7. fejezet

BOBO FUTÁSA
A PARADIZO-KASTÉLY, DÉL-FRANCIAORSZÁG

 

Mire Tőzeg és Zunk leszállt Tourrettes-sur-Loupban, a törpe már kész idegroncs volt.

– Ez egy őrült – motyogta, miközben kikászálódott az apró titániumtojás ajtaján. Alig nagyobb területen landoltak, mint egy postai bélyeg. – Ennek a pixinek teljesen elment az esze. Add ide a pisztolyodat, Berkenye! Szitává lövöm.

Zunk is megjelent a kapszula ajtajában, és fürgén kiugrott a földre. –

Ez a hajó fantasztikus! – mondta gnómus nyelven. – Hol lehet ilyet szerezni?

Nyomban lekonyult és el is tűnt a mosolya, amikor észrevette, hogy az a dolog, amit addig fának hitt, megmozdul, és valamelyik primitív sárlénynyelven hozzá szól.

– Gondolom, ez itt Spuri Zunk. Ordenáré egy teremtmény, mi?

– Arrrgh! – morgott a pixi. – Böszme nagy sárlény!

– Igen, az – mondta a másik sárlény, vagy inkább sárfiú. Kisebb volt a társánál, de valamiért még veszélyesebbnek látszott.

– Ti beszélitek a gnómust? – kérdezte a rémült pixi, akinek kocsonyássá vált a térde attól, hogy a nagyobb sárférfi esetleg fel találja falni.

– Igen – felelte Artemis. – Bár Butler nem annyira folyékonyan.

Szóval váltsunk angolra, ha nem bánod.

– Persze. Semmi gond – vágta rá Zunk, és titokban nagyon hálás volt, hogy az agya egyik szegletében még maradt annyi mágia, hogy káprázatos nyelvérzékét beindítsa.

Zunk és Tőzeg az Alpes Maritimes alacsonyabb csúcsai fölött repültek át egy kapszulában, amelyet arra terveztek, hogy a Föld belsejéből kitörő fortyogó magmával a felszínre emelkedjen. A járművet kezdetleges árnyvéd óvta ugyan, de nem arra tervezték, hogy a földfelszín felett utazgassanak vele. Zunk azt az utasítást kapta, hogy vigye a siklót a forró légáramlatokon egy kikötőbe a svájci Bern közelében, majd csatoljon fel két szárnyat, és azokkal tegye meg az út további részét. Ám miután Zunk beült a kapszula botkormánya mögé, úgy döntött, hogy az út további részén is sokkal gyorsabban tudnak haladni a föld alatti járművel.

Berkenye nem győzött csodálkozni. – Csempész létedre kiválóan repülsz! Ezek a kapszulák olyan esetlenek, mint egy háromlábú disznó.

Zunk kedvesen megpaskolta a jármű titánium vezérsíkját. – Jó kislány ez, csak meg kell tanulni vele bánni.

Tőzeg még mindig remegett. – Ilyen… ilyen közel kerültünk ahhoz, hogy hamuvá égjünk! Tizenkét alkalom után már nem számoltam tovább.

Zunk kuncogni kezdett. – Attól tartok, ennél nagyobb káresemény is történt, törpe. Valakinek le kell majd sikálnia a fedélzetet is.

Berkenye belenézett a pixi szemébe. Lehet, hogy most bájcsevegnek, de nekik volt még némi elintéznivalójuk egymással.

– Meg is ölhettél volna, pixi – bökte ki a lány őszintén, lehetőséget adva Zunknak a magyarázkodásra.

– Tudom. Majdnem sikerült is. Ezért kell kiszállnom az egész ügyből.

Átgondolni a helyzetet. Átértékelni a fontossági sorrendet.

– Egy lótúrót! – vakkantotta Berkenye. – Egy szavadat sem hiszem el.

– Én sem – vágta rá Zunk –, de ez a dumám a feltételes szabadlábra helyezés előtt. Nagy kerek szemekkel, remegő szájjal adom elő. Minden alkalommal bejön. Komolyra fordítva a szót, sajnálom azt a multimixeres dolgot, zsarukám! Kétségbe voltam esve. De nem sodortalak halálos veszélybe. Ezek a kezek megbabonázzák a volánt.

Berkenye úgy döntött, hogy nem foglalkozik többet a dologgal. Ha tovább neheztel, csak annyit ért volna el, hogy csaknem lehetetlenné teszi az amúgy bonyolult küldetés végrehajtását. Különben is, Zunknak legalább esélye nyílt jóvá tenni, amit elkövetett.

Butler felsegítette a törpét.

– Hogy érzed magad itt, Tőzeg?

Az alagútásó dühösen nézett Zunkra. – Jól leszek, ha végre nem szédülök. Ezt a járművet csak egy személyre tervezték, ennek ellenére a kis majom végig az ölemben ült az elmúlt órákban. Valahányszor egy domb vagy hegy mögött haladtunk el, alulról lefejelte az államat.

Butler rákacsintott törpe barátjára. – Gondolj erre: neked az ő közegébe kellett kirándulást tenned, most neki kell a tiedbe.

Zunk elcsípte a mondat végét. – Kirándulás? Milyen kirándulás! Kinek kell mennie hová?

Tőzeg összedörgölte szőrös tenyerét. – Élvezetes lesz.

Sorban befeküdtek egy árokba a birtok fölötti hegyoldalon. A lejtő egyenletes szögét csak göcsörtös, öreg olajfák akasztották meg. A talaj felszíne száraz volt és laza, de Tőzeg szerint kellemes ízű.

– Nagyon finom az alpesi víz – magyarázta, és kiköpte a szájába került kavicsokat. – Az agyagnak pedig kicsit csípős íze van az olajfáktól.

– Ez pompás – tette hozzá Artemis türelmesen. – De én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy el tudsz-e jutni a szennyvízülepítő aknáig.

