igazán hatásos sugárvéd felszereléssel rendelkeztek. Az amerikai termelés maradékát  a kormányokkal együtt a Holdra költöztették. Mindent, kivéve a katonaságot.
A hátramaradt csapatok igyekeztek kitartani: itt egy ezreddel, amott egy szakasszal.
Senki sem tudta pontosan, hol vannak. Ott húzták meg magukat, ahol tudták, éjszaka  felderítettek; romházakban, pincékben szállásolták el magukat kígyók és patkányok  között. Úgy látszott, a Szovjetuniónak nem sok hiányzik már a teljes gy zelemhez.
A Holdról naponta leadott néhány lövésen kívül szinte semmilyen fegyvert nem tudtak  ellenük fordítani. Oda mentek, ahova kedvük tartotta. A háború gyakorlatilag  befejez dött. Semmi sem állt az útjukba. Aztán megjelentek az els Karmosok.
A felállás pedig szinte egy éjszaka leforgása alatt megváltozott. Kezdetben a
Karmosok ügyetlenek voltak és lassúak. Az oroszok szinte abban a pillanatban  lecsaptak rájuk, ahogy el bújtak földalatti járataikból. Kés bb egyre jobbak,  gyorsabbak és taktikásabbak lettek. Az egész Föld összes megmaradt gyára csak velük  foglalkozott. Mélyen a föld alatt, az orosz vonalak mögött. Majdnem elfeledett gyárak,  melyek régen atomlövedékeket készítettek. A Karmosok pedig nem csak gyorsabbak  lettek, de nagyobbak is. Új típusok jelentek meg. Volt, amelyik repült is, volt olyan,  amelyik ugrott. A Holdon a legjobb technikusok dolgoztak azon, hogy egyre  veszélyesebbe és rugalmasabbá tegyék ket. Egyre titokzatosabbak és félelmetesebbek  lettek, az oroszoknak alaposan meggy lt a baja velük. A kisebbek megtanultak  elrejt zni, a hamuba temetkezve várni. Kezdtek beszivárogni az orosz bunkerekbe,  amikor szell ztetés vagy terepszemle miatt kinyitották a csapóajtókat. Egy bunkerben  elég volt egyetlen zümmög fúrófejes, pengés robot is, és ha egy bejutott, nyomultak  utána a többiek. Ilyen fegyverrel már nem tarthat sokáig a háború. Lehet, hogy már  vége is van. Talán most megtudja a legújabb híreket. Talán a Központi Bizottság úgy  döntött, bedobja végre a törölköz t… Kár, hogy ilyen sokáig tartott. Hat évig. Túl  hosszú id egy ilyen háborúhoz. Csapásmér korongok egész Oroszország felett, több  százezer. Baktériumkristályok. Az oroszok süvít irányított rakétái. Láncosbombák.
Most pedig már robotok. Karmosok… A Karmosok alapjában különböztek a többi  fegyvert l. ÉLTEK, a szó gyakorlati értelmében, akár elismerte ezt a kormány, akár  nem. Nem gépek voltak, hanem él lények: forogtak, kúsztak, hirtelen kiemelkedtek a  porból és rávetették magukat az emberre, rámásztak és nekiestek a torkának. Erre  tervezték ket. Ez volt a feladatuk. És nagyon jól el is végezték. Különösen az új  modellek, amik már meg tudták javítani saját magukat. Önállóak voltak. Az ENSZ  embereit sugárzó pántok védték, de ha valaki elvesztette a sajátját, akkor szabad  prédává vált. Mélyen a felszín alatt automatikus gépsorok állították el ket, az  emberek messzire elkerülték a gépeket. Túl kockázatos lett volna a közelükben  tartózkodni. Jól végezték a dolgukat: egyre gyorsabbak és bonyolultabbak lettek.
Egyre hatékonyabbak. k nyerték meg a háborút.
Hendricks rnagy rágyújtott egy második cigarettára. A táj nyomasztotta. Csak  pernye és romok. Mintha egyedül lett volna, a föld egyetlen túlél je. Jobbra egy város  romjai emelkedtek: néhány fal, törmelékhalmok. Eldobta a csikket és meggyorsította  lépteit. Hirtelen megtorpant, a pisztolyához kapott, izmai megfeszültek. Egy pillanatra
úgy látta, mintha…

Egy romos épület védelméb l egy alak bukkant el , és bizonytalanul, lassan feléje  indult. Hendricks pislantott.
- Állj!
