TIZENHARMADIK FEJEZET: Egy résnyi esély

 

A KOBOI LABORATÓRIUMOK ALATT

A TÜN-siklók csepp alakúak, farnehezek, hajtóművük tekintélyes, orruk átszakítja az acélt. Hőseink természetesen nem TÜN-siklón utaztak, hanem a nagykövet luxuscirkálóján. Kényelem mindenekelőtt, a gyorsaság nem szempont. A hajóorr akár a gnómtompor. Terebélyes, fényűző járgány, bölényt lehetne benne sütni nyárson.

– Szóval azt mondjátok, hogy ez a hasadék meg fog nyílni néhány percre, s nekem azalatt át kell repülnöm rajta, és ennyi a terv? – kérdezte Berkenye.

– Ennél jobb tervünk nincs – mondta Gyökér komoran.

– Na jó, legalább párnázott üléseken csücsülve fogunk szétplattyanni ebben a csodamasinában. Komolyan mondom, egy háromlábú orrszarvút könnyebb kormányozni.

– Honnan tudhattam volna – mérgelődött Gyökér. – Rutinútnak indult. Ebben a siklóban csodásan szól a sztereó.

Butler fölemelte a kezét. – Hallgassák csak! Mi ez a hang? Hallgatták. A hang alóluk jött, mintha egy óriás köszörülte volna a torkát.

Berkenye megvizsgálta a fenékkamerák képét.

– Kitörés – tette közhírré. – Mocskosul nagy méghozzá. Mindjárt lepörköli a szőrt a talpunkról.

Előttük a sziklaboltozat nagyokat reccsent és nyögött a folyamatos tágulás és összehúzódás következtében. A rések nőni kezdtek, mint fekete fogakkal keretezett vigyorgó szájüregek.

– Ez az! Gyerünk! – sürgetett Tőzeg. – Az a hasadék hamarabb összezárul, mint mikor egy bűzgiliszta…

– Nem elég nagy még a nyílás – szakította félbe Berkenye. – Ez sikló, nem pedig egy lopott szárnyakon röpködő nagyfenekű törpe.

Tőzeg túlságosan be volt gyulladva, semhogy felvegye a sértést.

– Te csak indulj! Tágulni fog, ahogy megyünk befelé.

Berkenye általában megvárta, míg Gyökér zöld jelzést ad. De ez most az ő reszortja. Senki nem szállhat vitába Pinduri Berkenye századossal egy sikló pilótafülkéjében.

A rés remegve nyílt még egy métert. Berkenye összeszorította a fogát.

– Kapaszkodjatok a fületekbe! – mondta, s csutkára kihúzatta a hajtóműveket.

A hajó utasai megmarkolták a karfát, s többük a szemét is behunyta. Artemis nem. Nem volt rá képes. Volt valami kórosan igézetes abban, ahogy hanyag eleganciával beszáguldottak egy felderítetlen, mozgó falú hasadékba, melynek túlsó végéről egy kleptomán törpe szavai nyújtották az egyetlen támpontot.

 

Berkenye a műszereire koncentrált. A hajótest kamerái és érzékelői információk garmadáját közvetítették a műszerfal képernyői és hangszórói felé. A szonár megbolondult, olyan sűrűn csipogott, ami már folyamatos nyifogásnak tűnt. A rögzített halogén fényszórók ijesztő képeket tártak fel a monitorok számára, a lézerradar pedig neonzöld térhálót rajzolt egy fekete képernyőre. És persze, ott volt a kvarc szélvédő, de hát szemmel nem sokat lehetett látni a kőpor és sziklatörmelék ködén át.

– Hőmérséklet emelkedik – dünnyögte a százados, és a farmonitorra pillantott. Narancsvörös magmaoszlop csapott át a hasadék szája mögött; a járatba is fröccsent belőle jócskán.

Kétségbeesett versenybe kezdtek. Mögöttük folyamatosan zárult össze a repedés, miközben a hajóorr előtt éppen megnyílt. Iszonyatos hangorkán tombolt. Mint egy palackba zárt égiháború.

Tőzeg befogta fülét.

– Legközelebb inkább az Ordító Ormot választom!

– Csönd legyen, gazfickó! – mordult rá Gyökér. – A te ötleted volt.

A vitát rettenetes, fülsértő csikorgás szakította félbe, a szélvédő előtt vadul pattogó szikrák táncoltak át.

– Elnézést – mentegetőzött Berkenye. – Ott repül a kommunikációs rendszerünk.

Oldalára billentette a járgányt, s átpréselődött két összezáródó sziklaorom között. A magma hője elárasztotta a sziklafalat, egymásnak feszítve az ormokat. Egy csipkés sziklaszirt a sikló farkrészén végzett fazonigazítást, ahogy a két tábla összecsattant mögöttük. Egy óriás összeverte a tenyerét. Butler megragadta Sig Sauerét. Biztonságot adó érzés volt.

Aztán véget ért a rémálom, bependerültek egy jókora barlangba, s három óriás titánoszlop felé siklottak.

– Ott – zihált Tőzeg –, azok az alap tartóoszlopai.

Berkenye a szemét forgatta.

– Nem mondod! – sóhajtotta, s kilőtte a dokkolóhorgonyokat.

 

Tőzeg újabb ábrával állt elő. Az alkotás leginkább egy hosszában kettészelt kígyóhoz hasonlított.

– Egy zsírkrétás őrült az útikalauzunk – mondta Gyökér megtévesztő higgadtsággal.

– Idáig elhoztalak, Gyulus, vagy nem? – húzta fel az orrát Tőzeg.

Berkenye kivégezte az utolsó üveg ásványvizet. Jó harmadát a fejére öntötte.

– Nehogy már te kezdjél duzzogni, törpe! – mondta.

– Nekem inkább úgy rémlik, hogy be vagyunk zárva a Föld belsejébe kiút és kommunikációs lehetőségek nélkül.

– Látom, kissé feszült vagy még a repüléstől – hátrált egy lépést Tőzeg. – Nem kéne először mindnyájunknak lehiggadnia?

Senki sem tűnt túl higgadtnak. Még Artemist is megviselték a megpróbáltatások. Butler pedig még mindig szorongatta Sig Sauerét.

– A nehezén túl vagyunk – jelentette ki Tőzeg. – Az alapzatban állunk. Csak egy út van: fölfelé.

– Ó, valóban, te semmirekellő? – szólalt meg Gyökér. – És hogyan képzeled pontosan ezt a fölfelé vezető utat?

Tőzeg kikapott egy sárgarépát az éléskamrából, és az ábra felé intett vele.

– Ez itt egy…

– Egy kígyó?

– Nem, Gyulus, egy tartóoszlop. Az alap egyik oszlopa.

– Az alap tömör titánoszlopai, amelyek mozdíthatatlanul bele vannak süllyesztve a sziklaágyba?

– Pontosan azok. Kivéve, hogy az egyik nem éppen tömör.

– Gondoltam – bólintott Artemis. – Az egyiket kicsit elnagyoltad, ugye, Tőzeg?

Tőzeg nem tűnt bűnbánónak.

– Tudod, milyenek az építési előírások… Tömör titánpillérek, mi? Van fogalmad, milyen drága a titán? Sokallták a költségvetésünket, így aztán én meg az unokatesóm, Zord, úgy döntöttünk, kifelejtjük a titánbélést.

– De valamivel csak ki kellett töltenetek azt az oszlopot – vágott közbe az őrnagy. – A Koboi nyilván bevizsgálta.

