15. fejezet

ÚJRA OTTHON, ÉDES OTTHON!

 

Artemis éppen a bombát vonszolta, amikor a nagy váltás bekövetkezett. A túlcsorduló mágia úgy csapta meg, mint egy rögbi-csatárjátékos, és nyomban térdre is rogyott. Pár pillanatra teljesen túlterhelődtek az érzékszervei, és úgy tűnt, légüres térben próbál meg levegőhöz jutni. A látása tért vissza elsőként, bár a könnyek és a csillagok elhomályosították.

Ellenőrizte a bomba időzítőjét. Még három perce van, feltéve, hogy a mintázat nem bomlik szét. Balra sandított, ahol Qwan és az Egyes Számú visszatértek a varázsláshoz. Amikor a jobb válla fölött hátratekintett, Berkenyét pillantotta meg, amint az utolsó démont próbálja visszatartani. A világ körös-körül vibrálva adta át magát az enyészetnek. Pokoli lárma tombolt mindenütt, és a bűz szinte egybefüggő rétegként ülte meg belül az orrát.

A bomba olyan nehéz volt, hogy Artemis ujjpercei recsegtek-ropogtak, és nem először. Szerette volna, ha Butler is mellette van, mert ő biztos megbirkózott volna a súllyal. Ám a testőr nem volt mellette, és tudta, hogy ha nem jár sikerrel, soha többé nem is lesz. Egyszerűen hangzott a terv: a fennsíkra kellett vinnie a bombát. „A” pontból „B” pontba. Nem volt rajta mit töprengeni.

Aztán leszúrták Berkenyét, és mindjárt sokkal bonyolultabbá vált a terv.

Artemis a szeme sarkából látta, ahogy a penge belefúródik az elflány testébe. Ami még rosszabb volt: hallotta is a szúrás hangját. Tiszta, fémes nyisszanás volt, mint amikor egy kulcs a zárba illeszkedik.

Ez nem lehet igaz, gondolta magában. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, nem vehetik el tőlünk ilyen hamar!

Az a hang, amellyel a kard elhagyta Berkenye testét, még förtelmesebb volt, mint a leszúrást kísérő neszek. Artemis tudta, hogy a sírba is magával fogja vinni azt a neszt.

Abbot kárörömmel nézett le a lányra. – A mágia sem segíthet rajtad, szánalmas kis elf. Nagyon régóta dolgozom ezen a kardon.

Artemis lekuporodott a földre, és minden erejével ellenállt a késztetésnek, hogy odakússzon Berkenyéhez. A mágia nem segíthetett már az elflányon, de talán, ha tudománnyal kombinálja, még elérhet vele valamit. Rákényszerítette magát, hogy máshová nézzen, ne a mély sebből kizubogó vörös vérre. Pinduri Berkenyére a jövőben semmi más nem várt, csak a halál.

A jelenlegi jövőjében. Ám azt a jövőt még meg lehetett változtatni.

Az Egyes Számú és Qwan nem látták a támadást. Megfeszült koncentrációba merülve gombolyították egyik kék kört a másik után. Abbot elindult feléjük. Kardja hegyéről úgy csöpögött a vér, mint egy túlfolyó golyóstollról, pöttyözött vonal vezetett első áldozatától a következőkhöz.

Berkenye kiejtette a száján utolsó szavait. – Artemis! Artemis, segíts!

Artemis ránézett. Egyszer. Röviden. Nem kellett volna. Haldokló barátjának látványa majdnem megzavarta a számolásban. Jelenleg pedig a számolásnál fontosabb nem létezett.

Berkenye úgy halt meg, hogy egyetlen barát sem fogta a kezét.

Artemis érezte, ahogy eltávozik – ezt a képességet is a mágiának köszönhette. Tovább számolt, és letörölte a könnyeket az arcáról.

Számolj! Ne törődj semmi mással!

Artemis felállt, és lassan odasétált elbukott barátjához. Abbot látta, hogy odamegy. A fiú felé emelte a kardja hegyét.

– Te leszel a következő, sárfiú! Először a varázslók, aztán te. Ha végre te is eltűnsz, minden visszatér a régi kerékvágásba.

Artemis nem figyelt rá, csak bólogatott a számolás ritmusára, és próbálta nem elsietni. Pontosnak kell lennie, vagy minden elvész.

Abbot a könyökével tört magának utat Qwan és az Egyes Számú közé.

Annyira a mágiára figyeltek, hogy jóformán nem is észlelték a jelenlétét.

Mindössze kétszer kellett lesújtania mágikus kardjával, és el is végezte a feladatát. Az Egyes Számú hátraesett, ujjaiból még mindig kék mágia gomolygott kifelé. Qwan csak azért nem rogyott össze, mert Abbot kardjának hegye fent tartotta.

Artemis nem nézett Berkenye szemébe. Nem volt rá képes. Ehelyett kihámozta a kezéből a pisztolyt, és más irányba állította.

Óvatosan! Az időzítésen múlik minden.

Abbot kirántotta a kardját Qwan mellkasából, mire az apró test élettelenül omlott a földre. Három halott mindössze annyi idő alatt, amíg egy ember beköti a cipőfűzőjét.

Artemis próbálta figyelmen kívül hagyni az utolsó nyögések hangjait és a talaj ropogását, amelyek arról árulkodtak, hogy Abbot felé közelít.

Nem mintha a démon titkolni akarta volna.

– Visszajöttem, ember. Lássuk, meg tudsz-e fordulni időben!

Artemis megnézte, vannak-e lábnyomok Berkenye körül a vulkáni talajon. Sokat látott, de csak kettő volt állandóan egymás mellett – ott, ahol Abbot állt a lesújtás pillanatában. Közben mindvégig számolt, és fejben tartotta a számításait.

Negyven számolás alatt másodpercenként egy órát, aztán lelassul, és nyolcvan számolás alatt másodpercenként nyolcvanat jelez, végül egy kicsit visszaugrik az időben, és két számolás alatt másodpercenként egy percet halad. Aztán mindez ismétlődik.

– Lehet, hogy téged megtartalak – kuncogott Abbot, és megbökdöste a fiú hátát a kardjával. – Klassz lenne egy embert tartani házi kedvencként.

Taníthatnék neked néhány trükköt.

– Nekem is van egy trükköm számodra – közölte Artemis, és lőtt egyet a pisztolyból.

A lövedék elhagyta a csövet, és – Artemis kalkulációjának megfelelően – az egy perccel korábbi múltban csapódott be. Elhalványodott a jelenből, és pont időben jelent meg a múltban ahhoz, hogy eltalálja Abbot kísérteties alakját, éppen, amikor felemelte a kardját, hogy beledöfje Berkenyébe.

Az egy perccel korábbi Abbot felemelkedett, és nekicsapódott a kráter falának.

A jelenkori Abbotnak csak annyi ideje volt, hogy kimondja: – Mi történt? – Aztán egyszer csak eltűnt a létezésből, és egy meg nem valósult lehetőséggé vált.

– Nem ölted meg a barátaimat – jelentette ki Artemis, habár csak magában beszélt. – Sohasem történt meg.

A fiú idegesen nézett le. Berkenye eltűnt. Hála Istennek!

Elég volt egy sandítás, hogy felmérje: Qwan és az Egyes Számú újra a mágikus körben áll, mintha mi sem történt volna.

Persze hogy nem. Semmi sem történt.

Artemis az emlékre összpontosított. Elképzelte, ahogy Abbot a levegőben forog. Mágiába burkolta az emléket, hogy megőrizze.

Jegyezd meg! – figyelmeztette magát. Amit az imént tett, azt nem kellett megtennie, így nem is történt meg. Valójában természetesen megtette. Az ilyen gubancokat a lehető leghamarabb el kellett felejteni, hogy az ember megőrizze a józan eszét, de Artemis szinte elviselhetetlennek tartotta a gondolatot, hogy bármelyik emlékéről is lemondjon.

– Hé! – szólalt meg egy hang. – Nincs semmi dolgod, Artemis?

Berkenye volt az. Éppen gúzsba kötötte Abbotot Artemis bakancsának fűzőjével.

A fiú csak nézte és mosolygott. Még mindig marta belülről a lány halálának látványa, de hamar elhalványította a jelenléte fölött érzett öröme.

Az elflány felvonta a szemöldökét Artemis mosolya láttán. – Artemis, fel tudnád végre vinni azt a dobozt a fennsíkra? Egyszerű kis terv.

Artemis még mosolygott egy darabig, aztán megrázta magát. – Igen.

