8. fejezet

VÁRATLAN BECSAPÓDÁS
PARADIZO-KASTÉLY

 

Az Egyes Számú csodás álmot látott. Álmában az anyja meglepetésbulit szervezett neki a varázsló-főiskola elvégzésének alkalmából. Elsőrangú volt az étel. Minden fogást megfőztek, és a hús is többnyire elpusztult állatokból származott.

Éppen egy csodálatosan elrendezett, zöldfűszeres kenyércsíkokból fonott kosárban tálalt, bőséges zsírban sütött fácán után nyújtotta a kezét, amely pont olyan volt, amilyennek Lady Heatherington Smythe Élősövény című könyve leírta, amikor a látomás hirtelen a messzi háttérbe húzódott, mintha a valóság nyúlt volna meg.

Az Egyes Számú követni akarta az ünnepséget, de az egyre jobban távolodott tőle, aztán már a lába sem működött, és nem értette, miért.

Amikor lenézett, legnagyobb rémületére azt látta, hogy a hónaljától lefelé mindene kővé dermedt. A kőkórság egyre feljebb terjedt a mellkasán, majd a nyakán is. Sikoltani akart. Egyszeriben megijedt, hogy mire a sikoly kiszakadhatna belőle, a szája is kővé fog dermedni. Annál szörnyűbb sorsot pedig el sem tudott képzelni, mint hogy örök rémületben, torka pedig néma sikolyban rekedjen.

Inkább gyorsan kinyitotta a száját, és kiengedte a sikolyt.

Billy Kong, aki addig egy székben ülve figyelte, a mennyezeten lévő kamera felé csettintett az ujjaival.

– Felébredt az ocsmányság – jelentette be. – Azt hiszem, az anyját, akarja.

Az Egyes Számúnak elfogyott a levegője, így befejezte a sikítást.

Amúgy sem volt túlzottan hatásos, mert kezdetben inkább sóvárgó vonyításra hasonlított, később pedig a meglévő ereje is elfogyott, és csak harmatgyenge nyüszögésre futotta.

Oké, gondolta az Egyes Számú. Életben vagyok, és az emberek földjére kerültem. Most már csak ki kell nyitnom a szemem, és kiderül, milyen mélyre süllyedtem a trágyába.

Az Egyes Számú óvatosan kinyitotta a szemét, mintha arra számítana, hogy valami nagy és kemény dolog fog szédítő sebességgel az arca felé száguldani. Ehelyett egy sivár, kicsi szobában találta magát. Négyszögletű lámpák ontották a plafonon ezernyi gyertya fényét, és az egyik falat szinte teljes egészében egy tükör foglalta el. Megpillantott egy embert is, feltehetőleg gyereket, talán lányt, göndör, szőke fürtökből álló, nevetséges sörénnyel a fején, és a normálisnál eggyel több ujjal mindkét kezén. A teremtmény röhejesen haszontalan, tógaszerű ruhát viselt, olyan cipővel, amelynek talpa mintha szivacsból készült volna. A lábbelit kétoldalt dombornyomott villámminta díszítette. Még egy személy tartózkodott a helyiségben: egy esetlen, vigyorgó, sovány férfi, aki szaggatott ritmusban dobolt a lábával. Az Egyes Számú képtelen volt levenni a szemét a férfi hajáról. Legalább fél tucatnyi színben pompázott. Akár egy pávakakas.

Az ördögfinak eszébe jutott, hogy talán fel kéne emelnie a kezét, jelezve, hogy nincs nála fegyver, de ezt nem tudta kivitelezni, mivel hozzá volt kötözve egy székhez.

– Hozzá vagyok kötve egy székhez – szólalt meg mentegetőzve, mintha az ő hibája lett volna. Sajnos gnómus nyelven, ráadásul démon dialektusban beszélt, ezért az emberek úgy hallották, mintha egy jókora félrenyelt falatot próbált volna a torkából felköhögni.

Az Egyes Számú inkább úgy döntött, hogy hallgat. Biztos volt benne, hogy valami rosszat mondana, és az emberek rituálisan kivégeznék. A nőnemű lény azonban a jelek szerint szerencsére szívesen beszélgetett vele.

– Helló! Az én nevem Minerva Paradizo, ez pedig itt Mr. Kong. Érted, amit mondok?

Az Egyes Számú tömény zagyvaságnak hallotta, amit mond. Egyetlen szót sem ismert fel Lady Heatherington Smythe Élősövény című könyvéből.

Azért bátorítóan elmosolyodott, jelezvén, hogy értékeli az erőfeszítést.

– Beszélsz franciául? – kérdezte a szőke lány, majd nyelvet váltott. –

Hogy állsz az angollal?

Az Egyes Számú felült. Ez az utóbbi mondat ismerős volt. A ragok valahogy furcsának tűntek, de a szavakkal találkozott a könyvben.

– Angol? – ismételte.

Az volt Lady Heatherington Smythe nyelve, amelyet az anyja térdén ülve tanult meg, amelyet Oxford előadótermeiben csiszolgatott, és amellyel lankadatlan szerelmét kifejezte Rupert Smythe professzor iránt. Az Egyes Számú imádta azt a könyvet. Néha olyan érzése támadt, hogy ő az egyetlen, aki szereti. Még Abbot sem tartotta sokra a romantikus jeleneteket.

– Igen – felelte Minerva. – Angol. A legutóbbi elég jól beszélte. A franciát is.

A modort nem egy könyv alapján kell megítélni, gondolta magában az Egyes Számú, és úgy döntött, hogy tesz egy próbát.

Morgott egyet. A démonok így kértek engedélyt arra, hogy a feljebbvalóik előtt beszélhessenek. Az emberek viszont alighanem máshogy értelmezhették, mert a vézna férfi felpattant és előrántott egy kést.

– Ne, hőn tisztelt uram! – tákolt össze hirtelen egy mondatot az ördögfi Lady Heatherington könyvéből. – Kérlek rakd hüvelyébe fegyvered, én csak örvendetes híreket hozék.

A vézna ember megdöbbent. Jóformán anyanyelvi szinten beszélte az amerikai angolt, de az aprócska lény elavult zagyválása alig volt érthető számára. Kong a székhez feszítette az ördögfit, és a nyakához szegezte a kést.

– Beszélj normálisan, te ocsmányság! – szólalt meg a másik férfi, és engedte, hogy a tajvani megijessze a foglyot.

– Ó, bárcsak érthetném! – folytatta az Egyes Számú remegve. Ezt viszont sajnos gnómus nyelven sikerült kinyögnie. – Mindazonáltal eléd tárnám…

Nem ment. A Lady Heatherington-féle idézetek, amelyeket általában üggyel-bajjal bármilyen helyzetbe bele tudott illeszteni, a nagy nyomás alatt egyszerűen nem jutottak az eszébe.

– Beszélj rendesen, vagy meghalsz!

Az Egyes Számú beleüvöltött a férfi arcába. – Hogy beszélhetnék rendesen, te háromlábú kutya fattya? Nem ismerem a tajvani nyelvet!

Mindezt azonban tökéletes tajvani nyelven mondta. Maga is megrökönyödött. A démonoknak nem volt túl jó nyelvérzékük. Csak a varázslóknak. Íme, egy újabb bizonyíték.

Kis darabig szívesen eltűnődött volna ezen a felismerésen, főleg mivel a késforgató férfi elengedte és visszahúzódott, ám közben a szépséges szavak valósággal kibontották szirmaikat a fejében. A démonok még a saját nyelvüket, a gnómust is csonkán használták. Több ezer szó kiesett a mindennapi használatból, mert nem vonatkozott semminek a megölésére vagy megevésére – nem feltétlenül ebben a sorrendben.

– Kapucsínó! – kiáltotta az Egyes Számú mindenki legnagyobb ámulatára.

– Tessék? – kérdezett vissza Minerva.

– Milyen szép szó! Hát még az, hogy manőver! Vagy léggömb!

A vézna ember zsebre rakta a kését. – Na most már megeredt a nyelve.

Ha olyan, mint amilyet a videón mutatott nekem, Miss Paradizo, akkor soha többé nem fogja be a száját.

– Rózsaszín! – kurjantotta az Egyes Számú izgatottan. – A démon közbeszédben nincs is szavunk erre a színre! Nem illik a démonokhoz, ezért nem beszélünk róla. Micsoda megkönnyebbülés kimondani, hogy rózsaszín!

– Rózsaszín – ismételte Minerva. – Mesés.

– És ugyan mit jelent az, hogy vattacukor? – lelkendezett tovább az Egyes Számú. – Ismerem ezt a két szót, és olyan… fenségesen hangzik…

mégsem áll össze pontos kép róla a fejemben.

A lány a jelek szerint örült az ördögfi megszólalásának, de mintha bántotta volna, hogy megfeledkezett a helyzetéről.

 

– vattacukorról még beszélhetünk később, kis démon. Most fontosabb témánk is van.

