14. fejezet

A FALKAVEZÉR
HÜBRASZ SZIGETE

 

Amíg Artemis és csapata az időalagútban hánykolódott, Leon Abbot a falka rangidős tagjaival tanácskozott. A Tanács hozta meg a lényeges döntéseket, vagy pontosabban, Abbot hozta a fontos döntéseket a körükben. A többiek abban a hitben éltek, hogy ők is részt vettek a döntési folyamatban, ám a falkavezérnek végül mindig sikerült elérnie, hogy a többiek támogassák.

Ha tudnák… gondolta magában, és belülről harapdálta az arcát, nehogy önelégült vigyor üljön ki az arcára, …elevenen felfalnának. De sosem tudhatják meg, mert senki nem maradt életben, aki elmondhatná nekik. Az a mulya Egyes Számú volt az utolsó, de ő is elment. Nagy kár!

Abbot jelentős dolgot tervezett erre a napra. A falka közös nagy kivonulását, egy új korszak kezdetét. A Leon Abbot éra hajnalát.

Lenézett az asztal körül ülő démonokra, akik még mindig a nyúlcsontokat szopogatták. A démonvezér még elevenen hozta be nekik az állatokat egy vödörben. Megvetette a Tanács többi tagját. Mindenkit.

Gyenge, ostoba lények voltak, akiket a legalantasabb vágyaik vezéreltek.

Kemény kezű vezetőre volt szükségük. Semmi ellenvetés, semmi vita, az ő szaván kívül semmilyen más törvény nem létezett.

A többi démon normál körülmények között természetesen tőle eltérően látta volna a jövőt. Sőt, a javaslatai hallatán minden bizonnyal ugyanazt tették volna vele, amit a nyulakkal. Csakhogy nem normál körülmények álltak fenn. Ő ugyanis rendelkezett bizonyos előnyökkel, amelyek segítségével a saját hasznára fordíthatta a tanácskozásokat.

Az asztal túlsó végében felállt egy démon, és hangosan morogni kezdett. Hadley Shrivelington Basset volt az, a Tanács legutoljára csatlakozott tagja. Így jelezte, hogy beszélni kíván. Az igazat megvallva Abbot kissé aggódott Basset miatt. Ő erősebben ellenállt Abbot szokványos meggyőző technikáinak, mint a többiek, és a Tanács egyes tagjai fogékonyak voltak az érveire. Közelgett az idő, amikor mindenképpen meg kell szabadulnia tőle.

Basset újra morgott egyet, majd a szájához emelte a kezét, hogy biztos lehessen benne: a hangja el fog érni az asztal túlsó végébe is.

– Szólnék, Leon Abbot. Szeretném, ha meghallgatnál.

Abbot csüggedten sóhajtott, majd intett a démonnak, hogy folytassa. A fiatal démonoknak tetszettek az ilyesfajta illemkönyvbe kívánkozó gesztusok.

– Aggódom bizonyos dolgok miatt, Abbot. Nem minden úgy alakul a falkában, ahogy kellene.

Az asztalnál ülők egy része egyetértően felmordult. Csak semmi pánik.

Nemsokára mindnyájan más hangnemben fognak beszélni.

– Emberi neveket használunk. Emberi könyvet tisztelünk. Nekem ettől felkavarodik a gyomrom. Teljesen emberré kell válnunk?

– Ezt már elmagyaráztam, Basset. Legalább egymilliószor. Talán annyira tompa az elméd, hogy nem jut el hozzád az üzenet?

Bassetből mély morgás tört fel. Már maga a kérdés is harci kihívás volt. Akármilyen erős falkavezér volt Abbot, tudnia kellett, hogy hamarosan el kell számolnia szavaival.

– Hadd próbáljam meg újra – vette át a szót Abbot, és csizmás lábát az asztalra emelte, amivel szintén sértegette vitapartnerét. – Azért tanulunk olyan sokat az emberekről, hogy jobban megértsük és könnyebben legyőzhessük őket. Olvassuk a könyvet, gyakorlatozunk a nyílpuskával, és viseljük az emberi neveket.

Basset nem hagyta magát megfélemlíteni. – Igen, már milliószor hallottam ezeket a szavakat, de minden alkalommal nevetségesnek találtam őket. Nyúlneveket sem adunk egymásnak, amikor nyúlra vadászunk. Nem élünk rókalyukban, ha rókára fáj a fogunk. Tanulhatunk a könyvből, megtanulhatunk az íjjal bánni, de démonok vagyunk, nem emberek. Az én családnevem Porcogó. Na, ez igazi démon név! Nem olyan idétlen, mint a Hadley Shrivelington Basset!

Hathatós érv volt, és hatásosan is adta elő. Más körülmények között Abbot talán meg is tapsolta volna, sőt még hadnagynak is felfogadta volna maga mellé az ifjút, ám a hadnagyokból később kihívók lettek, és Abbot ezt nem akarta megkockáztatni.

A falkavezér felállt, és végigsétált az asztal mellett. Útközben a Tanács minden tagjának szemébe belenézett. Eleinte dac izzását látta bennük, ám amint Abbot beszélni kezdett, lassan elhamvadt a tűz, és az engedelmesség fakó rétegje borította be a szempárokat.

– Természetesen igazad van – ismerte el Abbot, és végigfuttatta hegyes karmát egyik görbe szarván. Szikrák csiholódtak ki a szarvból az érintése nyomán. – Minden pontosan úgy van, ahogy mondtad. A nevek, az a komikus könyv, a nyílpuska… megtanulni angolul… Az egész egy vicc.

Basset ajka felhúzódott, és látni engedte hegyes, fehér fogait.

Sötétsárga szeme összeszűkült. – Szóval bevallod, Abbot? Hallottátok, hogy bevallotta?

A többiek, akik addig helyeslően morogtak a fiatal bak merészsége láttán, mostanra fülüket-farkukat behúzták. Csak bámulták az asztalt, mintha a fafelületbe bele lenne karcolva a válasz az élet összes égető kérdésére.

– Az igazság az, Basset – folytatta Abbot egyre közelebb lépkedve hogy soha nem térünk haza. Mert már ez a hazánk.

– De azt mondtad…

– Tudom. Azt mondtam, hogy a varázslatnak vége lesz, és az erő visszaszippant bennünket oda, ahonnan jöttünk. Ki tudja, talán van is valóságalapja. De igazából fogalmam sincs, mi fog történni. Csak annyit tudok, hogy amíg itt élünk, én maradok a vezető.

Basset elképedt. – Nem lesz nagy csata? Hiszen olyan régóta készülünk rá!

– Figyelem-elterelés – vágta rá Abbot, és mágusként mozgatta az ujjait. – Füst és varázsige. Legalább volt a seregeknek mire koncentrálniuk.

– Mit csinálniuk? – kérdezte Basset összezavartam – Koncentrálniuk, te vadbarom! Gondolkodniuk! Amíg háborúra készülnek, addig boldogok. Én felvázoltam előttük egy háború jövőképét, és megmutattam nekik, hogyan győzhetnek. Természetes, hogy én lettem a megmentőjük.

– Te elhoztad a nyílpuskát!

Abbotnak muszáj volt megállnia, mert rátört a nevetés. Ez a Basset tényleg egy díjnyertes ökör volt. Akár a gnómok közé is beillett volna.

– Nyílpuska – zihálta végül, amikor alábbhagyott a jókedve. – Még hogy nyílpuska! A sárlényeknek halált okádó fegyvereik vannak.

Vasmadarakkal repülnek, és robbanó tojásokat dobnak le belőlük. Több millió van belőlük! Milliók! Elég, ha ledobnak egyetlen tojást a szigetünkre, és nyomban megsemmisül az egész. Ezúttal azonban nem lesz visszatérés!

