TIZENEGYEDIK FEJEZET: Jobb ma egy Tőzeg, mint holnap

 

AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK,

LOS ANGELES

Szó ami szó, Szájlapáti Tőzeg éppen egy Oscar-díjas színésznő lakosztálya előtt tartózkodott. Amiről a hölgynek persze sejtelme sem volt. És Tőzeg természetesen rosszban sántikált. A tolvajlás elhivatottság kérdése, egész életre szól.

Nem mintha szüksége lett volna pénzre. Pompás egyenleggel keveredett ki az Artemis Fowl-féle ostromból. Elég naggyal ahhoz, hogy kibéreljen magának egy tetőtéri lakosztályt a Beverly Hillsen. Lakását felszerelte egy Pioneer házimozirendszerrel, komplett DVD-tárral, és bespájzolt magának annyi szárított marhaszeletet, ami élete végéig kitart. Elérkezett a jól megérdemelt pihenés és lazítás kora.

De az élet nem ilyen. Nem hagyja, hogy összegömbölyödjünk, és csendben csücsüljünk a sarokban. Évszázadok bevett szokása nem múlhat el nyomtalanul. Valahol a James Bond-összkiadás felénél járhatott Tőzeg, mikor rájött, hogy hiányzik a régi rossz világ. A tetőtér rejtélyes lakója hamarosan éjféli sétákra indult. Ezek a séták aztán rendszerint valaki másnak az otthonában értek véget.

Tőzeg eleinte csak látogatóba járt. Sorra törte fel a sárlények rafinált biztonsági rendszereit, s élvezte a siker mámorító ízét. Aztán elkezdett trófeákat gyűjteni. Apróbb dolgokat – kristályserleget, hamutálat vagy éppen macskát, ha valami könnyű harapnivalóra fájt a foga. De Szájlapáti Tőzeget hamarosan hatalmába kerítette a régi szenvedély, és egyre nagyobb zsákmányokra hajtott. Aranyrudak, lúdtojás méretű gyémántok vagy esetleg pitbull terrierek, ha amúgy istenigazában megéhezett.

Az az ügy az Oscarral tulajdonképpen véletlenül kezdődött. Csak úgy, a különlegesség kedvéért fújta meg az elsőt egyik hétközi New York-i kiruccanásán. Legjobb eredeti forgatókönyv. Másnap reggel tele voltak vele az újságok parttól partig. Az ember azt hinné, egy egész gyógyszerszállítmányt nyúltak le, pedig csak egy aranyozott szobrocskát. Tőzeg persze el volt ragadtatva. Végre megtalálta éjszakai portyái értelmét.

Két héttel később Tőzeg elemelte a legjobb filmzene és a legjobb vizuális effektusok díját. A bulvárlapok teljesen bepörögtek. Még becenevet is kerítettek neki: ő lett Kukalakó a Szezám utcai Kukalakó Oszkár nyomán. Mikor ezt olvasta Tőzeg, lábujjai fickándoztak az örömtől. Az aztán a látvány: a törpelábujjak ficánkolása. Ugyanolyan mozgékonyak, mint a kéz ujjai, kétszeresen ízeitek, és a szagukról jobb, ha egyáltalán nem ejtünk szót. Tőzeg küldetése innentől egyértelművé vált. Be kellett szereznie a teljes garnitúrát.

A következő hat hónapon át a Kukalakó Amerika-szerte le-lecsapott. Még egy olaszországi utat is beiktatott a legjobb külföldi filmalkotás díjáért. Speciális vitrint készíttetett a trófeáknak, gombnyomásra elsötétíthető üveggel. Szájlapáti Tőzeg újra önmaga volt.

Persze aki Oscart nyer, az hét lakat alatt őrzi a kincsét, s ez épp Tőzeg szája íze szerint való volt. Nem lett volna nagy élmény betörni mondjuk egy düledező tengerparti halászkunyhóba. Nagy érték, magas színvonalú technológia – a nagyközönség is ezt szerette. A Kukalakó pedig megtette a kedvükért. Az újságok papizták. Egy csapásra nemzeti hős lett. A nappali órákban, mikor nem mozdulhatott otthonról, Tőzeg a saját hőstetteit megörökítő forgatókönyvön dolgozott.

A mai nagy éjszakának ígérkezett. Az utolsó szobrocska volt műsoron, a legjobb női főszereplő díva. S nem ám valami legjobb öregecske színésznőé. Az éjszaka célpontja a fergeteges jamaicai mulatt szépség, Maggie V. volt, aki a rangos elismerést Boci-Choquita, a fergeteges jamaicai mulatt szépség szerepének meggyőző alakításáért kapta.

Maggie V. nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy amennyiben a Kukalakó megpróbál bejutni a lakosztályába, sokkal több mindennel találja majd szemben magát, mint amire számít. Hát ellenállhatott Tőzeg egy ilyen kihívásnak?

Magát az épületet nem volt nehéz belőni. Tízemeletes üveg-acél tömb egy ugrásra a Sunset Boulevardtól – kellemes éjféli séta Tőzeg lakásától, déli irányban, így aztán egy borús éjen a rettenthetetlen törpe összecsomagolta szerszámait, s nekiállt, hogy betörjön a történelembe.

Maggie V. a legfölső emeleten lakott. Szó sem lehetett a lépcsők, liftek, aknák használatáról. Ez bizony külső munka volt.

A mászás előkészülete gyanánt Tőzeg két napon át egy korty folyadékot sem ivott. A törpék pórusai nem csupán verejtékezésre, de nedvesség felvételére is alkalmasak. Igen hasznos, mikor a törpe napokra bennszorul egy bányaomlásban. Ha a szájával nem is jut folyadékhoz, bőrének minden pórusával képes fölinni a vizet a környező földből. Ha pedig egy törpe olyan szomjas, mint amilyen most Tőzeg volt, a pórusok tűhegynyivé tágulnak, és őrült módon elkezdenek szívni. Ez pedig olyankor nagyon kényelmes, ha valaki egy magas épület oldalán szeretne felmászni.