Persze. Fel kell tenni a dobozt a fennsíkra.

Berkenye meghalt, és utána mégis élt.

A fiú tenyere még bizsergett a pisztolytól, amelyet pár pillanattal korábban még fogott, vagy nem fogott.

Ennek még lesznek következményei, gondolta magában. Minden változásnak, amit az időben véghez viszünk, hatása lesz. De akármi is lesz a következmény, el fogom viselni, mert a másik lehetőség túl borzalmas.

Visszatért a küldetéséhez, és végigvitte a bombát az utolsó métereken a fennsíkig. Letérdelt, vállával megtámasztotta az aktatáskát, és odahajította a bombát Qwan és az Egyes Számú lába közé. Az ördögfi észre sem vette, hogy a fiú ott van. A kis mágustanítvány szeme színtiszta kék volt a mágiától, buzgott benne a varázserő. Felizzottak a mellkasán lévő rúnák, aztán mozogni kezdtek, kígyó módjára tekeregtek felfelé a nyakán, és elvarázsolt, örvénylő-forgó tűzijátékként bomlottak ki a homlokán.

– Artemis! Itt elkelne segítség!

Berkenye kiáltott oda neki, miközben megpróbálta átgurítani Abbot öntudatlan testét a fennsík peremén. A démon egyik szarva minden forgásnál beleakadt a talajba, így egyenetlen kis barázdát szántott vele.

Artemis odabaktatott hozzá. Még mindig sajgott a lába a mászástól és a leereszkedéstől. Megragadta a démon egyik szarvát, és húzni kezdte.

Berkenye fogta a másikat.

– Lelőtted? – kérdezte a fiú.

Az elflány vállat vont. – Nem tudom. Talán. Egy darabig nagyon ködös volt a levegő. Biztos az idővarázslat miatt.

– Biztos – hagyta rá Artemis, és megkönnyebbült, hogy Berkenye nem emlékszik semmire. A halálra senkinek sem szabad emlékeznie, bár a fiú azért kíváncsi lett volna rá, mi következett utána.

Az idő minden irányba áramlott, kifelé is. Akárhogy is lesz, egy biztos: Hübrasz nem marad sokáig a helyén. Vagy az idővarázslat fogja darabokra szaggatni, vagy Qwan befogja a bomba energiájának egy részét, és visszaviszi őket a Földre. Artemis és Berkenye behúzták Abbotot a körbe, majd odagurították Qwan lába elé.

– Bocs, de eszméletlen. Ha nem így lenne, meghalt volna –

mentegetőzött az elflány.

– Nála nem könnyű dönteni – hagyta jóvá az idős mágus, és megfogta Abbot egyik szarvát.

Artemis megragadta a másikat, és együtt térdeplő pozícióba húzták fel a falkavezért. Immár öten alkották a mágikus kört.

– Reméltem, hogy lesz öt varázslónk – morogta Qwan. – Egy varázsló, egy tanítvány, egy elf, egy ember és egy horkoló egoista barom kicsit más felállás, mint amit elképzeltem. Némileg megbonyolítja a dolgokat.

– De mit tehetünk? – kérdezte Artemis.

A mágusmester megborzongott, és hirtelen úgy látszott, mintha egy kék filmréteg került volna a szeme elé.

– O’korni! – szitkozódott. – Ez az ifjú nagyon erős! Nem sokáig tudom visszafogni. Ha még két percig fennáll ez a helyzet, megolvasztja az agyat a koponyánkban. Egyszer már láttam ilyet. A fülön keresztül buzogtak kifelé a váladékok. Borzalmas.

– Qwan! Mit tegyünk?

– Bocsánat. Kissé feszült vagyok. Jól van. Elmondom, minek kéne történnie. Fel kell emelnem a kört az ifjú segítségével. Amikor a szerkezet felrobban, mágiává alakítom az energiáját. Pinduri százados, te felelsz az érkezési helyért. Artemis, te felelsz az időpontért.

– A helyért? – kérdezett vissza Berkenye.

– Az időpontért? – értetlenkedett Artemis.

Qwan olyan erősen szorította meg Abbot szarvát, hogy az nyikorgó hangot adott. – Tudod, hogy hová megy ez a sziget, Berkenye… Képzeld magad elé a helyet! Artemis, hagyd, hogy a saját időd magához vonzzon!

Hadd húzzon magához! A mi időnkbe nem mehetünk vissza. Az akkora zűrzavart okozna, hogy a bolygó valószínűleg alacsonyabb röppályára állna, és minden megsülne rajta.

– Ezt elfogadom – mondta Artemis. – De hogyan hagyjam, hogy magához húzzon? Nem tudnál inkább tényeket és a számokat mondani? Mi van a röppályákkal? A térbeli koordinátákkal?

Qwan kezdett transzba esni. – Semmi tudomány. Csak mágia van.

Érezz rá a hazavezető útra, Artemis Fowl!

A fiú háborogva ráncolta a homlokát. Elvétve fordult elő, hogy bármire is ráérzett. Azok az emberek, akik mindenféle tudományos megerősítés nélkül ráéreztek dolgokra, hamar nincstelenül vagy holtan végezték. Csakhogy ezúttal nem maradt más választása.

Berkenyének sokkal könnyebb dolga volt. Az ő életéhez mindig hozzátartozott a mágia. A főiskolán azt választotta „B” szaknak, és minden TÜN-tisztnek rendszeres mágia-továbbképzésen kellett részt vennie a szolgálati ideje alatt. Pár másodpercre kék szikrák borították be a szemét, és belső varázsereje újabb kék kört adott hozzá a körülötte pulzáló energiamezőkhöz.

Vizualizáld! – parancsolta magának Artemis. Lásd, hová akarsz menni, vagyis, hogy mikor akarsz megérkezni.

A fiú igyekezett eszerint cselekedni, de jóllehet, benne volt a mágia, nem tartozott hozzá. A tündérek teljesen belefeledkeztek a varázslatba, Artemis Fowl viszont csak a lábuknál lévő bombát nézte, és nem győzött ámulni azon, hogy épp a felrobbanására várnak.

Kicsit elkéstél a kételyekkel. Végül is az egész „fogjuk be a robbanás erejét a varázslathoz” a te ötleted volt.

Igaz, hogy korábban neki is sikerült néhány szikrát előidéznie. Ám az más volt: akkor gondolkodás nélkül csinálta, és a szikrák széles gesztikulációként kísérték a mondanivalóját. Most azonban az ő mágiáján is múlott a szigeten élők életben maradása.

Artemis egyenként végignézett a varázskörben állókon. Qwan és az Egyes Számú természetellenes gyorsasággal vibráltak. Kék lett a szemük, és a jelek mini ciklonokként kavarogtak a homlokukon. Berkenye varázsereje szabadon áradt ki az ujjai hegyéből, és jóformán folyékony kék fénybe burkolta a kezét. Abbot még mindig öntudatlan állapotban volt, de az ő szarva is kéken izzott, és folyamatosan áramlottak belőle a kék szikrák.

Úgy zuhogtak a varázslókör tagjaira, mint a speciális effektek a rockbandák koncertjein. Az egész jelenet tökéletesen illett volna egy zenei videóba.

A sziget haláltusáját vívta körülöttük. Az időalagút fokozatos lebomlása közben egyre nagyobb darabokat szippantott magába a vidékből.

Az erő szikrázó karikái összeolvadtak körülöttük, és mágikus félgömbbe rendeződtek. Nem volt tökéletes – a körök felszínét hézagok szabdalták, és az egész szerkezet összeomlásával fenyegettek.

Az én készülékemben van a hiba, állapította meg Artemis. Nem működöm együtt velük.

A fiú érezte, hogy a pánik kerülgeti. Valahányszor ilyen érzéssel küzdött, megparancsolta az agyának, hogy váltson sebességet, és kapcsoljon meditatív üzemmódba. Most is ezt tette, és hamarosan lecsillapodott a szívverése, fokozatosan elenyészett a körülötte levő téboly.

Egyetlen dologra koncentrált: Berkenye kezére a kezében. A lány ujjai élettől és energiától duzzadva fonódtak az ujjai köré. Amikor megrándultak, mágikus csápok tekeregtek fel Artemis karjába. A fiú lehiggadt állapotában sokkal befogadóbb volt, és az elflány mágiája saját mágiáját is előcsalogatta agya rejtett szegleteiből. Érezte, ahogy a varázserő végigperzseli idegszálait, betölti az egész testét, majd egy másik síkra emeli a tudatát.