– Napokon át rá volt kötve a szennyvízcsatorna – ismerte be Tőzeg. – Az ultrahang nem talált semmit.

Berkenye torka ökölbe szorult.

– Szennyvíz? Úgy érted, hogy…

– Nem! Most már nem. Ez száz éve történt, ami ott van, az már tényleg csak agyag. Igen jó fajta, ami azt illeti.

Gyökér arcán egy nagy üstben vizet lehetett volna forralni.

– Azt várod tőlünk, hogy másszunk fel húsz méternyi… ürüléken?

A törpe vállat vont. – Tudjátok mit? Ne másszatok föl! Maradjatok itt, amíg jólesik! Érdekel engem? Én fölmegyek a csövön.

Artemisnek nagyon nem tetszett ez a legújabb váratlan fordulat. Futás, ugrás, testi sértés: oké. De szárított szennyvíz?

– Ez hát a maga terve? – bukott ki a száján.

– Mi a gond, sárfi? – affektált Tőzeg. – Félsz, nehogy szenny tapadjon a kezedhez?

Ez csak amolyan mondás, tudta jól Artemis. De mégis igaz volt. Nyúlánk ujjaira nézett. Tegnap reggel egy zongorista ujjai, szépen ápolt körmökkel, mára kőművesujjak.

Berkenye megütögette a fiú vállát.

– Jól van. Essünk túl rajta. Amint megmentettük az Egyesült Őserőket, visszamegyünk, és kiszabadítjuk az apádat – jelentette ki.

Aztán észrevette Artemis arcának változását. Mintha a vonások nem tudnák, hogyan rendeződjenek. Elhallgatott, s rájött, mit is mondott. Számára csak egy hanyagul odavetett kis bátorítás volt ez, olyan, ami naponta elhagyhatja egy harctéri tiszt ajkát. De úgy tűnt, Artemis még nem szokta meg, hogy csapatban dolgozik.

– Azt ne gondold, hogy csak haverkodok, vagy ilyesmi – mondta végül Berkenye. – Csak annyi, hogy ha a szavamat adtam, be is tartom.

Artemis úgy döntött, nem válaszol. Mára elég volt egy pofon.

 

Kisétáltak a siklóból lenyíló lépcsősoron. Artemis a felszínre érve elindult a csorba szikladarabok és építési törmelék között, amit Tőzegek hagytak szanaszéjjel száz évvel ezelőtt. A barlangot a csillagos égboltként foszforeszkáló sziklakupola egész jól megvilágította.

– Ez a hely földrajzi csoda – kiáltott fel a fiú. – Ilyen mélyen a nyomás szét kéne lapítson minket, és mégsem teszi. – Letérdelt, hogy szemügyre vegyen egy festékes-dobozon kisarjadt gombaféleséget. – Itt még élet is van.

Tőzeg két szikla közül felkapta egy kalapács maradványait.

– Hát ide pottyantál! Kicsit túlméreteztük a robbanóanyagot, mikor ezeknek az oszlopoknak csináltuk az alapokat. Egy-két eltűnt holmink, úgy látszik… errefelé ért földet.

Berkenyét elborzasztotta a látvány. A Nép undorodik a környezetszennyezéstől.

– Annyi törvényt szegtetek meg itt, Tőzeg, nincs is elég ujjam, hogy megszámláljam. Ha annál a kétnapos egérútnál tartunk majd, jól teszed, ha iszkolsz, mert én leszek a nyomodban.

– Itt volnánk – mondta a törpe, rá se hederítve a fenyegetésre. Akit túl sokat fenyegetnek, arról egy idő után már lepereg. Az egyik oszlopon lyuk tátongott. Tőzeg gyengéden simított végig a nyílás peremén. – Lézeres gyémántvágó kisméretű nukleáris elemmel. Azzal a kis aranyossal bármit át lehetett vágni.

– Arra én is emlékszem – mondta Gyökér. – Egyszer majdnem lenyakaztál vele.

– A régi szép idők, mi? Gyulus! – sóhajtott Tőzeg.

Gyökér válasza egy sebes fenéken billentés volt.

– Kevesebb duma, több szennyzabálás, elítélt!

Berkenye bedugta kezét a lyukba.

– Enyhe légmozgás. A város nyomásmezője kiegyenlíthette a barlangot az évek során. Ez az oka, hogy nem vagyunk most laposak, mint egy lepényhal.

– Aha, értem – mondta egyszerre Butler és Gyökér, növelve eggyel a hazugságlistát.

Tőzeg kigombolta farsliccét.

– Fölásom magam a tetejébe, s ott várlak titeket. Amennyire tudjátok, takarítsátok el a lehullott törmeléket! A visszaforgatott sarat majd körben szétcsapom, nehogy elzáródjon a járat.

Artemis felnyögött. Kibírhatatlannak tűnt csak a gondolat is, hogy a Tőzeg által visszaforgatott szennyen kell átkúsznia. Egyedül apja miatt volt képes valahogy legyőzni undorát.

– Álljatok félre! – tanácsolta Tőzeg a járatba lépve, s kiakasztotta állkapcsát.

Butlernek nem kellett kétszer mondani, nem volt kedve ismét közelről találkozni a törpegázzal.

Tőzeg derékig eltűnt a titánoszlopban. Pár pillanat, és eltűnt egészen. A cső különös, gusztustalan hangoktól visszhangzott. Agyagmassza csapódott a fémfalnak. Tömény levegő és törmelék kavargott elő a lyukból folyamatosan.

–      Hihetetlen – suttogta Artemis. – Mire lehet képes tíz magafajta! A Fort Knox-i államkincstárba gyerekjáték volna bejutni.

– Ne is gondoljon ilyesmire! – figyelmeztette Gyökér, majd Butlerhez fordult: – Mink van?

A lakáj előhúzta pisztolyát.

– Egy Sig Sauer kézifegyver csőre töltve plusz tizenkét lövedék a tárban. Ennyi. A fegyver nálam lesz, mert csak én tudom felemelni. Maguk ketten szedjenek össze menet közben, amit tudnak.

– És én? – kérdezte Artemis, noha tudta, mi következik.

– Szeretném, ha itt maradna. – Butler egyenesen gazdája szemébe nézett. – Ez egy katonai akció. Ha jön, mindössze annyi haszna származna belőle, hogy megölik.

– De…

– Az a dolgom, hogy megvédjem, Artemis, és ez itt valószínűleg a legbiztonságosabb hely a földkerekségen.

Artemis nem vitatkozott. Valójában mindezt már ő is végiggondolta. Nehéz dolog olykor zseninek lenni.

– Jól van, Butler. Maradok. Kivéve, ha…

Butler szeme elkeskenyedett.

– Kivéve, ha támad egy ötletem.

 

KÖZPONTI RENDÉSZET

A Központi Rendészet helyzete elkeserítő volt. Sás százados a maradék erőket egy körbe vonta össze, felborogatott munkaállomások fedezékébe. A lidércek vaktában lövöldöztek az ajtón át, és egyetlen mágusban nem maradt már egy szemernyi varázserő sem. Mostantól ha valaki megsebesül, az úgy is marad.

A Tanács egy csapat katona sorfala mögött húzta meg magát. Kivéve Cupitza alezredest, aki nő létére kérvényezett egy elektromos puskát. Nem is tévesztett célt egyszer sem.

A technikusok az asztalok mögött kuporogtak, s kipróbálták a létező összes kódkombinációt, hátha sikerül összeköttetést teremteni a Vezérlőfülkével. Grimbusz nem fűzött ehhez sok reményt. Ha Kisgebe bezár egy ajtót, az zárva is marad.