Tőzeg levetett kesztyűt és cipőt, fejébe húzott egy lopott TÜN-sisakot, s mászni kezdett.

E-93-AS KÜRTŐ

Berkenye érezte a tarkóján, hogy az őrnagy tekintete kezdi lepörköli róla azt a helyes kis sörénykét. Megpróbált nem figyelni rá, s csak arra összpontosítani, hogy ne zúzza össze az atlantiszi nagykövet siklóját a sarkvidéki kürtő falán.

– Szóval maga végig tisztában volt vele, hogy Szájlapáti Tőzeg él? – hangzott a kevéssé meglepő kérdés.

Berkenye meghúzatta kicsit a jobb oldali hajtóművet, hogy elkerüljön egy rakétaként közeledő olvadt szikladarabot.

– Nem voltam biztos benne. Csak Kisgebének volt egy ilyen elmélete.

– Kisgebe! – tekert ki az őrnagy egy láthatatlan nyakat. – Nem is vagyok már meglepve!

Artemis szólt ki évődve az utastérből:

– Hé, maguk ketten, nem kéne inkább csapatként együttműködnünk?

– Tessék, ismertesse Kisgebe elméletét, százados! – rendelkezett Gyökér, és becsatolta magát a másodpilóta-ülésbe.

Berkenye bekapcsolta az elektrosztatikus lencsemosót a sikló külső kameráin; pozitív és negatív töltések sűrű váltakozása lökte le a porréteget a lencsékről.

– Kisgebe szerint Tőzeg halálával nem volt minden rendben, tekintve, hogy ő volt a legjobb alagúttündér a szakmában.

– Akkor miért nem jött oda hozzám ezzel?

– Ez csak egy megérzés volt. Tegye szívére a kezét, parancsnok, mikor foglalkozik maga egy megérzéssel?

Gyökér kelletlenül bólintott. Ami igaz, igaz, nincs neki ideje megérzésekre. Vagy van cáfolhatatlan bizonyítékod, vagy kifelé az irodámból, és keress egyet!

– Kentaurunk nyomozgatott egy kicsit ráérő idejében – folytatta Berkenye. – Először arra jött rá, hogy a visszaszolgáltatott arany könnyebb valamivel a kelleténél. Én a váltságdíj felében állapodtam meg, Kisgebe számításai szerint azonban a targoncán úgy két tucat rúddal kevesebb volt.

Az őrnagy meggyújtotta obligát gombaszivarját. Meg kell hagyni, logikusan hangzik. Hiányzó arany és Szájlapáti Tőzeg száz mérföldön belül. Kétszer kettő négy.

– Mint bizonyára tudja, Kisgebe minden TÜN-tulajdont menetrendszerűen befúj egy szolínium alapú nyomkövetővel, így a váltságdíj aranyát is befújta. Kisgebe tehát kutatni kezdett a szolínium után, s nyomára is bukkant Los Angeles-szerte. De legfőképpen a Beverly Hills-i Crowley Szállóban. Ott szépen behatolt a vendégnyilvántartás számítógépébe, és talált is egy bizonyos Lapát Berengárt, aki a nyilvántartás szerint a tetőtér egyik lakosztályát bérli.

– Lapát? – rebbentek meg Gyökér hegyes fülei.

– Pontosan – bólintott Berkenye. – Egy kicsit több, mint véletlen egybeesés. Kisgebe ezen a ponton keresett meg engem, és én azt javasoltam, hogy készítsen néhány műholdas felvételt, mielőtt leteszi ön elé az aktát. Csakhogy…

– Csakhogy Lapát úr igen körültekintőnek bizonyult. Igazam van?

– Tökéletesen.

Gyökér színképe a rózsaszínből eltolódott a pipacspiros tartományba.

– Az a gazfickó Tőzeg! Hogy csinálta?

– Csak feltételezés – vont vállat Berkenye –, de átrakhatta az íriszoptikát valamilyen helyi létformába, mondjuk nyúlba. Aztán beomlasztotta a járatot.

– Vagyis az életjelek, amiket kaptunk, valami nyúlból érkeztek.

– Pontosan. Elméletileg.

– Megölöm! – kiáltotta Gyökér, és csapkodni kezdte a műszerfalat. – Nem bír gyorsabban menni ez a teknő?

 

LOS ANGELES

Tőzeg különösebb nehézség nélkül hágott fel a tízemeletesre. Volt ugyan egy külső zártláncú megfigyelőrendszer, de a sisak ionszűrőjén át pontosan követhető volt, merre állnak a kamerák. Nem volt ügy a vakfoltok fedezékében följutni.

Egy óra sem telt bele, s a törpe felszívta magát a tizedikre, ott lógott Maggie V. lakosztálya mellett. Az ablak tripla üveg volt, golyóálló bevonattal. Filmsztárok. Paranoiás mind.

Volt persze riasztási pont az ablaktábla tetején, a falról pedig preparált tücsökként figyelt egy mozgásérzékelő. Csak az, amire számított.

Tőzeg lyukat olvasztott az ablakba egy tégelynyi törpe-sziklafénymázzal, amit a bányákban gyémánt pucolására használnak. Az emberek ehhez képest összevissza kaszabolják a gyémántot, kész őrület! A drágakő fele elvész, mire végül elkezd csillogni.

Ezek után a Kukalakó sisakjának ionszűrőjével felmérte a mozgásérzékelő hatósugarát. Vörös ionáram jelezte, hogy a szenzor a padlóra fókuszál. Gond egy szál se. Tőzeg a fali útvonalat választotta.

Pórusai még mindig folyadékra szomjazván, a törpe végigkúszott a válaszfalon, maximálisan kihasználva a rozsdamentes acél polcrendszert, amely az egész nappalit körülvette.

Következő lépésként meg kellett találnia a napirenden lévő Oscart. Bárhová eldughatták, akár Maggie V. párnácskája alá is. Ha ebben a szobában kezdi keresni, az épp olyan, mintha a másikban kezdené. Tökmindegy. Még az is lehet, hogy elsőre eltalálja.

