12. fejezet

KŐSZÍV
TAJPEJ 101, NEGYVENEDIK EMELET,
KIMSCHIOG GALÉRIA

 

Artemis Butlerrel és Minervával az oldalán átsétált a Kimschiog Galéria előcsarnokán.

– Ez egy kiállítás! – hitetlenkedett a lány. – Tényleg van időnk festményeket nézegetni?

A fiú csodálkozva állt meg. – Művészetre mindig van idő – mondta. – De mi egy konkrét műalkotás miatt jöttünk.

– Melyik az?

Artemis felmutatott a mennyezetről szabályos térközönként lelógó, szalag formájú, festett zászlókra. Mindegyikre egyetlen hatalmas, spirális rúnát pingáltak.

– Szeretem követni, hogy mi történik a művészet világában. Ez a kiállítás különösen felkeltette az érdeklődésemet. A központi elemét egy fantasztikus szobor maradványai alkotják. Félkörben táncoló furcsa teremtményeket ábrázol. Tízezer éves is lehet. Állítólag Írország partjai mellett találták, egy amerikai olajcég jóvoltából mégis ide került Tajvanba.

– Miért jöttünk ide, Artemis? Nekem haza kell mennem az apámhoz.

– Nem ismered fel a rúnát? Nem láttad már valahol?

Minerva azonnal visszaemlékezett. – Mais oui! Certainement. A démon homlokán van ilyen jel! Ugyanez.

Artemis csettintett az ujjával, majd tovább sétált.

– Pontosan. Amikor először megláttam az Egyes Számút, azonnal ismerősnek találtam a jelet. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hol láttam korábban, de amint összeállt előttem a kép, az is egyértelművé vált, hogy amit szobornak hittem, az nem szobor.

Minerva gondolatai előrerohantak. – Ez a varázslók köre! Az eredeti idővarázslatból.

– Pontosan. Mi van, ha nem szálltak ki az űrbe? Mi van, ha egyiküknek hirtelen eszébe jutott, hogy a vízköpőérintéssel mindnyájukat kővé változtassa?

– Ha az Egyes Számú tényleg varázsló, akkor ő az egyetlen, aki vissza tudja hozni őket az életbe.

– Kitűnő, Minerva. Gyorsan ráérzel. Fiatal vagy, fürge és arrogáns.

Emlékeztetsz valakire. De ki lehet az?

– Fogalmam sincs – szólt közbe Butler a szemét forgatva.

– De hogy sikerült ezt az egészet összehoznod? – ámuldozott a francia lány. – Kong jelölte meg a találkozás helyét. Hallottam a telefon-beszélgetést.

Artemis elmosolyodott a saját leleményességén.

– Miközben törte a fejét, én mondtam meg, mi legyen. „Olyan vörös nyakkendőben leszek, mint a táj. Pejlovak ágaskodnak rajta. De csak óvatosan! Százegy módon felsülhetünk. Akármilyen szépen vöröslik ott a táj, van ezer börtön, amely örökre elzár a napfénytől.” Érted már?

Minerva morfondírozva tekergette egy hajtincsét. – Mon dieu! Te szuggesztiót alkalmaztál! Táj pej. Százegy. Táj van.

– Igen, és Kong tudatalattija ezt úgy értelmezte: Tajvan, Tajpej 101.

– Ez briliáns, Artemis! Egészen kiváló! És ez az én számból nem kis elismerés.

– Briliáns is volt – ismerte el Artemis a rá jellemző szerénytelenséggel.

– Figyelembe véve, hogy Kong második otthona Tajvan, joggal feltételeztem, hogy ez fog eszébe jutni.

Egy űzött tekintetű férfi ült a recepciós pultnál. Neonkék öltönyt viselt, a feje teljesen le volt borotválva, kivéve egy területet, ahol az Egyes Számú rúnájának alakjában meghagyták tüskés haját. Tajvani nyelven hadart a fülébe erősített bluetoothos kihangosítóba.

– Nem, nem, a lazac nem elég jó. Tintahalat és homárt rendeltünk.

Nyolc órára idehozzák, vagy lemegyek, és magukat fogom felszeletelni a felszolgálásra kerülő szusiba!

– Gondjai vannak a beszállítókkal? – kérdezte Artemis nyájasan tajvaniul, amikor a férfi bontotta a vonalat.

– Igen – felelte a férfi. – Ma van a kiállítás megnyitója, és…

A férfi elhallgatott, mert közben felnézett, hogy lássa, kihez beszél, és meglátta Butlert.

– A mindenségit! Mekkora… Azaz, hogy… jó napot kívánok! Én Lin vagyok, a kurátor. Segíthetek?

– Abban reménykedünk, hogy soron kívül megmutatják nekünk a kiállítást, még a megnyitó előtt – vallotta be Artemis. – Főleg a táncoló figurákat.

Mr. Lin annyira meglepődött, hogy a felháborodáson kívül nem volt képes másra. – Hogy mi? Micsoda? Soron kívül? A megnyitó előtt? Nem, nem, nem. Lehetetlen, szó sem lehet róla! Ezek pótolhatatlan műkincsek.

Nézzenek rám! Úgy nézek ki, mint aki ilyen kivételekre hajlandó?

– Megértem, de a barátom, ez a nagydarab fickó itt, rendkívül boldog lenne, ha egy percre mégis beengedne bennünket.

Mr. Lin szólásra nyitotta a száját, ám valami magára vonta a figyelmét a folyosón.

– Mi ez itt? Egy muumuu?

Artemis meg sem fordult.

– Igen, hawaii ruhába öltözött gyereknek álcáztuk tündér barátunkat.

Mr. Lin összeráncolta a homlokát, mire átrendeződött a fején lévő hajrúna. – Tündér barátjukat? Tényleg? Miért, kik maguk? A Művészkor magazintól jöttek? Csak nem ismételten Dougie Hemler valamelyik posztmodern attrakciójáról van szó?

– Nem, ő egy valódi tündér. Jobban mondva egy démonvarázsló.

Mögötte pedig egy elf repül.

– Repül? Adják át az üzenetem Dougie Hemlernek: az égvilágon semmi esélye… – Ekkor észrevette az Egyes Számú feje fölött lebegő Berkenyét. – Ó!

