Artemis számítógépén, és talált is rajta egy üzenetet: Ötmillió USD. Murmanszk, Nyikagyim hajó. Tizennegyedike éjfél. Rövid és célratörő. Nincs mit hozzáfűzni. Arról lecsúsztak, hogy még időben megszöktessék idősebb Artemist. Most már a maffia a helyzet ura.

Butler köré gyűltek, aki térképet vázolt a hóba egy lézerpálcával.

– Szerintem a foglyot itt tartják, a parancsnoki toronyban. Vagyis végig kellene menni a tengeralattjáró mellett. Vagy száz emberük rejtőzik körös-körül. Nincs sem légi támogatásunk, sem műholdas információnk. A fegyverzetünk is minimális. Sajnálom, Artemis – sóhajtott Butler. – Egyszerűen nem látom módját.

Berkenye odatérdelt, hogy szemügyre vehesse a térképet.

– Az időblokádhoz több nap kellene. Árnyvédet nem használhatunk a sugárzás miatt. A delejezéshez meg a közelükbe kéne kerülnünk.

– Hát a TÜN-fegyverek? – vetette föl Artemis, bár tudta a választ.

Gyökér egy meggyújtatlan szivart rágcsált. – Már megbeszéltük, Artemis. Van fegyverünk, amennyi kell, de ha elkezdünk tüzelni, azonnal kicsinálják az apját. Az emberrablásnak szabályai vannak.

Artemis szorosabbra vonta a nyakán a csuklyás TÜN-zubbonyt. Mereven bámulta a vázlatos, térképet.

– És ha odaadnánk a pénzt?

Kisgebe kinyomtatott nekik öreg printerén ötmilliót kis címletekben, s megbízott egy csapat koboldot, hogy gyűrögessék meg kicsit.

Butler azonban a fejét csóválta. – Ezek az urak nem így üzletelnek. Mister Fowl, ha életben marad, potenciális ellenség. Meg kell halnia.

Artemis lassan rábólintott. Valóban nincs más választás. Azt a tervet kell végrehajtaniuk, amit a sarkvidéki siklókikötőben eszelt ki.

– Hát jó, akkor figyeljenek! – kezdett bele. – Van egy tervem. Hanem egy kicsit meredeken fog hangzani.

 

Mihail Vaszikin mobilja megcsördült, fölverve a mélységes sarkvidéki csöndet. Vaszikin kis híján legurult a hajótorony fedélzeti nyílásából.

– Alló! Sto? Nem érek rá!

– Itt Fowl – felelte egy jégnél is hidegebb hang kifogástalan orosz kiejtéssel. – Éjfél van, itt vagyok.

Mihail megperdült, távcsövén át a környéket kutatta.

– Itt? Hol? Nem látok semmit!

– Elég közel.

– Honnan szerezted meg a számot?

Kaján nevetés hangzott föl a telefonban. Vaszikin idegei riadókészültségbe ugrottak a hangtól.

– Ismerek valakit, aki minden számot tud.

Az orosz nagyokat lélegzett, hogy oldja a nyomasztó feszültséget.

– Nálad a pénz?

– Természetesen. Nálad a csomag?

– Persze, itt van mellettem.

Megint a jeges, halk nevetés.

– Nem látok mást, csak egy hájas idiótát, egy kis patkányt, meg valakit, akinek csuklya van a fején. Akárki is lehet. Nincs kedvem ötmilliót kiadni Jurij öcsédért.

Vaszikin lehúzta fejét a toronynyílásból.

– Fowl lát minket! – sziszegte oda Kamarnak. – Maradj fedezékben!

Kamar a torony másik oldalához sietett, s kiszólt rádión az embereknek:

– Itt van! Megjött Fowl. Kutassátok át a terepet!

Vaszikin megint a füléhez emelte a telefont.

– Hát gyere és nézd meg. Akkor majd meglátod.

– Kitűnően látom innen is. Csak vedd le azt a csuklyát.

– Azt akarja, hogy vegyem le a csuklyát – mondta Mihail, eltakarva a mikrofont. – Mit csináljak?

Kamar nagyot sóhajtott. Csak kiviláglik, ki az ész ebben a bagázsban.

– Hát vedd le. Miért, mi lesz akkor? Úgyis meghalnak mindketten öt percen belül.

– Oké, Fowl. Leveszem a csuklyát. Mindjárt meglátod apádat. – A nagydarab orosz fölnyalábolta a foglyot, s kitolta a fedélzeti nyíláson derékig. Aztán fölnyúlt, megragadta a durva zsákvásznat, és lerántotta.

A vonal másik végén kurta, hirtelen lélegzetvétel hangzott.