– A szennyvízülepítő aknáig? – kérdezte Zunk idegesen. – Most komolyan pöcegödrökről társalgunk? Semmiféle szennyvízülepítő aknába nem megyek le. Felejtsük el.

– Nem az aknába! Mögé – helyesbített Artemis. – A kastélyig nincs más búvóhely, csak az.

Berkenye a sisakrostélyán keresztül szemlélte a birtokot. – Az aknát a lehető legközelebb ásták a házhoz. Utána már csak sziklák következnek. De előtte van egy jó széles talajsáv. Csak annyi a dolgod, hogy azt a cowboykalapos kisfiút egy csokival a gödör mögé csalogatod. Közben Zunk elfoglalhatja a helyét.

– És utána mi lesz? Az a játékautó nem valami gyors.

– Nem is kell annak lennie, Zunk. Egyszerűen bemész vele a házba, és rácsavarod ezt valamelyik videókábelre, amit bent találsz.

Berkenye egy kábelkötegelőt adott át a pixinek, amely egész hosszában tüskés volt. – Átalakított száloptika. Ha egyszer a helyére kerül, átvesszük az irányítást a megfigyelőrendszerük fölött.

– Visszakanyarodhatnánk egy kicsit a csokihoz? – kérdezte Tőzeg. –

Talán van valakinél?

– Igen, tessék! – mondta Artemis, és átnyújtott egy zöld papírba csomagolt táblát a törpének. – Butler vette a faluban. Elég gagyi, hetven százalék sincs a kakaótartalma, és persze nem is tisztességes forrásból származik, de megteszi.

– És ha felfalta, akkor mi lesz? – firtatta Tőzeg. – Mihez kezdjen a gyerekkel?

– A haja szála sem görbülhet – szögezte le Berkenye. – Csak foglald le egy percre.

– Foglaljam le? Mégis hogy?

– Találj ki valami törpetrükköt – javasolta Artemis. – A kisgyerekek nagyon kíváncsiak. Egyél követ. Szellentsél. A kis Beau le lesz nyűgözve – Nem lőhetném le egyszerűen?

– Tőzeg! – szólt rá az elflány iszonyodva.

– Nem megölni akarom, csak pár percre kivonni a forgalomból A gyerekeknek sok alvásra van szükségük. Igazából szívességet tennél neki.

– Nekünk nagyon megfelelne – ismerte el Berkenye –, de nincsen hozzá biztonságos szer vagy eszköz, így kénytelen leszel szórakoztatni Maximum öt percig.

– Biztos nem fog tudni nekem ellenállni – tűnődött a törpe. – Ha mégis félresikerül valami, még mindig felfalhatom. – Berkenye elborzadt arcát látva elvigyorodott. – Hülyéskedem! Tényleg. Soha nem tudnál megenni egy sárfiút. Túl csontosak.

Berkenye könyökével az árokban mellette fekvő Artemisbe bökött. –

Nem gondoltad meg magad?

– Eredetileg a te ötleted volt – emlékeztette a fiú. – De nem, nem gondoltam meg magam. Lenne más megoldás is, csak időnk nincs rá. Tőzeg miatt nem kell aggódni. Biztos nem fog minket cserbenhagyni.

Ami Spuri urat illeti, neki a szabadsága forog kockán. Ez igen erős ösztönzés.

– Elég a fecsegésből! – szólt rájuk Tőzeg. – Lassan meggyulladok itt.

Tudjátok, milyen érzékeny a törpebőr a forró napsütésre. – Felállt, és kigombolta hátul a farsliccét. Hol máshol lehetett volna egy farslicc, mint hátul? – Oké, pixi, ugorj fel!

Spuri Zunk minden ízében megremegett. – Biztos vagy benne?

Tőzeg sóhajtott. – Igen. Persze hogy biztos vagyok benne. Mitől félsz?

Ez csak egy farslicc.

– Lehet, de vigyorog rám.

– Talán örül, hogy lát. A mérges változatát ne akard látni!

Berkenye beleöklözött Tőzeg vállába.

– Förtelmes ez a szokás – jegyezte meg a törpe, és megdörzsölte a felkarját. – Meg kellene tanulnod kezelni az indulataidat.

– Ejthetnénk a hátsó felek témáját? Szorít az idő!

– Oké, pixi, pattanj fel, ígérem, hogy nem fog bántani.

Butler felemelte a kis pixit Tőzeg hátára.

– Csak ne nézz le! – tanácsolta a testőr. – Úgy minden rendben lesz.

– Könnyű azt mondani – morogta Zunk. – Nem neked kell ezen a forgószélen lovagolni. Az étteremben nem említettél ilyesmit, Szájlapáti.

Artemis a pixi hátizsákjára mutatott. – Tényleg szükséged van arra, Spuri úr? Nem túl áramvonalas.

Zunk a szíjakba kapaszkodott. – A mesterségem eszközei, sárfiú.

Velem jönnek mindenhova.

– Jól van – hagyta jóvá Artemis. – Csak egy tanács: a lehető leggyorsabban juss be, és gyere ki!

A pixi a szemét forgatta. – Ó hát ez nagyszerű! Nem akarsz tanácsadó könyvet írni?

Tőzeg kuncogott. – Ott a pont!

– És kerüld el a családját! – folytatta Artemis. – Főleg a Minerva nevű lányt.

– A családot. Minervát. Értem. Most viszont menjünk, ha menni akarunk, mielőtt inamba száll a bátorságom!

A törpe hátborzongató kattogás kíséretében kiakasztotta az állkapcsát, és fejest ugrott az árok oldalába. Nem volt hétköznapi látvány, ahogy a kaszához hasonló állkapcsok zajosan rágcsálni kezdték a földet, és alagutat ástak a törpének és utasának. Zunk szorosan behunyt, a szemét, és mélységes döbbenet rajzolódott ki az arcára.

Összeszorította a szemét, és vonásain teljesen eluralkodott a kétségbeesés.

