Első fejezet

ÁTTÖRÉS A MÚLTBA
BARCELONA. SPANYOLORSZÁG

 

Artemis Fowl testőrét ritkán lehetett volna jókedvűnek nevezni. A kedélyes és az elégedett jelzőt sem igen használta volna rá senki, ahogy a közvetlen környezetében lévőkre sem. Butlert nem az tette a világ egyik legveszélyesebb emberévé, hogy minden járókelővel leállt barátságosan cseverészni, hacsak nem vészkijáratokról és rejtett fegyverekről volt szó.

Ezen a délutánon Butler és Artemis Spanyolországban tartózkodtak, és a testőr eurázsiai vonásai még sötétebb komorságot sugároztak, mint egyébként. A gondjaira bízott ifjú szokás szerint a szükségesnél is jobban is megnehezítette a dolgát. Artemis ragaszkodott hozzá, hogy a barcelonai Passeig de Gràcia előtti járdán ácsorogjanak egy órán keresztül a tűző napon, ahol mindössze néhány csenevész fa óvta őket a rekkenő hőségtől és az ellenséges pillantásoktól.

Ez volt a negyedik látszólag értelmetlen utazásuk más országokba néhány hónap leforgása alatt. Először Edinburgh-be, aztán a vadnyugati Halál-völgybe mentek, majd egy különösen fárasztó szárazföldi kiruccanásra Üzbegisztánba. Végül pedig Barcelonába. Mindezt a titokzatos látogató kedvéért, akinek eddig színét sem látták.

Furcsa párnak tűnhettek a nyüzsgő járdán. Egy behemót, izmos, negyvenes férfi Hugó Boss öltönyben, borotvált fejjel, mellette egy vézna, sápadt kamasz, hollófekete hajjal, nagy, metsző pillantású kékesfekete szemmel.

– Miért járkál folyamatosan körbe-körbe, Butler? – kérdezte Artemis bosszúsan. Persze ő is tudta a választ, hiszen számításai szerint a várva-várt látogatónak már egy perce meg kellett volna érkeznie. Csak a feszültségét vezette le a testőrön.

– Nagyon jól tudja, miért, Artemis – felelte Butler. – Lehet, hogy egy orvlövész les ránk valamelyik tetőről, vagy lehallgatókészüléket helyeztek el a közelben. Ha járkálok, több irányból tudom fedezni.

Artemisnek kedve támadt zsenialitását fitogtatni. Sokszor került ilyen hangulatba, de akármilyen szórakoztató is volt ez egy tizennégy éves ír fiúnak, fölöttébb idegesítőnek bizonyult a másik fél számára.

– Először is, vajmi kevés esély van rá, hogy egy orvlövész ki akarna lőni. Az illegális vállalkozásaim nyolcvan százalékát felszámoltam, és a tőkét rendkívül jövedelmező banki portfóliókba osztottam szét. Másodszor, ha valaki lehallgatókészülékkel próbál kíváncsiskodni, az akár össze is pakolhat és haza is mehet, mert az ön zakójának harmadik gombja által kibocsátott szolíniumrezgés töröl minden emberi és tündéri hangszalagot.

Butler ránézett a mellettük elsétáló párra, akik valósággal megmámorosodtak a spanyol levegőtől és a szerelemtől. A férfi nyakában fényképezőgép lógott. Butler tipródva morzsolgatta a harmadik gombját.

– Biztosan tönkreteszünk pár nászutas videót – jegyezte meg.

Artemis vállat vont. – Nem nagy ár a magánszférám épségéért.

– Volt harmadik érv is? – kérdezte Butler ártatlan arccal.

– Igen – felelte Artemis enyhe ingerültséggel a hangjában. Még mindig híre-hamva sem volt annak, akire vártak. – Már éppen mondani akartam, hogy ha valóban bujkál egy orvlövész valamelyik tetőn, akkor az pont a hátunk mögött lesz. Jobb, ha mögöttem marad.

Butler szakmája egyik legjobb képviselője volt, de még ő sem lehetett száz százalékig biztos benne, melyik épületről leselkedik veszély.

– Vázolja csak nyugodtan, hogyan jött rá. Ha jól sejtem, alig tudja magában tartani.

