2. fejezet

SPURI ZUNK
MENTSVÁR, FÖLDMÉLYI ŐSERŐK

 

Pinduri Berkenye karrierje elf magánnyomozóként eddig nem egészen úgy alakult, ahogy remélte. Elsősorban azért, mert a Földmélyi Őserők legnépszerűbb hírműsora két tudósításban is emlegette az elmúlt hónapokban. Nehéz volt titkos ügynökként dolgozni úgy, hogy folyton a saját arca köszönt vissza a tévécsatorna ismétléseiben.

– Műtét? – kérdezte egy hang a fejében.

A hang nem az őrültség első jele volt, hanem a partneréé, Szájlapáti Tőzegé, akinek szavai a mikrofonjából közvetlenül a lány fülhallgatójába jutottak.

– Micsoda? – kérdezett vissza Berkenye a nyakára ragasztott, parányi, testszínű mikrofonon keresztül.

– Itt van előttem egy poszter a te híres arcoddal, és az jutott eszembe, hogy nem ártana egy plasztikai műtét, ha ebben a szakmában akarunk maradni. Mármint úgy komolyan, nem holmi vacak fejvadászként. A fejvadász a nyomorultak közül is a legnyomorultabb.

Berkenye sóhajtott. Törpe kollégájának igaza volt. A fejvadászoknál még a bűnözőknek is jobb renoméjuk volt.

– Néhány implantátum, egy kis alakítás az orr formáján, és a legjobb barátod sem ismer meg – folytatta Tőzeg. – Végtére is nem szépségkirálynőnek készültél, igaz?

– Felejtsd el! – vágta rá Berkenye. Ő szerette az arcát. Az anyja jutott eszébe róla.

– Mit szólnál egy kis bőrszínező spray-hez? Legyél zöld, álcázd magad koboldnak!

– Tőzeg, a helyeden vagy? – csattant fel Berkenye.

– Igen! – válaszolt a törpe. – Látod valahol a pixit?

– Nem, eddig még nem mutatkozott, de nemsokára megjelenik.

Függeszd fel a csevegést, és készülődj!

– Hé, most már üzlettársak vagyunk! Nincs többé rabló-pandúr játék.

Nem muszáj követnem az utasításaidat.

– Készülj fel, kérlek.

– Igen, máris. Szájlapáti Tőzeg, nyomi fejvadász kijelentkezik.

Berkenye megint sóhajtott. Sokszor hiányzott neki a Transzverzális Ügyeleti Néprendészet Defenzív Felderítő Inspekciójánál megszokott fegyelem. Ott mindenki követte az elhangzott parancsokat. Bár, ha őszinte akart lenni magához, ő többször is nyíltan szembeszegült velük. Csak azért maradhatott olyan sokáig a TÜNdefi soraiban, mert sikerült produkálnia néhány lehengerlő letartóztatást. No meg a mentora, Gyökér Gyulus őrnagy révén.

Berkenye szíve összeszorult, amikor vagy ezredszerre tudatosította magában Gyulus halálának tényét. Órákra el tudott feledkezni róla, aztán egyszer csak eszébe jutott. Minden alkalommal olyan volt, mintha először hallaná.

Azért szállt ki a TÜN-ből, mert Gyulus utódja őt vádolta az őrnagy meggyilkolásával, és Berkenye úgy döntött, hogy ha ilyen a felettese, több szolgálatot tehet tündérek népének a rendszeren kívül, mint azon belül.

Lassan kezdte úgy érezni, fatális tévedés áldozata lett. TÜN-századosként sikerült levernie egy lidérclázadást, valamint meghiúsította a tervet, amellyel le akarták leplezni a föld alatti tündérkultúrát az emberek előtt, és visszaszerezte az ellopott tündértechnológiát a chicagói sárférfitól. Ezúttal viszont csak egy halcsempész akadt a horgára, pontosabban csúszott ki a kezei közül. Nem kimondottan nemzetbiztonsági kategória.

– Mit szólnál a lábszárhosszabbításhoz? – zavarta meg a merengését Tőzeg. – Pár óra alatt jóval magasabb lehetnél.

Berkenye elmosolyodott. Akármilyen bosszantó is volt a társa, időnként sikerült mosolyt csalnia az arcára. Tőzegnek ráadásul számos olyan egyedi képessége volt, amely az új tevékenységi körükben igen hasznosnak bizonyult. A közelmúltig abban vette hasznukat, hogy betörjön házakba vagy kiszökjön börtönökből, de most már a világos oldalon állt, legalábbis ezt vallotta. Azzal viszont sajnos mindenki tisztában volt, hogy egy törpe esküje egy nem törpének annyit sem ér, mint a köpés, amellyel a kézfogást megpecsételi.

– Nálad pedig szóba jöhet még az agytágítás – vágott vissza Berkenye.

Tőzeg kuncogott. – Röhög a vakbelem! Beleírhatom a vicces riposztokról szóló könyvembe?

Berkenye már éppen újabb vicces riposzton törte a fejét, amikor a célszemély megjelent a motelszoba bejáratánál. A pixi ártalmatlannak látszott, alig fél méter magas volt, de végül is egy halszállító kamion vezetéséhez nem kellett hórihorgas alkat. A csempészbandák vezetői pont azért alkalmaztak pixiket sofőrnek és szállítónak, mert olyan ártatlan és gyermeki benyomást keltettek. Berkenye azonban olvasta már a pixi börtönaktáját, és tudta: a teremtmény minden, csak nem ártatlan.

Spuri Zunk már több mint egy évszázada csempészett élő állatokat illegálisan üzemelő éttermekbe. Csempészkörökben legendává nőtte ki magát. Tőzeg exbűnözőként átfogó ismeretekkel rendelkezett a bűnözők történetéről, és olyan hasznos információkkal tudott szolgálni Berkenye számára, amelyek kimaradtak a hivatalos TÜN-jelentésekből. Egyszer Zunk például hat óra alatt tette meg a szigorúan őrzött Atlantisz-Mentsvár útvonalat, és egyetlen halat sem vesztett el közben.

Végül az Atlantisz-ároknál tartóztatta le egy vízi koboldokból álló TÜN-egység. Éppen egy bírósági fogdába szállították, amikor sikerült megszöknie, Berkenye pedig egy motelben bukkant a nyomára. A Spuri Zunkért járó pénzjutalomból fél évig fizethetnék az irodájuk bérleti díját.

Az ajtóra kifüggesztett névtáblán ez állt: Pinduri és Szájlapáti, magánnyomozók.

Spuri Zunk kilépett a szobájából, és zord arccal nézett körül a világban. Dzsekije cipzárját felhúzva délnek indult a bevásárlónegyed felé.

Berkenye húsz lépcsőfokkal mögötte maradt, és egy csuklya alá rejtette arcát. Az utcát régebben rosszhírűnek könyvelték el, de a Tanács több millió nemesfém rudat áldozott az átalakítására. Öt éven belül az utolsó lidércgettókat is fel akarták számolni. Hatalmas, sárga multimixerek darálták be a régi járdákat, és vadonatúj lapokat fektettek le helyettük.

Közműmunkás koboldok akasztották le a kiégett napfénycsíkokat az alagút mennyezetéről, és új, molekuláris modellekre cserélték őket.

A pixi ugyanazon az útvonalon ment, amelyen az elmúlt három napban mindig. Végigsétált az utcán a legközelebbi térig, vett egy doboz pocokpörköltöt egy büfénél, majd vásárolt egy jegyet a huszonnégy órás moziba. Ha hozza a papírformát, a következő nyolc órát odabent fogja tölteni.

Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam, gondolta Berkenye. Eltökélte, hogy zárásig megoldja az ügyet, bár tudta, hogy nem lesz könnyű. Zunk kicsi volt és gyors. Fegyverek és bilincsek nélkül szinte lehetetlen visszatartani. Csaknem lehetetlen, de nem megoldhatatlan.