 

Kölcsönkapott TÜN-sisakjának szűrőin át Artemis úgy láthatta a tengeralattjáró kupoláját, mintha csak egy méterre volna tőle. A csuklya lehullott, és a fiú önkéntelenül levegő után kapott.

Az apja volt az. Megváltozott ugyan, de félreismerhetetlenül ő volt. Első Artemis Fowl. Ehhez nem férhetett kétség.

– Nos – recsegett a fülébe az orosz. – Ő az?

– Igen – felelte Artemis, s mindent elkövetett, hogy meg ne remegjen a hangja. – Ő az. Gratulálok, valóban értékes az árutok.

A parancsnoki toronyban Vaszikin fölemelt hüvelykujjai mutatta Kamarnak a sikert.

– Ő az – sziszegte. – Markunkban a lóvé!

Kamar nem osztotta ezt az optimizmust. Úgy érezte, semmi oka ujjongani, míg valóban kezében nincs a pénz.

Butler rögzítette lábazatán a tündérek Messzevisz neutrínópuskáját, melyet a TÜN fegyvertárából választott ki. Ötszáz méter. Nem kis feladat. De szél nincs és Kisgebétől kapott egy spéci távcsövet, amely elvégzi helyette a célzást. A célkereszt megállapodott idősebb Artemis Fowl törzsén. Butler nagy levegőt vett.

– Artemis… Biztos benne? Nagy a kockázat.

Artemis nem felelt. Megnézte százegyedszer is, hogy

Berkenye a helyén van-e. Persze hogy nem biztos a dolgában. Ezer és ezer váratlan dolog döntheti romba a tervet, de hát mi más választása van?

Egyetlen, kurta bólintással válaszolt.

Butler meghúzta a ravaszt.

 

A lövés a vállán érte Első Artemist. Megpördült a tengelye körül, s rábukott az elképedt Vaszikinre.

Az orosz irtózattal elegy félelmében felüvöltött, s úgy lökte le magáról az ír vértől csatakos testét, hogy az átbucskázott a fedélzeti nyílás peremén, végigszánkázott a hajótörzsön, átszakította a tengeralattjáró oldalához tapadt vékony jégpáncélt, és eltűnt.

– Lelőtte! – hápogott a huligán. – Az a sátán lelőtte a saját apját!

Kamar megdermedt a döbbenettől.

– Agyatlan barom! – sikoltotta. – Lelökted a foglyot a fedélzetről! – Kétségbeesetten meresztette szemét az éjfekete Jeges-tengerbe. De irlangyec sehol, csak fodrozódó víztükör meg jégtörmelék.

– Hát ugorj utána, pecázd ki, ha annyira hiányzik – duzzogott Vaszikin.

– Meghalt?

– Lehet – vont vállat Vaszikin. – Randán vérzett. Ha a golyó nem csinálta ki, akkor majd a víz. Semmiképp sem a mi hibánk.

Kamar mocskosul káromkodni kezdett.

– Szerintem Britvának más lesz a véleménye!

– Britva… – sápadt el Vaszikin. Szóból nem ért a Menyidzser, egyedül a pénz csörgését hallja meg. – Jesszusom. Végünk.

A mobil megzörrent a padlón, hangszórójából halk zümmögés hallatszott. Ifjabb Fowl még ott volt a vonalban.

Mihail úgy kapta föl a készüléket, mintha bomba volna.

– Fowl! Ott vagy?

– Itt vagyok – jött a válasz.

– Sátán! Őrült! Mit műveltél? Az apád meghalt, az hétszentség! Azt hittem, megegyeztünk.

– Hogyne. És megegyezhetünk megint. Még mindig kereshetsz egy kis pénzt ma éjszaka.

Mihailban elcsitult a pánik, figyelni kezdett a fiú szavaira. Lehet, hogy mégis van menekvés a lidércnyomásból?

– Hallgatlak.

– Kellett a hátamra púpnak, hogy az apám visszajöjjön és tönkretegyen mindent, amit az utóbbi két év során összehoztam. – Mihail bólintott. Ebben már volt logika. – Meg kellett halnia, ez tiszta sor. Saját szememmel akartam látni, hogy biztos lehessek benne. De azért marad itt nektek egy kis szuvenyír.

– Szuvenyír? – tátogott Mihail.

– A váltságdíj. Mind az ötmillió.

– De miért adnád nekünk?

– Ti megkapjátok a pénzt, én meg békében leléphetek. Ez így korrekt, vagy nem?

– Korrektnek tűnik.

– Nagyon helyes. No akkor nézz csak át a fjord túl partjára. – Mihail odanézett. Jeltűz égett magasan fönn a hóborította dombtetőn. – Ahhoz a jelzőfényhez van kötve egy aktatáska. A fény tíz percen belül kialszik. A helyedben én sietnék, különben évekig is eltarthat, míg megtalálod azt a táskát.

