NEGYEDIK FEJEZET: Fowl feddhetetlen

 

FÖLDMÉLYI EGYESÜLT ŐSERŐK, MENTSVÁR,

KÖZPONTI RENDÉSZET, 4. SZ. FOGDA

Artemis a TÜN vallatószobájában tért magához. Lehetett volna a világ bármely más rendfenntartó szervének kihallgatószobájában is: ugyanolyan kényelmetlen berendezés, ugyanazok a jól bevált módszerek. Gyökér azonnal bent termett.

– Oké, Fowl, beszéljen!

Artemis egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Berkenye és Gyökér nézett vele farkasszemet egy alacsony műanyag asztalka mögül. Erős fényű lámpa világítón egyenest az arcába.

– De komolyan, őrnagy, hát így mennek itt a dolgok? Jobbra számítottam.

– Van jobb is. Csak nem ilyen bűnöző elemeknek, mint maga.

Artemis észrevette, hogy mindkét karja a székhez van bilincselve.

– Csak nem a tavalyi dolog miatt olyan zaklatott még mindig? Végtére is, győztem. A maguk Könyve szerint ez állítólag így van rendjén.

Gyökér előrehajolt, szivarja parázsló vége centiméterekre volt Artemis orrától.

– Ez egészen más ügy, sárfi. Szóval ne adja nekem az ártatlant!

Artemist megőrizte nyugalmát.

– Maga melyik: a jó zsaru vagy a rossz zsaru?

Gyökér hangos hahotára fakadt, a szivarvéggel sajátos ábrákat rajzolva a levegőbe.

– Jó zsaru, rossz zsaru! Sajnálom, ha kiábrándítlak, Dorka, de nem vagy már Kansasben. – Az őrnagy imádott szabadon idézgetni az Óz, a nagy varázslóból. Három unokaöccse szerepelt a filmben.

Egy alak bontakozott ki a sötétből. Farka volt, négy lába, két karja, s kezeiben egy pár közönséges konyhai gumipumpának látszó tárgyat tartott.

– Oké, sárfi – szólalt meg a figura. – Lazíts, és akkor nem fog nagyon fájni. – Kisgebe ráillesztette a szívófejeket Artemis szemeire, s a fiú abban a pillanatban elveszítette eszméletét. A kentaur magyarázattal is szolgált:

– A nyugtató a gumitömítésben van, a pórusokon át hat. Észre se veszi, csak elalszik. Most mondjátok, hogy nem én vagyok a legokosabb lény az univerzumban!

– Nem is tudom… – kezdte Gyökér ártatlanul. – Azért az a pixi, valami Koboi nevezetű, hát az igencsak agyafúrt nőszemély.

– Koboi? – toppantott dühösen a patájával Kisgebe. – Pont a Koboi? Azok a szárnyak nevetségesek! Ha kíváncsi vagy a véleményemre, hát szerintem túl sok Koboi-technológiát használunk mostanság. Nem jó, ha egy cég szerzi meg a TÜN összes megrendelését.

– Kivéve, ha az a te céged, ugyebár.

– Ez nem tréfa, Gyulus. Még az egyetemről ismerem Koboi Opáliát. Nem megbízható. Minden új Neutrínóban Koboi-mikrocsipek vannak. Ha a laboratóriumai befuccsolnak, nem marad másunk, mint a Központi Rendészet DNS-ágyúi meg néhány ládányi elektromos kábítópisztoly.

Gyökér felhördült.

– Koboi épp most frissítette a Rendészet összes fegyverét és járművét. Háromszoros teljesítmény, feleakkora hőkibocsátás. Jobb, mint a te laborod legutóbbi statisztikái, Kisgebe.

Kisgebe visszatuszkolt a számítógépbe egy köteg üvegszálas kábelt.

– Na ja, ha a Tanács egyszer megszavazna nekem egy tűrhető költségvetést…

– Állítsd le magad, Kisgebe! Láttam én, mibe került ez a ketyere. Most már csak az a kérdés, jó-e valamire a duguláselhárításon kívül.

Kisgebe sértetten csapott egyet a farkával.