Bekapcsolta a sisak röntgenszűrőjét, s végigpásztázta a falakat, hátha rábukkan a széfre. Semmi. Lenézett a padlóra, a sárlények újabban egyre rafináltabbak. Ott, az alatt a műzebrabőr szőnyeg alatt, kocka alakú fémtest, Egyszerű eset.

A Kukalakó fölülről közelítette meg a szenzort, majd a tartószerkezetet egészen lágy és lassú mozdulattal elforgatta, hogy a készülék a plafont figyelje.

Tőzeg leereszkedett a szőnyeg mellé, s hiperérzékeny lábujjaival ellenőrizte a felületét. Nincs bélésbe varrt nyomásérzékelő. Félrehajtotta az álzebrát, s felfedezte a parkettába ágyazott csapóajtót. Az illesztékek alig voltak szabad szemmel láthatók, de Tőzeg nem is szabad szemmel nézett, hanem a TÜN-sisak nagyítólencséin keresztül.

Becsúsztatta körmét a résbe, s felpattintotta az ajtót. Maga a széf kissé kiábrándító volt. Még csak nem is ólombéléses – simán belelátott a szerkezetbe a röntgenszűrővel. Egyszerű kombinációs zár. Csupán háromjegyű.

Tőzeg kikapcsolta a szűrőt. Mi értelme van feltörni egy átlátszó zárat? Inkább a széf ajtajára tapasztotta fülét, s tekergette a tárcsákat. Tizenöt másodperc múlva az ajtó nyitva állt.

Rácsillant a kis szobor aranybevonata. Tőzeg ekkor hatalmas hibát vétett. Ellazult. Gondolatai már otthon jártak, szinte látta magát, ahogy a kétliteres flakonból vedeli a jéghideg vizet. Ha a betörő, munka közben lazít, legközelebb már csak a sitten szedheti össze magát.

Tőzegnek eszébe sem jutottak az esetleges csapdák, csak fogta, és kiszedte a szobrot a széfből. Ha megvizsgálja, észrevehette volna, hogy rövidke vezeték van a szobor aljához erősítve. Amint az Oscar elmozdult, meg-s/akadt egy áramkör, és elszabadult a pokol.

 

E-93 -AS KÜRTŐ

Berkenye beállította a robotpilótát, hogy a jármű a felszín alatt háromezer méteren lebegjen, majd kikötötte magát a pilótaülésből, és csatlakozott a többiekhez a sikló farában.

– Két gond van. Egyrészt, ha kicsit is lejjebb megyünk, az érzékelők jelezni fogják a jelenlétünket, ha egyáltalán működnek még.

– És mi lenne a másik? – kérdezte Butler.

– Másrészt, a kürtőnek ezt a részét kivonták a forgalomból, mikor a Nép elhagyta a Sarkvidéket.

– Vagyis?

– Vagyis a bekötőjáratokat beomlasztották. Más út pedig nem vezet a kürtőrendszer többi részéhez.

– Nem gond – jelentette ki Gyökér. – Berobbantjuk a falat.

– Mi a szösszel, parancsnok? – sóhajtott Berkenye. – Ez diplomatahajó. Egy fia ágyú sincs a fedélzeten.

Butler két tojásgránátot vett elő a Holdövére szerelt tasakból.

– Ezek megteszik? Kisgebe úgy gondolta, egyszer még jól jöhetnek.

Artemis felnyögött. Le merte volna fogadni, hogy a komornyik még élvezi is ezt az egészet.

 

LOS ANGELES

– Ajvé! – mormogta Tőzeg.

Egy szempillantás alatt a dolgok rózsásból rettentő veszedelmesbe fordultak. Ahogy a biztonsági áramkör megszakadt, kinyílt egy oldalajtó, s beözönlött rajta két igen méretes német juhász. A tökéletes őrző-védő kutya. Kiképzőjük követte őket, vastag védőöltözetbe bugyolálva. Mintha lábtörlők borították volna tetőtől talpig. A kutyák nyilván labilis idegzetűek voltak.

– Aranyos kutyusok – dünnyögte Tőzeg zavartan, és óvatosan kigombolta farsliccét.

 

E-93-AS KÜRTŐ

Berkenye a pilótafülkében ügyeskedett, apránként közelebb kormányozta a siklót a kürtő falához.

– Nem megy tovább, ennyi! – szólt a sisakmikrofonba. – Ha még közelebb megyek, a termik bármikor nekicsaphat a sziklafalnak.

– Termik? – motyogta Gyökér. – Maga nekem nem beszélt semmiféle termikről, mielőtt kimásztam volna ide.

Az őrnagy szorosan a bal szárnyra lapulva feküdt, bakancsaiban egy-egy tojásgránáttal.

– Sajnálom, parancsnok, valakinek irányítania is kell ezt a madarat.

Gyökér mormogott valamit a fogai közt, s közelebb vonszolta magát a szárnyvéghez. Bár az örvénylés gyerekjáték volt ahhoz képest, amilyen mozgó jármű esetén lett volna, a széllökések még így is dobókockaként rázogatták markukban az őrnagyot. Csak az a gondolat hajtotta előre Gyökért, hogy egyszer talán még megszorongathatja Szájlapáti Tőzeg torkát.

– Még egy méter – zihálta a mikrofonba. Legalább tudtak kommunikálni, a siklónak ugyanis saját duplex hálózata volt. – Egy méter és elérem.

– Nem megy, parancsnok. Ez a maximum.

Gyökér megreszkírozott egy pillantást a szakadékba.

A kürtő a végtelenbe nyúlt, le egészen a Föld narancsizzású magjáig. Kész őrület! Kell hogy legyen valami megoldás. Jelen állapotában az őrnagy még egy felszíni repülést is megkockáztatott volna Murmanszk és Los Angeles között.

Aztán Gyökér őrnagynak látomása támadt. Lehet, hogy a kéngőz tette, lehet, hogy a stressz vagy a táplálékhiány. Az őrnagy mindenesetre esküdni mert volna, hogy Szájlapáti Tőzeg ábrázata jelent meg előtte a sziklába vésve. Az arc egy szivarral pöfékelt, és önelégülten vigyorgott.