Mihail ki sem kapcsolta a telefont, csak eldobta, azzal uccu.

– A pénz! – üvöltötte oda Kamarnak. – Ott, fönn, a jelzőfénynél!

Kamar tán csak egy másodperccel maradt el társától, s rohanás közben parancsokat ugatott a rádióba. Valakinek el kell érnie azt a táskát. Kit érdekel az elpottyantott irlangyec, ha ötmillió dollár forog kockán!

 

Abban a pillanatban, hogy a lövés eldördült, Gyökér Berkenyére mutatott, és rákiáltott:

– Indulás!

Pinduri százados bekapcsolta a szárnyművet, s elstartolt a dombtetőről. Amit itt műveltek, az persze mélységesen szabályellenes volt, de Kisgebének ezúttal sok mindent elnézett a Tanács, mintegy kárpótlásként, amiért hazaárulással gyanúsították. Egyetlen feltételük az volt, hogy a kentaur tartson állandó kapcsolatot az akció résztvevőivel, s hogy ez utóbbiaknál legyen távvezérelt önmegsemmisítő egység arra az esetre, ha foglyul ejtenék vagy megsebesítenék őket.

Berkenye plexije szűrőin át figyelte a tengeralattjárón zajló jelenetet. Látta, ahogy idősebb Artemist vállon találja a lövedék, s ahogy rázuhan a nagydarab oroszra. Aztán vér áradt szét a látóterén, ahhoz még épp elég meleg, hogy a termoszűrő jelezze. Lehet, hogy tényleg működik Artemis terve? Talán sikerül berántani a ruszkikat. Végtére is, a sárlények hajlamosak azt látni, amit látni szeretnének.

És aztán borzalmasan elkutyulódott az egész dolog.

– Vízbe esett! – kiabálta Berkenye a sisakmikrofonba, és csutkára kihúzatta a szárny motorját. – Él még, de azonnal ki kell mentenünk!

Némán süvített a szikrázó jégtakaró fölött, karját összefonta a mellén, hogy csökkentse az ellenállást. Olyan sebességgel röpült, ami emberi szem számára már nem érzékelhető. Lehetett volna madár, vagy akár fóka, amely hangtalanul szeli a vizet. A tengeralattjáró már előtte tornyosult.

 

A két orosz épp lefelé rohant a Nyikagyim fedélzetéről. Lábaik a nagy igyekezettől ide-oda csúszkáltak a külső toronylétrán. A parton ugyanaz ment nagyban. A maffia emberei kiugráltak fedezékük mögül, és pokoli robajjal csörtettek keresztül a behavazott, fagyott növényzeten. Úgy látszik, az őrnagy meggyújtotta a jelzőfényt. A sárnép lázas igyekezettel tört a drágalátos pénz felé, ami pedig hetvenkét órán belül semmivé fog foszlani. Épp csak arra marad idejük, hogy leszállítsák a főnöknek. Aligha lesz boldog, ha majd hűlt helyét találja a tömérdek steksznek.

Berkenye végigsuhant a hajótörzs mellett. Védőöltözéke és sisakja megóvta a sugárártalomtól. Az utolsó pillanatban föllebbent, ott, ahol a parancsnoki torony takarta az északi part felől. Rögzítette a szelepkart, és pár pillanatig lebegett a lék fölött, amelyet az alázuhanó emberi test tört a jégbe. Az őrnagy hadart valamit a fülébe, de Berkenye nem felelt. Feladat van, nincs idő a szájtépésre.

A tündérek utálják a hideget. Egyszerűen ki nem állhatják. Némelyikük annyira irtózik tőle, hogy még a fagylaltot sem eszi meg. Berkenye semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy akár csak a lábujja hegyét is belemártsa a jeges, radioaktív vízbe. De volt más választása?

– O'korni! – sóhajtotta, és alábukott a feketeségbe.

Öltözékének mikroszálai enyhítették kissé a hideget, de sokáig nem birkózhattak meg vele. Berkenye tudta, csak pillanatok kérdése, hogy reakciói lassulni kezdjenek, míg végül sokkos állapotba kerül.

Alatta ott derengett az eszméletlen, kísértetiesen sápadt sárlény teste. Berkenye a szelepkarral babrált. Ha túl sok a kakaó, akkor a mélybe száguld, ha kevés, akkor nem éri el a sárlényt. És ilyen hidegben csak egy dobása van.

Rárántott. A motor röffent egyet, és Berkenye tíz öl mélyre süllyedt. Tökéletes. Megragadta idősb Fowl derékszíját, és rákapcsolta a Holdövére. Elég csüggetegen lógott rajta. Nagy adag forró varázserőre lesz itt szükség, méghozzá mihamarább.

