HATODIK FEJEZET: Fényképezkedés

 

FÖLDMÉLYI EGYESÜLT ŐSERŐK,

MENTSVÁR, E-37-ES KÜRTŐ

A különös szövetségesek elindultak a lidércsiklóval fölfelé az E-37-esen. Berkenye nem volt túlságosan elragadtatva. Először is az egyes számú közellenséggel, Artemis Fowllal kellett együttműködnie. Másodszor pedig azért, mert a lidércsiklót csak a szentlélek tartotta össze.

Berkenye kicsiny kommunikációs egységet aggatott hegyes fülére.

– Hé, Kisgebe! Ott vagy?

– Pontosan itt, százados.

– Elárulnád, miért is kell nekem ezen a vén csappantyún repülnöm?!

A TÜNdefi-pilóták azért nevezték csappantyúnak a gyanús eredetű siklókat, mert azok különös előszeretettel csapódtak a kürtők falába.

– Azért kell azon repülnöd, drága századosom, mert azt a vén csappantyút az állomáson belül bütykölték össze a lidércek, a három eredeti bekötőrámpát viszont évekkel ezelőtt felszámolták. Napokig tartana egy új járgányt beköltöztetni, így aztán tartok tőle, hogy nem nélkülözhetjük a lidércsiklót.

Berkenye beszíjazta magát a testhezálló pilótaülésbe. A botkormány szinte a kezébe pattant. Pinduri századosnak a pillanat töredékéig még természetes jókedve is visszatért. Élő legenda volt az Akadémián, egyedülálló a maga nemében. Cupitza alezredes így jellemezte Berkenyét záróértékelésében: Pinduri kadét még a fogunk résein is képes lenne átrepülni egy siklókabinnal. Az elismerésben nem kevés irónia volt. Berkenye ugyanis első próbarepülése során teljesen elvesztette uralmát egy kabin felett, s Cupitza asszony orrától két méterre ért földet, nem épp önszántából.

Berkenyét tehát öt másodpercre elöntötte a boldogság mámorító érzése. Aztán eszébe jutott, kik is az utasai.

– Esetleg meg tudná mondani – kérdezte Artemis, miközben befészkelte magát a másodpilóta ülésébe –, milyen messze lehet az oroszországi kürtőállomás Murmanszktól?

– Civilek, a sárga vonal mögé! – dörmögte Pinduri semmibe véve az érdeklődést.

– Ez nagyon fontos nekem – erősködött tovább Artemis. – Ki kell eszelnem egy mentőakciót.

Berkenye katonás takarékossággal elvigyorodott.

– Igazán humoros, Mr. Fowl. Mindjárt írok is egy kuplét: „Ó túszmentő túszejtő, kérésed oly megejtő!"

– Nézze, Berkenye! – dörzsölgette a halántékát Artemis. – Bűnöző vagyok. Ehhez értek a legjobban. Amikor elraboltam, csak a váltságdíj foglalkoztatott. Nem állt szándékomban veszélybe sodorni magát.

– Még szerencse – nyugtázta Berkenye. – így aztán megúsztam némi biobombával meg egy csekélyke trollal.

– Ez igaz – vallotta be Artemis. – A tervek néha nem úgy sülnek el, ahogy azt az ember elképzeli. – Elhallgatott, s kipiszkált egy kevés nem létező koszt ápolt körmei alól. – Érettebb lettem, százados. Az apámról van szó. Minden létező információra szükségem van, mielőtt szembekerülök a maffiával.

Pinduri százados megenyhült. Nehéz apa nélkül felnőni, tudta ő jól. Berkenye alig múlt hatvan, mikor az apja meghalt. Annak is már vagy húsz éve.

– Rendben van, sárfi, hegyezd a füled, mert csak egyszer mondom el!

Artemis ültében felegyenesedett. Butlernek össze kellett húznia magát, hogy beférjen a pilótafülkébe. Háborús sztorit szimatolt.

– Az elmúlt két évszázadban, ahogy az emberi technológia fejlődésnek indult, a TŰN kénytelen volt bezárni több mint hatvan kürtőállomást. Észak-Oroszországból a hatvanas években vonultunk ki. Az egész Kóla-félsziget egy merő nukleáris katasztrófa. A Nép nem bírja a radioaktív sugárzást, nem épített ki ellene védelmet. Tulajdonképpen nem is kellett olyan sok mindent bezárni. Csak a Hármas Fokozat terminált, és néhány álca-vetítőt. A Nép nemigen kedveli az Északi-sarkvidéket, hűvös egy kissé. Mindenki boldog volt, hogy eljöhetett, így hát, hogy válaszoljak a kérdésedre: van egy személyzet nélküli állomás kevés vagy semmi felszíni felszereléssel, Murmanszktól körülbelül húsz kilométerre…

Kisgebe hangja horkant át a duplexen, megszakítva a veszélyesen bizalmassá fajult cseverészést. – Oké, százados, szabad a pálya. Azért itt-ott maradt még egy kevés frissen sült kőzetlepény az előző kitörésből, úgyhogy csak óvatosan!