– Igen – helyeselt Kong. – Például a démoninvázió.

Az Egyes Számú egy darabig forgatta a mondatot a fejében. –

Sajnálom, úgy látszik, a készségeim nem fejlődtek még ki teljesen. Az invázióra csak egyetlen definíciót találok, amely meglehetősen baljós, lévén, hogy egy fegyveres alakulat behatolását jelenti egy területre.

– Arra is céloztam, te kis varangy!

– Ettől függetlenül össze vagyok zavarodva. Az új szókincsem alapján a varangy az egy békafajta… – Az Egyes Számúnak megnyúlt az arca. – Ó már értem… ön sérteget engem!

Kong dühösen nézett Minervára. – Azt hiszem, jobban tetszett, amikor még a kosztümös filmek nyelvén hadovált.

– A Szentírásból idéztem – magyarázta az Egyes Számú, és élvezettel forgatta szájában a szavakat. – A Szent Könyvből, Lady Heatherington Smythe Élősövény című írásából.

Minerva a homlokát ráncolta, és a plafont szemlélve próbált visszaemlékezni. – Lady Heatherington Smythe… honnan ilyen ismerős ez nekem?

– Az Élősövényben, Lady Heatherington Smythe könyvében van benne minden, amit az emberekről tudunk. Abbot nagyúr hozta át nekünk. – Az Egyes Számú beharapta az ajkát, hogy elejét vegye a felesleges szócséplésnek. Már így is túl sokat mondott. Az emberek az ellenségeik voltak, és már így is túl sokat fecsegett nekik Abbot terveiről. Fecsegés.

Bájos kis szó.

Minerva egyszer élesen összeütötte a tenyerét. Megtalálta a keresett i emléket.

– Lady Heatherington Smythe! Úristen, az a nevetséges, nyálregény!

Emlékszik, Mr. Kong?

Kong vállat vont. – Nem olvasok regényeket. Inkább kézikönyveket.

– Nem! Idézze csak fel az előző démonról készült videót! Adtunk neki egy könyvet, amit aztán úgy hordozott magával, mint valami védőtakarót.

– Ó igen, már emlékszem! Idióta kis kecske! Hogy dédelgette azt az idióta könyvet.

– Észrevette a szóismétlést? – locsogta idegesen az Egyes Számú. – Az idiótát más szavakkal is lehet helyettesíteni. Hülye, ostoba, bolond, gyagyás. Csak hogy néhányat említsek. De mondhatom tajvani nyelven is, ha úgy jobban tetszik.

Megint megjelent a kés Kong kezében, mintha a semmiből tűnt volna elő.

– Hűha! – képedt el az Egyes Számú. – Micsoda mutatvány. Sőt, bravúr!

Kong elengedte a dicséretet a füle mellett, és megfordította a kést, hogy a pengéjénél fogja meg.

– Fogd be a szád, te lény, mert a végén még a szemed közé fúródik!

Nem érdekel, mennyire értékes vagy Miss Paradizo számára. Nekem te és a fajtád csak bosszúságot jelentetek, amit le kell söpörni a föld színéről.

Minerva karba fonta a kezét.

– Megköszönném, Mr. Kong, ha nem fenyegetné a vendégünket. Az apámnak dolgozik, és azt kell tennie, amit az apám mond. Biztos vagyok benne, hogy az apám civilizált beszédre intené.

Lehet, hogy Minerva Paradizo sok téren korát meghazudtolóan tehetséges volt, de éppen a kora miatt nem rendelkezett túl sok tapasztalattal. Megtanulta, hogyan kell értelmezni a testbeszédet, ám azt nem tudta, hogy egy avatott harcművész teljes mértékben képes kontroll alatt tartani a testét, így az érzéseit is. Akik jártasak voltak az ilyesfajta fegyelemben, észrevették volna Billy Kong nyakán az enyhén megfeszülő inakat. Nem kis erőfeszítésbe tellett visszafognia magát.

Még ne! – sugallta a testtartása. Még ne!

Minerva újra az Egyes Számúra figyelt.

– Azt mondtad, Lady Heatherington Smythe Élősövény című könyve?

Az ördögfi bólintott. Nem mert megszólalni, mert félt, hogy öntörvényű szája több információt árul el, mint amennyit szabadna.

Minerva ezután a nagy tükör felé fordult.

– Emlékszel rá, papa? A legröhejesebb cukorszirupos szerelmes regény, amit kerülni kell, mint a pestist. Hatéves koromban imádtam. Egy tizenkilencedik századi angol arisztokratáról szól. Jaj, ki is írta?… Carter Cooper Barbison. Egy kanadai lány. Tizennyolc évesen. Semmilyen kutatást nem végzett. Úgy beszéltek nála a tizenkilencedik századi nemesek, mintha a tizenötödik században éltek volna. Iszonyatos nagy hülyeség, ezért is aratott akkora nemzetközi sikert. A jelek szerint Abbot barátunk hazavitte magával. A z a pofátlan ördög evangéliumként tárta a fajtája elé. Meggyőzte a többi démont arról, hogy Cooper Barbison szentíró.

Az Egyes Számú megszegte a hallgatási fogadalmát. – Abbot? Abbot itt volt?

– Mais oui – felelte Minerva. – Szerinted honnan tudtuk, hol kell téged keresni? Ő mondta el.

Az egyik falra helyezett hangszóróból kirobbant egy férfihang. – Azért ne feledd, hogy félrevezetett minket! Hibás számokat adott meg. Csakhogy az én lángeszű kislányomnak sikerült korrigálnia őket. Ezért kapsz egy pónilovat, drágám. Amilyen színűt szeretnél.

Minerva a tükör felé integetett. – Köszönöm, papa. De mostanra már tudhatnád, hogy nem szeretem a pónikat. Sem a balettot.

A beszélő elnevette magát. – Ilyen az én kislányom. Akkor mit szólnál egy utazáshoz a Párizs melletti Disneylandbe? Beöltözhetnél hercegnőnek.

– Talán miután találkoztam a felvételi bizottsággal – válaszolt Minerva mosolyog, bár a mosolya kicsit erőltetett volt. Ezekben a percekben képtelen volt Disney-világokról álmodozni. – Ha már biztos a Nobel-díj-jelölésem. Alig egy hetünk maradt arra, hogy kikérdezzük a foglyunkat, és megszervezzük a biztonságos utazást a stockholmi Királyi Akadémiára.

Az Egyes Számúban felmerült egy másik fontos kérdés is. – És Lady Heatherington Smythe Élősövényei Az nem valóság?

Minerva jóízűen kacagott. – Valóság? Jaj te nyomoronc! Mi sem állhatna messzebb a valóságtól! Az a könyv a legkellemetlenebb bizonyítéka annak, hogy a hormonok áldozatául esett kamaszok mennyire elrugaszkodnak a valóságtól!

Az Egyes Számú megrökönyödött. – De én sokat tanulmányoztam azt a könyvet! Minden alkalommal órákig. Eljátszottam belőle jeleneteket.

Jelmezeket készítettem. Azt akarod mondani, hogy a Heatherington kastély nem is létezik?

– Nem, nem létezik.

– És a gonosz Karloz herceg sem él?

– Puszta kitaláció.

Az Egyes Számúnak eszébe jutott valami. – De Abbot hozott magává]

egy nyílpuskát is. Pont olyat, amilyen a könyvben van. Az a bizonyíték]

Ekkor Kong is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Elvégre a fegyverek már az ő szakterületéhez tartoztak. – Nyílpuska? Őstörténelem, te kis varangy. Ma már ilyeneket használunk. – Elővette fekete kerámiapisztolyát a hóna alá helyezett tokból. – Ez a kis szépség tüzet és halált okád. De sokkal nagyobbak is léteznek. Sőt, fémmadarakon repülünk keresztbe-kasul a világ fölött, és robbanó tojásokat dobálunk belőlük.

Az Egyes Számú felhorkantott. – Az a kis tárgy tüzet és halált okád?

Repülő fémmadarak? Gondolom, ezen kívül még ólmot is esztek és arany buborékokat eregettek.

King rosszul reagált a cinizmusra, főleg egy gyíkformájú lénytől.

Egyetlen ruganyos mozdulatsorral kibiztosította a fegyverét, és hármat lőtt egymás után, szétzúzva a támlát az Egyes Számú feje mögött. Szikrák és forgácsok záporoztak az ördögfi arcára, és a dördülések olyan fülsiketítően visszhangzottak, mint mennydörgések egy zárt térben.

Minerva őrjöngött. Már akkor elkezdett sikoltozni, amikor még senki sem hallotta a lövésektől.

– Menjen ki innen, Kong! Kifelé!

Ezt kiabálta, vagy egyéb hasonló mondatokat, amíg alább nem hagyott a fülük csöngése. Amikor Minerva észrevette, hogy Billy Kong rá sem hederít, tajvani nyelvre váltott.