A végsőkig eltökélte magát. Még hogy őt kijátssza egy bűnöző? Na azt már nem!

Feltápászkodott, megtörölte izzadt tenyerét nadrágja szárában. A termik taszigálta kezét-lábát, mint valami pajkos szellem.

– Százados, készen áll arra, hogy a kellő pillanatban magára hagyjuk ezt a lyukadni vágyó sziklát? – kiabálta a mikrofonba.

– Nyugodt lehet, parancsnok – válaszolt Berkenye. – Amint ismét megkapaszkodik, már itt se vagyunk.

– Rendben. Álljon készen!

Gyökér kilőtte derékszíjából a jégszeget a hozzá tartozó kötéllel. A titánhegy simán belefúródott a sziklafalba. Az őrnagy tudta, hogy a szegbe épített apró töltetek becsapódáskor belőnek a falba még két rögzítőbordát. Öt méter. Ekkora kötélen nem olyan szörnyű himbálódzni. De nem is csak a hintázásról volt szó, hanem a csontroppantó becsapódásról, meg arról, hogy a kürtő falán egyetlen fogás sem esett.

Gyerünk, Gyulus, vihogott a Tőzeg-dombormű. Lássuk, hogyan festesz a falnak loccsantva.

– Hogy fognád be a pofád, senkiházi! – bömbölte az őrnagy. Aztán ugrott, és lendült, bele a semmibe.

A sziklafal még a szuszt is kinyomta a tüdejéből. Gyökér zápfogait csikorgatta fájdalmában. Melegen remélte, hogy nem tört el semmije, mert az orosz túra után annyi varázsereje sem maradt, amivel nyílásra bírhat egy százszorszépet, nem beszélve egy törött bordáról.

A sikló fényszórói jól mutatták a lézer okozta égés-nyomokat, ahol a TÜN aknavájó törpéi lehegesztették a bekötőjaratót. Az a hegesztési vonal lesz a leggyengébb pont. Gyökér két mélyedésbe dugta a tojásgránátokat.

– Megyek érted, Szájlapáti – hörögte, s kibiztosította mindkét gyújtószerkezetet. Mostantól harminc másodperc.

A második jégszeggel Gyökér a sikló szárnyát vette célba. Könnyű lövés, ilyen távolságból az őrnagy álmából fölriasztva is eltalálta volna a szárnyat. A szimulátorokban azonban nincs beépített széllökés, hogy összezavarjon mindent az utolsó pillanatban.

Abban a minutumban, hogy az őrnagy ellőtte a jégszeget, egy különösen erős gázörvény felkapta a sikló farát, és negyven fokkal elforgatta. A lövés egy méterrel rövidebbre sikerült a kelleténél, s a jégszeg a szakadék végtelenjébe fúródott, maga után rántva az őrnagy mentőkötelét. Gyökérnek két választása maradt: vagy visszacsévéli a kötelet az övére szerelt csörlővel, vagy megszabadul a kilőtt kötéltől, és újra próbálkozik a tartalékkal, Gyulus kiakasztotta a kötelet: gyorsabb, ha újra lő. Jó gondolat, azt leszámítva, hogy a tartalékkötél, amelynek segítségével a jég alól kiszabadultak, ott maradt a vagonban. Az őrnagy fél másodperccel azután döbbent rá erre, hogy elengedte az utolsó kötelét.

– O'korni! – átkozódott övét tapogatva, és tudván tudta, hogy nem talál rajta jégszeget.

– Gond van, parancsnok? – kérdezte Berkenye a féken tartott rémület hangján.

– Nincs több kötél, gyújtószerkezet kibiztosítva.

Rövid szünet következett. Nagyon rövid. Nem volt idő tanakodni. Gyökér nanométerére sandított. Huszonöt másodperc és robban.

Mikor Berkenye ismét megszólalt, hangjából valahogy hiányzott a megszokott lelkesedés és önbizalom.

– Öö… parancsnok, van magán fém?

– Van – felelte Gyökér zavartan. – Mellvért, csat, fegyver, ilyesmi… Miért?

Berkenye egy árnyalattal közelebb kormányozta a siklót. Ennél közelebb egyenlő lett volna az öngyilkossággal.

– Hogy is mondjam csak… Nagyon kedveli a bordáit?

– Miért?

– Azt hiszem, tudom, hogy kéne kihozni magát onnan.

– Hogy?

– Elmondhatom, de nem fog neki örülni.

– Mondja, százados! Ez parancs.

Berkenye elmondta. Gyökér nem örült neki.

 

LOS ANGELES

Törpegáz. Nem épp a legízlésesebb téma, még maguk a törpék sem szeretnek róla beszélni. Számos törpefeleségről köztudott, hogy rendszeresen zsörtöl urával, amiért az otthon ereszti ki a gázt, nem pedig a tárnákban. Tény, hogy a törpék születésüktől fogva hajlamosak a gázgörcsökre, különösen, ha a bányában agyagot fogyasztottak. Egy törpe másodpercenként több kiló földet bír felzabálni kiakasztott állkapoccsal, és a sok agyagban sok levegő is van. A feleslegnek pedig távoznia kell valamerre. Délnek veszi hát az irányt. Hogy finoman fogalmazzunk, a törpevájta járatok önzáródóak. S bár Tőzeg hónapok óta nem evett agyagot, még mindig rendelkezésére állt néhány buboréknyi gáz arra az esetre, ha igazán megszorul.

A kutyák támadni készültek. Tátott szájukból patakzott a nyál. Tőzeg tudta, hogy legszívesebben darabokra tépnék. Összpontosított. Ismerős fortyogást érzett, hasa kezdte elveszíteni megszokott körvonalait. Mintha iszapbirkózó gnómok taszigálnák egymást odabenn. A törpe összeszorította fogát: ez most kiadósnak ígérkezik.

A kutyaidomár megfújt egy futballsípot. A kutyák vicsorgó torpedókként lendültek előre. Tőzeg kiengedte a gázlöketet, ami egyfelől kilyukasztotta a szőnyeget, másfelől viszont felröptette őt a plafonra, ahol szomjas pórusai lehorgonyozták. Megmenekült. Néhány pillanatra.