Eufórikus élmény volt. Artemis rájött, hogy olyan területek aktiválódnak az agyában, amelyeket az emberiség évezredek óta nem használ. Ráébredt, hogy valamikor régen az emberek is alkalmaztak mágiát, de elfelejtették, hogyan kell.

Készen álltok? – kérdezte Qwan, bár nem hangosan. Ismét megosztották egymással a tudatukat, mint korábban az alagútban. Csakhogy ez tisztább élmény volt, mintha digitális jelek léptek volna ósdi rádióhullámok helyébe.

Igen, felelték a többiek, és a gondolatok hullámai egyfajta mentális harmóniában csendültek össze. Emellett viszont diszharmónia és küszködés is szövődött az erőtérbe.

Nem elég, tépelődött Qwan. Nem tudom lezárni a félgömböt. Több kell Abbotból.

A többiek minden erejüket beleadták, de nem voltak képesek több mágiát kicsikarni magukból. Abbot mindnyájukkal végezni fog álmában.

Hahó, ki van ott? – kérdezte egy új hang, amely váratlanul érkezett a zárt mágikus körbe, és még azt is meglepte, aki először vett részt ilyenben.

A hanggal együtt egy sor emlék is érkezett. Véres összecsapás, árulás, és ugrás egy tomboló vulkánba.

Queffor? – kérdezte Qwan. Te vagy az, fiú?

Qwan? Lehetséges, hogy te volnál az? Te is csapdába estél?

Queffor. A démonmester tanítványa, akit Abbot még a Földön rántott magával a tűzhányóba. Qwan azonnal rájött, mi történhetett.

Nem! Újra beléptünk a mágikus körbe. Szükségem van az erődre.

Most!

Ó istenek! Qwan mester! Mennyit vártam rád! El sem hinnéd, mit összezabál ez a démon.

Erőt, Qweffor! Most azonnal! A végén majd beszélhetünk.

Ó, persze, bocsánat. Milyen jó újra hallani egy varázsló gondolatait!

Ennyi idő után már azt hittem, hogy…

Erőt!

Bocs. Megy.

Pár pillanattal később hatalmas energialöket rázkódtatta meg a kört. A varázslatos félgömb bezárult, és szilárd fénypajzzsá változott. Qwan egy kisebb erőnyalábot átirányított a bombához, és beburkolta vele. Magas füttyentés hallatszott a kis aranygömbből.

Magas C, tűnődött Artemis szórakozottan.

Koncentrálj! – utasította Qwan. Vigyél minket a te idődbe!

Artemis a legfontosabb dolgokra gondolt, amelyeket maga mögött hagyott, és rá kellett ébrednie, hogy azok mind személyek. Anya, apa, Butler, Kisgebe és Tőzeg. A lényegesnek tartott tárgyak most egyáltalán nem jelentettek semmit. Leszámítva talán az impresszionista műalkotásokból álló gyűjteményét.

Hagyd a művészetet, Artemis! – szólt rá Berkenye. A végén még a huszadik században kötünk ki!

A tizenkilencedikben, helyesbített a fiú. De felfogtam, amit mondasz.

Úgy tűnhet, hogy ez a civódás rengeteg időt felemésztett, ám valójában minden szinte egyszerre történt. Millió üzenetet közvetítettek egymás felé az összes létező érzékszervükkel, a mágia ösvényein keresztül, amely mellett a száloptikás kábelek legfeljebb annyira látszottak hatékonynak, mint zsinegre fűzött konzervdobozok. Emlékek, vélemények és titkok lepleződtek le a mágikus kör résztvevői között.

Érdekes, állapította meg Artemis. Ha ezt valahogy újra elő tudnám állítani, forradalmasíthatnám a kommunikációs bizniszt.

Szobor voltál? – kérdezte Qweffor. Helyesen értelmezem?

A kör közepén lévő bomba időzítője lassan a nulla felé ketyegett. Az utolsó órát egyetlen másodperc alatt pergette le. Amikor a számláló elérte a nullát, jeleket küldött a különféle gyújtószerkezeteknek, köztük három nullavezetőre is, és végül eljutott a bombához is, amely egy kisebb televízió méretű, műanyag tokba volt rejtve.

Tessék, megvan! – küldte az üzenetet Qwan.

A bomba felrobbant, és a fém aktatáskából millió szuperszonikus dárda lett. A belső pajzs megállította a dárdákat, de elnyelte kinetikus energiájukat, és hozzáadta azt a külső pajzshoz.

Látom, gondolta Artemis lenyűgözve. Lenyűgöző.

Valahogy tényleg látta. Egyfajta oldalirányú látást nyert, amely mindenkinek lehetővé tette, hogy a saját ütemében kövesse az eseményeket, a számára megfelelő szemszögből. Azt is lehetővé tette, hogy a fiú elméje a saját bolygója idejére koncentráljon, de közben értékelni is tudja a látványt.

Artemis úgy döntött, hogy kivezeti a harmadik szeme látását a körből.

Akármi is készülődött a szigeten, biztosan lehetett tudni, hogy szép látvány lesz.

A robbanás egy elektromos vihar erejét hozta létre egy négy fős sátor méretű helyen. Azon a téren belül mindennek el kellett volna párolognia, de a kis aranygömb megtartotta a lángot és a lökéshullámokat.

Abban kavarogtak, és több helyen ki is lyukasztották. Ahol ez megtörtént, a kóbor erő odavándorolt a kék energiagyűrűkhöz, és úgy tapadt hozzájuk, mint a felhőtől a talajig húzódó villám fénye.

Artemis figyelte, ahogy a villámok némelyike átfúrja a testét, és kijön a túloldalán. Mégsem sebesült meg, épp ellenkezőleg, úgy érezte, mintha feltöltődött és megerősödött volna.

Qwan igéje engem is megóv, gondolta. Egyszerű fizika… az energia elpusztíthatatlan, ezért átalakítja mágiává.

Lebilincselő látvány volt. A bomba energiája táplálta a mágiát a körben, míg az örvénylő narancsszín izzást meg nem szelídítették a kék lángok. A varázslat felszívta és átalakította a bomba erejét. A gyűrűk vakító kék fénnyel izzottak fel, és a kör belsejében lévő figurák mintha színtiszta erőből álltak volna. Testetlenül csillogtak, ahogy a megfordított idővarázslat bekebelezte őket.

A kék körök hirtelen még nagyobb erővel kezdtek lüktetni, és végül egy mágikus lökéshullámot küldtek a szigetbe. Az áttetsző erő szökőárként terjedt a felszínen és alatta. Egyik lökés követte a másikat, amíg az átlátszóság ki nem terjedt a kráteren kívülre. A faluban maradt démonok úgy láthatták messziről, mintha a mágia felfalta volna a tűzhányót. A semmi minden egyes lüktetéssel tovább terjedt, és ahol korábban szilárd talaj volt, már csak csillámló arany szikrák maradtak.

A dematerializáció elérte a tengerpartot, majd azt a tízméteres szakaszt is az óceánból, amely a szigettel együtt átkerült az új helyre. Hamarosan semmi sem maradt Hübraszból, pusztán a mágia köre, amely kéken lebegett Limbo vörösen fodrozódó csillagközi terében.

Qwan a többiek felé nyúlt.

Koncentráljunk! Artemis és Berkenye, vigyetek minket haza!

A fiú megszorította az elflány kezét. Ennél közelebb nem is kerülhettek volna egymáshoz. Az elméjük is eggyé vált.

Artemis megfordult, és kék szemével a barátjára nézett. Az elflány visszanézett rá, és elmosolyodott.

– Emlékszem – mondta Berkenye hangosan. – Megmentettél.

Artemis visszamosolygott. – Soha nem történt ilyen – válaszolta.

Ekkor az elméjük és a testük szubatomi szintre bomlott le, majd messzire szállt onnan galaxisokon és évezredeken keresztül.

Az időből és a térből hiányzott minden felismerhető forma. Távolról sem olyan volt, mint egy léghajó-utazás, ahol az ember egyszer csak felkiált: „Nézd, ott a huszonegyedik század! Abba tegyetek le minket!”

Minden benyomásokból és érzésekből állt. Artemis kénytelen volt kizárni a vele utazó több száz démon vágyait, mert a saját belső iránytűjére kellett koncentrálnia. Az elméje sóvárog a saját tere és ideje után, neki pedig nincs más dolga, csak hogy kövesse.