Basset maga sem tudta, hogy küzdjön vagy meneküljön. Mindaz, amiről Abbot lerántotta a leplet, szinte fizikai fájdalmat okozott neki, a Tanács többi tagja pedig bénultan ült, nyáladzva meredt maga elé. Mintha valami varázslat kerítette volna őket hatalmába…

– Na gyerünk! – folytatta Abbot gúnyolódva. – Már majdnem rátapintottál. Csavard ki azt a szivacs agyadat!

– Te megbabonáztad a Tanácsot!

– Telitalálat! – rikácsolta Abbot. – Adjatok ennek a démonnak egy nyers nyulat!

– D-d-de az nem lehet! – dadogta Basset. – A démonok nem varázslók, kivéve a mágusokat. Azok viszont nem vetemülnek el.

Abbot szélesre tárta a karját. – Én pedig nyilvánvalóan egy tökéletesen elvetemült példány vagyok. Megfájdult a fejed? Túl sok ez neked, Basset?

Basset előhúzta hosszú kardját a hüvelyéből.

– Engem Porcogónak hívnak! – ordította, és rávetette magát a falkavezérre.

Abbot az alkarjával félrelökte a pengét, majd lecsapott az ellenfelére.

Lehet, hogy a hazugságban és a manipulációban volt a legerősebb, de harcban sem kellett félteni. Basset úgy nézett ki mellette, mint egy sasra támadó gerle.

Abbot a kőpadlóra nyomta a kisebb démont, aztán a mellkasára guggolt, mit sem törődve a páncélpikkelyeit érő ütésekkel.

– Ennyi telik ki tőled, kölyök? A kutyámmal kiadósabbat birkózom.

A keze közé vette Basset fejét, és addig szorította két oldalról, amíg ki nem dülledt a szeme.

– Most megölhetnélek – vallotta be, és már a gondolattól is mámoros öröm járta át. – Ugyanakkor mivel népszerű bak vagy az ördögfik körében, tartok tőle, hogy folyton kérdésekkel nyaggatnának. Csak ezért hagylak életben. Ám a szabad akaratod nekem lesz alárendelve.

Elméletben Basset nem is tudott megszólalni, mégis kipréselt magából egy szót.

– Soha!

Abbot még erősebben szorította.

– Soha? Azt mondod, soha? Hát nem tudod, milyen hamar eljön a soha itt, Hübraszon?

Ekkor Abbot olyat tett, amilyet egyetlen elvetemült démon sem lett volna képes megtenni: előhívta magából a mágiát, és engedte a szemén át kisugározni.

– Az enyém vagy – mondta a fiatalabbnak, és hangját átjárta az ellenállhatatlan varázslat.

A többieket már régóta kondicionálta arra, hogy a hangjából sugárzó delej leghalványabb árnyalatára is teljesen átadják magukat, ám Basset friss és fiatal agyának manipulálásához Abbotnak minden mágikus szikrát össze kellett szednie magában. Lopott mágiát. Olyan varázserőt, amelyet a tündértörvények szerint senkinek a delejezésére nem lett volna szabad használni.

Basset arca vörösre vált, a homlokát borító páncél megrepedt.

– Az enyém vagy! – ismételte Abbot, és tekintete belefúródott Basset foglyul ejtett pillantásába. – Többé nem kérdőjelezed meg, amit teszek.

Basset javára legyen mondva, hosszú másodpercekig ellenállt a bűvöletnek, egészen addig, amíg a varázslat ereje szét nem pattintott egy véreret a szemében. Onnantól fogva, ahogy a vér végigterjedt sötétsárga kötőhártyáján, rohamosan gyengülni kezdett az ellenállása, és végül valami képlékeny tompaság vette át a helyét.

– A tiéd vagyok – mondta. – Többé nem kérdőjelezem meg, amit teszel.

Abbot egy időre behunyta a szemét, és visszaszívta magába a varázserőt. Mire újra kinyitotta, arcán széles mosoly uralkodott.

– Az jó. Örömmel hallom, Basset. Mármint… választhattad volna a gyors és fájdalmas halált is, de bölcs döntés volt inkább eszedet vesztve, ölebként behódolni.

Feltápászkodott, és nyájasan felsegítette a földről Bassetet is.

– Elestél – magyarázta olyan hangon, mint egy orvos a páciensének. –

Segítek talpra állni.

Basset bágyadtan pislogott. – Többé nem kérdőjelezem meg, amit teszel.

– Ó ezzel már ne foglalkozz! Csak ülj le, és tedd, amit mondok.

– A tiéd vagyok – ismételte a kisebb démon.

Abbot óvatosan megpaskolta Basset arcát. – A többiek azt mondták, nem fogunk jól kijönni egymással.

A falkavezér visszasétált a saját székéhez a páholy elejében. A különféle állati részekből készült széknek magas háttámlája volt. Helyet foglalt rajta, és tenyerével a karfákat kezdte ütögetni.

– Szeretem ezt a széket – vallotta be. – Sőt mivel inkább trón, mint szék, akár rá is térhetnénk a fő témára, ami miatt ma összehívtam ezt a találkozót. – Abbot benyúlt a szék egyik bőrtakarója alá, és előhúzott egy durván megmunkált bronzkoronára hasonlító tárgyat. – Alighanem elérkezett az idő, hogy a Tanács királlyá válasszon életem végéig –

jelentette ki, és a fejére rakta a koronát.

Tartott tőle, hogy új ötletét a sírig tartó uralkodásról nem lesz könnyű elfogadtatni a többiekkel. A démonfalkát mindig a testileg legerősebb démon irányította, aki pozícióját természetszerűleg csak átmenetileg tudta megtartani. Abbot csak azért maradhatott olyan sokáig a posztján, mert a delejjel mindenkit elsöpört az útjából, aki ellenkezni mert vele.

A Tanács zöme olyan régóta Abbot varázsigéjének hatása alatt állt, hogy királyi rendeletként fogadták az ötletet. Mindössze néhány fiatalabb démon teste rándult vad görcsbe, ahogy a valódi meggyőződéseik összeütköztek a visszataszító új elképzeléssel.

Küzdelmük nem tartott sokáig. Abbot javaslata vírusként hatolt be a tudatukba és tudatalattijukba, és minden apró szegletben elnyomta a lázadást, ahol csak felbukkant.

Abbot megigazította a koronát a fején. – Elég a vitából! Aki egyetért, mondja azt, hogy graaargh!

– GRAAARGH! – üvöltötték a démonok, és páncélkesztyűjükkel vagy kardjukkal verni kezdték az asztalt.

– Éljen Leon király! – mondta Abbot.

– ÉLJEN LEON KIRÁLY! – ismételte a Tanács, mint betanított papagájok csoportja.

A tömjénezést egy démonkatona szakította félbe, aki akkor lépett be a páholy függönye alatt.

– Van egy… volt egy nagy…

Abbot lekapta a koronát a fejéről. A köznép még nem állt készen a szokatlan látványra.

– Mi van? – fortyant fel. – Mi az a nagy, amiről beszélsz?

A katona elhallgatott, és megpróbálta lecsillapítani a légzését. Rájött, hogy jobb, ha azonnal leírja, mi volt olyan nagy a hegyekben, különben a vezér lefejezteti a gyűlés megzavarásáért.

– Volt egy nagy villanás. – Egy nagy villanás? Ez így nem tűnt nagy ügynek. – Inkább újrakezdem. Egy hatalmas villanás látszódott a vulkánból! Két vadászcsapat is volt a közelben. Azt mondják, valaki átjött.

Egy egész csoport. Négy élőlény.

Abbot a homlokát ráncolta. – Élőlény?

– Kettő közülük démon lehet. A másik kettő viszont… a vadász nem tudja, mifélék lehetnek.

Ennek már a fele sem volt tréfa. Abbot azonnal megvilágosodott.

