TIZEDIK FEJEZET: Grimbusz minden szinten

 

MENTSVÁR, BELVÁROS

A Krumpli és Társa Üzletház nem volt éppen vágyálmokat gerjesztő, előkelő lokál. Zsíros sült krumpli, gyanús húsételek, gümecses tejturmixok. Mégis óriási forgalmat bonyolított, különösképp napforduló idején.

Sás Grimbusz századosban egy pillanatra még az is felmerült, hogy talán szívesebben eszegetné odabent a kétes gyorsétkezde gumiszerű hamburgerét, mint hogy idekint cikázzon a lézersugarak elől. Aztán elűzte a rémképet. Akkor már inkább a lézer…

Mint Gyökér távollétében mindig, most is Sás százados vette át a parancsnokságot. Rendszerint élvezte ezt a feladatot, igaz, hogy rendszerint tisztességes szállítóeszközök és fegyverek álltak rendelkezésére. Ezúttal örülhetett, hogy a kommunikáció még működik úgy-ahogy. Grimbusz és csapata épp a M'ua Táw-tűzfészkek módszeres kifüstölésén fáradozott, mikor rajtuk ütött a hüllőtriász száz martalóca. A háztetőkről támadtak, Tompormány-lézersugarak és tűzgolyók pokoli kereszttüzét zúdítva a TÜN őrjáratára. Pedig nem vall a M'ua Táwra az ilyen összetett gondolkodás. Átlagos lidérc számára már az is súlyos kihívást jelent, ha egyszerre kell vakaróznia és köpnie. Nyilvánvaló, hogy kívülről kapták az utasításokat. Grimbusz és ifjú tizedese egy fényképészbódé mögött rekedt, míg a többi tiszt sikeresen bevette magát a Krumpli és Társába.

Egyelőre kábítópisztolyok és darázspálcák segítségével tartották távol a lidérceket. A kábítópisztoly úgy tíz méterre visz, a darázspálcának meg csak közelharcban venni hasznát. Ráadásul mindkettő elemről megy, úgyhogy hamarosan ezekről is le kell majd mondjanak. És akkor jöhetnek a kövek meg az ökölharc. Még az árnyvéd is hiába, mivel a M'ua Táwot a TÜN harci sisakjaival szerelték fel. Nem a legújabb modellekkel persze, de már van bennük árnyvédszűrő.

Tűzgolyó ívelt át a bódé fölött, és a lábuk előtt égett át az aszfalton. Úgy tűnt, a lidérceknek lassan leesik a tantusz.

Már nem iparkodtak keresztüllőni a bódén, inkább áthajigáltak fölötte. Grimbuszék percei meg voltak számlálva.

Grimbusz a mikrofonjához kapott.

– Sás, támaszpontnak. Mi van a fegyverutánpótlással?

– Semmi, százados. Itt tolong a sok tiszt, lőni meg nincs mivel. Töltjük már fölfelé az ócska elektromos flintákat, de az legalább nyolc óra még. Találtunk a Definél néhány páncélruhát, átküldtem magának futólépésben. Max öt perc.

– O'korni! – sziszegte a százados. Itt ugyan nem maradhatnak tovább. A bódé bármelyik pillanatban összedőlhet, s ők itt kucorognak fedezetlenül. A tizedes minden ízében reszketett mögötte.

– Szedd már össze magad, az isten áldjon meg! – förmedt rá Grimbusz.

– Csak pofa be, Grimcsi! – vacogta az öccse, Pondró. A te dolgod volna, hogy vigyázz rám. Mamuci megmondta!

– Szolgálatban Sás százados vagyok, tizedes! – rázta az ujját fenyegetően Grimbusz. – És ha nem vennéd észre, igenis vigyázok rád!

– Ez nálad a vigyázás? – sopánkodott Pondró sírós hangon.

Grimbusz nem is tudta, melyik dühíti jobban, a lidércek vagy ez a szerencsétlen taknyos.

– Jól van, Pondró, figyelj. Ez a bódé már nem bírja sokáig. Valahogy át kell törnünk a Krumplihoz. Értesz?