– Oké, ha ennyire kíváncsi rá… A szemközt álló Casa Milá tetején egyetlen orvlövész sem bújna el, hiszen az az épület nyitva áll a látogatók előtt, ezért felvétel készülne az ürgéről be-és kifelé menet.

– Ürge? Manapság a legtöbb orvlövész nő.

– Jó, akkor nő vagy férfi – helyesbített Artemis. – A jobbra álló két épületet nagyrészt lombok takarják, fölöslegesen hoznák magunkat hátrányos helyzetbe.

– Kitűnő. Folytassa!

– Bal kéz felé különféle kereskedelmi épületek sorakoznak, mindegyik ablakukon ott virít a matrica, hogy melyik privát őrző-védő szolgálathoz vannak bekötve. A profik kerülik az olyan összetűzést, amelyért nem fizetik meg őket.

Butler bólintott. Artemis bölcsen érvelt.

– Ebből gondolom, hogy az ön képzeletbeli orvlövésze csakis a hátunk mögött álló, négyszintes, félkész épületet választaná. Egyszerű lakópark, nem nehéz bejutni. A tetőről tökéletesen be tud célozni minket, akár férfi, akár nő, és bizonyára siralmas a biztonsági szolgálat, ha egyáltalán létezik.

Butler felhorkantott. Artemisnek valószínűleg igaza volt. Csakhogy a testőrszakmában a valószínűleg korántsem volt annyira megnyugtató, mint egy kevlár-zubbony.

– Valószínűleg igaza van. Feltéve, hogy az orvlövésznek van annyi esze, mint önnek.

– Jogos felvetés.

– De gyanítom, hogy bármelyik környező épülettel kapcsolatban fel tudna sorakoztatni hasonlóan meggyőző érveket, csak azért választotta a hátsót, hogy ne takarjam el maga elől a kilátást. Ebből pedig arra következtetek, hogy az illető, akire várunk, a Casa Milá körül fog felbukkanni.

Artemis elvigyorodott. – Önt sem kell félteni, öreg barátom.

A szecessziós Casa Milát a huszadik század elején tervezte Antonio Gaudí spanyol építész. Homlokzatát íves falak és balkonok alkották, amelyeket eltakartak a szövevényes kovácsoltvas rácsok. A ház előtti járdán tolongtak a turisták, akik mind arra vártak, hogy a délutáni csoporttal megtekinthessék az egyedülálló építményt.

– Fel fogjuk ismerni a látogatót ennyi ember között? Biztos benne, hogy még nem érkezett meg? Nem les minket valahonnan?

Artemis csillogó szemmel mosolyodott el. – Higgye el nekem, hogy nincs itt. Ha megérkezett volna, a legtöbben már sikoltoznának.

Butler összeráncolta a homlokát. Egyszer az életben szeretett volna teljesen képben lenni, mielőtt fejest ugranak valamibe. De Artemis így működött. Az ifjú ír lángész ármányainak kulcsfontosságú eleme volt a fokozatos leleplezés.

– Legalább azt árulja el, lesz-e nála fegyver.

– Kétlem. De ha lesz is, nem számít, mert csak egy másodpercig marad velünk.

– Egy másodpercig? Csak lesugározzák valahonnan az űrből?

– Nem az űrből – mondta Artemis, és a karórájára pillantott. – Az időből. – A fiú sóhajtott. – De mindegy is, mert a pillanat már elmúlt. Úgy tűnik, semmi értelme nem volt idejönnünk. A látogatónk nem materializálódott. Különben sem volt rá sok esély. A jelek szerint senki sem tartózkodott a rés túlsó felén.

Butler nem tudta, mire céloz Artemis, egyszerűen csak megkönnyebbült, hogy elhagyhatják ezt a kockázatos helyszínt. Minél hamarabb visszatérnek a barcelonai reptérre, annál jobb.

A testőr egy mobiltelefont húzott elő a zsebéből, és benyomott egy gyorshívót. A vonal túlsó végén lévő személy azonnal felvette.

– Maria! – szólalt meg Butler. – Jöjjenek értünk, pronto.

– Sí – felelte Maria tömören. A nő egy exkluzív spanyol limuzinvállalatnál dolgozott. Nagyon szép volt, és a homlokával könnyedén össze tudott volna törni egy betontéglát.