Emberek is lehetnek, vagy ami még rosszabb, életben maradt varázslók. Ha pedig varázslók, akkor hamar leleplezik a titkát. Elég hozzá egyetlen valóban nagyhatalmú démonmágus, és máris elillan a falkára gyakorolt delejes hatása. A jelenlegi helyzetet mindenáron fenn kellett tartani.

– Jól van. A Tanács majd megvizsgálja az ügyet. Senki más ne menjen fel oda!

A katona ádámcsutkája idegesen járt fel-alá, mintha egy még rosszabb hírt készülne bejelenteni. – Már késő, Abbot mester. Az egész falka felfelé mászik a vulkánra.

Mire a katona befejezte a mondatot, Abbot már majdnem az ajtónál járt.

– Kövessetek! – szólt vissza a többi démonnak. – Hozzátok a fegyvereiteket!

– GRAAARGH! – üvöltötték a bűbáj alatt álló tanácstagok.

Artemis maga is meglepődött azon, mennyire nyugodt tudott maradni. Az lett volna a normális, ha egy kamaszfiú megijed a felé közeledő démonfalka láttán, ám Artemis inkább ideges volt, mint rémült, és még inkább kíváncsi, mint ideges.

Visszanézett a tűzhányó kürtőjébe, amelynek tetejére felmásztak.

– Közeleg a balga falka – jegyezte meg halkan, és mosolygott saját epés megjegyzésén.

Berkenye meghallotta. – A legjobb pillanatokban fened a humorérzékedet.

– Más körülmények között tervezgetnék, de ezúttal nem az én kezemben van a helyzet megoldása. Itt Qwan irányít.

Az Egyes Számú körbevezette őket a vulkán peremén egy kevésbé meredek sziklapadkára. A kőpárkány mellett farudat szúrtak a földbe, és több tucatnyi ezüst karperecet húztak rá. A legtöbb már patinás vagy kormos volt.

Az Egyes Számú felhúzott néhány karkötőt a rúdon, és leakasztotta őket róla.

– A dimenzióugrók itt hagyják őket – magyarázta, miközben kiosztotta az ékszereket. – Arra az esetre, ha vissza tudnának jönni. De ez mostanáig senkinek sem sikerült. Leszámítva természetesen Leon Abbotot.

Qwan felvette a karperecet. – A dimenzióugrás öngyilkosság. Ezüst nélkül egy démon sem tud egyhelyben maradni, legfeljebb néhány másodpercig. Különböző idők és síkok között csaponganak addig, amíg a sugárzás vagy az éhség nem végez velük. Mi csak a mágiának köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Csodálkozom, hogy annak az Abbotnak sikerült. Mi a démonneve?

Az Egyes Számú hunyorogva lenézett a hegy oldalában kanyargó ösvényen.

– Személyesen is megkérdezheted. Az ott ő, a drabális, aki a könyökével utat tör magának a csapat elejére.

Berkenye is lenézett a falkavezérre. – Akinek görbe szarva és nagy kardja van? – kérdezte.

– Mosolyog?

– Nem.

– Akkor az Abbot.

Furcsa viszontlátás volt. Semmi ölelés, semmi pezsgő, semmi párás szemű emlékezés. Volt viszont vicsorgás, kardlengetés és fenyegetés bőven. A démonok utoljára érkező csoportja különösen lelkesen várta, hogy felnyársalhassa a jövevényeket és bizonyítsa helytállását. Leginkább Artemisre fájt a foguk. Ő volt az egyetlen élő ember Hübraszon, bár nem látszott kemény ellenfélnek.

Artemis és csapata a sziklapárkányon ácsorogva várta, hogy a démonkatonák beérjék őket. Nem tartott sokáig. Ördögfik értek oda először, kifulladva, és alig bírták visszafogni magukat, hogy ne kaszaboljanak le valakit azonnal. Ha Qwan nem áll oda a fiú elé, nyomban miszlikbe aprították volna Artemist. Szó, ami szó, Berkenyének is volt szerepe abban, hogy életben hagyták. Az első fél tucat ördögfire sortüzet zúdított a Neutrínójából, és sikerült biztonságos távolságba visszarettentenie őket. A következőkben Qwan kötötte le a figyelmüket azzal, hogy egy színes, táncoló majmot varázsolt a levegőbe.

Rövidesen minden démon a vulkán csúcsa fölött táncoló, mágikus majmot nézte.

Még az Egyes Számút is lenyűgözte. – Ez mi?

A démonvarázsló meglibegtette az ujjait, mire a majom bukfencezni kezdett.

– Egyszerű mágikus illúzió. Ahelyett, hogy szabadjára engedném a szikrákat, felismerhető formába rendezem őket. Sok idő és gyakorlás szükséges hozzá, de ahogy fejlődsz, te is ki fogod fejleszteni ezt fokú kontrollt.

– Nem – szólt közbe az Egyes Számú. – Én tényleg azt akartam kérdezni, hogy mi ez?

Qwan sóhajtott. – Egy majom.

Ahogy a létszámuk szaporodott a hegyoldalon, a démonok egyre izgatottabbá váltak. A harcosok erőfitogtatásképpen összefejeltek szarvaikkal. Alkarjukkal egymás mellvértjét csapkodták, és hivalkodva köszörülték kardjaikat a legközelebb eső köveken.

– Hiányzik Butler – vallotta be Artemis.

– Nekem is – vágta rá Berkenye, és szemével a legnagyobb veszélyt kereste a tömegben. Nem volt könnyű eldönteni, ki az. Az összes démon úgy nézett ki, mintha rájuk készülne vetni magát. Az elflány persze látott már háromdimenziós démonmodelleket, de a valóságban eggyel sem találkozott addig. Bár a modell elég élethűnek bizonyult, nem tudta visszaadni a lények szeméből sugárzó vérszomjat, vagy az orrukból kiáradó, hátborzongató szűkölést, ahogy úrrá lett rajtuk a harci hév.

Abbot felkaptatott a csapat elejére, Berkenye pedig azonnal ráirányította a fegyverét.

– Qwan! – kiáltott fel a falkavezér ámulva. – Te életben vagy? Azt hittem, minden varázsló meghalt.

– Csak az nem, aki segített neked – csúszott ki Egyes Számú száján.

Abbot hátralépett egyet. – Úgy tűnik. Csak az nem.

Az idős varázsló becsukta a tenyerét, és ezzel eltüntette a majmot. –

Ismerlek téged – mondta lassan, az emlékei között kutatva. – Ott voltál Taillte-nél. Dezertáltál.

Abbot kihúzta magát. – Igen, Abbot vagyok, a dezertőr. Soha nem lett volna szabad ide jönnünk. Ott helyben meg kellett volna mérkőznünk az emberekkel. Avarázslók elárultak minket. – Qwan felé lendítette a kardját. –

Ti árultatok el minket!

A többi démon morogni kezdett, és a fegyvereiket csörgették.

Abbot végigfuttatta tekintetét a csoport többi tagján is.

– Egy ember! Az ott egy ember! Ide hoztad az ellenséget az ajtónkba!

Mennyi időnk van, amíg a többi utána ered a vasmadarakon?

– Vasmadarakon? – ismételte Artemis gnómus nyelven. – Miféle vasmadarakon? Nekünk csak nyílpuskáink vannak, nem emlékszel?

A harcias démonok egyszerre nyögtek fel, amikor meghallották, hogy az ember az ő nyelvüket beszéli, jóllehet, akcentussal.

A falkavezér úgy döntött, inkább témát vált. Az a fiú túl sok léket ütött a történetébe. – És egy elfet is magaddal hoztál, varázsló! Ráadásul egy mágikus fegyverrel! Az elfek elárultak minket Taillte-nél!

