HETEDIK FEJEZET: Összeáll a kép

 

KÖZPONTI RENDÉSZET

Gyökér számonkérően emelte ujját Berkenyére.

– Gratulálok, százados! Sikerült elveszítenie egy TÜN-harceszközt.

Berkenye már számított erre.

– Nem csak az én hibám, uram. Az ember delejezve volt, maga pedig azt adta parancsba, hogy ne hagyjam el a siklót. Nem voltam ura a helyzetnek.

– Tízpontos válasz – jegyezte meg Kisgebe. – Egyébként is a Védőhálónak van önmegsemmisítője, mint mindennek, amit a frontvonalba küldök.

– Csönd legyen, civil! – csattant rá az őrnagy.

De valójában nem volt igazi fullánk a szemrehányásban. A TÜN-őrnagy megkönnyebbült, ahogy a többiek is. Az emberi fenyegetés megszűnt, és mégis élt mindenki.

A polgári bizottságok számára fenntartott konferenciateremben gyülekeztek. Az ilyen fontos tanácskozásokat ugyan a Hadműveleti Központban szokták tartani, de a TÜN még nem látta elérkezettnek az időt, hogy felfedje védelmi központját Artemis Fowl előtt. Gyökér rácsapott a duplex gombjára az asztalon.

– Grimbusz, odakint van?

– Igen, uram.

– Rendben. Figyeljen ide, állítsa le a riadót! Küldje a csapatokat a mély járatokba, próbáljanak meg felszámolni néhány lidércbandát. Még mindig számtalan elvarratlan szál van. Hogy csak egyet mondjak: ki szervezi a M'ua Táwot, és miért?

Artemis tudta, hogy nem kéne megszólalnia. Minél előbb túlesnek az üzletben az ő vállalásán, annál hamarabb jut el az Északi-sarkvidékre. De ez az egész párizsi história valahogy nagyon gyanús volt.

– Nem gondolja senki rajtam kívül, hogy ez így túl szép? Minden úgy alakult, ahogyan elképzelték. Kivéve persze, hogy lehetnek még odafönt más emberek is, akiket delejeztek.

Gyökér nem díjazta, hogy egy sárfi tart neki kiselőadást. Különösen, hogy épp ez a sárfi.

– Figyeljen ide, Fowl, megtette, amit kértünk magatól. A párizsi kapcsolat megszakadt. Nem jön több illegális szállítmány azon a kürtőn, ebben biztos lehet. Sőt megkétszereztük a biztosítást az összes kürtőn, akár működő, akár nem. A lényeg, hogy bárki is kereskedjen az emberekkel, nem beszélt nekik a Népről. Lesz persze egy nagyszabású nyomozás, de ez már belső ügy. Úgyhogy ne törje rajta azt a fiatal fejét! Inkább növesszen hamar sűrű bundát magára!

Kisgebe lépett közbe, mielőtt még Artemis válaszolhatott volna.

– Ami Oroszországot illeti – szólt, s nagy sietve Artemis és az őrnagy közé furakodott –, van egy nyomunk.

– Lenyomozta az e-mailt? – fordult azonnal Artemis figyelme a kentaur felé.

– Úgy valahogy – hagyta jóvá Kisgebe, és oktató üzemmódba kapcsolt.

– De hát meg volt buherálva! Lenyomozhatatlanul.

– Megbuherálva? – kacagott kajánul Kisgebe. – Ne nevettess! Jaj, ti sárlények és a kommunikációs rendszereitek! Még mindig dróton szaladgálnak az adataitok, az ég szerelmére! Ha elküldték, le is lehet nyomozni.

– Akkor hát hová vezetnek a nyomok?

– Minden számítógépnek van szignója, olyan egyedi, akár az ujjlenyomat – folytatta Kisgebe. – A hálózatoknak szintén. Mikronyomokat hagynak maguk után, a huzalozás idejétől függően. Minden molekuláris alapon áll, s ha gigabájtnyi adattömegeket préselsz át vékonyka kábeleken, hát egyik-másik kábel lassan kopásnak indul.

Butler elvesztette a türelmét.

– Ide hallgasson, Kisgebe! Fogytán az idő. Mister Fowl élete forog kockán, úgyhogy térjen a lényegre, kénytelen leszek összetörni néhány dolgot.

