ELSŐ FEJEZET: Családi kötelékek

Férjének elvesztése mélyen megviselte Angeline Fowlt. Visszavonult szobájába, és nem volt hajlandó előjönni többé. Emlékei közé menekült, s inkább a múltat álmodta újra, mintsem hogy a jelenben éljen. Nem tudni, fölépült volna-e egyáltalán, ha fia, Második Artemis nem köt üzletet egy Pinduri Berkenye nevezetű tündével, anyja ép elméjét kérve cserébe azért, hogy visszaszolgáltassa a tündérnép rendészettől váltságdíjként kicsikart arany felét. Miután anyja teljesen felépült, ifjabb Artemis apja felkutatására összpontosította erejét, oroszországi expedíciókat, helyi hírszerzőket és internetes keresőcégeket pénzelve az egyre fogyatkozó családi vagyonból.

Mikor a Fowl-furfangot osztották, a fiatal Artemisnek dupla adag jutott. Ám anyja felépülésével – Angeline gyönyörű, mindazonáltal erkölcsös nő volt – még Artemis számára is egyre több nehézségbe ütközött agyafúrt terveinek megvalósítása. Pedig e tervek most mindennél fontosabbak voltak, hogy finanszírozhassa apja keresését.

Angeline-t aggasztotta fiának rögeszméje, s igencsak féltette őt az elmúlt két év lélektani hatásaitól, beíratta hát tizenhárom éves csemetéjét egy kezelésre az iskolai nevelési tanácsadóhoz.

Elszorul a szívünk, ha belegondolunk, mit élhetett át szegény! Mármint a nevelési tanácsadó…

ÍRORSZÁG, WICKLOW GRÓFSÁG,

IFIURAK SZENT BARTLEBY ISKOLÁJA, MANAPSÁG

Dr. Po hátradőlt párnázott karosszékén, s végigfuttatta szemét az előtte heverő papírlapon.

– Nos, Fowl úrfi, beszélgessünk kicsit! Remélem, nincs ellenére.

Artemis mélyet sóhajtott, és félresimította fekete haját széles, sápadt homlokáról. Mikor értik meg már végre az emberek, hogy egy olyan elmét, mint az övé, nem lehet csak úgy elemezgetni? Ifjú kora ellenére több pszichológiai szakkönyvet olvasott, mint a nevelési tanácsadó. Még publikált is a Pszichológiai Szemlében dr. F. Roy Dean Schlippe álnéven.

– Persze, hogy nincs, doktor. Beszélgessünk a székéről! Viktória korabeli?

Po gyöngéden megsimogatta a bőr karfát.

– Igen, nagyjából stimmel. Családi örökség, még nagyapám vette egy aukción a Sothebynél. Állítólag valaha a palotában állt, s a királynő kedvence volt.

Feszes mosoly húzta szét Artemis száját, talán egy centiméternyire.

– Komolyan, doktor? Pedig általában nem szoktak hamisítványokat beengedni a palotába.

A kopottas bőr kissé megnyúlt, ahogy Po görcsösen megmarkolta a karfát.

– Hamisítvány? Biztosíthatom, Fowl úrfi, ez a szék tökéletesen eredeti.

Artemis előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye.

– Ügyes munka, az biztos. De nézzen csak ide! – Po tekintetével követte a fiatalember ujját. – A szegek. Látja a cikcakkmintát a fejükön? Gépi öntvény, legkorábban kiIencszázhúszból. A nagyapját átverték. De sebaj! A szék az csak szék. Jelentéktelen vagyontárgy, nemde, doktor?

Po dühödten firkált valamit, próbálva leplezni felindultságát.

– Valóban, Artemis, nagyon okos! Játssza a kisded játékait, épp úgy, ahogy az aktáiban áll. Nos, visszatérhetnénk magára?

Második Artemis Fowl kisimított egy ráncot a nadrágján.

– Van itt egy kis gond, doktor.

– Valóban? S mi legyen az?

– A gond az, hogy bármilyen kérdést akarna föltenni, előre tudom rá a választ, mintha kottából olvasnám.

Dr. Po egy álló percen keresztül jegyzetelt az írómappába.

– Valóban van egy kis gond, Artemis. De nem ez – mondta végül.

Artemis csaknem elmosolyodott. Semmi kétség, a doktor mindjárt előáll egy újabb, előre megjósolható elmélettel. Vajon ma miben szenved a doktor szerint? Többszörös személyiség netán, vagy inkább beteges hazudozás?

– Az a gond, hogy senkit nem tart eléggé nagyra ahhoz, hogy egyenrangúként bánjon vele.

Artemist meglepte a kijelentés. Ez a doktor okosabb, mint a többi.

– Nevetséges! Számos egyént a lehető legtöbbre értékelek.

– Valóban? – kérdezte a pszichológus föl sem nézve jegyzeteiből. – S például kit?