Berkenye lehúzta a mikrofont a szája elé: – Vettem, Kisgebe. Már most készítsd elő a sugárbiztos cókmókot. Szoros a napirendünk.

– Csak lassan a hajtóművel, Berkenye! – kuncogott Kisgebe. – Végül is ez Artemis első útja a kürtőben, minthogy lefelé delejezve jöttek Butlerrel együtt. Nem akarhatjuk, hogy halálra rémüljön.

Berkenye odapörkölt a fúvókáknak, jóval erősebben, mint amennyire muszáj lett volna.

– Dehogy – mormogta. – Már hogy is akarhatnánk ilyet.

Artemis úgy döntött, becsatolja a biztonsági hevedereket. Utóbb ez remek ötletnek bizonyult.

Berkenye lefelé lódította a tákolmányt a mágneses bekötősínen. Kettős szikrazuhatag özönlött hátra kétoldalt a rázkódó szárnyakról a hajóablakok sora mellett. A százados behangolta a belső giroszkópot, nehogy a sárlények telehányják a pilótafülkét.

Berkenye hüvelykujja a turbógomb felett időzött.

– Na jó. Hát lássuk, mire képes ez a teknő.

– Ma ne próbálj rekordot dönteni, Berkenye! – szólt Kisgebe a hangszóróból. – Ez a hajó nem arra született, hogy száguldozzon. Még egy törpe is áramvonalasabb nála.

Berkenye felmordult. Végtére is, mi értelme van lassan repülni? Semmi az égvilágon. S ha még néhány sárlényre is ráhozhatja a frászt útközben, az külön öröm.

A mellékjárat a fő kürtőbe torkollott. Artemisnek elállt a lélegzete. Magával ragadó rémkép volt. Akár a Mount Everestet is belepottyanthatná ebbe a kürtőbe, s még csak hozzá sem érne a falaihoz. Mélyvörös lángok lövelltek a Föld magja felől, mintha maga a pokol tüze fortyogna odalent, s a megszilárduló kősziklák folyamatos csattogással verődtek a hajótesthez.

Berkenye begyújtotta mind a négy repülőmotort, és bebucskázott a siklóval a szakadékba. Félelme úgy illant el, mint a pilótafülke körül gomolygó köd. Ez amolyan pilótakunszt. Minél mélyebben rántod ki a járgányt a zuhanásból, annál keményebb legény vagy. Még Tufa Torpedó TÜNdeszant-tiszt tűzhalála se tántoríthatta el a TÜN-pilótákat a magugrástól. A rekordot jelenleg Berkenye tartja. Ötszáz méterre volt a Föld magjától, mikor bebuktatta a fékszárnyakat. Igazán megért két hét felfüggesztést és egy súlyos pénzbírságot.

De ma talán mégse. Csappantyúval nem vagánykodunk! Miközben arcbőrét a gravitáció kissé ráncba szedte, Berkenye visszahúzta a botkormányt, és kiemelte a hajó orrát a függőlegesből. Nem kis megelégedésére szolgált az a két hatalmas sóhaj, amely a két megkönnyebbült emberi lényből szakadt fel hirtelen.

– Oké, Kisgebe, tépünk felfelé rendületlenül. Mi a helyzet a felszínen?

Hallotta, ahogy Kisgebe veri a billentyűket.

– Sajnálom, Berkenye, egyik felszíni készülékünkre se tudok rákapcsolódni. Túl nagy a sugárzás az előző kitörés miatt. Innentől egyedül mész tovább.

Berkenye a két sápadt sárlényre nézett.

Bárcsak egyedül lennék, gondolta.

 

PÁRIZS

Ha tehát nem Artemis volt az az ember, aki segített Furkónak a M'ua Táw felfegyverzésében, vajon ki lehetett? Valami zsarnok diktátor? Netán mogorva tábornok, kifogyhatatlan ceruzaelem-utánpótlással? Hát nem éppen.

Luc Carrére állt a M'ua Táwnak eladott elemek mögött. Nem mintha kinézné belőle bárki is. Még ő se nézte volna ki magából – nem is tudott róla. Luc piti kis francia magánhekus volt, közismerten kétbalkezes. Magánnyomozói körökben az volt a nézet, hogy Luc még egy golflabdát se volna képes kinyomozni egy zacskó savanyú káposztában.