– Ó! – ismételte Artemis. – Micsoda higgadt reakció! Most már bemehetünk? Életbevágó!

– Szét fogják rombolni a kiállítást?

– Valószínűleg – vallotta be Artemis.

Mr. Lin ajka megremegett, miközben tovább beszélt. – Akkor nem engedhetem be magukat.

Berkenye előrelendült, és felcsapta a plexit a sisakján.

– Szerintem pedig nyugodtan beengedhet minket – búgta mágiával átitatott hangon. – Ez a három ember ugyanis a három legrégebbi barátja.

Maga hívta meg őket egy titkos előzetes szemlére.

– És maguk ketten?

– Miattunk ne aggódjon. Mi itt sem vagyunk. Mi vagyunk az inspiráció a következő tárlathoz. Nyugodtan beengedhet minket.

Mr. Lin legyintett a kezével az elflány felé. – Miért aggódnék maguk miatt? Hiszen nincsenek is jelen. Csak egy ostoba kis gondolat surrant át az agyamon. Ami titeket illet, drága barátaim, örülök, hogy mindhármatoknak sikerült eljutnotok ide.

– Videóra sem kell vennie minket – folytatta Berkenye. – Legjobb lenne, ha kikapcsolná a galéria kameráit.

– Várjatok, lekapcsolom a galéria kameráit, hogy… ne zavarjon meg titeket senki.

– Remek ötlet.

A kurátor a pulton összegyűlt poszterekkel kezdett foglalkozni, Artemis és társai pedig bementek a páncélozott ajtón.

Ultramodern kiállítás volt, sötét fából készült parkettával és lécezett zsalukkal. Fényképek lógtak a falakon. Az ősi szoborcsoport-töredéket egy emelvényre állították, hogy a látogatók minden részletét alaposan megnézhessék. Annyi szpotlámpa irányult rájuk, hogy árnyékot is alig vetettek.

Az Egyes Számú lekapta széles karimájú kalapját, és a káprázattól szédelegve közelítette meg a kiállított tárgyat, mintha őt delejezték volna meg, nem a kurátort.

Fellépett az emelvényre, és megsimogatta az első figura kőbőrét.

– Varázslók! – suttogta. – Testvéreim!

A szobor gyönyörűen ki volt dolgozva, bár a témája mindenkit elborzasztott. A négy figura megtört félkör alakban állt, és mintha táncoltak vagy valamitől hátrahőköltek volna. Alacsony, zömök tündérek voltak, akárcsak az Egyes Számú, előreugró állkapoccsal, hordószerű mellkassal és csonka kis farokkal. Testüket, végtagjaikat és homlokukat örvénylő rúnák díszítették. Egymás kezét fogták, a negyedik pedig egy kéz csonkját fogta, amelynek tulajdonosa elveszett.

– Megszakadt a kör – jegyezte meg az ördögfi. – Valami félresikerült.

Artemis felmászott a talapzatra az Egyes Számú mellé. – Vissza tudod hozni őket?

– Visszahozni őket? – kérdezte az ördögfi döbbenten.

– Nem sokat tudok a vízköpőérintésről, de annyit igen, hogy kővé dermeszt dolgokat, és vissza is tudja változtatni őket. Te is képes vagy rá.

Megpróbálod?

Az Egyes Számú idegesen dörzsölte a tenyerét. – Lehet, hogy képes vagyok rá. De… csak talán… és a legkomolyabban mondom, hogy csak talán. Egyszer egy kis fanyársot kővé változtattam, legalábbis én kőnek láttam. Lehet, hogy csak hamu volt rajta. Abban a feszült hangulatban nem tudtam közelebbről szemügyre venni. Mindenki engem nézett. Tudod, milyen ez… vagy talán mégsem. Járt közületek valaki Ördöngös Iskolába?

Senki, ugye?

Artemis megragadta az ördögfi vállát. – Ne zagyválj itt, Egyes Számú!

Koncentrálnod kell.

– Igen, persze. Koncentrálnom. Fókuszálnom. Figyelnem.

– Pompás. Nézzük meg, vissza tudod-e őket hozni. Csak így menthetjük meg Hübraszt.

Berkenye a fejét rázta. – Ez aztán a megnyugtatás, zsenikém.

Minerva ugyanolyan bódult állapotban kóválygott a kiállítóteremben, mint a korábbi foglya.

– Ezek a szobrok valódi démonok! Mindvégig közöttünk voltak. Észre kellett volna vennem őket, de Abbot távolról nem hasonlított rájuk.

Berkenye közvetlenül a lány mellett ereszkedett le a padlóra.

– Egyes fajoknak a létezéséről sem tudsz. Majdnem segítettél az egyiket kiirtani. Szerencséd volt. Ha az megtörténik, egy tucat Artemis Fowl sem tudott volna megmenteni téged a tündérrendőrség karmai közül.

– Felfogtam. Már bocsánatot kértem. Nem léphetnénk tovább?

Berkenye összevonta a szemöldökét. – Örülök, hogy ilyen könnyen megbocsátasz magadnak.

– A bűntudat dédelgetése rossz hatással van a mentális egészségre.

– Gyerekzsenik – morogta az elflány.

– Zsenigyerekek – vitatkozott Minerva.

Az emelvényen álló Egyes Számú rátette a kezét az egyik kővé dermedt démonra.

– Szóval még Hübraszon történt… Egyszerűen csak fogtam a nyársat, izgatott lettem, és akkor elkezdődött. Nem próbáltam meg kővé változtatni.

– Nem tudnál most is izgatottá válni?

– Tessék? Csak úgy? Fogalmam sincs. Hogy őszinte legyek, nem vagyok túl jól. Ettől a virágos ruhától megfájdult a fejem. Túl rikító a színe.

– Talán, ha Butler megijesztene.

– Az nem ugyanolyan. Igazi feszültség kell, igazi nyomás alatt kell állnom. Tudom, hogy Mr. Butler igazából nem lenne képes megölni.

– Ebben azért nem lennék annyira biztos.

– Haha! Furcsa egy szerzet vagy te, Artemis Fowl! Már látom, hogy fel kell kötnöm a gatyát a te társaságodban.