Enyhe melegségre emlékeztető sóvárgás ébredt benne, amikor a saját ideje felé fordította a fejét.

Rendben, szólalt meg Qwan. Indulj el a fény felé!

Ez valami vicc? – kérdezte Artemis.

Nem, vágta rá az idős varázsló. Nem tréfálkozunk, amikor több száz élet forog kockán.

Okos irányelv, jegyezte meg magában Artemis, és a fény felé fordult.

Berkenye arra koncentrált, hogy letegye valahová a szigetet.

Hihetetlenül könnyűnek találta a feladatot. Sok kellemes, repüléssel kapcsolatos emléket dédelgetett magában, és most elképesztő tisztasággal fel tudta őket idézni. Felrémlett előtte egy iskolai kirándulás arra a helyre,

ahol korábban Hübrasz volt. Lelki szemei előtt látta a hullámzó, aranysárgán fénylő tengerpartot a nyári napsütésben. Látta a fényt megcsillanni egy delfin kékesszürke hátán, ahogy az állat áttörte a hullámokat, hogy találkozzon a tündérlátogatókkal. Látta, milyen ezüst pöttyök tarkítják a feketeséget azon a ponton, amelyet az emberek Szent György-csatornának hívtak. Az emlékek fénye megmelengette az arcát.

Jó, érkezett Qwan üzenete. Gyerünk…

Tudom. Gyerünk a fény felé.

Artemis próbálta megfogalmazni magában az élményt, hogy megörökíthesse majd a naplójában. Rendkívül nehéznek találta – teljesen új volt számára.

Azt hiszem, csak a saját időm megtalálására fogok koncentrálni, határozott magában.

Jó ötlet, gondolta Qwan.

Szóval szoborrá változtattad magad? Qweffor folytatta a faggatózást, megpróbált lépést tartani a fejleményekkel.

Ó, az ég szerelmére! – morgott Qwan. Nézd meg magad! Azzal átküldte a tanítványának az erre vonatkozó emlékeket.

Az alagútban tartózkodók mozifilmhez hasonlóan nézhették végig az időcsatorna keletkezésének történetét, tízezer évvel korábbról.

Elméjükkel észlelték az aktív vulkán kürtője fölött lebegő hét varázslót egy forróságtól védelmező mágikus gömb közepén. Sokkal nagyobb hatást gyakorolt rájuk, mint az improvizált mágikus kör, amelynek Artemis az imént szemtanúja volt. Az ősi mágusokból hatalom és önbizalom sugárzott, már-már földöntúlian elegáns köpenyt viseltek. A mágikus kört tulajdonképpen színes fények alkották, amelyek gömb alakba rendeződtek.

Sőt mi több, össze sem kellett koszolniuk a lábukat a hamuval, hiszen hét méterrel a vulkán szája fölött libegtek. Mély basszushangon kántáltak, és egymás után hányták a mágikus villámokat a magmába, amíg az bugyogni és kavarogni nem kezdett. Mialatt a mágusok a tűzhányót próbálták feléleszteni, Abbot és társa, Bludwin előbújtak egy magasabban fekvő sziklakiszögellés mögül. Bár a démonbőr jól bírta a forróságot, róluk szinte szakadt az izzadság.

A szabotőrök meg sem álltak annyi időre, hogy felmerülhessen bennük, milyen ostoba és szűklátókörű tervet kovácsoltak, hanem előugrottak a sziklataréj mögül, és rátámadtak a körre. Bludwin, akit egyformán sújtott az együgyűség és a szerencsétlenség, egyetlen varázslót sem talált el, hanem nagy kapálózás közepette azonnal elmerült a sziszegő lávában. Teste becsapódása kissé megemelte a felszíni láva hőmérsékletét, nem jelentős mértékben, csak éppen annyira, hogy megrontsa a varázslatot.

Abbot megragadta Qweffort, és kivonszolta a körből, egészen a vulkán pereméhez. A falkavezér bőre azonnal gőzölögni kezdett, és szegény Qweffor, aki még mindig a varázslat hatása alatt állt, egy újszülött tehetetlenségével nyomódott össze a súlya alatt.

Az egész a legrosszabbkor történt. A mágia közben már elszabadult a vulkánban, és a varázslók éppúgy nem tudták volna megállítani, mint ahogy egy egér sem tudja visszatartani a tenger hullámait.

Varázserőtől átjárt, vaskos lávaoszlop tört fel a vulkánból, vörösen, narancssárgán és fenségesen, egyenesen bele a levegőben függő, fordított, mágikus kék üstbe. A varázslók eltorzult arccal és nyilvánvaló kétségbeeséssel próbálták színtiszta erővé változtatni az olvadt sziklát, és visszafelé pumpálták az energiát a földbe.

Abbotot és Qweffort egyszerre ragadta magával a láva és a mágia visszasodródása. Qweffor, aki már test nélküli, elvarázsolt állapotba került, egyszer csak démon formájú csillaghalmazzá változott, amely aztán Abbot testébe szívódott. A falkavezér úgy gyötrődött, mintha haláltusáját vívná, kis híján letépte a saját bőrét, aztán elborította a mágia áradata, és eltűnt.

A varázslók a lehető legtovább tartották fenn a bűvöletet, egészen addig, amíg a sziget nagy része át nem került egy másik dimenzióba. A láva azonban tovább buzogott felfelé a föld mélyéből, és a mágikus kör megtörése után nem bírták tovább visszatartani brutális erejét. Úgy sodorta félre őket, ahogy egy medve csapja le a körülötte zizegő rovarokat.

A megzavart varázslók szabálytalan spirál alakban repültek a levegőben, lángoló köpenyükből füst kígyózott utánuk. A sziget eltűnt, a mágia elfogyott, és az óceán éhesen várta odalent, hogy összezúzhassa a mágusok csontjait. Egyetlen esélyük maradt a menekülésre. Qwan előhívta mágikus ereje utolsó szikráit, és a vízköpőigét alkalmazta. A legalapvetőbb, legelemibb varázslatot. A mágusok megdermedtek a levegőben, és lebucskáztak az alattuk hömpölygő hullámok közé. Az egyikük azonnal meghalt, amikor letört a feje, két másik a végtagjait veszítette el, a többieket pedig a sokk ölte meg. Egyedül Qwan maradt életben, mert ő tudta, mi vár rá. Lesüllyedtek a Szent György-csatorna mélyére, ahol szoborként sok ezer évig szolgáltattak menedéket tengeri pókok számára.

Sok ezer évig, gondolta magában Qweffor. Lehet, hogy mégsem jártam olyan rosszul, amikor az erőm átköltözött Abbotba.

De hol van most Abbot? – kérdezte gondolatban Artemis.

Bennem van, felelte a tanítvány. Próbál kijutni.

Remek, gondolta Qwan. Úgyis váltanék vele néhány szót.

Ezúttal igen fájdalmas volt a testet öltés folyamata. Mérhetetlen veszteségérzet járta át Artemist, amikor el kellett szakadnia több ezer másik tudattól. Életében először teljes valójával tartozott valahová. Mindenkit ismert, és a többiek is ismerték őt. Egy megfogalmazhatatlan kötelék örökké meg fog maradni közöttük, még ha a többiek emlékei kezdtek is rohamosan feledésbe merülni.

Artemis úgy érezte magát, mint egy hatalmas sebtapasz, amelyet egy óriás végtagjáról téptek le, és ledobtak a földre. Reszketve feküdt a talajon.

Olyan jó érzés volt megosztani a tudatát másokkal, hogy most mintha több érzéke is csődöt mondott volna, köztük az egyensúlyérzéke is. Kinyitotta a szemét, és hunyorogva nézett körül a verőfényben.

Napfény! A Földre kerültek. Azt viszont még nem tudhatta, hová és milyen korba.

A hasára fordult, majd nagy nehezen négykézlábra emelkedett. A többiek is ott feküdtek a kráterben, a nyögések és hörgések alapján hozzá hasonlóan kába állapotban. Artemis egyre jobban érezte magát, leszámítva a bal szemébe időnként belenyilalló, metsző fájdalmat. Élesen látott, bár kissé sárgán, mintha világos lencséjű napszemüveget viselt volna. A katonás Berkenye már lábra is állt, és igyekezett felköhögni a hamut a tüdejéből. Miután nagyjából kitisztultak a légútjai, felsegítette a földről Artemist.

Rákacsintott a fiúra. – Hihetetlen! Megcsináltuk! Artemis bólintott. –

Lehet. – A kacsintás az elflány bal szemére vonta a figyelmét. A jelek szerint nem sikerült átalakulás nélkül visszajutniuk az időalagúton.