– Megmondtam az apámnak, hogy ne alkalmazza magát. Túlzottan lobbanékony és erőszakos. Mi most egy tudományos kísérletet végzünk.

Holtan semmi hasznunk ebből a démonból. Érti, csökönyös fráter? Nekem kommunikálnom kell a vendégünkkel, magának pedig ki kell mennie, mert a lény a jelek szerint fél magától. Figyelmeztetem, hogy hagyja el a helyiséget, vagy felmondjuk a szerződését!

Kong az orrnyergét dörzsölgette. Minden morzsányi türelmére szüksége volt ahhoz, hogy ne végezzen a nyafogó Paradizo-csemetével is azon nyomban, akárhogy is reagálnak a biztonsági emberei. Nagy botorság lett volna azonban mindent kockára tennie pusztán azért, mert pár óráig még kénytelen volt uralkodni magán. Egyelőre meg kellett elégednie azzal, hogy visszabeszél.

Elővett egy kis tükröt a nadrágja zsebéből, és meghúzogatta bezselézett hajtincseit.

– Én most kimegyek, kislány, de azért azt ajánlom, vigyázzon a nyelvére! Még a végén megbánja!

Minerva fügét mutatott.

– Lárifári – felelte.

Kong visszadugta a tükröt a zsebébe, rákacsintott az Egyes Számúra, majd kiment. Az ördögfi rossz érzései csak fokozódtak a kacsintástól. A démonok ádáz csatákban kacsintottak rá az ellenfelükre, hogy tudassák vele, őt fogják megölni legközelebb. Az Egyes Számúnak volt egy olyan bizonytalan érzése, hogy a tüskés hajú férfi is ezt akarta üzenni.

Minerva sóhajtott, összeszedte magát, aztán folytatta a beszélgetést a fogollyal.

– Kezdjük az elején. Mi a neved?

Az Egyes Számú úgy gondolta, ezt a kérdést nyugodtan megválaszolhatja. – Nincs igazi nevem, mert nem vetemültem el. Régebben sokat emésztettem magam emiatt, de most úgy tűnik, sokkal nagyobb veszélyek miatt is aggódhatok.

Minerva rájött, hogy pontosabban kell fogalmaznia.

– A többiek hogy hívnak téged?

– Mármint az emberek? Vagy a démonok?

– A démonok.

– Ja… értem. Úgy hívnak, hogy Egyes Számú.

– Egyes Számú?

– Így van. Nem annyira névszerű név, de csak ez van. Azzal vigasztalom magam, hogy még mindig jobb, mintha Kettes Számúnak hívnának.

– Értem. Akkor hát… Egyes Számú, gondolom, szeretnéd tudni, mi folyik itt.

Az ördögfi szeme elkerekedett, és szinte könyörgővé vált. – Igen!

Kérlek!

– Rendben van. – A székén ülő Minerva szembenézett a foglyával. –

Két évvel ezelőtt a falkád egyik tagja testet öltött itt. Egyszerűen megjelent az éjszaka közepén D’Artagnan szobránál a kertben. Szerencséje volt, hogy nem ölték meg azonnal. D’Artagnan kardja átszúrta az egyik karját. Bele is tört a hegye.

– Ezüstkard volt? – kérdezte az Egyes Számú.

– Igen, az. Később rájöttünk, hogy az ezüst lehorgonyozta ebbe a dimenzióba, máskülönben nem tudott volna ellenállni a saját helye és ideje vonzásának. Ő volt Abbot, természetesen. A szüleim hívni akarták a zsandárokat, de én meggyőztem őket, hogy inkább hozassák be a házba szerencséden félholt teremtményt. Apának van idebent egy kis műtője, amelyet a paranoiásabb pácienseinek tart fenn. Ellátta Abbot sebét, de a kard hegyét csak hetekkel később vettük észre, amikor elfertőződött, és apa megröntgenezte. Lenyűgöző vizsgálatok voltak. Az első napokban pszichotikus dührohamot kapott, valahányszor egy ember a közelébe ment.

Megpróbált végezni mindenkivel, és megesküdött rá, hogy a hadserege ki fogja irtani az emberiséget a Földről. Hosszasan vitatkozott magával. Nem egyszerű tudathasadása volt. Mintha két személy élt volna a testében: egy harcos és egy tudós. A harcos dühöngött és csapkodott, a tudós pedig számításokkal írta tele a falat. Azonnal tudtam, hogy valami nagyon fontosra bukkantam. Forradalmi felfedezés. Új fajt találtam, vagy legalábbis újra felfedeztem egy régit. Ha pedig Abbot tényleg egy egész hadsereggel akar támadni, életeket kell mentenem. Emberek és démonok életét is. De persze én csak egy gyerek vagyok, senki sem hinne nekem. Viszont, ha most készítek egy felvételt és bemutatom a Nobel-díj-bizottságnak Stockholmban, megkaphatom a fizikai Nobel-díjat, és védett fajként iktathatom be a démonokat. Ha megmenthetek egy fajt, azzal már elégedett leszek, főleg mivel gyerek eddig még nem kapta meg a díjat, még Artemis Fowl sem.

Az Egyes Számúnak valami sehogy sem fért a fejébe. – Nem vagy te egy kicsit túl fiatal ahhoz, hogy más fajokat tanulmányozz? Ráadásul lány vagy. Miért nem fontolod inkább meg azt a jó kis ajánlatot, ami az előbb a hangdobozból jött? Azt a pónilovasat?

Minerván látszott, hogy nem először találkozik ilyen hozzáállással. –

Változnak az idők, démon – csattant fel. – A gyerekek már sokkal okosabbak, mint régebben. Könyveket írunk, számítógépet használunk, tudományos mítoszokat cincálunk szét. Tudtad, hogy a legtöbb tudós el sem ismeri a mágia létezését? Ha egyszer belevesszük a mágiát az energiaszámításba, a fizika összes jelenleg ismert törvénye meginog.

– Értem – mondta az Egyes Számú, nem túl meggyőzően.

– Az életkorom pont ideális ehhez a projekthez – közölte Minerva. –

Elég fiatal vagyok ahhoz, hogy higgyek a mágiában, és elég idős ahhoz, hogy megérthessem, hogy működik. Amikor majd bemutatlak Stockholmban, amikor megvédjük a szakdolgozatunkat az időutazásról és az elemi energiaként szolgáló mágiáról, az egy történelmi pillanat lesz.

Onnantól a világnak komolyan kell vennie a mágiát, és fel kell készülnie az invázióra.

– Nem lesz semmiféle invázió – ellenkezett az Egyes Számú.

Minerva úgy mosolyodott el, ahogy egy óvónő mosolyog egy füllentő gyerekre. – Tudok ám mindent. Miután Abbotban a harcos személyisége kerekedett felül, mesélt a taillte-i csatáról és arról, hogyan fognak visszatérni a démonok. Elmondta, hogyan mértek majd megsemmisítő csapást a sárlényekre, ahogyan minket hívtok. A leírása csak úgy tocsogott a vértől, és röpködtek benne a levágott végtagok.

Az Egyes Számú bólintott. Ez jellemző volt Abbotra.

– Abbot ebben a hitben élt, de azóta sok minden megváltozott.

– Én elmagyaráztam neki. Elmondtam, hogy tízezer évig ugrált ide-oda a térben és az időben, és azóta nagyon sok minden átalakult. Mi is többen vagyunk, mint annak előtte, és már nem használunk nyílpuskát.

– Nem használtok? – kérdezte az ördögfi.

– Láttad Mr. Kong pisztolyát. Ez csak egy apró ízelítő abból, milyen fegyvereket alkalmazunk. Még ha az egész falkád egyszerre is jönne át, állig felfegyverkezve, legfeljebb tíz percünkbe telne mindnyájatokat bezárni.

– Ezt akarjátok tenni velünk? Bezárni minket?

– Igen, ez volt a terv – ismerte el Minerva. – Mihelyst Abbot rájött, hogy a démonok nem győzhetnek le minket, taktikát váltott. Önként elmagyarázta nekem, hogyan működik az időalagút, én pedig cserébe könyveket adtam neki, és régi fegyvereket tanulmányozásra. Pár napi olvasás után azt kérte, hogy hívjuk Abbotnak, mert megtetszett neki a könyvben szereplő Leon Abbot őrnagy neve. Tudtam, hogy ha bemutatom Leon Abbotot Stockholmban, gyerekjáték lesz támogatást szerezni egy nemzetközi különítményhez. Felkészülhettünk volna rá, hogy ha felbukkan egy démon, megjelöljük ezüsttel, és elhelyezzük egy mesterséges démonközösségben, további tanulmányozásra. Nekem a Central Park Állatkert tetszett volna legjobban.

Az Egyes Számú felkutatta az állatkert szót új szókincsében. – Oda nem állatokat zárnak?