Qwannak kezdett elege lenni a képmutatásból. – Tudom, téged mindenki elárult Taillte-nél. Miért nem adod ki a parancsot, amelyre annyira készülsz? Holtan akarsz minket látni. Parancsold meg a démonjaidnak, hogy támadják meg azokat, akik még képesek lehetnek megmenteni őket!

Abbot rájött, hogy szerfölött ingoványos talajon jár. Meg kellett szabadulnia a mérgező kis csoporttól. Gyorsan és végleg.

– Ennyire meg akarsz halni? Akkor legyen, megengedem. – Kardjával a jövevényekre mutatott, és már éppen azt kiáltotta volna, hogy „Végezzetek velük!” vagy „Halál az árulókra!”, amikor Qwan csettintett az ujjával. A feltűnő mozdulat nyomán aprócska robbanást keletkezett.

– Most már emlékszem rád. Nem Abbotnak hívnak. Te vagy az a tökkelütött N’zall, aki szétzilálta az idővarázslatot. De mintha megváltoztál volna. Azok a vörös jelek…

Abbot összerándult, mint akit tarkón csaptak. Néhány idősebb démon elvigyorodott. Nem gyakran emlegették Abbot régi nevét. A falkavezér is szégyellte, hiszen a N’zall a régi démon tolvajnyelven azt jelentette: „kicsi szarv”.

– Tényleg te vagy az, N’zall. Most már egyre tisztábban látok. Te és az a másik barom, az idióta… Bludwin, ti ketten elleneztétek az idővarázslatot.

Meg akartatok mérkőzni az emberekkel.

– – Még mindig meg akarok! – ordította Abbot. Nyilvánvalóan igyekezett ellensúlyozni a hatást, amit a régi neve felemlítése keltett. –

Máris itt van egy. Kezdhetnénk vele.

Qwan most már dühbe gurult; először azóta, hogy életre keltették. –

Pedig olyan gondosan előkészítettünk mindent! Heten álltunk körbe a vulkánban, miközben a láva szintje egyre emelkedett. Tökéletesen urai voltunk a helyzetnek, amíg ti Bludwinnel elő nem ugrottatok egy szikla mögül, és meg nem szakítottátok a kört.

Abbot üresen kongó hangon felröhögött. – Soha nem történt ilyen. Túl sokáig voltál távol, varázsló. Megháborodtál.

Kék szikrák izzottak Qwan szemében, és mágia hullámzott végig a karján. – Miattad raboskodtam egy szoborban tízezer évig!

– Senki sem hiszi el egy szavadat sem, varázsló.

– Én elhiszem – szólalt meg az Egyes Számú. A démonok táborában is elhitték néhányan. Látszott a szemükön.

– Megpróbáltad megölni a mágusokat! – folytatta Qwan vádló hangon.

– Csakhogy valamit elrontottatok, és Bludwin belezuhant a kráterbe. Az energiája beszennyezte a varázsigét. Aztán magaddal rángattad a tanítványomat, Qweffort. Mindketten elsüllyedtek a lávában. Láttam. –

Qwan a homlokát ráncolva próbálta összerakni az emlékdarabkákat. – De te nem haltál meg. Nem, mert a varázslat már hatott. A mágia elrepített innen, mielőtt a csontjaid szétmállottak volna a lávában. De hová tűnt Qweffor? És hová tűntél te?

Az Egyes Számú tudta a feleletet a kérdésre. – A jövőbe. Elárulta a titkainkat az embereknek egy bugyuta könyvért és egy múzeumban őrzött ősi fegyverért cserébe.

Abbot most az ördögfi felé mutatott a kardjával. – Pedig téged életben akartalak hagyni, ördögöcske.

Az Egyes Számú érezte, hogy az idegességtől görcsbe rándul a gyomra. – Ahogy a legutóbbi alkalommal életben hagytál? Biztattál, hogy ugorjak bele a vulkánkürtőbe. Megdelejeztél.

Abbot lába alatt egyre forróbb lett a talaj. Ha megparancsolja a Tanácsnak, hogy indítsanak támadást, rengeteg kérdés megválaszolatlan marad, és nem delejezhet meg mindenkit. Ha viszont hagyja tovább beszélni Qwant, az összes titkára fény derül. Gondolkodási időre lett volna szüksége. Legnagyobb sajnálatára azonban ez nem állt rendelkezésére. Az eszét és a fegyvereit is használnia kellett, ha ki akart jutni a kutyaszorítóból.

– Még hogy megdelejeztelek? Ne légy nevetséges! A démonok nem tudnak varázsolni. Mi iszonyodunk a mágiától. – Hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Nem is értem, mit magyarázkodom itt egy ilyen nyomorék kis tökmagnak, mint te! Fogd be a szádat, Egyes Számú, vagy én varrom be, és beledoblak a vulkánba!

Qwan nem örült neki, hogy az új tanítványát kóstolgatják.

– Elegem van belőled, N’zall! Varázslókat merészelsz fenyegetni? Az Egyes Számúnak, ahogy te nevezed, több varázsereje van, mint amennyi neked valaha is lesz.

Abbot hahotázott. – Most az egyszer igazad van, vén mágus. Bennem nincs varázserő. Egyetlen szikrányi mágia sem. Az erőm az öklömben rejlik és a hátam mögött álló falkában.

Artemisnek kezdett elege lenni a civódásból.

– Erre nincs időnk – közölte, és kilépett Qwan háta mögül. – Az idővarázslat lassan szétfoszlik, és nekünk biztonságban haza kéne jutnunk.

Minden rendelkezésre álló mágiára szükségünk van az átkeléshez. A tiedre is, N’zall, vagy Abbot, vagy akárhogy is hívnak.

– Nem vitatkozom emberekkel – vicsorgott Abbot. – De ha mégis azt tenném, csak ismételni tudom magam: bennem nincs varázserő.

– Ugyan már! – csattant fel Artemis. – Ismerem a delej mellékhatásait.

Szaggatott pupilla és véres szem. Egyes barátaidat annyiszor delejezted már meg, hogy alig maradt pupillájuk.

– És ugyan honnan szereztem volna hozzá a mágiát?

– Az időalagútban loptad. Úgy gondolom, szó szerint összeolvadtatok Qwefforral a lávában és a mágiában. Mielőtt megtestesültetek volna a földi közelmúltban, sikerült elcsípned magadnak egy kis varázserőt.

Ez már minden jelenlévőnek túl sok volt. Abbot rájött, hogy az ember komikus érvelésével szemben delejezésre sincs szüksége a többiek meggyőzéséhez. Megsemmisíthette az érveit, még mielőtt magát az embert megsemmisítette volna.

Színpadiasan gúnyolódni kezdett Artemisen. Eljátszotta a rettenthetetlen falkavezért, karmaival végigsimított görbe szarvain, és ugatásszerű nevetések szakadtak ki belőle. Hamarosan minden démon vihogott körülötte.

– Szóval… ember – szólalt meg, amikor a moraj alábbhagyott. –

Szerinted loptam a varázserőt az időalagútban. Talán kezd megbomlani az agyad, sárfiú. Talán csak félsz, hogy nemsokára kiadom a parancsot, hogy tépjék ki a csontjaidat, és szívják ki belőlük a velőt is. Még ha lehetséges is volna, amit mondasz, honnan tudhatnád te ezt? Hogy láthatna ebbe bele egy ember? – Azzal Abbot önhitten elvigyorodott, mert biztos volt benne, hogy senki sem tud épkézláb válasszal előállni.

Artemis Fowl továbbra is szélesen vigyorgott, és felmutatott az égre. A mutatóujját akarta felemelni, de az valójában a középső ujja volt, mivel egy korábbi dimenzióugrása során megcserélődött a kettő. Ujjhegyéből apró kék szikra pattant ki, és tűzijátékhoz hasonlóan szétrobbant.

– Onnan tudom, hogy lehet varázserőt lopni – közölte mert én is loptam.