– Mariával beszéltél? – kérdezte Artemis, mintha könnyed, kötetlen beszélgetést folytatnának.

Butlert azonban nem téveszthette meg. Artemis Fowl kérdéseinek mindig célja volt.

– Igen, persze hogy Maria volt. Így szólítottam, amikor felvette a telefont. Ön máskor semmi érdeklődést nem mutat a limuzinsofőrök iránt, az elmúlt negyedórában viszont ez volt a negyedik kérdése. Maria jön értünk? Mit gondol, hol van most Maria? Ön szerint hány éves Maria?

Artemis a halántékát dörzsölgette. – Az a nyavalyás pubertás, Butler.

Valahányszor egy fiatal nőt látok, értékes energiákat fecsérelek el rá a gondolataimból. Vegyük például azt a lányt az étterem mellett. Az elmúlt percekben legalább tízszer oda vándorolt a tekintetem.

Butler ösztönösen, de avatott testőr-pillantással mérte végig a fiatal nőt.

Tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett, nem volt nála fegyver, haja tömött, szőke csigákba göndörödött. Szorgalmasan tömte magába az előtte heverő tálon felszolgált tapast, mialatt egyik kísérője, feltehetőleg az apja, újságot olvasott. Még egy férfi ült az asztalnál, aki a mankóit igyekezett betuszkolni a széke alá. Butler megfigyelése alapján a lány nem jelentett közvetlen fenyegetést a testi épségükre, de közvetett módon bajt hozhatott a fejükre, ha miatta Artemis nem képes a tervére koncentrálni.

A testőr megveregette a gondjaira bízott ifjú vállát. – Nincs abban semmi különös, ha a lányok felkeltik az ember figyelmét. Ez természetes.

Ha nem foglalta volna le annyira a világ megmentése az elmúlt években, már korábban is bekövetkezhetett volna.

– Nekem viszont muszáj úrrá lennem rajta, Butler. Feladatom van.

– Úrrá lenni a pubertáson? – horkantott a testőr. – Ha sikerül, ön lesz az első a világon.

– Szokás szerint – tette hozzá Artemis.

Így is volt. Egyetlen másik kamasznak sem sikerült tizennégy éves korára elrabolnia egy tündért, kimenteni az apját az orosz maffia karmaiból, illetve leverni egy lidércforradalmat.

Kétszer dudált valaki. A kereszteződés túloldaláról egy nő integetett egy limuzin nyitott ablakán át.

– Maria az! – állapította meg Artemis, majd gyorsan visszafogta magát. – Úgy értem, induljunk! A következő helyszínen talán több sikerrel járunk.

Butler ment előre, és jókora tenyerét felemelve leállította a forgalmat.

– Talán magunkkal kéne vinnünk Mariát is. Egy állandó-sofőr nagyban megkönnyítené a dolgomat.

Beletelt pár pillanatba, mire Artemis rájött, hogy a testőr ugratja. –

Roppant vicces, Butler. Most röhögnöm kellene?

– Igen.

– Sejtettem, bár a humorban nincs túl sok tapasztalatom. Eltekintve Szájlapáti Tőzegétől.

Tőzeg, a kleptomániás törpe egyszer-kétszer lopott Artemisnek – vagy inkább Artemistől. Szájlapáti szeretett tréfamesterként gondolni magára, humorának fő forrását pedig saját testi működése szolgáltatta.

– Már ha azt humornak lehet nevezni – közölte Butler, és a bűzölgő törpére visszagondolva önkéntelenül is elmosolyodott.

Ekkor azonban Artemis mozdulatlanná dermedt, épp a forgalmas kereszteződés közepén.

Butler dühösen belenézett a három sávban várakozó mérges sofőrök szemébe. Jóformán ráfeküdtek a dudára.

– Érzek valamit – jelentette ki az ifjú. – Elektromosságot.

– Nem érezhetné inkább az út túloldalán?

Artemis kinyújtotta a karját, mire az érzés végigbizsergette a tenyerét.

– Mégis eljön, csak több méterre a megjelölt helytől. Úgy látszik, az egyik konstans nem konstans.

