13. fejezet

AZ IDŐN KÍVÜL

A dimenziók közötti utazás sokkal durvább volt, mint ahogy Artemis emlékeiben élt. Nem tudta követni a környezet változásait, szinte még az érzékszerveivel sem tudta felfogni a képeket, hangokat és hőmérséklet-változásokat. Valami kiragadta őket a saját dimenziójukból, végigrángatta őket a tér és az idő féreglyukain, miközben a tudatuk érintetlen maradt.

Csak egyszer öltöttek testet egy századmásodpercre.

A táj szürke volt, kietlen és himlőhelyes, a távolban pedig egy felhőzettel takart kék bolygó tűnt fel.

A Holdon vagyok, gondolta magában Artemis, de már el is illantak onnan, mert Hübrasz vonzereje tovább húzta őket.

Természetellenes érzés volt a testen és tudaton kívüli utazás. Hogy lehetek még mindig a tudatomnál? – tanakodott Artemis. Hogy lehetséges ez?

Azonban még ennél is furcsább volt, hogy ha nagyon koncentrált, a körülötte lévők gondolatait is hallotta. Főleg nyers érzéseket észlelt, például félelmet vagy izgatottságot, de némi mentális malmozás után el tudta különíteni a gondolatokat.

Berkenye például azon rágódott, hogy a fegyvere épségben megússza-e az utazást. Tipikus katona. Az Egyes Számú pedig nem is az utazás miatt idegeskedett, hanem valaki miatt, aki valószínűleg várt rá Hübraszon.

Abbot. Egy Abbot nevű démon miatt.

Artemis oldalra nyúlt, és az éterben lebegő Qwant is megtalálta.

Félelmetes volt belepillantani az elméjébe, ahogy komplex számításokkal és filozófiai dilemmákkal zsonglőrködött.

Edzésben kell tartani az elmét, fiatalember.

Artemis tudata ráébredt, hogy a gondolatot közvetlenül neki címezték.

A varázsló észlelte ügyetlen próbálkozásait.

A fiú meg tudta különböztetni saját elméjét a többiekétől. Bennük máshogy működött valami. Idegen energiát hordoztak. Nehéz lett volna körülírni bármilyen észlelést egy érzékszervek nélküli állapotban, de valamiért kéknek látta őket. Elektromos, eleven, kék plazmának. Artemis hagyta, hogy a tömény érzés elborítsa az elméjét, és meg-megsuhintsa egy jókora energialöket.

Mágia, azonosította. A mágia az elmében lakozik. Ezt nem ártott megjegyeznie. Visszavonult saját elméjének terébe, de magával vitt egy mintát a kék plazmából. Az ember soha nem tudhatja, mikor jön jól egy kis varázserő.

Hübraszon öltöttek testet, a kráter közepén. Érkezésüket egy villámszerű, helyéről kizökkent energia kísérte. Koromtól és hamutól megfeketedett lejtőn hevertek zihálva és gőzölögve. Meleg volt alattuk a talaj, a kén csípős szaga marta az orrlyukaikat. A materializációval járó eufória lassan elpárolgott belőlük.

Artemis kísérletképpen beszívta a levegőt, és a kilégzéssel apró porörvényeket kavart. Könnyezett a szeme a vulkanikus gázoktól, és lapos hamupelyhek borították be minden szabad bőrfelületét.

– Lehet, hogy ez a pokol – szólalt meg.

– A pokol vagy Hübrasz – tette hozzá az Egyes Számú. – Ez a hamu egyszer már beszennyezte egy tunikámat. Soha nem jön ki.

Berkenye is magához tért, és gyorsan lefuttatott egy rendszerellenőrzést a felszerelésén.

– A Neutrínóm rendben van. De nem tudok rákapcsolódni semmilyen kommunikációs hálózatra. Magunkra vagyunk hagyva. Ennek tetejébe a jelek szerint elvesztettem a bombát is.