A testőr épp a pisztolyát ellenőrizte, amikor hangokat hallott a folyosó felől. Odaszaladt a biztonsági ajtóhoz, és kilesett az edzett üvegből készült, négyszögletes kis ablakon.

– Társaságunk van – jelentette ki, és kibiztosította a pisztolyát. – Kong megtalált minket.

Butler leadott egy lövést az elektronikus zárra, amivel sikerült kisütnie az áramkört és bezárnia az ajtót.

– Hamar ki fogják nyitni – tette hozzá. – Fel kell ébresztenünk azokat a démonokat, és ki kell jutnunk innen. Most!

Artemis megmarkolta az Egyes Számú vállát, és fejével a biztonsági ajtó felé intett.

– Ez elég nyomás neked?

A biztonsági ajtó túloldalán Kong és csapata visszahőkölt a füstölgő számbillentyűzet látványától.

– A fenébe! – átkozódott Kong. – Tönkretette a zárat. Addig kell lőnünk, amíg ki nem nyílik. Nincs idő tervezgetésre. Don, nálad van az aktatáska?

Don felemelte a táskát. – Itt van.

– Jó. Ha bármi csoda folytán lenne odabent egy démon, jó szorosan csatold hozzá az aktatáskát a kis csuklójához. Nem akarok még egy alkalmat elszalasztani.

– Úgy lesz. De van nálunk gránát is. Felrobbanthatnánk az ajtót.

– Nem – ellenkezett Kong. – Minerva is bent van, és nem akarom, hogy baja essen. Ha bárki megsebesíti, azzal én fogok elbánni.

Megértettétek?

Mindenki megértette. Nem volt ebben semmi bonyolult.

A galériában Artemis kezdett egy kicsit ideges lenni. Abban reménykedett, hogy Kong rövid úton elhagyta az épületet, de a bérgyilkos valószínűleg kiszúrta az egyik liftben a kiállítást hirdető plakátot, és ugyanarra a következtetésre jutott, mint Artemis.

– Valami eredmény? – kérdezte az ördögfit, aki gyengén dörzsölgette az egyik szobor karját.

– Még semmi. Próbálkozom.

A fiú megpaskolta az ördögfi vállát. – Akkor próbáld erősebben.

Semmi kedvem tűzpárbajba keveredni egy magas toronyban. A végén még egy tajvani börtönben kötünk ki.

Oké, gondolta magában az Egyes Számú. Koncentrálj. Nyúlj bele a kőbe!

Megszorította a varázsló kőujját, és megpróbált érezni valamit. A varázslókról eddig megszerzett ismeretei alapján arra következtetett, hogy Qwannal, a rangidős mágussal áll szemben. A démon fején egyszerű pánt futott körbe, elején spirális motívummal, a vezető jelével.

Milyen borzalmas lehetett! – tűnődött . Látni, hogy az otthonotok felszívódik a semmiben, ti pedig itt maradtok. Tudni, hogy az egész a ti hibátok volt.

Nem az én hibám volt! – csattant fel egy hang az Egyes Számú fejében.

Az az ostoba démon, N’zall csinálta. Akkor kiszabadítasz végre, vagy nem?

Az Egyes Számú kis híján elájult. Kapkodni kezdte a levegőt, és úgy érezte, mintha szíve felfelé kúszna a mellkasában.

Gyerünk, ifjú varázsló! Engedj ki! Már nagyon-nagyon régóta várok.

Az eleven hang a szobor belsejéből érkezett. Qwan volt az.

Hát persze hogy Qwan vagyok! Az én kezemet fogod. Miért, kire gondoltál? Neked ennél több eszed van, ha nem tévedek. Ha mégsem lenne, azon sem csodálkoznék. Ilyen az én szerencsém… Tízezer éve várok, aztán egy együgyűt kapok.

– Nem vagyok együgyű! – fortyant fel az Egyes Számú.

– Már hogy lennél? – szólt közbe Artemis bátorítóan. – Csak kövess el mindent, amit tudsz. Szólok Butlernek, hogy tartsa vissza Kongot, ameddig csak lehet.

Az Egyes Számú beharapta a száját, és bólintott. Ha hangosan is megszólal, azzal eléggé összezavarhatja a többieket. Márpedig ez a helyzet már önmagában is elég zavarba ejtő volt.

A gondolat erejét próbálta használni. Miután Qwan szólt hozzá a fejében, felmerült benne, hogy talán fordítva is működhet.

Hát persze hogy működik! – küldte az üzenetet Qwan. Mi ez a sok baromság a főtt ételről? Engedj már ki ebből a börtönből!

Az Egyes Számú összerezzent, és megpróbálta kiűzni a fejéből a főtt ételekkel megpakolt asztalok ábrándképeit.

Nem tudom, hogy szabadítsalak ki, vallotta be. Fogalmam sincs, képes vagyok-e rá.

Már hogyne lennél képes? – kérdezett vissza Qwan. Olyan erős mágia van benned, hogy egy trollt is meg tudnál tanítani kesztyűbe dudálni. Csak engedd szabadjára!

Hogyan? El sem tudom képzelni, hogyan.

Qwan egy darabig hallgatott, aztán gyorsan belepillantott az Egyes Számú emlékeibe.

Ó, már értem! Teljesen újonc vagy. Semmilyen képzést nem kaptál.

Még jó, hogy idáig eljutottál. Hozzáértő oktatás nélkül fél Hübraszt felrobbanthattad volna. Jól van, adok neked egy kis kezdő löketet a megfelelő irányba. Nem tehetek sokat innen, de talán elérhetem, hogy áramlásba kerüljön benned az erő. Ezután már könnyebb lesz. Ha egyszer kapcsolatba lépsz egy varázslóval, a tudása egy része átszáll beléd.

Az Egyes Számú meg mert volna esküdni rá, hogy a kőujjak szorosabban fonódtak az ujjai köré, de talán csak a képzelete játszott vele.

Az viszont biztosan nem a képzelete játéka volt, hogy valami hideg üresség futott végig a karján. Olyan volt, mintha az élet áramlott volna ki belőle.