– Jaj, istenem! Hadd szálljak le! Hadd…

A következő pillanatban azonban eltűntek, a remegő föld pedig takaróként burkolta be őket. Berkenye a könyökére támaszkodva feljebb mászott a domboldalon, és a plexijén keresztül követte a haladásukat.

– Szájlapáti roppant fürge! – ismerte el. – Csoda, hogy valaha sikerült elkapnunk.

Artemis a lány mellé feküdt. – Remélem, elég gyors lesz. Az lenne a legrosszabb, ha Minerva Paradizónak sikerülne egy törpével és pixivel bővítenie a tündérgyűjteményét.

Tőzeg jól érezte magát a föld gyomrában. Az volt a törpék természete lakóhelye. Ujjai érzékelték a föld ritmusát, és megnyugtatták. Borostája durva szőrszálai, amelyek valójában érzékelők voltak, belevájtak az agyagba, belefúródtak a repedésekbe, jeleket adtak le, majd közvetítették az eredményt Tőzeg agyába. Nyolcszáz méterre a bal karjától nyulak kaparászását vélte felfedezni. Visszafelé talán elkaphat egyet, csak úgy, desszertnek.

Zunk halálra váltan kapaszkodott. Megdermedt a rémülettől. Sikoltani akart, de ahhoz ki kellett volna nyitnia a száját. Az pedig szóba sem jöhetett.

Közvetlenül a lába alatt Tőzeg hátsó fele olyan gyorsan ontotta magából a földet és a levegőt, mint egy géppuska, miközben egyre mélyebbre fúrta az alagutat. Zunk érezte, ahogy a föld ellenállásából származó forróság megcsapja a lábát. Időnként túl közel került a csizmája a törpe hátsójánál kirobbanó törmelékörvényhez, ezért fel kellett rántania a lábát, különben egy lábujját biztosan elveszítette volna.

Tőzegnek mindössze egy percébe került odaérni a szennyvízülepítő aknához. Kimászott a földből, és vaskos, spirál alakú törpeszempilláival kipislogta a port a szeméből.

– Telitalálat! – motyogta, majd kiköpött egy tekergőző férget a szájából.

A pixi felkapaszkodott a törpe fejére, és a saját szájára tapasztotta a kezét, nehogy felsikoltson. Vett néhány nagy levegőt, hogy eléggé lehiggadjon és rásziszeghessen Tőzegre.

– Te élvezted ezt, igaz?

Tőzeg visszaakasztotta az állkapcsát, aztán kiengedte magából a maradék alagútszelet, amelynek segítségével ki tudott ugrani a gödörből.

– Hozzá vagyok szokva. Mondjuk úgy, hogy bosszút álltam a kapszulás kiruccanásért.

Zunk ellenkezett. – Nem, mondjuk úgy, hogy jövök neked még eggyel, mert lenyeltél.

Valószínűleg, akármilyen sürgős is volt a küldetésük, még tovább is veszekedtek volna, ha az elektromos autóval közlekedő kisfiú fel nem bukkan az akna szélén.

– Helló, az én nevem Beau Paradizo! – köszöntötte őket. – Ti szörnyek vagytok?

Zunk és Tőzeg egy pillanatra leblokkolt, aztán eszükbe jutott a terv.

– Nem, kisfiú – válaszolt a törpe, és örült, hogy maradt az agyában annyi mágia, hogy előkaparjon egy kis franciatudást. Megpróbált behízelgően mosolyogni, bár ezt nem gyakorolta túl sokszor a tükör előtt. –

Mi csokoládétündérek vagyunk, és hoztunk neked egy kis meg. lepetést. –

Meglengette a csokit, és remélte, hogy színpadias mozdulata eltereli a figyelmet az édesség gyatra minőségéről.

– Csokoládétündérek? – kérdezte a fiú, majd kiszállt az autójából. –

Remélem, cukormentes csokoládé, mert a cukortól hiperaktív leszek. Apa szerint anélkül is az vagyok, de azért így is szeret.

Tőzeg a címkére nézett. Tizennyolc százalék cukor.

– Igen. Cukormentes. Kérsz belőle egy kockát?

Beau átvette az egész táblát, és tíz másodperc alatt befalta az egészet – Ti, tündérek nagyon büdösek vagytok. Főleg te, szőrös. Büdösebb vagy, mint az eldugult vécé Morgana nénikémnél. Büdi tündér!

Zunk elnevette magát. – Mit is lehet ehhez hozzátenni? Ami a gyerekek szívén, az a szájukon, Tőzeg!

– Egy eldugult vécében laksz, Dagi Csokitündér?

– Hé! – szólalt meg a törpe sugárzó arccal. – Mit szólnál egy jó alváshoz? Nem akarsz egy kicsit szundítani, kölyök?

Beau Paradizo beleütött Tőzeg hasába. – Ma már aludtam, te buta!

Még csokit! Most!

– Csak semmi verekedés! Nincs nálam több csoki.

Beau újra megcsapta. – Azt mondtam, adj még csokit! Különben hívom az őröket. Pierre lenyúl a torkodon, és kihúzza a beleidet. Mondta, hogy így szokta csinálni.

Tőzeg elvigyorodott. – Szeretném én azt látni, ahogy belenyúl a beleimbe!

– Tényleg? – kérdezte Beau felvillanyozódva. – Akkor idehívom! – A kisfiú elindult az akna sarkához. Meglepően fürgén mozgott, így a törpében a gondolatok helyett az ösztönök kerekedtek felül. Utánaugrott, és szökkenés közben kiakasztotta az állkapcsát.

– Pierre! – kiáltotta Beau egyszer, de másodszor már nem, mert az egész teste eltűnt Tőzeg szájában. Csak a cowboykalap maradt kint.

– Le ne nyeld! – szólt rá Zunk.

A törpe egy darabig forgatta a fiút a szájában, aztán kiköpte. Beau csuromvizesen, a mély alvás állapotában került elő. Tőzeg letörölte az arcát, mielőtt a törpenyál megkövült volna rajta.