Valami testet öltött a levegőben. Szikrák pattantak ki a semmiből, és kénszag pöffent szét. A szikrák között zöldesszürke entitás képződött, arany szemekkel, vaskos pikkelyekkel, és hatalmas, hegyes fülekkel. Egy másik síkról kilépett az útra. Kiegyenesedve másfél méter magas és humanoid formájú volt, mégsem lehetett embernek nevezni. Keskeny orrnyílásokon át vette a levegőt, majd kinyitotta kígyószerű száját, és megszólalt.

– Szálljék az ég áldása Lady Heatherington Smythe-ra! – Olyan hangja volt, mint a zúzott üvegnek és a súrlódó acélnak. Négyujjas kezével megragadta Artemis kinyújtott kezét.

– Furcsa – állapította meg a fiú.

Butlert nem érdekelte, ki mennyire furcsa. Csak azzal törődött, hogy mihamarabb a lehető legtávolabb vigye Artemist a lénytől.

– Menjünk! – fortyant fel ridegen, és Artemis vállára tette a kezét.

A fiúnak azonban már hűlt helye volt. A teremtmény ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogy megjelent, és magával vitte Artemist is. Később a nap folyamán minden médiumból ez a hír ömlött, de érdekes módon, hiába tolongott több száz turista fényképezőgéppel a közelben, erről az esetről senkinek sem sikerült felvételeket készítenie.

A lény valahogy testetlennek tűnt, mintha lenne teljesen jelen ezen a világon. Lágyan fogta Artemis kezét, csak a belsejéből sugárzott erő, mintha habosított gumiba csomagolt csont érintette volna. A fiú nem is próbált elhúzódni tőle, teljesen le volt nyűgözve.

– Lady Heatherington Smythe? – ismételte a teremtmény, és Artemis félelmet hallott kicsendülni a hangjából. – E hely az ő birtoka volna?

Elavult mondatszerkezet, gondolta magában Artemis. De határozottan angol. Hogy tanulhat meg angolul egy Limbóba száműzött démon?

A levegőben szinte pezsgett az erő, a lény körül fehér elektromos villámok cikáztak, és hasadékokat vágtak a térbe.

Időrés, lyuk az idő szövetén.

Artemis nem esett hasra a jelenségtől, elvégre szemtanúja volt annak, ahogy a Földmélyi Egyesült Őserők rendőrsége a Fowl-birtok ostroma során megállította az időt. Inkább azért aggódott, hogy a teremtmény esetleg magával rántja, és abban az esetben kevés esélye van arra, hogy visszatérjen a létsíkjára, ahogy abban sem bízhatott, hogy valaha visszakerül a saját idejébe.

Megpróbált segítségért kiáltani Butlernek, de elkésett vele. Már ha a késés szónak egyáltalán volt értelme egy olyan helyen, ahol nem létezett idő. A hasadék kiterjedt és minden oldalról körülvette őt és a démont.

Barcelona építményei és lakói lassan szellemszerű alakokká enyésztek, és először lila köd vette át a helyüket, majd csillagok galaxisa. Artemist lázas forróság, aztán metsző hideg gyötörte. Biztos volt benne, hogy ha teljesen testet öltene, parázzsá égne, aztán a hamvai megfagynának és szétszóródnának az űrben.

A környezet egy villámcsapásra megváltozott, de lehet, hogy egy év telt el közben; képtelenség volt megállapítani. A csillagok helyét óceán vette át, ők pedig a víz alá kerültek. Furcsa mélytengeri lények bukkantak elő a homályból, világító nyúlványok kavarták körülöttük a vizet. Ezután egy jégmezőre vetődtek, majd egy vörös tájra, ahol finom por ülte meg a levegőt. Végül ismét Barcelonában kötöttek ki, ám a város egészen más volt, sokkal fiatalabb.

A démon felüvöltött, hegyes fogait csattogtatta, és nem próbálkozott tovább az angol beszéddel. Szerencsére azonban Artemis egyike volt annak a két emberi lénynek dimenziókon innen és túl, akik beszélték a gnómust, a tündérek nyelvét.

– Csak nyugalom, barátom! – szólította meg a teremtményt. – A sorsunk már úgy is megpecsételődött. Inkább élvezd a káprázatos látványt.

A szörny hirtelen abbahagyta az üvöltést, és elengedte Artemis kezét.

– Te beszélsz tündérnyelvet?