Furkó három okból kifolyólag döntött Luc mellett. Egy: Kisgebe aktái szerint Luc megvesztegethető ember hírében állott. Nyomozói alkalmatlansága ellenére Luc értette a módját, hogyan szerezzen meg bármit, amit kuncsaftja megrendel. Kettő: szörnyen mohó is volt, és képtelen volt ellenállni a könnyű pénz csábításának. S végül három: Luc ostoba volt. És ahogy azt minden kistündér még az iskolában megtanulja, gyenge elmét könnyű delejezni.

Már maga a tény, hogy Carrére-t Kisgebe adatbázisában fedezte fel, kis híján mosolyt csalt Furkó arcára. Persze Orbánc jobban örült volna, ha egyetlen emberi láncszem sincs a hálózatban. De sajna egy kizárólag lidércekből álló hálózat olyan, mintha nem is létezne.

Furkónak esze ágában nem volt elkönnyelműsködni a kapcsolatfelvételt bármiféle emberi lénnyel. Lehetett akármilyen megszállott, azt azért pontosan tudta, hogy mi történne, ha az embereknek bármi a fülébe jutna egy új, felszín alatti piacról. Húsevő vöröshangyák ármádiájaként egészen a Föld magjáig rajzanának. Furkó nem volt felkészülve arra, hogy szemtől szemben találkozzon az emberekkel. Egyelőre nem. Addig semmiképp, amíg maga mögött nem tudhatja a TÜN erejét.

Furkó tehát inkább küldött Luc Carrére számára egy kis csomagot. Az ajánlott küldeményt árny védett lidérc-posta kézbesítette.

Így aztán, mikor Luc Carrére egy szép júliusi estén becsoszogott irodájába, kicsinyke pakkot pillantott meg íróasztalán. A csomag nem volt egyéb, mint egy expressz futárpostái küldemény, vagy legalábbis nagyon úgy nézett ki, mintha az lenne.

Luc feltépte a ragasztást. A doboz belsejében, százeurós bankjegyekkel körülpárnázva, valami kicsiny, lapos készülék gubbasztott. Úgy festett, mint egy hordozható CD-lejátszó, de az anyaga valami furcsa, fény-elnyelő, fekete fém volt. Luc legszívesebben kikiabált volna a recepcióra, hogy a titkárnő egy hívást se kapcsoljon be hozzá. Kár, hogy nem volt recepciója. Meg titkárnője sem. A zugzsaru tehát nekiállt, hogy a könnyen jött készpénzt mindenekelőtt zsírmocskos inge alá gyömködje, mintha attól kellett volna tartania, hogy eltűnnek a bankók.

A készülék ekkor hirtelen kagylószerűen felnyílt, s egy mikroképernyő vált láthatóvá két hangszóró társaságában. Homályos arc jelent meg a képernyőn. Bár Luc csupán egy vörös szegélyű szempárt látott, már ez is bőven elég volt ahhoz, hogy a hátán föl-le futkározzon a hideg.

Mégis, érdekes módon, amint az arc beszélni kezdett, Luc aggodalma egy pillanat alatt szertefoszlott. Miért is kéne félnie? Ez a személy csak barát lehet. Micsoda kellemes tónus! Mintha angyalok kara szólna egyetlen hangban.

– Luc Carrére?

Luc szinte sírva fakadt a kérdés költőiségétől.

– Oui. Az vagyok.

– Bonsoir. Látod a pénzt, Luc? Mind a tiéd. – A felszín alatt hatvan mérfölddel Furkó csaknem elmosolyodott.

Könnyebben ment, mint gondolta. Eleinte attól félt, hogy az agyában megmaradt csekélyke erő kevés lesz embere megdelejezéséhez. De ez a bizonyos sárlény nagyjából akkora ellenálló képességgel rendelkezett, mint kiéhezett sertés a répával teli vályú előtt.

Luc két nyaláb papírpénzt szorongatott kezében.

– Ez a pénz mind az enyém? Mit kell csinálnom?

– Semmit. A pénz a tiéd. Azt csinálsz, amit akarsz. – Mármost Luc Carrére tudta, hogy ingyen pénz, mint olyan, nem létezik, csak hát az a hang… Az a hang maga volt a mikrohangszórós igazság. – Van még több is. Sokkal több.

Luc abbahagyta, amit épp csinált. (Épp egy százeuróst csókolgatott.)

– Több? Mennyivel több?

– Amennyivel csak akarod, Luc. – A szemek bíborszínben izzottak. – De azért már kérnék egy kis szívességet cserébe.

A párizsit kenyérre lehetett volna kenni. Ráharapott a csalira.

– Hát persze. Miféle szívességet?

– Egyszerű, s még csak nem is illegális. Elemekre van szükségem, Luc. Több ezer ceruzaelemre. Lehet, hogy több millióra. Mit gondolsz, tudsz nekem szerezni? – A hangszórókból áradó hang tiszta volt, mint a forrásvíz.

