szinte zakatolt. Már csak néhány perc, alig maradt valami kis ideje. Ha kapcsolatba  léphetne Maryvel, ha valahogy értesíthetné.
- Nyugalom - szólalt meg Peters. A hajó lassan ereszkedett lefelé, aztán kissé  megbillent a Hold egyenetlen felszínén. Senki nem szólt.
- Ide figyeljenek - kezdte Olham rekedten. - Be tudom bizonyítani, hogy én vagyok
Spence Olham. Hívjanak orvost. Hozzák ide…
- Ott a különítmény - mutatott ki Nelson. - Jönnek. - Nyugtalanul nézett Olhamre.
Remélem, nem jön közbe semmi.
- Miel tt munkához látnak, mi elmegyünk - jegyezte meg Peters. - Egy perc, és már itt  se vagyunk.
Belebújt a nyomáskiegyenlít öltönybe. Amikor készen állt, elvette a pisztolyt
Nelsontól.
- Most majd én vigyázok rá.
Nelson síelve, ügyetlenül bújt bele a szkafanderbe.
- És ? - mutatott Olhamre. - Neki is kell?
- Nem - rázta meg Peters a fejét. - A robotoknak nincs szükségük oxigénre.
A csoport már majdnem elérte a hajót. Várakozón megálltak. Peters intett nekik.
- Gyerünk! - Peters jelzett, és az emberek, a szkafanderekben mereven mozgó,  groteszk figurák óvatosan megindultak feléjük.
- Ha kinyitja az ajtót - szólalt meg Olham -, akkor meghalok. Ez gyilkosság. - Nyissa  ki! - kiáltotta Nelson, és a kilincs felé nyúlt.
Olham követte a szemével. Látta, hogyan fonódnak az ujjai a fémhengerre. Egy  pillanat, az ajtó kivágódik, és a leveg megszökik. meghal, ezek meg majd rájönnek  a tévedésükre. Talán majd egyszer, ha nem tesz háború, az emberek nem lesznek  ilyenek, nem fognak valakit csak azért gyorsan megölni, mert félnek. Mindenki fél, és  a csoportos félelem miatt az egyes embert mindenki kész feláldozni.
Megölik, mert nem tudják kivárni, hogy megbizonyosodjanak a b nösségér l. Nincs  rá id .
Nelsonra nézett. Évekig a barátja volt. Együtt jártak iskolába. Nelson volt az esküv i  tanúja. És most Nelson fogja megölni. Pedig nem gonosz, az egész nem az hibája.
Ilyen id k járják. Ugyanilyen lehetett a nagy járványok idején. Ha valakin felfedeztek  egy pöttyöt, valószín leg azt is megölték, semmi habozás, semmi bizonyítás, megölték  a puszta gyanú alapján. Veszélyes id kben ez soha nem volt másképp.
Nem hibáztathatta ket. De neki élnie kell. Az élete túl értékes ahhoz, hogy  feláldozzák. Gyorsan járt az agya. Mit tehetne? Lehet egyáltalán valamit tenni?
Körülnézett.
- Rajta! - kiáltotta Nelson.
- Igazad volt - szólalt meg Olham. A saját hangja önmagát is meglepte. A  kétségbeesés ereje bírta szóra. - Nekem nincs szükségem leveg re. Nyisd ki az ajtót!
A két férfi megállt, furcsa rémülettel meredtek rá. - Rajta! Nyisd ki! Teljesen  mindegy.
Olham a zakójába csúsztatta a kezét.
- Kíváncsi vagyok, milyen messzire tudtok futni. - Futni?

- Tizenöt másodpercetek van, ennyit élhettek még.
A zakójában elfordította az ujjait, a karja hirtelen megmerevedett. Megnyugodva kissé  el is mosolyodott.
- Ami az indítómondatot illeti, tévedtek. Még tizennégy másodperc.
Két rémült arc meredt rá a szkafanderek sisakja mögül. Aztán meglódultak, rohantak,  felszakították az ajtót. A leveg sivítva szökött ki az rbe. Peters és Nelson kirohant a  rakétaautóból. Olham utánuk indult, megragadta és berántotta az ajtót. Az automatikus  nyomásrendszer rülten kattogott, újra termelte a leveg t. Olham hirtelen  megrázkódva engedte ki a beszívott leveg t.