A melodrámai pillanatot egy perc döbbent csend követte, aztán Qwan hangosan felvihogott.

– Okosnak neveztelek, sárfiú, de tévedtem. Te egészen kivételesen vagy! Még az időalagútban is sántikáltál valamiben. Szóval loptál egy kis mágiát?

Artemis vállat vont, és kezét ökölbe szorítva eltüntette a szikrákat. –

Ott lebegett körülöttem mindenhol. Kíváncsi voltam, mi történik, ha magamhoz veszek egy kicsit.

Qwan rákacsintott. – Most már tudod. Megváltoztál. Mágikus teremtmény vagy, akárcsak mi. Remélem, bölcsen fogod használni az adományt.

– Na már csak ez hiányzott! – nyögött fel Berkenye. – Artemis Fowlnak varázsereje is van.

– Ha jól számolok, az itt jelenlévő N’zall urat is beleértve öt varázslónk van. Így már visszafordíthatjuk az idővarázslatot.

Abbot alulmaradt, és tisztában volt vele. A többi démon feszült érdeklődéssel figyelte. Megfordult a fejükben, hogy tényleg manipulálta őket varázslattal. A Tanács megdelejezett tagjai közül többen megpróbálták lerázni magukról a mentális béklyót. Csak percek kérdése volt, hogy a királyságról szőtt álmai végleg füstbe menjenek.

Egyetlen választása maradt.

– Öljétek meg mindet! – üvöltötte, bár nem annyira vadul, ahogy szerette volna. – Ördögfik, szabad kezet kaptok!

A bűvölet alatt álló tanácstagok támadásba lendültek, bár korántsem olyan kecses harci mozdulatokkal, mint máskor szoktak. Annyira megörültek a lehetőségnek, hogy kétlábú lényeket ölhetnek, hogy leplezetlen örömmámorban úszva rohamoztak.

– Vér és belek! – rikoltotta az egyik, aztán a többiek is vele együtt üvöltöztek. Nem volt valami ékesszóló harci kiáltás, de elég elrettentőnek bizonyult.

Berkenye nem aggódott különösebben. A Neutrínójával olyan gyorsan tudott lőni, amilyen gyorsan célzott, és ha elég szélesre állította a sugarat, egy egész sor démont és ördögfit le tudott teríteni, mielőtt kárt tettek volna bennük. Elvileg.

Könyökével arrébb lökte Artemist, megvetette a lábát és tüzelni kezdett. A sugarak kiszélesedő kúp alakban robbantak ki a fegyverből.

Fellökték a démonokat, és legalább tíz percig a földön is maradtak. Kivéve azokat, akik azonnal újra felpattantak – vagyis a többséget. Még az ördögfik is úgy rázták le magukról a sugarakat, mintha nevetséges kis szélörvények csapódtak volna nekik.

Berkenye összevonta a szemöldökét. Ilyesminek nem szabadna megtörténnie. Erősebbre viszont nem merte állítani a sugarat, mert nem akart maradandó károsodást okozni. Azt semmilyen körülmények között nem kockáztathatta meg.

– Qwan! – szólt oda a mágusnak. – Nem túl hatékony ez a sugár. Van valami ötleted?

Berkenye tudta, hogy a varázslóknak vajmi kevés hasznát veszik a csatákban. A hitvallásuk része volt, hogy nem árthatnak más élőlényeknek, legfeljebb végszükség esetén. Mire azonban Qwan meggyőzi magát, hogy békésen nem érhetnek célt, már késő lesz.

Amíg a démonmágus az állát vakarta, Berkenye tovább lőtt. Minden sugárnyaláb leterített egy rakás démont, de egy-két pillanat múlva ismét talpon voltak.

– Ha valóban megdelejezte a Tanács tagjait, azon segíthetünk – közölte végül Qwan. – Az agy viszont rendkívül érzékeny szerv. Közvetlen kontaktusra van szükség hozzá.

– Arra nincs idő – vágta rá az elflány, és újra lőtt. – Artemis, van valami ötleted?

A fiú a hasán tartotta a kezét. – Egy mosdóra lenne szükségem. Pár másodperce még jól voltam. De most…

Berkenyének nagyon hiányoztak a működőképes elfszárnyak. Sokat segített volna, ha madártávlatból nézhet le az ellenfelekre.

– Mosdóra, Artemis? Ez komoly?

Az egyik démonnak sikerült áthaladnia a sugarak között. Elég közel jött ahhoz, hogy megérezzék a szagát. Berkenye elhajolt meglendített buzogánya elől, majd mellkasba rúgta. A támadóból nagy nyögés kíséretében kiszakadt a levegő, és fulladozva rogyott össze.

– Nekem egy mosdóra van szükségem, a te Neutrínód pedig hatástalan. Egyre gyorsul az idő. Fokozódó hullámba kerültünk. – Artemis megragadta az elflány vállát, mire az egyik lövés magasabbra ívelt, mint szerette volna. – El kell jutnom a bombához. Bármelyik pillanatban felrobbanhat.

Berkenye lerázta magáról a kezét. – Adok egy tippet hasonló vészhelyzetek esetére: ne rángasd a karomat, amikor lövök. Qwan, nem tudnál egy kis időt nyerni nekünk?

– Időt – ismételte a démonvarázsló mosolyogva. – Tudjátok, ironikus, hogy pont időre van szükségünk mert…

Berkenye a fogát csikorgatta. Miért mindig ilyen hatalmas észlényekkel hozza össze a sors?

Az Egyes Számú a támadás során egyszerre félt és töprengett. Az ijedtséget természetesen a megcsonkítás és a fájdalmas halál gondolata okozta, a rágódást pedig az, hogy mágusképességeinek biztos tudatában meg volt győződve róla, hogy tehet valamit. Azt is tudta azonban, hogy mielőtt elhagyhatná a szigetet, a támadás váratlansága és heves ereje elorozza majd tőle a cselekvés lehetőségét. Ugyanakkor ennél rosszabb dolgok is leselkedhetnek rá. A biztonsági sárférfiak a kastélyban. Az öltönyösök a tűzbotokkal a kezükben. Az Egyes Számú tisztán látta őket maga előtt, mintha ott termettek volna előtte.

Ahelyett, hogy szabadjára engedném a szikrákat, felismerhető formába rendezem őket.

Az Egyes Számú az emlékeiben élő emberekre koncentrált, mágiával burkolta be őket, majd előhozta figuráikat az elméjéből. Testet öltésük olyan volt, mintha megfagyott volna a homlokát borító vér. Amikor túl erős lett a fejére irányuló nyomás, kibocsátotta a képeket a valóságba. Legalább egy tucatnyi emberi zsoldos kísérteties alakja jelent meg, és automata fegyvereikkel lövöldözni kezdtek. Lenyűgöző látvány volt. Még Abbot is meghátrált. A többiek ennél gyávábbnak bizonyultak: megfordultak és elfutottak.

– Remek, Qwan! Pont ideillő gondolatok! – szólalt meg Artemis.

A varázsló zavarba jött. – Te olvasol a gondolataimban? Ja, hogy a katonákra gondoltál! Azt nem én csináltam. Az Egyes Számú igen nagy hatalmú kis mágus. Tíz év múlva már egyedül is képes lenne elköltöztetni ezt a szigetet.

Abbot tíz lépésnyire állt tőlük kardjával a kezében, kék lövedékek kavargó jégzivatarával maga körül. Becsületére legyen mondva, hősiesen ellenállt a förgetegnek, és démon módjára nézett szembe a biztos halállal –

kezében kard, arcán vicsorgás.

Qwan megrázta a fejét. – Nézd! Már az elején is ilyen dőreségek miatt kerültünk bajba!

A falkavezérnek volt némi tapasztalata a mágiával, így hamar rájött, hogy az újonnan előkerült emberek és a lövedékeik egytől egyig káprázatok.

