TAJPEJ 101

A csoport egy nagysebességű lifttel suhant fel a Tajpej 101 tágas előcsarnokából a panorámaszintre. A megilletődött Berkenye és az ámuldozó Egyes Számú elolvasta a bejárat fölött lévő táblát, amely arra bátorította a látogatókat, hogy kedvük szerint járjanak ki-be. Mivel pedig az elflányra nem tört rá a hányinger a liftben, egyre kevesebb ellenállást tanúsított az invitálással szemben.

– Toshiba liftek – olvasta ki az információs pultnál szerzett szórólapból Artemis. – A leggyorsabbak a világon. Másodpercenként tizennyolc métert teszünk meg, így alig fél perc alatt a nyolcvankilencedik emeleten lehetünk.

Artemis éppen az órájára nézett, amikor a lift ajtaja halk csengéssel kinyílt.

– Hm… hajszálpontos. Lenyűgöző mérnöki munka. A mi házunkba sem ártana egy ilyen.

A panorámaszint túloldalán étterem várta a vendégeket. Arról az emeletről a látogatók körbevideózhatták a káprázatos kilátást, és ahhoz is elég magasan helyezkedett el, hogy akár Kínáig is ellássanak a Tajvani-szoroson keresztül.

A csapat egy időre megfeledkezett az aggodalmairól, és hagyták, hogy lenyűgözzék őket a kecses épület látványosságai. Feltárult odakint az ég, és szinte egybeolvadt a tenger végtelen síkjával. Az Egyes Számút hengerelte le a leginkább. Lába körül összevissza libegett a muumuu, ahogy körbe-körbe járkált a helyiségben.

– Ne piruettezz annyit, kicsi lény! – figyelmeztette Butler, az első, akinek figyelme visszatért a feladatukra. – Kivillan a lábad. Húzd a kalapot az arcodba!

Az Egyes Számú szót fogadott, bár a kalap sem volt ínyére. Formátlan volt és rongyos, úgy nézett ki tőle a feje, mint egy zsák szennyes ruha.

– Sok szerencsét, Berkenye! – mondta Artemis a levegőbe. –

Találkozunk a huszonharmadik emeleten!

– Essünk túl rajta, amilyen gyorsan csak lehet! – suttogta a fülébe az elflány. – Nem maradt elég mágiám egy hosszabb árnyvédhez. Csak rövid ideig tudom fenntartani a láthatatlanságot.

– Értem – szűrte ki Artemis a szája sarkából.

A kis csapat lassan odasétált a bárrészleghez, és helyet foglaltak egy asztalnál a hatalmas rezgéscsillapító alatt. Az inga pont a nyolcvankilencedik emelet fölött volt egy méterrel felfüggesztve. A hétszáz tonnás golyó lenyűgöző látványt nyújtott, akár egy belső térbe költözött hold, és felületét hagyományos juanzumin faragások díszítették.

– Ez Nian legendája – ecsetelte Artemis, miközben Butler körbekémlelt a helyiségben. – Egy fenevadról szól, amelyik minden szilveszter éjjel embert eszik. Fáklyákkal és tűzijátékokkal próbálták elriasztani, mert úgy tartották, hogy fél a vörös színtől. Ezért kentek rá itt-ott vörös festéket. A képek alapján valószínűsíthető, hogy Nian egy nagy troll volt. Csou feltehetőleg a korabeli beszámolók szerint faragta ki a képet.

Egy pincérnő lépett az asztalukhoz.

– Li ho bo – szólította meg Artemis. – Kérnénk egy kancsó oolong teát. Bioteát, ha van.

A pincérnő pislogva nézte a fiút, aztán felpillantott a még mindig álló Butlerre.

– Ön Mr. Fowl? – kérdezte kifogástalan angolsággal.

– Én vagyok Fowl mester – szólt közbe Artemis, és rácsapott az asztalra, hogy magára vonja a figyelmet. – Mit akar tőlem?

A pincérnő egy szalvétát adott át neki.

– A bár másik oldalán lévő úr küldi.

Artemis elnézett az íves fémkorlát fölött, amely elválasztotta a törzsvendégeket az ingától, és ami még fontosabb, az ingát a vendégektől.