– Nyugtató hatású anyagok vannak benne – magyarázta, miközben helyreakasztotta az állkapcsát. – Ez afféle ragadozó dolog. Ha kezelésbe vettem volna a fejed tegnap este, te is jót aludtál volna. Ő is felfrissülten fog felébredni. Majd lehámozom róla, ha megkeményedett.

Zunk vállat vont.

– Hé, mit érdekel ez engem? Amúgy sem volt szimpatikus.

Egy hangot sodort át a szél az akna fölött.

– Beau! Hol vagy?

– Ez biztos Pierre. Indulj, vezesd el innen! Zunk kinézett a gödör pereme fölött. Egy hatalmas, keménykötésű férfi közeledett feléjük. Nem volt akkora, mint Butler, de könnyedén el tudta volna taposni a pixit. A biztonsági őrök fekete egyenruháját viselte hozzáillő kalappal. Egy pisztoly markolata állt ki a gombjai közül. Hunyorogva nézett a pöcegödör felé.

– Beau! Te vagy az? – kérdezte.

– Oui. C’est moi – felelte Zunk trillázó fiús szopránhangon.

Pierre-t nem sikerült meggyőznie. A hang inkább hasonlított egy beszélő malac visítására, mint egy gyerek kiáltására. Az őr nem állt meg és benyúlt a ruhájába a pisztolyához.

Zunk odaugrott az elektromos autóhoz, és beszállt. Útközben felkapta Beau cowboykalapját és a fejébe nyomta. Pierre-t alig egy tucatnyi lépés választotta el tőle, és egyre gyorsabban haladt.

– Beau, gyere ide most azonnal! Minerva kéret a házba.

Zunk úgy ugratott át a motorháztető fölött, mint egy bikalovagló. Egy pillantásból meg tudta állapítani, hogy a jármű legfeljebb sétáló sebességgel tud haladni, ami vészhelyzetben semmire sem lesz elég. Fekete kis lapot húzott elő a táskájából, és bedugta a játékautó műszerfalának egyik résébe.

Egy mongotöltő volt, amely nélkül egyetlen, magára valamit is adó csempész sem indulhatott útnak. Dinamikus számítógép hajtotta, volt benne omniszenzor és egy tiszta nukleáris akkumulátor is. Az omniszenzor feltörte a játékautó kis chipjét, és átvette fölötte az irányítást. Kihúzott a mongotöltő alapjából egy feltekerhető kábelt és beszúrta a játékautó műszerfalában lévő vezetékbe. Ezzel a jármű nyomban nukleáris hajtást kapott.

Zunk felpörgette a gázt.

– Na így már jobb – mondta elégedetten.

Pierre jobbról megkerülte a gödröt. Zunknak szerencséje volt, mert Tőzeg és az alvó gyerek a másik, védettebb oldalon rejtőzött. Ugyanakkor így pechjére közvetlenül az ember háta mögé került.

– Beau! Valami baj van? – Az őr már a kezében tartotta a pisztolyt, bár lefelé irányítva.

Zunk lába a gázpedál fölött lebegett, de még nem taposhatott bele –

addig nem, amíg az a tökfilkó egyenesen a tarkóját nézte.

– Semmi baj… öhm… Pierre! – csicseregte, és igyekezett takarni az arcát a cowboykalappal.

– Olyan furcsa a hangod, Beau. Nem vagy beteg?

Zunk adott egy kis gázt, és előrébb araszolt.

– Nem, jól vagyok. Csak különböző hangokat próbálgatok, ahogy az embergyerekek szokták.

Pierre gyanakvása nem csillapult. – Embergyerekek?

Zunk rendíthetetlen volt. – Igen, embergyerekek. Ma azt játszom, hogy földönkívüli vagyok, aki embergyereknek álcázza magát, ezért ajánlom, hogy távozz, mert lenyúlok a torkodba és kihúzom a beleidet!

Pierre megtorpant, elgondolkodott, aztán rájött, honnan ismerős neki a szöveg.

– Beau, te csirkefogó! Nehogy Minerva meghallja, miket beszélsz!

Akkor nincs több csoki!

– Kihúzom a beleidet! – ismételte Zunk a nyomatékosítás kedvéért, és fokozatosan gyorsított a kaviccsal leszórt ösvényen a kocsifelhajtó felé.

A pixi elővett egy felragasztható tükröt a csomagjából, és rátapasztotta a szélvédőre. Megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy Pierre visszatette a fegyvert a pisztolytáskába, és elindult visszafelé az őrhelyére.

Bár minden csempészösztöne tiltakozott ellene, Zunk a lehető leglassabban tette meg a kocsifelhajtóig hátralévő utat. Össze-összecsattant a foga, miközben a játékautó végiggurult az egyenetlen gránit kőburkolaton.

Egy digitális jelzés tájékoztatta róla, hogy a motor a rendelkezésre álló új kapacitásának mindössze egy század százalékát használja. Éppen időben némította el a mongotöltőt. Most éppen arra volt a legkevésbé szüksége, hogy egy digitális hang silány vezetői képességeire emlékeztesse.

A főbejáratot két őr vigyázta. Jóformán le sem pillantottak; amikor Zunk elrobogott közöttük.

– Helló seriff! – üdvözölte az egyik vigyorogva.

– Csoki! – visította Zunk. Keveset tudott Beau-ról, de az alapján megfelelőnek tűnt ez a szó.

Kicsit jobban megnyomta a gázpedált, hogy átugrathasson a küszöbön, majd körültekintően folytatta útját a márványpadlón. A kerekek kipörögve próbáltak tapadást találni, amitől a pixi kicsit megijedt – nagyon kockázatos volna ennyi értékes másodpercet veszítenie, ha sietősen menekülésre kellene fognia. Egyedül az nyugtatta meg, hogy bármikor megfordulhatott a széles folyosón, ha rákényszerült.