Luc körülbelül két másodpercig gondolkodott. A bankjegyek csiklandozták az állat. Éppenséggel volt egy kapcsolata, aki hajószám szállított alkatrészeket a Közel-Keletre, többek közt elemeket is. Luc meg volt róla győződve, hogy egy-két szállítmány eltérítése nem jelenthet akadályt.

– Elemek. Oui, certainement, nem probléma.

S ez így ment hónapokon át. Luc Carrére felhajtott minden létező ceruzaelemet, amire csak rá bírta tenni piszkos mancsát. Eszményi üzlet volt. Luc a lakásán bedobozolta az elemeket, reggelre eltűntek. Helyükön friss, ropogós bankjegyek csücsültek. Az eurók persze hamisak voltak, egy ósdi Koboi nyomtatón készültek, de Luc nem vette észre a különbséget. Nem is vehette volna észre más, csak az államkincstár.

A hang olykor különös kérésekkel állt elő. Néha például tűzoltó-egyenruhát kért. Ám addigra Luc már hú de nagykutya lett. Bármit megkaphatott egy telefonhívással. Hat hónap alatt az egyszobás garzonlakásból tetőtéri luxuslakosztályba költözött a Saint-Germainre. Persze a Sureté és az Interpol már több bűnügyben nyomozást indított ellene, de Luc erről mit sem sejtett.

Annyit tudott mindössze, hogy korrupt kis életében most először fogta meg a szerencsemalac farkát.

Egy reggel újabb postai küldemény hevert márványlapos íróasztalán. Ezúttal egy nagyobb darab. Vaskosabb. De Luc nem aggódott. Alighanem még több pénz.

Luc kinyitotta a fedelét, s meglátott egy alumíniumdobozt egy újabb kommunikátorral. A szemek már vártak rá.

– Bonjour, Luc. Ca va?

– Bien – válaszolt Luc, már az első szótag által megdelejezve.

– Ma egy speciális megbízatásom van a számodra. Ha ezt jól megcsinálod, soha az életben nem lesznek anyagi gondjaid. A hozzávalót a dobozban találod.

– Ez micsoda? – kérdezte a zughekus kissé idegesen.

A szóban forgó eszköz nagyon is fegyvernek látszó tárgy volt, s bár Luc delej hatása alatt áll, Furkónak kevés volt a varázsereje ahhoz, hogy teljesen elaltassa a francia gyanúját. Luc nem volt ugyan tisztességes, de gyilkos sem.

– Egy különleges fényképezőgép, Luc, semmi egyéb. Ha meghúzod azt a ravasznak látszó dolgot, készít egy képet– mondta Furkó.

– Nahát – mondta Luc Carrére bizonytalanul.

– Néhány barátom megfog látogatni téged. Szeretném, ha lefényképeznéd őket. Ez a mi játékunk.

– Miről fogom felismerni a barátaidat? – kérdezte Luc. – Sok látogatóm szokott lenni.

– Az elemekről fognak érdeklődni. Ha az elemek felől érdeklődnek, te lefényképezed őket.

– Hát persze. Remek! – Már hogyne lenne remek?

Hiszen a hang soha nem akarná, hogy ő bármi rosszat tegyen. A hang a barátja.

 

E-37-ES SIKLÓKIKÖTŐ

Berkenye átevickélt a csappantyúval a kürtő utolsó szakaszán. A sikló orrába szerelt távolságérzékelő beindította a leszállófényeket.

– Hmm – dünnyögött Berkenye.

– Gond van? – kérdezte Artemis átsandítva a kvarc szélvédőn.

– Nincs. Csak annyi, hogy ezeknek a lámpáknak nem szabadna világítani. Elvileg a múlt század óta nincs áram az állomáson.

– Nyilván lidércbarátaink keze van a dologban.

Berkenye összehúzta a szemöldökét.

– Erősen kétlem. Fél tucat lidérc esetleg elég ahhoz, hogy egy villanykörtét becsavarjon. De egy siklókikötőt behuzalozni, ahhoz már némi tudás szükségeltetik. Tündetudomány.

– Az ügy egyre zavarosabb – mondta Artemis. Ha lett volna szakálla, most azt simogatta volna. – Úgy érzem, áruló van a dologban. Ki férkőzhetett hozzá ehhez a technológiához, s kinek állhatott érdekében kereskedni vele?

Berkenye a dokkok felé vette az irányt.

– Hamarosan megtudjuk. Ti csak kapjátok el élve a kereskedőt, s én majd kezelésbe veszem. Egy-kettőre kidelejezem belőle a szuszt is.

A sikló pneumatikus szisszenéssel ért földet, ahogy a dokkolócsarnok gumigyűrűje légmentesen a hajótest köré záródott.

Még ki sem aludt a biztonsági öv lámpája, Butler már tettvágytól égve pattant ki székéből.

– Csak meg ne ölj valakit! – figyelmeztette Berkenye.

