lábával eszel sen ásott. Páncélozott volt, mint egy hangya, a barnásvörös rovar    sebesen t nt el a szemük el l. Többtucatnyi láb kaparta, markolta a földet. A    talaj nemigen tudott nekik ellenállni. Veszedelmesnek látszó farka dühödten    vonaglott, ahogy lefelé küzdötte magát a kiásott alagútba.
Peretti berohant a garázsba, és felkapta a gereblyét. Leszorította vele a rovar    farkát.
- Gyorsan! L dd le a pisztollyal!
Daniels megragadta a pisztolyt, és célzott. Az els lövés félig letépte a rovar    farkát. Eszel sen fetrengett, vonaglott, farka élettelenül hevert, és néhány    lába is letört. Harminc centiméter hosszú lehetett, mint egy óriás százlábú.  
Kétségbeesetten küzdött, hogy bemenekülhessen a lyukba.
- L j újra! - parancsolta Peretti. ,
Daniels a pisztollyal babrált. A rovar csúszkált és sziszegett. Feje el re-hátra    rángatózott; hátracsavarodott, és a gereblyébe harapott, amely leszorította.  
Gonosz szemeib l gy lölet sugárzott. Egy percig hiábavalóan küzdött a    gereblyével, aztán hirtelen, teljesen váratlanul olyan rült rángatózásban tört    ki, hogy mindnyájan rémülten hátráltak.
Charlesnak hirtelen valami éles hang hasított az agyába. Hangos zümmögés, fémes,    harsány, mintha milliárd fémhuzal táncolna és rezegne egyszerre. Er teljes    lökést érzett; a dörg , fémes robaj megsüketítette, összezavarta. Megbotlott a    saját lábában, és hátralépett, a többiek ugyanezt tették, fehér arccal,    döbbenten.
- Ha a pisztollyal nem tudjuk megölni - zihálta Peretti -, vízbe fojthatjuk.  
Vagy elégethetjük. Vagy átszúrhatunk egy t t az agyán. - Nehezen tartotta a,    gereblyét, amellyel a földhöz szögezte a rovart.
- Van egy üveg formaldehidem - motyogta Daniels. Ujjai idegesen matattak a    pisztoly agyán. - Hogy m ködik ez? Azt hiszem, nem megy...
Charles kikapta a kezéb l a pisztolyt.
- Majd én megölöm. - Leguggolt, fél szemmel célzott, ujját a ravaszra szorította.  
A rovar csapkodott és igyekezett elszabadulni. Er tere zaja ott kalapált Charles    fülében, de nem engedte el a pisztolyt. Az ujja megfeszült a ravaszon...
- Elég volt, Charles - mondta az álapa. Er s ujjak markolták meg, bénító nyomást  
érzett a csuklóján. A pisztoly a földre esett, miközben kétségbeesetten    igyekezett kiszabadítani magit. Az álapó taszított egyet Perettin. A fiú    hátraugrott, és a rovar, megszabadulva a gereblyét l, gy zedelmesen elt nt az    alagútjában.
- Most elverlek, Charles - mondta színtelen hangon az álapa. - Mi ütött beléd?  
Szegény anyád magánkívül van az aggodalomtól.
Nyilván elbújt az árnyékban. Ott lapult a sötétben, és figyelte ket. Nyugodt,  
érzelmek nélküli hangja, amely az apja hangjának szörny paródiája volt, ott    morajlott Charles füle mellett, miközben kérlelhetetlenül vonszolta a garázs    felé. H vös leheletét is érezte, jeges, édeskés illata volt, mint a korhadó    talajnak. Roppant ereje volt, Charles nem tehetett semmit.