– Nézz rám, Berkenye! Észreveszel rajtam valami változást?

– Ugye nem megint a pubertásról akarsz faggatni? – kérdezte a lány mosolyogva, aztán észrevette…

– A szemed! Megváltozott. Az egyik kék, a másik világosbarna.

Most a fiú is elmosolyodott. – Neked is. Úgy látszik, az egyik szemünk felcserélődött. Eddig úgy tűnik, csak a szemünk.

Berkenye eltöprengett, aztán kezével végigsimított a fején és a testén.

– Minden a helyén van, szerencsére. Leszámítva, hogy az egyik szemem emberi lett.

– Járhattunk volna rosszabbul – közölte Artemis. – Utazhattál volna Tőzeggel is.

A lánynak megrándult az arca. – Most, hogy említed…

Kék pötty izzott fel Berkenye új szemgolyójában, amelytől kisebb méretűnek látszott.

– Ez azért jobb. Már azt hittem, megvakulok a fejfájástól. A te új szemed meg biztosan túl kicsi. Miért nem igazítod meg az újonnan szerzett varázserőddel?

Artemis megkísérelte. Behunyta a szemét, és koncentrált. De nem történt semmi.

– Úgy látszik, nem sikerült teljesen beépítenem. Ami volt, az elfogyott az átugrás során.

Berkenye gyengén rácsapott a fiú vállára. – Lehet, hogy átadtad nekem. Én pompásan érzem magam! Az időalagút mágikus iszapfürdőként hatott rám. Talán nem is baj, hogy elvesztetted a varázserődet. A népemnek másra sincs szüksége, mint egy mágiahasználó bűnözőzsenire a felszínen.

– Kár! – sóhajtott Artemis. – Végtelen lehetőségek nyíltak volna meg előttem.

– Na gyere! – Az elflány a kezei közé fogta a fiú fejét. – Hadd igazítsam meg.

Kékes fénnyel izzott fel az ujja begye, és Artemis érezte, ahogy az új szeme kissé megnő a szemüregében. Legördült egy könnycsepp az arcán, és megszűnt a fejfájása.

– Kár hogy nem tudtam magamnak megcsinálni. Varázserőt birtokolni még ilyen rövid időre is…

– Mágikus élmény volt?

Artemis elmosolyodott. – Pontosan. Köszönöm, Berkenye.

Az elflány viszonozta a mosolyt. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek azért az emberért, aki megmentette az életemet.

Qwan és az Egyes Számú is talpra álltak. Az idős varázsló próbálta leplezni önelégültségét, a fiatalabb pedig kísérletező, puhatolózó mozdulatokkal ingatta a farkát.

– Soha nem tudhatjuk, mit tesz velünk egy időalagút – magyarázta. –

Legutóbb az egyik ujjam felét elvesztettem. Az volt a kedvenc ujjam.

– Az én alagutamban ilyen nem fordulhat elő – közölte Qwan. – Az enyémek műalkotások. Ha a többi varázsló is életben maradt volna, most kitüntetnének. Tényleg, hol van Qweffor?

Qweffor derékig merült egy hamukupacba, fejjel előre. Qwan és az Egyes Számú a csizmájánál fogva kihúzták. Egy darabig köpködve és horkantgatva ült a földön.

– Kérsz egy zsebkendőt? – kérdezte az Egyes Számú. – Szörnyű, mennyi hamu és takony ömlik kifelé az orrodon.

Qweffor megdörzsölte a szemét a kézfejével.

– Fogd be, Tökmag!

Az Egyes Számú hátralépett egyet, de ez nem bizonyult elégnek.

– Tökmag? – visította. – Te nem Qweffor vagy, hanem N’zall!

– Abbot! – ordította a démon, majd kinyújtotta a kezét, és a nyakánál fogva felemelte az Egyes Számút. – Abbotnak hívnak.

Mielőtt még egy szót szólhatott volna, Berkenye előkapta és beröffentette a pisztolyát.

– Engedd el, Abbot! – kiáltott rá. – Nem menekülhetsz. Nincs hová. A te világodnak vége van.

A korábbi falkavezér elsírta magát. – Tudom, hogy vége van. Ez a nyamvadt töpörtyű elvette tőlem. Ezért az életével fog fizetni!

Berkenye elengedett egy figyelmeztető lövést Abbot feje fölött. – A következő a szemeid közé fúródik, démon!

Abbot feljebb emelte az Egyes Számút, és pajzsként használta. –

Gyerünk, most lőj, elf! Szabadíts meg mindkettőnket a szenvedéstől!

Az Egyes Számú gyors változáson ment keresztül. Eleinte csak szipákolt – rá jellemző módon aztán felszáradtak a könnyek az arcán, és szilajabbá vált a tekintete.

Valahányszor jobbra fordulnának a dolgok, Abbot mindent tönkretesz, gondolta magában. Annyira elegem van ebből a démonból! Bárcsak eltűnne!

Nagy áttörés volt ez az Egyes Számú életében. Egészen addig, ha szorult helyzetbe került, azt kívánta, bárcsak ő maga tűnne el. Most először vágyott arra, hogy valaki más tűnjön el. Nála is elérkezett a pillanat, amikor elege lett az egészből, ezért sikerült megtörnie az évtizedek alatt kondicionálódott mintát, és visszaszájalt Abbotnak.

– Qwefforral akarok beszélni – mondta remegő hangon.

– Qweffornak vége! – jelentette ki a falkavezér, és nyála az Egyes Számú nyakára fröccsent. – Csak a varázsereje maradt itt. Ami már az én varázserőm!

– Qwefforral akarok beszélni! – ismételte a túsza kissé emeltebb hangon.

Abbot számára ez az engedetlenség volt az utolsó széllökés, amely fellebbentette a törpe-farsliccet. Bár megfosztották a földjétől és a szolgáitól, úgy döntött, hogy nem fogja tűrni egy ördögfi arcátlanságát.

Feldobta az Egyes Számút, megpörgette a levegőben, aztán amikor leérkezett, megragadta a vállát. Az ördögfi szemtől szemben találta magát a falkavezérrel. A démonszarvak a fülét horzsolták. Abbot szeme vadul kigúvadt, fogairól patakzott a nyál.

– Nem sok maradt hátra az életedből, Tökmag!

Ha Abbot jobban odafigyelt volna a foglyára, észrevehette volna, hogy kékké vált szeme, és a testén lévő jelek csillogva fényleni kezdenek. Abbot viszont szokás szerint csak saját magával volt elfoglalva.

Az Egyes Számú nagy nehezen kiszabadította a kezét, és megfogta Abbot szarvát.

– Hogy merészeled? – förmedt rá a falkavezér hitetlenkedve. Egy démon szarvát megérinteni felért egy párbajra való kihívással.

Az Egyes Számú belenézett fogva tartója szemébe. – Azt mondtam, hogy Qwefforral akarok beszélni!

Abbot azért hallotta meg, mert a mondat nem az Egyes Számú hangján harsant. Mágiával telített hang volt, átitatta a hatalom, amelynek nem lehetett ellenszegülni.

Abbot pislogott néhányat. – Én… ohm… megnézem, bent van-e.

Késő volt már az engeszteléshez: az Egyes Számú nem fogta vissza kiszabadult varázserejét. A szarvakon keresztül mágikus szondázást végzett Abbot agyában. A szarvak élénk kéken világítani kezdtek, és jókora darabok töredeztek le róluk.

– Vigyázz a szarvaimra! – figyelmeztette Abbot elhomályosuló szemmel, egyre aléltabban. – A hölgyek imádják őket.

Az Egyes Számú addig kutakodott a falkavezér fejében, amíg rá nem bukkant az egyik sötét sarokban alvó Qwefforra, azon a területen, amelyet a tudósok limbikus rendszernek neveznek.

Az a gond, vélte az ördögfi, hogy egy fejben általában csak egyvalaki tudatának jut hely. Abbotnak ki kell költöznie innen.

Így ezzel az ösztönös tudással és szinte nulla tapasztalattal az Egyes Számú addig táplálta Qweffor tudatát, amíg az tágulni nem kezdett, és el nem foglalta az egész agyat. Nem sikerült tökéletesen kiűzni Abbot tudatát a fejből, ezért Qweffor a későbbiekben hajlamos volt a rángásokra és arra, hogy belei nyilvános helyeken engedték ki tartalmukat – amely szindrómát később Abbot Bosszújának nevezték el. De legalább többé-kevésbé ura volt egy testnek.