Berkenye szintén vett egy jegyet a törpe jegyárustól, aztán a célszemélyhez képest két sorral hátrébb helyet foglalt. A mozi ebben a napszakban jóformán kihalt volt. Legfeljebb ötven törzsvendég tartózkodhatott bent rajtuk kívül. Többségük moziszemüveget sem viselt.

Zömmel csak azért tértek be, hogy a két étkezés közötti időt eltöltsék valahol.

Egyfolytában a Taillte csúcsa című trilógiát játszották. A film mozgalmasan elevenítette fel a Taillte-hegynél lezajlott csatát, amelynek végkifejleteként az emberek a föld alá szorították a tündéreket. A trilógia utolsó része pár éve tarolt az AMP díjátadón. Ettől csak még nagyobb kasszasiker lett, és megjelent egy speciális interaktív változat is, amelynek segítségével a néző belebújhatott az egyik mellékszereplő bőrébe.

A filmet nézve Berkenyébe belehasított a jól ismert gyász. A Népnek a föld fölött lett volna a helye, ám ők odalent, ebben a csúcstechnológiás barlangban vesztegeltek.

Berkenye negyven percig szemlélte a lendületes légi felvételeket és lassított csatajeleneteket, aztán kiment a sorok közti folyosóra, és levette a csuklyáját. Ha még mindig a TÜN soraiban szolgált volna, egyszerűen odaoson a pixi háta mögé, és a hátának döfi a Neutrínó 3000-jét, ám a civilek semmilyen fegyvert nem hordhattak maguknál, ezért kifinomultabb stratégiát kellett alkalmaznia.

Odakiáltott a pixinek a folyosóról.

– Hé te! Spuri Zunknak hívnak, igaz?

A pixi felugrott a helyéről, de ettől sem lett sokkal magasabb.

Felöltötte legzordabb arckifejezését, és metszőn a magánnyomozóra nézett.

– Ki kérdezi?

– A TÜN – felelte Berkenye. Lényegében ezzel még nem adta ki magát TÜN tisztnek, ami rendőr személyazonosságával való visszaélésnek számított volna.

Zunk hunyorogva nézett rá. – Én ismerlek téged! Te vagy az elfnő, aki elbánt a lidércekkel. Láttalak a digitévén. De te már nem a TÜN-nek dolgozol!

Berkenye érezte, hogy szaporábbá válik a szívverése. Örült, hogy újra akcióba léphet. Akármilyen akcióba.

– Lehet, hogy nem, Zunk, mégis be foglak vinni. Ugye, nem tanúsítasz ellenállást?

– Dehogy! Szeretnék az atlantiszi dutyiban rostokolni néhány száz évig. Szerinted? – kérdezte Spuri Zunk, és térdre ereszkedett.

A kis pixi úgy tűnt el a székek alatt kacskaringózva, mint egy csúzliból kilőtt kődarab.

Berkenye visszavette a csuklyáját, és a vészkijárat felé szaladt. Tudta, hogy Zunk is arrafelé tart. Mindennap ugyanezt az útvonalat járta be. Az összes valamirevaló bűnöző ellenőrzi a vészkijáratokat, mielőtt bemegy egy épületbe.

Zunk ért előbb ért a kijárathoz, és úgy rontott ki az ajtón, mint loholó kutya a csapóajtón. Berkenye mást sem látott belőle, csak egy kék foltot a kezeslábasából.

– A célszemély mozgásba lendült – közölte, tudván, hogy a nyakára erősített mikrofon minden hangot rögzít. – Feléd tart.

Remélem, tette hozzá gondolatban, de hangosan nem merte kimondani.

Az elméletük szerint Zunknak a búvóhelye felé kellett indulnia, a Kristály egyik kis raktárába, amelyet egy priccsel és egy légkondival szerelt fel magának. Mire odaér, Tőzeg már várni fogja. Klasszikus emberi vadásztaktika. Zörgesd meg a bozótot, és állj készen elkapni a madarat.

Persze az ember utána le is lövi és meg is eszi a madarat. Tőzeg ugyan nem ítéli halálra áldozatát, de hasonlóan könyörtelenséggel járt el.

Berkenye a közelben maradt, bár nem túl közel. Hallotta a pixi parányi és fürge lábainak dobogását a mozi szőnyegén, jóllehet sehol sem látta.

Nem is akarta látni. Jobb, ha abban a hitben él, hogy sikerült elszöknie, különben el sem indul a búvóhelyére. Ha még a TÜN-ben szolgálna, nem kellene szorosan az üldözött nyomában maradnia. Ötezer térfigyelő kamera adataihoz férne hozzá Mentsvár-szerte, nem beszélve a TÜN felderítőinek több száz egyéb készülékéről és eszközéről. Most viszont csak ketten voltak: a törpe és ő. Négy szem és pár különleges törpeképesség.

Az ajtó még ide-oda lengett, amikor Berkenye odaért. Egy felháborodott törpe ült előtte a szőnyegen. Csalánturmixszal öntötték le.

– Egy kisgyerek volt – panaszkodott a jegyszedőnek. – Vagy egy pixi.

Nagy feje volt, azt biztosan tudom. Gyomorszájon vágott.

Berkenye megkerülte a párost, és kiverekedte magát a főtérre. Kifelé igyekezett, bár a kifelé relatív fogalom volt egy üregekből és alagutakból álló világban. A magasban sorakozó napfénycsíkok világossága a délelőtt közepének felelt meg. A nyomozó onnan tudta, merre ment Zunk, hogy irdatlan káosz termett a nyomában. A pocokpörköltes bódét feldöntötték, zöldesszürke trutymó folyt az utcakövekre, és zöldesszürke trutymós lábnyomok sorakoztak a főtér átellenes oldaláig. Zunk eddig nagyon is kiszámíthatóan viselkedett.

Berkenye a vállával tört magának utat a pörköltre váró vevők sorában, és közben le sem vette a szemét a pixi lábnyomairól.

– Két perc – mondta Tőzeg kedvéért.

Nem érkezett válasz, de nem is volt rá szükség – feltéve, hogy a törpe a helyén volt.

Zunk bevetette magát a következő szervizúton, és átvágott a Kristályra. Legközelebb törpére vadásznak majd. A pixik túl gyorsak voltak. A Tündértanács nem szíveli a fejvadászokat, és ahol csak lehet, igyekszik megnehezíteni az életüket. A TÜN tagjain kívül senki sem hordhat magánál fegyvert. Ha valakinél mégis találnak, és nem hord jelvényt, biztosan lecsukják.

Berkenye befordult egy sarkon, és arra számított, hogy felvillan valahol a pixi kék ruhájának foszlánya. Ehelyett egy tíztonnás, sárga multimixer készült lecsapni rá. A jelek szerint Spuri Zunk mozgása már nem volt olyan kiszámítható, mint korábban.

O’korni! – szitkozódott magában Berkenye, és kitért a gép elől. A multimixer elülső rotorja bedarálta a tér burkolatát, és hátul centire pontosan kimért hasábokban adta ki magából.

Leguggolt, és a Neutrínó után nyúlt, amely egészen addig a csípőjén lógott. Csak a levegőt markolászta.

A multimixer megfordult, hogy újabb kört tegyen. Döcögött és sziszegett, akár egy jurakori ragadozó mechanikus mása. Óriás dugattyúk duhogtak rajta, és az éles rotorok kaszákhoz hasonlóan vájtak bele minden alájuk kerülő felületbe. A lapátok a szerkezet belsejébe továbbították a törmeléket, ahol felhevített lapok préselték és formálták tovább.

Olyan, mint Tőzeg, gondolta magában Berkenye. Furcsa dolgok merülnek fel egy tündérben, ha veszély leselkedik rá.

Hátrafelé lépkedett, minél távolabb a mixertől. Valóban nagy volt, de lassú és rugalmatlan. Berkenye felnézett a vezetőkabinra, és megpillantotta Zunkot, aki avatott kezekkel irányította a berendezést. Villámgyorsan cikázott a keze a gombokon és emelőkarokon, miközben Berkenye felé irányította a fémóriást.