Közben a fülkében a kentaur a kezét tördelte idegességében, mást nemigen tehetett. Furkó kegyetlenségét mutatta, hogy a fülke robbanásbiztos üvege mögött zajló csatát az üveg egyirányú depolarizálásával láthatóvá tette Kisgebe számára.

Reménytelennek tűnt az egész. Még ha Gyulus és Berkenye meg is kapták az üzenetét, késő most már tenni bármit is. Kisgebe ajka és torka kiszáradt. Minden cserbenhagyta: a számítógépe, a nagy esze, könnyed iróniája. Minden.

 

A KOBOI LABORATÓRIUMOK ALATT

Valami nedves dolog pottyant Butler fejére.

– Ez mi volt? – szisszent oda a hátul kapaszkodó Berkenyéhez.

– Ne akard tudni! – zsémbelt Pinduri százados. Még sisakszűrőin keresztül is érezte a dögletes mocsárbűzt.

Az oszlop tartalma egy századon át erjedt odabent, s a szaga most sem volt kevésbé elviselhetetlen, mint mikor odakerült. Sőt. Már az is valami, gondolta a testőr, hogy nekem nem kell megennem ezt a cuccot.

Gyökér ment elöl, sisaklámpája rendet vágott a vaksötétben. A pillér negyvenfokos szögben állt, s belsejében barázdák sorakoztak, rögzítendő a nem létező titánbélést.

Tőzeg pompásan csócsálta a cső tartalmát, de a lebontott anyagnak valahová mennie kellett. A törpe – becsületére váljon – minden falatot alaposan megrágott, nehogy túl nagy göröngyök maradjanak hátra.

A portyázó csapat elszántan küzdötte magát fölfelé, s próbált nem gondolni arra, amit éppen csinál. Mikor utolérték a törpét, az épp egy barázdába kapaszkodott, s arcát eltorzította a fájdalom.

– Mi az, Tőzeg? – kérdezte Gyökér. Hangjából aggodalom áradt, pedig igazán nem akarta.

– Főfele! – nyögte Tőzeg kiakasztott szájjal. – Gyósan főfele!

Gyökér szeme elkerekedett, a kitörni készülő pánik első jeleként.

– Föl! – kiáltott suttogva a mögötte haladókra. – Mindenki föl.

A szűk járaton felnyomakodtak a törpe feje fölé, s még éppen időben. Tőzeg elengedte magát, a törpegáz pedig hatalmas durranás kíséretében távozott belőle; össze-döntött volna vele egy cirkuszi sátrat. Visszaakasztotta állkapcsát.

– Így már jobb – sóhajtotta. – Rengeteg a levegő ebben a talajban. Na, megtennéd, hogy nem világítasz bele a képembe? Tudod, hogy utálom a fényt.

Az őrnagy megtette, átkapcsolt infrára.

– Jól van, itt vagyunk fent, de hogy jutunk ki? Nekem úgy dereng, nem hoztad a csodavágódat. A törpe szája fülig szaladt.

– Semmi gond. Egy betörő mindig gondol a visszatérésre. Ide süss! – Tőzeg a titánfal egy darabjára mutatott, ami pontosan úgy nézett ki, mint a cső többi része. – Ezt még a múltkor csináltam. Rugalmas illesztés.

– Furfangos egy gazember vagy – mosolyodott el Gyökér önkéntelenül. – Hogy tudtunk egyáltalán elkapni?

– Szerencsétek volt – felelte a törpe, s belekönyökölt a cső falába. Jókora korong pattant ki belőle, felfedve a százéves nyílást. – Isten hozott a Koboi-laborban!

Kimásztak a gyengén megvilágított folyosóra. Megrakott lebegőtargoncák sorakoztak a falak mentén négyesével. Fejük felett a fénycső a leggyengébb fokozaton pislákolt.

– Voltam már itt – jegyezte meg Gyökér. – A speciális fegyverzet engedélyezését felügyeltem. Két folyosónyira vagyunk a számítógépközponttól. Reális esélyünk van rá, hogy megcsináljuk.

– És mi van ezekkel a DNS-kábítóágyúkkal? – érdeklődött Butler.

– Furmányosak – ismerte el az őrnagy. – Ha az ágyú fedélzeti rendszere nem tudja azonosítani a génállományt, lelövi az embert. Úgy is programozható, hogy bizonyos fajokat elfogadjon, másokat meg ne.

– Tényleg ravasz – ismerte el a komornyik.

– Szerintem most nem aktívak – folytatta Gyökér. – Először is, ha itt nyüzsögnek a lidércek, nem valószínű, hogy a főbejáraton jöttek be. Másodszor pedig, ha Kisgebét akarják vádolni ezzel a kis zendüléssel, Koboi nyilván nem fogja elárulni, hogy neki van fegyvere, miközben a TÜN-nek nincs.

– Stratégia? – kérdezte Butler.

– Nem sok – ismerte be az őrnagy. – Ha befordulunk a sarkon, már látnak a kamerák. Szóval végig a folyosón, amilyen gyorsan csak lehet, lecsapni, ami elénk kerül. Ha van nála fegyver, elkobozni. Tőzeg, te maradj itt, és szélesítsd a járatot! Lehet, hogy sietve kell majd távoznunk. Mindenki készen áll?

– Uraim, öröm volt önökkel dolgozni – nyújtotta kezét Berkenye két társa felé.

Az őrnagy és a komornyik kezüket a századoséra tették.

– Szintén.

Nekieredtek a folyosónak. Három, szinte fegyvertelen hős kétszáz lidérc ellen. Ez sűrű lesz egy kissé.

 

KOBOI LABORATÓRIUMOK, BELSŐ SZENTÉLY

– Betolakodók! – visította elragadtatottan Koboi Opália. – Itt benn, a házban.

Furkó átment a megfigyelőrendszer plazmaképernyőjéhez.

– Ez csak Gyulus lehet. Hihetetlen. A rohamosztaga nyilván túlzott kissé a sikereit illetően, Sercin tábornok.

Sercin dühösen nyalintotta meg szemgolyóját. N'yáhl főhadnagy még a vedlési időszak előtt el fogja veszíteni a bőrét.

Furkó odasúgott Opáliának:

– Aktiválhatjuk a DNS-ágyúkat?

– Nem rögtön – rázta fejét a pixi. – Át vannak programozva lidércszűrésre. Pár perc, amíg visszaállítom.

– Vezényeljenek ellenük két felfegyverzett osztagot! – fordult Furkó a négy lidérctábornokhoz. – Az egyik támadja hátba őket, a másik támadjon oldalról! Majd itt, az ajtó előtt bekerítjük őket. Nem lesz hová menekülniük! – Az elf elbűvölve bámult a plazmaképernyőre. – Ez még jobb, mint amit kitaláltam. Most aztán, Gyuluskám, rajtam a sor, hogy megalázzalak.

 

Artemis az agyát járatta. Ki kell használnia az időt, koncentrálnia kell. Keresztbe vetett lábbal ült egy sziklán, s megpróbált fejben végigfuttatni különféle mentési stratégiákat, amiket a Sarkvidékre visszatérve alkalmazhat majd. Ha a maffia már előkészítette a csapdát, mire ők odaérnek, akkor csak egy lehetőség marad. De kell legyen valami más.

A titánoszlopból előtörő zenekari hangzat zavarta meg elmélkedését. Úgy szólt, mint valami kitartott fagotthang. Törpegáz, állapította meg magában. Ennek az oszlopnak egész jó az akusztikája.