Magas, agyagcserepekbe ültetett pálmák és csiricsáré színekkel meg festett absztrakt műalkotások között száguldott el, míg el nem ért a folyosó végébe. Egy bolthajtás alatt kamerát rejtettek el, amely a bejárati csarnok felé volt irányítva. A kamera dobozából kilógó kábel belecsatlakozott egy kábelcsatornába, amely egészen a fal tövéig futott.

Zunk odahajtott a vezetékhez, és kiugrott az autóból. Egészen addig kitartott a jó szerencséje. Senki sem akadályozta a továbbjutását. Ezek a biztonsági emberek sokat bénáztak. Egy tündérházban legalább tucatszor átvizsgálta volna már egy lézeres letapogató. A pixi letépte a vezeték egy darabját, hogy feltárja az alatta lévő drótokat. Pár másodperc alatt rátekerte az átalakított száloptikát a videókábelre. Készen is volt. Vigyorogva mászott vissza az ellopott játékautóba. Nagyon is megérte neki ez az egyezség! Amnesztia egy ötperces munkáért. Már csak haza kell mennie és élvezni a szabadságot, egészen addig, amíg újból meg nem szegi a törvényeket.

– Beau Paradizo, te kis ördögfióka! Gyere ide azonnal!

A pixi kis időre megdermedt, majd hátranézett a tükrében. Egy lány állt a háta mögött, és csípőre tett kézzel nézett utána. Csak arra tudott gondolni, hogy Minerva az. Ha pedig az emlékezete nem csalt, Minervától távol kell tartania magát.

– Beau, be kell venned az antibiotikumot! Soha nem akarsz megszabadulni attól a tüdőgyulladástól?

Zunk elindította a kocsit, átsuhant a boltív alatt, és igyekezett kikerülni a sárlány látóteréből. Tudta, hogy ha eltűnik egy sarok mögött, onnan már padlógázzal haladhat tovább.

– Ne merészelj itt hagyni, Bobo!

Bobo? Nem csoda, hogy így iszkolok, gondolta magában Zunk. Ki menne oda olyanhoz, aki Bobónak szólítja?

– Öhh… csoki? – kérdezte a pixi reménykedve.

Rossz döntést hozott. A nővérénél jobban senki sem ismerte a kisfiú hangját, és Minervában azonnal kétségek támadtak.

– Bobo, mi történt a hangoddal?

Zunk morgott az orra alatt.

– Tsák egy kis thüdőgyuszhi?

Minerva nem vette be a dumát. Előkapott egy adóvevőt a zsebéből, és sietős léptekkel elindult a játékkocsi után.

– Pierre, be tudna jönni, kérem? Hozza magával Andrét és Louis-t is! –

Visszafordult Zunk felé. – Maradj csak ott, Bobo! Van nálam egy nagy tábla csoki.

Persze, gondolta magában a pixi. Csoki után megjön a betoncella.

Egy másodpercig a lehetőségeit latolgatta, aztán döntésre jutott. A határozat így szólt: Inkább megszököm gyorsan, mint hogy elkapjanak s halálra kínozzanak.

Már itt sem vagyok, gondolta, és beletaposott a gázba. Több száz lóerő dübörgött végig a törékeny tengelyen. Legfeljebb egy perce maradt a jármű széteséséig, de addig volt esélye minél távolabb kerülni a sárlánytól, meg a csokival kapcsolatos, átlátszó ígéreteitől.

Az autó olyan gyorsan lőtt ki, hogy szinte ott maradt a lenyomata a levegőben.

Minerva megtorpant. – Micsoda?

Nagyon gyorsan közeledett egy sarok két fal között. Zunk tekerte a kormányt, amennyire tudta, de túl nagy hely kellett ahhoz, hogy a kocsi beforduljon.

Ugratnom kell, könyvelte el végül a pixi fogcsikorgatva.

Erősen balra dőlt, félig elengedte a gázpedált, és a kocsi oldalával nekiütközött a falnak. A becsapódás pillanatában áthelyezte súlypontját, és megint beletaposott a gázba. A jármű elvesztette az egyik ajtaját, de úgy lövellt ki a sarokból, mint egy kő egy csúzliból.

Gyönyörű, gondolta magában a pixi, amint a csengés abbamaradt a fejében.

Talán csak másodpercek álltak rendelkezésére, mielőtt a lány újra megpillantja, és fogalma sem volt, hány őr fogja elállni a szabadság felé vezető utat.

Egy egyenes folyosón találta magát, amely egy nappaliba torkollott.

Zunk egy falra szerelt tévét pillantott meg odabent, és egy vörös bársonykanapé tetejét. Valószínűleg lépcsők vezettek be a helyiségbe.

Ennek nem örült. A jármű nem bírt ki több ütődést.

– Hol van Bobo? – kiáltotta a lány. – Mit csináltak vele?

Nem maradt idő finomkodni. Zunknak meg kellett győződnie róla, mire képes a kis bogárhátú. Beletaposott a gázpedálba, aztán megvadult méhként rugaszkodott el a bársonykanapé fölötti ablak felé. Megpaskolta a műszerfalat.

– Menni fog, te kis szemétkosár! Egyetlen ugrás. Itt az esély, hogy megtáltosodj!

A kocsi nem válaszolt. Soha nem beszéltek vissza. Bár alkalmanként, extrém stresszhelyzetben vagy oxigénhiányos állapotban Zunk úgy képzelte, hogy hasonlóan hősiesen viselkednek, mint ő.

Minerva megjelent az egyik sarkon, lélekszakadva futott, és közben az adóvevőjén keresztül beszélt másokkal. Zunk olyan szavakat hallott, mint a feltartóztatni, a szükséges erőszak és a vallatás. Egyik sem kecsegtette túl sok jóval.

A játékautó kerekei kipörögtek egy hosszú szőnyegen, majd elakadtak.

– A könyvtár felé iramodott! Kapják el! Lőjenek, ha muszáj!

Zunk komoran markolta a kormányt, és igyekezett tartani az irányt.