Totális lett körülöttük a zűrzavar. Vásárlók üvöltöztek, riadókürtök harsantak. Ám Berkenyét ez most hidegen hagyta. A legfontosabb feladata az életben maradás volt. A hétköznapi városlakók számára talán rémisztő lett volna ez a helyzet, de Berkenye évekig gyűjtötte a tapasztalatokat a TÜN kötelékeiben. A multimixernél jóval fürgébb ellenfelek karmai közül is kikerült már.

Ezúttal kicsit elszámította magát. A szerkezet ugyan lassan haladt, egyes részei viszont villámgyorsan mozogtak, például a merítőlapátok, az elülső rotor két oldalán lévő, két-három méter magas acélfalak, amelyek a rotor pengéi által felcsapott törmeléket juttatták tovább a gép belsejébe.

Spuri Zunk félelmetes érzékkel vezetett bármilyen járművet, és nyomban észrevette a kínálkozó lehetőséget. Kikapcsolta a biztonsági protokollt, és lecsapott a lapátokkal. Hirtelen négy pneumatikus pumpa nyomódott össze, mire a lapátok szinte belerobbantak a Berkenyétől jobbra és balra húzódó falakba. A pengék tizenöt centiméter mélyen fúródtak bele a kőbe.

Berkenye önbizalma mogyorónyira zsugorodott. Csapdába esett több száz görbe penge között, amelyek felszaggatták körülötte az utat és a falakat.

– Szárnyak! – mondta, aztán rájött, hogy csak a TÜN-egyenruháján voltak szárnyak, azt pedig már nem volt joga viselni.

A lapátok összegyűjtötték a pengék által kavart hordalékot, és befelé fordultak. Iszonyatos vibráció keletkezett. Berkenye érezte, ahogy fogai megremegnek az ínyében. Mindenből tízet látott. Téves érzékelések uralták el az egész világát. A pengék mohón falták az aszfaltot a lába alatt.

Berkenye felugrott a bal oldali lapátra, amelyet azonban síkos anyaggal kentek be, így nem nyújtott fogódzót. A másik lapáttal is ugyanúgy járt. Az egyetlen menekülő út egyenesen előre nyílt, ám arrafelé a gyilkos rotor várt rá.

Az elf nyomozó rákiáltott Zunkra, talán igazi szavakat is formált a szájával, maga sem tudta az éktelen rezgésben és zajban. A pengék a levegőt hasogatták, és őt akarták elkapni. Minden előrelendülésnél újabb sávokat téptek fel az aszfaltból Berkenye lába alatt. Már nem volt hová húzódnia. Rövidesen az ő testével fog jóllakni a multimixer. Darabokra szakad, végighalad a gép zsigerein, és burkolólapként végzi. Pinduri Berkenye szó szerint a város részévé válik.

Semmit sem tehetett. Semmit. Tőzeg túl messze volt, nem tudott segíteni, és kételkedett benne, hogy a civil lakosságból bárki is felmászna egy elkóborolt mixerre. Még akkor sem tennék, ha tudnák, hogy egy elflány szorult a lapátok közé.

Amikor a pengék egészen közel értek hozzá, Berkenye a számítógép generálta égbolt felé nézett. Jobb lett volna fent, a földfelszínen meghalni.

Az igazi nap melegének cirógatását érezni a homlokán. Kellemesebb lett volna.

Ekkor leállt a rotor. Berkenyére félig megemésztett törmelék zúdult a mixer gyomrából. Néhány kőszilánk felsértette a bőrét, de annál komolyabb baja nem történt.

A nyomozó letörölte a koszt az arcáról, és felnézett. Fülében még mindig ott csengett a szerkezet robaja, és könnyezett a szeme a portól, amely koszos hóként lepte be.

Zunk lenézett rá a kabinból. Sápadt volt az arca, de elszánt.

– Hagyj békén! – kiáltotta. Hangja cérnavékonyan, erőtlenül hatolt Berkenye elgyötört fülébe. – Egyszerűen csak hagyj békén!

Azzal eltűnt, sietve lemászott a gép oldalán lévő létrán, és talán a búvóhelye felé indult.

Berkenye nekitámaszkodott az egyik lapátnak, és próbálta összeszedni magát. Apró, mágikus szikrák szökkentek a sebeire, és begyógyították azokat. Pattogott a füle, sivítást hallott és ide-oda görbült a dobhártyája, ahogy a mágia automatikusan célba vette. Pár másodperc múlva a hallása újra a régi volt.

Ki kell kerülnie innen. Egyetlen út kínálkozott: a rotor fölött, a pengék között. Berkenye óvatosan megbillentette az egyiket az ujjával. Az apró vágásból vér serkent, amelyet újfent egy mágikus gyógyító szikra szívott fel. Ha megcsúszik, a pengék metéltet csinálnak belőle, és a világon együttvéve nem lesz annyi mágia, amennyi újra összeforraszthatná a tagjait.

Ennek ellenére meg kellett próbálnia a rotoron keresztül távozni, máskülönben itt kell rostokolnia, amíg a TÜN járőrei meg nem érkeznek.

Akkor is kínos lett volna ekkora kárt okozni egy multimixerben, ha még mindig magáénak tudhatja a TÜN felelősségbiztosítását, de szabadúszóként hónapokra lesittelhetik, amíg a bíróság el nem dönti, mi legyen a vád.

Berkenye benyúlt a pengék között, és elkapta a rotor első rúdját.

Remélte, hogy nem lesz sokkal nehezebb, mint egy létrán felmászni – egy roppant éles, valószínűleg halálos veszélyeket rejtő létrán. Rálépett az alsó rúdra, és feljebb húzta magát. A rotor nyögött egyet, és tizenöt centivel mélyebbre süllyedt. A pengék a végtagjaitól két centire rezegtek. Lassan és egyenletesen haladt tovább. Csak semmi kapkodás.

A rudakon meg-megállva felmászott a rotor tetejére. Két penge is belevájt a bőrébe, ám csak felszíni sérüléseket okoztak, és a kék szikrák azokat is hamar eltüntették. Miután egy örökkévalóságot eltöltött a koncentráció pillanatában, felhúzta magát a motorházfedélre. Koszos volt és forró, de legalább nem volt élesebb egy kentaur nyelvénél.

– Arra ment! – szólt fel neki valaki a földről.

Berkenye lenézett. Egy termetes, mérges arcot vágó törpét pillantott meg, közmunkás egyenruhában. A Kristály felé mutatott.

– Arra ment! – ismételte. – A pixi, aki kirángatott a mixeremből.

Az elflány szemügyre vette a keménykötésű közműmunkást. – Az a kis pixi kirángatott téged?

A törpe majdnem elpirult. – Amúgy is ki akartam szállni, csak meglökött. – Egyszeriben megfeledkezett a zavaráról. – Hé, téged nem valami Tenyerének hívnak? Pindurka Nyenyere, vagy ilyesmi. Hát persze!

A TÜN hőse!

Berkenye lemászott a kabinba vezető létrán. – Pindurka Nyenyere.

Hogyne, az vagyok.

Ahogy leért a földre, futásnak eredt, talpa csikorgott a kavicsokon és a zúzalékos aszfalton.

– Tőzeg! – szólalt meg. – Zunk feléd tart. Légy óvatos! Sokkal veszélyesebb, mint gondoltuk.

Veszélyes? Talán igen, talán nem. Nem ölte meg, amikor lehetősége nyílt rá. Minden jel arra utalt, hogy a gyilkossághoz nem volt gyomra.

A kaszkadőrjelenet, amelyet Zunk mutatott be a mixerrel, jókora felfordulást okozott a téren. Gurulóknak csúfolt közlekedési rendőrök érkeztek, a civilek pedig kifelé szivárogtak. Berkenye legalább hat TÜN-járőr magnamotort és két cirkálót számolt össze. Fel sem emelte a fejét, amikor az egyik járőr leugrott a motorjáról és megragadta a vállát.