Minerva lenézett a lábára. – Igen, ezt most át kell gondolnom, főleg miután veled találkoztam. Te egészen civilizáltnak látszol, nem úgy, mint az az Abbot nevű lény. Ő tényleg állat volt. Miután megérkezett, elláttuk a sebeit, helyreállítottuk az egészségét, ő pedig hálából megpróbált felfalni minket. Nem volt más választásunk, mint bebörtönözni.

– Szóval már nem akarsz állatkertbe zárni minket?

– Igazság szerint nincs választásom. Számításaim szerint az időalagút mindkét vége elkezdett szétfoszlani, és a közepe is mállik. Hamarosan minden kalkuláció megbízhatatlanná fog válni, és onnantól fogva lehetetlen lesz megjósolni, hol és mikor ölt testet legközelebb egy démon. Attól tartok, Egyes Számú, hogy a fajtád hamarosan teljes egészében eltűnik.

Az ördögfi megdöbbent. Sokkal több információt hallott, mint amennyit egy nap alatt meg lehetett emészteni. Valamiért a vörös mintás démonnő jutott eszébe. – Nem lehet valahogy segíteni? Tudod, mi is intelligens lények vagyunk. Nem állatok.

Minerva felállt, és járkálni kezdett, egyik dugóként felcsavarodó hajfürtjét húzogatva.

– Egy ideje már töprengek ezen. Mágia nélkül semmihez sem tudunk kezdeni, márpedig Abbot azt mondta, hogy a démonvarázslók meghaltak az áthaladás alatt.

– Ez így van – hagyta jóvá az Egyes Számú. Arról nem tett említést, hogy gyanúja szerint ő maga is mágus lehet. Valami azt súgta neki, hogy ez túl értékes információ, és nem volna jó ötlet olyasvalakivel megosztani, aki egy székhez kötözte. Már így is túl sokat fecsegett.

– Lehet, hogy ha Abbot tud az idővarázslatról, nem sietett volna annyira vissza Hübraszra – tűnődött Minerva. – Papa elmondta neki, hogy van egy ezüstdarab a testében. Ő még azon az éjszakán kiszedte magából a körmével, majd eltűnt. Az egészet felvettük. Azóta is mindennap felmerült bennem, hogy vajon sikerült-e hazajutnia.

– Sikerült neki – bólintott az Egyes Számú. – Az idővarázslat visszavitte a kezdőpontra. Erről a helyről soha nem mesélt semmit.

Egyszerűen csak megjelent a könyvvel és a nyílpuskával, és azt mondta, hogy ő a mi megmentőnk. Hazugság volt minden.

– Hát akkor… – Minerva sóhajtott, őszinte szomorúsággal az arcán –

…nincs ötletem arra, hogyan lehetne megmenteni a fajtádat. Talán a másik szobában lévő kis barátod segíteni fog, ha felébred.

– Milyen kis barátom? – kérdezte az Egyes Számú zavartan.

– Az, amelyik kiütötte az öcsémet, Bobót. Az, aki éppen téged akart megmenteni, amikor elfogtunk – magyarázta Minerva. – Pontosabban egy üres golftáskát akart kiszabadítani. Mágikus teremtménynek látszik. Talán segíthet nekünk.

Ki akarhat kiszabadítani egy golftáskát? – morfondírozott az Egyes Számú.

Az ajtó résnyire nyílt, és Juan Soto dugta be rajta a fejét.

– Minerva!

– Most ne! – fortyant fel Minerva, és intett a férfinak, hogy tűnjön el.

– Valaki keresi telefonon.

– Nem érek rá. Mentsék el a számot!

A biztonsági őr nem tágított, sőt belépett a szobába, és egy vezeték nélküli telefont hozott, amelynek mikrofonját befogta a kezével.

– Úgy gondoltam, ennek az embernek a hívását nem akarja visszautasítani. Azt mondja, Artemis Fowlnak hívják.

Minerva most már maradéktalanul Sotóra figyelt.

– Átveszem – mondta a lány, és a telefon után nyúlt.

A TÜNdefi sisakja lenyűgöző felszerelés volt, ám Nyolcas Részlegé egyenesen a modern technológia egyik csodája. A kettőt összemérni olyan lett volna, mint egy kovácspuskát összehasonlítani egy lézerirányzékos mesterlövész fegyverrel.

Kisgebe jóformán teljesen kihasználta a rendelkezésre álló, szinte korlátlan anyagi keretet, hogy megvalósítsa csúcstechnológiáról szőtt álmait, és belezsúfoljon a sisakba minden diagnosztikai, megfigyelő, védelmi vagy egyszerűen csak menő felszerelést, amit lehetett.

Rendkívül büszke volt az így létrejött csomagra. Ha mégis választani kellett volna egy funkciót, amely miatt a legjobban dagadt a keble, akkor egyértelműen az ugrópárnázatot választotta volna.

Az ugrópárnázat önmagukban nem jelentett újdonságot. Még a civil sisakokban is volt egy zselézsák a külső és a belső héj között, amely tompította a csapás erejét egy ütközésnél. Kisgebe azonban egy rugalmasabb polimerrel helyettesítette a külső héjat, és az elektromosságra érzékeny zselét hasonló tulajdonságú gyöngyökre cserélte. A gyöngyöket elektromos impulzusokkal ki lehetett tágítani, össze lehetett zsugorítani, sőt akár forgatni vagy csoportosítani is lehetett, így a sisak egy egyszerű, de hatékony saját hajtóművet kapott.

Ez a kis csoda nem tud repülni, de oda ugrik, ahová csak akarod, mondta Kisgebe, amikor Berkenye megkapta a felszerelését. Repülő sisakot csak alezredesek kaphatnak. Azt viszont nem kedvelem annyira, mert a motorja elektromos mezeje lelapítja a hajat. De ezzel nem arra célzok, hogy göndör a hajad! Vagy hogy göndörítened kéne!

Miközben Minerva Egyes Számút faggatta, Kisgebe éppen az ujjait tornáztatta lent a Nyolcas Részleg főhadiszállásán, Berkenye sisakjának távirányítója fölött. A sisak ezalatt egy fémhálóból szőtt dobozban hevert a felszínen, a biztonsági őrök irodájának hátsó részében.

Kisgebe szívesen dalolászott munka közben. Ezúttal a Folyókanyar egyik klasszikusát választotta: „Ha kinézetre törpe, és szagra is törpe, akkor az biztosan törpe (vagy latrina kezeslábasban)”. Ez volt a címe a Folyókanyar-számnak, és ez a cím még nem is számított hosszúnak, mert ebben a műfajban, amely az emberi zenei irányzatok közül leginkább country és western zenére hasonlított, sokkal hosszabb című dalok is akadtak bőven.

„Ha nem vakarhatom meg, ami viszket.

Ha éticsigából készítik a lisztet.

Ha kopasz fejem búbja leég.

Gondolatom szárnyal feléd…”

Kisgebe lehalkította a mikrofonját, hogy esélyt se adjon Artemisnek az éneklés miatt panaszkodni. Igazából egy réges-régi, fixre kötött antennával küldte a jeleket, abban a reményben, hogy a Rendőrpalotában senki sem fogja majd az adást. Mentsvár le volt zárva, vagyis nem tudott kommunikálni a felszínnel. Kisgebe merészen szembeszegült Szulfát Aba parancsaival, ennek tetejébe még élvezte is.

A kentaur virtuális szemüvegen keresztül figyelte a sisak által közvetített adást. A szemüveg kép-a-képben funkciója egyszerre mutatta az oldalsó és hátsó kamerák képét is. Miután átvette az irányítást a kastély biztonsági rendszere fölött, a számítógépek összes fájlját át akarta böngészni – amit a Nyolcas Részleg főhadiszállásáról nem tudott megtenni, főleg nem úgy, hogy a TÜN alig várta, hogy elcsípjen minden adást a város felől.

Bár a sisak tele volt zsúfolva vezeték nélküli omniszenzorokkal, minél közelebb került egy merevlemezhez, annál gyorsabban végezte el a feladatát.

A kentaur megnyomott egy kombinációt a virtuális billentyűzeten. A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha egy láthatatlan zongorán játszana, ám a virtuális szemüveg leütésként értelmezte a mozdulatokat.

Berkenye sisakjának jobb fülrésze mögül, egy rejtett rekeszből apró lézerceruza került elő.

A kentaur a fémháló doboz zárszerkezetét vette górcső alá.

– Egy másodperces sorozat. Tűz! – Nem történt semmi. Kisgebe halkan káromkodott, majd a mikrofonjához fordult, és újra próbálkozott. – Egy másodperces sorozat. Tűz!

Ezúttal a ceruza hegyéből pulzáló vörös sugár lövellt ki, és fémtörmelékké forgácsolta a fémhálós doboz zárszerkezetét.

Jobban működik, ha bekapcsolod, gondolta magában Kisgebe, és örült neki, hogy senki sem vette észre a bakit, főleg nem Artemis Fowl.

Ránézett a helyiség túlsó végében lévő asztali számítógépre, majd hármat pislogott.