Ne aggódj, ifjú varázsló! Csak leszívok egy kis mágiát, hogy felszítsam a szikrákat. Szörnyű érzés, de nem tart sokáig.

Valóban szörnyű volt. Az Egyes Számú ilyennek képzelte azt, amikor egy élőlény teste darabonként elpusztul, és bizonyos fokig ez is történt.

Ilyen helyzetekben pedig a test ösztönösen védeni próbálta magát, és mindent megtett, hogy megszabaduljon a behatolótól. A varázserő, amely egészen a közelmúltig elrejtve szunnyadt az Egyes Számú testében, hirtelen mintha szétrobbant volna a fejében, és üldözőbe vette volna a behatolót.

Az ördögfi úgy érezte, mintha a világnak egy teljesen új spektruma tárult volna fel előtte. Mintha előtte vak lett volna, és most hirtelen átlátott volna a falakon is. Persze nem valami új, természetfölötti látóképességet sajátított el, hanem egyszerűen tudatába került saját varázserejének. A mágia lávaként folyt benne végig, és a pórusain keresztül kimosta testéből a tisztátalanságokat. Füst gomolygott ki testnyílásain, és világítani kezdtek a bőrén a rúnák.

Jó fiú! – dicsérte meg Qwan. Most pedig engedd szabadjára. Űzz ki innen!

Az Egyes Számú rádöbbent, hogy képes megtenni, amit a varázsló kér, és képes irányítani a mágia áramlását. Qwan nyúlványai után küldte az erőt, átjuttatta a saját ujjaiból a démonmester ujjaiba. A halott állapotot a hatalom zsongó érzése váltotta fel. Vibrálni kezdett a teste, aztán a szobor is, és a kőforgácsok elhalt kígyóbőrként peregtek le róla. Az idős varázsló ujjai már nem voltak kőkemények, hanem lággyá és elevenné váltak, de továbbra is szorosan fogták az Egyes Számú kezét, fenntartva a mágikus kapcsolatot.

Ez az, fiú. Képes vagy rá, látod?

Képes vagyok rá, ismételte magában az Egyes Számú hitetlenül.

Tényleg megtörténik!

Artemis és Minerva ámulva nézték, ahogy a varázserő átáramlik az ördögfiból a démonvarázslóba, és naranccsárga lángnyelvek kíséretében repeszti le a kőréteget Qwan testéről. Először a keze, a karja, majd a felsőteste kelt életre. Aztán az álláról és a szájáról is levált a kőréteg, így tízezer év elteltével végre újra a száján keresztül vehetett levegőt. Ragyogó kék szeme hunyorogva nézett a fénybe, majd szorosan becsukódott. A varázserő tovább áramlott, és az utolsó kőfelületeket is lehámlasztotta Qwan testéről, ám egyszer csak megállt. Amikor az Egyes Számú erejének szikrái eljutottak a sorban következő varázslóhoz, egyszerűen ellobbantak és kihunytak.

– Mi lesz a többiekkel? – kérdezte az Egyes Számú. Biztos volt benne, hogy őket is ki tudná szabadítani.

Qwan jó pár másodpercig szárazon köhögött, mielőtt válaszolni tudott volna.

– Meghaltak – felelte, majd rázuhant a törmelékre.

A galéria biztonsági ajtajának túloldalán Kong már a harmadik tárat ürítette ki a géppisztolyából a számbillentyűzetre.

– Mindjárt megadja magát – figyelmeztetett Butler. – Bármelyik pillanatban kinyílhat.

– Nem tudja lelassítani őket? – kérdezte Artemis.

– Dehogynem. Viszont nem akarok holttesteket magam után hagyni, Artemis. Szerintem a rendőrség már úton van.

– Akkor ijessz rájuk egy kicsit!

Butler elvigyorodott. – Örömmel.

Abbamaradt a lövöldözés, és az ajtó kicsit megereszkedett a sarokpántjain. Butler a megfelelő pillanatban feltépte az ajtót, berántotta Billy Kongot, és visszazárta mögötte.

– Helló Billy! – köszöntötte, és a falhoz préselte a nála jóval kisebb férfit.

Kong túlzottan fel volt ajzva ahhoz, hogy féljen tőle. Csapkodni kezdett Butler felé, és talán egy kisebb és gyengébb embert agyon is ütött volna. A testőrről viszont úgy pattantak le az ütések, mint legyek egy Tigris tankról. Fájdalmat azért tudott velük okozni. Edzett keze izzó billogként csapott le Butler bőrére. A komornyik azonban legfeljebb annyi reakciót mutatott rájuk, hogy még jobban összeszorult a szája szeglete.

– Berkenye? – kérdezte.

– Dobd! – mondta az elflány, és Neutrínójával megcélzott egy pontot a levegőben.

Butler fellökte Kongot a magasba, Berkenye pedig egyetlen lövéssel leterítette. A bérgyilkos forogni kezdett a földön, és még mindig görcsösen csapkodott erre-arra.

– A kígyó fejét kiiktattuk – közölte Artemis. – Reméljük, ezzel a többit is elintéztük.

Minerva úgy döntött, hogy kihasználja Billy Kong öntudatlan állapotát, és bosszút áll. Odalopakodott a földön fekvő elrablójához.

– Maga, Mr. Kong, egy közönséges gengszter! – közölte, és belerúgott a férfi lábába.

– Ifjú hölgy! – szólt rá Butler. – Menjen onnan! Lehet, hogy nem teljesen öntudatlan.

– Ha az apámnak csak egy haja szála görbült – folytatta a lány, elengedve a testőr figyelmeztetését a füle mellett –, személyesen fogom elintézni, hogy a kiszabható maximális börtönbüntetést kapja.

Kong felnyitotta egyik könnyes szemét. – Nem illik így beszélni megbízottakkal! – hörögte, és vasmarkát a lány bokája köré kulcsolta.

Minerva ráébredt, mekkora hibát követett el, és úgy döntött, hogy a leghatékonyabb védekezés az lesz, ha torka szakadtából visít. Meg is tette.

Butler két tűz közé került. Neki Artemist kellett védenie, ám a szolgálatában töltött évek alatt, főleg miután Berkenye is belekerült a képbe, önkéntelenül is egyfajta általános oltalmazó szerepét öltötte magára.