– Látta, mi történt, kisasszonykám?

Kisasszonykám? Berkenye legszívesebben kicsavarta volna a vállát fogó kezet, és egy közeli újrahasznosítóba dobta volna a rendőrt. De nem volt idő a felháborodásra. El kell terelnie a rendőr figyelmét.

– Hála az égnek, hogy itt van, biztos úr! – csicseregte legalább egy oktávval magasabb hangon, mint ahogy beszélni szokott. – Ott, a multimixernél! Csupa vér minden!

– Vér? – kiáltotta a guruló, mintha örülne neki. – Minden?

– Igen, minden az égvilágon.

A járőr elengedte Berkenye vállát. – Köszönöm, kisasszonykám.

Innentől átveszem az irányítást.

Eltökélten indult a multimixer felé, aztán visszafordult.

– Elnézést, kisasszonykám – folytatta, és szemében a felismerés fénye csillant, bár időközben eléggé eltávolodott ahhoz, hogy ne érhesse el a lányt. – Nem ismerem én magát valahonnan?

A csuklyás elf azonban addigra eltűnt.

Nocsak! – csodálkozott magában a guruló. Lehet, hogy jobb lesz, ha megnézem, mi az a sok vér mindenütt!

Berkenye a Kristály utca felé futott, bár szinte biztos volt benne, hogy nincs oka sietségre. Lehet, hogy Zunk úgy döntött: túl nagy figyelem irányul rá, ezért nem megy vissza a búvóhelyére, esetleg Tőzeg időközben elkapta. Az elflány kezéből mindenesetre kicsúszott az irányítás. Újfent sajnálta, hogy már nem tudhatja a háta mögött a TÜN rendszerét.

Rendőrkorában csak kiadta a parancsot a sisakjában lévő mikrofonba, máris kordonokkal zárták le az összes környező utcát.

Megkerült egy utcatakarító robotot, és rátért a Kristályra. A keskeny sikátor szervizútként szolgált az üzletekkel teli főtér mellett, és mindkét oldalán lerakodóhelyek sorakoztak. A bezárt bolthelyiségeket raktárként adták bérbe. Berkenye meglepődött, amikor váratlanul szembetalálkozott Zunkkal, aki éppen a zsebeiben kotorászott, feltehetőleg a beléptető chipje után. Valami feltarthatta menekülés közben. Lehet, hogy a suhanok elől rejtőzött el egy láda mögé. Vagy valami hasonló. Az elflánynak újabb esélye nyílt elkapni.

Zunk felkapta a fejét, Berkenye pedig nem tudott mást tenni, csak integetni neki.

– Jó reggelt! – szólalt meg.

Zunk az öklét rázta a nyomozó felé. – Nincs jobb dolgod, elf? Én csak halakat csempészek, semmi egyebet.

A kérdés mélyen Berkenye elevenjébe vágott. Tényleg így segítheti legjobban a Népet? Biztos, hogy Gyökér őrnagy nem várna többet tőle? Az elmúlt pár hónapban sikerült a kiemelten fontos felszíni műveletektől a sikátorokban menekülő halcsempészekig jutnia. Micsoda karrier!

Felmutatta a kezét Zunknak. – Nem akarlak bántani, úgyhogy ne mozdulj!

Zunk vihogott. – Bántani? Te engem? Ne nevettess!

– Nem – felelte Berkenye. – Nem én. Ő. – Egy sáros pocsolyára mutatott Zunk lábánál.

– He? – kérdezett vissza Zunk értetlenül. Gyanította, hogy csapdát állítottak neki, és nem is alaptalanul. Felpezsdült a föld a lába alatt, a felszín megremegett és inogni kezdett.

– Mi van? – kérdezte Zunk, és felemelte az egyik lábát. Ha marad rá ideje, bizonyára gondolkodás nélkül eliszkol. Ám a dolgok váratlan hirtelenséggel következtek be.

Beomlott a föld. A talaj hirtelen émelyítő szörcsögéssel behorpadt a pixi lába alatt. Irdatlan, szögletes fogsor emelkedett ki a hatalmas szájból. A szakadék mélyén egy törpe tűnt fel, és delfinként szökkent ki onnan –

valószínűleg valamilyen gáz hajtotta hátulról. A fogak bezárultak Zunk körül, és nyakig elnyelték a fejét.

Szájlapáti Tőzeg, merthogy természetesen ő érkezett, visszabújt az alagútjába, és magával hurcolta a pórul járt pixit. Zunk már nem volt akkora nagy legény, mint egy másodperccel korábban.

– Egy t…t…törpe! – dadogta. – Azt hittem, a te néped tojik a törvényekre.

– Általában tojnak is rá – felelt Berkenye a törpe helyett. – De Tőzeg kivétel. Ne is bánd, hogy nem személyesen válaszol, mert a végén még merő véletlenségből leharapná a fejed!

Zunk hirtelen feszengeni kezdett. – Mit csinál most?

– Szerintem nyalogat. A törpék nyála megkeményedik a levegőn.

Amint kinyitja a száját, úgy be leszel zárva, mint a csibe a tojásban.

Tőzeg Berkenyére kacsintott. Arcáról ebben a pillanatban csak káröröm sugárzott, de Berkenye tudta, hogy a következő napokat végeláthatatlan kérkedéssel tölti majd.

A törpék akár több kilométeres alagutakat is képesek fúrni a földbe. A törpéknek sugárhajtású hátsó felük van. A törpék óránként több liter kővé dermedő nyálat képesek köpni. Te mit tudsz? Azon kívül, hogy a híres pofázmányod lehetetlenné teszi az álcázást?

Berkenye egyik bakancsát a perembe akasztva lenézett a lyukba.

– Jól van, kolléga, szép munka volt. Kiköpnéd a foglyot?

Tőzeg örömmel teljesítette a kérést. Felköhögte magából Zunkot az út közepére, aztán kimászott a gödörből, és helyrerakta kiakasztott állkapcsát.

– Undorító! – nyögte Zunk, miközben az ádáz köpet megszilárdult a végtagjain. – És büdös is.

– Hé! – fortyant fel Tőzeg. – A szagról nem tehetek! Ha egy tisztább utcában bérelnél raktárat…

– Igen? Azt mondod, koszos? Nekem meg ez a véleményem rólad! –

Zunk egy pixi átokgesztussal próbálkozott, de a megkövülő nyál megbénította a karját, mielőtt sikerrel járhatott volna.

– Oké, mindketten fejezzétek be! – szólt rájuk Berkenye. – Harminc percünk van eljuttatni ezt az apró lényt a TÜN-höz, mielőtt felenged a nyálka.

Tőzeg hátranézett a sikátor eleje felé. Nyirkos földdel lepett bőre hirtelen elsápadt, és az idegességtől felállt minden szőrszála.

– Tudod mit, kolléga? Szerintem nem lesz szükségünk harminc percre.

Berkenye elfordult a fogolytól. Fél tucat elf állta el a sikátorból kivezető utat. A TÜN-től jöttek, vagy valami hasonló szervezettől.

Egyszerű ruhájukról hiányzott mindenféle jelzés és jelvény, mégis egyértelmű volt, hogy valamelyik hivatal küldte őket. Ezt bizonyították a könyökhajlatukban dajkált nehéztüzérségi fegyverek is. Berkenye megkönnyebbülve látta, hogy senkire sem céloznak a puskákkal, sem őrá, sem Tőzegre.

Az egyik elf előrelépett, és felcsapta a plexit a sisakján.

– Helló, Berkenye! Egész délelőtt téged kerestünk. Hol voltál?

Az elflány lenyelt egy megkönnyebbült sóhajt. Cupitza alezredes volt, Berkenye és Gyökér Gyulus régi támogatója. Cupitza páratlan és fényesen ívelő karrierjével sok nő számára teremtett lehetőséget az alakulatnál, és ötszáz éves pályafutása alatt mindenféle feladatot osztottak már rá, például vezetett deszantcsapatot a Hold sötét oldalára, és szerepelt a Tündértanács liberális jelöltjeinek listáján. Ennek tetejébe, ő volt Berkenye oktatópilótája is az Akadémián.