– Számítsd ki az ugrást! – parancsolta a sisaknak, és a képernyőn szinte azonnal megjelent egy animált, pöttyökből álló nyíl, amely először a padlóig ívelt, aztán fel a számítógépes asztalra.

– Hajtsd végre az ugrást! – folytatta Kisgebe, élvezve, hogy szavai hatására életre kel egy tárgy. A sisak kigördült a dobozból, leesett a földre, majd átpattogott a szobán az asztalhoz, mint egy kosárlabda. – Tökéletes, te lángész! – bókolt magának a kentaur. Néha a saját teljesítményétől könnybe lábadt a szeme.

Bárcsak Kancélia is látta volna ezt! – gondolta. A rohadt életbe! Úgy látszik, kezdek komoly érzéseket táplálni iránta.

Kancéliába, a kentaurlányba egy belvárosi galériában botlott bele.

Nappal a PPTV egyik kutatójaként dolgozott, éjszakánként pedig szobrászkodott. Rendkívül okos lány volt, és mindent tudott Kisgebéről.

Mint kiderült, rajongott a hangulatlepelért, azért a multiszenzoros masszázseszközért és homeopátiás ruhadarabért, amelyet Kisgebe tervezett kifejezetten kentauroknak. Fél órán keresztül csak arról beszélgettek. Egyik dolog követte a másikat, és rövidesen együtt kocogtak esténként, Hacsak nem volt vészhelyzet.

 

Most viszont az van! – emlékeztette magát a kentaur, és megpróbált újra a munkára koncentrálni.

A sisak egy emberi számítógép billentyűzete mellett hevert, és omniszenzora egyenesen a merevlemezre mutatott.

Kisgebe a merevlemezre nézett, és hármat pislogott, hogy kiválassza a képernyőn.

– Tölts le minden fájlt erről és a hálózaton lévő összes számítógépről! –

adta ki az utasítást a kentaur a gépnek, mire a sisak elkezdte letölteni az adatokat az Apple Macről.

Pár másodperc elteltével egy animált üveg töltődött tele a virtuális szemüveg monitorján, és böfögéssel jelezte, hogy csordultig van. Az átvitel befejeződött. Ezek után pontosan kideríthették, mennyi információ van az emberek birtokában, és honnan szerezték azokat. A biztonsági mentések azonban még mindig fejtörést okoztak neki. A titokzatos csoport akár CD-re is kimenthette az adatokat, és elküldhette valahová e-mailen, vagy feltölthette az internetre.

Kisgebe a virtuális billentyűzet segítségével megnyitott egy mappát, és egy vírust küldött az felszíni számítógépbe. Mindent törölni akart az emberek komputereiről, ám előtte még végig akart tarolni minden útvonalat, amit az emberek az internetes hálózaton bejártak, és megsemmisíteni az összes meglátogatott oldalt. Kisgebe szeretett volna kifinomultabban eljárni, és csak a tündérekkel kapcsolatos oldalakat radírozni a rendszerből, ám ennél a titokzatos csoportnál semmi kockázatot nem engedhetett meg magának. A puszta tény hogy ilyen sokáig észrevétlenek maradtak, bizonyította, hogy nem lehetett velük kukoricázni.

A lehető legkártékonyabb vírust küldte az emberi rendszerbe. Több ezer keresőt és weboldalt töröl majd, a Google-t és a Yahoo-t is. Kisgebe úgy érezte, nem maradt más választása.

A kentaur képernyőjén lobogó vörös tűzként jelent meg a támadás, és a láng aljasul kuncogott, miközben belerágta magát az omniszenzor adatfolyamába. Öt perc múlva a Paradizók összes merevlemeze visszavonhatatlanul le lesz tarolva. Ráadásul a vírus bejut az összes hálózathoz csatlakoztatott, hordozható tárolóeszközbe is az érzékelő hatósugarán belül, így minden CD-n vagy hordozható háttértárolón lévő adat azonnal szertefoszlik, amint valaki megpróbál hozzájuk férni. Elég komoly cucc volt ez, semmilyen tűzfal vagy vírusirtó nem volt képes megfogni A következő pillanatban Artemis hangja reccsent az asztalra helyezett üvegekben lévő zseléhangszórókból, és félbeszakították a gondolatait.

– Van egy széf az iroda falában. Minerva ott tartja a jegyzeteit. Abban is el kell égetned mindent.

– Fali széf – ismételte Kisgebe. – Nézzük csak!

A kentaur röntgennel átvizsgálta a szobát, és megtalálta a széfet egy polcos szekrény mögött. Ha lett volna elég ideje rá, átnézte volna a széf teljes tartalmát, de igazodnia kellett a többiekhez. Koncentrált lézersugarat küldött a széfbe, olyan széleset, mint egy horgászzsinór hossza, és porrá égette a tartalmát. Remélte, hogy nem csak családi ékszereket pusztított el.

A röntgenfelvételeken nem látszott egyéb kecsegtető dolog, ezért Kisgebe pörgésre állította be a sisakban lévő gyöngyöket, amelyek addig mozgatták, amíg le nem esett az asztalról. A kentaur utánozhatatlan virtuozitással zongorázott a billentyűzeten, és sikerült egy lézersugárral nyílást vágnia az iroda ajtajának alsó részébe. A sisak két jól megkoreografált ugrással átvetődött a résen, és kigurult a folyosóra.

Kisgebe elégedetten elvigyorodott.

– Alig ért az ajtóhoz – állapította meg.

Egy parancsára kibomlott előtte a Paradizo-kastély alaprajza, és egy koordinátarendszerre vetült a monitorján. Két pont izzott fel rajta. Az egyik a sisak helyét jelezte, a másik Berkenyéét. Eljött az idő, hogy újra összehozza a kettőt.

Munka közben önkéntelenül is újra a Folyókanyar gyászénekét kezdte dúdolni.

„Mikor lóherémből a szerencse kifogyott.

Mikor lábam alatt a gödör berogyott.

Mikor egy kamion ontja kutyám belét.

Gondolatom szárnyal feléd.”

A bolygó felszínén Artemis összerezzent, midőn a dal keresztülpengett apró fülhallgatóján, és egyenesen a hüvelykujjáig szántott.

– Jaj, Kisgebe! – szólalt meg elgyötört hangon. – Tárgyalni próbálok a másik vonalon.

A kentaur meglepetten felnyerített. Meg is feledkezett Artemisről.

– Egyesek lelkében semmi Folyókanyar nincs – állapította meg, és kikapcsolta a mikrofonját.

Billy Kong úgy döntött, hogy elbeszélget egy kicsit az új fogollyal. A nővel. Már, ha egyáltalán nő volt. Honnan tudhatta volna biztosan, miféle teremtmény? Lánynak nézett ki, de talán a démonlányok mások voltak, mint az emberlányok. Ezért Billy Kong úgy gondolta, megkérdezi a lényt, hogy lány-e, és másról is faggatni fogja. Ha nem hajlandó válaszolni, úgy is jó. Sokféle módon rá lehetett venni foglyokat a csicsergésre. Például meg lehetett őket kérni szépen is. Vagy cukrot adni nekik. Bár Billy Kong inkább a kínzásra esküdött.

A nyolcvanas évek elején, amikor Billy Kongot még egyszerűen Jonah Lee-nek hívták, egy Malibu nevű kaliforniai városban lakott a tengerparton, az anyjával, Annie-vel és a bátyjával, Erickel.

Anyja két állást is vállalt, hogy edzőcipőt vehessen a fiainak, ezért Jonah általában kettesben töltötte az estéket Erickel. Nem is lett volna ebből semmi gond. Eric tizenhat éves volt, tudott vigyázni az öccsére, Csakhogy, mint általában a tizenhat éveseknek, neki is más dolgokon járt az esze. Sőt, ami azt illeti, az öccse felügyelése nagyon is korlátozta a társasági életét.

Eric úgy látta, hogy a fő probléma Jonah nyughatatlansága volt. Nem bírt megülni a házban. Amint ő lelépett a barátaival, Jonah megfeledkezett az intelmeiről, és nekiindult a kaliforniai éjszakának. A város pedig nem volt éppen ideális hely egy nyolcéves számára. Ericnek ezért ki kellett találnia valami cselt, amellyel a házban tarthatja Jonah-t, amíg ő szabadon kószál.

Egyik éjjel csaknem véletlenül döbbent rá a megoldásra, miután dulakodásba keveredett az akkori barátnője másik fiújával és fiútestvéreivel.

Ezen az estén Jonah alig tette ki a lábát a házból, rendszerint a fotelba gyökerezve nézte a meghekkelt kábeltévén vetítésre kerülő horrorfilmeket.

Az örökké ugrásra kész és vakmerő Eric akkor már egy ideje titokban kavart egy helyi bandavezér barátnőjével. Most azonban kiszivárgott a titka,

és az egész banda utánaeredt. Sikerült is elkapniuk, ám mielőtt agyonverhették volna, elmenekült. Véresen és hullafáradtan, mégis felvillanyozódva tért haza.