- Ne ellenkezz! - mondta az álapa nyugodtan. Gyere szépen a garázsba. Én csak a    javadat akarom, Charles.
- Megtaláltad? - hallotta anyja aggódó hangját a hátsó ajtó fel l.
- Igen, megtaláltam.
- És most mit akarsz csinálni?
- Egy kicsit móresre tanítom. - Az álapa kinyitotta a garázsajtót. - A garázsban.  
- A félhomályban egy bágyadt, humortalan és tökéletesen érzelemmentes mosoly    jelent meg az ajkán. - Menj szépen vissza a nappaliba, June. Ez most már az én    dolgom. Nekem kell kézbe venni. Te soha még csak meg se büntetted.
A hátsó ajtó kényszeredetten becsukódott. Ahogy kialudt a fény, Peretti lehajolt,  
és a pisztoly után kezdett tapogatózni. Az álapa azonnal megmerevedett.
- Menjetek haza, fiúk! - recsegte.
Peretti habozva állt, a pisztolyt markolva.
- Indulás! - ismételte az álapa... - Tedd le azt a játékszert, és t nj el innen.  
Lassan Peretti felé lépett, egyik kezével Charlest tartotta, a másikkal Peretti    fele nyúlt. - A városban nem szabad fegyvert tartani, kisöreg. Apád tud róla    egyáltalán? Elöljárósági rendelet van rá. Jobb lesz, ha ideadod, még miel tt...
Peretti a szemébe l tt.
Az álapa felmordult, és szétroncsolt szeméhez kapott. Hirtelen Peretti felé    sújtott. Peretti a kocsiúton hátrált, s közben megpróbálta felhúzni a pisztolyt.  
Az álapa el relendült. Er teljes ujjai kicsavarták a fegyvert Peretti kezéb l.  
Aztán szó nélkül szétzúzta a ház falán.
Charles kitépte magát, és rohant. Hová bújhatna? Közte és a ház között ott az  
álapa. Már jön is feléje, óvatosan lopódzó, fekete árnyék, a sötétet kémleli,    hogy meglássa t. Charles hátrált. Bárcsak lenne valami hely, ahol elbújhat!
A nád!
Gyorsan besurrant a hatalmas, öreg nádszálak közé. Bágyadt surrogással zárultak  
össze mögötte. Az álapa a zsebében kotorászott, meggyújtott egy szál gyufát,    aztán az egész dobozt meggyújtotta.
- Charles - mondta. - Tudom, hogy itt vagy valahol. Nincs értelme bujkálni. Csak    megnehezíted a dolgot.
Charles kalapáló szívvel lapult a nád között. Mindenfelé rothadó szemét és    mocsok. F , lomok, papírok, dobozok, régi ruhák, deszkák, konzervdobozok és  
üvegek. Pókok és szalamandrák mászkáltak körülötte. A nád zörgött az éjszakai    szélben. Rovarok és mocsok. És még valami.
Egy alak, egy csendes, mozdulatlan alak, amely úgy n tt ki a szemétkupacból,    mint valami éjszakai gomba. Fehér oszlop, kocsonyás tömeg, amely nyálkásan    csillogott a holdfényben. Gubóba burkolt, penészes rovarbáb. Már sejteni    lehetett a karját és a lábát. Feje még határozatlan körvonalú. Az    ismertet jegyek még nem formálódtak ki egészen. De már, felismerte mi az.
Az álanya. Itt fejl dött a nyirkos mocsokban a ház és garázs között. A nád    rejtekében.
Már majdnem kész volt. Még néhány nap, és teljesen kifejl dik. Most még lárva,  