– Rendben, alezredes – felelte a lány.

Cupitza a megkeményedő nyálkupac felé intett a fejével.

– Látom, van dolgotok.

– Igen. Ez Spuri Zunk, a halcsempész. Nem akármilyen fogás.

Az alezredes összeráncolta a homlokát. – Engedjétek el, Berkenye!

Sokkal nagyobb halakat kell becserkésznünk.

Berkenye Zunk rekeszizmára lépett csizmás lábával. Nem szívesen ugrott volna a TÜN első szavára, még akkor sem, még az inkognitóban érkezett repülőezredes kedvéért sem.

– Milyen halakról van szó?

Cupitza homlokát elmélyültek a barázdák, szemöldöke között mély árok tűnt fel.

– Beszélgethetnénk inkább a kocsiban, százados? Járőrök is közelednek.

Százados? Cupitza a régi rangját említette, amikor megszólította. Mi folyik itt? Ha az említett járőrök a TÜN rendőrei, akkor kik ezek a tündérek?

– Már nem bízom annyira az alakulatban, mint régen, alezredes –

vallotta be Berkenye. – Mutass valamit, addig nem követlek sehová!

Cupitza sóhajtott. – Először is, mi nem az alakulat vagyunk.

Legalábbis nem az, amelyikre te gondolsz. Másodszor: szeretnéd, hogy mutassak neked valamit? Rendben, mondok neked két szót. Vagy kitalálod őket?

Berkenye azonnal rájött. Megérezte.

– Artemis Fowl – suttogta.

– Így van – helyeselt Cupitza. – Artemis Fowl. Nos, akkor felkészültél rá, hogy velünk tarts? A társaddal együtt.

– Hol parkoltok? – kérdezte Berkenye.

Cupitzának és titokzatos csapatának a jelek szerint bőven volt miből gazdálkodnia. Nemcsak csúcstechnológiás fegyvereket kaptak, de a járműveik sem a TÜN kötelékeiben megszokott kocsik voltak.

Másodpercekkel azután, hogy megkaparintották Spuri Zunkot, és jeladót tettek a csizmájába, Berkenye és Tőzeg is beszíjazva találta magát egy hosszú, páncélozott katonai jármű hátsó üléseiben. A lány nem tudta eldönteni, hogy foglyok-e, de határozottan érezte, hogy már nem ő irányítja a sorsát.

Cupitza levette a sisakját, és megrázta hosszú, ezüstös haját. Berkenye meglepődött.

Az alezredes szája mosolyra húzódott.

– Tetszik a színe? Meguntam a festést.

– Igen. Illik hozzád.

Tőzeg felemelte az egyik ujját.

– Már elnézést, hogy félbeszakítom a szépségszalonba illő csevejt, de kik vagytok ti? A farsliccemre fogadok, hogy nem a TÜN-től jöttetek.

Cupitza az ülésével együtt megfordult, hogy szembenézzen Tőzeggel.

– Mennyit tudsz a démonokról?

Tőzeg a jármű hűtőszekrénye felé sandított, és legnagyobb örömére egy grillcsirkét és egy csalánsört fedezett fel benne. Mindkettőt kiszabadította.

– A démonokról? Nem sokat. Még eggyel sem találkoztam.

– Hát te, Berkenye? Mire emlékszel az iskolából?

Az elflány egyre kíváncsibb lett. Vajon mire akarnak kilyukadni? Ez valami vizsgaféle? Visszagondolt a rendőr-akadémián végighallgatott történelemórákra.

– A démonok a tündérvilág nyolcadik családja. Tízezer évvel ezelőtt, a taillte-i csata után megtagadták a föld alá költözést, és inkább azt választották, hogy a szigetük kiemelkedjen az időből, és elzárva éljenek a létsíkok között.

Cupitza bólintott. – Nagyon jó. Avarázslóik összegyűltek, és idővarázslatot bocsátottak Hübrasz szigetére.

– Eltűntek a Föld színéről – folytatta Tőzeg. – Azóta senki sem látott démont.

– Ez nem teljesen igaz. Néhányan feltűntek itt-ott az évszázadok alatt.

Az egyikük nem is olyan régen. És találjátok ki, ki sietett az üdvözlésére?

– Artemis – vágta rá egyszerre Berkenye és Tőzeg.

– Pontosan. Valahogy sikerült megsejtenie, amit nekünk nem. Az időpontot jól határoztuk meg, de a helyszínt pár méterrel elvétettük.

Berkenye előredőlt az ülésben. Kezdte érdekelni a dolog. Visszakerült a pályára.

– Sikerült lefilmezni Artemist?

– Nem egészen – felelte Cupitza rejtélyesen. – Ha megengeditek, a magyarázatot inkább olyasvalakire bíznám, aki jobban átlátja. A bázison vár minket. – Többet nem volt hajlandó megnyilatkozni a témában, amit fölöttébb bosszantónak találtak.

Tőzeg különösen nem a türelméről volt híres.

– Micsoda? Ne hibernáld magad pont most! Mondd el nekünk, mire készül a kis Arti!

Cupitza nem hagyta magát megingatni. – Csigavér, Szájlapáti úr! Van még csalánsör, talán még forrásvíz is. – A parancsnok két üveget vett ki a hűtőből, és az egyiket a törpének nyújtotta.

Tőzeg a címkét vizsgálgatta. – Derrier? Nem, köszönöm. Tudjátok, hogy kerül a buborék ebbe a löttybe?

Cupitza szája szélét megremegtette egy halvány mosoly. – Úgy tudtam, természetes szénsav.

– Igen, én is azt hittem, amíg őrizetesként a Derrier-üzemben nem kellett dolgoznom. Minden törpét ők foglalkoztatnak a Lapályon.

Titoktartási szerződést kellett aláírnunk.

Cupitza szeme felcsillant. – Na, ez érdekes! Hogyan kerülnek bele a buborékok?

Tőzeg az ujjával megütögette az orrát. – Nem árulhatom el, mert azzal szerződést szegnék. Annyit mondhatok, hogy kell hozzá egy nagy dézsa víz, meg egy csomó törpe, akik a… ööö… bevetik a… – a hátsó felére mutatott – …természetes képességeiket.

Cupitza óvatosan visszarakta a palackot a hűtőbe.

Miközben Berkenye hátradőlt kényelmes zseléfotelében, hogy végighallgassa Tőzeg egy újabb alaposan kiszínezett történetét, aggasztó gondolat furakodott az agyába. Rájött, hogy Cupitza alezredes nem válaszolt a törpe első kérdésére: Kik jöttek értük?

Tíz perccel később azonban megkapták a feleletet.

– Legyetek üdvözölve a Nyolcas Számú Egység főhadiszállásán! – mondta Cupitza. – Nézzétek el nekem ezt a színpadiasságot. Ritkán fordul elő, hogy így sikerül lenyűgöznünk valakit.

Berkenye nem érezte magát lenyűgözve. Egy többemeletes parkolóházban álltak meg, több háztömbnyire a Központi Rendészettől. A hosszú páncélozott jármű a görbe nyilak mentén felkanyargott a hetedik szintre.

A sok járműtől és az alacsony, göröngyös mennyezettől zsúfolttá vált a tér. A sofőr a legtávolabb eső, legsötétebb sarokban rakta le a kocsit, majd leállította a motort.

Másodpercekig csak ültek a nyirkos sötétségben, és hallgatták, ahogy a víz csöpög a tetőről lenyúló cseppkövekről.

– Azta! – nyögött fel Tőzeg. – Nem semmi! Az összes pénzeteket erre a járműre költhettétek.

Cupitza elmosolyodott. – Csak várd ki a végét!

A sofőr gyorsan végigfuttatott egy keresést a műszerfal egyik szkennerén, és tisztának találta a levegőt. Aztán kivett egy infravörös távirányítót az egyik rekeszből, és az áttetsző műanyagtető felé mutatva megnyomott rajta egy csipogó gombot.