– Ez egy Retimázs. Azon töprengek, megtartsam-e inkább magamnak a kicsikét.

– Mit is csinál ez tulajdonképpen?

Kisgebe bekapcsolt egy plazmaképernyőt a fogda falán.

– Látjátok ezeket a sötét köröket? Emberi retinák. Minden kép hagy rajtuk egy egész enyhe lenyomatot, olyat, mint a negatív film. A számítógépbe csak betöltünk egy tetszőleges képet, és máris rá lehet keresni az egyezésekre.

Gyökér nem esett hasra az áhítattól.

– Nem valami praktikus.

– De bizony, hogy az. Figyelj csak!

Kisgebe megnyitott egy lidércet ábrázoló képet, s átfuttatta a Retimázs adatbázisán.

– Minden egyezési pont találatnak számít. Körülbelül kétszáz találat még belefér: általános fejforma, szokásos arcvonások, ilyesmi. Ha ennél lényegesen magasabb a szám, akkor a fickó látott már lidércet.

A képernyőn a száznyolcvanhatos szám villogott.

– Lidérc negatív. Nézzünk egy Tompormányt!

A szám most is kétszáz alatt maradt.

– Megint negatív. Sajnálom, százados, de Fowl úrfi ezúttal feddhetetlen. Soha életében nem látott lidércet, s még kevésbé üzletelt a M'ua Táwval.

– Törölhették is a memóriáját.

Kisgebe levette a szívófejeket Artemis szeméről.

– Ez a szép a kicsikében. A memóriatörlés nem játszik. A Retimázs tényleges fizikai lenyomatokkal dolgozik. Le kéne sikálnod a recehártyáit.

– Valami a sárfi számítógépéről?

– Rengeteg – felelte Kisgebe –, de semmi terhelő. Sehol egy lidérc, sehol egy ceruzaelem.

– És mi van a nagydarabbal? – vakargatta szögletes állkapcsát Gyökér. – Lehet, hogy ő az összekötő.

– Már ő is kapott Retimázst. Semmi. Lássuk be, a TÜN rossz nyomon indult el. Memóriatörlés, aztán haza velük.

Berkenye egyetértőleg bólogatott. Nem úgy Gyökér.

– Várj egy kicsit! Gondolkodom.

– Min? – kérdezte Berkenye. – Mennél hamarább kiebrudaljuk Artemis Fowlt a házunk tájáról, annál jobb.

– Nem biztos. Ha már úgy is itt vannak…

Berkenyének leesett az álla.

– De parancsnok! Maga nem ismeri Fowlt úgy, mint én. Ha csak egy kis esélyt is adunk neki, több bajunk lesz vele, mint a lidércekkel!

– Kutyaharapást szőrivel. Talán pont ő tud segíteni nekünk az ismeretlen sárlénnyel szemben.

– Tiltakozom, parancsnok! Ezek a sárlények teljességgel megbízhatatlanok.

Gyökér arcával cigarettára lehetett volna gyújtani.

– Azt hiszi, nekem van ehhez kedvem, százados? Azt hiszi, odavagyok az ötlettől, hogy pitizzek ennek a sárkölyöknek? Hát nem! Előbb lenyelnék egy tekergőző bűzgilisztát, mint hogy segítséget kérjek Artemis Fowltól. De valaki áramforrással látja el a M'ua Táw fegyverzetét, és nekem meg kell tudnom, ki az illető. Úgyhogy jobb, ha szokja a gondolatot, Berkenye. Most több forog kockán, mint a maga kis vérbosszúja.

Berkenye az ajkába harapott. Azok után, amit az őrnagy tett érte, nemigen vitatkozhatott vele, de Artemis Fowl segítségül hívása mindenképpen rossz csapásirány. A sárfi kétségkívül megoldhatná a gondjukat, na de milyen áron?

Gyökér vett egy mély lélegzetet. – Oké, Kisgebe, paskold életre a kölyköt! És szerelj rá fordítógépet! Széthasadna a fejem, ha sárnyelven kéne társalognom.

Artemis a szeme alatti duzzadt bőrt masszírozgatta.