Pondró reszkető ajka abban a pillanatban szigorú vonallá keményedett.

– Azt már nem. Én innét nem mozdulok. Nincs az az úristen! Inkább itt élem le hátralévő életemet.

– Na figyelj szépen! – csapta föl Grimbusz a plexijét. – Ide hallgass, rám! Hátralévő életed összesen fél perc, ha itt maradsz. Mennünk kell.

– De a lidércek, Grimcsi…

Sás százados vállon ragadta az öccsét.

– Azokat te sose bánjad, Pondró! Gondolj inkább a lábomra meg a hátsófeledre, s hogy ezek könnyen összetalálkozhatnak. Akkor majd elég gyorsan fogsz futni.

Pondró összerezzent. Voltak már keserű tapasztalatai a bátyjával.

– Ugye minden rendben lesz, bátyó, ugye nem lesz semmi baj?

– Még jó! – hunyorított rá Grimbusz. – Én vagyok itt a parancsnok, vagy mi a rák! – Öccse megenyhülten rábólintott. – Jól van akkor. És most állj orral az üzletház ajtaja felé, s ha szólok, akkor rajta! Rendben?

Pondró újra csak bólintott. A fogai szaporábban kocogtak, mint a harkály csőre a fán.

– Rendben, tizedes. Felkészülni! Raj…

Új tűzgolyó csapódott be, ezúttal jóval közelebb. Még Grimbusz cipőjének gumitalpa is megpörkölődött. Vastag fekete füst gomolygott föl belőle. A százados óvatosan kikémlelt a fedezékből. Egy lézersugár csaknem harmadik orrlyukkal ajándékozta meg. Dupla acéltábla penderült a lába elé, egy sorozat lövés erejétől sodródva. Fotóelőhívás, ez állt rajta. Pontosabban: Fot'előhívás. Az o helyén lyuk tátongott. Vagyis nem lézerálló a tábla. Mindegy, ez van…

A százados elcsípte a még mindig táncoló táblát, és a vállára vetette. Hevenyészett páncélpótlék. A TÜN védőöltözékei mikroszállal vannak bélelve; szétszórják a neutrínórobbanást, sőt a hangrobbanást is. Tompormányokat viszont már évtizedek óta nem használtak a föld alatt, s ezért védőöltözetet sem fejlesztettek ki rá. Úgy megy át rajta a lézer, mint a rizspapíron. Grimbusz hátba bökte az öccsét.

– Mehet?

Pondró talán bólintott, talán csak egész testében remegett.

Grimbusz talpra kászálódott, s szendvicsember módjára bebújt a tábla két fele közé. Valamennyi lövést ez is fölfog. Azután már csak saját testével fedezheti az öccsét.

Újabb tűzgolyó csapódott be, éppen köztük és az Üzletház között. A lángok pillanatokon belül óriási lyukat égetnek a burkolatba. Indulniuk kell. Át a tűzön.

– Zárd le a sisakod!

– Miért?

– Azonnal zárd le, tizedes!

Pondró engedelmeskedett. Báttyal még csak-csak lehet vitázni, parancsnokkal semmiképp.

Grimbusz a hátára tette a kezét, és tolni kezdte. Nem épp gyöngéden.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

És mentek, egyenesen bele a lángok fehéren izzó közepébe. Grimbusz hallotta, hogyan recsegnek öltözékében a hőséggel birkózó mikroszálak. Cipőjére olvadt kátrány ragadt, és már-már a gumitalp is olvadásnak indult.

És aztán valahogy kint voltak a tűzből, kétségbeesetten támolyogva az Üzletház dupla kapuja felé. Grimbusz a kormot törölgette plexijéről. Odaát vártak az emberei, rohamosztagos pajzsok mögé húzódva. Két paramágus már lefelé ráncigálta kesztyűjét, hogy szükség esetén a segítségükre lehessen.

Már csak tíz méter.

Futásnak eredtek.