– Zárd be az ajtókat! – kiáltotta, felrázva öccsét a tévé elé dermedt pózból.

Jonah lábra szökkent, és rögtön meg is ijedt a bátyja orrát és száját borító vértől.

– Veled meg mi történt?

Eric elvigyorodott. Ilyen alak volt: elgyötörten és sebesülten is buzgott benne az adrenalin.

– Csak egy kicsit… Tudod, pár fickó…

Elhallgatott, mert hirtelen egy ötlet szikrája kezdett ide-oda pattogni a fejében. El tudta képzelni, milyen ijesztő látványt nyújt. A véres sebeivel talán elrettentheti Jonah-t attól, hogy elhagyja a házat.

– Azt nem mondhatom el – felelte végül, és szétkente a vért az arcán a pólója ujjával. – Esküt tettem. Csak reteszeld el az ajtót, és csukd be a redőnyöket!

Jonah-ra általában nem voltak hatással bátyja színpadias jelenetei, de ezen az estén túl sok vért és horrorfilmet látott, és különben is, léptek dübörgését hallotta a felhajtó felől.

– A francba! Megtaláltak! – szitkozódott Eric, és kilesett a redőny résein.

A kis Jonah elkapta a bátyja ingujját.

– Ki talált meg, Eric? El kell mondanod!

Eric úgy tett, mint aki elgondolkodik ezen.

– Oké – bökte ki végül. – Tudod… én… egy titkos társaságnak…

vagyok a tagja. Misztikus ellenséggel harcolunk.

– Egy szekta ellen?

– Nem. Démonok ellen.

– Démonok ellen? – kérdezett vissza Jonah, félig hitetlenül, félig halálra válva.

– Igen. Mindenhol ott vannak Kaliforniában. Nappal szokványos alakok, könyvelők, kosárlabdázók, ilyesmi. De éjjel levedlik a bőrüket, és gyerekekre vadásznak. Tíz év alattiakra.

– Tíz év alattiakra? Mint én?

– Igen. Pontosan olyanokra, mint te. Az imént belebotlottam néhányba, pont, amikor két ikerlányt csócsáltak az utcán. Csóri gyerekek nem lehettek többek nyolcévesnél. A legtöbb démont megöltem, de páran követtek hazáig. Ha nagyon csöndben maradunk, talán elmennek.

Jonah a telefonhoz rohant. – Hívjuk fel anyát!

– Nem! – tiltakozott Eric, elragadva tőle a készüléket. – Azt akarod, hogy megöljék? Ezt akarod?

Anyja elvesztésének gondolatától Jonah elsírta magát. – Nem, anya nem halhat meg!

– Így van – mondta Eric lágyabb hangon. – A démonvadászatot csak hagyd rám és a fiúkra! Tizenöt éves korodban majd esküt tehetsz, de addig mindent titokban kell tartanod. Bent maradsz a házban, és hagyod, hogy végezzem a dolgomat. Megígéred?

Jonah bólintott. A dadogástól egyetlen szót sem bírt kinyögni.

Így a fivérek összekucorodtak a kanapén, miközben Eric barátnőjének bátyja és annak fivérei az ablakon dörömböltek, és a nevén szólongatták.

Elég kegyetlen tréfa, ismerte el magában Eric. De néhány hónapig fenntartható. Addig legalább nem keveredik bajba, és lenyugszanak a kedélyek.

 

Sikerült átvernie az öccsét. Jonah hetekig ki sem dugta az orrát a házból napnyugta után. Csak ült a kanapén, álláig felhúzott térddel, és várta, hogy Eric hazajöjjön, és elmesélje, mennyi démont sikerült aznap leölnie.

Minden éjjel attól félt, hogy a bátyja többé nem tér haza, mert alulmarad a küzdelemben.

Egyik nap aztán beigazolódtak a félelmei. A rendőrök azt mondták, hogy Ericet lelőtte egy hírhedt bűnbanda, akik már régóta vadásztak rá. Egy lány miatt marakodtak. De Jonah máshogy tudta. Démonokat sejtett a háttérben. Lehúzták a bőrt az arcukról, és megölték.

Így hát Jonah Lee, aki időközben Billy Kongra változtatta a nevét, úgy ment be Berkenyéhez, hogy magával cipelte ezeket a nyomasztó gyerekkori emlékeket. Mentális épségének megőrzése érdekében az évtizedek során bebeszélte magának, hogy démonok nem léteznek, és imádott bátyja hazudott neki. A testvére árulása évekig olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy képtelen volt tartós kapcsolatot kialakítani, viszont sokkal könnyebb volt megsebeznie másokat. Ez a Minerva nevű őrült lány azonban azért fizetett neki, hogy démonokra vadásszon, és kiderült, hogy valóban léteznek. A saját szemével látta őket.

Ebben a szakaszban Billy Kong már nem tudta megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Egy része abban hitt, hogy csúnya balesetet szenvedett, és kómában hallucinál összevissza. Egyetlen dolgot tudott biztosan: ha ezeknek a démonoknak bármi közük volt a bátyja halálához, keservesen meg fogják bánni.

Berkenye nem szívesen játszotta az áldozatot. Az Akadémián eleget gyakorolhatta. Valahányszor szerepjáték következett a tananyagban, neki, az osztály egyetlen nőnemű tagjának kellett eljátszania a túszt, az egyedül hazafelé sétáló elfet, vagy a rablóval találkozó banki pénztárost. Néha megpróbált tiltakozni a sztereotip gondolkodás ellen, ám az oktató azzal vágott vissza, hogy a sztereotípiák nem véletlenül alakulnak ki, ezért csak vegye fel azt a szőke parókát. Így, amikor Artemis azt javasolta, hogy hagyja magát elrabolni, nem adta magát egykönnyen. Aztán egy faszékhez kötözve találta magát egy sötét, nyirkos pincehelyiségben, és arra várt, hogy jöjjön egy ember, aki majd megkínozza. Ha legközelebb Artemisnek olyan ötlete támad, hogy valakinek túszul kell esnie, játssza el saját maga.

Nevetséges. Egy nyolcvanas éveiben járó százados volt, Artemis pedig egy tizennégy éves civil, mégis ő diktált, Berkenye pedig követte az utasításait.

Azért van az egész, mert Artemis egy taktikai zseni, súgta a józan esze.

Jaj fogd már be! – torkollta le az ingerült része.

Ekkor ráadásul Billy Kong is bejött a helyiségbe, hogy tovább bosszantsa. Úgy siklott a padlón, mint egy holtfehér, zselézett hajú kísértet és többször is megkerülte Berkenyét, mielőtt megszólalt volna.

– Árulj el valamit, démon! Le tudod húzni az arcodat?

Az elflány a férfi szemébe nézett. – Mivel? A fogammal? Meg van kötözve a kezem, idióta!

Billy Kong sóhajtott. Az utóbbi időben minden másfél méter alatti magasságú lény előjogának érezte, hogy verbálisan sértegesse.

– Aha, szóval tisztában vagy vele, hogy nem ölhetlek meg – folytatta Billy, és még hegyesebb tüskékké sodorta a hajfürtjeit. – Csakhogy én gyakran teszek olyasmit, amit megtiltanak.

Berkenye úgy döntött, hogy egy kicsit megingatja az ember önbizalmát.

– Tudom, Billy. Vagy nevezzelek Jonah-nak? Sok rosszat követtél el az évek során.

Kong hátralépett egyet. – Te tudod, ki vagyok?

– Mindent tudunk rólad, Billy. Évek óta figyelünk.

Ez persze szó szerint nem volt igaz. Berkenye csak annyit tudott Billyről, amennyit Kisgebe mondott neki. Talán nem heccelődött volna vele, ha tud róla, milyen szemmel nézi a démonokat.

Billy Kong számára ez a két mondat máris bizonyította, hogy Eric mégis igazat mondott neki gyerekkorában. Hirtelenjében hiedelmei és sejtelmei építőkockái felborultak, és visszavonhatatlanul porrá zúzódtak.

Minden igaz volt. Eric nem hazudott. Démonok jártak a földön, Eric védeni próbálta őt, és ezért az életével fizetett.

– Emlékszel a bátyámra? – kérdezte remegő hangon.

Az elflány feltételezte, hogy valami teszt elé állították. Kisgebe tényleg említett egy testvért.

– Igen, emlékszem. Derek, ugye?

Kong előhúzott egy rövid tőrt a mellső zsebéből, és olyan szorosan markolta, hogy elfehéredtek az ujjpercei.

– Eric! – kiáltotta köpködve. – Ericnek hívták! Emlékszel, mi történt vele?