– Gyertek vissza, bolondok! – kiáltott a katonái után. – Nem árthatnak nektek! Artemis megkocogtatta Berkenye vállát. – Bocs, hogy megint a karodat rángatom, de vissza kell mennünk a bombához. Mindnyájunknak.

Ha van rá mód, Abbotot is oda kell csalnunk.

Az elflány kilőtt egy sorozatot a falkavezér mellkasára, hogy nyerjen maguknak néhány percet. Abbot hátrazuhant, mintha egy óriás csapott volna rá elölről a kalapácsával.

– Jól van, menjünk, Artemis, mutasd az utat, majd én megpróbálom őket visszatartani!

Visszaereszkedtek a kráterbe, és sarkukkal igyekeztek megvetni lábukat a megkérgesedett hamutakarón. Lefelé sokkal gyorsabban haladtak, ám az út több veszélyt is rejtett. Berkenyének volt a legnehezebb dolga, mert ő hátrafelé haladt, felkészülve arra, hogy fejbe lőjön bárkit, akinek a búbja megjelenik a perem fölött.

A jelenet méltó lett volna egy ötéves gyerek rémálmaihoz. Csípős szagok marták a szemüket és a torkukat, lábuk alatt süppedt a talaj, vöröslött az ég, fújtatás és szívdobogás hatolt a fülükbe. Nem beszélve a mindent átható félelemről, amiért démonok lihegnek a sarkukban.

Ráadásul ennél csak rosszabb várt rájuk. A Qwanból kiszabadult mágikus energia kitörése felgyorsította az idővarázslat szétbomlását, és egyre közelebb került a pillanat, amikor teljesen megszűnik. Ellenük dolgozott a tény, hogy az események fordított sorrendben történnek majd, kezdve Hübrasszal. Artemis tisztában volt ezzel, ám egyetlen másodperce sem volt számolgatásra. Nemsokára, találgatott magában. Nemsokára megtörténik. De ki tudta volna megmondani, mit jelent a nemsokára egy idődagály alatt?

Aztán a fiú rájött, hogy ez nem egyszerű találgatás. Tudta, hogy nagyon közel van az időalagút összeomlása. Érezte. Immár kapcsolatban állt a mágiával. Része volt a bűvös energiának, és a mágia is része volt az ő lényének.

Artemis a válla köré emelte Qwan karját, és továbbhaladásra ösztökélte.

– Gyorsan! Sietnünk kell!

Az öreg varázsló bólintott. – Érzed? Káosz gomolyog a levegőben.

Nézd az Egyes Számút!

Artemis hátrapillantott. A fiatal mágus a sarkukban volt, bár arca erőteljes fájdalomról árulkodott, és öklével a homlokát ütögette.

– Túl érzékeny – állapította meg Qwan. – A pubertás.

A fiú számára hirtelen nem is tűnt olyan szörnyűnek az emberi pubertás.

Berkenye gondban volt. Akármilyen hosszú kiképzésen esett át, akármilyen sok tapasztalatot gyűjtött, semmi sem készíthette fel arra a pillanatra, amikor egy tűzhányó kürtőjébe kellett leereszkednie, egy ember és két állítólag kihalt lény társaságában, egy idődagály kellős közepén.

Az idő megkavarodása a testüket is megviselte, ugyanakkor Berkenye lövedékeit sem hagyta érintetlenül. A peremre irányította a sugarakat, hogy távol tartsa az üldözőiket, de a lövedékek egy része felszívódott a levegőben.

Hová tűnnek ezek a lövések? – tanakodott magában. A múltba?

Másodpercek töredékéig szellemképek villantak fel a levegőben, és azt az illúziót keltették, mintha kétszer annyi démon követné őket, mint amennyi valójában jelen volt. Ennek tetejében még az éhség is görcsökben támadt az elflányra, emellett megesküdött volna rá, hogy rohamosan nőni kezdtek a körmei.

Abbot démonjai túl gyorsan közelítettek, és nem is voltak olyan szorosan egy tömbben, ahogy Berkenye remélte. Szétszéledtek a kráter peremén, aztán összehangolt hullámként rohamoztak le onnan. Félelmetes látványt nyújtott a lejtőnek nekiinduló több tucat harcos, a testükön lévő jelek derengése a vörös fényben, a fogaik villogása, a szarvaik remegése, és vérfagyasztó üvöltésük visszhangzása a kráter belsejében. Ez egészen más volt, mint trollokkal küzdeni. A trollok csak néhány primitív hadi fogást ismertek, a démonok ellenben szervezetten és harcra készen támadtak. Azt máris megtanulták, hogy ha szétszóródnak, elkerülhetik a lézersugarakat.

Berkenye kiszúrta a falkavezért.

Helló Abbot! – köszöntötte magában. Akármi is történjék itt, te egy kis fejfájással fogsz hazatérni!

Három lövést adott le a démonra. Kettő felszívódott, de egy betalált, és Abbot lejjebb bucskázott a hamutakarós ösvény egy szakaszán.

Az elflány minden tőle telhetőt elkövetett: a lehető legszélesebbre állította a sugarat, és automata kioldóra váltott. Ha az egész harci felszerelése nála van, semmi sem állhatott volna az útjába. Néhány villanógránát a megfelelő pillanatban teljesen megdermesztette volna a démonokat, sőt, egy pulzáló rohampuska szükség esetén akár pár száz évig is visszatarthatta volna őket. De valójában csak egy kézifegyver állt rendelkezésére, semmi tartaléka nem volt, az idődagály pedig minden második lövését elnyelte. Lehetetlen küldetésnek érezte Abbot és fajankói lelassítását, amíg Artemis odaér a bombához. De még ha sikerült is volna, akkor sem tudta, mihez kezdjen utána.

A görnyedten, rángatózva lépkedő démonok mind közelebb értek.

Támadás közben lőni kezdtek a nyílpuskáikból, és az ő nyilaikat nem nyelte el az idődagály. Hát persze. Berkenye Neutrínójának sugarait rövid élettartamra kalibrálták: a levegővel érintkezve öt másodpercen belül szétoszlottak, hacsak nem speciálisan hosszabb élettartamra állították be őket.

Szerencsére nem találták el őket a nyilak, bár egyre közelebb csapódtak be. Nemcsak egy értelemben kezdtek kifutni az időből.

Egy maroknyi különösen vakmerő ördögfinak sikerült áttörnie az elflány által fenntartott tűzfalon. Előrehaladásuk nemcsak merész volt, hanem életveszélyes is. Kizárólag a bolondok szerencséje mentette meg őket attól, hogy széttörjék a koponyájukat. Egy bőrpajzsot használtak szánként, azzal siklottak lefelé a lejtőn, miközben a sziklák, a buckák és mélyedések miatt ide-oda csalinkáztak a kráter belsejében.

Az egyik pillanatban még ötven méterre voltak tőlük, a következőben viszont már meg is csapta Berkenye orrát a homlokukon gyöngyöző izzadság szaga. Az elflány feléjük irányította a pisztolycsövet, de elkésett.

Tudta, hogy nem fog sikerülni. Még ha el is találná őket, az legfeljebb arra lenne jó, hogy elterelje a figyelmüket, amíg a többiek megvetik a lábukat.

Az ördögfik vigyorogva érték be. Ajkuk felhúzódott, és látni engedte tűhegyes fogaikat. Az egyikük különösen izgága állapotban volt, valami nyálka buzogott fel bőre pórusaiból.

A hörgő lények felugrottak a levegőbe, és mintha jó darabig ott is maradtak volna. Aztán egyszer csak történt valami. Pulzálni kezdett a levegő, és a valóság hirtelen színes pixelekre esett szét, akár egy tündérszámítógép képernyője. Berkenyének felkavarodott a gyomra, az ördögfik pedig felszívódtak a létezésből, és magukkal vittek egy két méter átmérőjű, cső alakú területet a kráterből.