Még egy pillanat…
Kinn a két férfi elérte a csoportot. Az emberek szétugrottak, minden irányba szanaszét  futottak, a földre vetették magukat. Olham elhelyezkedett a kapcsolópultnál, és  beállította a m szereket. Amikor a hajó a leveg be emelkedett, lenn az emberek tátott  szájjal tápászkodtak fel.
- Sajnálom - mormogta Olham -, de nekem vissza kell jutnom a Földre.
Visszairányította a rakétát oda, ahonnan jöttek.
Éjszaka volt. A rakéta körül tücskök ciripeltek, ez volt az egyetlen hang az éjszaka  h vös, hideg sötétjében. Olham a videofonra hajolt. Lassan kezdett a kép formát
ölteni, minden további nélkül bejött a hívás. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Mary - kezdte Olham. A n rámeredt, majd leveg után kapkodott. - Spence! Hol  vagy? Mi történt?
- Nem mondhatom el. Ide hallgass, gyorsan kell beszélnem. Bármelyik pillanatban  bonthatják a kapcsolatot. Menj a kísérleti telepre, és hívd el Dr. Chamberlaint. Ha t  nem tudod elérni, akkor szerezz egy akármilyen orvost. Vidd haza és tartsd ott.
Felszerelést is vigyen, röntgent, fluoroszkópot, mindent.
- De…
- Tedd, amit mondok. Álljon készen egy óra múlva. - Olham a képerny felé hajolt.
Minden rendben? Egyedül vagy?
- Egyedül?
- Van ott nálad valaki? Valaki… Nelson vagy más összeköttetésbe lépett veled? -
Nem. Én ezt nem értem.
- Jól van. Egy óra múlva otthon vagyok. És senkinek ne mondj semmit. Valamilyen
ürüggyel hívd oda Chamberlaint. Mondd, hogy súlyos beteg vagy.
Megszüntette a kapcsolatot, és az órájára nézett. Egy perccel kés bb elhagyta a  rakétát, és kilépett a sötétségbe. Négyszáz métert kellett megtennie.
Gyalog indult neki.

Csak egyetlen ablakban látott fényt, a dolgozószobában. A kerítésre térdelve figyelte.
Semmi hang, semmi mozgás. Feltartotta az óráját, és a csillagok fényénél nézegette.
Majdnem egy óra telt el.
Egy sugárhajtású kocsi közeledett az utcában, de nem állt meg.

Olham a ház felé nézett. Az orvosnak már meg kellett volna érkeznie, Maryvel együtt  benn kellene várakoznia. Hirtelen egy gondolat hasított belé. Vajon ki tudott-e Mary  jutni a házból? Talán elkapták. Lehet, hogy most csapdába sétál.
De mi egyebet tehetne?
Orvosi leletekkel és felvételekkel van némi reménye a bizonyításra. Ha  megvizsgálnák, ha sikerülne életben maradnia, amíg meg tudják vizsgálni…
Így be tudná bizonyítani. Valószín leg ez az egyetlen mód. Egyetlen reménye benn  van a házban. Dr. Chamberlain köztiszteletben álló személy, a kutatócsoport állandó  orvosa. meg tudná mondani, az szavának lenne súlya ebben az ügyben. tények  segítségével le tudná gy zni a hisztériájukat, az rültségüket.
rültség, err l van szó. Ha legalább várnának, nem hamarkodnák el, rászánnák a  megfelel id t. De ezek nem tudnak várni. Meg kell halnia, azonnal, bizonyíték  nélkül, mindenféle tárgyalás vagy vizsgálat nélkül. A legegyszer bb vizsgálat  elegend lenne, de ezeknek még a legegyszer bb vizsgálatra sincs idejük. Csak a  veszélyre tudnak gondolni. Semmi másra, csak a veszélyre.
Felállt és elindult a ház felé. Felment a bejárati ajtóig, ott megállt és hallgatózott. Még  mindig semmi hang. A házban tökéletes csend volt.
Túl nagy csend.
Kinn állt az ajtó el tt, mozdulatlanul. Benn megpróbálnak teljes csendben maradni.
Miért? A ház kicsi, az ajtó túlsó oldalán, alig egy-két méterre biztosan ott áll Mary és
Dr. Chamberlain. Mégsem hall semmit, egyetlen hangot, egyetlen pisszenést sem. Az  ajtóra nézett. Ugyanaz az ajtó, amit ezerszer nyitott ki és csukott be, minden reggel és  minden este.
