11. fejezet

HOSSZÚ AZ ÚT LEFELE
TAJPEJ, TAJVAN

A Tajpej 101 a világ egyik legmagasabb épülete. Egyesek szerint a legmagasabb, ha a hatvan méteres csúcsát is beleszámítjuk, mások viszont azzal érvelnek, hogy a csúcs nem számít épületnek, ezért a Tajpej 101

legfeljebb a legmagasabb építmény lehet a világon. Mindenesetre ebben az időszakban a Föld más részein négy újabb épületet emeltek – kettőt Ázsiában, egyet Afrikában, és egyet Szaúd-Arábiában –, amelyekkel mind rá akartak verni a Tajpej 101 magasságára, így annak hírneve igencsak kérészéletűnek ígérkezett.

Artemis és csapata alig három órával a megbeszélt időpont előtt szállt le a Csang Kaj-sek Nemzetközi Repülőtéren, egy bérelt Lear kisrepülővel.

Bár Butlernek mindenféle típusra volt pilótaengedélye, nappali és éjszakai repülésre is, az út nagy részén mégis Artemis vezetett.

Azt vallotta, hogy a repülés segít neki a gondolkodásban. Így legalább abban is biztos lehetett, hogy senki sem zavarja meg, miközben merész tervét tökéletesíti. A fiú tökéletesen tisztában volt azzal, milyen kockázatok rejlenek a küldetésben. A legsarkalatosabb eleme is csak elméleti alapon létezett, és a többi sem látszott túlzottan valószínűnek.

A többieket egy bérelt Lexus hátsó ülésén avatta be röviden, az alatt a negyven perces út alatt, amíg a reptérről Tajpej belvárosába értek. Az egész csapat elcsigázottnak látszott, habár ettek és pihentek is a repülőn. Csak az Egyes Számúnak volt jó kedve. Bármerre nézett, újabb és újabb csodákon ámuldozhatott, és el sem tudta képzelni, hogy Butler oltalma alatt bárki is ártson neki.

– A rossz hír az, hogy vészesen közeleg a határidő – közölte Artemis. –

Ezért nem lesz időnk csapdát állítani.

– És mi a jó hír, Artemis? – kérdezte Berkenye mogorván. Bőven volt oka a mogorvaságra. Emberlánynak kellett öltöznie, mert Artemis megkérte, hogy tartalékolja varázserejét a vészhelyzetekre. Valamelyest sikerült felturbóznia varázserejét a makk elásásával, amelyet egy zárható medálban hozott magával, ám mivel nem volt telihold, erőtartalékai igencsak végesnek látszottak. Ráadásul teljesen el volt rekesztve a Népétől, és tudta, hogy Szulfát Aba rajta fogja kitölteni az összes haragját, ha élve visszakerül a föld alá. Végtére is a fél világon átvonszolta az Egyes Számút, ahelyett, hogy haladéktalanul lejuttatta volna Mentsvár biztonságába.

– A jó hír az, hogy Kong nem sokkal jár előttünk, ezért valószínűleg neki sem volt ideje csapdákat állítani.

A Lexus behajtott a Hszinji kerületbe, ahol a Tajpej 101 hosszú, egyenes bambuszhajtásként tűnt fel a láthatáron. A körülötte lévő épületek mintha összezsugorodtak volna ámulatukban.

Butler a nyakát nyújtogatta, hogy teljes egészében megszemlélhesse a több mint ötszáz méteres tornyot. – Mi soha nem gondolkodunk kicsiben, igaz? Miért nem beszélünk meg egyszer egy találkozót mondjuk egy Starbucksban?

– Nem én választottam ezt az épületet! – emlékeztette Artemis.

– Az épület választotta ki saját magát. A sors hozott ide minket.

Megtapogatta Butler vállát, mire a testőr lehúzódott az útról az első szabad helyre. Nem kis kihívást jelentett ez a művelet. Tajpejben mérhetetlenül sűrű volt a reggeli forgalom, éppen csak araszolt, és ingerült sárkányként ontotta magából a füstöt. A sokezer gyalogos és biciklis nagy része csak maszkban merészkedett ki az utcára.