Billy Kong egy tucatnyi asztallal távolabb ült tőlük, és a szemöldökét rángatva nézett feléjük. Nem volt egyedül. A többiek nem rángatták a szemöldöküket, csak ültek az asztalánál és a bár más részein. Minerva Kong térdén csücsült. A bűnöző szorosan fogta az alkarját. A lány feszesen tartotta a vállát, de valami dac bujkált a szája sarkában.

– Nos? – kérdezte Artemis a testőrétől.

– Legalább tizenketten vannak – felelte Butler. – Billynek sok barátja lehet Tajvanban.

– De egyikük sem láthatatlan, szerencsére – tette hozzá Artemis, és szétnyitotta a szalvétát.

„Küldd a lényt a foglat asztalhoz!” Ez volt olvasható rajta. Én meg küldöm a lányt. Csak semmi trükk, különben sok hajszál fog görbülni!”

Megmutatta a szalvétát Butlernek. – Mi a véleménye?

A testőr gyorsan átfutotta az üzenetet. – Szerintem semmivel sem fog próbálkozni. Túl sok itt a kamera. Ha a biztonsági őrök nem veszik filmre, akkor a turisták fogják. Ha Kong át akar minket ejteni, akkor azt kint fogja megtenni.

– Addigra viszont már késő lesz.

– Reméljük.

A pincérnő visszatért egy bambusztálcával, rajta a teától gőzölgő agyagkancsóval és három pohárral. Artemis ráérősen töltött magának a forró italból.

– Hogy érzed magad, Egyes Számú?

– Kicsit fáj a lábam.

– Gyengül a fájdalomcsillapító hatása. Meg fogom kérni Butlert, hogy később adjon neked még egy adagot. Készen állsz? Minden rendben lesz, efelől biztosíthatlak.

– Nem kell mást tennem, mint kinyitnom a kezemet?

– Amikor már a liftben leszünk.

– Ennyi? Nem akarod, hogy egy kis tréfálkozással eltereljem a rosszfiú figyelmét, ahogy te szoktad tenni Berkenyével?

– Nem. Arra nem lesz szükség. Csak nyisd ki a tenyered.

– Riadtan nézzek?

– Igen, ajánlatos lenne.

– Jó. Nem gond.

Butler lassan harckészültségbe helyezkedett. Általában visszafogta magát, és még a vállát is behúzta járás közben, hogy ne keltsen feltűnést, most viszont egyenesen, feszesen és ugrásra készen állt. Elszánt tekintettel nézett az asztal felé, nyakán kidagadtak az izmok. Elkapta Billy Kong tekintetét, és nem eresztette. A köztük lévő ellenséges hangulat még a zsúfolt termen keresztül is szinte tapinthatóvá vált. Néhány érzékenyebb idegzetű vendégen hirtelen szorongás lett úrrá, és a legközelebbi mosdót kezdték keresni.

Miután a testőr végre elszakította tekintetét Billy Kongtól, letérdelt az Egyes Számúhoz, hogy még egyszer, utoljára elmondja neki, mit kell tennie.

– Csak annyi a dolgod, hogy odamész ahhoz az asztalhoz, amin a „foglalt” felirat van. Várd meg, amíg Minerva odaér, aztán folytasd az utad Konghoz! Ha elkezdenek kilökdösni a teremből, számolj el húszig, aztán nyisd ki a tenyered. Ha megvárják, hogy mi távozzunk előbb, akkor majd a liftajtó bezáródása után nyisd ki. Megértetted?

– Mindent értek. Minden nyelven, amin csak beszélsz hozzám.

– Mehet?

Az Egyes Számú nagy levegőt vett. Érezte, hogy idegesen rezeg a farka. Az időalagúton való áthaladás óta egyfajta kábulatban volt. Hogy is lehetett volna mindezt egyszerre befogadni? Felhőkarcolók, az ég szerelmére! Tornyok, amelyek tényleg karcolják a felhőket!

– Mehet – felelte végül.

– Akkor indulj! Sok szerencsét!

Az Egyes Számú megkezdte hosszú, magányos sétáját a fogság felé Tömegével nyüzsögtek körülötte az emberek, izgatottan, izzadtan, rágcsálva, különféle gépekkel mutogatva egymás felé.