Mindenképpen ki akart szabadulni az ablakon keresztül, akár nyitva volt, akár nem. Száztizenkét kilométer per órás sebességgel tört be a járművel a helyiségbe, és szinte felrepült a legfelső lépcsőfokról. Nem rossz gyorsulás egy gagyi kis játékautótól. Két őr várta a nappaliban, éppen előhúzták a fegyverüket. Egyelőre nem lőttek. Még mindig úgy tűnt, mintha egy gyerek vezetné a járművet.

Pancserek! – gondolta magában Zunk. Ekkor fúródott bele az első töltény az alvázba. Oké, lehet, hogy mégis rálőnének.

Lágy ívben szárnyalt az ajtó felé. Két további lövedék jókora műanyagdarabokat hasított le a karosszériából, de már túl későn ahhoz, hogy megállítsa a járművet. Beleütközött az ablakpárkányba, elveszítette az egyik lökhárítóját, majd kibucskázott a nyitott ablakon.

Valakinek le kéne filmeznie ezt, gondolta magában a pixi, és a földei érésre készülve összeszorította a fogát.

A becsapódás a lábujjától a koponyájáig minden tagját megremegtette.

Egy darabig csillagok táncoltak a szeme előtt, ám hamar visszanyerte az irányítást a jármű fölött, és elindult a szennyvízülepítő akna felé.

Ott már várta Tőzeg. A feje körül meredező hajkorona remegett az idegességtől.

– Hol voltál? Lassan elfogy a naptej.

Zunk nem húzta az időt válaszolással. Inkább kiszabadította magát a csaknem teljesen összeroncsolódott autóból, és kimentette belőle a mongotöltőjét és a tükrét is.

Tőzeg rámutatott az egyik tömpe ujjával. – Lenne még néhány kérdésem.

A nyitott ablak felől egy lövedék érkezett, és gellert kapva visszapattant a szennyvíztározó széléről. Betonszilánkok záporoztak a levegőbe.

– De azok várhatnak. Ugorj fel!

A törpe megfordult, a hátát mutatta a pixi felé, Zunk pedig felugrott, és erősen megkapaszkodott Tőzeg szakállának tincseiben.

– Gyerünk! – kiáltotta. – Itt vannak a sarkamban!

Tőzeg kiakasztotta az állkapcsát, és szőrös torpedóként fúródott a talajba.

Akárhogy iszkoltak, alig maradt esélyük a menekülésre. A fegyveres őrök két lépésnyire jártak már. Ha észreveszik a halkan hortyogó Beau-t, teleszórják töltényekkel az izgő-mozgó alagutat. A biztonság kedvéért valószínűleg néhány gránátot is utánuk dobnak. Mégsem tették, mert abban a pillanatban a kastélyban elszabadult a pokol.

Amint Zunk körbetekerte a videókábelt a száloptikával, sok száz apró tüske szúrta át a gumiburkolatot, így több tucat stabil kapcsolat jött létre a belül lévő huzalokkal.

Másodpercekkel később szinte áradni kezdett az információ a Nyolcas Részleg főhadiszállására, egyenesen Kisgebe számítógépébe. Monitorja különböző ablakaiban videók, riasztórendszerek képei, tompítókészülékek irányítófelülete, és számtalan kommunikációs csatorna villant fel egyszerre.

Kisgebe kuncogva ropogtatta meg az ujjízületeit, akár egy zongorista fellépés előtt. Imádta a jó öreg száloptikás technikát. Nem volt olyan csilivili, mint az új organikus lehallgatókészülékek, cserébe kétszer olyan biztonságosnak bizonyult.

– Oké – szólt bele az íróasztalán álló állványos mikrofonba. –

Mostantól én irányítok. Milyen rémálmot szeretnétek a Paradizókra bocsátani?

Dél-Franciaországból Pinduri Berkenye százados válaszolt a sisakmikrofonján át.

– Amid van. Rohamosztagosokat, helikoptereket. Terheld túl a kommunikációs csatornáikat, roncsold a tompítókészülékeket! Indítsd be az összes riasztót! Azt akarom, hogy valami hatalmas támadást gyanítsanak.

Kisgebe egy halom fantomfájlt hívott elő a számítógépéből. A fantomok a saját fejlesztésű projektje részeit alkották. Különféle sablonokat vágott ki emberi filmekből, például katonákat és robbantásokat, majd arra használta fel őket, amire csak akarta. Ebben az esetben a francia hadsereg különleges alakulatát, a Commandement des Opérations Spéciales- t , más néven COS-t küldte filmen Paradizóék zárt áramköri rendszerébe. Úgy vélte, kezdetnek megteszi.

A házban a biztonsági erők főnöke, Juan Soto kisebbfajta problémával küzdött. A kis probléma az volt, hogy kósza lövések dördültek a kastélyban.

Ez igenis aprócska probléma volt ahhoz a katasztrófához képest, amit Kisgebe készült a fejére zúdítani.

Soto egy rádióba beszélt.

– Igen, Miss Paradizo – mondta higgadt hangon. – Értem, hogy az öccse talán eltűnt. Azért mondom, hogy talán, mert talán ő van a játékautóban. Nekem úgy tűnik, hogy igen. Oké, oké, értem, amit mond.

Szokatlan, hogy egy játékautó ilyen messzire repüljön. Talán valami elromlott.

 

Soto eldöntötte, hogy alaposan megmossa azoknak az idiótáknak a fejét, akik Minerva parancsára rálőttek a játékautóra. Nem érdekelte, mennyire okos az a lány, egy gyerek nem parancsolhat, amíg ő felel a birtok biztonságáért.

Bár Minerva messze volt a biztonságiak központjától, így nem láthatta az arcát, Soto parancsnok szigorú ábrázatot öltött a soron következő dörgedelméhez.

– Most pedig figyeljen rám, Miss Paradizo! – kezdte, ám az arca hirtelen újra megváltozott, amikor a biztonsági rendszer teljesen megkergült.

– Igen, parancsnok, hallgatom.