Egy ragyogó ötletre lett volna szüksége. Egyetlen kristálytiszta gondolatra, amely felszakítja a ködöt az agyában, és mindent megold.

Nyolc perc után ismét megakasztották a töprengésben. Ezúttal nem a gáz, hanem egy segélykiáltás. Tőzeg bajba jutott, fájdalmai vannak.

Artemis már küldte volna Butlert, hogy nézzen utána a dolognak, mikor rájött, hogy egyedül van. Testőre épp az Egyesült Őserők megmentésén fáradozik. Artemis csak magára számíthatott.

Bedugta fejét az oszlopba. Odabent sötét volt, mint egy túrabakancsban, csak kicsivel büdösebb. Artemis úgy döntött, egy TÜN-sisakra mindenképpen szüksége lesz. Fürgén kihozta a tartaléksisakot a siklóból, és röpke vizsgálódás után beüzemelte a fényszórót meg a tömítéseket.

– Tőzeg! Ott vagy fent?

Válasz semmi. Lehet, hogy csapda? Lehetséges, hogy ő, Artemis Fowl, bedől a létező legősibb cselvetésnek? Könnyen lehet. De másfelől nem kockáztathatja annak a szőrös tündérnek az életét. Valahogy Los Angeles óta legjobb meggyőződése ellenére kötődött Szájlapáti úrhoz. Hirtelen megborzongott – egyre gyakrabban fordult ez elő vele, mióta anyja ismét egészséges.

Artemis bemászott a csőbe, s útnak indult a kicsinyke fénykör felé. Szörnyűséges volt a bűz. Cipője tönkrement, s a Szent Bartleby blézerén sem segíthet már semmilyen tisztítószer, semmilyen adagolásban. Jobban teszi hát a törpe, ha tényleg fáj valamije.

Ahogy a bejárathoz ért, ott találta Tőzeget. A földön vonaglott, arcát őszinte szenvedés gyűrte ráncba.

– Mi a baj? – kérdezte. Lehámozta fejéről a sisakot, s odatérdelt a törpe mellé.

– Bélelzáródás – nyögte a törpe. Verejtékcseppek szánkáztak lefelé szakállszőrein. – Valami kemény. Nem bírom lebontani.

– Mit tehetek? – kérdezte Artemis, s már előre rettegett a várható választól.

– A bal bakancsom. Vedd le!

– A bakancsa? Azt mondta, a bakancsa?

– Azt – üvöltötte a törpe, s egész testében megmerevedett a fájdalomtól. – Vedd le!

Artemis nem tudott elnyomni egy felszabadult sóhajt. Sokkal rosszabbra számított. Ölébe kapta a törpe lábát, és megragadta a márkás lábbelit.

– Szép bakancs – jegyezte meg.

– A Rodeo Drive-on vettem – zihálta Tőzeg. – És most, ha lennél szíves…

– Bocs.

A bakancs lecsusszant, s előbukkant egy kevéssé márkás, folt hátán folt fuszekli, lyukakkal minden egyes lábujj számára.

– Kisujj – mondta Tőzeg fájdalomtól összepréselt szemmel.

– Mi legyen vele?

– Csavard meg az ízületet! Erősen.

Megcsavarni az ízületet. Ez valami reflexológia. A test minden része kapcsolatban áll a láb valamely területével. A láb a test billentyűzete, ha úgy tetszik. Keleten évszázadok óta művelt tudomány.

– Hát jó. Ha ragaszkodik hozzá…

Artemis mutató- és hüvelykujját Tőzeg szőrös lábujja köré zárta. Lehet, hogy csak képzelődött, de a lábujjszőrök mintha szétnyíltak volna, hogy jobban fogást találjon az ominózus testrészen.

– Csavard! – nyögte a törpe. – Mért nem csavarod?

Artemis azért nem csavarta, mert a szemei keresztbeálltak, s a homlokának szegezett lézerfegyver csövét nézték.

A fegyver másik végén N'yáhl főhadnagy állt, és alig hitt a szerencséjének. Egyes-egyedül elfogott két betolakodót, s ráadásul menekülési útvonalukat is leleplezte. És még azt mondják, nem érdemes szántszándékkal elmaradozni a harcvonalból! Ez lesz az ő nagy dobása. Előléptetik ezredessé még a harmadik vedlése előtt.

–      Talpra! – adta ki a parancsot, szájából kék lángot lehelve. Hangja a fordítószűrőn keresztül is elég hüllőszerűen hangzott.

Artemis lassan felállt, Tőzeg lábát is felemelve magával. A törpe farslicce kinyílt.

– Ennek meg mi baja? – kérdezte N'yáhl, és közelebb hajolt.

– Megevett valamit – felelte Artemis, és nagyot csavarintott a kisujjon.

A kirobbanó alvilági erők leverték lábáról a lidércet, s végighömbörgették a folyosón. A látvány nem volt mindennapos.

Tőzeg talpra ugrott.

– Kösz, kölyök! Már azt hittem, végem van. Valami nagyon kemény dolog lehetett. Gránit vagy talán gyémánt. – Artemis bólintott. Még nem tért egészen magához. – Ezek a lidércek tök hülyék. Láttad a pofázmányát? – Artemis a fejét rázta. Még mindig nem volt magánál. – Akarod megnézni most?

A modortalan humor kizökkentette a kábulatból Artemist.

– Ez a lidérc… Nem hinném, hogy egyedül volt.

Tőzeg visszagombolta farsliccét.

– Naná, hogy nem. Egy egész osztag ment el arra az imént. Ez a fickó megpróbált ellógni a bevetésből. Tipikus lidérc.

Artemis a halántékát dörzsölgette. Biztosan tehetne valamit barátaiért. Az ég szerelmére, hát neki van a legmagasabb mért IQ^ja egész Európában.

– Tőzeg, lenne egy fontos kérdésem.

– Megmentetted az irhám, úgyhogy ennyivel tartozom.

Artemis karját a törpe válla köré fonta.

– Tudom, hogy jutott be a Koboi-laborba. De visszafelé nem mehetett ugyanazon az úton, elkapta volna a magma. Akkor viszont hogy ment ki?

– Egyszerű – vigyorgott Tőzeg. – Bekapcsoltam a riasztót, aztán kimentem a TÜN-egyenruhában, ami rajtam volt.

Artemis elkomorodott.

– Nem jó, kell legyen valami más út. Muszáj lennie.

 

A DNS-ágyúk nyilván nem működtek. Gyökér már egész derűlátó volt, mikor meghallotta a közeledő lábak dübörgését.

– O'korni! Jönnek. Maguk ketten menjenek tovább! Én majd feltartom őket, amíg lehet.

– Nem, őrnagy – mondta Butler. – Lássa be, csak egy

fegyverünk van, és én jóval többet le tudok szedni vele,

mint maga. Bevárom őket a sarkon. Maguk csak próbál

ják meg kinyitni az ajtót!

Berkenye vitára nyitotta száját. De ki vitázna szívesen egy ekkora darab emberrel?

–      Rendben. Sok szerencsét! Ha megsebesülsz, feküdj teljesen mozdulatlanul, míg vissza nem jövök. Négy perc, emlékszel?

– Emlékszem – bólintott Butler.

– És Butler!

– Igen, százados?

– Az a kis félreértés tavaly. Mikor te és Artemis elraboltatok.