– A TÜN nem így dolgozik. Különben is, egy halott sárlény nem fogja beköpni a társait. – Bekapcsolta a fali képernyőt, amin egy Párizs óvárosi részét ábrázoló térképvázlat jelent meg, s az egyik Szajna-hidra bökött. – Ez az. Most itt vagyunk, a híd alatt, hatvan méterre a Notre-Dame-tól. A székesegyháztól, nem a focicsapattól. A dokk hídfőnek van álcázva.. Maradjatok az ajtónál, amíg zöld jelzést nem adok. Óvatosnak kell lennünk. Más se hiányzik, mint hogy valami párizsi meglássa, amint előléptek egy téglafalból.

– Nem tartasz velünk? – kérdezte Artemis.

– Parancs az parancs – mondta Berkenye savanyú képpel. – Nyilván csapda is lehet. Ki tudja, miféle szerkentyűt irányítanak a kijárat túlfelének? Nektek szerencsétek van: tucatáru vagytok, ír hétvégi turistaként nem fogtok kilógni a sorból.

– De nagy szerencsénk van! Milyen nyomot kövessünk?

Berkenye egy lemezt csúsztatott a konzolba.

– Kisgebe rárakta a Retimázst a fogoly lidércre. Az, úgy tűnik, látta ezt az embert. – A százados bűnügyi nyilvántartásból származó fényképet jelenített meg a képernyőn. – Kisgebe lopott Interpol-fájljai között bukkant rá az egybeesésre. Luc Carrére. Ügyvédi kamarából kizárva, magánnyomozóként dolgozgat. – Kinyomtatott egy kártyát. – Ez a címe. Épp most költözött valami menő új lakásba. Lehet, hogy semmire sem jutunk vele, de legalább van min elindulni. Ha foglyul ejtettétek, mutassátok meg neki ezt!

Egy tárgyat adott a testőrnek, mely leginkább búvárórára hasonlított.

– Ez meg mi? – kérdezte a lakáj.

– Csak egy képtelefon. Carrére arca elé rakod, én meg idelentről kidelejezem belőle az igazságot. Bele van építve még Kisgebe legújabb herkentyűje is: egy rejtett pajzs. A Védőháló. Prototípus, csak hogy tudd. Abban a megtiszteltetésben van részed, hogy tesztelheted. Megérinted a képernyőt, és egy mikroreaktor két méter átmérőjű, háromfázisú fénygömböt hoz létre körülötted. Szilárd lövedék ellen hatástalan, de lézernyaláb vagy agyzsibbasztó ellen remek.

– Hmm – mondta Butler kétkedve. – Itt a felszínen aránylag ritkán jön szembe lézernyaláb az emberrel.

– Na bumm, akkor nem használod. Nekem édesmindegy.

– Egy méteres sugár? – vizsgálgatta Butler az apró készüléket. – S mi van akkor, ha egyes részek túllógnak?

Berkenye játékosan belebokszolt a komornyik hasába. – Akkor az a javaslatom, hústorony, hogy gömbölyödj össze.

– Majd próbálom nem elfelejteni – mondta Butler, s a műszert csuklójára szíjazta. – Ti ketten pedig próbáljátok nem megölni egymást, míg én elintézem a dolgot.

Artemis meglepődött. Ritkán esett meg vele.

– Míg te elintézed? Csak nem gondolod, hogy én itt maradok?

– Ne aggódj, mindent láthatsz majd az íriszoptikán át – mutatott az egyik szemére Butler.

Artemis füstölgött magában pár pillanatig, aztán visszaült a másodpilóta-ülésébe.

– Tudom. Csak akadályoználak, s ezzel késleltetném apám mentését is.

– Persze, ha ragaszkodsz hozzá…

– Nem. Most nincs helye a gyerekeskedésnek.

Butler szelíden elmosolyodott. Artemis úrfit mindennel lehetett vádolni, csak épp gyerekeskedéssel nem.

– Mennyi időm van?

– Amennyi szükséges – vont vállat Berkenye. – Nyilván mindenkinek az a jó, ha a lehető leghamarabb végzel. – Futó pillantást vetett Artemisre. – Különösen az apjának.

Mindent egybevetve, Butler jól érezte magát. Visszatérni az élet gyökereihez. Vadászni. No, nem épp kőkorszaki módon, hiszen egy nagy félautomata fegyver lapult a hóna alatt. De az alapelv mit sem változott: a jobb erőnlét a túlélés záloga. És Butlernek kétsége sem volt afelől, ki van a legjobb kondícióban.

Követte Berkenye utasításait, megtalálta a szervizlétrát, és sebesen felkúszva rajta a kijárathoz érkezett. Várt a fémajtónál, míg a lámpa pirosról zöldre váltott, s az álcázott ajtó hangtalanul kinyílt. A testőr óvatosan kilépett a felszínre. Noha valószínű volt, hogy a hídon egy lélek sincsen, márkás, sötét öltözetében nehezen tudta volna kiadni magát hajléktalannak.