– A gnómust – helyesbített Artemis. – Nálad biztosan jobban.

A démon elhallgatott, és úgy méricskélte az ifjút, mint valami felfoghatatlan látomást. Nem is lehetett könnyen felfogni. Artemis, bár feltehetőleg élete utolsó perceiben járt, mohón itta be a szokatlan környezet látványát, szinte lubickolt benne. Egy építkezésre csöppentek. A mesteremberek a Casa Milán dolgoztak, de még messze volt a befejezés. A homlokzatra felállított állványon nyüzsögtek az építők, és kitűnt közülük egy füstös képű, szakállas férfi, aki morcos arccal a tervrajzokba mélyedt.

Artemis elmosolyodott. Magát Gaudít látta. Megbabonázta a látvány.

A környezet megszilárdult, egyre ragyogóbbá váltak a színek. A fiú most már mélyen be tudta szívni a száraz spanyol levegőt, amelybe izzadság-és festékszag keveredett.

– Elnézést! – szólította meg a férfit spanyolul.

Gaudí felnézett a rajzokból, és a vonásait eluraló bosszúság helyét lassan teljes megdöbbenés vette át. A fiú jóformán a levegőből lépett ki hozzá, oldalán egy kushadó démonnal.

A lángeszű építőmester sokáig meredt a megmagyarázhatatlan látványra, hogy örökre az emlékezetébe véshesse.

– Sí? – kérdezett vissza némi habozás után.

Artemis a ház tetejére mutatott. – Egy mozaikot tervezett az épület tetejére. Azt ajánlom, fontolja meg még egyszer. Meglehetősen fantáziátlan megoldás.

Ebben a pillanatban a fiú és a démon is köddé vált.

Butler nem esett kétségbe, amikor az idegen lény kilépett az időrésen. Már csak azért sem, mert pont arra képezték ki, hogy semmilyen szélsőséges helyzetben ne pánikoljon. Sajnos a Passeig de Gràcia kereszteződésnél senki más nem tartózkodott akkor, aki elvégezte volna Madame Ko Személyvédelmi Akadémiáját, ezért ők olyan hangosan és lázasan pánikoltak, ahogy csak a torkukon kifért. Leszámítva a göndör hajú lányt az étteremnél, meg a társaságában lévő két férfit.

Amikor a démon megjelent, a tömeg mozdulatlanná dermedt, amikor pedig eltűnt, robbanásszerűen újra mozgásba lendült. Kiáltozás és sikoltozás harsant. A sofőrök elhagyták kocsijukat, vagy kirakatokba hajtottak bele fejvesztett menekülésük közepette. Az emberek egyetlen nagy hullámban távolodtak el a materializáció helyétől, mintha láthatatlan erő taszította volna odébb őket. A lány és a két férfi megint kilógott a sorból, mivel ők nem menekültek, hanem egyenesen odafutottak, ahol a démon megjelent. A mankós férfi meglepő fürgeségről tett tanúbizonyságot ahhoz képest, hogy addig rokkantnak mutatkozott.

Butler igyekezett figyelmen kívül hagyni a kavarodást, és csak a jobb kezére koncentrálni. Pontosabban arra a helyre, ahol egy másodperccel korábban még a jobb keze volt. Mielőtt Artemis átszivárgott volna egy másik dimenzióba, Butlernek sikerült megragadnia a vállát. Az eltüntető vírus ezért az ő kezét is megtámadta. Oda került, ahová Artemis. Még mindig érezte markában a védelme alatt álló ifjú csontos vállát.

A testőr arra számított, hogy a karja teljesen felszívódik, de a végtag ott maradt. Csak a keze illant el. Valamennyire még érezte, dermedten,

mintha jeges vízbe mártotta volna. És még mindig ki tudta tapintani Artemist.

– Szó sem lehet róla! – mordult fel, és megmarkolta a fiú vállát. –

Azok után, hogy annyi nehézséget vállaltam miattad az elmúlt években, te csak úgy eltűnsz?

Így hát Butler átnyúlt az évtizedeken, és visszarántotta a fiút a múltból.

Artemis nem adta magát könnyen. A testőr mintha egy sziklát akart volna végigvonszolni egy sártengeren, de nem olyan fából faragták, hogy egykettőre feladja. Megvetette a lábát és megfeszítette a hátát. Artemis egyszer csak kibukkant a huszadik századból, és kiterülve megérkezett a huszonegyedikbe.