Több évvel és három mélyreható vizsgálattal később a tündérmágusoknak sikerült egy alacsonyabb létformában rekonstruálniuk Abbot tudatát. Egész pontosan egy tengerimalacban. Abbot elméje lassan megszállta a tengerimalac tudatát. A mágusgyakornokok sokszor szórakoztak azzal, hogy apró kardokat dobáltak a malac ketrecébe, és jókat röhögtek azon, ahogy az állat megpróbálja felszedegetni őket.

Qweffor pislogott Abbot szemével.

– Köszönöm, Egyes Számú – szólalt meg, és lerakta a kisebb varázslót a földre. – Mindig sokkal erősebb volt nálam, de most eltűnt. Szabad vagyok… – Qweffor az új karját tanulmányozta. – És még izmaim is vannak!

Berkenye leengedte a pisztolyt, és a combjára támasztotta a kezét.

– Most már elég legyen. Ugye nem várható újabb meglepetés?

Artemis érezte, hogy enyhén megbillen a talaj a lábuk alatt. Féltérdre ereszkedett, majd a kezét is a földre tette.

– Nem szívesen mondok ilyet, Berkenye, de azt hiszem, süllyedünk.

A süllyedés nem bizonyult olyan komoly problémának, amilyennek elsőre tűnt. Persze komoly volt – hiszen a sziget süllyedt. Ugyanakkor segítségük is akadt.

Berkenye csak akkor jött rá erre, amikor alig működő csuklókomputeréből recsegő, töredékes TÜN-csevegés kezdett áradni.

Az ég csak vetített, gondolta magában. Várnak minket.

A sziget fölött, ahol addig semmi sem volt, több száz tündérjármű jelent meg a levegőben. A készenléti egységek mentőhelikopterei fölöttük köröztek egyre kisebb sugarú körökben, leszállóhely után kutatva.

Vontatókapszulák segítségével óriás rakfelületeket helyeztek el, és végül egy TÜN-sikló egyenesen a vulkán közepébe ereszkedett.

A sikló áramvonalas, karcsú formája könnycseppre emlékeztetett, felülete pedig nem verte vissza a fényt, ezért a leggyengébb árnyvéd mellett is szinte láthatatlan maradt.

– Vártak minket – állapította meg Artemis, nem túlzottan meglepett hangon. – Gondoltam.

Az Egyes Számú tüsszentett. – Hála az égnek! Elegem van már ebből a vulkánból. Legalább egy hónapba telik, mire a bűz eltűnik a pikkelyeimből.

– Nem, nem – szólt közbe Qwan, aki éppen belekarolt új tanítványába.

– Arra is létezik varázsige, hogy kiszellőztesd a pórusaidat. Hasznos kis képesség.

Berkenye integetett a siklónak, hogy biztosan észrevegyék őket, bár erre nem volt szükség. A szállítóeszköz szkennerei már mindegyiküket átvizsgálták, sőt a TÜN-adatbázis segítségével kategorizálták és azonosították is őket.

A sikló megfordult, és a farát feléjük fordítva hátratolatott. Hajtóművei hullámzó boronákat szántottak a hamuba.

– Azta! – hüledezett Qwan. – Micsoda mesés hajók! Sokat dolgozhatott rajtuk a Nép.

– Tízezer év alatt rengeteg minden történt – hagyta jóvá Berkenye, miközben felemelte a kezét, és megmutatta fegyvertelen tenyerét a pilótának. Erre sem volt szükség, ám mivel a TÜN-t Szulfát Aba vezette, semmit sem lehetett készpénznek venni.

Négy horgas szigony nyúlt ki a sikló sarkaiból, és áthatolt a megkeményedett hamufelületen, hogy beleakadhasson az alatta megbújó sziklafelületbe. Miután sikerült szilárdan megkapaszkodniuk, a sikló leereszkedett. Kinyílt a hátsó ajtó, és Kisgebe vonult le a rámpán rendelésre szabott, négylábú TÜN-kezeslábasában. Leereszkedett a lejtőn Berkenyéhez, hátsó patáival át-áttörve a vaskos hamuréteget.

– Berkenye! – kiáltotta, és szorosan megölelte a lányt. – Hát visszatértél! Tudtam, hogy így lesz.

Az elflány viszonozta az ölelést.

– Én meg tudtam, hogy itt fogsz várni.

Kisgebe Artemis vállát is átkarolta. – Nos, ha egyszer Artemis Fowl azt mondja, hogy vissza fog jönni, akkor tudod, hogy sem a tér, sem az idő nem állhat az útjába. – A kentaur kezet fogott az Egyes Számúval és Qwannal is. – Látom, hoztatok magatokkal pár vendéget.

Berkenye elmosolyodott, hamutól szürke csíkos arcából kivillantak fehér fogai.

– Pár százat.

– Van olyan, aki miatt aggódnunk kéne?

– Nem. Néhányat megdelejeztünk, de egy-két terápiás alkalom elég, hogy rendbejöjjenek.

– Oké, továbbítom – bólintott Kisgebe. – Most viszont be kell fejeznünk az örvendezést, és haladéktalanul fel kell szállnunk. Harminc percünk van elsüllyeszteni ezt a szigetet, és eltávolítani innen ezt a létesítményt.

Létesítményt? – gondolta magában Artemis. Volt idejük egy egész létesítményt felépíteni? Mégis, meddig maradtunk távol?

Felmentek a rámpán, majd beszíjazták magukat a jármű zselével töltött kagylóüléseibe a szellősen berendezett hátsó fertályon. Ezen a részen semmi sem szolgálta a kényelmet, csak ülések és fegyvertartók váltották egymást. Egy tündérorvos vizsgálta át őket sorban, aztán beadott nekik egy ellenanyagokból és antibiotikumokból álló oltást, arra az esetre, ha Hübraszon mutáns betegségek fejlődtek volna ki az elmúlt tízezer évben.

Az orvos igazi profi volt, szeme sem rebbent, amikor az Egyes Számút és Qwant kellett vizsgálnia, holott ekkor látta először a fajtájukat.

Kisgebe Berkenye mellé ült.

– El sem tudom mondani, milyen jó újra látni téged, Berkenye. Én kértem, hogy bízzák rám ezt a feladatot. Szabadságot kaptam a Nyolcas Részlegtől. Az egész létesítmény az én terveim alapján készült. Ez a legnagyobb projekt, amit valaha véghezvittem. Mindössze harminc perc alatt végrehajtható az egész művelet. Tudtam, hogy vissza fogtok térni.

Berkenye elgondolkodott a kentaur szavain. Ő is csak egy feladat része lenne számára?

A sikló bevonta a horgokat, és eltávolodott a kráter falától. Pár másodperc alatt úgy suhantak ki a vulkánból, mint lövedék a puska csövéből. Az első pillanatokban olyan remegés rázta a járművet, hogy az utasainak szinte csattogott a foguk, aztán stabilizáló vezérsíkok emelkedtek ki a sikló oldalából, és simábbá tették az utat.

– Örülök, hogy láthatom a vulkán pusztulását – közölte az Egyes Számú, és próbálta leplezni zaklatottságát, amelyet a fémcseppben való utazás ébresztett benne. Végtére is nem most repült először.

Kisgebe rátámaszkodott a hátsó hajóablak párkányára, és lenézett.

– Tényleg a pusztulását látod – szólalt meg. – Amint mindenkit kimenekítettünk a vulkánról, a bontótornyokon beindítjuk a lézervágókat.

Darabokra hasítjuk, aztán távirányítással kiengedjük az alatta lévő bójákból a levegőt. Lassan süllyesztjük el, így nem keletkezik szökőár. Amikor megérkeztetek, a víz annyira feltorlódott, hogy óriás hullámok tartottak Dublin felé, de végül az űr felől sikerült elpárologtatnunk őket.

Ha megsemmisítettük a szigetet, kikapcsoljuk az árnyvédet, és mehetünk is haza.

– Ó! – szólalt meg lenyűgözve az Egyes Számú, aki vajmi keveset értett az elmondottakból.

Artemis kinézett a könyökénél lévő ablakon. A szigetre ereszkedett mentőcsapatok siklókba terelték a démonokat. Miután a járművek felszálltak, mindegyik bekapcsolta az árnyvédjét, és eszeveszett csillámlás közepette eltűnt szem elől.