A szakadék beomlott. Berkenye hátratántorodott.

Az Egyes Számú térdre rogyott, és elokádta magát.

– Mágia – nyöszörögte. – Szétbomlik. A Föld vonzereje már erősebb az ezüsténél. Senki sincs biztonságban.

Artemis és Qwan valamivel jobb állapotban voltak, bár nem sokkal.

– Mivel idősebb vagyok, kevésbé érint meg, amit a másik érez –

jelentette ki a varázsló. – Ezért nem hánytam. – Amint azonban ezt kimondta, rögtön el is okádta magát.

A fiú nem hagyott időt az idős varázslónak, hogy összeszedje magát.

Nem maradt idő. Egyszerre áradt ki és oszlott szét az idő folyója.

– Gyerünk! – kiáltotta. – Előre!

Berkenye sietve lábra állt, és magával húzta az Egyes Számút is. Hátuk mögött a lejtőn földbe gyökerezett a démonok lába az eltűnő ördögfik láttán, ám aztán újult eltökéltséggel támadtak. A jelek szerint az elflányt tartották felelősnek fivéreik felszívódásáért.

Hatalmas robajlások visszhangzottak a szigeten, és Hübrasz darabjai belesodródtak az időalagútba. Egyesek a Földön öltöttek testet, mások az űrben. Nem lehetett tudni, hogy a szerencsétlenül járt démonok, akiket magába szippantott az alagút, életben maradtak-e. Csak valami koncentrált varázslattal lehetett volna iránytűt szolgáltatni nekik.

Artemis az utolsó métereken már négykézláb ereszkedett a bomba irányába, majd letérdelt a szerkezet mellé. Zakója ujjával letörölte a hamut a bombán lévő feliratokról, aztán tanulmányozni kezdte őket, és a digitális időmérő villogásának ritmusában bólogatott.

Úgy látszott, mintha a szerkezet hibásan mutatta volna a számokat: előreugráltak, lelassultak, majd kicsit visszafelé kattogtak. Artemis viszont tudta, hogy kell lennie valami mintázatnak az ugrabugrálásban. A mágia is az energia egyik formája volt, és az energia bizonyos szabályok szerint viselkedett. Egyszerűen csak figyelnie kellett a kijelzőt, és számolni. Ez kicsit több időt vett igénybe, mint amennyit megengedhettek maguknak, de Artemis végül kiszúrta az ismétlődést. Gyorsan végigfuttatta a számokat a fejében.

– Értem már! – kiáltotta a mellette térdelő Qwannak. – Főleg előre megy. Amíg negyvenig számoltam, másodpercenként egy órát pergetett le, aztán lelassult, és amíg nyolcvanig számoltam, másodpercenként nyolcvanat jelzett, végül egy kicsit visszaugrott az időben, és amíg kettőig számoltam, másodpercenként egy percet haladt. Aztán mindez megismétlődött.

Qwan erőtlenül elmosolyodott. – Hogy is volt az eleje?

Artemis felállt, és megpróbálta kiemelni a bombát a hamuval és gombával bélelt gödörből.

– Mindegy. Készülj fel rá, hogy áttranszportáljuk ezt a helyet. Oda viszem ezt a bombát, ahol szerinted lennie kell.

– Jól van, lángeszű sárfiú. De még mindig csak négy varázslónk van.

Szükségünk van N’zallra is.

Berkenye még mindig tüzelve odahátrált hozzájuk. – Meglátom, mit tehetek.

Az idős varázsló bólintott. – Hiszek benned, százados. De azért ne feledjük, hová jutottam a másokba vetett bizalmammal!

– Hová tegyem?

Qwan eltöprengett. – Körbe kell majd állnunk, úgyhogy valami sík helyre. Látod ott azt a vízszintes terepet?

Artemis a megjelölt helyre kezdte vonszolni a bombát. Nem volt messze. Aztán már csak körbe kell állniuk, és nézhetik, ahogy felrobban.

Mindenki el volt foglalva. Annak pedig hogy fáradozásuk eredményes legyen, kevesebb esélye volt, mint egy boldog törpe-lidérc házasságnak. És már a lidércek is inkább megették volna a saját lábukat, mint hogy frigyre lépjenek egy törpével.

Artemisnek el kellett helyeznie a bombát. Qwannak és az Egyes Számúnak varázsigét kellett mondania, Berkenyének pedig az a cseppet sem irigylésre méltó feladat jutott, hogy ezalatt életben tartsa mindnyájukat, illetve a csapatba csalogassa Abbotot is. Mindeközben a sziget lassan elenyészett körülöttük.

A tűzhányó szó szerint szétszakadt. Különféle szegletei úgy tűntek el az űrben, mint egy óriás, háromdimenziós kirakósjáték darabjai. Pár perc,

és nem lesz mit átszállítani.

Qwan megfogta az Egyes Számú kezét, és odavezette a lejtő vízszintes szakaszához.

– Jól van, fiatal barátom. Amit ott fent bűvészkedtél az emberkatonákkal, az figyelemre méltó volt. Lenyűgöztél. De ez itt most egy sorsdöntő pillanat. Tudom, hogy fájdalmakkal küzdesz. Ez csak azért van így, mert érzékeny vagy a varázslat széthullására. Mégis meg kell próbálnod ettől elvonatkoztatni. Át kell transzportálnunk a szigetet.

Az Egyes Számú érezte, hogy a farka idegesen megremeg. – A szigetet? Az egész szigetet?

Qwan kacsintott. – És mindenkit, aki rajta van. Próbálj megnyugodni.

– De hogy csináljam?

– Csak egy dolgot szeretnék kérni tőled. Gyűjtsd össze a mágiádat, minden cseppjét, aztán áramoltasd át belém, én pedig elvégzem a feladat többi részét.

Ez könnyűnek hangzott. De összegyűjteni minden varázserejét, miközben nyilak záporoznak körülötte, és jókora szeletek tűnnek el a tájból, épp úgy nem volt könnyű, mint parancsra használni a vécét, miközben egy tucatnyi ember lesi. Akik mind gyűlölik.

Az Egyes Számú behunyta a szemét, és varázslatos dolgokon kezdett gondolkodni.

Mágia. Gyerünk! Mágia.

Ugyanazokat az ajtókat próbálta meg kinyitni az elméjében, amelyeket az emberkatonák felidézésekor. Legnagyobb meglepetésére ezúttal könnyebben tárultak fel, mintha már régóta ki akart volna törni belőlük az erő. Kinyílt a ketrec, és kiszabadult a fenevad. Az Egyes Számú érezte, ahogy az energia végigáramlik karjain, akár egy feléledő bábuban.

– Lassan a testtel, nagyfiú! – hördült fel Qwan. – Azért nem kell lesodornod a fejemet! Tegyél rá pórázt, amíg el nem érkezik a távozás ideje! – Az idős varázsló odakiáltott Artemisnek, ám vékony hangját szinte teljesen elnyomták a hangrobbanások. – Még mennyi?

Artemis nehezen cipelte a helyére a bombát, mert a sarka minden lépésnél belesüppedt a földbe, és alig kapott levegőt. Egyre csak az járt a fejében, hogy Butler szimplán felkapta volna a bombát a vállára, és az aktatáskával együtt fellendítette volna a kis fennsíkra.

– Számoljatok háromszázig! Vagy talán kétszázkilencvenkilencig.

Feltéve, hogy a romlás mértéke állandó marad, ami valószínűnek látszik.

Qwan a háromszáz kimondása után nem hallgatta tovább.

Megszorította az Egyes Számú kezét.