fehér, puha és kocsonyás. De a nap hamar kiszárítja és felmelegíti. Megkeményíti    a burkát. Sötétté és er ssé teszi. Aztán kibújik a bábból, és egy szép napon,    mikor az anyja a garázs felé jár...
- Az álanya mögött volt még néhány kocsonyás lárva, amelyeket kés bb rakott le a    rovar. Kicsik. Épp csak létrejöttek. Azt a helyet is látta, ahonnan az álapa    el bújt, ahol növekedett. Itt fejl dött ki egészen, és aztán a garázsban az apja    találkozott vele.
Charles döbbenten menekült tovább a rothadó deszkák, a szemét és mocsok, a    kocsonyás lárvák között. Nagy nehezen elérte a kerítést... és visszah költ:
Még egy. Egy újabb lárva. Ezt nem vette észre az el bb. Ez nem volt fehér. Már    megsötétedett. A gubó, a kocsonyás lágyság, a nyirkosság nem volt sehol.  
Teljesen kifejl dött. Kicsit remegett, er tlenül mozgatta a karját.
Az ál-Charles.
A nád szétnyílt és az álapa keze szorosan megragadta a fiú csuklóját.
- Itt maradsz - mondta. - Jobb helyre nem is jöhettél volna. Ne mozdulj! - A    másik kezével letépte a báb maradványait, amelyek még akadályozták az ál-Charlest.
- Segítek neki. Még mindig gyenge egy kicsit.
Az utolsó nyirkos, szürke foszlány is leszakadt, és az ál-Charles    el retámolygott. Bizonytalanul botorkált Charles felé, míg az álapa    félrehajtotta az útjába es nádszálakat.
- Erre, erre - mormogta az álapa. - Majd én tartom neked. Ha ettél, majd er sebb    leszel.
Az ál-Charles szája kinyílt és becsukódott. Sóváran közeledett Charles felé. A    fiú vadul kapálódzott, de az álapa hatalmas kezei lefogták.
- Ne ellenkezz, fiatalember! - parancsolta az álapa. - Neked is sokkal könnyebb    lesz, hogy ha...
Hirtelen felkiáltott és összerándult. Elengedte Charlest, és hátratántorodott.  
Teste vadul vonaglott. Nekiesett a garázsnak, a végtagjai rángatóztak. Egy ideig    hempergett, és dobálta magát haláltusájában. Vinnyogott, nyöszörgött, megpróbált    odébb mászni. Aztán fokozatosan elcsendesedett. Az ál-Charles is csendes kis    kupaccá csuklott össze. Ott hevert bután a nád és rothadó szemét között,    petyhüdt testtel, üres, tompa arccal.
Végül az álapa sem moccant már. Csak a nád gyenge sustorgása hallatszott az  
éjszakai szélben.
Charles nehézkesen feltápászkodott. Kiment a betonozott kocsifelhajtóra. Peretti  
és Daniels közeledett, éberen figyelve, óvatosan.
- Ne menj a közelébe! - kiáltotta Daniels. - Még nem döglött meg. Eltart egy    darabig.
- Hogy csináltátok? - motyogta Charles.
Daniels megkönnyebbülten zihálva tette le a gázolajos kannát.
- Ezt a garázsban találtam. A mi családunk mindig gázolajat használt a moszkitók    ellen, mikor még Virginiában laktunk.
- Daniels gázolajat öntött a rovar járatába - magyar rázta Peretti még mindig  

megillet dve. - Nagy ötlet volt.
Daniels a lábával óvatosan megpiszkálta az álapa kicsavarodott testét.
- Már nem él. Vége lett abban a pillanatban, ahogy a rovar elpusztult.
- Gondolom, a többi is kikészült - mondta Peretti. Félretolta a nádat, hogy    szemügyre vehesse a szemét közt itt is, ott is kin tt lárvákat. Az ál-Charles    egyáltalán nem reagált, mikor Peretti egy bot végével megdöfködte a mellkasát. -  
Ez is halott.
- Biztosra kell mennünk! - mondta Daniels eltökélten. Fogta a súlyos gázolajos    kannát, és a nádas széléhez vonszolta. - Az álapa elszórt egy pár gyufát az úton.  
Menj, Peretti, hozd ide ket!
Egymásra néztek.
- Igazad van - mondta Peretti engedelmesen.
- Hozzuk ide a slagot is. Vigyáznunk kell, nehogy elharapózzon a t z.
- Gyerünk! - mondta Peretti türelmetlenül. Már el is indult. Charles gyorsan    követte, és nekiláttak gyufát keresni a holdfényben.

Kappanyos András fordítása





Philip K. Dick - Az el személyek


Walter épp királyosdit játszott; amikor a ciprusligeten túl megpillantotta a fehér  teherautót. Az abortuszkocsi - gondolta. Tudta, miért jött. Egy srácért. Beviszi az  intézetbe, ahol majd elvégzik rajta az utóelhajtást, elpusztítják törvényesen, akár egy  magzatot.
"Talán a szüleim hívták - riadt meg. - Értem jött."
Elszaladt, és elrejt zött a szederbokrok közé. Érezte, mint karcolják össze a tövises  indák, de csak egy gondolat zakatolt agyában: még mindig jobb, mint ha kiszívnák a  leveg t bel lem. Mert így járnak a srácok, akiket elkapnak, akik már senkinek sem  kellenek. Egy óriási szobában végeznek velük, egyszerre valamennyiükkel.
Mélyebben hatolt a szederindák s r jébe. Hallgatózott, megáll-e az autó. Még zúgott a  motorja.
"Láthatatlan vagyok" - mondta magában. Mikor ötödikben a Szentivánéji álomban
Oberont játszotta, és kimondta ezt a varázsigét, el is t nt nyomban. Most is hat még  talán, reménykedett. És megpróbálta újra: "Láthatatlan vagyok."
De tudta, hogy nem az. Még látta a karját, a lábát, a cip jét, és biztos, hogy mások is,  az a teherautós, az apja, az anyja, mindenki látja. Ha akarja.
Ha ezúttal t keresik.