– Jól ránk hoztad a frászt, Berkenye! – nevetett Kisgebe. – Húsz mérfölddel arrébb bukkantál fel, mint ahol számítottunk rád. Alá kellett pörkölniük a pilótáinknak, hogy időben ideérjenek és felállíthassák a kivetített képet. Szerencsére még kora reggel van, és apály. Legalább fél óra, mire az első halászhajók felbukkannak.

– Értem – mondta Berkenye lassan. – Nem kis költségvetés kellett hozzá. Szulfát biztos tüzet okád.

Kisgebe felhorkantott. – Szulfát? Kit érdekel, mit okád és hol?

Évekkel ezelőtt kirúgták az alakulatból. Nem tudtad, hogy mi volt a célja?

Azt akarta, hogy az egész nyolcadik család kipusztuljon. Ő maga írta le egy feljegyzésében.

Az elflány megkapaszkodott az ülés karfáiban. – Évekkel ezelőtt?

Meddig voltunk távol?

Kisgebe csettintett az ujjaival. – Ajjaj… Véletlenül kiszaladt a számon.

Sajnálom. Mármint… semmi szörnyűség, nem ezer évről van szó, vagy ilyesmi.

– Meddig, Kisgebe? – ismételte Berkenye.

A kentaur kis ideig gondolkodott a válaszon. – Oké. Majdnem három évig voltatok távol.

Qwan kinyújtotta a kezét, és rácsapott Artemis vállára. – Három év!

Ügyes munka, sárfiú! Nem semmi agyad van, hogy ilyen közel hoztál minket vissza a kiindulási időhöz! Nem is számítottam rá, hogy az évszázadnak ezt a felét is látni fogom.

Artemis ledöbbent. Három év! A szülei három éve nem látták? Miféle gyötrelemnek tette ki őket? Hogy lehet ezt helyrehozni?

Kisgebe információkkal próbálta feltölteni a megrökönyödött csendet.

– Tőzeg továbbvitte a magánnyomozó irodát. Sőt, nemcsak továbbvitte…

hanem valósággal felvirágoztatta. Új partnerrel szerződött. Nem fogjátok kitalálni, kivel. Spuri Zunkkal. Egy újabb jó útra tért bűnözővel. Csak várjatok, mit fog szólni a visszatérésetekhez! Naponta hívogat. Már teljesen kikészültem tőle, hogy kvantumfizikát kell magyaráznom annak a törpének.

Most Berkenye nyúlt oda Artemishez, és megfogta a kezét.

– Csak úgy őrizheted meg a józan eszed, Artemis, ha a sok megmentett életre gondolsz. Azok megérnek néhány évet, nem?

A fiú csak bámult maga elé. Az átkelés közben meghalni elsőfokú katasztrófa lett volna. Ez viszont még nagyobb volt. Mit mondhatna? Hogy magyarázhatná meg?

– Haza kell mennem – szólalt meg végül, és most először tényleg úgy beszélt, mint egy tizennégy éves fiú. – Kisgebe, megmondanád a pilótának, hol lakom?

A kentaur kuncogott. – Mint minden rendfenntartó tiszt a világon, ő is pontosan tudja, hol lakik Artemis Fowl. De nyugodj meg, nem kell olyan messzire mennünk. Vár rád valaki a tengerparton. Elég régóta itt van.

A fiú az ablaknak támasztotta a homlokát. Hirtelen mázsás súllyal telepedett rá a fáradtság, mintha már három éve egyfolytában ébren lenne.

Egyáltalán hogyan kezdjen hozzá, amikor elmeséli a szüleinek, mi történt vele? El tudta képzelni, mit érezhetnek – pontosan ugyanazt, amit ő érzett az apja eltűnésekor. Talán már őt is halottnak nyilvánították, mint annak idején az idősebb Artemis Fowlt. Habár a visszatérése kétségkívül örömöt fog okozni, a fájdalom örökre beékelődik a felszín alá.

Kisgebe közben a démonokhoz beszélt.

– Ki ez a kis fickó? – kérdezte, és megcsiklandozta az Egyes Számú állát.

– Az a kis fickó az Egyes Számú – felelte Qwan. – A legnagyobb hatalmú mágus a bolygón. Véletlenül is megsütheti az agyadat, ha valamivel felbosszantod, például túl sokáig csiklandozod az állát.

A kentaur azonnal elkapta onnan az ujját. – Értem. Szimpatikus.

Remekül kijövünk majd egymással. Miért hívnak Egyes Számúnak? Ez valami becenév?

Az Egyes Számú úgy érezte magában a mágiát, mintha felmelegedtek volna az erei. – Az az ördögfinevem volt. De azt hiszem, megtartom.

Qwan meglepődött. – Micsoda? Nem akarsz Qw-vel kezdődő nevet?

Ez a hagyomány. Qwandirink például már jó ideje nem volt. Mit szólsz a Qwertyhez?

Az Egyes Számú a fejét rázta. – Én az Egyes Számú vagyok. Ez a név korábban is megkülönböztetett a többiektől, most pedig egészen különlegessé tesz. Fogalmam sincs, hol vagyunk és hová megyünk, de máris jobban otthon érzem magam itt, mint bármikor bárhol.

Kisgebe a szemét forgatta. – Jaj, adjatok már egy zsebkendőt! Én abban a hitben éltem, hogy a démonok harciasak és sztoikusak. Ez a kis fickó viszont úgy beszél, mintha egy romantikus ponyvaregényből olvasna.

– A kis fickó, aki meg tudná sütni az agyadat – emlékeztette Qwan.

– Imádom az olcsó romantikus ponyvaregényeket! – védekezett a kentaur.

Az Egyes Számú elégedetten mosolygott. Életben maradt, és segített megmenteni a szigetet. Végre rájött, hol a helye a világmindenségben.

Miután Abbot eltűnt a színről, kedve szerint élhette az életét. Ha lecsillapodnak a kedélyek, az első dolga lesz megkeresni a démonnőt, akit ugyanolyan vörös minták ékesítenek, mint őt, és talán együtt vacsorázhatnak. Főtt ételt. Még az is kiderülhet, hogy van mondanivalójuk egymás számára.

A sikló kivitorlázott az árnyvéd fedezékéből a hajnali égboltra. Az ír tengerpart cikkcakkos sziklái kusza fogsorhoz hasonlóan álltak ki a vízből, és a kora reggeli fény vakító pöttyökkel színezte meg őket. Tündökletes napnak ígérkezett. Északon csak felhőfoszlányok úszkáltak az égen, semmi olyasmi, ami bent tartaná az embereket a házaikban.

Egy keskeny öböl mentén csoportosultak a kunyhók, a patkó alakú kikötő fövenyén pedig már nyüzsögtek a halászok, és készítették elő a hálóikat.

– Te itt szállsz ki, Artemis – jelentette be Kisgebe. – A rakpart fala mögött fogunk letenni. Pár nap múlva felhívlak, és kikérdezlek a történtekről. – A kentaur a fiú vállára tette a kezét. – A Nép hálás neked az erőfeszítéseidért, de tartsd szem előtt, hogy minden bizalmasan kezelendő, amit megtudtál. Még a szüleidnek sem mondhatsz semmit. Ki kell találnod valami mesét, amivel megmagyarázod a történteket.

– Persze – válaszolt a fiú.

– Jó. Tudom, hogy felesleges erre emlékeztetnem téged. A férfi, akivel találkozni akarsz, abban a kis házban lakik, ahol annyi virágláda van az ablakokban. Üdvözöld a nevemben is!

Artemis zsibbadtan bólintott. – Úgy lesz.

A pilóta lebukott a géppel, és észrevétlenül letette egy elhagyatott, romos kőépület mellett. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sincs látótávolságon belül, zöld fénnyel világította meg a hátsó ajtót.

Berkenye segített Artemisnek felállni az ülésből.

– Soha nem sikerül együtt lógnunk – jegyezte meg.

Artemis majdnem felnevetett. – Tudom. Mindig válsághelyzet van.

– Ha nem lidércbandák, akkor időutazó démonok. – Az elflány puszit nyomott a fiú arcára. – Ez már nem olyan veszélytelen, te pubertás korú vulkán!

– Lassan megtanulom ellenőrzés alatt tartani.

Berkenye az új kék szemére mutatott. – Örökre egymás részévé váltunk.

Artemis megütögette a mogyoróbarna szeme alatti orcáját. – Rajtad tartom az egyik szemem.

– Ez vicc akart lenni? Atyaég, te képes vagy változni!

Artemis kissé szédelgett. – Hát igen, elvégre majdnem tizennyolc éves vagyok.