A kentaur első reakciója a nevetés volt. A sárlény minden bizonnyal tréfál. Aztán felködlött benne, mit is művelt Butler az Egyes TÜNdeszanttal, és úgy döntött, azonnal a lényegre tér.

Nos… majdnem azonnal a lényegre.

– Ráeresztettem szűrőimet az MPEG-re. Az uránüledék Észak-Oroszországra utal.

– Döbbenetes!

– Még nem fejeztem be – folytatta Kisgebe. – Figyeljetek és okuljatok! – Az Északi sarkkör egy szeletéről készült műholdfelvételt kapcsolt a faliképernyőre. Minden billentyűleütésre zsugorodott a kiemelt terület. – Az urán annyi, mint Szeveromorszk. Vagyis annak száz kilométeres környezete. A rézhuzalozás régi hálózatra utal. Kora huszadik század, az évek során toldozva-foltozva, ahogy illik. Az egyetlen ilyen hely Murmanszk. Olyan egyszerű, mint egy kirakós játék. – Artemis előreült a székén. – Kétszáznyolcvannégyezer telefonvonal tartozik ahhoz a hálózathoz. Telefonvonal! Barbárok! – Kisgebe egy jóízű nevetés erejéig megszakította kiselőadását. Butler hangosan ropogtatta ujjízületeit. – Kétszáznyolcvannégyezer telefonvonal, pfuj! írtam egy programot, hogy keressen rá a mi MPEG-ünkre. Két lehetséges egyezést találtam. Az egyik a Városi Bíróság.

– Nem valószínű. Mi a másik?

– A másik vonal Mihail Vaszikin nevén van a Lenin körúton.

– S mit tudunk Mihail Vaszikinról? – kérdezte Artemis, miközben érezte, hogy a gyomra háborog.

Kisgebe úgy hajszolta ujjait a billentyűkön, mint egy zongoraművész.

– Lefuttattam egy keresést saját titkos nyilvántartásom aktái közt. Szeretem figyelemmel kísérni a Sárnép úgynevezett titkosügynökségeit. Amúgy egész sok szó esik rólad bennük, Butler. – A lakáj igyekezett ártatlannak látszani, de arcizmai képtelenek voltak kivitelezni a műveletet. – Mihail Vaszikin, egykori KGB-ügynök, most a maffiának dolgozik. Hivatalos titulusa: huligán. Behajtó. Nem magas beosztás, de nem is a söpredék. Vaszikin főnöke egy Britva nevű murmanszki. A csoport legfőbb bevételi forrása európai üzletemberek elrablása. Az elmúlt öt évben hat németet raboltak el, és egy svédet.

– Hány szabadult ki élve? – kérdezte Artemis szinte suttogva.

– Egy sem – mondta Kisgebe, miután szemügyre vette a statisztikát. – És két ízben a tárgyalódelegáció is eltűnt. Nyolcmillió dollárnyi váltságdíjnak kelt lába.

Butler kikecmergett az alulméretezett tündérszékből.

– Helyes, elég a szövegből. Úgy érzem, ideje, hogy Vaszikin úr közelebbről megismerkedjen az öklömmel.

Hatásvadász, gondolta Artemis, de én se fejeztem volna ki magam jobban.

– Bizony, öreg barátom. Ideje. De nem szívesen írnálak hozzá az eltűnt tárgyalófelek listájához. Ezek furfangos népek. Ezért nekünk furfangosabbnak kell lennünk. Olyan lépéselőnyben vagyunk, mint egyetlen elődünk sem. Tudjuk, ki az emberrabló, tudjuk, hol lakik, és legfőképpen rendelkezünk a tündérek varázserejével. – Artemis Gyökér őrnagyra pillantott. – Van tündérvarázserőnk, ugye?

– Egy tündérük mindenesetre van – felelte az őrnagy. – Én egyetlen beosztottamat sem fogom arra kényszeríteni, hogy Oroszországba menjen. De persze jól jönne némi támogatás – mondta, s azzal Berkenyére nézett. – Mi a véleménye?

– Természetesen jövök – mondta Berkenye. – Én vagyok a legjobb siklópilótája, vagy nem?