– Távirányításos szikla – jegyezte meg Tőzeg szárazon. Szemlátomást örült a lehetőségnek, hogy valakin köszörülheti a nyelvét.

Cupitza nem válaszolt – nem kellett válaszolnia. Ami ezután történt, önmagában is belefojtotta a szót Tőzegbe. Egy hidraulikus szerkezet felemelte a parkolóhelyet, a jármű pedig katapultszerűen kirobbant a helyéről a kőmennyezet felé. A sziklafelület azonban nem mozdult.

Berkenye egy pillanatig sem kételkedett abban, ki kerülne ki győztesen a fém és a szikla találkozásából. Abban viszont természetesen semmi rációt nem látott, hogy Cupitza csak azért rángassa őket a főhadiszállásra, hogy összezúzza a testüket. A hosszú páncélos jármű egy pillanat alatt elérte a kemény, kíméletlen kőfelületet, és ez az idő nem volt elég a gondolatmenet kibontásához.

A kőfelület – mint kiderült sem kemény, sem kíméletlen nem volt.

Hanem digitális. Egy sziklafalú, kisebb garázsba jutottak át rajta keresztül.

– Hologram – suttogta Berkenye.

Cupitza Tőzegre kacsintott. – Távirányításos szikla. – Kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a légkondicionált folyosóra.

– Az egész főhadiszállást a sziklából faragták ki. A barlang nagy része már itt korábban is itt volt. Néhol lefaragtunk egy-egy kiszögellést lézerrel.

Elnézést a nagy rejtélyeskedésért, de fontos, hogy ami itt, a Nyolcas Részlegben történik, titokban maradjon.

Berkenye követte a parancsnokot befelé a sima felületű folyosón, automata ajtókon keresztül. Pár lépésenként érzékelők és kamerák tűntek fel, és Berkenye biztos volt benne, hogy legalább tucatszor meghatározták a személyazonosságát, mire elérték a folyosó végén lévő acélajtót.

Cupitza belemártotta a kezét az ajtó közepén lévő, folyékony fémfelületbe.

– Cseppfolyós fém – magyarázta, és kihúzta a kezét. –

Nanoszenzorokkal telített. Ezen az ajtón semmilyen csellel nem lehet bejutni. A nanoszenzorok az ujjlenyomatomtól a DNS-emig mindent leolvasnak. Ha valaki levágná a kezemet és beledugná a fémbe, a szenzorok azt is érzékelnék, hogy nincs benne pulzus.

Berkenye karba fonta a kezét. – Ennyi tömény paranoiát egy helyen!

Azt hiszem, sejtem, ki lehet a technikai főtanácsadó.

Az ajtó félresuhant, és a túloldalán pontosan az a személy állt, akire Berkenye számított.

– Kisgebe! – szólította meg, és belépve nyomban átölelte a kentaurt.

Kisgebe melegen viszonozta az ölelést, és ujjongva topogott a hátsó patáival.

– Berkenye! – Kisgebe egy karnyújtásnyi távolságra tolta magától. –

Mi van veled?

– Sok a dolgom – felelt a lány.

Kisgebe összevonta a szemöldökét. – Kicsit lesoványodtál.

– Hihetetlen, de te is – nevetett az elf.

Kisgebe valóban fogyott néhány kilót, amióta utoljára látta. Szőrzete viszont tiszta és rendezett benyomást keltett.

Berkenye megsimogatta a kentaur horpaszát. – Hm… – tűnődött. –

Valami balzsamot használsz, és nincs rajtad az agyszondától védő alumíniumsisak. Csak azt ne mondd, hogy itt bujkál valahol a közelben egy kis kentaurlány!

Kisgebe elvörösödött. – Van még arra idő, és tudod, hogy a remény hal meg utoljára.

A helyiség padlótól plafonig csúcstechnológiás gépekkel volt felszerelve. Némelyik a padlóban vagy a mennyezetben kapott helyet, de akadtak fal nagyságú gázképernyők is, meg egy hihetetlenül élethű szimulált égbolt a fejük fölött.

Kisgebe sugárzott a büszkeségtől. – A Nyolcas Részlegnek bőséges források állnak rendelkezésére. A legjobb alapanyagokkal dolgozhattam.

– Mi lett a régi munkáddal?

A kentaur homloka elfelhősödött. – Egy időben Szulfátnak is dolgoztam, de nem működött. Mindent lerombol, amit Gyökér parancsnok felépített. Aztán a Nyolcas Részleg diszkréten levadászott egy hétvégi villáminterjún. Ajánlatot tettek, én pedig elfogadtam. Itt felnéznek rám és szeretnek, meg persze rendes fizetést is kapok.

Tőzeg sietve körbeszaglászott a teremben, és csalódottan vette tudomásul, hogy egy morzsányi étel sincs sehol.

– Úgy látszik, még az a jó fizetés sem elég egy pocokpörköltre.

Kisgebe a szemöldökét felvonva nézett a törpére, akin még mindig ott éktelenkedett a földbe ásott alagút szennye.

– Nem, de van egy zuhanyzónk. Tudod, mi az a zuhany, ugye, Szájlapáti?

Tőzegnek felállt a borosta az állán.

– Igen, tudom. És egy szamarat is felismerek, ha látom.

Berkenye kettőjük közé lépett. – Jól van, fejezzétek be! Semmi szükség rá, hogy ott folytassátok, ahol abbahagytátok. Szívjuk vissza a szokásos sértéseket, amíg ki nem derítjük, hol vagyunk, és miért kerültünk ide.

Tőzeg vidáman helyet foglalt egy krémszínű kanapén, teljes tudatában annak, hogy a ruháját beszennyező sár a bútordarabon is nyomot hagy.

Berkenye leült mellé, de nem túl közel.

Kisgebe bekapcsolta az egyik falon lévő monitort, majd óvatos tapogatással megnyitotta a kívánt programot.

– Imádom ezeket a gázképernyőket – közölte vigyorogva. – Az elektromos rezgések különféle hőmérsékletűre melegítik fel a részecskéket, mire a gáz változatos színűvé alakul, és képeket jelenít meg. Persze valójában ennél sokkal bonyolultabb, de a fegyenc kedvéért leegyszerűsítettem.

– Minden vádpont alól felmentettek – jegyezte meg Tőzeg –, amint azt bizonyára te is tudod.

– Pontosabban fogalmazva, ejtették a vádakat – helyesbített Kisgebe. –

Nem mentettek fel. Ez két különböző dolog. Nagyon különböző.

Berkenye sóhajtott. Már-már úgy érezte magát, mint a régi időkben.

Kisgebe a TÜN-nél is technikai tanácsadó volt, és rengeteg művelet során egyengette az útját, míg Tőzeg vonakodva segített nekik. Egy idegen aligha hitte volna el, hogy a törpe és a kentaur valójában jó barátok voltak. Az elflány nem tudott másra gondolni, mint hogy a hímnemű lényeknél ez az irritáló gáncsoskodás a szimpátia kifejezésének egyik formája.

Egy démon életnagyságú képe jelent meg a monitoron. Keskeny résnyi szeme volt, a fülén hegyes tüskék meredeztek.

Tőzeg felugrott. – O’korni!

– Nyugi! – csitította Kisgebe. – Ez csak számítógépes rajz. Bár elismerem, hogy lélegzetelállító minőségű. – A kentaur addig nagyította az arcot, amíg el nem foglalta az egész képernyőt.

– Ez egy kifejlett bak démon. Már elvetemült.

– Elvetemült?

– Igen, Berkenye. A démonok máshogy fejlődnek, mint a többi tündér.

A pubertáskorig egészen dédelgetnivalók, aztán vad, fájdalmas görcs lesz úrrá a testükön, amelyet elvetemülésnek neveznek. Nyolctíz óra elteltével démonként bújnak ki a gubóból, amelyet tápanyagot hordozó nyálka tölt ki.