A farkaskutyák fölöttébb meglepődtek. Addigi életükben a tápláléklánc minden szemén keresztülrágták magukat, de ez valami új volt. És nem is épp kellemes.

Mint tudjuk, a kutyaorr sokkalta érzékenyebb az emberénél.

A kiképző csak fújta a sípot, mint a süket, de mikor Tőzeg gázüzemű hajtóművével átröppent előtte a szobán, a derék idomár kezéből elkezdett kicsúszni az irányítás.

Amint a kutyák orrjáratai kitisztultak, fogukat csattogtatva ugrálni kezdtek a plafon felé. Tőzeg nyelt egyet. A kutya okosabb, mint egy átlagos lidérc. Csak idő kérdése, mikor kezdenek fölmászni a bútorokra, és onnan ugrálni felfelé.

Tőzeg elindult az ablak irányába, de az idomár útját állta, eltakarva a lyukat kipárnázott testével. Tőzeg észrevette, hogy az övére szíjazott fegyverrel ügyetlenkedik. Ennek fele se tréfa. A törpék sokfélék, de golyóálló egy sem akad köztük.

S a baj nem jár egyedül – a hálószoba ajtajában megjelent maga Maggie V., króm baseballütővel a kezében. Nem az a Maggie V. volt, akihez a közönség hozzászokott. Arcát zöld pakolás lepte, s mintha egy-egy teafilter lett volna ragtapasszal szemei alá erősítve.

– Na most elkaptuk, mister Kukalakó! – kárörvendezett. – És még a tapadókorongok sem menthetik meg.

Tőzeg belátta, hogy Kukalakóként befutott karrierje véget ért. Akár megmenekül, akár nem, a Los Angeles-i rendőrség holnap virradóra minden létező törpét fel fog keresni a városban.

Egyetlen aduja maradt. A nyelvtehetség. Minden tündérnek veleszületett érzéke van a nyelvekhez, hisz minden nyelv a gnómusból származik, ha leásunk a legmélyebb gyökerekig. Még az amerikai kutyák nyelve is.

– Aörrr– mordult rájuk Tőzeg. – Báöörrr, vuh vvuh.

A kutyák megdermedtek. Az egyiknek sikerült ugrás közben megdermedni, ez aztán a társán landolt. Egy darabig egymás farkát rágták dühödten, majd rájöttek, hogy az a lény ugat nekik a plafonról. A kiejtése rettenetes volt, olyan közép-európai. De kutyául beszélt, ez nem képezhette vita tárgyát.

– Baorrh?– érdeklődött az egyes számú kutya. – Mit vakerálsz?

– Aörr báöörrh hrrömrn vváúúh! – mutatott Tőzeg a kiképzőre. – Annak az embernek egy nagy csont van az inge alatt – morogta. (Persze mindezt kutyául.)

A német juhászkutyák nekiestek kiképzőjüknek, Tőzeg átiszkolt az ablak lyukán, és Maggie V. akkorát üvöltött, hogy arcpakolása megrepedt, a teafilterek pedig lepotyogtak. S bár a Kukalakó tudta, hogy életében véget ért egy fejezet, azért Maggie V. ingmellbe rejtett szobrocskájának súlya nem kevés elégtétellel töltötte el.

 

E-93-AS KÜRTŐ

Húsz másodperc volt hátra a robbanásig, s az őrnagy még mindig ott lapult a kürtő falára tapadva. Nem volt szárnyművük, s ha lett volna, sem maradt volna már idejük, hogy kijuttassák Gyökérnek. Pedig ha nem húzzák ki onnan most azonnal, akkor a detonáció taszítja a szakadékba. S a gyógyerő olvadt lávában nem sokat ér. Csak egy út maradt. Berkenyének ki kellett vetni a tapadóhorgonyt.

Minden siklót felszerelnek egy tartalék dokkolószerkezettel. Ha a kikötői dokk nem működik, a hajó süllyesztett nyílásaiból négy mágneses tapadóhorgonyt lőnek ki. Ezek alulról rátapadnak a dokkolócsarnok fémfalára, majd bevontatják a siklót a zsilipkamrába. A tapadók ismeretlen közeg felderítésében is jó szolgálatot tehetnek – úgy fürkésznek mágnesezhető tárgyak után, mint egy éhes szivattyúféreg.

– Oké, Gyulus – mondta Berkenye. – Maradjon, ahol van! Meg ne moccanjon!

Gyökér elsápadt. Gyulus! Berkenye Gyulusnak szólította. Nem jó jel. Tíz másodperc. Berkenye lenyitott egy kicsinyke irányzékot.

– Bal első dokkolóhorgony kienged!

Nyiszogó zúgás jelezte, hogy a sikló szót fogad.

Az irányzékon megjelent az őrnagy képe. Még így, képernyőn át is gondterheltnek tűnt. Berkenye a mellkasára állította a szálkeresztet.

– Pinduri százados! Egészen biztos ebben?

Berkenye nem felelt.

– Távolság tizenöt méter. Csak mágnes.

– Berkenye, én inkább ugranék. Át bírok ugrani. Biztos, hogy át bírok ugrani!

Öt másodperc.

– Bal első horgony, tűz!

Hat apró töltet gyulladt be a horgony fenéklapja körül, s a fémkorong kiröppent tokjából, maga után rántva a visszahúzható polimer horgonykötelet.

Gyökér épp valami ocsmányságra nyitotta száját, mikor a korong a mellébe csapódott, az utolsó szuszt is kipréselve testéből. Számos dolog reccsent odabent.

– Becsévélni! – köpte a mikrofonba Berkenye, s közben már rántotta is oldalt a gépet, át a kürtőn. Az őrnagy lifegve röpült utánuk a kötélen, mint valami extrém szörföző.

Zéró. A gránátok felrobbantak, kéttonnányi kőzúzalékot okádva a végtelen mélységbe. Egy cseppet a magmaóceánba.