Bár király lehetne, varázspor borítaná, s korona csillogna a fején. Uralkodna  tündérbirodalmán, Puck lenne a bizalmasa, akit l tanácsot kérhetne még akkor is, ha  király lenne, és veszekedne a feleségével, Titániával.
"Úgy látszik, attól még nem válik valóra, hogy kimondom" - gondolta szomorúan.
A szemébe t z naptól hunyorogva fülelt, s minél tovább hallotta a motor zúgását,  annál jobban éledt szívében a remény. Nem érte, másért jöttek, valaki másért, aki  feljebb lakik az úton.
Nehezen verg dött ki a tüskés bozótból. Remegett, s tele volt karcolással. Ahogy a  házuk felé indult botorkálva, el is sírta magát, nemcsak mert fájtak a sebei, hanem  mert félt, s meg is könnyebbült ugyanakkor.
- Úristen! - kiáltott az anyja, hogy meglátta. - Mit m veltél, az ég szerelmére?
- Láttam… az abortuszkocsit - dadogta.
- Azt hitted, érted jött?
Szótlanul bólintott.
- Ide hallgass, Walter - mondta Cynthia Best, letérdelt, és megfogta fia remeg kezét. -
Ígérem, apád is, én is megígérjük, hogy nem küldünk az intézetbe soha. Különben is te  már nagyfiú vagy, és csak azokat vihetik el, akik még nincsenek tizenkét évesek.
- De Jeff Vogelt…
- Az még azel tt történt, hogy az új törvény megjelent volna. Most már t sem tudnák  a szülei elvitetni, nem lenne rá joguk. Te is tizenkét éves múltál, tehát már van lelked.
Hidd el, hogy biztonságban vagy. Ha látod az abortuszkocsit, másért jött, nem érted.
Világos? Egy kisebb gyerekért, vagyis el személyért, akinek a törvény szerint még  nincs lelke.  
Walter lesütötte a szemét, hogy elkerülje anyja tekintetét.
- Én nem érzem, hogy lenne lelkem - válaszolta -, ugyanolyan vagyok, mint voltam.
- Ezt a törvény dönti el, életkor szerint - magyarázta az anyja. - Te meg túl vagy már a  korhatáron. A törvényt a Virrasztó Egyház szavaztatta meg a Kongresszussal… Bár a  papok szerint hároméves korban lesz lelke a gyermeknek, végül kiegyeztek a  törvényhozókkal. F , hogy nem történhet már bajod, akármit érzel is. Megértettél?
- Meg - bólintott Walter.
- Hiszen tudtad eddig is.
- Mondd, hát nem érted - tört ki a fiú keser haraggal -, milyen szörny várni, s egyre  csak félni, mikor jönnek érted, hogy bedugjanak egy teherautóba, a drótháló mögé,
és…
- Nincs mit l félned - nyugtatta az anyja.
- Én láttam, hogyan vitték el Jeffet. Az az ember csak kinyitotta a kocsi hátulját, és  hiába sírt szegény, bedobta, és rázárta az ajtót.
- Ennek már két éve. Te nem vagy normális! - förmedt rá dühösen az anyja. - Jól  elrakna nagyapád, csak látna és hallaná, hogy miket beszélsz itt össze. Az apád persze  nem. Az csak vigyorogna, és mondaná a marhaságait. Annak már két éve, és neked  lehetne annyi eszed, hogy megértsed, túl vagy a korhatáron. Mégis ilyeneket mondasz.
Hogyan… - küszködve kereste a szót -… ronthattak meg ennyire?!
- És nem jött vissza soha többé.