Az őrség parancsnoka egyik kezében a rádiót tartotta, a másikkal a biztonsági konzol kapcsolóit pöckölte, és magában imádkozott azért, hogy valami programhibáról legyen szó. – Úgy tűnik, hogy egy COS osztag nekirontott a kastélynak. Atyaég, néhányan már a házba is bejutottak!

Helikopterek! A tetőn lévő kamerák helikoptereket észlelnek! – Hirtelen vijjogni és rezegni kezdett a spektrumfigyelő képe. – Ráadásul zavarják az adást. Magát akarják, Miss Paradizo, és a foglyát. Úristen, az összes riasztót kikapcsolták! Minden szektort! Bekerítettek minket. Ki kell ürítenünk az épületet! Látom őket a fák vonalában. Tankjuk is van. Hogy vittek fel oda tankot?

Artemis és Butler kintről figyelték a Kisgebe keltette káoszt. Riadókürtök harsantak, és a biztonsági emberek rohantak mindenfelé, hogy elfoglalják kijelölt posztjukat.

A testőr dobott néhány füstgránátot a földre a hatás fokozása kedvéért.

– Egy tank? – kérdezte Artemis fintorogva a tündértelefonjába. – Egy tankot küldtél rájuk?

– Meghekkelted a hangfolyamot? – vágott vissza Kisgebe élesen. –

Mit tud még a telefonod?

– Pasziánszot és aknakeresőt is lehet rajta játszani – felelte Artemis ártatlan hangon.

Kisgebe kétkedve horkantott fel. – Erről később még beszélünk, sárfiú.

Egyelőre koncentráljunk a tervre.

– Kitűnő javaslat. Van pár irányított fantomrakétád?

A biztonsági őrök főnöke majdnem elájult. A radaron két vonal tűn fel, amelyek spirál alakban rohamoztak feléjük egy helikopter hasából.

– Mon Dieu! Rakéták! Okosbombákkal vettek célba minket! Azonnal hagyja el mindenki az épületet!

Felpattintott egy átlátszó műanyag burkolatot, amely alatt narancssárga kapcsoló lapult. Egy másodpercig habozott, mielőtt megnyomta volna.

Hirtelen elhallgattak a különböző riasztók, és egyetlen sziréna vette át a helyüket. Az evakuációs riadó.

Alighogy meghallották, a biztonsági őrök rögtön megváltoztatták az útvonalukat, és elindultak a kijelölt járműveik vagy a feletteseik irányába, a házban tartózkodó többi ember pedig sietve összeszedte az adathordozóit, vagy azt, ami a legfontosabb volt számára.

Az épület keleti oldalán garázsajtók sora nyílt fel, és hat fekete, pumaszerű, négykerék-meghajtású BMW vágódott ki az udvarra. Az egyiknek sötétített ablakai voltak.

Artemis egy távcsövön keresztül figyelte az eseményeket.

– Kövessétek a lányt! – kérte a tenyerében lévő apró telefonon keresztül. – A lány a kulcs. Azt hiszem, ő megy majd a sötétített ablakú kocsiban.

A Minerva nevű lány ekkor kilépett a tetőterasz egyik ajtaján.

Nyugodtan beszélt egy adóvevőbe. Mellette sétált az apja, aki a kezénél fogva vonszolta a kis Beau-t. Utolsóként Billy Kong vonult ki, meggörnyedve egy nagy golftáska súlya alatt.

– Meg is vagyunk, Berkenye. Készen állsz?

– Artemis! Itt én vagyok a kijelölt ügynök! – érkezett az ingerült válasz. – Tartsd magad távol a sávomtól, hacsak nincs valami életbevágó hozzáfűznivalód!

– Csak arra gondoltam…

– Én arra gondoltam, hogy a középső neved lehetne Hatalommániás.

Artemis Butlerre pillantott, aki mellette hevert az árok szélén, és önkéntelenül is hallotta az egész beszélgetést.

– Hatalommániás? Miről beszél ez?

– Mit meg nem engednek maguknak egyesek! – válaszolta a testőr, de közben le sem vette a szemét a kastélyról.

Balra egy kis területen remegni kezdett a föld. Hirtelen kirobbant belőle a talaj, fűvel és rovarokkal együtt, aztán két fej is megjelent: egy törpéé és egy pixié.

Zunk átmászott Tőzeg vállain, és lerogyott a földre.

– Ti, emberek, mind tébolyultak vagytok! – zihálta, és kiszedet egy bogarat az ingzsebéből. – Ezért nem elég az amnesztia. Ezért már nyugdíj járna!

– Csend legyen, töpörtyű! – intette le Butler nyugodtan. – Rögtönl elkezdjük megvalósítani a terv második részét, és nem akarok miattad lemaradni róla.

Zunk elsápadt. – Én sem. Mármint nem akarom, hogy lemaradj róla.

Miattam.

Az épület garázsa előtt Billy Kong kinyitotta az egyik BMW csomagtartóját, és belegyömöszölte a golftáskát. A sötétített ablakú kocsi volt az.

Artemis újabb utasítást adott volna, aztán inkább becsukta a száját Berkenye valószínűleg tudta, mit kell tennie.

Meg is tette. A vezetőülés ajtaja résnyire kinyílt, talán csak véletlenül és magától, ám a következő pillanatban már ismét zárva volt. Mielőtt Minerva vagy Billy Kong egyet pisloghattak volna meglepetésükben a négykerék-meghajtású elindult, és hatméteres guminyomot hagyva maga után odaszáguldott a főkapuhoz.

– Tökéletes – suttogta Artemis. – Most pedig, Minerva Paradizo, te bűnözőzseni-aspiráns, mutasd meg, mennyire vagy rafinált! Én tudom, mit tennék ebben a helyzetben.

Minerva Paradizo nem reagált olyan hevesen, ahogy talán más gyerekek reagáltak volna, ha elveszik tőlük a legértékesebb kincsüket. Nem hisztizett és nem toporzékolt. Billy Kong is ellentmondott a számításaiknak.