A lidércek megint kiszúrták őket. Csak úgy záporozott Grimbuszék körül a lézer, pozdorjává zúzva mindazt, ami még megmaradt az Üzletház bejáratából. Grimbusz fejét meg-megbillentette némely sisakján irányt változtató lövés. És a tüzelőkedv csak nem csillapodott. Most már lejjebb céloztak a lidércek. Telibe sorozták Grimbusz hátát, de a rögtönzött páncél kitartott.

A sorozat ereje a levegőbe emelte a századost, nekitaszította az öccsének, és mindkettejüket átsodorta a romokban heverő kapun. Erős kezek rántották be őket azonnal a pajzsok oltalmába.

– Pondró – zihálta Sás százados a fájdalom, lárma és pernye zűrzavarában. – Rendben van a kölyök?

– Kutya baja – vágta rá a rangidős paramágus, és a hasára fordította Grimbuszt. – A maga háta viszont holnapra tele lesz szebbnél szebb véraláfutásokkal.

Sás százados odébb hessegette a mágust. – Van valami hír az őrnagyról?

– Semmi – csóválta fejét amaz. – Gyökér bevetésben eltűnt, és helyette megint Furkót nevezték ki. És ami a legrosszabb, azt suttogják, hogy Kisgebe áll az egész dolog mögött.

– Kisgebe? – Grimbusz halálosan elsápadt, de nem a fájdalomtól. – Az nem létezik! – Fogát csikorgatta csalódott dühében. Kisgebe és az őrnagy!

Nincs más választása, kénytelen megtenni. Azt a bizonyos dolgot, ami örök lidécnyomást jelentett a számára.

Sás százados nagy nehezen föltámaszkodott fektében, fölöttük csak úgy forrt a levegő a Tompormányok lézersugaraitól. Már csak idő kérdése a végső vereség. Meg kell tennie.

Grimbusz nagy levegőt vett.

– Oké, tündérek! Figyelem. Visszavonulunk a Központi Rendészetbe.

Dermedt csönd fogadta a parancsot. Még Pondró is elharapta a zokogását. Visszavonulni?

– Hallották, amit mondtam! – vicsorgott a százados. – Visszavonulunk. Nem tarthatjuk az állásainkat fegyver nélkül. Mozduljanak végre!

A vereséghez nem szokott TÜN kelletlenül csoszogott el a hátsó kijáratok irányába. Hiába nevezzük visszavonulásnak, taktikai manővernek. Attól még megfutamodás marad. Ki képzelhette volna, hogy ez a parancs valaha elhagyja Sás Grimbusz ajkát?

 

SARKVIDÉKI SIKLÓKIKÖTŐ

Artemis és társai sikeresen elérték a siklókikötőt. Berkenye Butler vállán utazott odáig. Harsányan tiltakozott ugyan, de az őrnagy egy idő után elunta, és ráparancsolt, hogy tartsa a száját.

– Épp most esett át egy komoly mágikus műtéten. Maradjon csak nyugton, és végezze a gyakorlatokat!

Valóban létfontosságú volt, hogy Berkenye legalább egy órán át folyamatosan mozgassa a mutatóujját, hogy jól forrjanak össze az inak. Főképpen azokat a mozdulatokat kell gyakorolnia, amelyekre nagy szüksége lesz a jövőben. Elsősorban a fegyver elsütését.

Egy parázsszőnyeg köré kuporodtak az elhagyatott váróteremben.

– Kaphatnék vizet? – kérdezte Berkenye. – Teljesen ki vagyok száradva a gyógyulástól.

Gyökér rákacsintott, pedig ez nem volt szokása.

– Mutatok egy kis trükköt, amit a harctéren tanultam.

Tompa orrú töltényhüvelyt rántott elő az övén található tölténytárból. A hüvely mintha plexiből lett volna, s áttetsző folyadék töltötte meg.

– Na, ebből aztán sokat ihat! – jegyezte meg Butler.

– Többet, mint hinné. Ez itt egy vízköpőtöltény, miniatűr tűzoltó szerkentyű. A víz egészen parányi helyre van összenyomva benne. Belelőjük a tűz fészkébe, a becsapódás kioldja a kompresszort, és fél liter víz robban szét azon nyomban. Hatásosabb, mint ha rálocsolnánk egy hektóval. Spricni a neve.