Artemis letérdelt, recsegett alatta a hamukéreg, és felpöffent alóla a forróság. Lenézett az órájára, és megszemlélte a tükörképét. Haja szürke volt a hamutól, és egy pillanatig úgy érezte, mintha az apjával nézne szembe.

Eszébe ötlött valami. Úgy nézek ki, mint az apám, az apa, akit talán soha többé nem látok. Anyám. Butler. Csak egy barátom maradt.

– Berkenye! – szólt oda az elflánynak. – Hadd nézzelek!

Berkenye fel sem pillantott a csuklókomputeréből.

– Erre most nincs idő, Artemis.

A fiú odasétált az elflányhoz, és próbált stabilan egyensúlyozni a hamurétegen.

– Berkenye, hadd nézzelek meg! – ismételte, és megfogta a tündér vállát.

Bujkált valami Artemis hangjában, amitől Berkenye abbahagyta azt, amit csinált, és odafigyelt rá. Ezt a hangnemet Artemis Fowl a lehető legritkábban használta. Már-már gyengédnek lehetett nevezni.

– Meg kell győződnöm róla, hogy tényleg te vagy az. Sok minden összekeveredett a dimenzióugrás során. A legutóbbi utazásom során például felcserélődött két ujjam.

Artemis felemelte a kezét, hogy az elflány megnézhesse. – Furcsa, tudom. De úgy látom, te rendben vagy. Teljesen jelen vagy, hiánytalanul.

Valami villant a fiú szeme sarkában. Feljebb a kráter falában egy aktatáska hevert félig a hamuba temetkezve.

– A bomba – sóhajtotta Artemis. – Azt hittem, elvesztettük a tranzit során. Valami villámot láttam, amikor ideértünk.

Qwan odasietett a bombához. – Nem. Energiaelmozdulás történt.

Főleg az enyém lökődött ki. A mágia olyan, mint egy másik lény. Oda áramlik, ahová akar. Az én erőm egy része nem tért vissza hozzám időben, hanem a visszatéréskor meggyulladt. De örömmel jelentem, hogy a megmaradt erőm eléri a maximális koncentrációt, és felkészült a feladatra.

Artemist megdöbbentette, mennyire hasonlít az ősi teremtmény nyelvhasználata a NASA tudósaiéra. Nem csoda, hogy semmi esélyünk a tündérek ellen, gondolta. Ők már dimenzionális egyenleteket oldottak meg, amikor mi még csak köveket pattintottunk.

A fiú segített a varázslónak kiszabadítani az aktatáskát a hamu fogságából. Az időugrás hatot lökött az időzítőn, amely most ötezer órát mutatott. Végre egy kis szerencse.

Artemis Butler zárnyitó készletével próbálta megvizsgálni a robbanószerkezetet. Talán hatástalaníthatta volna, ha van rá pár órája, néhány számítógépe és lézereszköze. Ezek nélkül viszont csak annyi esélye volt ártalmatlanítani, mint egy mókusnak véletlenül összerakni egy komplett repülőgépet.

– A bomba működőképes maradt – közölte Qwannal. – Csak az időzítőt érintette az ugrás.

A démonvarázsló a szakállát simogatta. – Végül is logikus. Az a szerkezet viszonylag egyszerű a testünk bonyolultságához képest. A dimenzióalagútnak nem volt nehéz dolga, amikor szétszedte és újra összerakta. Az időzítő már más kérdés. Az összes időkitörés, amivel találkoztunk, hatással volt rá. Bármelyik pillanatban felrobbanhat, de lehet, hogy soha nem fog.

A soha nem opció, gondolta magában Artemis. Lehet, hogy nem sikerül hatástalanítanom, de bármikor fel tudnám robbantani.

Berkenye a gyilkos szerkezetre nézett. – Nem szabadulhatnánk meg tőle valahogy?

Qwan a fejét rázta. – Élettelen tárgyak nyilvánvalóan nem kerülhetnek át az alagúton önmagukban. Ellentétben velünk, akiket bármikor visszaszippanthat. Azonnal szereznünk kell valami ezüstöt.