Azok csak fényképezők lehetnek.

A délutáni napsütés beáradt a padlótól a plafonig érő ablakokon, és megcsillant az óriás diszkógömbként villogó inga ezüst felületén. Az asztallapok pont a feje magasságáig értek. Pincérek és pincérnők sürgölődtek körülötte megrakott tálcákkal. Poharak estek le, gyerekek visítoztak.

Túl sok itt az ember, gondolta magában az Egyes Számú. Hiányoznak a démonok. Még Abbot is. Na jó, ő talán nem.

Az ördögfi odaért a foglalt asztalhoz. Lábujjhegyre állva próbálta meg elolvasni a közepére helyezett, összehajtogatott papírlapot. Felemelte a kalapja karimáját, hogy jobban lásson. Apránként rá kellett jönnie, hogy a sárgyerekek általában nem kalapot és muumuu-t viselnek, dacára annak, amit Artemis hangoztatott.

Förtelmes ez az álruha. Úgy nézek ki, mint egy bolond. Valaki biztosan észre fogja venni, hogy nem vagyok ember. Bárcsak én is képes lennék az árnyvédre, mint Berkenye!

Sajnos, még ha az Egyes Számú tudott is volna uralkodni frissen felfedezett varázserején, az árnyvéd soha nem tartozott a démonok mágikus arzenáljába.

Az Egyes Számú jobbra sandított, és megpróbált elnézni a csillogóvillogó óriás fémgömb mellett. Minerva az asztal felé közeledett apró, óvatos léptekkel. Kong előredőlt a széken a háta mögött, és idegesen, egyszersmind izgatottan dobogott a lábával a talajon. Olyan volt, mint egy pórázra kötött kutya, amelyiknek megcsapta az orrát egy róka szaga.

Minerva odaért az ördögfihoz, és benézett a kalapja alá, hogy meggyőződjön a kilétéről.

– Ez nem az én kalapom! – védekezett az Egyes Számú. – És nem az én muumuu-m.

Minerva megfogta a lény kezét. Az elrablása előtt nyolcvan százalékban zseni volt, húsz százalékban tizenkét éves lány. Mostanra ötven-ötven százalékra módosult az arány. – Sajnálom ezt az egészet. Hogy megkötöztelek, meg minden mást is. Azt hittem, fel akarsz majd falni.

– Nem vagyunk egytől egyig vadállatok – felelte az Egyes Számú. –

Sokáig fájt még a csuklóm. De azt hiszem, megbocsátok neked. Már amennyiben nem kötözöl meg többé.

– Így lesz, megígérem. – Minerva Artemisék asztala felé nézett az ördögfi feje fölött. – Miért segít nekem? Nem tudod?

Az Egyes Számú vállat vont. – Nem tudom pontosan. A barátunk, Berkenye azt mondja, a pubertással függhet össze. Valószínűleg szép vagy, de őszintén szólva én ezt nem tudom megítélni.

Beszélgetésüket füttyentés szakította félbe a bár másik feléből.

Fogytán volt Billy Kong türelme. Paradizóék egykori megbízottja meglengette a mutatóujját az Egyes Számú felé, így utasította, hogy induljon el feléjük.

– Mennem kell. Távozni. Lelépni.

Minerva bólintott. – Oké. Légy óvatos! Nemsokára találkozunk. Hol van? A kezedben?

– Igen – vágta rá az ördögfi automatikusan. – Honnan tudod?

A lány lassan továbbsétált. – Zseni. Nem tehet róla.

Ez a hely tele van zsenikkel, állapította meg magában az Egyes Számú.

Csak azt remélem, hogy Mr. Kong nem tartozik közéjük.

Folytatta az útját, és ügyelt rá, hogy a kezét és a lábát is eltakarja a muumuu. Az lett volna a legrosszabb, ha valaki felfigyel szürke, zömök ujjaira. Bár lehet, hogy az emberek leborulnának és hódolnának előtte.

Végül is az ő esetlen és nyurga hímjeikhez képest hihetetlenül megnyerő volt.