– Nagyszerű – mondta szárazon Artemis. – Kár, hogy a fegyvereik használhatatlanok.

– Sebaj. Megy ez anélkül is – vágta rá Gyökér, s egy hosszú kést vett elő.

Egy csajka fölé tartotta a töltény száját, és lepattintotta róla a fedelet. Habzó vízsugár lövellt a csajkába.

– Tessék, százados. Rám ugyan ne mondják, hogy nem gondoskodom a tisztjeimről!

– Ügyes – ismerte be Artemis.

– És ami a legjobb benne – folytatta az őrnagy helyére téve az üres Spricnit –, ezek a szerkentyűk újratölthetők. Elég ha belenyomom egy hóbuckába, a kompresszor azonnal beindul. Úgyhogy még Kisgebe sem pampoghat, hogy pazarolom a fölszerelést.

Berkenye jóízűen ivott. Arcába lassan visszatért az egészséges szín.

– Szóval a M'ua Táw banditái ütöttek rajtunk – morfondírozott. – Vajon ez mit jelenthet?

– Azt, hogy spicli van maguk között – vágta rá Artemis, és a parázs fölé tartotta dermedt kezét. – Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy ez egy szigorúan titkos küldetés. Még a maguk Tanácsa sem tudott róla. Az egyetlen, aki tudta, s nincs itt velünk, az a kentaur.

– Kisgebe? – ugrott talpra Berkenye. – Az nem lehet!

Artemis fölemelte mindkét tenyerét. – Én csak logikusan következtetek.

– Nagyon szép – vetette közbe az őrnagy –, csakhogy ez puszta föltevés. Inkább mérjük föl a valós helyzetünket. Mink van, és mit tudunk biztosan? – Butler bólintott. Szívéből beszélt ez az őrnagy. Hiába, a katona az katona. Gyökér válaszolt is saját kérdésére: – Először is van egy siklónk, remélhetőleg nincs bepoloskázva. És van egy láda ennivalónk. Főleg atlantiszi eledel, úgyhogy készüljenek föl rengeteg halra és polipra.

– És mi az, amit tudunk?

– Tudjuk – vette át Artemis a szót –, hogy a lidérceknek van egy beépített ügynökük a TÜN-nél. Azt is tudjuk, hogy ha megpróbálták kicsinálni Gyökér őrnagyot, a TÜN fejét, akkor a törzzsel is végezni akarnak. A legtöbb esélyük a sikerre akkor van, ha a két akciót egyidejűleg bonyolítják.

Berkenye a szája szélét rágta.

– Vagyis azt mondod…

– Vagyis azt mondom, hogy valami forradalomféle folyhat most odalent.

– A M'ua Táw a TÜN ellen? – biggyesztett Berkenye. – Na bumm, és akkor mi van?

– Amúgy tényleg könnyű dolguk lenne – magyarázta Artemis. – Csakhogy ha a maguk fegyverei nem működnek…

– Akkor az öveik sem – vágta rá Gyökér. – Elméletileg.

Artemis közelebb húzódott a parázsszőnyeghez.

– A legrosszabb verzió: a M'ua Táw már bevette Mentsvárt, és a Tanács tagjai halottak vagy börtönben ülnek. Őszintén szólva, eléggé kínos helyzet.

A tündék mély hallgatással feleltek. Kínos? A megfelelő kifejezés inkább a katasztrofális.

Még Artemis szíve is elszorult. Egyre sötétebb színben látta apja ügyét.

– Azt mondanám, pihenjük ki magunkat, aztán pakoljunk föl némi útravalót és induljunk Murmanszkba, amint lesz egy kis felhőtakaró. Butler megkeresi annak a Vaszikinnak a lakását. Talán szerencsénk lesz, és apámat is ott találjuk. Nyilván jelent némi hátrányt, hogy nincs fegyverünk, de a meglepetés még így is nekünk dolgozik.

Szavait perceken át tartó, nyomasztó csönd követte. Mindenki tudta, mit kellene mondani, de senkinek nem akaródzott kinyitni a száját.