Valahányszor valaki veszélybe került, segített neki kijutni belőle. Az a buta lány pedig határozottan veszélybe került. Halálos veszélybe.

Miért van az, gondolta magában, hogy az okosak mindig legyőzhetetlennek hiszik magukat?

Így Butler meghozta a döntést, amelynek következményeit még évekig nyögte álmában és ébren töltött óráiban. Hivatásos testőrként tudta, mennyire hiábavaló utólag felülbírálni tetteit, ám az elkövetkező időszakban esténként sokszor ült a tűz mellett, arcát a tenyerébe temetve, és azt kívánta, bárcsak máshogy cselekedett volna. Akármilyen más forgatókönyvet játszott le a fejében, mindegyiknek tragikus volt az eredménye, Artemist viszont bármelyikkel megmenthette volna.

Butler akcióba lépett. Négy apró lépéssel elrugaszkodott az ajtótól, hogy kiszabadítsa Minervát Kong szorításából. Nem volt nehéz dolga, hiszen a férfi csak félig volt eszméleténél. Valami pszichotikus energia mozgatta a testét. A testőr egyszerűen csak rálépett a csuklójára, majd a mutatóujja alatti csonttal a két szeme közé csapott. Kong szeme kifordult, és ujjai elernyedtek, akár egy haldokló pók lábai.

Minerva bölcsen távolabb lépett Kongtól, hogy ne tudja elérni.

– Ez nagy butaság volt, sajnálom – motyogta.

– Ehhez már egy kicsit késő – jegyezte meg Butler. – Most már elbújna végre?

Az egész közjáték nem tartott tovább négy másodpercnél, ám ez alatt a négy másodperc alatt rengeteg minden történt a biztonsági ajtó túloldalán.

Don, aki a bombát fogta, és akit nemrég minden ok nélkül megütött a munkaadója, úgy döntött, hogy megpróbál a főnöke kedvében járni, beront a helyiségbe, és leszereli az óriást. Pont abban a pillanatban feszült neki az ajtónak, amikor Butler ellépett onnan, és maga is meglepődött azon, hogy akadálytalanul bukdácsol tovább a galériában. Négy másik bűnöző követte, a legkülönfélébb fegyverekkel a kezükben.

Berkenye, aki a Neutrínójával fedezte az ajtót, nem ok nélkül aggódott.

Akkor lett először ideges, amikor egy gránát gurult ki a csoportból, és nekiütődött a lábának. Tudta, hogy ő még könnyen elmenekülne a robbanástól, ám Artemis és az Egyes Számú a pusztítás körén belül maradnának.

Törd a fejed gyorsan!

Akadt megoldás, de felszerelés tekintetében igen nagy ára volt.

Visszadugta pisztolyát a tokjába, levette a sisakját, majd rárakta a gránátra,

és a saját súlyával szorította le. Ezt a trükköt már korábban is többször próbálta, eltérő eredményekkel. Remélte, hogy nem válik szokásává.

Úgy érezte, mintha már egy örökkévalóságot töltött volna el a sisakon guggolva, akár egy béka egy gomba tetején, bár valójában csak néhány másodperc telhetett el. Aztán a szeme sarkából észrevette, hogy az ezüst aktatáskát hordozó gengszter belecsap az öklével a gránátot eldobó férfi arcába. Lehet, hogy megtiltották nekik a gyilkos erejű támadásokat.

A gránát felrobbant, és Berkenye teste felívelt a levegőbe. A sisak elnyelte a robbanás erejének nagy részét, meg az összes repeszt, de még így is maradt annyi energiája, ami eltörhette az elflány sípcsontjait, és szétzúzhatta legalább egy combcsontját. Úgy zuhant rá Artemis hátára, mint egy kövekkel teli zsák.

– Aú! – kiáltott fel Berkenye, majd elájult.

Artemis és az Egyes Számú éppen Qwant próbálták magához téríteni.

– Életben van – állapította meg a fiú, és ellenőrizte a démon szívverését. – Egyenletes a pulzusa. Nemsokára feleszmél. Maradj vele szoros kapcsolatban, különben el fog tűnni!

Az Egyes Számú az ölébe vette a démon fejét. – Varázslónak nevezett – mondta sírásra görbülő szájjal. – Mégsem vagyok egyedül!

– Később még bőven lesz időnk ilyen talk show-ba illő jelenetekre – intette le Artemis durván. – Ki kell innen juttatnunk titeket.

Kong emberei közben bejutottak a kiállítóterembe, és több helyről is lövöldözés harsant. Artemis biztos volt benne, hogy Berkenye és Butler könnyedén elbánik pár bűnözővel, ám nyomban megingott a hite, amikor robbanás történt, és a következő pillanatban az elflány az ő hátán landolt.

Testét nyomban kék fény burkolta be, akár egy gubó, és hullócsillagszerű szikrák pattantak ki belőle a komolyabb sebek körül.

Artemis kimászott a lány alól, és Qwan mellé fektette a földre, amíg összeszedi magát.

Kong emberei időközben Butlerrel keveredtek közelharcba, bár addigra alighanem megbánták már, hogy vele kezdtek. Úgy rontott közéjük, mint tekegolyó a remegő bábok közé.

Az egyiknek azonban sikerült elillannia az útjából. Egy magas férfinak, akinek tetovált volt a nyaka, és ezüst aktatáskát tartott a kezében.

Artemis ráébredt, hogy az aktatáskában valószínűleg nem ázsiai fűszerek lapulnak, és rádöbbent, hogy cselekednie kell. Miközben azon tanakodott, pontosan mit is tegyen, az egyik férfi nekirontott és feldöntötte. Mire visszamászott Berkenye mellé, a barátja már kóvályogva felült, és egy ezüst aktatáska volt a csuklójához bilincselve.

A tetovált nyakú férfi közben visszatért a dulakodók közé, ám mindössze egy másodpercig bírta, amíg Butler le nem csapta egy jól irányzott ütéssel.

Artemis letérdelt Berkenye mellé.

– Jól vagy?