Butler a plafont bámulta. A cipője orrát nézte volna legszívesebben, de arra Berkenye volt. – Igen, igen. Akartam is mondani…

– Felejtsd el! Kvittek vagyunk.

– Mozduljon már, Berkenye! – rendelkezett Gyökér.

– Butler, ne engedje, hogy túl közel jöjjenek!

Butler pisztolya formatervezett markolata köré fonta ujjait. Úgy nézett ki, mint egy fölfegyverzett grizzly. – Jobb is, ha nem jönnek. A saját érdekükben.

 

Artemis felmászott egy lebegőtargoncára, s az egyik vastag csővezetéket tapogatta, amely végigfutott a folyosó teljes hosszán.

– Ez a cső mintha végigfutna az egész tetőszerkezeten. Mi ez, valami szellőzőrendszer?

– Bár az lenne – horkantott Tőzeg. – Ez látja el plazmával a DNS-ágyúkat.

– Akkor miért nem ezen jött be?

– Hja, csak azért nem, mert minden csepp plazmában akkora töltés van, ami simán porhanyósra sütne egy trollt.

Artemis tenyerét a fémre helyezte.

– És mi van, ha éppen nem működnek az ágyúk?

– Ha az ágyúkat kikapcsolják, a plazma csupán egy erősen radioaktív lötty.

– Radioaktív?

Tőzeg elgondolkodva húzogatta szakállát.

– Gyulus végül is úgy tippelte, hogy ki vannak kapcsolva az ágyúk.

– Hogy lehetne erről meggyőződni?

– Mondjuk kinyithatjuk ezt a kinyithatatlan panelt. – Tőzeg végigfuttatta ujjait az ívelt felületen. – Hoppá, ide süss! Mikrokulcslyuk. Itt töltik az ágyúkat. Még a plazmát is tölteni kell néha. – Parányi lyukacskára mutatott a fémfelületen. Lehetett volna légypiszok is. – És most figyeld, hogy dolgozik egy profi!

A törpe állának egyik szőrét a kicsinyke lyukba dugta. Mikor a hegye ismét megjelent, Tőzeg kitépte a szőrt gyökerestül. A szőrszál azonnal elhalt, s a beálló hullamerev állapot pontosan visszaadta a zár belsejének formáját.

Tőzeg visszafojtott lélegzettel forgatta el a hevenyészett kulcsot. A fedél kipattant.

– Ez a tehetség, fiam! – magyarázta Artemisnek.

A cső belsejében lágyan lüktetett valami narancsszínű gél. A zavaros mélyben néha egy-egy szikra pattant. A plazma annyira sűrű volt, hogy nem folyt ki a nyíláson, s még felületének hengerességét is megtartotta.

Tőzeg átsandított a kocsonyás anyagon.

– Valóban ki van kapcsolva. Ha ez az anyag aktív lenne, mostanra már egész barnára sültünk volna alatta,

– Mik azok a szikrák ott?

– Maradéktöltés. Csípnek kicsit, de semmi komoly.

– Helyes – mondta Artemis, és felcsatolta a sisakot.

– Ezt nem mondod komolyan, sárkölyök! – sápadt el Tőzeg. – Van arról fogalmad, mi történik, ha bekapcsolják azokat az ágyúkat?

– Próbálok nem gondolni rá.

– Talán jobb is. – Az elképedt törpe csak csóválta a fejét. – Na jó. Harminc métert kell megtenned, és alig tízpercnyi levegőd van abban a sisakban. Tartsd zárva a szűrőket. Lehet, hogy a levegő kicsit poshadt lesz egy idő után, de még mindig jobb, mint ha a plazmát szívnád. És tessék, itt van ez. – Kihúzta a merev szőrszálat a kulcslyukból.

– Minek?

– Föltételezem, ki akarsz majd jönni a másik végén. Vagy erre nem gondoltál, zsenipalánta?

Artemis csak nyelt egyet. Erre valóban nem gondolt. Úgy látszik több minden kell a hősi virtushoz, mint vakon nekirohanni.

– Csak finoman a zárral! Ne feledd, ez szőr és nem fém!

– Finoman a zárral. Értettem.

– És ne használj semmi fényt! A halogén begerjesztheti a plazmát.

Artemis úgy érezte, forog vele a világ.

– És rögtön fújd be magad habbal, amint teheted. A kékek a sugárzás elleni flakonok. Itt mindenütt találsz olyat.

– Kék flakonok. Még valami, Szájlapáti úr?

– Hát, a plazmakígyók…

Artemist alig bírták el a térdei.

– Ugye csak tréfál?

– Igen – ismerte be Tőzeg. – Csak tréfáltam. Nos, nálad úgy fél méter lehet egy karnyújtás. Úgyhogy számoljunk hatvan húzódzkodást, és akkor aztán kifelé.

– Inkább kicsivel fél méter alatt van. Mondjuk hatvanhárom húzás. – Mellényzsebébe csúsztatta a törpeszőrt.

– Ahogy gondolod, kölyök – vont vállat Tőzeg. – A te életed. Akkor hát gyerünk!

A törpe összefonta ujjait, s Artemis belelépett a rögtönzött kengyelbe. Már azon tűnődött, ne gondolja-e meg magát, mikor Szájlapáti úr belökte a csőbe. A narancszselé beszippantotta, s egy pillanat alatt magába zárta a fiú testét.

Az élőlényként köré tekeredő plazma kipréselte Artemis ruhája alól a bennrekedt légbuborékokat. A maradéktöltés egy szikrája a lábát súrolta: éles fájdalom görcse futott végig a testén. Hát valóban csípnek egy kicsit!

Artemis kibámult a plazmán át. Tőzeg ott állt, feltartott hüvelykujjai mutatta, hogy minden rendben, és vigyorgott, mint a vadalma. Artemis elhatározta, hogy ha ezt túléli, felveszi a törpét a fizetési listára.

Elindult előre, kúszva, vakon. Egy húzódzkodás, két húzódzkodás…

A hatvanhárom rettentő messzinek tűnt.

 

Butler felhúzta a Sig Sauert. A lidérclábak dübögését már fülsértő hangerővel verték vissza a fémfalak. Megnyúlt árnyak vetődtek a sarkon túlra, megelőzve tulajdonosukat. A lakáj hozzávetőlegesen célba vette a közeledő csapatot.

Megjelent egy békaszem fej. Saját szemgolyóit nyalogatta. Butler meghúzta a ravaszt. A lövedék dinnye nagyságú lyukat vájt a falba a lidérc feje fölött. A fej sietve visszabújt a sötétbe. Butler persze szándékosan lőtt mellé. Egy rémült mindig jobb, mint egy halott. Csak hát a rémület nem tart örökké. Még tizenkét lövése van, s azok találni fognak.

A lidércek lassan nekibátorodtak, s egyre előrébb sompolyogtak. Butler tudta, hogy előbb-utóbb muszáj lesz lelőnie egyet.

A komornyik úgy döntött, itt az idő egy kis közelharcra. Elemelkedett a guggolásból, előrelódult a folyosón, és egy vadászó feketepárducnál csöndesebben az ellenségre vetette magát.

A bolygón csak két ember állt Butlernél magasabb szinten a különféle harcművészetek terén, s közülük is az egyik a rokona volt. A másik egy szigeten élt a Délkínai-tengeren, és jobb dolga nem lévén hol meditált, hol meg pálmafákat döntögetett szabad kézzel. Szegény lidércek! Nem sok jóra számíthattak.