– Nyugtató a tömítésben? – kérdezte Kisgebe felé pilIantva. – Mikrotűs?

– Te aztán tudsz valamit sárfi létedre… – hüledezett a kentaur.

A fiú megérintette a fülére erősített félhold alakú bizgentyűt.

– Fordítógép?

Kisgebe az őrnagy felé biccentett.

– Egyeseknek megfájdul a fejük, ha idegen nyelven beszélnek.

– Értem. Nos, miben segíthetek? – kérdezte Artemis, megigazítva iskolai nyakkendőjét.

– Aztán honnét veszi, hogy szükségünk van a segítségére, emberfia? – hörögte Gyökér, szájában szivarral.

A fiú megeresztett egy önelégült mosolyt.

– Az a sanda gyanúm, őrnagy, hogy ha maga nem akarna tőlem semmit, akkor most a saját ágyamban ébredek, és fogalmam sincs róla, hogy találkoztunk valaha.

Kisgebe szőrös mancsa mögé rejtette vigyorát.

– Örülhetsz, hogy nem egy magánzárkában ébredtél fel – szólalt meg Berkenye.

– Még mindig haragszik, Pinduri százados? Nem indulhatnánk tiszta lappal? – Berkenye jéghideg pillantása elég egyértelmű válasz volt. Artemis felsóhajtott: – Hát jó, akkor rákérdezek. Bizonyos emberek üzletelnek az Egyesült Őserőkkel. És maguknak szükségük van Butlerre, hogy felhajtsa ezeket a kereskedőket. Eltaláltam?

A tündérek egy pillanatig hallgattak. Fowl szavai hirtelen mindnyájukat ráébresztették a valóságra.

– Eltalálta – ismerte be Gyökér. – Oké, Kisgebe, mutasd meg a sárfinak, hogy áll az ügy.

A technikus letöltött egy fájlt a TÜN központi szerveréről. A plazmaképernyőn rövid bejátszások követték egymást a Földmélyi Híradó adásából. Egy középkorú elf volt a riporter, homlokába lógó irdatlan hajfürttel.

„Mentsvár belvárosában – fuvolázta a tudósító újabb csempészárut foglalt le a TÜN. A hollywoodi lézerlemezek darabjának feketepiaci ára ötszáz aranygramm. A bűncselekménnyel a M'ua Táw lidérctriászt gyanúsítják."

– Jön még rosszabb is – szólt gyászosan Gyökér.

– Ennél rosszabb? – mosolygott Artemis.

Ismét feltűnt a riporter. Háta mögött ezúttal tűz és füst gomolygott elő egy raktárépület ablakaiból. Homlokfürtje kissé megviseltnek látszott.

„Ma éjjel a M'ua Táw kiterjesztette befolyását a Keleti Partra, lángba borítva a Koboi Laboratóriumok használatában álló egyik raktárépületet. Úgy tűnik, az aranykezű pixi nem akarta megfizetni a védelmi pénzt."

A lángoló raktár képét ismét újabb híranyag váltotta lel. Dühöngő tömeg jelent meg a képernyőn.

„Vita robbant ki ma a Központi Rendészet előtt, mikor járókelők tiltakozni kezdtek a TÜN lidércekkel szembeni tehetetlensége ellen. Számos patinás üzletházban lehúzták a rolót a M'ua Táw zsarnokoskodása miatt. A Koboi Laboratóriumokat érik a legkeményebb támadások; csak az elmúlt hónapban hat alkalommal hajtottuk végre szabotázsakciókat a cégnél."

Kisgebe kimerevítette a képet. A közönség nem tűnt éppen vidámnak.

– Egy dolgot kell megértenie, Fowl: a lidércek ostobák. Nem sértegetni akarom őket, tudományosan igazolt tényről van szó. Az agyuk nem nagyobb egy patkányénál.

Artemis bólintott.

– Akkor hát ki irányítja őket?