– Artemis – veselkedett neki végül Butler, s kezét a fiú vállára tette. – Semmiképpen nem indulhatunk így a maffia ellen. Fegyverünk nincs, a bajtársainknak pedig vissza kell térniük a föld alá, így varázserő sem áll rendelkezésünkre. Ha belemegyünk ebbe a dologba, nem jövünk ki élve. Egyikünk sem.

Artemis mélyen belebámult a parázsszőnyeg izzó belsejébe.

– De annyira közel van már az apám, Butler. Nem adhatom föl!

Berkenyét akarata ellenére is meghatotta a fiú esztelen elszántsága. Biztosan érezte, hogy Artemis ezúttal nem manipulálni akar. Csak egy kissrác, akinek hiányzik az apja. Berkenye szívébe szánalom lopózott. Talán mert úgy ki voltak merülve az erőtartalékai.

– Nem adjuk föl, Artemis – mondta gyöngéden. – Csak átcsoportosítjuk a haderőket. Ez nagy különbség. Vissza fogunk jönni. Ne felejtsd el, hogy mindig hajnal előtt van a legsötétebb.

– Miféle hajnal? – nézett rá Artemis. – Ez itt az Északi-sarkvidék.

 

VEZÉRLŐFÜLKE

Kisgebe a legszívesebben felpofozta volna magát. Ő teletűzdeli a rendszerét szuperbiztos, titkos kódokkal, Koboi Opália meg egyszerűen beszambázik, és lenyúlja az egész hálózatot. Mi több, a TÜN még meg is fizeti ezért!

A kentaur kénytelen-kelletlen csodálattal adózott Opália pofátlanságának. Tündökletesen egyszerű volt a terv: „Pályázd meg a rendszer fejlesztését, add a legjobb árajánlatot, igényelj a TÜN-től olyan csipet, amely minden hozzáférést lehetővé tesz, és ültess kémkamerákat a belső rendszerre!" Még a kémherkentyűit is kiszámlázta a TÜN-nek!

Kisgebe próbaképpen végigzongorázott néhány gombot. Semmi reakció. Nem mintha számított volna rá.

Kétségtelen, hogy Opália poloskát rakott mindenhová, még a legapróbb száloptikára is. Talán most is éppen figyeli őt, ebben a pillanatban. Nagyon is el tudta képzelni, ahogy Opálka vihogva legelteti szemét a plazmaképernyőn, összegömbölyödve Koboi Lebegőinas™-án. Hogy kéjeleghet legnagyobb vetélytársa összeomlásán! Kisgebe a fogát csikorgatta. Egyszer a hátába kerülhetett az a nőszemély, de többé soha! Nem fog jelenetet rendezni Koboi Opália örömére! Vagy talán mégis?

Tenyerébe ejtette fejét, és színpadias zokogásba fogott. Maga volt a megtestesült nyomorúság. Közben lesett az ujjai között… Nos tehát. Ha én kémkamera volnék, ugyan hol bujkálnék? Olyan helyen, amit a megfigyelőrendszer nem lát. Kisgebe a poloskaszűrő felé sandított. A kábelek és csípek zsúfolt kis csomagja ott lapult a plafon közepén. Egyetlen hely van, amit ez nem mérhet be. A saját belseje.

Megtalálta hát a támadási pontot, ami mindenesetre nem hátrány. Ha a kémkamera odabent sunnyog, akkor kell lennie vakfoltjának is, éppen a szűrő titánburkolata alatt. Na de az ármányos pixi ettől még láthat mindent, ami csak fontos neki. És ettől még Kisgebe ki van zárva saját számítógépéből, és be van zárva saját Vezérlőfülkéjébe. Tekintete a fülkében kezdett pásztázni. Van itt esetleg valami, ami az utolsó Koboi-frissítés óta érkezett ide? Muszáj lennie valami fölszerelésnek, amit nem mancsoltak össze!

De csak kacat hevert szanaszét. Egy tekercs optikai kábel. Pár csatlakozóvég, pár szerszám. És akkor feléje villant valami egy számítógép mögül. Egy zöld kis fényecske.