Egy perc múlva az őrnagy hordágyra szíjazva feküdt az atlantiszi nagykövet betegszobájában. Fájt a lélegzetvétel, de ez sem akadályozhatta meg abban, hogy ráripakodjon beosztottjára.

– Pinduri százados! Mi a kénköves ménkűt művelt maga? Meg is halhattam volna!

Butler föltépte Gyökér zubbonyát, hogy megvizsgálja a sérülést.

– Valóban meghalhatott volna. Még öt másodperc, és péppé zúzva potyog a szakadékba. De hála Berkenyének, mégiscsak él.

Berkenye kikapott egy jegespácot az elsősegélycsomagból. A tasakot gyűrögetve aktiválta a kristályokat. Megint csak Kisgebe egyik találmánya. Jeges borogatás gyógykristályokkal átitatva. Nem pótolja a varázserőt, de egy puszinál azért többet ér.

– Hol fáj?

Gyökér vért köhögött az egyenruhájára.

– Mindenütt, ahol test van. Jó pár borda odalett.

Berkenye beharapta ajkát. Nem volt orvos, és a gyógyítás nem a könnyed megérzések szakmája. A dolgok bármikor rosszra fordulhatnak. Ismert egy hadnagyot, aki eltörte az egyik lábát, és elájult. Mire fölébredt, beteg lábán nem találta az ujjakat: hátrafelé állt az egész lábfeje. Nem mintha Berkenyétől távol álltak volna a trükkös beavatkozások. Mikor Artemis megkérte, hogy gyógyítsa ki anyját a depresszióból, a mama másik idősávban volt, az időblokádon kívül. Berkenye igen erős pozitív hullámot küldött, akkorát, hogy még napokig kék sziporkák keringtek a házban, egyfajta általános szíverősítő gyanánt. Bárki fordult is meg Fowléknál a rá következő héten, fütyörészve távozott. – Berkenye – nyögte Gyökér.

– Oké – hebegte bizonytalanul a százados –, minden rendben lesz. – Kezét Gyökér mellkasára tette, varázserőt árasztva magából ujjai felé. – Gyógyulj! – suttogta.

Gyökér szemei visszasüppedtek a szemgödrökbe. A varázserő kikapcsolta tudatát a gyógyulás érdekében. Berkenye a jegespácot az öntudatlan TÜN-tiszt mellkasára tette.

– Szorítsd rá! – utasította Artemist. – Csak tíz percig, különben sérülhet a szövet.

Artemis kezét a tasakra nyomta. Ujjai csakhamar vérben tapicskoltak. A csípős megjegyzéseknek még a gondolata is egy csapásra elszállt fejéből. Először a tornagyakorlatok, aztán testi sértés, most meg ez. Az elmúlt napokban mintha intenzív tanulmányúton venne részt. Szinte kedve támadt visszamenni a Szent Bartlebybe.

Berkenye hamar visszatért a pilótafülkébe, s a külső kamerákat a bekötőjáratra irányozta.

Butler bepréselte magát a másodpilóta ülőalkalmatosságába.

– Nos? – kérdezte. – Mit lát?

Berkenye elvigyorodott. S az arca egy pillanatig Artemis Fowléra emlékeztette a komornyikot.

– Egy nagy lukat látok.

– Nagyszerű. Akkor gyerünk, látogassunk meg egy régi barátot!

Berkenye hüvelykujja a hajtóműkar felett lebegett.

– Helyes – mondta. – Gyerünk!

Az atlantiszi sikló gyorsabban tűnt el a bekötőjáratban, mint a sárgarépa Kisgebe szájában. S ha valaki nem tudná, ez nagyon gyorsat jelent.

 

CROWLEY SZÁLLÓ, BEVERLY HILLS, LOS ANGELES

Tőzeg észrevétlen ért el szállodájáig. Itt persze nem kellett falra másznia. Nem is lett volna olyan könnyű dolga, mint Maggie V. házával. Ezek a falak porózus téglafalak voltak. Ujjai kiszippantanák a nedvességet az anyagból, s elveszítenék remek szívóképességüket.

Tőzeg afoyer-n vonult végig. Miért is ne? Amíg a portás úgy tudja, hogy ő Lapát Berengár, visszavonultan élő milliomos! Kicsit tán mélynövésű, de nagyon gazdag, ugyebár…

– 'Stét, Art – üdvözölte a portást a lift felé mentében.

Art átbámult a márványlapos pult fölött.

– Ja, Lapát úr, maga az – mondta kissé zavartan. – Én meg azt hittem, magát hallottam egy perccel ezelőtt megjönni a pult alatt.

– Dehogy – vigyorgott fel rá Tőzeg. – Most jöttem meg először.

– Hm, biztosan az esti szél.

– Lehet. Igazán megszüntethetnék a huzatot, azért a vagyonért, amit a bérletért fizetek.

– Való igaz – mondta együttérzően Art a „bérlőnek-mindig-igaza-van" vállalati szemlélet jegyében.

A tükörfalú liftben Tőzeg egy teleszkópos rudacska segítségével megnyomta a „T" jelű gombot, s elindult a tetőtér felé. Az első pár hónapban még lábujjhegyen ugrándozott, míg nagy nehezen sikerült elérnie a gombot, de ez mégiscsak méltatlan egy milliomoshoz. Másfelől biztos volt benne, hogy Art hallja a dübögést a portásfülkéből.

A tükördoboz csendben siklott fölfelé, ellibbent az emeletek mellett, fel a tetőtérre. Tőzeg ellenállt a kísértésnek, hogy előkapja a zsákból újdonsült Akadémiai Díját. Valaki esetleg be akarhat szállni a liftbe odafent. Beérte annyival, hogy nagyot húzott egy palack ír forrásvízből, ami valamelyest megközelítette a tündérvíz tisztaságát. Ahogy elrakta az Oscart, rögtön vesz majd egy hideg fürdőt, és megitatja szomjúhozó pórusait. Máskülönben reggel arra ébredne, hogy beleragadt az ágyba.