Az elflány erőltetetten elmosolyodott. – Kezdek jobban lenni, a mágiának köszönhetően. De kimerültem, egy csepp erő sem maradt bennem. Ezért ajánlom, hogy mindenki maradjon épségben, amíg el nem végzek egy újabb szertartást. – Megrázta a csuklóját, mire csörögni kezdett rajta a lánc. – Mi van ebben a táskában?

Artemis sápadtabbnak látszott, mint máskor. – Akármi is, biztos nem fog kellemes élményt nyújtani. – Felpattintotta az aktatáska csatjait, és felnyitotta a tetejét. – Sajnos megint igazam van. Egy bomba. Nagy és rafinált. Valahogy sikerült átcsempészniük a biztonsági ellenőrzésen.

Gondolom, valamelyik építkezés alatt álló részen.

Berkenye addig pislogott, amíg teljesen éberré nem vált, és addig rázta a fejét, amíg a fájdalom ki nem tisztította az elméjét.

– Oké, egy bomba. Látsz rajta időzítőt?

– Nyolc perc. Már annyi sincs.

– Nem tudod hatástalanítani?

Artemis lebiggyesztette a száját. – Megpróbálhatom. Először fel kell feszítenem a fedelét, és megnéznem a szerkezetet. Lehet egyszerű bomba is, de akár álcázást is használhattak.

Qwan nagy nehezen felkönyökölt, majd jókora adag port és törmeléket köhögött fel. – Micsoda? Tízezer év után itt vagyok élve és sértetlenül, és egy bomba fog darabokra szaggatni?

– Ő Qwan – magyarázta az Egyes Számú. – A leghatalmasabb mágus a mágusok között.

– Illetve most már az egyetlen – helyesbített Qwan. – Nem tudtam megmenteni a többieket. Ketten maradtunk, fiú.

– Kővé tudod változtatni a bombát? – kérdezte Berkenye.

– Még percekbe telik, hogy a varázserőm helyre álljon. Különben is, a vízköpőérintés csak élőlényekre hat. Növényekre és állatokra. A bombákat pedig az emberek mesterséges anyagokból készítik.

Artemis felvonta az egyik szemöldökét. – Te tudod, mi az a bomba?

– Kővé dermesztettek. Nem haltam meg. Mindent láttam, ami körülöttem történik. Micsoda történeteket tudnék mesélni! El sem hinnétek, hová ragasztják a turisták a rágógumijukat.

Butler közben eszméletlen emberek testével torlaszolta el a biztonsági ajtót.

– Ki kell jutnunk innen! – kiáltotta. – A rendőrök már a folyosón vannak.

Az ír fiú felállt, és hat lépéssel eltávolodott a csapat többi tagjától Behunyta a szemét.

– Artemis, most nem eshetünk kétségbe! – figyelmeztette Minerva, aki egy kiállítópult mögül bújt elő. – Egy tervre van szükségünk.

– Csitt, ifjú hölgy! – intette le a testőr. – Épp gondolkodik.

A fiú húsz másodpercet adott magának, hogy megerőltesse az agyát.

Amivel végül sikerült előrukkolnia, az nagyon messze volt a tökéletestől – Jól van. Berkenye, ki kell innen repítened minket.

Az elflány hozzávetőleges számításokat végzett a fejében. – Ahhoz kétszer kell fordulnom, talán háromszor is.

– Nincs rá idő. Elsőként a bomba távozik. Rengetegen vannak ebben az épületben. Én is veled tartok, hátha útközben hatástalanítani tudom.

Ráadásul a tündéreknek is az elsőként távozók között kell lenniük, mert az ő elfogásukat nem kockáztathatjuk meg. Akkor Hübrasz végleg elvész.

– Ezt nem hagyhatom! – tiltakozott Butler. – Kötelezettséget vállaltam a szüleid felé.

Artemis kérlelhetetlen arccal fordult a védelmezője felé.

– Akkor új kötelezettséget szabok neked. Vigyázz Minervára! Vigyázz rá, amíg újra nem találkozunk.

– Berkenyének inkább a tenger fölé kéne repülnie, és abba dobni a bombát – vetette fel Butler. – A kiszabadítás később is ráér.

– Akkor már késő lesz. Ha nem juttatjuk ki innen a tündéreket, az egész világ figyelme Tajpejre fog irányulni. Különben is, a helyi tengerek zsúfolásig tele vannak halászcsónakokkal. Nincs más megoldás. Nem fogom hagyni, hogy emberek vagy tündérek vesszenek oda, ha van esély megakadályozni a tragédiát.

Butler nem adta fel. – Hallja, amit mond, ifiúr? Úgy beszél… mint egy jófiú!

Ebből semmi haszna nem lesz.

Artemisnek nem volt ideje érzelgősködésre. – Hogy H. E Woodmant idézzem, öreg barátom: „Ahogy az idő ketyeg, életek sora pereg.”

Berkenye, köss mindnyájunkat az övedre, kivéve Butlert és Minervát!

Berkenye még mindig enyhén idegsokkos állapotban bólintott.

Letekert néhány mászószeget az övéről, és közben azt kívánta magában, bárcsak Kisgebe egyik holdövét kapta volna meg, amely elenyésző gravitációjú mezőt hozott létre minden körül, amit rákötöttek.

– A karod alá! – utasította az Egyes Számút. – Aztán csatold vissza a karikára.

A testőr segített Artemisnek felszíjazni magát. – Ez az utolsó csepp a pohárban, Artemis. Elegem van. Ha hazamegyünk, esküszöm, hogy nyugdíjba vonulok. Öregebb vagyok, mint amilyennek kinézek, és öregebbnek érzem magam, mint ahány éves vagyok. Nincs újabb hajmeresztő terv, értetted?

Artemis mosolyt erőltetett magára. – Szimplán csak átrepülök a szomszéd épületre. Ha nem tudom hatástalanítani a bombát, Berkenye kirepül vele a tenger fölé, és megpróbál keresni egy biztonságos helyet.

Mindketten tudták, hogy hazudik. Ha nem képes hatástalanítani a bombát, már nem lesz idejük biztonságos felületet keresni a vízen.

– Tessék! – mondta Butler, és átnyújtott a fiúnak egy lapos bőrtárcát. –

A zárnyitó készletem. Hogy egyáltalán hozzákezdhessen a munkához.