Kisgebe szíve majd' kiugrott. Azonnal tudta, mi az. Artemis Fowl laptopja. Modemmel és e-mail hozzáféréssel. Kisgebe erőnek erejével próbált nyugalmat kényszeríteni magára. Opália ehhez nem nyúlhatott hozzá, ugyebár. Hisz a szerkentyű csak néhány órája érkezett. Még nem is volt rá ideje, hogy elpakolja.

A kentaur odakocogott szerszámosládához, és kétségbeesési rohamában ráborította az egészet a plazmakövezetre. Annyira azért nem tombolt reményvesztettségében, hogy ne csípett volna ki a halmazból néhány vezetéket és egyéb szükséges kütyüt. Megjátszott hisztérikus rohamának következő lépése ahhoz a helyhez vezette, ahol Berkenye a laptopot hagyta. Látszólag spontán, rakoncátlan mozdulattal épp oda csúsztatta a gépet, ahol a szűrő vakfoltját sejtette. Aztán a földre vetette magát, és hisztériás rúgkapálásba kezdett. Opália a kémkamerájából nem láthatott egyebet, mint az ő csapoló patáit.

Eddig megvolnánk. Kisgebe fölpattintotta a laptop födelét, s gyorsan kikapcsolta a hangszórókat. Ezek a sárlények, ki tudja, miért, imádják, ha a gépük a leglehetetlenebb helyzetekben rájuk sípol. Fél kézzel zongorázta végig a billentyűzetet, s a következő pillanatban már bent is volt a e-mail programban.

Na, lássuk a medvét. Szép eredmény, persze, a drótnélküli internetcsatlakozás, de ez még sehol nincs attól, hogy a Föld alól próbáljunk fölcsatlakozni. Karjába rejtve arcát, Kisgebe egy optikai kábel végét beszuszakolta az egyik szkóp sugárnyaláb-fellövő bemenetébe. A szkópok amerikai kommunikációs műholdakhoz csatlakoztatott, álcázott nyomkövetők. Volt már tehát antennája. Reménykedjünk, hogy a sárfi be van kapcsolva.

 

KOBOI LABORATÓRIUMOK

Koboi Opália életében nem mulatott ilyen remekül. A Földmélye a szó legszorosabb értelmében a játékszerévé vált. Elégedett macskaként nyújtózott Koboi Lebegőinasán, s a plazmaképernyők vetítette káoszban gyönyörködött. A TÜN-nek semmi esélye nem maradt. Igazán csak idő kérdése, hogy a M'ua Táw mikor veszi be a Központi Rendészetet, s akkor övék az egész belváros. Aztán jön Atlantisz, aztán az emberek világa.

Opália a képernyők közt lebegve igyekezett kiélvezni az események minden részletét. A városban minden sötét zugból fölfegyverkezett, vérszomjas lidércek özönlöttek elő. Történelmi épületeket csonkítottak meg a Tompormányok lézersugarai. A civil tündérek elbarikádozták magukat házaikban, abban a reményben, hogy az erőszakoskodó bandák majd csak elkerülik őket. A boltokat kifosztották, fölgyújtották. Opália azért nem bánta volna, ha ez utóbbit nem viszik túlzásba. Nem egy katasztrófa sújtotta terület úrnője akart lenni.

Képtelefonablak nyílt meg a főképernyőn. Furkó jelentkezett a titkos vonalon. Boldognak tűnt, mi több, csak úgy sugárzott a bosszúállás jeges örömétől.

– Orbánc! – sikította Opália. – Isteni! Bárcsak itt volnál és láthatnád!

– Hamarosan. Egyelőre még a csapataimmal kell maradnom. Én lepleztem le Kisgebe árulását, s ezért a Tanács visszahelyezett őrnagyi rangba. Hogy van a foglyunk?

Opália a Kisgebét mutató kamerára tekintett.

– Mit mondjak, csúful. Én azt vártam volna, hogy kieszel valamit. Legalább valami szökési tervet. Ez meg mást se csinál, csak kesereg vagy hisztériázik.

– Szerintem megpróbál végezni magával. – Furkó vigyora egész arcán szétmászott. – Sőt, fogadni mernék!