Berkenye kezdett ideges lenni. A sárlény labilisnak tűnt. Ha kellett, egy másodperc alatt ki tudott szabadulni a kötelékéből, de talán az egy másodperc is túl hosszú lett volna. Artemis azt kérte, hogy a lehető legtovább maradjon megkötözve, ám amikor ránézett Billy Kong arcára, határozottan az volt az érzése, hogy tovább maradni egyenlő az öngyilkossággal.

– Emlékszel rá, mi történt a bátyámmal? – ismételte Kong, és úgy hadonászott a tőrrel, mint egy karmesteri pálcával.

– Emlékszem. Meghalt. Megölték.

Kongba mintha villám sújtott volna. Örvénylett benne minden.

Másodpercekig csak körözött a szobában, és magában motyogott. Berkenye nem találta biztatónak a viselkedését.

– Minden igaz volt! Eric soha nem árult el engem. A bátyám szeretett.

Szeretett engem, és ők elrabolták tőlem!

Az elflány kihasználta, hogy pár pillanatig nem rá figyel, és kiszabadította magát a műanyag kötelekből. Egy régi TÜN-trükköt használt fel hozzá, amelyet Cupitza alezredestől tanult az Akadémián. Nekidörzsölte a csuklóját egy durva szegélynek, két kis horzsolást ejtve a bőrén. Amikor az ujja hegyéből mágikus szikrák pattantak ki, hogy begyógyítsák a sebeket, leszipkázott néhányat, amelyekkel megolvaszthatta a műanyag zsinórt, és kiszabadulhatott.

Kong ismét Berkenye felé fordult. A lány akkor már nem volt megkötözve, de ezt ügyesen palástolta.

Kong letérdelt Berkenye elé, mire a szemük egy vonalba került. A férfi szaporán pislogott, pulzusa a halántékán dobogott. Lassan beszélt, hangja remegett a dühtől és a bosszúvágytól. Tajvaniul folytatta, családja első nyelvén.

– Azt akarom, hogy húzd le az arcod. Most azonnal!

Meggyőzte magát, hogy ez lenne a végső bizonyíték. Ha az elfogott démon le tudja húzni az arcát, Eric ártatlannak bizonyulna. Ez esetben szíven szúrná a lényt, és tojna a következményekre.

– Nem tudom – válaszolt Berkenye. – Megvan kötve a kezem. Miért nem húzod le te? Új maszkjaink vannak. Eldobhatóak. Könnyen lejönnek.

Kong felköhögött a meglepetéstől, és majdnem hátraesett a guggolásból. Aztán visszanyerte az egyensúlyát, és előrenyújtotta remegő kezét, nem a félelemtől remegett a keze, hanem az indulattól és bánattól.

Sárba tiporta a bátyja emlékét azzal, hogy a legrosszabbat feltételezte róla.

– A haj vonalánál – folytatta Berkenye. – Csak fogd meg és húzd!

Nem baj, ha elszakad.

Kong felnézett, és tekintete belemélyedt az elflány szemébe.

Berkenyének csak erre volt szüksége ahhoz, hogy bevesse a mágikus tündérdelejt.

– Nem érzed nehéznek a karod? – kérdezte rezgésekkel árnyalt, ellenállhatatlan hangon.

Kong homlokán ráncok jelentek meg, amelyeket ellepett a veríték.

– A karjaim. Mi? Olyanok, mint az ólom. Mint két ólomcső. Nem tudom…

Az elflány még erősebben delejezte a férfit. – Miért nem rakod le?

Csak lazán. Ülj a földre!

Kong lehuppant a betonpadlóra. – Csak egy másodpercre ülök le. Még el kell végeznünk az arclehúzást. Csak egy pillanatra. Fáradt vagyok.

– Lehet, hogy beszélni volna kedved.

– Tudod mit, démon? Mi lenne, ha beszélgetnénk? Milyen témát javasolsz?

– Például érdekelne ez a csoport, akikkel dolgozol, Billy. A Paradizók.

Mesélj róluk!

Kong felhorkantott. – A Paradizók? Itt csak egy Paradizóról van szó Arról a Minerva nevű kiscsajról. Pénzeszsáknak használja az apját. Ha Minerva akar valamit, Gaspard kifizeti. Annyira büszke arra a lángeszű gyerekre, hogy vakon követi minden szavát. Hihetetlen, de a lánya arra is rávette, hogy egy szót se szóljon sehol a démonokról, amíg a Nobel-díj Bizottság át nem tanulmányozza a kutatását.

Ez jó hír volt. – Úgy érted, ezen a házon kívül sehol sem tudnak a démonokról?

– Még a házban sem nagyon tudnak róluk. Minervának üldözési mániája van: attól fél, hogy egy másik kockafejű, fiatal zseni lenyúlja az eredményeit. A személyzet abban a hitben él, hogy egy politikai foglyot őrzünk, akinek át kell szabni az arcát. Csak a biztonsági csapat főnökének, Juan Sotónak és nekem mondták el az igazat.

– Minerva vezet jegyzőkönyvet?

– Jegyzőkönyvet? Mindent leír. Szó szerint mindent. Mindent, amit a démonok tesznek, a legkisebb vécézésig is. Videóra is felvesz minden mozzanatot. Itt lent most csak azért nincs működő kamera, mert nem számítottunk senkire.

– Hol tartja azokat a jegyzeteket?

– A biztonsági őrök irodájában, egy fali széfben. Minerva azt hiszi, nem tudom a kódot, pedig tudom. Bobo születésnapja az.

Berkenye megérintette a nyakára ragasztott, bőrszínű mikrofontapaszt.

– Egy fali széf a biztonsági őrök irodájában – mondta. – Remélem, vettétek.

Nem érkezett válasz. Túl kockázatos lett volna fülhallgatót viselnie; ezért a lánynak meg kellett elégednie a nyakára ragasztott mikrofonnal és az íriszoptikával, amely kontaktlencse módjára tapadt a jobb szemgolyójára.

Kong még mindig beszédes hangulatában volt. – Jobb, ha tudod, hogy én kiirtalak titeket egy szálig. Az összes démont. Van egy tervem. Nagyon ravasz. Miss Minerva azt hiszi, Stockholmba fog utazni, de ez nem fog megtörténni. Csak a megfelelő pillanatra várok. Tudom, hogy egyedül az ezüst tart itt titeket ebben a dimenzióban. Ezért vissza foglak titeket küldeni egy kis ajándékkal együtt.

Ha rajtam múlik, nem, gondolta magában Berkenye.

Kong félmosolyra húzta a száját. – Akkor lehúzod végre az arcodat?

Képes vagy rá egyáltalán?

– Hát persze! Biztosan látni akarod?

Kongnak leesett az álla, de azért bólintott.

– Jól van, akkor figyelj!

Berkenye az arcához emelte a kezét, és amikor levette onnan, a feje egyszerűen eltűnt. Hamarosan a törzse és a végtagjai is ezt tették.

– Nemcsak a fejemet tudom lehúzni – hallatszott a hangja az üres levegőből hanem az egész testemet.

– Igaz! – károgta Kong. – Minden igaz volt!

Ekkor egy apró, láthatatlan ököl csapott ki a levegőből, és kiütötte Kongot, aki eszméletlenül terült el a padlón. Billy Kong álmában ismét Jonah Lee lett, és az előtte álló bátyja azt mondta neki: Mondtam neked, öcsi. Mondtam, hogy léteznek démonok. Ők öltek meg otthon, Malibuban.

Megbosszulod a halálomat?

A kis Jonah így válaszolt: Rajta vagyok az ügyön, Eric.

Minerva átvette a telefont a biztonsági őrtől.

– Itt Minerva Paradizo beszél.

– Minerva, itt Artemis Fowl – felelte egy hang tökéletes franciasággal.

– Egyszer találkoztunk egy nagyon zsúfolt teremben Szicíliában.

– Ismerlek, sokat tudok rólad. Barcelonában is majdnem összefutottunk. Tudom, hogy te vagy az. Memorizáltam a hangmintádat és a hanglejtésedet egy előadásból, amit a balkáni politikáról tartottál a Trinity College-ben két évvel ezelőtt.

– Remek. Furcsállom, hogy én még nem hallottam rólad.

Minerva elmosolyodott. – Én nem vagyok olyan óvatlan, mint te, Artemis. Jobban szeretek névtelen maradni, amíg valami nagyszerű felfedezést nem köthetek a személyemhez.

– Például a démonok felfedezését – tette hozzá Artemis. – Az tényleg páratlan lenne.

A lány szorosan megmarkolta a telefont. – Igen, Fowl mester. Az páratlan eredmény lenne. Páratlan is lesz! Szóval jobban teszed, ha leveszed az ír mancsodat az én kutatásomról. Semmi szükség rá, hogy egy nagyfejű kamaszfiú az utolsó pillanatban lenyúlja az összes eredményemet. Te is elkaptál egy démont, de az nem volt neked elég. Az enyémet is megpróbálod megszerezni. Amint megpillantottalak Barcelonában, tudtam, hogy el akarod lopni a vizsgálati alanyomat. Tudtam, hogy megpróbálsz kifüstölni minket, hogy elrejtesz valakit az autónkban. Ez volt a logikus lépés, ezért beáldoztam a kocsit. Te viszont elkábítottad az öcsémet! Hogy voltál képes erre?