Rátette a kilincsre a kezét. Aztán hirtelen kinyújtotta, és a kilincs helyett a cseng höz  nyúlt. Valahol beljebb a házban szólalt meg. Olham elmosolyodott. Mozgást hallott.
Mary nyitotta ki az ajtót. Amint az arcába pillantott, tudta.
Rohant, bevetette magát a bokrok közé. Egy biztonsági tiszt félretolta Maryt, és l tt. A  golyó a bokrok közé vágódott. Olham a ház fala mellett kúszott hátra, felugrott, és  eszeveszetten rohant bele a sötétségbe. Fényszóró villant, a fénycsóva körülötte  keringett.
Átrohant az úton, és átmászott egy kerítésen. Leugrott, és átvágott a ház mögött, az  udvaron. A biztonsági tisztek futva követték, futás közben egymásnak kiáltoztak.
Olham leveg után kapkodott, a melle zihált.
Mary arca - azonnal rájött. A szétnyílt ajkak, a rémült, szerencsétlen szem. Mi lett  volna, ha egyenesen bemegy, belöki az ajtót, és belép. Lehallgatták a hívását, és abban  a percben indultak, amikor befejezte a beszélgetést. Talán Mary el is hitte, amit  meséltek neki. Nem kétséges, Mary is azt hiszi, hogy robot.


Olham megállás nélkül futott. A tiszteket lerázta, fokozatosan lemaradoztak mögötte.
Nyilván nem jó futók. Felkapaszkodott egy dombra, s a másik oldalon leereszkedett.
Egy perc, és újra eléri a rakétát. De most hová? Lassított, megállt. Már látta is a  rakétát, kirajzolódtak a körvonalai, ott van, ahol hagyta. A települést maga mögött

hagyta, a vadon szélén járt, a lakott terület, az erd és a pusztaság határán. Átvágott  egy kopár mez n, és belépett a fák közé.
Amint közelebb ért a rakétához, kinyílt az ajtaja.
Peters lépett ki rajta, a kiáramló fényben látszottak a körvonalai. A kezében egy  vaskos, Boris típusú revolvert tartott. Olham megdermedve megállt. Peters fürkészve  meresztette szemét a sötétségbe.
- Tudom, hogy itt van valahol - kiáltotta. - Jöjjön ide, Olham, mindenhol ott vannak a  biztonságiak.
Olham nem moccant.
- Ide hallgasson, Olham. Úgyis hamarosan elkapjuk. Látom, még mindig nem hiszi,  hogy maga robot. Ahogy a n vel beszélt, az is azt mutatja, hogy még mindig a  mesterséges memóriája által keltett illúziókban él. De maga igenis robot. Robot, és a  belsejében ott a bomba. Az indítómondat bármelyik pillanatban elhangozhat, maga is  kimondhatja, kimondhatja valaki más is, akárki. Ha ez bekövetkezik, a bomba több  kilométeres körzetben mindent elpusztít, a kísérleti telep, a n és mi mindnyájan  elpusztulunk.
Olham nem felelt. Hallgatózott. Az erd ben óvatosan lopakodva férfiak közeledtek  feléje.
- Ha nem jön el magától, akkor elfogjuk. Csak id kérdése. Most már nem tervezzük  a Holdra szállítását. Amint elkapjuk, megsemmisítjük, még azt a kockázatot is  vállalnunk kell, hogy a bomba felrobban. Minden fellelhet biztonsági tisztet a  körzetbe rendeltem. Az egész megyét átfésülik, centiméterr l centiméterre. Nincs  hová mennie. Az erd t fegyveres kordonnal zártuk körül. Nincs több ideje, mint hat
óra, addigra minden négyzetcentimétert átfésülünk.
Olham megmozdult. Peters folytatta, egyáltalán nem látta Olhamet, túl sötét volt  ahhoz, hogy bárkit is meglássanak. De Petersnek igaza volt. Nincs hová mennie. A  település határán túl, az erd szélén járt. Ideig-óráig el tud rejt zni, de a végén  elkapják. Csak id kérdése.
Óvatosan lépkedve haladt el re az erd ben. Kilométerr l kilométerre minden darab  földet felmérnek, letarolnak, átkutatnak, megvizsgálnak, tanulmányoznak. A kordon
állandóan közeledik, egyre kisebb és kisebb helyre szorítja.