Tőzeg ajtaja kódolt zárral működött. Tizennégy jegyű számkóddal. Csak egy kis paranoia, épp amennyi a szabadlábon maradáshoz szükséges. Bár a TÜN halottként tartotta számon, Tőzeg sosem tudta teljesen elhessegetni a gondolatot, hogy Gyökér Gyulus egyszer mindenre rájön, és nekiáll felkutatni őt.

A lakás berendezése meglehetősen szokatlan volt, nem épp emberszabású. Rengeteg agyag, málladozó szikla, csobogók, vízzel telt medencék. Sokkal inkább barlang, mint előkelő Beverly Hills-i lakosztály.

Az északi fal egy darab hatalmas fekete márványlapnak tűnt. Csak tűnt. Figyelmesebb szemlélő észrevehetett rajta egy negyvencolos síkképernyős televíziót, egy keskeny rést a DVD-k számára, és egy színezett üveglapot. Tőzeg felemelt egy akkora távirányítót, mint a lába, s újabb bonyolult számkombináció segítségével kipattintotta a titkos szekrény ajtaját. Odabenn három sorban sorakoztak az Oscarok. Maggie V. díját már várta az előre odakészített bársonypárnácska.

A törpe ráállította a szobrot, s kitörölt egy képzeletbeli könnycseppet huncut szeméből.

– Szeretnék köszönetet mondani az Akadémiának – kuncogott félhangosan.

– Igazán megható – szólt egy hang a háta mögött.

Tőzeg bevágta a vitrinajtót; az üveglap megrepedt.

Kiskorú humanoid állt a sziklák mellett. Az ő lakásában! A fiú ránézésre furcsa volt, még sárlénymércével mérve is. Bőre szokatlanul sápadt, haja mint a szén, termete nyúlánk, s valami iskolai egyenruha volt rajta, amit mintha két kontinensen hurcolt volna keresztül.

Tőzeg tokaszőrei megmerevedtek. Ez a fiú, ez maga a végzet. A törpéket sosem csalja meg a szőrérzetük.

– A védelmi rendszere lenyűgöző – folytatta a gyermek. – Több másodpercig tartott átjutni rajta.

Tőzeg tudta, hogy nagy bajban van. A humán rendőrség nem tör be csak úgy az ember lakásába.

– Ki vagy te, he…? Te fiú!

– Azt hiszem a kérdés inkább az, hogy maga kicsoda. Lapát Berengár, a visszavonult milliomos? Netán a hírhedt Kukalakó? Vagy esetleg, ahogy Kisgebe gyanítja, Szájlapáti Tőzeg, szökött fegyenc?

Tőzeg nekieredt, utolsó gáztartalékával gyorsítva némileg futásán. Fogalma sem volt, ki ez a sárfi, de ha Kisgebe küldte, akkor csak valamiféle fejvadász lehetett.

A törpe végignyargalt a süllyesztett társalgón, a vészkijárat felé. Ezért választotta ezt az épületet. Az ezerkilencszázas évek elején széles kürtőjű kéményt építettek a sokemeletes ház belsejébe. Mikor a központi fűtésrendszert bekötötték az ötvenes években, az építési vállalkozó csak telerakta a kéményt törmelékkel, a nyílásokat meg szépen lebetonozta. Tőzeg abban a pillanatban megérezte a földszagot, hogy az ingatlanügynök kinyitotta leendő lakása ajtaját. Innen már nem volt ügy föltárni a régi kandallót, s áttörni a betont. Voila, közvetlen járat!

Tőzeg kigombolta farsliccét futás közben. A különös ifjú meg sem kísérelte követni. Minek is? A törpének esélye sem volt.

Az esélytelen törpe még megállt egy búcsúriposztra.

– Sosem kapsz el élve, sárfi! Mondd meg Kisgebének, ne bízzon tündérmelót sárlényre!

Hűha, gondolta Artemis halántékát dörzsölgetve, itt már a tündérből is Hollywood folyik.

Tőzeg levert a kandallópárkányról egy kosár szárított virágot, ahogy fejest ugrott a lyukba. Kiakasztotta állkapcsát, és sietve alámerült az évszázados agyagban. Nem volt épp ínyére való koszt. Az ásványi anyagok és tápértékben gazdag összetevők már réges-rég kiszáradtak belőle. Helyettük a föld íze magában hordozta az elmúlt száz év elégett hulladékának és cigarettahamujának aromáját. De agyag volt, ehhez nem férhet kétség, s a törpék arra születtek, hogy agyagot zabáljanak. Tőzeg érezte, ahogy csökken benne a feszültség. Nincs olyan teremtménye a világnak, amely itt elkaphatná, éltető elemében.

A törpe fürgén rágta magát lefelé, emeletről emeletre. Néhány fal bedőlt, ahogy Tőzeg útja során átrendezte a kéménykürtő töltelékét. Kezdte gyanítani, hogy nem kapná vissza a letétbe helyezett kaució összegét, még ha módjában is állna visszajönni érte.

Alig telt bele egy perc, Tőzeg leért az alagsori kocsibeállóba. Visszaakasztott, megrázta hátsó felét, hogy az a néhány gázbuborék, amely föltétlen szabadulni akar, szabadulhasson, azzal átbucskázott a kürtőnyíláson. Spéci igények szerint átalakított négykerekű járgánya már várta. Tele tankkal, sötétített üvegekkel, menetre készen.

– Pancserek! – mondta az öntelt törpe, és előhalászta a nyakláncán lógó kocsikulcsot.

Pinduri Berkenye százados párolgott elő a semmiből, egy méterrel Tőzeg orra előtt.

– Pancserek? – kérdezte, s bekapcsolta darázspálcáját.

Tőzeg gyorsan felmérte a helyzetet. Az alagsor aszfaltozott, az aszfalt pedig a törpék halála: eltömíti őket, mint a ragasztó. A kocsifeljárót elállja egy emberhegy. Ezt már látta azelőtt, a Fowl-házban. Eszerint az a sárlény fent a lakásban nem más, mint a hírhedt Artemis Fowl. Pinduri százados meg itt áll előtte, és nem az a kiköpött jóságos tündér. Csak egy irányba szökhet: vissza a kürtőbe. Néhány emeletnyit fölrágja magát, aztán elrejtőzik valamelyik lakásban.