 

A M'ua Táw két lidérce őrizte a szentély ajtaját. Mindkettő állig felfegyverzett, s olyan széles, mint egy ólajtó. A többszöri figyelmeztetés ellenére mindketten édesen alukáltak sisakjuk mélyén, mikor a két tünde rohanvást bevette a kanyart.

– Né ma! – motyogta az egyik őr. – Elfek.

– He? – mondta a még butábbik.

– Nem számít – felelte az egyes számú. – A TÜN-nek nincs fegyvere úccse.

Ketteske megnyalintotta szembogarát.

– Ja. De azért idegesítő banda.

Ebben a pillanatban csapta mellbe Berkenye bakancsos lába, annak rendje és módja szerint a falhoz nyekkentve őkelmét.

– Hé! – zúgolódott az egyeske fegyvert rántva. – Ez nem ér!

Gyökér nem bajlódott tetszetős ugrórúgásokkal, inkább teljes testével belevágódott a talpon maradt őrbe, hogy a titánajtó adja a másikat. Az adott is neki bőven.

– Na! – lihegte Berkenye. – Kettővel kevesebb. Ez nem is volt olyan nehéz.

Elhamarkodott kijelentés volt, mint kiderült. A kétszáz fős M'ua Táw-különítmény másik fele ugyanis már a keresztirányú folyosón dübörgött feléjük.

– Ez nem is volt olyan nehéz – ismételte az őrnagy, és keze ökölbe szorult.

 

Artemis egyre nehezebben bírt összpontosítani. Mintha most több szikra csapódott volna testének, mint korábban, s minden egyes ütés szétzúzta figyelmét. Kétszer is belezavarodott a számolásba. Ez most az ötvennegyedik volt vagy az ötvenhatodik? A különbség: élet vagy halál.

Tovább vonszolta magát; kinyújtotta egyik karját, utánanyúlt a másikkal, úszott-kúszott a sűrű zselétengerben. Szinte semmit nem látott. Minden egyforma narancsszínben homálylott. A haladás egyetlen bizonyítéka az volt, mikor térde egy ágyúhoz vezető leágazás mélyedésébe süppedt.

Artemis még egy karhossznyit húzódzkodott a gélen át, s tüdejét teleszívta áporodott levegővel – hatvanhárom. Ez az. A sisak légtisztítói hamarosan tönkremennek, s onnantól csak szén-dioxidot lélegezhet.

Ujjai hegyét a cső belső görbületén csúsztatva keresni kezdett egy kulcslyukat. Szemei most sem segíthettek. A sisaklámpákat se kapcsolhatta be, nehogy begyulladjon az egész plazmafolyam.

Semmi. Sehol egy mélyedés. Itt fog meghalni egyedül. Sosem lesz belőle nagy ember. Artemis érezte, hogy tudata csúszik, pörög befelé egy sötét alagútba. Koncentrálj, mondta magának. Összpontosíts! Egy szikra közeledett. Ezüst csillag a naplementében. Lustán tekergett a csőben, megvilágítva a környéket, ahol elhaladt.

Ott! Egy lyuk. A lyuk! A vándorló szikra leleplezte egy pillanatra. Artemis a mellényzsebébe kotort bódultan, mint egy dublini kiskocsma törzsvendége záráskor a kassza előtt, és kihúzta a törpeszőrt. Vajon működni fog? Nem volna túl ésszerű, hogy az egyik panel másképp nyíljon, mint a többi.

Artemis becsúsztatta a szőrt a kulcslyukba. Csak finoman. Hunyorogva próbált átlátni a sűrű gélen. Belement vajon? Úgy tűnt, bele. Mondjuk, hatvan százalék, hogy sikerült. Annyi épp elég.

Elforgatta a szőrkulcsot. A tető lebillent. Szinte maga előtt látta Tőzeg vigyorát: „Ez a tehetség, öregem!"

Lehet, hogy Artemis összes ellensége a fold mélyén csak erre várt, ott állnak a nyílás előtt, s hatalmas, ronda puskáikkal a fejére céloznak. Ám őt e pillanatban ez az eshetőség egyáltalán nem foglalkoztatta. Nem bírt volna ki már több oxigénszegény lélegzetvételt, sem több kínzó áramütést a testén.

Így történt, hogy Artemis Fowl sisakja kibukkant a plazma felszínén, ő felrántotta a plexit, és élvezettel szippantotta tele tüdejét friss levegővel, noha tudta, ez könnyen az utolsó lélegzetvétele is lehet. Legnagyobb szerencséjére a szobában lévők mind a monitorokra tapadtak. Azt figyelték, hogy kevésbé szerencsés barátai hogyan küzdenek az életükért.

 

Túl sokan vannak, gondolta Butler, ahogy a sarkon túljutva meglátta a hadseregnyi M'ua Táw-katonát, amint épp friss elemeket töltenek fegyverükbe.

A lidércek pedig ilyeneket gondoltak, ahogy megpillantották Butlert: Jesszum-pepi, egy troll ruhában!", vagy: „Mér is nem fogadtam szót Mamucinak, mikó aszonta, ne mászkájjá ma azzal a suttyó bandával!?"

Aztán Butler egyszer csak fölöttük volt, és jött lefelé. Úgy szakadt rájuk, mint az özönvíz, csak jóval pontosabban. Három lidérc azonnal elájult, észre se véve, hogy megütötték. Egy lábon lőtte magát ijedtében, sokuk pedig a földre lapult, és eszméletlennek tettette magát.

 

Artemis mindent látott a vezérlőterem plazmaképernyőjén. Ahogy a többiek is, akik a belső szentélyben tartózkodtak. Számukra kikapcsolódás volt, tévénézés. A lidérctábornokok kuncogtak, heherésztek, ahogy Butler a katonáikat aprította. Fogyóeszköz, nincs jelentősége. Lidércek még százszámra nyüzsögnek az épületben, az ő termükbe pedig úgyis lehetetlenség bejutni.

Artemisnek másodpercei voltak, hogy kitalálja, mit csináljon. Másodpercek. És fogalma sem volt, hogyan működik a pixi-technológia. A falakat pásztázta odalent, hátha talál valami használhatót Akármit.

Igen, ott! Egy kicsiny, kép-a-képben képernyőn, távol a főkonzoltól, ott volt Kisgebe, a Vezérlőfülke foglya. A kentaurnak kell legyen valami terve. Bőven volt rá ideje, hogy kiagyaljon valamit. Artemis tudta, hogy amint előjön a vezetékből, célponttá válik. Gondolkodás nélkül megölhetik.

Kiküzdötte magát a csőből, és elengedte a peremet. Tompa toccsanással ért földet. Átnedvesedett ruhája akadályozta a mozgásban, ahogy megindult a monitorpult irányába. A fejek mind hátrafordultak, látta őket a szeme sarkából. Néhány alak elindult felé, de nem tudta pontosan, hányan vannak.

Rezgőnyelves mikrofon állt Kisgebe képe alatt. Artemis megnyomta a gombot.

– Kisgebe! – bugyogott fel a reszelős hang a torkán. Zselédarabok pottyantak a pultra. – Hallasz engem?

A kentaur rögtön válaszolt:

– Fowl? Mi történt veled?

– Öt másodperc, Kisgebe. Kell egy terv, vagy mind meghalunk.

– Már készen áll egy – bólintott sebtiben Kisgebe. – Tegyél ki az összes képernyőre.

– Mi? Hogy?

– Nyomd meg a konferenciagombot. Sárga. Rajta kör, és vonalak sugárirányban. Mint a nap. Látod?