– Köszönöm, öreg barátom.

Berkenyét az álláig ellepték a megmentésre váró tündérek és emberek, Az Egyes Számú és Qwan a derekába kapaszkodtak, míg Artemis elöl csüngött rajta.

– Oké. Mindenki felkészült?

– Bárcsak visszakapnám a varázserőmet! – morgott Qwan. – Azonnal újra szoborrá változtatnám magam.

– Rémült – állapította meg az Egyes Számú. – Kétségbeesett. Cidrizik.

Be van rezelve.

– Szólások. Szép válogatás – dicsérte meg Artemis.

Butler becsukta az aktatáskát. – Egy épülettel arrébb. Annál messzebb nem is nagyon mehetnek. Vegye le a burkolatot, és azonnal foglalkozzon a robbanószerkezettel. Ha nincs más megoldás, tépje ki a gyújtószerkezetet.

– Értem.

– Rendben. Nem köszönök el, csak sok szerencsét kívánok.

Találkozunk, amint valami agyafúrt dumával kijuttattam innen magunkat is.

– Vagyis legfeljebb fél óra múlva.

Minerva egészen eddig a pillanatig bűnbánó arccal állt a falnál, ám ekkor előrelépett.

– Sajnálom, Artemis. Nem lett volna szabad Mr. Kong közelébe mennem.

Butler odalépett hozzá, felemelte, és arrébb tette. – Így van, de most nincs időnk sajnálkozásra. Csak álljon az ajtó mellé, és vágjon ártatlan arcot!

– De én…

– Ártatlant! Most!

A lány engedelmeskedett, bölcsen belátva, hogy nem vitatkozhat tovább.

– Jól van, Berkenye, emelj fel minket! – adta ki az utasítást Artemis.

– Igenis – felelte az elflány, és aktiválta a hátizsákját. A szárnyak pár pillanatig küzdöttek a súlytöbblettel, és a motor rezgése sem igazán tetszett Berkenyének, ám felszerelése fokozatosan hozzászokott a megterheléshez, és mind a négyüket felemelte a padlóról.

– Oké! – szólalt meg a lány. – Azt hiszem, jó lesz így.

A testőr az ablak felé irányította a repülő csapatot. A kockázatos mutatvány láttán nem is tudta elhinni, hogy beleegyezett. De nem volt ideje ezen rágódni. Tudta, hogy ha nem cselekszik, a biztos halál vár rájuk.

Butler felnyúlt, és kioldotta az ablak biztonsági reteszét. Az két méter széles tábla kinyílt, és az erős magaslati szél bevágódott a helyiségbe.

Hirtelenjében mindegyikükre rátámadtak az elemek, és kis híján megsüketítitek. Alig látták egymást, és még kevésbé hallották.

Berkenye kilebegtette a csapatot a teremből, és a szélörvények azonnal el is ragadták volna őket, ha Butler nem tartja őket még egy másodpercig.

– Haladjanak a széllel! – tanácsolta nekik, majd elengedte őket. –

Fokozatosan ereszkedjenek lefelé!

Az elflány bólintott. Szárnymotorja ki-kihagyott egy kicsit, és közben két méterrel lejjebb süllyedtek.

Artemisnek felkavarodott a gyomra.

– Butler! – kiáltotta, és hangja gyermekien vékonynak hallatszott a szélben.

– Igen, ifiúr? Mi az?

– Ha valami rosszul sülne el, várjon rám! Akármilyen reménytelennek tűnik a helyzet, vissza fogok térni. Mindenkit visszahozok.

Butler majdnem utánuk ugrott. – Mit forgat a fejében, Artemis? Mit akar tenni?

A fiú visszakiáltott valamit, de a szél süvítése elvitte a hangját. Az acél és az üveg útját állta a testőrnek, hangja pedig elveszett a légörvények között.

Gyorsan leereszkedtek. Gyorsabban, mint ahogy Berkenye szerette volna.

A szárnyak nem bírnak el ennyit, állapította meg. A szél és a súly együtt már túl sok. Nem fog sikerülni.

Ujjcsontjaival megkocogtatta az ír fiú fejét. – Artemis! – kiáltotta.

– Tudom. Túl nagy a súly.

Ha most lezuhannak, a bomba Tajpej kellős közepén robban fel. Ezt nem engedhették meg. Egyetlen választásuk maradt. Artemis ezt az eshetőséget meg sem említette Butlernek, mert tudta, hogy csípőből elutasítaná, akármilyen hathatósan támasztja alá az érvelését.

Mielőtt azonban Artemis kipróbálhatta volna az elméletét, Berkenye szárnyai sercegni kezdtek, rángatóztak néhányat, és végül kimerültek.

Csapongva, szabadesésben zuhantak alá, akár egy horgonyokkal teli zsák, hol fejjel, hol lábbal lefelé bukdácsolva, veszélyesen közel a felhőkarcoló falához.

Artemis szemét szinte kiperzselte a szél a helyéből, a zuhanás ereje a végletekig kifeszítette a karját, és az orcái is komikusan felpuffadtak –

habár semmi komikus nem volt abban, hogy több száz méternyit zuhantak a biztos halál felé.

Nem! – ellenkezett Artemis vasakaratú része. Nem hagyom, hogy ez legyen a vég.

Komor és nagy erejű elhatározással, amelyet feltehetőleg Butlertől tanult el, felemelte a kezét, és megragadta az Egyes Számú karját. A keresett tárgy pont ott volt, ahová nyúlt, jóformán az arcában, mégis szinte lehetetlen volt elérni.

Akár lehetetlen, akár nem, muszáj elérnem.

Olyan volt, mintha egy hatalmas léggömb felületének feszült volna neki, de Artemis eltökélten próbálkozott.

Egyre közelebb kerültek a talajhoz, a kisebb felhőkarcolók pedig lándzsákként száguldottak az ég felé, Artemis mégis kitartóan nyomakodott.

Végül sikerült belekapaszkodnia az Egyes Számú ezüst karkötőjébe.

Viszlát, világ! – gondolta magában. Így vagy úgy.