 

KOBOI LABORATÓRIUMOK

A Koboi-labor pincéjében Opália pontos előírásai szerint berendezett lőtér állt. A pixi háromdimenziós vetitőrendszerével, és a tökéletes hangszigeteléssel együtt az egész objektum giroszkópokra volt erősítve. Egy csorda felbőszült kanelefánt is végigtrappolhatott rajta anélkül, hogy a közelbe telepített szeizmográfok akár egy rezzenést érzékeltek volna.

A lőtér rendeltetése szerint a M'ua Táw számára biztosított volna gyakorlási lehetőséget, hogy a lidércek megtanulják használni Tompormány-lézerfegyvereiket, mielőtt kezdetét venné a valódi haddelhadd. Mégis Furkó Orbánc volt az, aki több órát töltött a szimulátorok között, mint bárki más. Úgy tűnt, minden szabad percét azzal múlatja, hogy esküdt ellenségével, Gyökér Gyulus őrnaggyal vív ádáz virtuális csatákat.

Mikor Opália rátalált, épp kedves Tompormány Rőtülep fegyveréből eregetett megsemmisítő sorozatokat Gyökér – egyik régi kiképzőfilmjéből származó – holografikus képmására. Szánalmas látvány volt, Opália inkább nem is tette szóvá.

Furkó kicsavarta füléből a füldugókat.

– Na, ki halt meg?

– Most jött a rejtett kamerákról – nyújtott át neki Opália egy videomappát. – Carrére szokásához híven teljesen agyalágyult volt. Mindenki életben, de ahogy megjósoltad, Gyökér lefújta a riadót. És az őrnagy épp most egyezett bele, hogy személyesen kalauzolja a sárlényeket Észak-Oroszországba, az Északi sarkkörön túlra.

– Tudom jól, hol fekszik Észak-Oroszország – csattant fel Furkó. Elhallgatott, s egy darabig elgondolkodva cirógatta buborékos homlokát. – Ez jól jöhet nekünk. Most kiváló alkalom adódhat, hogy likvidáljuk az őrnagyot. Ha Gyulust eltávolítjuk, a TÜN olyan lesz, mint egy fejetlen bűzgiliszta. Különösen, hogy a felszíni kommunikációjuk csődöt mondott. Ugye jól gondolom, hogy csődöt mondott?

– Hát persze – felelt Opália. – A zavaróadó a kitörésérzékelő szondákhoz van kötve. A felszíni átjátszók minden zavara miatt a magmakitöréseket fogják okolni.

– Remek – mondta Furkó, s rángatódzó szája széle olyan alakot formázott, amit akár a vigasság jeleként is értelmezhetnénk. – Azt akarom, hogy most tedd harcképtelenné a teljes TÜN-fegyverzetet. Semmi szükség Gyulusnak akár a legkisebb előnyt is biztosítani.

Mikor a Koboi Laboratóriumok frissítette a TÜN fegyverzetét és járműparkját, egy parányi forraszt cseppentettek minden készülékbe. Forraszanyagnak higany glicerin oldatot használtak, mely a Koboi-labor kommunikációs parabolaantennájának megfelelő frekvenciájú jelére felrobban. A TÜN fegyverei használhatatlanná válnak, a M'ua Táw viszont állig fel lesz fegyverezve Tompormány-lézerekkel.

– Vedd úgy, hogy már meg is történt – felelte Opália. – Biztos vagy benne, hogy Gyökér nem tér vissza? Az egész tervünket romba döntheti.

 

A különös a dologban az volt, hogy Furkó Orbánc még csak nem is kedvelte a lidérceket. Ki nem állhatta őket.

– Ne izgulj, drágám – felelte Furkó, gyakorlónadrágja szárán fényesítgetve a Rőtülep csövét. – Gyulus nem fog visszajönni. Most, hogy tudom, merre tart, úgy rendezem, hogy méltó fogadtatásban legyen része. Biztos vagyok benne, hogy pikkelyes barátaink boldogan meg tesznek nekünk egy kis szívességet.

Irtózott hüllőszerű, csúszó-mászó lényüktől; gázégő-leheletüktől, héjatlan szemüktől, és folyton-folyvást öltögetett kétágú nyelvüktől.