Billy Kong szélesen elvigyorodott, amikor az Egyes Számú odaért az asztalához. Az ő arcán olyan hatást keltett a mosoly, mint egy súlyos betegség első tünete. Haját tökéletes csúcsokba rendezte. Még egy emberrablás kellős közepén is odafigyelt a frizurájára. Az ápoltság sokat elárul egy emberről.

– Örülök, hogy visszatértél, démon! – köszöntötte, és elkapta a ruha egyik redőjét. – Pompás, hogy újra találkozunk. Ha tényleg te vagy az…

– Ha én vagyok? – értetlenkedett az ördögfi. – Csak én tudok lenni.

– Nézd el nekem, hogy számomra nem elég a becsületszavad. – Kong felhajtotta a kalap elejét, hogy bekukkantson alá. – Ha az a Fowl gyerek csak fele annyira okos, ahogy hallottam, akkor biztosan sántikál valamiben.

Kong megvizsgálta az ördögfi fejét, megütögette a homlokpáncélját, és felhúzta az ajkait, hogy ellenőrizze rózsaszín ínyét és szögletes, fehér fogait. Végül végigsimított a homlokán lévő rúnán, és meggyőződött róla, hogy nem festve van.

– Most elégedett?

– Igen, mondhatni. A kis Artemisnek valószínűleg nem volt ideje téged kicserélni valami másra, mert a sarkamban kellett loholnia.

– Mindnyájunknak a sarkában kellett loholnia – helyesbített az Egyes Számú. – Sőt, repülnie. Egy nagy gépen szálltunk ide. Közvetlen közelről láttam a holdat.

– Hogy oda ne rohanjak, démon. Azok után, amit a bátyámmal műveltetek, örülhetsz, hogy egyáltalán életben vagy még. De remélem, a következő percekben pótolhatom a mulasztást.

Az Egyes Számú úgy fordította a fejét, hogy a liftek felé pillanthasson.

Artemis, Butler és Minerva pár lépésnyire álltak az ajtótól.

– Ne nézd őket. Nem segíthetnek neked. Senki sem segíthet.

Kong csettintett az ujjaival, mire egy izmos férfi jelent meg az asztaluknál. Hatalmas fémbőröndöt húzott oda magával.

– Ha nem lenne egyértelmű: ez egy bomba. Tudod, mi az a bomba ugye?

– Bomba – ismételte az ördögfi. – Robbanószerkezet. Gyújtogató eszköz. – Elkerekedett a szeme. – De hát megsérülhet valaki! Sokan megsérülhetnek.

– Pontosan. Bár emberek nem. Csak démonok. Rád szíjazom, beállítom az időzítőt, aztán visszaküldelek a szigetedre. A robbanás jócskán megtizedeli majd a démonnépességet. Egy jó darabig nem fogtok éjszakánként visszakívánkozni ide egy kis vadászatra.

– Én nem teszek ilyet! – tiltakozott az Egyes Számú, és toppantott is hozzá a lábával.

Kong felröhögött. – Biztos, hogy démon vagy? Az alapján, amit hallottam, a legutóbb elfogott lény sokkal… démonibb volt.

– Démon vagyok. Varázsló démon.

Kong olyan közel hajolt az Egyes Számúhoz, hogy még borotválkozás utáni balzsamjának citrusillatát is jól érezte. –

Valóban? Akkor miért nem változtatod át ezt a bombát egy csokor virággá, varázslócskám? Kétlem, hogy képes lennél rá.

– Semmit sem kell tennem, mert nem küldhet vissza Hübraszra.

Kong kivett egy pár bilincset a zsebéből. – Éppen ellenkezőleg. Képes vagyok rá, pontosan tudom, hogy kell. A kastélyban megtanultam egyet s mást. Csak ki kell szednünk azt az ezüst pöcköt a lábadból, és Hübrasz vissza fog szippantani magához.

Az Egyes Számú ismét a lift felé pillantott. Az ajtó becsukódott új barátai előtt.

– Erre az ezüst pöcökre gondol? – kérdezte, és szétnyitotta a tenyerét.

– Kivette! – hőkölt fel Kong. – Fowl kivette a lövedéket!

– Kivette – helyeselt az ördögfi. – Eltávolította. Kioperálta.

Azzal leejtette a földre az ezüstgolyót, és eltűnt.