Berkenye vigyorgott.

– Gyerünk, Tőzeg! Csak bátran! Hátra ne nézz!

Ment is Tőzeg, iramodott, lódult befelé a kéménybe, s közben várta, belécsap-e fenekébe az az éles nyilallás. S bizony nem várta hiába. Hogyan is téveszthetett volna el Berkenye egy ilyen nyilvánvaló célpontot?

 

LOS ANGELES ALATT, E-116-os KÜRTŐ

A Los Angeles-i siklókikötő a várostól tizenhat mérföldre délre helyezkedett el, egy holografikusán vetített homokdűne alatt. Gyökér a siklóban várta őket. Épp eléggé felgyógyult már egy nagy vigyorhoz.

– Nicsak, nicsak – dünnyögte maga elé, s levetette magát a hordágyról. Friss jegespác volt bordáira szíjazva. – Itt jön az én kedvenc gazfickóm, aki hol meghal, hol meg föltámad!

Tőzeg megkínálta magát egy üveg tintahalpástétommal, egyenest az atlantiszi nagykövet külön bejáratú hűtőszekrényéből.

– Miért van az, Gyulus, hogy sosem látogatsz meg privátim? Végtére is én mentettem meg a karriered, még anno, Írországban. Ha én nem vagyok, sosem szerzel tudomást a Könyv Fowl-féle másolatáról.

Mikor Gyökér dühbe gurul, ahogy most is tette, szalonnát lehetne sütni az arcánál.

– Megállapodtunk valamiben, fegyenc. Megszegted. És én most bekasztlizlak.

Tőzeg hatalmas nyalábokban kanalazta a pástétomot az üvegből tömzsi ujjaival.

– Ehhez jól csúszna valami könnyű rovardzsúsz – jegyezte meg.

– Élvezd, amíg lehet, Szájlapáti. Merthogy a következő étkezésnél már az ajtórésen át lökik eléd a kosztot.

A törpe visszaült a párnázott székre. – Kényelmes.

– Én is úgy vélem – helyeselt Artemis. – Folyadékrugós. És nyilván nagyon drága.

– Hát simán veri a rabszállító siklókat, az biztos – felelte Tőzeg. – Emlékszem, egyszer egy Van Goghot adtam el éppen valami texasinak, mikor elkaptak. Akkora siklóban vittek be, mint egy göreb. A szomszéd fülkében meg egy trollt szállítottak. Úristen, még ilyen büdös bestiát!

– Mondta a troll – fejezte be vigyorogva Berkenye.

Gyökér látta, hogy a törpe csak szórakozik vele, pedig már amúgy is a plafonon volt.

– Na ide figyelj, te börtöntöltelék! Nem azért utaztam ennyit, hogy epizódokat mesélj nekem az életedből. Fogd be inkább a pofád, vagy én fogom be!

Tőzeget nem hatotta meg a dühkitörés.

– Áruld már el, Gyulus, úgy mégis miért utaztál akkor annyit? A nagy Gyökér őrnagy rekvirál egy diplomáciai siklót, csak hogy letartóztassa a csacsi, öreg Tőzeget? Nekem ez nem kerek. Mi folyik itt akkor? És mit keresnek itt a sárlények? Különösképpen ez – bökött fejével Butler felé.

A komornyik széles vigyorral elővillantotta fogsorát.

– Emlékszel rám, kis manó? Mintha adósod lennék valamivel…

Tőzeg nyelt egyet. Annak idején volt egy csörtéjük Butlerrel, és a sárlény húzta a rövidebbet. Tőzeg egy teljes muníció törpegázt zúdított közvetlenül a lakáj nyakába. Igen kellemetlen egy ilyen kiváló testőr számára, és persze nem kevésbé fájdalmas.

Gyökér most első ízben fölkacagott, bár fájó bordái bánták.

– Rendben van, Tőzeg. Igazad van. Valóban igen fontos dolgok történtek.

– Rögtön gondoltam. És persze, szokás szerint, megint azt akarod, hogy én végezzem el a piszkos munkát. – Tőzeg a farát dörzsölgette. – Nos, ha bántalmaztok, az nem sokat segít. Nem lett volna szabad olyan erősen rám sóznod, százados. Megmarad a nyoma.

Berkenye tenyeréből tölcsért formált egyik hegyes füle köré.

– Hé, Tőzeg, ha erősen fülelsz, meghallhatod, hogy senki nem fakadt sírva. Nekem úgy tűnik, egész jól eléldegéltél a TÜN aranyán.

– Tudod, az a lakás egy egész vagyonba került nekem. Csak a kaució volt annyi, mint a te négyévi kereseted. Láttad volna azt a kilátást! Valami filmrendező bérelte előttem.

– Öröm tudni, hogy jó helye volt a pénznek – vonta föl a szemöldökét Berkenye. – Isteni szerencse, hogy nem tékozoltad el!

– Betörő volnék, vagy mi a szósz – vont vállat Tőzeg. – Azt vártad, majd nyitok egy aggok menhelyét?

– Nem Tőzeg, én sem értem, hogy lehet, de ezt egy pillanatig nem vártam.

Artemis megköszörülte a torkát.

– Megható, hogy így egymásra találtak. De amíg itt sziporkáznak, az apám fagyoskodik a Sarkvidéken.

– A sárfi apja? – kérdezte a törpe, becipzárazva ruháját. – Azt akarjátok, hogy mentsem meg Artemis Fowl apját? A Sarkvidéken? – Tőzeg hangjából őszinte félelem érződött. A törpék majdnem annyira gyűlölik a jeget, mint a tüzet.

– Bárcsak olyan könnyű dolgod lenne – rázta fejét Gyökér. – Hamarosan rájössz, hogy miért.

Tőzeg szakálla begöndörödött a balsejtelemtől. Eszébe jutott nagyapja mondása: „Higgy a szőrnek, Tőzeg! Higgy a szőrnek!"