Az elflány a fiúra pillantott. – Lehet, hogy néhányan nem bánnánk, ha visszaszippantana.

– Meglehet – hagyta jóvá Qwan –, de nem akármilyen körülmények között. Ha csak úgy hagyjátok magatokat, ki tudja, hol lyukadtok ki. És mikor. A saját helyetek és időtök persze vonzani fog titeket, de mivel a varázslat éppen szétbomlik, egy szikla belsejében is kiköthettek másfél kilométerrel a föld alatt, vagy éppen fent a Holdon.

Kijózanító gondolatot fogalmazott meg. Más élmény volt turistaként futólag letekinteni a Hold felszínére, és más élmény lett volna örökre ott ragadni. Nem mintha az első perc után bármilyen benyomás érhette volna az embert.

– Szóval itt ragadtunk? – kérdezte Berkenye. – Gyerünk, Artemis! Van valami terved, ugye? Neked mindig van egy terved.

Mindenki a fiú köré gyűlt. Sugárzott belőle valami, ami miatt mindenki vezetőként tekintett rá. Talán azért, mert ő is így tekintett magára.

Ráadásul jelen helyzetben ő volt a legmagasabb mindnyájuk közül.

Röpke mosoly futott át az arcán. Butler számára ez lehet az alapállapot.

– Mindenkinek megvan az oka rá, miért akar visszamenni – mondta végül. – Berkenyével a szeretteinket hagytuk hátra. Barátokat és családtagokat, akiket nagyon szeretnénk viszontlátni. Egyes Számú és Qwan, ki kell mentenetek a népeteket ebből a dimenzióból. A varázslat kezd szétesni, és hamarosan a sziget egyetlen pontja sem lesz biztonságos.

Ha helyesek a számításaink, márpedig szerintem helyesek, már az ezüst sem fog tudni hosszabb időre lehorgonyozni titeket. Most akkor mehettek, amikor a varázslat diktálja, vagy mi is eldönthetjük, mikor akarunk ugrani.

Qwan fejben számolt. – Az lehetetlen. Hét varázslóra és egy vulkánra volt szükség ahhoz, hogy a sziget ide kerüljön. A visszatéréshez is hét mágikus lényre lenne szükség. Lehetőleg varázslókra. Meg persze egy működő vulkánra, ami jelenleg nem áll rendelkezésre.

– Muszáj vulkánnak lennie? Más energiaforrás nem lenne jó?

– Elméletben igen – felelte Qwan. – A bombát akarod használni?

– Gondolkodom rajta.

– Nincs sok esély rá, de lehetséges. Viszont hét mágikus teremtményre akkor is szükség van hozzá.

– De az igét már elmondták! – vitatkozott Artemis. – Az infrastruktúra készen áll. Kevesebb nem lenne elég?

Qwan az ujját ingatta Artemis felé. – Okos sárfiú vagy te. Igen, lehet, hogy kevesebb is elég. De ez természetesen csak megérkezés után derülne ki.

– Oké, hány kell feltétlenül?

– Öt. Ötnél semmiképp sem lehet kevesebb.

Berkenye a fogát csikorgatta. – Csak három van, és az Egyes Számú ráadásul kezdő. Szóval kell találnunk két démonmágust ezen a szigeten.

– Az képtelenség! – csattant fel Qwan. – Ha egy ördögfi elvetemül, még azt a varázserejét is elveszíti, ami addig esetleg volt neki. Csak a mágusok nem vetemülnek el, mint én és az Egyes Számú. Ezért nekünk megmarad a varázserőnk.

Artemis lesöpörte a hamut a dzsekijéről.