Berkenye a hatalmas acélgolyón guggolva figyelte az események kibontakozását. Eddig minden a tervek szerint alakult. Minerva odaért Artemishez, Butler pedig mindkettőjüket betessékelte a liftbe. A bár másik felében Kong vicsorogva előadta egyik eszelős drámajátékát. Ha véget ér ez az egész, a sárférfinak törölni kell a memóriáját. Emellett még rengeteg szálat el kell varrni. Igaz, az már nem az ő dolga lesz, hiszen kiszállt a TÜN kötelékeiből. De ezek után örülhet, ha a Nyolcas Részlegnek tovább dolgozhat.

Az elflány megnyomott egy gombot a csuklóján lévő számítógépen, és ráközelített az Egyes Számúra. Az ördögfi felemelte a bal kezét. A jel. Ez volt az. Ideje próba alá vetni az elméleteket. Vagy újra üdvözölhetik egymást, vagy végleg elbúcsúzhatnak.

Artemis terve számos kockázatot rejtett, mivel merő elméleten alapult, ám máshogy nem menthették meg a démonszigetet. Eddig mindvégig igaza volt. Ha Berkenyének választania kellett volna, hogy kinek az elméleteire támaszkodjon, csakis Artemis Fowlt választotta volna.

Miközben Berkenye a töltényt leejtő és eltűnő Egyes Számút leste, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a sisakkamerájával megörökítse Kong arcát. Utánozhatatlan volt a reakciója, és a lány már előre jót mulatott azon, mennyit fognak röhögni rajta később.

Ezután aktiválta a szárnyait, az óriás acélgolyó fölé emelkedett, és figyelte a jeleket.

Pár másodperccel később egy halványkék, elektromossággal töltött négyszög kezdett el forogni az inga fölött – pont ott, ahol Artemis megjelölte. Az Egyes Számú visszatért. Éppen ahogy Artemis megjósolta.

Ha egy ekkora ezüsttárgy van három méteren belül, akkor az Egyes Számú biztosan nem fog tudni hazajutni. A gömb csúcsán jelenik majd meg egy pillanatra, ahol a legkoncentráltabb az inga energiamezeje. Ha ott vársz rá, tartóssá teheted az átmeneti materializációt, Berkenye.

Az Egyes Számú lassan testet öltött a világító négyszögben. Kissé zavartnak látszott, mintha félálomban lenne. Egyik karjával a földi valóság felé nyúlt, talán a realitásba akart belekapaszkodni. Ennyi elég is volt Berkenyének. Leszökkent hozzá, és rácsatolt egy ezüst karperecet az Egyes Számú szürke csuklójára. A szellemujjak mozogni kezdtek, aztán megszilárdultak. A szilárdság szürke festékként terjedt felfelé az ördögfi karján, és visszarántotta Limbóról. Pár másodperc múlva egy reszkető teremtmény guggolt a levegőben, ahol addig csak üres tér volt.

– Elmentem? – kérdezte az ördögfi. – Visszatértem?

– Igen és igen – válaszolt Berkenye. – Most maradj csöndben, és ne mozdulj! Ki kell juttatnunk téged innen.

Az inga lassan mozgott, és eloszlatta a Tajpej 101-re rontó szélenergiát. Berkenye felvette a ringó mozgás ütemét, megfogta az Egyes Számút, és függőlegesen távozott, ügyelve, hogy a hétszáz tonnás ezüstgolyó végig takarja terhét.

A felfelé következő emelet újabb panorámaszint volt, ám felújítás miatt lezárták. Egyetlen ember dolgozott rajta, aki padlószőnyeget vagdosott a helyiség sarkainál. Cseppet sem tűnt meglepettnek, amikor meglátta a muumuu-t viselő ördögfit fellebegni a korláton kívül.

– Hé! – kiáltott fel. – Egy hawaii ruhás ördögfi! Ide hallgass, ördögfi!

Az Egyes Számú puffanva a padlóra huppant. – Hallgatok – szólalt meg óvatosan.

– Nehogy azt hidd, hogy meglepődtem rajtad! – mondta a férfi. – Sőt, az igazat megvallva annyira jelentéktelen vagy, hogy amint eltűnsz, azonnal meg is feledkezem rólad.