Artemis látta. Már meg is nyomta. Aztán valami őt nyomta meg. Nagyon fájt.

 

Csálé tábornok vette észre először a plazmacsőből kitottyanó lényt. Mi ez? Pixi? Nem. Úristen, egy ember!

– Odass! – rikácsolta. – Egy sárlény!

A többiek csak bámulták tovább a képernyők élő adását, megszűnt számukra a külvilág.

De nem Furkó számára. Ember a belső szentélyben! Hogyan lehetséges ez? Megragadta Csálé vállát. – Megölni!

Bezzeg erre fölfigyelt a többi tábornok is. Egy jó kis gyilkolásból senki nem akart kimaradni. Ráadásul a kockázat nulla. A régi, jól bevált módszert fogják alkalmazni: karmok és tűzgolyók.

Az ember az egyik konzolhoz botladozott. Ott körülvették, nyelvükkel izgatottan csapolva. Sercin hegyes karmával megpenderítette a fiút, hogy az kénytelen legyen szembenézni sorsával.

Mindegyik tábornok egy-egy tűzgolyót bűvölt kézfeje köré, s csak jöttek egyre közelebb, ölesre készen. Ám ekkor valami miatt egy csapásra megfeledkeztek leendő áldozatukról. Furkó arca jelent meg mindegyik monitoron. És a M'ua Táw vezetősége nem örült annak, amit az elf mondott:

„Mikor a helyzet majd tarthatatlanná válik, utasítani fogom Opáliát, hogy tegye ismét használhatóvá a TÜN fegyverzetét. A M'ua Táw söpredékét elkábítjuk, és téged fogunk okolni az egész ügyért, ha ugyan megéred élve. Amit erősen kétlek."

– Fúr-rkó! – fordult Sercin a szövetségeséhez. – Mit jelentsen eeez?

A tábornokok előrenyomultak, sziszegtek, köpködtek.

– Ááárulás! Fúr-rkó! Ááárulásss!

Furkó cseppet sem ijedt meg.

– Jól van – hagyta rájuk –, akkor árulás.

 

Furkónak bő másodpercébe telt, míg felfogta, mi történt. Kisgebe valahogy fölvette a beszélgetésüket. Bosszantó! Azért le a kalappal a kentaur előtt! Igen leleményes fickó.

Hamar a főkonzolhoz lépdelt, s leállította az adást. Nem lenne szerencsés, ha Opália hallaná a beszélgetés másik felét is. Különös tekintettel a tragikus balesetről szóló részre.

Igazán kihagyhatta volna azt a nagyképű magánszámot! De végül is, semmi nincs veszve. Jó úton haladnak a dolgok.

– Ááárulásss! – sziszegte Csálé.

– Jól van, akkor árulás – ismerte el Furkó, majd megállás nélkül így folytatta: – Központ, DNS-ágyúkat aktiválni, engedélykód: Furkó O., alfa, alfa, kettő, kettő.

Opália örömmámorban pörgette meg lebegőszékét, és apró kezeivel tapsikolt a gyönyörűségtől. Orbánc óóólyan randa, de óóólyan gonosz!

A Koboi-labor egész területén a DNS-robotágyúk elődugták fejüket fészkükből, és végigfuttattak magukon egy gyors hibaellenőrző rutint. A belső szentélyben észlelt gyenge szivárgástól eltekintve minden a legnagyobb rendben volt. Ezek után, minden további teketória nélkül, a beprogramozott paramétereknek engedelmeskedve célba vettek minden létformát, amely lidérc-DNS-sel rendelkezett, és másodpercenként tíz lövéssel megsorozták.

Mindez rendkívül gyorsan történt, s mint Koboiéknál minden, igen hatékonyan. Nem telt bele öt másodperc, s az ágyúk visszabújtak fészkükbe. Küldetés teljesítve: kétszáz öntudatlan lidérc szanaszét az épületben.

 

– Húha! – mondta Berkenye, s átlépdelt néhány sor hortyogó lidércen. – Ez sűrű volt.

– Hogy mik vannak! – helyeselt Gyökér.

 

Furkó belerúgott az alvó Sercinbe.

– Látod, nem értél el semmit, Artemis Fowl – mondta, s előhúzta a Rőtülepet. – A barátaid odakint, te meg idebent. A lidércek pedig nincsenek maguknál, s hamarosan törlöm a memóriájukat valami különösen laza vegyülettel. Épp, ahogy elterveztem. – Rámosolygott Opáliára, aki fölöttük lebegett. – Ahogy elterveztük.

Opália viszonozta Furkó mosolyát.

Máskor Artemis nem bírta volna ki valamilyen rosszindulatú megjegyzés nélkül, de jelen pillanatban a közelgő vég kötötte le minden gondolatát.

– És most egyszerűen átprogramozom az ágyúkat, hogy a barátaidat vegyék célba, visszaadom a vezérlést a TÜN-ágyúknak, és elfoglalom a világot. És senki nem képes betörni ide, hogy megakadályozzon ebben!

Egy ilyen mondatnak persze sosem lenne szabad elhangzani, különösen nem a főgonosz szájából. Az ilyesmi mindig cáfolatért kiált.

 

Butler végigrohant a folyosón, s csatlakozott a többiekhez a belső szentély ajtajánál. Az ajtó kvarcablakán keresztül látta, hogy Artemis ugyancsak benne van a pácban. Testőrének minden igyekezete ellenére Artemis úrfi sikeresen elérte, hogy halálos veszedelembe kerüljön. Hogy is végezhetné a dolgát egy testőr ilyen körülmények között, mikor védencének az a heppje, hogy önként és dalolva belesétál az oroszlán szájába.

Butler érezte, ahogy szervezetében szétárad a tesztoszteron. Csak egy ajtó választotta el Artemistől. Egy kicsinyke ajtó, amit mindazonáltal úgy terveztek, hogy ellenálljon sugárfegyvernek, tündérnek. Tett pár lépést hátrafelé.

Berkenye tudta, hogy a lakáj mire készül.

– Nem érdemes. Erődített ajtó.

A komornyik nem válaszolt. Nem is tudott volna. A valódi Butler nem volt jelen, szétolvadt az adrenalin és a vadállati erő dimenzióiban.

Egy ordítással megrohamozta a bejáratot, minden erejét – ami nem csekélység – vallanak egyetlen kicsiny, háromszögletű felületére összpontosítva. A lökés ereje letaglózott volna egy közepes termetű vízilovat. S mivel az ajtót plazmaáram ellen és mérsékelt fizikai igénybevételre kalibrálták, Butler-állónak nem volt épp nevezhető. Úgy roskadt össze, mint az alufólia.

Butlert lendülete besodorta a belső szentély kellős közepére. Berkenye és Gyökér követték, egy pillanatra torpantak csak meg, hogy szakítsanak maguknak egy-egy Tompormányt az alélt lidércek halmocskáiról.

Furkó sem késlekedett. Magához rántotta Artemist, s álla alá nyomta a Rőtülep csövét.

– Senki se mozduljon, vagy megölöm a sárfit.

Butler nem állt meg. Utolsó értelmes gondolata az volt, hogy lefegyverzi Furkót. Mostanra ez lett az egyetlen életcél, az egyetlen program az agyában. Csak ment tovább széttárt karokkal, mint egy medve.

Berkenye kétségbeesetten utánavetődött, s belekapaszkodott a testőr szíjába. Az meg csak húzta a tündét maga után, mint repülő a kondenzcsíkot.

– Butler, állj! – hörögte Berkenye.

A testőr rá se hederített.