Ám az újsütetű parancsnok a következő pillanatban megint maga volt a tárgyilagosság.

– És a TÜN-ről mi hír? Van-e valami váratlan mentőötletük?

– Semmi a világon. Pontosan, ahogy előre jelezted. Ott lapulnak a Központi Rendészetben, mint teknősbéka a héjában. Lezárjam az összes helyi csatornát?

– Nem kell – rázta a fejét Furkó. – Minden moccanásukat világgá sugározzák az úgynevezett titkos vonalaikon. Tartsd csak nyitva őket, a biztonság kedvéért.

Koboi Opália közelebb lebegett a képernyőhöz.

– Beszélj nekem a jövőről, Orbánc! Beszélj megint a jövőről!

Orbánc arcán egy pillanatra bosszúság árnya suhant át. De ma, ezen a csodálatos napon semmi nem nyomhatta el sokáig színarany derűjét.

– A Tanács úgy tudja, hogy az egész szabotázst Kisgebe vezényelte le a zárt Vezérlőfülkéből. De te csodával határos módon felülírod majd a kentaur programját, és visszajuttatod a TÜN kezébe a Központi Rendészet DNS-ágyúit. Azokat a röhejes lidérceket lesöpörjük a térképről. Én leszek az ellenállás hőse, te meg a hercegnőm. És minden katonai szerződés a Koboi Laboratóriumokat illeti ötszáz éven át.

Opália lélegzete elakadt a gyönyörűségtől. – És azután?

– Azután ketten megtisztítjuk a Földet ettől a bosszantó Sárnéptől. Hát ez a jövő, aranyom.

 

SARKVIDÉKI SIKLÓKIKÖTŐ

Artemis telefonja megcsörrent. Erre azért még ő sem számított. Fogaival lehúzta jobb kesztyűjét, és kirántotta a mobilt a tépőzáras tokból.

– SMS-t kaptam – közölte a telefon menüjében kutatva. – Ezt a számot egyedül Butler ismeri.

Berkenye összefonta a karját.

–      No, ezek szerint mégsem.

– Csak Kisgebe lehet – mondta Artemis ügyet sem vetve a pikírt megjegyzésre. – Hónapok óta figyelte a drótnélküli beszélgetéseimet. Vagy a számítógépemet használja, vagy képes volt kompatibilissé tenni a kétféle platformot.

– Értem – mondta Butler és Gyökér egyszerre. Szégyentelenül hazudtak mindketten.

Berkenyét viszont nem lehetett szakzsargonnal elkápráztatni.

– Na és mit ír?

– Olvasd csak! – mutatta Artemis a parányi képernyőt.

Pinduri százados átvette a mobilt és hangosan fölolvasta az üzenetet. Ahogy mondatról mondatra haladt, a/, arca egyre jobban megnyúlt.

 

GYKÉR ŐRNGY. ZVRGÁSK IDLNT. LDÉRCK LRHNTÁK MNTSVÁRT. KZPNTI RNDÉSZT BKRÍTVE. FRKÓ + OPÁL A HÁTTÉREN. SE FGYVR, SE KMMNKÁCIÓ. DNS-ÁGYÚK KBOI KZÉBN. ENGM VZÉRLŐFLKÉBN TRTNK FGVA. TNÁCS ÚGY TDJA ENYÉM A BLHÉ. HA MÉG ÉLTBN VGY SGÍTS! HA NM – TÉVS SZÁM.

 

Berkenye görcsösen nyelt. A torka teljesen kiszáradt.

– Ez nagyon nem jó…

Az őrnagy talpra ugrott, s kikapta a kezéből a mobilt. Saját szemével akarta látni.

– Hát nem – nyilatkoztatta ki pár pillanat múlva. – Bizony nem jó. Furkó! Ezen dolgozott kezdettől! Hogy lehettem ilyen vak! Tudunk üzenni Kisgebének?

– Nem – felelte Artemis némi tűnődés után. – Itt nincs hálózat. Meglepő, hogy egyáltalán fogadni tudtuk az üzenetet.