– Nem tudjuk – köpte ki szivarját Gyökér. – De az ügy napról napra súlyosabb. A M'ua Táw csip-csup bűntényekkel kezdte, s most ott tart, hogy nyílt háborút folytat a rendőrség ellen. Múlt éjjel elfogtunk egy ceruzaelem-szállítmányt, ami a felszínről érkezett. Az elemeket a betiltott Tompormány-lézerfegyverek áramforrásaként használják.

– És Pinduri százados úgy gondolta, én vagyok az a sárlény, aki az ügylet másik végén áll.

– Talán csodálkozol? – dünnyögte Berkenye.

Artemis nem reagált a megjegyzésre.

– Miből gondolják, hogy a lidércnép nem csupán fosztogatja a nagykereskedőket? Végtére is, elemeket nem mindig őriznek hét lakat alatt.

– Azt hiszem, még mindig nem érti, milyen tökkelütött hülyék a lidércek – kuncogott Kisgebe. – Hadd mondjak egy példát! Az egyik M'ua Táw-tábornok, pedig őnáluk ez a fő-főtündér, azon bukott le, hogy a valódi nevével szignált egy hamisított váltót. Nem! Bárki áll is e mögött, szüksége van egy humán összekötőre, különben befuccsol az üzlet.

– Azt akarják tehát, hogy jöjjek rá, ki ez a humán összekötő – mondta Artemis. – S ami még fontosabb, hogy mennyit tud.

Amíg Artemis beszélt, az agya járt, mint a gép. A mostani helyzetet könnyen az előnyére fordíthatja. A Nép hadereje jó tárgyalási pozíciót biztosíthatna számára a gengszterekkel szemben. Valami tervcsíra kezdett agyában lassanként kibontakozni.

– Erről van szó – bólintott vonakodva Gyökér. – Nem kockáztathatom, hogy TÜNdefi-ügynököket küldjek a felszínre. Ki tudja, miféle technológiát szerezhettek meg a sárlények a lidércekkel üzletelve. Egyenesen egy csapdába küldeném a tündéreimet. De ti, ember lévén könnyen elvegyülhettek.

– Butler és az elvegyülés? – mosolygott Artemis. – Nem egyszerű eset.

– Mindenesetre neki nincs négy lába és lófarka – jegyezte meg Kisgebe.

– Jogos. S persze semmi kétség, ha valaki lefülelheti a maguk szélhámos orgazdáját, az Butler. Másfelől viszont…

Na, témánál vagyunk, gondolta Berkenye, Fowl úgy semmit nem tesz, hogy ne kérne érte semmit.

– Másfelől viszont? – visszhangozta Gyökér.

– Másfelől viszont, ha a segítségemet kérik, én is várok valamit cserébe.

– Pontosan mit? – kérdezte Gyökér gyanakvóan.

– El kell jutnom Oroszországba – válaszolta Artemis. Az Északi sarkkörön túlra, hogy pontos legyek. És segítségre van szükségem egy mentőakcióhoz.

– Észak-Oroszország nem kedvez nekünk – vonta össze szemöldökét Gyökér. – Nem használhatjuk az árnyvédet a sugárzás miatt.

– Ezek a feltételeim – mondta Artemis. – Az ember, akit szándékomban áll megmenteni, az apám. Ha minden igaz, már eleve túl nagy késésben vagyok, úgyhogy tényleg nincs időm egyezkedni.

A sárfi őszintének tűnt. Még Berkenye szíve is ellágyult egy pillanatra. De Artemis Fowlnál sosem tudhatni, mikor őszinte, és mikor szövögeti legújabb cseleit. Gyökér döntő elhatározásra jutott.

– Kezet rá – mondta, s kinyújtotta a magáét.

Kezet fogtak, tündér és ember. Történelmi pillanat.

– Helyes – mondta Gyökér. – És most, Kisgebe, ébreszd föl a nagydarabot, és nyomj le a lidércsiklón egy gyors rendszerellenőrzést!

– És én? – kérdezte Berkenye. – Vissza az őrszolgálatba?

Gyökér kis híján vihogva válaszolt. Még szerencse, hogy parancsnok létére nem engedhette ezt meg magának.

– Jaj, dehogy, százados! Maga a legjobb siklópilótánk. Irány Párizs!