– Albert Einsteint – felelte Artemis némi gondolkodás után. – Az elméletei általában helytállónak bizonyultak. És Arkhimédészt, a görög matematikust.

– S mi a helyzet azokkal, akiket személyesen is ismer?

– Artemis törte a fejét, de senki nem jutott az eszébe.

– Nocsak. Nincsenek példái?

Artemis vállat vont.

– Úgy tűnik, maga mindenre tudja a választ, dr. Po. Miért nem árulja el?

Po nyitott egy ablakot laptopján.

– Egészen különös. Akárhányszor elolvasom ezt a…

– Gondolom, az életrajzomat.

– Igen. Sok mindent megmagyaráz.

– Mint például? – kérdezte Artemis, rá egyébként vajmi kevéssé jellemző érdeklődéssel.

Dr. Po kinyomtatott egy oldalt.

– Elsőként a társa, Butler. Vagyis a testőre, ha jól értem. Nem épp megfelelő társaság egy magafajta érzékeny fiú számára. Azután ott van az anyja. Véleményem szerint csodálatos asszony, de az égvilágon semmi befolyása nincs a maga viselkedésére. Végezetül az apja. E szerint az írás szerint nem volt az a kimondott példakép, akire föl kell nézni, már úgy értem, amíg élt.

A megjegyzés célba talált, de Artemis mindent megtett, hogy eltitkolja a doktor elől, mekkora fájdalmat okozott.

– A maga aktái tévednek, doktor – mondta. – Az apám él. Lehet, hogy eltűnt, de él.

Po az irományt vizsgálgatta.

– Valóban? Nekem az volt a benyomásom, hogy már majdnem két éve eltűnt. Lám-lám, hiszen a bíróság is holttá nyilvánította.

Artemis hangja érzelemmentes maradt, de a szíve erősen kalapált.

– Nem érdekel, mit mond a bíróság, vagy a Vöröskereszt. Él, és én meg fogom találni.

Po ismét följegyzett valamit.

– De még ha vissza is térne az apja, mi volna akkor? – kérdezte. – A nyomdokaiba lépne? Bűnözővé válna, akárcsak ő? Vagy netán már most is az?

– Az apám nem bűnöző. Minden vagyoni érdekeltségünket törvényes vállalkozásokba forgatta. A murmanszki ügylet is teljesen legális volt.

– Kitért a kérdés elől, Artemis – mondta Po.

De Artemisnek elege lett az ilyen irányú kérdezősködésből. Itt az idő egy kis játékra.

– De doktor! – kezdte megbotránkozva. – Ez igen érzékeny terület. Súlyos depresszióba is eshettem, maga igazán tudhatná…

– Valóban lehetséges – mondta Po. Úgy érezte, áttörés történt. – Erről volna szó?

Artemis kezei közé temette arcát.

– Az anyám, doktor.

– Az anyja? – visszhangozta Po, próbálva kiszűrni hangjából az izgatottságot. Artemis miatt csak az idén féltucat nevelési tanácsadó kérte nyugdíjazását a Szent Bartlebytől. Az igazat megvallva már Po is a határán volt, hogy pakoljon. Hanem most…

– Az anyám, szóval…

– Az anyja, igen? – hajolt előre Po álviktoriánus székén.

– Anyám arra kényszerít, hogy alávessem magam ennek a nevetséges terápiának, miközben az iskola úgynevezett tanácsadói alig érnek többet, mint egy utcai hittérítő diplomával a zsebében!

– Jól van, Artemis – sóhajtott Po. – Tegyen, ahogy jónak látja, de addig biztosan nem lesz nyugta, amíg elfut a problémái elől.

Artemist a további vizsgálattól mobilja rezgése mentette meg. Kódolt, titkos vonalra volt állítva. Csak egy ember tudta a számot. A fiú előhalászta a kis kommunikátort a zsebéből, és kinyitotta.

– Igen?

Butler hangja hallatszott a hangszóróból:

– Artemis! Én vagyok az.

– Nyilván. Én itt épp valaminek a kellős közepén tartok.

– Üzenetünk jött.

– Aha. És honnan?

– Nem tudom pontosan, de a Fowl Csillagéval kapcsolatban.

Egy rángás futott végig Artemis gerincén.

– Hol vagy?

– A főkapunál.

– Remek fickó vagy. Már megyek is.

Dr. Po lekapta a szemüvegét.

– Nincs még vége az ülésnek, fiatalember! Igenis haladtunk valamit a mai nap, még ha ezt sosem is fogja elismerni. Ha most távozik, kénytelen leszek értesíteni a dékánt!

Az intés nem volt-hatással Artemisre. Már valahol egész máshol járt. Ismerős elektromos bizsergés járta át tetőtől talpig. Valami elkezdődött. A bőrén érezte.