– Visszatértem – jelentette ki, mintha csak parizerért ugrott volna le a sarki közértbe. – Micsoda váratlan fordulat!

Butler felhúzta a földről megbízóját, és egy futó pillantással tetőtől talpig végigmérte.

– Minden a helyén van. Semmije sem törött el. Most pedig árulja el nekem, Artemis, mennyi huszonhétszer tizennyolc és fél?

Artemis megigazította a zakóját. – Vagy úgy, a mentális képességeimet ellenőrzi! Nagyszerű. Végül is nem kizárt, hogy az időutazás befolyásolja az agyműködést.

– Csak feleljen a kérdésre! – makacskodott Butler.

– Négyszázkilencvenkilenc és fél, ha mindenáron tudni akarja.

– Elhiszem.

A tagbaszakadt testőr oldalra billentette a fejét. – Szirénák. Ki kell jutnunk innen, Artemis, mielőtt világraszóló kavarodást okozunk!

Átlökdöste a fiút az út másik oldalára, az ott várakozó egyetlen autóhoz. Maria kicsit elsápadt, de nem hagyta faképnél a kuncsaftjait.

– Remek! – jegyezte meg Butler, miközben kinyitotta a hátsó ajtót. – A repülőtérre! Ha lehet, ne az autópályán haladjunk.

Maria alig várta meg, amíg Butler és Artemis beköti a biztonsági övét, csikorgó kerekekkel elindult, mit sem törődve a közlekedési lámpákkal. A lányt a kísérőivel együtt a járdán hagyták.

Maria a visszapillantó tükörben Artemisre nézett. – Mi történt ott az úton?

– Csak semmi faggatózás! – figyelmeztette Butler. – Figyeljen a vezetésre!

A testőr tisztában volt vele, hogy fölöslegesen kérdezősködne. Ha készen áll rá, Artemis magától is mesélni fog a különös teremtményről és a szemkápráztató időrésről.

A fiú hallgatott, miközben végighasítottak a limuzinnal a Las Ramblas felé, ahonnan Barcelona belvárosi sikátorainak labirintusain át folytatták útjukat.

– Hogy kerültem ide? – bökte ki végül, hangosan gondolkodva. –

Inkább úgy kérdezem: miért nem vagyunk ott? Miért nem vagyunk abban az időben? Mi horgonyzott le ide, ebbe az időbe? – Butler felé fordult. –

Van magán valami ezüst?

A testőr szemérmesen elfintorodott. – Tudja, hogy ritkán viselek ékszert, de most valóban itt van ez. – Felhúzta az ingujját az egyik csuklójáról. Egy bőrkarkötő volt rajta, közepén ezüströggel. – Juliet küldte Mexikóból. Állítólag távol tartja a gonosz szellemeket. Megígértette velem, hogy hordani fogom.

Artemis szélesen elmosolyodott. – Juliet volt az. Ő horgonyzott le minket! – Megtapogatta az ezüströgöt Butler karkötőjén. – Fel kellene hívnia a húgát. Megmentette az életünket.

Miközben az ujjai Butler ékszerén doboltak, észrevett valami furcsaságot a saját ujjain. Kétségkívül az ő ujjai voltak, mégis valahogy másmilyennek látszottak. Beletelt néhány percbe, mire rájött, mi történhetett.

Jellemző módon kidolgozott már néhány elméletet a dimenzióközi utazás feltételezett hatásairól és következményeiről, és arra jutott, hogy a résztvevő fél állapota valószínűleg romlik majd tőle, ahogy egy számítógépes program minősége is silányabbá válik, ha túl sokszor másolják. Néhány információfoszlány egyszerűen eltűnik az éterben.

Amennyire meg tudta állapítani, semmi nem tűnt el a testéből, csak annyi változott, hogy a bal kezén a mutatóujj hosszabb lett, mint a középső ujj. Helyesebben mondva a mutatóujj és a középső ujj felcserélődött.

Kísérletképpen megfeszítette az ujjait, amennyire csak tudta.

– Hm – mordult fel végül. – Páratlan ember vagyok.

– Nekem mondja? – kérdezte Butler morogva.