Mi maradt hát számára? A rakétát, a menekülés egyetlen reményét elvesztette.
Elfoglalták az otthonát, a felesége is velük tart, azt hiszi, semmi kétség, hogy az igazi
Olhamet megölték. A keze ökölbe szorult. Valahol csak lennie kell annak az átkozott  t rakétának az összetört robottal. Valahol, innen nem messze zuhant le az a rakéta,  lezuhant, és darabokra tört.
És benne fekszik az összetört robot.
Halvány reménysugár éledezett benne. És mi lenne, ha megtalálná a maradványokat?
Ha meg tudná nekik mutatni a roncsot, a rakéta maradványait, a robotot…
De hol? Hol találhatná meg?
Gondolatokba merülve lépkedett tovább. Valahol, talán nem is túl messze. A hajónak  a kísérleti telep közelében kellett földet érni, úgy tervezhették, hogy onnan a robot  gyalog megy tovább. Felment a domboldalra, és körülnézett. Lezuhant és összeégett

roncs. Létezik egyáltalán valami, ami eligazítja, valami jel? Olvasott vagy hallott  valamit? Valahol a közelben, ami gyalog megközelíthet . Valami vad vidék, elhagyott  hely, ahol senki nem jár.
Hirtelen elmosolyodott. Összetört és kiégett.
A Suttoni-erd . Meggyorsította a lépteit.
Közben megvirradt. A tépett fákon át besütött a nap a tisztás végén kuporgó Olhamre.
Id nként felnézett, hallgatózott. Már közel jártak, alig néhány percnyire. Olham  mosolygott.
Lenn, a Suttopi-erd összeégett faroncsai között és a tisztáson szerteszét
összecsavarodott roncsok hevertek. Sötéten csillantak meg a napfényben. Elég  könnyen rátalált. A Suttopi-erd t jól ismerte, fiatal korában sokat kirándult ezen a  tájón. Tudta, hol fogja megtalálni a roncsot. Errefelé csak egyetlen váratlanul kiugró  csúcs van.
Az olyan leereszked rakéta, amelyik nem ismeri a vidéket, aligha tudja kikerülni.
Guggolva nézte a rakétát, illetve a roncsait.
Felegyenesedett. Hallotta, hogy már egészen közel vannak, csoportosan jöttek, halkan  beszélgetve. Olham megmerevedett. Minden azon múlik, ki látja meg els nek. Ha
Nelson, akkor semmi esélye, Nelson azonnal tüzelne. Akkor meghal, miel tt  meglátják a rakétát. De ha marad ideje kiáltani, ha egy percig fel tudja ket tartóztatni,  az neki már elég. Ha meglátják a rakétát, akkor megmenekül.
De ha el ször l nek…
Megreccsent egy elszenesedett faég. Felt nt egy bizonytalanul lépeget alak. Olham  mély lélegzetet vett. Csak néhány másodperc maradt, talán az élete utolsó  másodpercei. Felemelte a karját, és összehúzott szemmel nézett el re.
Peters volt. - Peters!
Olham a karját rázta. Peters célzásra emelte a pisztolyát.
- Ne l jön! - A hangja remegett. - Várjon egy percig! Nézzen le a tisztásra itt  mögöttem
- Megvan! - ordította Peters. A leégett erd b l el rohanó biztonsági tisztek  körülvették Olhamet.
- Ne l jenek! Nézzenek oda! A rakéta, a t rakéta. Az rjáróké. Odanézzenek! Peters  elbizonytalanodott, a pisztoly megbillent a kezében.
- Itt van lenn! - kiáltotta Olham gyorsan. - Tudtam, hogy itt találom a leégett erd ben.
Most ugye hisznek nekem? Meg fogják találni a robot roncsait. Ugye megnézik?
- Valami van ott lenn - mondta az egyik férfi idegesen. - L jék le! - szólalt meg egy  hang. Nelson volt.
- Várjanak! - csattant Peters hangja. - Én vagyok a parancsnok. Senki ne l jön! Hátha  igazat mond.
- L jék le! - ismételte meg Nelson. - Megölte Olhamet. Mindnyájunkat megölhet  bármelyik pillanatban. Ha a bomba felrobban…
- Pofa be!
Peters a lejt felé indult. Lenézett.