Berkenye nem eresztette; a sarkán csúszott utána, mintha vízisízne.

– Állj!– ismételte, ezúttal delejes varázshangon.

Butler mintha felocsúdott volna. Kirázta agyából a beleköltözött barlanglakó ősembert.

– Nagyon helyes, sárlény – szólt Furkó. – Hallgass csak Pinduri századosra! Bizonyára ki tudunk találni valami megoldást.

– Nincs egyezkedés, Orbánc – mondta Gyökér. – Vége a játszmának, úgyhogy hagyd békén a fiút.

Furkó felhúzta a Rőtülepet.

– Békén hagyom én, nyugodjék békében!

Ez volt Butler legszörnyűbb rémálma. Védence egy pszichopata markában, akinek nincs vesztenivalója. És ő semmit nem tehet.

Megszólalt egy telefon.

– Azt hiszem, az enyém – mondta Artemis önkéntelenül.

Még egy csörrenés. Most már biztos, hogy az ő mobilja. Csoda, hogy még egyáltalán működik, ahhoz képest, hogy miken ment keresztül. Artemis feltépte a tok leffentyűjét.

– Tessék? – Egy pillanatra megállt az idő. Senki nem tudta, mit is gondoljon. – Magát keresik – hajította föl Artemis a készüléket Koboi Opáliának.

A pixi lejjebb libbent, hogy elkapja az apró telefont. Furkót émelygés fogta el. Agya még nem látta át az összefüggéseket, de a teste már pontosan tudta, mi történik.

Opália hegyes füléhez illesztette a hangszórót.

„Ejnye, Kisgebe! Te tényleg azt hiszed, azért hajtottam egész idő alatt, hogy a végén megosszam a hatalmamat bárkivel? Hát nem. Ha ennek a balhénak itt vége, Koboi kisasszonyt tragikus baleset fogja érni. Talán több is egyszerre."

Minden szín kiszaladt Opál arcából.

– Teeeee! – visította.

– Ez csak valami trükk! – tiltakozott Furkó. – Egymás ellen akarnak minket hangolni.

De a szemei elárulták.

A pixik apró termetük ellenére igen tüzes teremtmények. Sokáig tűrnek, aztán egyszer csak robbannak. Koboi Opália számára eljött a robbanás ideje. Megragadta a Lebegőinas botkormányát, és zuhanórepülésbe kezdett.

Furkó sem habozott. Beleeresztett két lövést az ülőalkalmatosságba, de a vaskos párnázat megóvta a pilóta életét.

Opália egyenesen nekirepült tettestársának. Amint az elf védekezőleg fölemelte kezeit, Artemis kicsusszant mellőle és elhasalt a padlón. Furkó Orbáncnak kevesebb szerencséje volt. Belegabalyodott a Lebegőinas karfájába, s a vadmacska-pixi magával rántotta, ahogy székével ismét a magasba penderült. Együtt pörögtek tovább a teremben a fékevesztett Lebegőinassal, amely falról falra pattogott, míg végül egyenesen bevágódott a plazmavezeték nyitott ajtaján.

Furkót üldözte a balszerencse. A plazma ezúttal aktív volt, ő maga kapcsolta be. De ezen már nem kellett bosszankodnia, mivel a milliónyi radioaktív csepp azonnal megsütötte.

Koboi megúszta. Lebegőszéke még épp időben levetette magáról, s a pixi most ott nyögdécselt a gumiburkolatú padlón.

Butler még Furkó becsapódása előtt akcióba lendült. Artemis mellett termett, s a hátára forgatta, sérülések után nyomozva. Csak néhány felszíni horzsolás. Semmi olyan, amit egy kis adag kék szikra ne tenne rendbe egykettőre.

Berkenye Koboi Opália állapotát ellenőrizte.

– Magánál van? – kérdezte az őrnagy.

Koboi szemei megrebbentek. Berkenye egy villámgyors, homlokra mért ütéssel becsukta őket.

– Á, dehogy – felelte ártatlanul. – Eszméletlen.

Gyökér vetett egy pillantást Furkóra, de rájött, hogy nincs értelme megvizsgálni az életfunkciókat. Talán neki is jobb így. Ha életben marad, jó pár évszázadot kellett volna lehúznia az Ordító Ormon.

Artemis mozgásra lett figyelmes az ajtónál. Tőzeg volt az. Vigyorgott és integetett. Búcsút intett, nehogy Gyulus véletlenségből megfeledkezzen a kétnapos egér-útról. A törpe egy falikonzolról függő kék flakonra mutatott, s már ott se volt.

– Butler! – csikorgott Artemis hangja. A fiúban már beszélni is alig maradt erő. – Megtenné valaki, hogy lefúj azzal a spray-vel? És azután nem lehetne, hogy elinduljunk Murmanszkba?

– Spray-vel? – értetlenkedett Butler. – Miféle spray-vel?

Berkenye leakasztotta a sugárvédő habot tartalmazó flakont, s letépte róla a biztonsági zárat.

– Szabad lesz? – mondta vigyorogva. – Részemről a szerencse.

Telefújta Artemist az undok szagú habbal. Néhány pillanat múlva egy félig olvadt, büdös hóember állt előttük. Berkenye nevetett. Még hogy a szolgálatért nem járnak kiváltságok!

 

VEZÉRLŐFÜLKE

Amint az ágyúplazma rövidre zárta Furkó távvezérlőjét, az áram azonnal visszatért a Vezérlőfülkébe. Kisgebe a következő pillanatban aktiválta a büntetett előéletű lidércek bőr alatti altatóegységét. A M'ua Táw állományának fele ezzel máris harcképtelenné vált. Aztán a kentaur átprogramozta a Központi Rendészet saját DNS-ágyúit lidérc elleni kábítólövedékre. Másodperceken belül véget ért az ostrom.

Sás százados első gondolata a beosztottjai voltak.

– Riadó lefújva – hasított éles hangja a káoszon át. – Van veszteségünk?

A szakaszvezetők sorban jelentettek, így hamar kiderült, hogy halálos áldozat nincs.

– Szerencsénk volt – jegyezte meg egy mágusdoktor. – Egy csepp varázserő sem maradt az épületben. Egy nyamvadt jegespác sem maradt. Ha még egy tiszt megsebesül, fel se kelt volna többé.

Grimbusz figyelme most a Vezérlőfülkére irányult. Nem volt épp derűs az ábrázata.

Kisgebe depolarizálta a kvarcüveget, és megnyitott egy csatornát.

– Hahó, srácok! Nem én voltam ám a rossz fiú, hanem Furkó. Én épp hogy megmentettem mindenkit. Kiküldtem egy hangfelvételt mobiltelefonra, nem volt könnyű ügy! Megérdemelnék egy kitüntetést.

– Aha, Kisgebe – szorult ökölbe Grimbusz keze –, gyere már ki egy kicsit, hadd adom oda a kitüntetésedet!

Kisgebének nem sok érzéke volt a szimbolizmushoz, de azt azért megértette, ha alig burkoltan megfenyegették.

– Dehogy megyek. Nem én! Itt maradok, míg vissza nem jön Gyökér őrnagy. Ő majd mindent elmagyaráz.

A kentaur visszasötétítette az ablakot, s nagy körültekintéssel nekilátott a poloskaszűrésnek. Fel kellett derítenie mindenütt Koboi Opália keze nyomát, hogy végleg kipucolhassa a rendszerből. És még rá mondták, hogy paranoiás! Ki volt paranoiás, Berkenye? Ki volt paranoiás?