Butler érezte ahogy a játszi szellő cirógatja borotvált leje búbját. Jólesett a reggeli hűs levegő, főleg annyi föld mélyén töltött óra után. Nem volt nehéz elképzelnie, miként érezhettek a tündérek, miután az emberek kiszorították őket megszokott környezetükből. Butler a látottak alapján úgy vélte, hogy ha a Nép egyszer visszakövetelné azt, ami az övé, a csata nem tartana túl sokáig. De amilyen szerencsés az emberiség, a tündék nagyon is békeszeretőek, s nem szívesen indítanak háborút ingatlanjaik visszahódítására.

A folyópart kihalt volt. Butler lesétált kényelmesen a part menti ösvényre, s nyugatnak vette útját, a Saint-Germain negyed felé.

Sétahajó húzott el mellette jobbról, városnéző turisták rajzottak rajta százszámra. Butler reflexszerűen eltakarta az arcát lapátkezeivel, nehogy valamelyik turista kamerája véletlenül őt is megörökítse.

A testőr egy sor lépcső leküzdése után a felső rakpartra ért. Mögötte a Notre-Dame gótikus kettős tornya tört a magasba, messze elöl, baloldalt az Eiffel-torony híres körvonala böködte a felhőket. Butler magabiztosan lépkedett a széles utcán, s oda-odabiccentett a francia hölgyeményeknek, akik épp földbe gyökerezett lábbal bámulták őt. Ismerős volt Párizsnak ezen a részén; egyszer egy teljes hónapig lábadozott itt a francia titkosszolgálattól kapott igen veszedelmes megbízatás következtében.

A rue Jacob mentén csatangolt tovább. A szűk utcácska már ilyenkor zsúfolva volt kocsikkal és teherautókkal. A sofőrök ráfeküdtek dudájukra, kihajoltak autójuk ablakán, forrt a vérük amúgy francia módra. Mopedek csalinkáztak a lökhárítók között, és nem kevés csinos lány flangált utcaszerte. Butler elmosolyodott. Párizs már majd' el is felejtette.

Carrére lakosztálya a rue Bonaparte-on volt, a templommal szemben. A saint-germain-i lakások havi bérlete magasabb, mint amennyit a legtöbb párizsi egy év alatt keres. A Bonaparte Kávéházban Butler kávét és croissant-t rendelt, majd kiült a teraszra. Úgy számolta, innen tökéletes kilátás nyílik monsieur Carrére balkonjára.

Nem kellett sokáig várakoznia. Alig telt bele egy óra, s a tömzsi párizsi kikönyökölt a pazarul díszített mellvédre, ahonnan percekig igen előzékenyen mutogatta arcának mind elölnézeti, mind oldalnézeti képét.

– Ő az emberünk – harsant Berkenye hangja Butler fülébe. – Egyedül van?

– Nem tudnám megmondani – mormolta a testőr, kezét szája elé tartva. A torkára ragasztott hússzínű mikrofon felfogta a rezgést, s továbbította a hangot Berkenyének.

– Fél pillanat. – Butler billentyűkopogást hallott, s az íriszoptika hirtelen nagyot szikrázott. A lakáj beműszerezett szeme teljesen új színben kezdte látni a világot. Hőérzékeny. Ami forró, azt vörösnek, ami hideg, azt kéknek látod. Nem túl hatékony rendszer, de a lencsék elvileg áthatolnak a házfalon – kommentálta Berkenye.

Butler újabb pillantást vetett a lakosztályra. Három vörös tárgy volt a szobában. Az egyik Carrére szíve volt: bíborvörösen lüktetett a rózsaszín testben. A második teáskanna vagy egy bögre tejeskávé lehetett, a harmadik pedig a tévé volt.

– Rendben. Tiszta a levegő. Bemegyek.

– Helyes. Légy résen! Túl könnyű menetnek tűnik.

– Egyetértek.

Butler átkelt a macskaköves utcán a négyemeletes bérház bejáratához. Volt ugyan kaputelefonos biztonsági rendszer, de az építmény tizenkilencedik századi lévén csak egy masszív vállra volt szükség a megfelelő ponton, s a zár nyelve már ki is ugrott a fészkéből. – Bent vagyok.

A lépcső felől zaj hallatszott. Valaki jön lefelé. Butler nem volt túlontúl nyugtalan. Mindazonáltal kezét kabátja alá csúsztatva ujjait a pisztoly markolatán tartotta. Nem volt valószínű, hogy szüksége lesz rá. Még a legkötekedőbb természetű ifjú titánok is többnyire széles ívben elkerülték, talán a könyörtelen tekintet miatt. Persze a két méter feletti magasság is nyomott egy keveset a latban.