Mégis volt valamijük, amire Furkónak szüksége volt: a nyers erő.

A M'ua Táw triász századokon át ott ólálkodott Mentsvár határainál; törtek-zúztak mindent, amit elvinni nem bírtak, és kifosztottak minden turistát, aki volt oly ostoba, hogy letérjen a kitaposott útról. De sosem jelentettek valódi fenyegetést a társadalom számára. Ha néha túlságosan elszemtelenedtek, Gyökér őrnagy rájuk küldött egy csapatot, hogy kifüstölje a gazfickókat.

Azon a bizonyos estén Furkó Orbánc álruhában besétált a Levedlett Bőrbe, ebbe a hírhedt M'ua Táw-koszfészekbe, lerakott a bárpultra egy aktatáskányi színtiszta aranyat, majd így szólt: „Beszélni akarok a triásszal."

A klub kidobóemberei megmotozták Furkót, szemét pedig bekötötték. Mikor leszedték arcáról a ragasztószalagot, egy nyirkos raktárhelyiségben találta magát; a falakat nyálkás posvány fedte. Három éltes lidérc ült vele szemben egy asztalnál. Felismerte őket a bűnügyi nyilvántartás fényképei alapján. Csálé, Sercin és Visszér. A triász törzsgárdája.

Az ajándék arany, s az ígéret, hogy van még több is, felpiszkálta a lidérckeresztapák kíváncsiságát. Furkó jó előre megtervezte az első mondatot.

„Ó, tábornokok, mennyire megtisztelő számomra, hogy személyesen fogadnak!"

Tábornokok? A lidércek büszkén húzták ki gyűrött, vén testüket.

Furkó folytatta a jól bevált, behízelgő halandzsát. Azt állította, hogy segítene a M'ua Táw szervezésében, korszerűsítésében s ami a legfontosabb, felfegyverzésében. Hogy azután, ha eljön az idő, fellázadhassanak, s megdönthessék a Tanácsot és talpnyaló szolgáit, a TÜN-t. Furkó megígérte, hogy kormányzó tábornokként első dolga lesz az Ordító Ormon fogva tartott lidércek szabadon engedése. Nem ártott persze az sem, hogy beszédét néha finoman a hipnotikus delej elemeivel keverte.

Egy ilyen ajánlatot a lidércek nem utasíthattak vissza. Arany, fegyverek, szabadság testvéreiknek, s persze a nagy esély, hogy szétzúzzák a gyűlölt TÜN-t. A M'ua Táwnak még csak eszébe sem jutott, hogy Furkó őket is éppoly könnyen elárulhatja, mint a TÜN-t annak idején. Ostobák voltak, mint egy bűzgiliszta, s kétszer olyan rövidlátók.

 

Furkó egy titkos szobában találkozott Sercin tábornokkal a Koboi-labor alatt. Rossz hangulatban volt, miután Luc egy karcolást sem ejtett egyetlen ellenfelükön sem De mindig kéznél volt egy B terv… A M'ua Táw pedig már alig várta, hogy végre megölhessen valakit. Hogy kit, az szinte mindegy.

A lidérc izgatott volt és vérszomjas. Kék lángokat lihegett, mint egy beteg gázrezsó.

– Mikó háborúzunk ma, Furkó? Mommá, mikó?

Az elf tartotta a három lépés távolságot. Arról a napról álmodott, mikor már nem lesz szükség ezekre az ostoba lényekre.

– Hamarosan, Sercin tábornok. Igen hamar. De először megkérném egy szívességre. Gyökér őrnagyról volna szó.

– Gyök-kér? – A lidérc sárga szeme elkeskenyedett. – Az út-tálnivaló? Megölhetjük ötét? Koponyáját szétrep-peszthetjük, agyvelőjét pirit-tós kenyérre kenhetjük?

– Okvetlenül, tábornok – mosolygott nagylelkűen Furkó. – Mindent, amit az imént említett. Ha Gyökér elpusztul, a várost is könnyen bevesszük.

A lidérc már ide-oda fészkelődött, ugrándozott izgalmában.

– Hol van? Hol ez a Gyök-kér?