Miután a jármű megállt, Artemis elmagyarázta a részleteket.

– A Tajpej 101 a modern mérnöki tudományok csodája. Az építészeket a szerény bambusz ihlette. Maga a forma azonban nem tartotta volna egyben a felhőkarcolót egy-egy földrengés vagy szélvihar alkalmával, ezért betonnal feltöltött, acélvázas szuperoszlopokra helyezték, és egy hétszáz tonnás acélgolyót illesztettek bele, amely rezgéscsillapító ingaként funkcionál, és elnyeli a szél erejét. Zseniális. Az inga leng az épület helyett.

Óriási turistalátványosság lett belőle. A kilátóerkélyről érzékelni is lehet az ingást. A tulajdonosok tizenöt centiméteres színezüst réteggel vonták be a csillapítót, amelyet a híres tajvani művész, Alexander Csou vésetei díszítenek.

– Köszönjük a szépművészeti kiselőadást – vágott közbe Berkenye. –

Mi lenne, ha inkább beavatnál minket a tervedbe? Túl akarok esni ezen az egészen, és levenni végre ezt a nevetséges melegítőt. Úgy fénylik, hogy a végén még kiszúrnak egy műholdfelvételen.

– Nekem sem tetszik ez a ruha – szólalt meg az Egyes Számú, akire női kalapot és egy muumuu-nak nevezett, narancssárga, virágmintás hawaii ruhát adtak. Be kellett látnia, hogy ez a tüzes szín nem áll jól neki.

– A ruhád legyen a legnagyobb gondod! – szólt rá az elflány. – Ha jól rémlik, nemsokára átadunk egy vérszomjas bérgyilkosnak. Ugye, Artemis?

– Pontosan – erősítette meg a fiú. – De csak pár másodpercre.

Jelentéktelen veszély leselkedik rád, sőt inkább semennyi. Ha a sejtésem nem csal, akár még Hübraszt is megmenthetjük.

– Térjünk vissza oda, hogy pár másodpercig veszélyben leszek –

mondta az Egyes Számú, és homloka vaskos redőkbe rendeződött. –

Hübraszon pár másodperc nagyon sokáig tarthat.

– Itt nem – vágta rá Artemis megnyugtatónak szánt hangon. – Itt a pár másodperc annyi idő, ameddig kinyitod a tenyered.

Az Egyes Számú kísérletképpen párszor szétnyitotta és összezárta a kezét. – Még az is túl hosszú. Nem lehet valahogy lerövidíteni?

– Nem igazán. Ha azt tennénk, veszélybe sodornánk Minervát.

– De hát ő egy székhez kötözött engem! – Az Egyes Számú végignézett a megrökönyödött arcokon. – Most mi van? Csak vicceltem.

Persze hogy vállalom. De narancssárgát többet ne, kérlek!

Artemis mosolygott, bár az arca nagy része komoly maradt. – Jól van, nincs több narancssárga. Térjünk rá a tervre. Két részből áll. Ha az első nem sikerül, a második fölösleges.

– Fölösleges – ismételte az ördögfi szinte ösztönösen. – Szükségtelen, elvethető.

– Pontosan. Majd elmagyarázom, ha kell.

– Miből áll az első rész? – kérdezte Berkenye.

– Az első részben találkozunk a bérgyilkossal és a bandájával, akik arra számítanak, hogy átadjuk nekik az Egyes Számút.

– Szóval mit fogunk tenni?

– Átadjuk az Egyes Számút – felelte a fiú. Az ördögfihez fordult, aki kezdett ideges lenni. – Eddig hogy tetszik?

– Hát, az eleje nem tetszik, a végét meg még nem ismerem. Már csak azt remélem, hogy a közepe egészen kiváló lesz.

– Ne aggódj, az lesz – vágta rá Artemis.