– És nem tudná összehozni valahogy?

– Dehogynem. Mindössze hat hónap kell hozzá, speciális fölszerelés és három kilométer acélkonzol.

– Na szép kis bűnözőzseni! – horkantott Berkenye megvetően.

– Csitt – suttogta Butler, s gyöngéden a tünde vállára tette kezét. – Artemis gondolkodik.

Artemis a parázsszőnyeg folyékony plazmaszívébe bámult.

– Két választásunk van – szólt egy perc múltán. Mindenki feszülten hallgatta, még Berkenye is. Mégiscsak Artemis Fowl volt az, aki kijátszotta az időblokádot. – Szerezhetnénk emberi segítséget. Butler kétesebb ismerősei közül többen is benne volnának, persze jó pénzért.

– Nem jó – csóválta fejét az őrnagy.

– Hiszen kitörölhetnék aztán a memóriájukat.

– Néha nem hat a memóriatörlés. Az kéne csak még, zsoldosok emlékfoszlányokkal! Halljuk inkább a másik ötletét.

– Betörünk a Koboi Laboratóriumokba és visszajuttatjuk a fegyverek ellenőrzését a TÜN kezébe.

– Betörünk Koboihoz? – Az őrnagy majd megpukkadt a nevetéstől. – Tudja, mit beszél? Az a komplexum a sziklaágyra épült. Ablaka nincs, a falait semmivel sem lehet fölrobbantani, és mindenütt DNS-kábítóágyúkkal őrzik. Ha egy illetéktelen csak száz méterre megközelíti, azonnal kilövik a fejét a két füle közül.

Butler füttyentett.

– Csinos kis készültség egy tervezőiroda körül!

– Tudom – sóhajtott az őrnagy. – A Koboi-labornak különleges engedélye van. Én magam írtam alá.

Butler egy darabig mérlegelte a helyzetet.

– Nem lehet megcsinálni – szögezte le végül. – A tervrajzok nélkül semmiképp.

– O'korni – szitkozódott az őrnagy. – Sosem hittem volna, hogy ilyet mondok, de egyetlen tündért ismertem, aki alkalmas az efféle feladatra.

– Szájlapáti Tőzeg – bólintott rá Berkenye.

– Szájlapáti…?

– Egy törpe. Megrögzött bűnöző. Az egyetlen tündér, akinek valaha sikerült betörni a Laboratóriumokba, és élve kijutni onnan. Sajnos, tavaly a nyomát vesztettük. Amikor kiásta magát a maguk házából.

– Emlékszem rá – mondta Butler. – Kis híján leszakította a fejemet. Illékony kis fickó.

– Nyolcszor varrtam be a jó öreg Tőzeget – nevetett halkan Gyökér. – Utoljára a Koboi-laboros ügy miatt. Ha jól emlékszem, építési vállalkozónak adta ki magát az unokatestvérével együtt, így könnyedén hozzájutott a biztonsági berendezések tervéhez. Megszerezték a kivitelezési megbízást, és Tőzeg hagyott magának egy vészkijáratot. Jellemző rá, hogy betör a világ legjobban őrzött biztonsági rendszerébe, aztán meg lebukik azon, hogy egy alkimista üstöt próbál eladni az egyik spiclimnek.

– Alkímia? – pattant föl Artemis. – Maguknak vannak alkimista eszközeik?

– Ne álmodozzon, sárfi. Puszta kísérletezésről van szó. Régi mágusaink a Könyv szerint tudtak ólomból aranyat csinálni, de a titok rég elveszett. Még Koboi Opáliának sem sikerült rátalálnia.

– Ó – sóhajtott csalódottan Artemis.

– Hiszik vagy sem, szinte hiányzik nekem az a sötét alak. Valami roppant eredeti módon tudta sértegetni az embert… – és Gyökér tekintete az ég felé fordult. – De szeretném tudni, vajon odafönt van-e, és lenéz-e ránk!

– Bizonyos értelemben igen – felelte bűnbánóan Berkenye. – Az az igazság, parancsnok, hogy Szájlapáti Tőzeg éppen Los Angelesben tartózkodik.