– Öt perc, és hazamegyünk. Ideje elkezdeni a mantrát. – Az idős démon behunyta a szemét, és jobbra-balra ingatta a fejét. Ősi démonnyelven motyogott valamit.

Az Egyes Számú érezte a szavak erejét, amely kéken lángoló, felfelé emelkedő körökké változtatta körülöttük a mágikus energiát.

Belekapaszkodott új mesterébe, és csatlakozott hozzá. Úgy ismételte utána a mantrákat, mintha az élete függene tőle. Ami természetesen igaz is volt.

Berkenyének rá kellett térnie a második feladatára. Be kellett vonnia Abbotot a társaságba, és rávenni, hogy csatlakozzon a mágikus körhöz.

Meg kell hagyni, a nagy kardlóbálás közepette nem látszott túlságosan készségesnek, hogy ezt önként megtegye.

A támadó démonok időközben elsodródtak egymástól, mert a környezetük jókora darabokban, ijesztő villámlással párolgott át egy másik létsíkra. Abbot és a Tanács tagjai azonban ugyanolyan kitartóak maradtak, és jóformán meg sem álltak rohamozás közben, annak ellenére, hogy rengetegen kihullottak a seregből.

Berkenye tovább lövöldözött, és közben azon tanakodott, hogyan lehetne leghatékonyabban kommunikálni a falkavezérrel. Képzett volt a tárgyalás technikáiban, és az alapján, amit saját maga megállapított és amit az Egyes Számútól megtudott, Abbot egyértelműen szerzett szituációs nárcizmusban szenvedett. Teljesen el volt szállva magától és a közösségben betöltött fontos szerepétől. A nárcisztikusok pedig sokszor szívesebben meghaltak, mint hogy elfogadják a visszalépést a rangjukban. Abbot szemében Berkenye olyasvalakinek tűnhetett, aki megfoszthatja falkavezéri rangjától, ezért haladéktalanul el kellett távolítania az útjából.

Nagyszerű! – állapította meg magában az elflány. Úgy látszik, akármilyen dimenzióba kerülök, mindig akad egy nagyfejű hím, aki magához akarja ragadni a világuralmat.

A démonok szabálytalan sorban közeledtek. Abbot előttük haladt a kardját lengetve, és támadásra buzdította megdelejezett katonáit. Feje mögött a vörös égbolt egymásba fonódó nyúlványokra oszlott szét. Az Abbot által ismert világ semmivé foszlott, ám ő még így sem volt hajlandó feladni a pozícióját. Inkább választotta a biztos halált mindenki számára, mint a megszégyenülést.

– Hívd vissza a harcosaidat, Abbot! – szólt rá Berkenye. – Tárgyaljunk egymással!

A falkavezér nemigen méltatta válaszra. Legfeljebb, ha az üvöltés és a kardlóbálás válasznak számított.

A démoncsapat egyre jobban szétszóródott. Próbálták körbevenni Berkenyét és elkerülni a dimenziós hézagot, amely az egész csapatot felszippanthatta. Abbot sebesen ereszkedett lefelé, sarkaival áttörte a keményebb hamukérget, felsőtestét pedig hátrafeszítette, nehogy előrebucskázzon. Teljesen belepte a hamu, még kosszarvai is elszürkültek.

Folyton újabb szürke forgatagok keletkeztek a háta mögött, ahogy sokezer pernye felkavarodott a léptei nyomán.

Semmit sem tehetek, állapította meg Berkenye. Ez a fickó a saját anyjára sem hallgatna. Már, ha tudná, ki az anyja.

Nem volt más megoldás: fel kellett erősítenie a sugarat, és néhány órára teljesen kilőni a falkavezért. Qwan kénytelen lesz öntudatlan állapotban bevenni a mágusok körébe.

– Bocs! – mondta, és feljebb tolta az energiafokozat-jelzőt a pisztoly hüvelyktámasza fölött.

Gyakorlott pontossággal célzott. A Neutrínó csövéből előtörő sugár most már veszélyesebb vörös árnyalatot öltött, és úgy tervezte, sorozatban jó néhányszor beteríti vele Abbotot.

Próbálom nem élvezni a látványt, bizonygatta magában Berkenye.

Végül semennyire nem élvezhette a látványt, mert abban a pillanatban az idődagály két számolás erejéig visszafordult. A sugár eltűnt a múltban, és Berkenyének hányingere lett attól, hogy a káosz összevissza kavarta teste atomjait. Jobb kéz felé, alig egy méterrel arrébb megpillantotta saját kísérteties múltbeli alakját. A démonok homályos múltbeli szellemképei kúsztak-másztak mögötte, mint sebességtől elmosódott körvonalak. Aztán újabb egy percre eltűnt a múlt.

Abbot még mindig közeledett, sőt már vészesen közel járt. Berkenye számításai szerint még egy lövésre maradt ideje. Ha szerencséje van, a vezető kiiktatása után a démontanács eltökéltsége is meginog.

Amikor viszont célra tartott, a világ törött tükörként hullott körülötte szilánkokra. A földből kiemelkedő, görbe terület szökőárhoz hasonlóan magasodott az elflány fölé, majd csillogva kavargó szikrák kíséretében szertefoszlott. A hézagokon keresztül Berkenye más létsíkokra pillanthatott át. Látott egy napot, látta az űrt, és látott soknyúlványos teremtményeket.

A levegőben jelenlévő mágia puszta mennyisége satuként szorította össze a fejét. Erőtlen nyögést hallott a háta mögül, ahogy Artemis és a többiek is megadták magukat a varázslat túlterhelődésének.

Az elflány még ekkor sem adta fel. Jóllehet a démonok nagy részét felszippantotta az időalagút, egy részük ott maradt. Csillogni kezdett a levegő, majd kitisztult. Porból és kavicsokból álló patakok áramlottak ki a semmiből. Hatalmas szakadékok nyíltak meg körülöttük, alattuk pedig csak a vörös úr tátongott. Már több volt az üresség, mint a táj.

A démonok többsége eltűnt. A legtöbbjük, de nem mindegyik.

Egyedül Abbot maradt a helyén. Mániákusan vigyorgott, kardját maga előtt tartotta.

– Helló, elf! – rikkantott, és beledöfte a kardját Berkenye mellkasába.

Az elflány érezte, ahogy az acél keresztülhatol bőrének vékony hártyáján, befúródik a nyolcadik és kilencedik bordája közé, és egy milliméterrel a szíve alá ékelődik. Jéghideg volt, és leírhatatlan fájdalmat okozott neki. Hátrahanyatlott, teste lecsúszott a sikamlóssá vált pengéről, és áttörte a megkeményedett hamukérget a vulkán oldalában. A vér úgy ömlött ki belőle, mint a víz a repedt korsóból. Saját szíve végezte el a gravitáció feladatát: minden pumpálással egyre jobban kiürítette az ereit.

– Mágia – suttogta kínok között gyötrődve.

Abbot ujjongott. – A mágia sem segíthet rajtad, szánalmas kis elf.

Régóta dolgozom ezen a kardon, hogy felhasználhassam a varázslók ellen, ha egyszer újra felbukkannának. Elég bűverő van ebben az acélban ahhoz, hogy egy egész mágikus kört megszakítson. – Beszéd közben megrázta a fegyverét. Fröcsögött a nyál a szájából, a pengéről csöpögő elfvér pedig vonalakat rajzolt a hamuba.

A lány köhögni kezdett. Olyan volt, mintha ketté akarna szakadni a teste. Ezen a helyen nem segíthetett rajta a mágia. Egyetlen ember húzhatta ki a csávából.

– Artemis – nyögte ki vékony és erőtlen hangon. – Artemis, segíts!

Artemis Fowl egy pillanatra ránézett, aztán visszafordult a bomba időzítője felé, és hagyta, hogy Pinduri Berkenye ott haljon meg tőle néhány tucat lépésre. Be is következett.