Addig egyszerű ördögfik. A varázslók viszont sohasem vetemülnek el.

Nekik a varázserejük bomlik ki. Nem irigylem őket. Ahelyett, hogy pattanások és kedélyzavarok törnének ki rajtuk, a kamasz démonvarázslók villámokat éreznek előcikázni az ujjaikból. Ha szerencsések.

– Miért, ha nem szerencsések, honnan cikáznak elő a villámok? És mi közünk nekünk ehhez az egészhez? – tért a lényegre Tőzeg.

– Nemrég felbukkant egy démon Európában, és nem mi értünk oda elsőként.

– Mondtátok. Ezek szerint a démonok lassan visszaszivárognak Hübraszból?

– Lehetséges, Berkenye. – Kisgebe néhányszor megtapogatta a monitort, mire a kép kisebb részekre tagozódott. Mindegyik kis négyzetben egy démon tűnt fel. – Az elmúlt ötszáz évben ezek a démonok materializálódtak pár pillanatra. Szerencsére egyikük sem maradt annyi ideig hogy a sárlények elkaphassák őket. – Kisgebe kijelölte a negyedik képet. – Az elődömnek sikerült tizenkét órán keresztül itt tartania ezt a példányt. Ezüstmedált viselt, és éppen telihold volt.

– Fenomenális lehetett – ismerte el a törpe.

Kisgebe sóhajtott. – Hát te semmit sem tanultál az iskolában? A démonok egyedülállók a Föld élőlényei között. A szigetük, Hübrasz, valójában egy hatalmas holdkő, amely a triász korszakban szakadt ki a Holdból, amikor egy meteor belecsapódott. A tündérbarlangok festményei és a virtuális modellek arról árulkodnak, hogy a szikla egy magmafolyamba csapódott, és valamilyen mértékben belefúródott a felszínbe. A démonok a szikla belsejében lévő, holdbéli mikroorganizmusokból származnak.

Nagyon erős fizikai és mentális holdbéli vonzerőnek vannak kitéve, teliholdkor levitálni is tudnak. Ugyanez a vonzerő húzza őket vissza a mi dimenziónkba. Ezüstöt kell viselniük, hogy elhárítsák a Holdból jövő húzóerőt. Az ezüst a legerősebb dimenziós horgony. Az arany is hatékony, de azzal néha otthagynak egy darabot saját magukból is.

– Jól van, tegyük fel, hogy elhisszük ezt a halandzsát a Hold interdimenzionális vonzerejéről – vette át a szót Tőzeg, aki továbbra is ingerelni próbálta Kisgebét. – De minek is foglalkozunk mi ezzel?

– Megvan rá a jó okunk! – csattant fel a kentaur. – Ha az emberek elkapnak egy démont, szerinted kik lesznek a következők, akik a mikroszkópjuk alá kerülnek?

Cupitza folytatta a háttértörténetet. – Ezért állította fel a Nyolcas Részleget a Tanács elnöke, Tereh Mentesh ötszáz évvel ezelőtt: hogy figyelemmel kísérje a démonok tevékenységét. Szerencsére a hölgy milliárdos volt, és a halálakor az egész vagyonát a Nyolcas Részlegre hagyta. Ezért ilyen lenyűgöző a berendezés. Mindössze egy kicsi, titkos alakulat vagyunk a TÜN-ön belül, de mindenből a legjobbat kapjuk. Az évek során egyre több olyan küldetést teljesítettünk, amelyek túl kényesek voltak ahhoz, hogy közönséges TÜN-rendőröket vonjanak be. A legfontosabb területünk viszont még mindig a démonológia. Ötszáz éve tanulmányozzák a legzseniálisabb elméink az ősi démonszövegeket, és próbálják megfejteni, hol bukkan fel a következő. Általában helyesek a számításaink, és kézben tartjuk a helyzetet. Csakhogy tizenkét órája történt valami Barcelonában.

– Mi történt? – kérdezte Tőzeg ezúttal akadékoskodás nélkül.

A kentaur egy újabb ablakot nyitott a monitoron. Szinte teljesen fehér volt a kép. – Ez.

– Egy hóvihar? – kérdezte Tőzeg.

Kisgebe meglengette az ujját a törpe orra előtt. – Esküszöm, ha nem értékelném az iróniát, úgy kirúgatnálak innen, hogy az izgága hátsó feleden landolnál!

Tőzeg hálás biccentéssel fogadta a bókot.

– Nem, ez nem egy hóvihar. Ez egy törölt felvétel. Valaki megzavarta az szkópjaink felvételeit.

Berkenye bólintott. Szkópnak azokat a rejtett nyomkövetőket nevezték konyhanyelven, amelyeket a tündérek az emberek kommunikációs műholdjaira erősítettek.

– Láthatjátok, hogy bármi is történt a hóvihar mögött, nagyon szokatlan lehetett, mivel a sárlények hanyatt-homlok igyekeznek minél távolabb kerülni tőle.

A látkép kiszélesedett, és a képernyőn emberek tűntek fel, akik próbáltak minél távolabb húzódni a kifehéredett területtől, egyik-másik neki is hajtott a kocsijával egy falnak.

– Az emberek híradásai egy gyíkszerű lényről szólnak, amely a semmiből bukkant elő, és csak pár másodpercig volt látható. Fényképek természetesen nem készültek. Kiszámítottam, hogy lesz egy megjelenés, de több mint három méterrel ettől a ponttól balra, és ennek megfelelően állítottuk fel az FV-t… mármint a fénytorzító vetítőt. Sajnos bár az időt pontosan sikerült meghatároznunk, a helyet nem. Ugyanakkor akárki is tartózkodott abban az interferenciagömbben, teljes pontossággal lőtte be a helyszínt.

– Szóval Artemis megmentett minket – állapította meg Berkenye.

Cupitza zavarba jött. – Megmentett minket? Miért?

– Ha ez az interferencia nem jön létre, mostanra tele lenne az internet a démonbarátunkkal. Szerinted pedig Artemis rontotta ott a levegőt a gömb belsejében.

Kisgebe elvigyorodott. A jelek szerint elégedett volt saját fondorlatosságával. – A kis Arti azt hitte, túljárhat az eszemen. Tisztában van vele, hogy a TÜN állandó megfigyelés alatt tartja.

– Bár megígérték, hogy nem fogják – tette hozzá Berkenye.

A kentaur elengedte a füle mellett a jelentéktelen részletet, és folytatta.

– Szóval Artemis csalétkeket küldött Brazíliába és Finnországba, de mindhármukra követőket raktunk. Mondhatom, nem kis költségbe vert minket ezzel.

Tőzeg felnyögött. – Vagy elhányom magam, vagy elalszom, esetleg mindkettő.

Cupitza a tenyerébe csapott az öklével. – Na jó, most lett elegem a törpéből. Zárjuk be egy cellába néhány napra!

– Azt nem tehetitek! – tiltakozott Tőzeg.

Az alezredes gúnyosan rámosolygott. – Ó dehogy nem! Nem is hinnéd, mekkora hatalma van a Nyolcas Részlegnek. Szóval azt ajánlom, húzd meg magad, vagy csak a saját hangodat hallhatod majd visszaverődni az acélfalakról!

Tőzeg lakatot tett a szájára, és eldobta a kulcsot.

– Szóval tudjuk, hogy Artemis Barcelonában járt – folytatta Kisgebe. –

Azt is tudjuk, hogy megjelent ott egy démon. Számos egyéb helyszínt is felkeresett már, ahol materializáció történhetett volna, de azokon a helyeken nem bukkantak fel démonok. Valahogy belekeveredett az ügybe.

– Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Berkenye.

– Elmondom. – Kisgebe a képernyő egy részére nyomta az ujját, és kinagyította a Casa Milá tetejének egyik részletét.

Berkenye sokáig nézte a képet, és megpróbálta felfedezni rajta azt, amit fel kellett volna fedeznie.