Az Egyes Számú felegyenesedett, és megigazította a kalapját. –

Látom, már elbeszélgettél vele, Berkenye.

Berkenye megszüntette az árnyvédet, és lassan, foltokban láthatóvá vált.

– Megdelejeztem egy kicsit – közölte, majd lenézett a korlát fölött az étteremre. – Gyere csak ide, Egyes Számú. Ez tetszeni fog!

Az ördögfi rátette a kezét az üvegre. Kong és cimborái nyomában káosz támadt, miközben utat törtek maguknak a lift felé. A tajvani különösen zaklatott volt, hol turistákat, hol asztalokat lökött fel.

– Valószínűleg erre nincsen időnk – morfondírozott az Egyes Számú.

– Valószínűleg – helyeselt Berkenye, ám egyikük sem mozdult.

– Jé! – szólalt meg a munkás. – Egy másik tündér. Az is milyen jellegtelen!

Berkenye csak akkor fordult meg, hogy távozzon, amikor a Toshiba liftek ajtajai becsukódtak Billy Kong és a csapata mögött.

– Most hová? – kérdezte az Egyes Számú, és kitörölt a szeméből egy örömkönnyet.

– Átlépünk a második szakaszba – felelte az elflány, majd megnyomta a lift hívógombját. – Megmentjük Hübraszt.

– Nincs egy unalmas pillanat – állapította meg az Egyes Számú, és besasszézott a fémdobozba. – Hé, elhagyta a számat az első közhely!

Artemis és Butler figyelték, ahogy Minerva odasétál hozzájuk az éttermen keresztül. A körülmények dacára meglepően bátran viselkedett: felszegte az állát, szeme elszántan csillogott.

– Kérdezhetek valamit, Butler? – kérdezte Artemis.

A testőr az étterem összes vendégén és látogatóján megpróbálta egyidejűleg rajta tartani a szemét.

– Most egy kicsit elfoglalt vagyok, Artemis.

– Nem kérek kimerítő választ. Csak egy igent vagy egy nemet.

Normális, hogy valaki a pubertás idején ilyen piszkosul erős vonzalmat érezzen, még extrém stresszhelyzetben is? Például amikor éppen kiváltunk egy túszt?

– Csinos kislány.

– Nagyon. Jó a humora is. Emlékszik a kvarkos viccére?

– Igen. Valamelyik nap beszélhetnénk a viccekről. Talán Minerva is leülhetne velünk. Hogy a kérdésére is válaszoljak: igen, ez normális. Minél stresszesebb a helyzet, annál erősebben pumpálja a hormonokat a szervezet.

– Jó. Ezek szerint normális. Akkor térjünk vissza a feladatunkhoz.

Minerva nem sietett. Miközben egyenletes léptekkel odament hozzájuk, gondosan kerülgette a turistákat és az asztalokat.

Amikor odaért, Butler felemelte a kezét, és egy vezető, egyszersmind védelmező mozdulattal rátette a hátára.

– Mintha mindennap elrabolnák – morogta, miközben odairányította a lifthez.

Artemis hátranézett, hogy ellenőrizze, nem követik-e őket. Billy Kong egyáltalán nem figyelt rájuk, teljesen lenyűgözte újonnan szerzett foglya.

Kinyílt a liftajtó, és mindhárman beléptek. A lift falán szaporán ereszkedett egyre lejjebb a szinteket mutató világító nyíl.

Artemis a lány felé nyújtotta a kezét. – Artemis Fowl, a második.

Örülök, hogy végre találkozunk.

Minerva melegen megszorította a kezét. – Minerva Paradizo. Szintúgy.

Lemondtál miattam a démonodról. Ezt nagyra értékelem – vallotta be elpirulva.

A lift lelassult, puhán megállt, az acélajtók pedig halk sziszegéssel szétnyíltak.

Minerva kilesett az ajtók között. – Ez nem az előtér. Miért nem távozunk?

Artemis kilépett a negyvenedik emeletre. – Még nem végeztünk itt a feladatunkkal. Vissza kell szereznem a démonunkat, és ideje megtudnod, kivel húztál majdnem ujjat.