Egy csapat tizenéves bukkant fel a folyosón. – Excusez-moi – mondta Butler, és udvariasan oldalt lépett.

A lányok vihorásztak. A fiúk mogorván bámulták. Egyikük, egy csálé szemöldökű, kigyúrt srác, épp valami frappáns megjegyzésen törte a fejét, mikor Butler rákacsintott. Fura egy kacsintás volt: egyszerre vidám és rémisztő. A megjegyzés elmaradt.

Butler incidens nélkül ért fel a negyedik emeletre. Carrére lakosztálya az emelet utcafronti végén volt. Két fal tiszta üveg. Rettentő drága.

A testőr épp a betöréses behatolás módozatain tűnődött, mikor észrevette, hogy az ajtó tárva-nyitva. A nyitott ajtó két dolgot jelenthetett: vagy nem maradt életben senki, hogy becsukja, vagy már várják. Egyik eshetőség sem volt ínyére.

Óvatosan lépett be az ajtón. A falak mentén végig nyitott ládák hevertek. Elemek és tűzoltó-egyenruhák kandikáltak elő a sztirolhab-csomagolásból. A padlót vastagon borította a szanaszét szórt valuta.

– Ön barát? – Ez Carrére hangja volt. Ő maga egy túlméretezett fotelbe süppedve ült, ölében fegyvernek látszó tárggyal.

Butler lassan közeledett. A harcművészet fontos szabálya, hogy minden ellenfelet komolyan kell venni.

– Nyugi, nyugi!

A párizsi felemelte a fegyvert. A markolat kisebb ujjakra volt méretezve. Gyerek- vagy tündérujjakra.

– Azt kérdeztem, barát-e vagy sem.

– Lövöldözésre semmi szükség – szögezte le Butler felhúzva pisztolyát.

– Maradjon egy helyben! – rendelkezett Carrére. – Nem akarom lelőni, csak esetleg lefényképezem. A hang kért meg rá.

Butler Berkenye hangját hallotta a fülhallgatón:

– Menj közelebb! Látnom kell a szemét.

Butler eltette fegyverét, s lépett egyet előre.

– Látod, senkinek nem esik itt bántódása.

– Kinagyítom a képet – mondta Berkenye. – Lehet, hogy csípni fog.

A csöppnyi kamera zümmögni kezdett Butler szemében, és hirtelen Butler négyszeres nagyításban látta a fél világot. Ami nem is lett volna olyan vészes, ha a nagyítás nem párosul éles, lökésszerű fájdalommal. Butler visszapislogta a szeméből megeredni vágyó könnypatakot.

Odalenn a siklóban Berkenye Luc pupilláját tanulmányozta.

– Delejezték – jelentette ki. – Nem is egyszer. Láthatod, mennyire csipkézett a szivárványhártya. Ha túl sokat delejezel egy embert, megvakulhat.

– Biztonságos dolog volna újra delejezni? – kérdezte Artemis a képet tanulmányozva.

– Mindegy – vont vállat Berkenye. – Már varázslat alatt áll. Ez az egyed csak parancsot teljesít. Az agya mit sem tud az egészről.

Artemis magához ragadta a mikrofont.

– Butler! Gyere ki onnan! Most azonnal!

Fent a lakosztályban Butler csak állt, mint a cövek. A legkisebb hirtelen mozdulata könnyen az utolsó is lehetett volna egyben.

– Butler – szólt hozzá Berkenye. – Figyelj jól! A fegyver, ami rád szegeződik, nagy kaliberű, kisfrekvenciás lőfegyver. Mi Cikázónak hívjuk, alagúti csetepatékhoz fejlesztették ki. Ha a fickó meghúzza azt a ravaszt, egy széles lézernyaláb fog ide-oda pattogni faltól falig, míg el nem talál valakit.

– Értem – mormolta Butler.

– Mondott valamit? – kérdezte Carrére.

– Semmit. Csak nem szeretem, ha fényképeznek.

Luc mohó alaptermészetének egy darabkája előbukkant a varázslat alól.

– Tetszik az az óra a csuklóján. Drágának tűnik. Rolex?

– Nem kell az neked – mondta Butler, nem lévén kedve megválni a képtelefontól. – Nem ér egy vasat sem. Ócskaság.

– Csak adja ide azt az órát!

Butler megoldotta csuklóján a szíjat.

– Ha odaadom az órát, esetleg elárulod, mi ez a rengeteg elem itt?

– Maga az! Itt repül a kismadááár! – rikoltotta Carrére, miközben az alulméretezett sátorvas alá tuszkolta hájas hüvelykujját, és nyomta neki, ahogy csak bírta.