Letépte a karkötőt, és eldobta. A démonokat immár semmi sem tartotta fogva abban a dimenzióban. Egy másodpercig semmilyen egyértelmű reakciót nem lehetett észrevenni, aztán, éppen, amikor az alacsonyabb tornyok között suhantak lefelé, egy forgó, lila trapézforma jelent meg az égen, és nyom nélkül elnyelte őket, mint egy gyerek a szája a felé repülő fahéjas gabonapelyhet.

Butler elhátrált az ablaktól, és megpróbálta felfogni, amit látott. Az egyértelmű volt, hogy Berkenye szárnyai felmondták a szolgálatot, de akkor most mi lesz? Mi?

Lassan körvonalazódott benne a válasz. Artemisnek volt egy „B”

terve. Neki mindig volt. Ő még a mosdóba is „B” tervvel ment be. Szóval nem haltak meg. Erre jó esélyt látott. Egyszerűen csak átkerültek a démonsíkra. Ezt mondogatta magának, amíg végül hinni nem kezdett benne.

Észrevette, hogy Minerva sírva fakadt.

– Ugye nem haltak meg? Miattam.

Butler a lány vállára tette a kezét. – Ha meghaltak volna, valóban maga tehetne róla, kisasszony, de nem haltak meg. Artemis mindent az irányítása alatt tart. Most pedig fel a fejjel, lányom, valahogy lyukat kell beszélnünk a hasukba, hogy elengedjenek minket.

Minerva összevonta a szemöldökét. – Lányom?

A testőr kacsintott, bár egyáltalán nem volt tréfás kedvében. – Igen.

Lányom.

A következő pillanatban a tajvani rendőrség egyik részlege kinyitotta az ajtót, és kék, illetve szürke egyenruhájukban megrohamozták a helyiséget. Butler arcába hirtelen tucatnyi különböző speciális rendőrségi fegyver meredt. Enyhén remegtek a levegőben.

– Nem, tökfilkók! – visított Mr. Lin. Utat tört magának a rendőrök között, és rá-ráütött fegyvert tartó karjukra. – Nem őt! Ő jó barátom.

Azokat, akik eszméletlenül fekszenek. Ők törtek be ide engedély nélkül, és leütöttek! Csoda, hogy a barátom és a…

– Lánya – szólt közbe Butler.

– …a lánya nem sérültek meg.

A kurátor ekkor észrevette, hogy összetörték a kiállított műtárgyat, és ájulást mímelt. Látva, hogy senki sem siet a segítségére, összeszedte magát,

elvonult az egyik sarokba, és zokogott.

A rendőrfelügyelő, aki cowboy módra viselte a pisztolyát, odaballagott Butlerhez.

– Maga csinálta ezt?

– Nem. Nem én. Mi egy láda mögé bújtunk. Felrobbantották a szobrot, aztán verekedni kezdtek.

– Van valami elképzelése arról, miért akartak ezek az emberek elpusztítani egy szobrot?

Butler vállat vont. – Szerintem anarchistának hiszik magukat. Ki tudja az ilyen alakoknál.

– Nincsenek személyi okmányaik – közölte a felügyelő. – Egyiküknél sincs. Több mint furcsa.

A testőr kesernyésen elmosolyodott. Billy Kong, mindazok után, amit művelt, megússza műkincsrongálás vádjával. Persze szólhatnának a rendőröknek az emberrablásról is, ám akkor hetekre vagy akár hónapokra belegabalyodnának a tajvani bürokrácia kíméletlen hálójába. Butler amúgy sem nagyon szerette volna, ha bárki a múltjában kutakodik, netalántán megtalálja a hamis útleveleket a zakója zsebében.

Ekkor váratlanul eszébe ötlött valami. Valami, amit Kongról hallott még Nizzában.

Kong egy konyhakéssel támadt a barátjára, mesélte Kisgebe. Még most is elfogatóparancs van érvényben ellene, Jonah Lee név alatt.

A testőr ráébredt, hogy Kongot gyilkosság miatt körözik Tajvanban, és egy gyilkos esetében semmilyen korlátozó szabály nem lehetett érvényben.

– Hallottam, amikor hozzá beszéltek – mutatott a földön fekvő Kongra. – Néha Mr. Lee-nek, néha Jonah-nak nevezték. Ő lehet a főnök.

Sikerült felkeltenie a felügyelő érdeklődését – Valóban? Hallott még valamit? Néha a legkisebb részletek is fontosak lehetnek.

Butler a homlokát ráncolva töprengett. – Az egyikük mondott valamit… de fogalmam sincs, mit jelenthet.

– Folytassa! – biztatta a felügyelő.

– Azt mondta… hadd gondolkozzam… azt mondta: „Nem is vagy te olyan kemény fiú, Jonah, évek óta nem húztál strigulát a csövedre.” Mit jelent az, hogy strigulát húzni a csőre?

A felügyelő egy mobiltelefont húzott elő a zsebéből. – Azt jelenti, hogy az illető gyilkossággal gyanúsítható. – Megnyomta az egyes gombot, majd a gyorstárcsázót. – Bázis? Itt Chan. Futtassátok végig a Jonah Lee nevet a nyilvántartásban. Több évre menjetek vissza. – Lenyomta a telefont.

– Köszönöm, tisztelt…

– Arnott – vágta rá Butler. – Franklin Arnott New York Cityből.

Évek óta használt egy Arnott névre kiállított útlevelet. Hitelesen gyűrött volt már az okmány.

– Köszönjük, Mr. Arnott. Lehet, hogy sikerült elkapnia egy gyilkost.

A testőr pislogott néhányat. – Egy gyilkost! Azt a mindenit! Hallod ezt, Eloise? Apa elkapott egy gyilkost.

– Ügyes munka, apa – felelte Eloise, de amikor a harmadik szót kimondta, elszontyolodott.

A felügyelő elfordult, hogy megkezdje a kihallgatást, aztán hirtelen megdermedt.

– A kurátor szerint volt itt még egy személy. Egy fiú. A maguk barátja?

– Igen. És nem. Ő a fiam, Arty.

– Nem látom sehol.

– Pár percre kiszaladt, de mindjárt visszajön.

– Biztos benne?

Butler látása egyszeriben homályossá vált. – Igen, biztos vagyok benne. Ő mondta.