– Az első feladatunk az, hogy kijussunk a kráterből, és találjunk valami ezüstöt. Javaslom, hogy hagyjuk itt a bombát. Nem annyira forró a levegő, hogy meggyulladjon, de ha mégis felrobbanna, a tűzhányó elnyeli az energia jelentős részét. Ha akadnak még mágikus lények a szigeten, sokkal több esélyünk van a kráteren kívül megtalálni őket. Különben is fejgörcsöm van már a kénszagtól.

A fiú nem várta meg, amíg a többiek beleegyeznek. Megfordult, és elindult a kráter pereme felé. A többiek kis késéssel követték, és minden lépésért megküzdöttek a megkérgesedett hamurétegen. Artemisnek egy óriási homokdűne jutott róla eszébe, amelyet egyszer az apjával mászott meg. Csakhogy a tűzhányó faláról való lecsúszásnak komolyabb következményei lettek volna.

Az alattomos hegyoldal nagy kihívást jelentett. A hamu elrejtette a sziklás kitüremkedéseket és az apró hasadékokat is, amelyekből a vulkán forró levegője pöfögött ki. A rések körül gombák telepei sarjadtak, és korallpiros éjszakai fényekként világítottak a vulkán árnyai közt.

Nem nagyon szóltak egymáshoz mászás közben. Az Egyes Számú hosszú szakaszokat mormolt a szótárból, ám a többiek hamar rájöttek, hogy így próbálja megnyugtatni magát.

Artemis néha felfelé sandított. Hajnali vörösség uralkodott az égen, és hatalmas vértócsaként derengett fölöttük.

Micsoda derűs metafora! – gondolta magában a fiú. Sokat elárulhat a személyiségemről az, hogy egy vértócsa jutott eszembe a látványról.

Az Egyes Számú testfelépítése volt a legelőnyösebb a hegymászáshoz az egész csoportból. Alacsonyan volt a súlypontja, és ha kellett, rá tudott támaszkodni zömök farkára. Vaskos lábát erősen meg tudta vetni a talajon, a testét fedő páncélpikkelyek megóvták a szikráktól, pikkelyei pedig egy zuhanás esetén is megakadályozták volna a sérülést.

Qwan viszont nyilvánvalóan szenvedett. Az idős varázsló egy szoborban töltötte az elmúlt tízezer évet, és még mindig el voltak macskásodva a tagjai. A mágia némileg megkönnyítette a görcsök kimozgatását, de a fájdalom nem akart maradéktalanul elmúlni. Minden alkalommal, amikor a lába bereccsent a hamurétegbe, összerándult a kíntól.

A csoport végül felért a hegycsúcsra. Ha telt is az idő, nem lehetett megmondani, milyen ütemben. Az ég ugyanolyan vörös maradt, és minden megállt, ami az időt mutathatta volna.

Berkenye futva tette meg az utolsó lépéseket, aztán felemelte ökölbe szorított jobb kezét.

– Ezt azt jelenti, hogy álljunk meg – magyarázta Artemis. – Amolyan katonai dolog. Az emberek katonái is ugyanezt a gesztust használják.

Az elflány kipillantott a vulkán pereme fölött, aztán visszafordult a csoport felé.

– Az mit jelent, ha egy csomó démon felfelé tart a hegyoldalon? Qwan elmosolyodott. – Azt jelenti, hogy a démontestvéreink látták az érkezésünket kísérő villámot, és az üdvözlésünkre sietnek.

– És mit jelent az, ha mindnyájan nyílpuskával vannak felszerelve?

– Hm – tűnődött Qwan. – Annak már valami komolyabb oka lehet.

– Nem lehet olyan veszélyes a helyzet – legyintett Artemis. – Mi már trollokkal is találkoztunk.

– Semmi gond – mondta Berkenye, és felizzította pisztolyát. – Nem annyira nagyok. Minden rendben lesz. Tényleg.

A fiú összevonta a szemöldökét. Berkenye csak akkor próbálta megnyugtatni, amikor tényleg nagy veszélybe kerültek.

– Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte Artemis.

Berkenye füttyentett egyet, és a fejét csóválta. – El sem tudod képzelni.