Butler számára az idő hihetetlenül lelassult. Mintha saját külön bejáratú időblokádjában rekedt volna. Katonaagya magába szívott minden körülményt, és elemezte a lehetőségeket. Carrére ujja már túljutott a holtponton. Egy pillanaton belül úton lesz a nagy kaliberű lézernyaláb, és addig cikázik a szobában, míg mindkettőjüket meg nem öli. Ebben a helyzetben saját fegyverének nem veheti hasznát. Marad a Védőháló, de egy kétméteres gömb nem lesz elegendő két nagy testű humanoid számára.

Így hát a még rendelkezésére álló pillanatban Butlernek új stratégiát kellett kitalálnia. Ha a gömb el tudja téríteni a kívülről becsapódó hullámokat, arra is képes lehet, hogy megakadályozza kicsapódásukat a lőfegyverből. Butler megérintette a Védőháló képernyőjét, s a készüléket Carrére felé hajította.

Egy ezredmásodpercen múlt. A gömb alakú pajzs kibomlott, s belsejébe zárva ott volt a Carrére fegyverét éppen elhagyó sugárnyaláb: teljes körű védelem. Nem volt akármilyen látvány. Tűzijáték egy buborékban. A gömb alakú pajzs csak lebegett a levegőben, s homorú belső felületén ide-oda pattogtak a fénynyalábok.

Carrére-t hipnotizálta a látvány, Butler pedig, kihasználva a zűrzavart, lefegyverezte.

– Indítsátok a motorokat! – mordult a testőr a torokmikrofonba. – A Süreté perceken belül ellepi a környéket. Kisgebe Védőhálója a zajt nem veri vissza.

– Rendben. Mi a helyzet monsieur Carrére-rel?

– Luc és én elcsevegünk egy kicsit – felelte Butler, azzal a szőnyegre rántotta a kábult franciát.

Először tűnt úgy, hogy Carrére tisztában van azzal, mi folyik körülötte.

– Ki maga? – motyogta. – Mi történik itt?

Butler feltépte az inget a férfin, s tenyerét a zugkopó szívére helyezte. Ideje bevetni a trükköt, amit még japán senseije, madame Ko tanított neki.

– Ne aggódjon, monsieur Carrére. Orvos vagyok. Történt egy kis baleset, de nincs semmi baj.

– Baleset? Semmiféle balesetre nem emlékszem.

– Sokkot kapott. Ilyenkor teljesen normális. Csak ellenőrzöm az alapfunkciókat. – Butler Luc nyakára tette hüvelykujját, s kitapogatta az ütőeret. – Felteszek önnek néhány kérdést, hogy megállapítsam, nem kapott-e agyrázkódást. – Luc nem vitatkozott. De ki is vitatkozott volna egy két méter feletti eurázsiaival, akinek izmait mintha Michelangelo véste volna kőbe? – A neve Luc Carrére?

– Igen.

Butler megjegyezte a pulzus sebességét. Először a szívverést figyelte, aztán ellenőrzésképpen a nyaki verőér lüktetését. Egyenletes, a baleset ellenére.

– Magánhekus?

– Jobb szeretem a nyomozó elnevezést. A pulzus nem emelkedett. Igazat mondott.

– Adott el valaha elemeket egy titokzatos vevőnek?

– Nem, soha – tiltakozott Luc. – Miféle doktor maga?

A férfi pulzusa hirtelen magasba szökkent. Hazudott.

– Válaszoljon a kérdésekre, monsieur Carrére! – szólt rá Butler szigorúan. – Csak még egyet. Állt valaha kapcsolatban lidércekkel?

Luc megkönnyebbült. A rendőrség nem szokott túlvilági lények iránt érdeklődni.

– Mi maga, őrült? Lidércek? Fogalmam sincs, miről

Butler lehunyta szemét, és a lüktetésre koncentrált a hüvelykujja és a tenyere alatt. Luc pulzusa lecsillapodott.

Igazat mondott: soha nem került közvetlen kapcsolatba lidércekkel. A M'ua Táw ennyire azért nyilván nem ostoba. Butler felállt, zsebre vágta a Cikázót. Lentről már hallatszott a szirénázás.

– Hé, doktor! – tiltakozott Luc. – Nem hagyhat itt csak úgy.

– Magammal vinném – nézett vissza rá Butler ridegen –, csak hát a rendőrség annyira türelmetlen. Nyilván tudni szeretnék, miért is van tele az ön lakosztálya, ha nem tévedek, hamis papírpénzzel.

Luc csak bámulta tátott szájjal, ahogy az óriás belevész a folyosó félhomályába. Tudta, hogy futnia kéne, de Luc Carrére egy hetvenes évekbeli tornaóra óta nem futott többet ötven méternél, s lába amúgy is annyira elkocsonyásodott egy pillanat alatt, hogy képtelen lett volna menekülni. A hosszú börtönbüntetés gondolata bizony könnyen ezt teheti az emberrel.