– Nem tudom – ismerte be Furkó. – De azt tudom, hol lesz hat óra múlva.

– Hol? Mommámeg, te elf!

Furkó jókora csomagot emelt az asztalra. Négy pár Kobói DuplaDekli volt benne.

– Kilencvenhármas kürtő. Vigye ezt el, s a legjobb rohamosztagát küldje! És mondja meg nekik, hogy öltözzenek melegen!

 

93-AS KÜRTŐ

Ha Gyökér Gyulus utazott, mindig szerette megadni a módját. Ez alkalommal az atlantiszi nagykövet siklóját rekvirálta. Mindenütt bőr és arany. Az ülések puhábbak, mint a gnómtompor, a lengéscsillapító majdnem minden zökkenőt észrevétlenné tesz. Mondani sem kell, hogy az atlantiszi nagykövet nem volt oda a gyönyörűségtől, hogy át kell engednie luxushajóját. Csak hát nehéz visszautasítani az őrnagyot, mikor ujjaival olyan türelmetlenül dobol a csípőjére szíjazott háromcsövű mordályon. Így aztán a két ember és tünde kísérőik meglehetős kényelemben emelkedtek felfelé az E-93-as kürtőn.

Artemis tiszta vizet öntött magának a hűtőből. – Szokatlan az íze – jegyezte meg. – Nem kellemetlen, csak más.

– Azt akarod mondani, tiszta – szólt Berkenye. – El se hiszed, mennyi szűrőn kellett keresztülpréselnünk, hogy ne legyen sárlényíze.

– Csak semmi civakodás, Pinduri százados! – figyelmeztette Gyökér. – Most egy hajóban evezünk. Azt akarom, hogy minden simán menjen. Öltözzenek be, mindnyájan! Nem időzhetünk odafönt öt percig sem védelem nélkül.

Berkenye kipattintotta egy szekrény ajtaját a feje fölött.

– Fowl, egysoros vonalban sorakozó!

Artemis engedelmeskedett; szája széle zavarodott mosolyra rándult.

Berkenye kihúzott néhány szögletes csomagot a szekrényből.

– Hányas vagy? Mondjuk hatos? – Artemis megvonta a vállát. Nem volt járatos a Nép ruhaméret-számozásában. – Hogyan? Artemis Fowl nem tudja? És én még azt hittem, te vagy a legnagyobb Nép-szakértő a világon. Nem te loptad el tavaly a Könyvünket? – Artemis kibontotta az egyik csomagot. Habkönnyű ruha volt benne valamilyen polimerszármazékból. – Sugárbiztos. A sejtjeid hálásak lesznek tizenöt év múlva, ha élsz még akkor – biztatta Berkenye.

Artemis felhúzta ruhájára az öltözéket, mely összébb zsugorodott, s körülölelte, mintha második bőre lenne.

– Ügyes anyag!

– Memorigumi. Felveszi a formádat az ésszerűség határain belül. Sajnos csak egyszeri viseletre alkalmas, aztán megy a kukába.

Butler csörtetett oda. Annyi tündérfegyver volt nála, hogy Kisgebe felszerelte egy Holdövvel. Az öv a tényleges tömeg ötödére csökkentette a rácsatolt felszerelés súlyát.

– Velem mi lesz? – kérdezte Butler a sugáröltözékek felé intve.

– Nincs semmink, ami ennyire torz lenne – vonta össze Berkenye a szemöldökét. – A gumi nem nyúlik ekkorát.

– Jól van, felejtsd el! Voltam már a ruszkiknál. Nem haltam bele.

– Még valóban nem. Csak idő kérdése.

– Ha más választás nincs… – vont vállat Butler.

Berkenye mosolyában ott bujkált valami fanyar rosszindulat.

– Jaj, hát mondtam én, hogy nincs más választás?

Benyúlt a szekrénybe, és kivett valami porlasztóféleséget. Valamiért ettől a kis tartálytól Butler jobban megrémült, mint egy teli rakétasilótól.

– Na, most maradj nyugton! – mondta a tünde, s a gramofontölcsér-szerű szórófejet a testőrre szegezte. – Büdösebb leszel, mint egy remetetörpe, de legalább nem fog világítani a bőröd a sötétben.