Elő sem húzta a fegyverét. Ehelyett leguggolt, ujjaival végigszántotta manga stílusú haját, és cigarettára gyújtott – amit Minerva rögtön kivett a szájából és eltaposott a földön.

A négykerékhajtású BMW közben tovább száguldott a főkapu felé.

Minerva talán abban bízott, hogy a megerősített acélsorompó vissza fogja tartani a szökevény járművet. Tévedett. Berkenye időközben meggyengítette a kapu csavarjait a Neutrínójával. Tudta, hogy elég hozzáérni a hűtőráccsal a kapuhoz, máris szabad lesz előtte az út. Ha eljut odáig. De nem jutott el.

Miután elnyomta Kong cigarettáját, Minerva egy távirányítót vett elő a zsebéből, beütött rajta egy rövid kódot, majd megnyomta a „küldés”

gombot. Egy aprócska töltet durrant ki a szellőzőrendszerből a BMW utasterébe, és szevofluránt, egy erőteljes hatású altatógázt pöfékelt a levegőbe. A kocsi pár pillanat múlva már ide-oda hánykolódott az úton, letiporta a szélén lévő bokrokat, és keresztülszáguldott a gondosan nyírt pázsiton.

– Gond van – állapította meg Butler.

– Hm… – tette hozzá Artemis. – Valami gázpatron, ha nem tévedek.

Gyorsan hat. Nem lehet más, mint ciklopropán vagy szevoflurán.

Butler letérdelt és előhúzta a pisztolyát. – Menjek oda értük?

– Nem jó ötlet.

A BMW időközben eszelősen kanyargott ide-oda, és gyakran huppant is egyet a telek domborzatának megfelelően. Tönkretett egy minigolfpályát, porrá zúzott egy filagóriát, és lefejezett egy kentaurszobrot.

Kisgebe arca megrándult több száz kilométerrel a föld alatt.

A kocsi végül egy levendulaágyásban állt meg, orral lefelé billenve, hátsó kerekei a levegőben pörögtek, és rakétasebességgel lőtték szanaszét a göröngyöket és a földből kiforgatott, hosszú szárú, lila virágokat.

Szép munka, gondolta magában Tőzeg, de inkább megtartotta magának a véleményét, mert rájött, hogy talán nem ebben a percben kéne próbára tennie Butler türelmét.

A testőr már égett a vágytól, hogy indulhasson. A kezében volt a pisztolya, megfeszültek a nyakán az inak, de Artemis az alkarján tartotta a kezét, és visszafogta.

– Nem – mondta. – Nem most. Tudom, hogy ösztönösen segítene rajtuk, de még nincs itt az ideje.

Butler borús arccal visszarakta Sig Sauerjét a pisztolytáskába. – Biztos benne, Artemis?

– Bízzon bennem, öreg barátom.

A testőr így is tett, bár ösztönei mást diktáltak.

A telken körülbelül egy tucat testőr közeledett óvatosan a jármű felé Billy Kong vezetésével. A férfi úgy mozgott, mint egy macska, szinte talppárnákon. Még az arca is macskaszerű volt az önelégült mosollyal és mandulavágású szemmel.

Jelzésére a többiek megrohanták a kocsit, visszaszerezték a golftáskát, és kihúzták az eszméletlen Berkenyét a vezetőülésről. Műanyag kötelekkel béklyózták meg a tündét, majd átvonszolták a kerten Minerva Paradizo és az apja lába elé.

Minerva levette Berkenye sisakját, és megnézte hegyes fülét. Artemis a messzelátón keresztül észlelte, hogy szélesen elmosolyodik.

Csapda volt. Csapdát állítottak nekik.

A lány a hóna alá kapta a sisakot, és fürgén elindult a ház felé. Aztán félúton megállt, és megfordult. Kezével beárnyékolta a szemét, és végignézett a környező hegyoldalak árnyékos és csúcsos részein.

– Mit keres? – töprengett hangosan Butler.

Artemis nem csodálkozott. Pontosan tudta, mit akar megtalálni az a hajmeresztő lány.

– Minket keres, öreg barátom. Ha magának lenne itt egy kastélya, biztos maga is elgondolkodna azon, hogy hol bujkálhatnak kémek.

– Hát persze. Ezért választottam ezt az árkot. Az ideális pont feljebb lett volna a hegyoldalon, egy sziklacsoport között, de egy avatott biztonsági szakértő pont ott állított volna fel csapdát. Ez lett volna a második választásom, ezért ezt választottam elsőnek.

Minerva pillantása átsiklott a sziklacsoporton, majd megállapodott a bokrok vonalán, amelyek mögött Artemisék rejtőztek. Nem láthatta meg őket, de a valamelyik ösztöne valószínűleg megsúgta neki, hogy ott vannak.

A fiú nem bírta levenni a szemét a lány arcáról. Maga is elcsodálkozott azon, hogy ilyen hatással van rá a szépsége, miközben egy barátját éppen fogságba ejtették. Roppant erővel gyűrte maga alá a kamaszkor.

Minerva mosolygott. Csillogott a szeme, és szinte incselkedett Artemisszel a köztük lévő völgyön keresztül. Aztán angolul szólalt meg.

Artemis és Butler is jól olvastak szájról, így gond nélkül tudták értelmezni a rövid mondatot.

– Értette, ifiúr? – kérdezte Butler.

– Igen, fogtam. És ő is fogott minket.

– Te jössz, Artemis Fowl! – mondta az imént a szőke lány.

Butler lekuporodott az árokba, és leporolta a ruhája könyökét.

– Azt hittem, magával senki sem kelhet versenyre, Artemis, de ez a lány érti a dolgát!

– Igen – tűnődött a fiú. – Elsőrangú bűnözőpalánta.

A föld alatt, a Nyolcas Részleg főhadiszállásán Kisgebe belenyögött a mikrofonba:

– Na tessék! Most már ketten vagytok.