A kentaur próbált segíteni neki. – Ez Gaudí egyik épülete. Szereted Gaudít? Csodálatos mozaikokat tervezett.

Berkenye szeme összeszűkült – Úristen! – szólalt meg végül. – Ez nem lehet!

– De, nagyon is lehet! – mondta Kisgebe nevetve, és addig nagyította tovább a mozaik egyik részletét, amíg az el nem foglalta az egész monitort.

Az ábra két alakot örökített meg, amint egy résen keresztül kilépnek az égből. Az egyikük nyilvánvalóan egy démon volt, a másik egyértelműen Artemis Fowl.

– Ez képtelenség! Az a ház legalább százéves!

– Az idő a kulcsa mindennek – közölte Kisgebe. – Hübraszt kiemelték az időből. Azok a démonok, akiket kiszippantanak a szigetről, afféle időnomádként kóborolnak az évszázadok között. Ez a démon a jelek szerint elkapta Artemist, és magával vitte. Gaudí egyik mesterembere előtt ölthettek testet, vagy talán személyesen Gaudí előtt.

Berkenye elsápadt. – Úgy érted, Artemis…

– Nem, nem, Artemis otthon van, az ágyában. Egy műholdat letérítettünk a pályájáról, hogy huszonnégy órás megfigyelés alatt tarthassuk.

– Hogy lehetséges ez?

A kentaur nem válaszolt, Cupitza felelt helyette. – Majd én mondom, mert Kisgebének nehezére esik ezt a mondatot kiejteni a száján. Nem tudjuk, Berkenye. Ez az ügy nagyon sok megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. Itt jössz képbe te.

– Hogyan? Én semmit sem tudok a démonokról.

Cupitza ravaszkásan bólintott. – Lehet, de Artemis Fowlról sokat tudsz. Ha jól sejtem, tartjátok a kapcsolatot.

Berkenye vállat vont. – Hát azt azért nem mondanám, hogy…

Kisgebe megköszörülte a torkát, aztán egy hangfájlt nyitott meg a képernyőn.

– „Helló Artemis!” – rikkantotta valaki a felvételen. – „Akadt egy kis problémám, amiben te tudnál segíteni.”

– „Hogyne, szívesen, Berkenye” – felelte Artemis. – „Remélem, jó nagy zűr!”

– „Igazság szerint el akarok kapni egy pixit, de túl gyors.”

Kisgebe kikapcsolta a felvételt. – Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy tartjátok a kapcsolatot.

Berkenye szemérmesen elmosolyodott, és reménykedett benne, hogy senki sem fogja firtatni, honnan szerzett Artemis tündérkommunikátort.

– Jól van, időnként felhívom. Csak hogy rajta tartsam a szemem. Ez mindnyájunk érdeke.

– Akármi is legyen az oka – folytatta Cupitza –, szeretnénk, ha újra kapcsolatba lépnél vele. Menj fel a felszínre, és derítsd ki, hogyan képes ilyen pontosan meghatározni a démonok felbukkanásának helyét és idejét.

Kisgebe számításai szerint a következő hat hétben nem várható materializáció, viszont szeretnénk tudni, mikor és hol lesz megint.

Berkenye pár percig töprengett.

– Milyen minőségemben keressem fel Artemist?

– Teljes századosi minőségedben, a régi rangoddal. De most már természetesen a Nyolcas Részlegnek dolgozol. Minden titkos, amit a mi megbízásunkból teszel.

– Felderítőként?

– Olyan felderítőként, akinek jól megfizetik a túlóráját, és társadalombiztosítása is van.

Berkenye Tőzeg felé bökött hüvelykujjával. – Mi lesz a társammal?

A törpe felugrott a helyéről. – Én nem akarok kémkedni! Túl veszélyes. – Alattomosan Kisgebére kacsintott. – De tanácsadást szívesen vállalok megfelelő díjazás ellenében.

Cupitza összevonta a szemöldökét. – Arra nem vagyunk felkészülve, hogy felszíni vízumot állítsunk ki egy törpének.

Tőzeg megvonta a vállát. – Nem is baj, amúgy sem szeretem a felszínt.

Túl közel van a naphoz, a bőröm meg érzékeny a sugárzásra.

– Arra viszont fel vagyunk készülve, hogy kárpótoljuk a kieső bevételedet.

– Nem tudom, én fel vagyok-e készülve arra, hogy újra felöltsem az egyenruhámat – szólt közbe Berkenye. – Már belejöttem, hogy együttműködöm Tőzeggel.

– Tekintsük ezt a küldetést próbaidőnek. Vállald el értünk. Legalább meglátjuk, tudunk-e együtt dolgozni.

Az elflány morfondírozott. – Milyen színű az egyenruha?

Cupitza elmosolyodott. – Matt fekete.

– Oké – vágta rá Berkenye. – Benne vagyok.

Kisgebe újra megölelte a lányt. – Tudtam, hogy megteszed! Tudtam!

Pinduri Berkenye nem tud ellenállni a kalandoknak. Megmondtam nekik.

Cupitza haptákba vágta magát. – Légy üdvözölve a fedélzeten, Pinduri százados. Az eligazítás után Kisgebe nyomban oda is adja a felszerelésedet.

Elvárjuk, hogy a lehető leghamarabb lépj kapcsolatba a célszeméllyel.

Berkenye viszonozta a tisztelgést. – Igenis, alezredes. Köszönöm, alezredes.

– Most pedig, ha megbocsátotok, ki kell hallgatnom egy pixit, akinek sikerült beépülnie egy lidérctriádba. Miután fél éve pikkelyes álruhát visel, kisebbfajta identitásválsággal küzd.

Cupitza kiment, ezüstös haja lobogott utána. Az automata ajtó halk sziszegéssel nyílt ki előtte és zárult be mögötte.

 

Kisgebe felsegítette Berkenyét a kanapéról.

– Annyi mindent kell mutatnom! – lelkendezett. – Rendes tündérek dolgoznak itt, bár kicsit merevek. Néha sikerül meglepnem őket, de senki sem tudja úgy értékelni a tudományomat, mint te. Képzeld, saját siklókikötőnk van! És komplett terepfelszereléseink! Nem fogsz hinni a szemednek! Várj csak, amíg meg nem látod az új csillámruhánkat! És a sisak! Berkenye, az magától hazatalál! Egy sor minirakétát építettem a burkolata alá. Repülni nem tud, de oda ugrál, ahová akarod. A zseniális sem elég találó kifejezés rá.

Tőzeg befogta a fülét. – A régi jó Kisgebe. Olyan szerény, hogy az már fáj.

A kentaur a törpe felé rúgott, és csak az utolsó pillanatban húzta vissza a lábát.

– Te csak fogd vissza magad, Szájlapáti. Bármelyik pillanatban kibújhatok a bőrömből. Egy szörnyeteg vagyok, nem emlékszel?

Tőzeg egyik ujjával arrébb tolta az arca elé tolakodó patát.

– Nem tehetek róla – nyöszörögte. – Viszketek ettől a sok drámától.

Valakinek viccelnie is kell.

Kisgebe újra a drága gázmonitor felé fordult. Kiválasztott egy Hübrasz szigetét ábrázoló műalkotást, és kinagyította.

– Tudom, hogy túl vadregényesnek hangzik, és tudom, hogy azt hiszitek, anakondát csinálok egy bűzgilisztából, de higgyétek el, valahol azon a szigeten él egy gyanútlan démon, aki hamarosan vonakodva a Földre látogat, és nagyon megnehezíti majd az életünket!

Berkenye közelebb lépett a képernyőhöz. Azon tűnődött, merre lehet az a vonakodó démon. Vajon sejtette, hogy nemsokára kiragadják a saját síkjából, és egy másikba lökik?

Történetesen Berkenye két alapvető dologban is tévedett. Először is, a szóban forgó démon valójában nem is volt démon, csak egy ördögfi.

Másodszor, a kérdéses ördögfi egyáltalán nem vonakodott, sőt másra sem vágyott, mint hogy ellátogasson a Földre.