Berkenye föltekintett. A lék már kezdett összezárulni. Nagyszerű. Mintha nem lett volna amúgy is elég baja! Az őrnagy szünet nélkül óbégatott, de Berkenye bezárta a fülét, és egyedül arra koncentrált, hogy úszhatna meg szárazon.

A léket pókhálóként szőtték be a jégkristályok. Úgy látszik, az óceán eltökélte, hogy végez velük.

No, azt már nem, gondolta Berkenye. Sisakos fejét a vékony jéghez illesztve tövig húzta a szelepkart. Áttörtek a jégen, a levegőbe penderültek, és a tengeralattjáró elülső fedélzetén landoltak.

A sárlény arcszíne olyan volt, akár a környező vidék. Berkenye a mellkasánál kuporgott, mint valami kistermetű ragadozó. Föltépte az ember ruháját, hogy megvizsgálhassa a sebet. A fedélzetet vér borította, de ez Második Artemis vére volt. Fölnyitottak ugyanis egy vízköpőtöltényt, és félig megtöltötték a fiú karjából csapolt vérrel. Mikor a lövedék leverte lábáról az apát, a Spricni működésbe lépett, és összevérezett mindent széltében-hosszában. Meggyőző látvány volt. A tervből persze hiányzott, hogy a delikvens a jeges vízben fogja végezni.

A lövedék nem sértette föl Mr. Fowl bőrét, de azért az élete még így sem volt biztonságban. Berkenye termoszűrője világosan mutatta, hogy a férfi szívverése veszedelmesen gyönge és lassú. A tündér kezét a beteg mellére tette.

– Gyógyulj, gyógyulj! – suttogta. Ujjaiból pezsegve áradt szét a varázserő.

 

Artemis nem láthatta Berkenye mentőakcióját. Vajon helyesen cselekedett? És mi van, ha a vízköpőtöltény belefúródik az apjába? Akkor hogy néz majd az anyja szemébe?

– Jaj, ne! – szaladt ki Butler száján.

Artemis azonnal ott termett mellette.

– Mi történt?

– Az apja beleesett a vízbe. Az egyik ruszki bedobta!

Artemis kétségbeesetten felnyögött. Az a víz van olyan halálos, mint akármilyen lövedék. Pedig tartott tőle, hogy beüt valami hasonló. S most mégsem teheti meg, hogy eltér az előre megbeszélt tervtől. Ha másért nem, hát Berkenye miatt el kell csalja az oroszokat a tengeralattjáró mellől. Most szüksége lesz minden önuralmára. Szájához emelte a telefont, és megpróbálta egy jéghideg hang mögé rejteni érzelmeit.

Gyökér eközben figyelemmel kísérte a mentési akciót.

– Jól van. A víz fölött repül – közölte Pinduri százados helyzetét. – Látja a foglyot, Berkenye?

Semmi válasz. Csak az alapzaj surrogása a fejhallgatóban.

– Jelentést, százados! Feleljen!

Semmi.

– Berkenye!

Azért nem felel, mert már úgyis mindegy, gondolta Artemis. Nem tudja megmenteni az apámat, és erről is csak én tehetek.

Gyökér hangja szakította meg komor gondolatait.

– Az oroszok elvágtattak. Berkenye már ott van, a lék fölött. Most bukik a víz alá. Berkenye, talált valamit? Mi lesz már, Berkenye! Szólaljon meg végre!

Semmi. Végtelennek tűnő időn át semmi.

Aztán Berkenye előtört a jég alól, mint egy gépesített delfin. Kurta ívet írt le a sarkvidéki égbolton, majd kényszerleszállást hajtott végre a Tájfun fedélzetén.

– Kihozta az apját – jelentette az őrnagy.

Artemis fejébe csapta a tartalék Defi-sisakot, Berkenye hangjára szomjazva. Addig nagyította a képet a plexin, míg úgy nem érezte, hogy akár meg is érinthetné az apját, és figyelte, hogy hajol fölé a százados, és hogyan áramlik kezéből a gyógyerő.

Percek múltak el így. Végül Berkenye fölnézett, egyenesen Artemis szemébe, mintha tudná, hogy a fiú figyeli.

– Visszahoztam – lehelte. – A sárlény életben van. Rusnyán néz ki, de lélegzik.

Artemis a földre rogyott. Vézna válla rázkódott a megkönnyebbült zokogástól. Talán egy percig sírhatott, aztán visszavedlett régi önmagává.

– Szép munka, százados. Most pedig gyerünk ki innen, mielőtt még Kisgebe véletlenül be találja kapcsolni azt az önmegsemmisítő szerkentyűt.

A föld gyomrában a kentaur hátradőlt a vezérlőpult mögött.

– Csak ne adj ötleteket! – vihogott elégedetten.