– Az ég könyörüljön rajtunk! Artemis Fowl lassan szavazhat is.

A fiú kuncogott. – Évek óta szavazok. – Megtapogatta a gyűrűtelefonját. – Később hívlak.

– Úgy érzem, bőven lesz miről beszélnünk.

Röviden, de szorosan átölelték egymást, aztán Artemis lesétált a rámpán. Három lépés után visszanézett, ám az égen és a tengeren kívül már semmi mást nem látott.

Artemis Fowl tőle szokatlan módon tett egy sétát az ébredező Duncade-ben.

Egy magányos tinédzser szakadt öltönyben, aki hamut szórva mászott át egy kő forgókereszten és bukdácsolt le az alsó rakpartra.

Egy kisebb csoportot vett észre odalent, egy betoncöveknek támaszkodva. Az egyik bozontos szakállú halász éppen egy szenzációs történetet mesélt az éjszaka látott hatméteres hullámról, amely elpárolgott, mielőtt partot ért volna. Érdekfeszítően mesélt, vadul gesztikulált és süvöltő hangokat adott ki a szájával. A többi férfi bólogatva hallgatta, ám közben a háta mögött egymásra kacsintgattak és kezükkel üveg-emelgetést mímeltek.

Artemis rájuk sem hederített, hanem folytatta útját a rakparton a virágládákkal övezett kunyhó felé.

Virágládák? Ki gondolta volna?

Egy billentyűzet volt a falban az ajtó mellett, amely idegennek hatott a vidékies környezetben, de Artemis legalább ennyi furcsaságra számított.

Betáplálta a saját születésnapját – nulla-egy-nulla-kilenc –, mire kikapcsolt a zár és a belső riasztó is.

Sötét volt odabent, a függönyök behúzva, a villany lekapcsolva.

Artemis belépett a spártai stílusú nappali térbe, amelyben egy konyhasarok, egy szék és egy robusztus faasztal kapott helyet. A tévékészülék hiányzott, helyette kezdetleges polcokon több száz, különféle témájú könyv sorakozott. Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, ki tudott venni néhány címet és feliratot. A Gormenghast, A háború művészete és az Elfújta a szél is beletartozott a gyűjteménybe.

– Tele vagy meglepetésekkel, öreg barátom – motyogta Artemis, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a Moby Dick gerincét.

Miközben a domború betűket simogatta, egyszer csak vörös fénypont jelent meg az ujja hegyén.

– Tudod, mi az? – kérdezte egy dörmögő hang a háta mögül. Ha a mennydörgés beszélni tudna, ilyen hangja lenne.

Artemis bólintott. Nem volt ajánlatos semmilyen érzelmi kitörés vagy váratlan mozdulat.

– Remek. Akkor azt is tudod, mi fog történni, ha valamivel felzaklatsz.

Újabb bólintás.

– Kiváló válasz. Most pedig kulcsold össze a kezed a tarkódon, és fordulj meg!

Artemis az utasítás szerint cselekedett, és egy nagytermetű, szakállas férfival találta szembe magát, aki hátul lófarokba fogta össze hosszú haját.

Jócskán vegyültek ősz szálak az arcszőrzetébe, és bár ismerősek voltak a vonásai, mégis megváltoztak. Több barázda vette körül a szemét, és a szemöldöke közé mély, függőleges ránc vájódott.

– Butler! – szólalt meg Artemis. – Maga bújik meg a sok szőr mögött?

A férfi úgy lépett hátra, mintha megütötték volna. Elkerekedett a szeme, és hirtelen kiszáradt a torka, amitől rájött a nyelési kényszer.

– Artemis! Önnek… önnek megváltozott a kora! Azt hittem, hogy…

– Az időalagút öreg barátom – magyarázta a fiú. – Én tegnap találkoztam magával utoljára.

Butler még nem volt meggyőzve. Odasietett a függönyökhöz, és nagy hevességében a karnissal együtt rántotta el őket a falról. A napkelte vörös fénye elárasztotta a szűkös szobát. A testőr fiatal vendégéhez fordult, és a keze közé vette az arcát. Masszív hüvelykujjaival letörölgette a koszt Artemis szeme környékéről.

Amit abban a szempárban látott, attól majdnem térdre rogyott.

– Tényleg ön az, Artemis. Már kezdtem azt hinni… Nem, dehogy is, tudtam, hogy visszajön. – Egyre több meggyőződés költözött a hangjába. –

Tudtam. Mindig is tudtam.

A testőr átfogta Artemist a karjával, amellyel egy medve hátát is össze tudta volna roppantani. A fiú megesküdött volna rá, hogy zokogás fojtott hangjait hallotta, ám amikor Butler elengedte, a szokásos higgadt ábrázattal találta szembe magát.

– Bocsánat a haj és a szakáll miatt, ifiúr. Próbáltam beolvadni a helyiek közé. Hogy sikerült az… ööö… utazás?

Artemis is úgy érezte, hogy könnyek csípik a szemét. – Ohm…

mozgalmas volt. Ha nincs ott velünk Berkenye, nem tértünk volna vissza.

A testőr behatóan tanulmányozta a fiú arcát. – Valami megváltozott.

Úristen, a szeme!

– Ja igen. Az egyik Berkenyéé. Komplikált ügy.

Butler bólintott. – Később még mesélhetünk egymásnak, amennyit akarunk. Most el kell intéznünk néhány telefonhívást.

– Néhány hívást? – kérdezett vissza Artemis. – Nem is egyet?

Butler egy vezeték nélküli telefont vett le a töltőjéről. – A szüleit természetesen fel kell hívnunk, de ott van Minerva is.

Artemis kellemes meglepettséget érzett. – Minerva?

– Igen. Már többször járt itt. Ami azt illeti, minden iskolai szünetben eljött. Jó barátok lettünk. Az ő hatására kezdtem el regényeket olvasni.

– Értem.

Butler Artemisre mutatott a telefon antennájával. – Folyton csak Artemis így, Artemis úgy. Egész sztárkultuszt épített ön köré. Igyekezzen nem kiábrándítani!

Artemis nagyot nyelt. Azt remélte, hogy megpihenhet, nem számított újabb kihívásokra.

– Persze időközben – önnel ellentétben – megnőtt egy kicsit – folytatta a testőr. – Nagyon szép lett. Az esze meg vág, mint a szamurájkard. Az a fiatal hölgy alaposan megizzasztaná önt egy sakkjátszmában!

Nagyon is kedvem lenne megtornáztatni egy kicsit az agyamat, tűnődött Artemis. De erre majd később visszatérünk.

– A szüleim?

– Pont elkerülték egymást. Tegnap még itt voltak, a hétvégére érkeztek. Amikor csak tudnak, beköltöznek a helyi panzióba. – Butler Artemis vállára tette a kezét. – Az elmúlt néhány év… nagyon megviselte őket. Elmondtam nekik mindent, Artemis. Muszáj volt.

– Elhitték?

Butler megvonta a vállát. – Többnyire igen. De az én tündéres történeteim sokszor csak további fájdalmat okoztak nekik. Azt hiszik, megőrültem a bűntudattól. Lehet, hogy visszatért, ám náluk már soha semmi nem lesz a régi. Egy csoda kéne ahhoz, hogy törlődjön a fejükből a történetem és a sok szenvedés.

Artemis lassan bólintott. Egy csoda. Felemelte a kezét. Amikor átmászott a rakpart határát jelző kő forgókereszten, kissé felhorzsolta a tenyerét. Némi koncentrálás után sikerült öt mágikus kék szikrát kicsiholnia az ujjai végéből. Úgy tüntették el a sebhelyet, mintha csak egy koszfoltot töröltek volna le. Több varázsereje maradt, mint amennyit bevallott magának.

– Talán megoldható.

Butler már nem is csodálkozott. – Ez új trükk.

– Nemcsak egy új szemre tettem szert az időalagútban.

– Értem – hagyta jóvá Butler. – Csak az ikrek előtt ne fitogtassa.

– Ne aggódjon! – vágta rá Artemis. – Nem fogom. – Az agya csak ekkor fogta fel, amit Butler mondott. – Milyen ikrek előtt?

A testőr mosolyogva beütötte a Fowl-birtok telefonszámát a készüléken. – Lehet, hogy az ön számára megállt az idő, bátyuska, de mások számára nem.

Artemis odabotorkált az egyetlen székhez a házban, és leroskadt rá.

Bátyuska? – merengett magában, aztán…

Ikrek!

 

VÉGE