– A jelek szerint csak szívességet tettem neked – vágta rá Artemis könnyed hangon. – A kis Bobónak borzasztó természete van.

– Azért hívtál, hogy sértegesd a családomat?

– Nem – felelte Artemis. – Bocsánatot kérek. Gyerekes húzás volt.

Azért hívtalak, hogy megpróbáljalak jobb belátásra bírni. Itt sokkal többről van szó, mint a Nobel-díj. Persze, ezzel nem a díjat akarom minősíteni.

Minerva mindentudóan mosolygott. – Akármire is hivatkozol, Artemis, azért hívtál fel, mert füstbe ment a terved. Nálam van a démonod, és vissza akarod kapni. De ha ettől jobban érzed magad, akkor gyerünk, csak folytasd az emberiség érdekeiről szóló beszédedet!

Odakint, a Paradizo-kastélyra lenéző meredek sziklaszirt mögött Artemis összevonta a szemöldökét. A lány sokban emlékeztette saját, tizennyolc hónappal korábbi önmagára, amikor a teljesítménynél és a vagyonnál nem létezett számára fontosabb, a család és a barátok pedig háttérbe szorultak. Ebben a helyzetben az őszinteség volt a legcélravezetőbb.

– Miss Paradizo! – szólalt meg lágyabb hangon. – Minerva… hallgass rám pár percig. Rá fogsz érezni a szavaim mögött rejlő igazságra.

Minerva csettintett a nyelvével. – Ugyan miért? Összeköt talán minket valami?

– Őszintén szólva igen. Hasonló emberek vagyunk. Mindketten mindig a legintelligensebbek vagyunk abban a helyiségben, ahol éppen tartózkodunk. Ugyanakkor mindkettőnket állandóan alábecsülnek.

Mindketten eltökéltük, hogy a legkiválóbbak leszünk azon a területen, amit tanulmányozunk. Mindkettőnket megvetés övez, és mindketten jól ismerjük a magányt.

– Nevetséges! – csattant fel Minerva, de valamiért erőtlennek tetszett a tiltakozása. – Én nem vagyok magányos. Itt van a munkám.

Artemis makacskodott. – Tudom, milyen érzés, Minerva. És hadd áruljam el, hogy akármennyi díjat bezsebelsz, akármennyi tételt bizonyítasz, semmi nem lesz elég ahhoz, hogy az emberek megkedveljenek – Jaj, kímélj meg az amatőr pszichológia-előadásaidtól! Alig három évvel vagy idősebb nálam.

Artemis meg volt sértve. – Nem amatőr. Ha nem tudnád, a kor gyakran hátrányosan befolyásolja az intelligenciát. Írtam is erről egy tanulmányt a Modern pszichológia folyóiratnak, Dr. Senill I. S. Demanche álnéven.

Minerva kuncogott. – Értem. Szenilis demens. Vicces.

Artemis is elmosolyodott. – Látod? Eddig még nem jött rá senki.

– Mindig én vagyok az első.

– Meg én.

– Téged nem fáraszt ez?

– Dehogynem. Mármint… mi ütött az emberekbe? Azt mondják, nincs humorérzékem, és amikor kreálok egy tökéletes szóviccet egy ismert pszichológiai tétel köré, abszolút semmi reakció. Minimum le kéne esniük a székről a röhögéstől.

– Dettó – helyeselt Minerva. – Velem is mindig ez történik.

– Tudom. Nekem nagyon tetszett például Murray Gell-Man kvarkrablása, amit a vonaton előadtál. Mély éleslátásról árulkodó analógia.

A barátságos beszélgetés hirtelen jégfalnak ütközött.

– Honnan hallottál arról? Mióta kémkedsz utánam?

Artemis saját magát is megdöbbentette. Nem akarta elárulni magát.

Nem volt rá jellemző, hogy lényegtelen apróságokról fecsegjen, amikor életek forogtak kockán. De ezt a Minerva nevű lányt valamiért megkedvelte. Olyan volt, mint ő.

– Volt egy biztonsági kamera a vonat folyosóján. Megszereztem a felvételt, feljavíttattam, és leolvastam a szádról, amit mondtál.

– Hm… nem emlékszem kamerára.

– Pedig volt. Egy vörös buborék belsejében. Halszemoptikás lencse.

Sajnálom, hogy megsértettem az intim szférádat, de vészhelyzet volt.

Minerva egy darabig hallgatott. – Artemis, olyan sok mindenről társaloghatnánk. Nem is tudom, mikor beszélgettem utoljára ennyit egy fiúval. Talán soha. De be kell fejeznem ezt a projektet. Nem tudnál hat hét múlva felhívni?

– A hat hét túl sok. Addigra teljesen átalakul a Föld, és nem jó irányba.

– Artemis, hagyd abba! Már éppen kezdtelek megkedvelni, amikor visszajutunk oda, ahonnan kiindultunk.

– Csak adj még egy percet! – erősködött a fiú. – Ha egyetlen perc alatt nem tudlak meggyőzni, esküszöm, leteszem, és hagylak tovább kutatni.

– Ötvenkilenc – felelte a lány. – Ötvennyolc…

Artemis azon tűnődött, vajon minden lányban ennyire sokféle érzelem bujkál-e. Valószínűleg Berkenye is hasonló: egyik pillanatban meleg és szívélyes, a következőben jeges.

– Jelenleg két foglyod is van. Mindkettő érző lény. Egyik sem ember.

Ha bármelyiküket bemutatod a szélesebb tudósközönségnek, az egész fajtájukat le fogják vadászni. Legalább egy faj kihalásáért felelős leszel. Ezt akarod?

– Ők akarják ezt! – vágott vissza Minerva. – Az első, akit megmentettünk, megfenyegetett minket, hogy megöl, sőt felfal mindenkit.

Azt mondta, hogy a démonok visszatérnek, és eltörlik a föld színéről az emberi veszedelmet.

– Abbot nyitott könyv előttem – közölte Artemis, és összeszedett magában mindent, amit Minerva térfigyelő kameráin keresztül megtudott. –

Ő viszont még egy dinoszaurusz volt. Azóta a démonok már nem esznek embereket. Az én időszámításaim szerint Abbotot tízezer évvel előrébb repítették a saját jövőjébe, majd visszarángatták. Háborút hirdetni a démonok ellen olyan lenne, mint majmokat megtámadni. Sőt, a majmok még nagyobb veszélyt jelentenének. Mert többen vannak. Különben is, a démonok testet sem tudnak ölteni rendesen, ha nem kapnak egy rakat ezüstöt.

– Biztos vagyok benne, hogy kitalálnak valamilyen megoldást. Esetleg az egyikük véletlenül átjut, mint Abbot, és kinyitja a kaput a többieknek.

– Hát az nem túl valószínű. Most komolyan, Minerva, mennyi az esély rá?

– Szóval Artemis Fowl azt akarja, hogy felejtsem el az egész Nobel-díj-projektemet, és engedjem el a foglyul ejtett démonjaimat?

– A projektet mindenképp el kell felejtened – pillantott az órájára Artemis. – De azt hiszem, a foglyok elengedésével nem kell vesződnöd.

– Tényleg? És miért nem?

– Mert alighanem mostanra mindketten eltűntek.

Minerva megfordult, és odanézett, ahol korábban az Egyes Számú ült.

Az ördögfinak a székkel együtt nyoma veszett. Elég volt futólag végignéznie a szobán ahhoz, hogy megállapítsa: rajta kívül senki más nem maradt bent.

– Hová lett, Artemis? – sikoltotta a telefonba. – Hol van a zsákmányom?

– Felejtsd el az egészet! – kérte a fiú lágy hangon. – Nem éri meg.

Fogadd el ezt a tanácsot olyasvalakitől, aki már elkövette a te hibáidat.

Nemsokára újra hívlak.

Minerva úgy szorította meg a telefont, mintha Artemis nyaka volna.

– Átvertél! – kiáltotta, miközben lassan kibontakozott előtte az igazság a ködből. – Hagytad, hogy elfogjam neked a démonodat!

Artemis nem válaszolt. Vonakodva bár, de lezárta a beszélgetést a lánnyal. Általában, ha sikerült túljárnia valakinek az egész, kellemes bizsergés töltötte el. Csakhogy Minerva Paradizo rászedése után tolvajnak érezte magát. Ironikusnak találta, hogy pont akkor kényszerült a rossz fiú szerepébe, amikor már jó útra tért.

Butler lesandított rá a domb tetejéről.

– Na, hogy ment? – kérdezte. – Az első hosszabb beszélgetése egy korabeli lánnyal?

– Csodásan – felelte Artemis gúnytól csöpögő hangon. – Júniusra tervezzük az esküvőnket.