A fiú megállt. Hendricks leeresztette a pisztolyát. A fiú némán állt, és bámulta.
Kicsi volt, nagyon fiatal. Talán nyolc éves, de nem lehetett pontosan eldönteni. Az
életben maradt gyerekek legnagyobb része satnya volt. Ez itt mocskos, kifakult kék  szvettert viselt és rövidnadrágot. A haja hosszú volt és loboncos. Barna. Eltakarta a  fülét és az arca egy részét. Valamit tartott a karjában.
- Mi van nálad? - kérdezte gyanakodva Hendricks. A fiú odamutatta.
Játékszer volt, mackó. A fiú nagy, kifejezéstelen szemekkel nézett rá.
Hendricks fölengedett.
- Tartsd meg. Nekem nem kell.
A fiú megint magához ölelte a mackót.
- Hol laksz?
- Itt bent.
- A romok közt?
- Igen.
- A föld alatt?
- Igen.
- Hányan vannak még?
- Hányan… hányan vannak?
- Hányan vagytok ott lent? Mekkora a telepetek?  
A fiú nem válaszolt.
- Csak nem egymagad vagy?
A gyerek bólintott.
- Hogy maradtál életben?
- Van ennivaló.
- Milyen ennivaló?
- Mindenféle.  
Hendricks végigmérte.
- Hány éves vagy?
- Tizenhárom.
Az nem lehet. Vagy mégis? A fiú sovány volt és csenevész. És valószín leg  terméketlen. Évekig érhette a sugárzás. Nem csoda, hogy ilyen kicsi, keze-lába  vékony, mint a gyufaszál. Hendricks megfogta a karját: a b re száraz volt és durva.
Tipikus sugárzásos b r. Lehajolt, és a gyerek arcába nézett. Teljesen üres. Nagy, sötét  szemek.
- Vak vagy? - kérdezte t le Hendricks.
- Nem. Látok valamennyit.
- Hogy menekültél meg a Karmosoktól?
- Karmosoktól?
- A gömböly , szaladgáló és zümmög dolgoktól.
- Nem értem.

Talán errefelé nincsenek Karmosok. Sok területre nem jutottak el. F leg bunkerek  körül gyülekeznek, ahol emberek vannak. Érzékelték a h t, az emberi test melegét.
- Szerencsés vagy - állt fel Hendricks. - Most hova fogsz menni? Vissza oda?
- Mehetek veled?
- VELEM? - Hendricks összefonta a karját. - Én nagyon messzire megyek.
Mérföldekre. Sietnem kell - pillantott az órájára. - Alkonyatra oda kell érnem.
- Én is menni akarok. Hendricks a csomagjába túrt.
- Nem érdemes. Nesze - szedett el egy élelmiszerkonzervet. - Vedd el szépen, és  menj vissza. Oké?
A fiú nem szólt semmit.
- Ugyanerre fogok visszajönni, úgy egy nap múlva. Ha itt leszel, amikor jövök,  akkor majd velem jöhetsz. Rendben?
- Én most akarok menni.
- Hosszú az út.
- Tudok menni.
Hendricks kezdte magát kényelmetlenül érezni. Két ember túl jó célpontot nyújt. És  a fiú lelassítaná. De lehet, hogy nem erre jön vissza, és ha a fiú tényleg egyedül van…
- Oké. Gyere.
A gyerek felzárkózott mögé, elindultak. Szótlanul mentek, a fiú er sen magához  szorította a mackót.
- Hogy hívnak? - kérdezte egy id múlva Hendricks.
- David Edward Derring.
- Mi… mi történt az apáddal és anyáddal, David?
- Meghaltak.
- Hogyan?
- A robbanásban.
- Mikor?
- Hat éve.
Hendricks lassított.
- Hat éve vagy egyedül?
- Nem. Egy ideig voltak ott más emberek, de aztán elmentek.
- Azóta egyedül vagy?
- Igen.
Hendricks lenézett a földre. Furcsa gyerek, sz kszavú. Zárkózott. Mind ilyenek az
életben maradt gyerekek: csendesek és sztoikusak. Volt bennük valami fatalizmus,  semmin sem lep dtek meg. Mindent elfogadtak, amit láttak. Rájuk már nem várt  semmi, ami erkölcsi vagy fizikai szempontból normálisnak tekinthet . A szokások,  hagyományok, meghatározó normák elt ntek, csak a keserves tapasztalat maradt.
- Nem megyek túl gyorsan? - kérdezte Hendricks.
- Nem.
- Hogy vettél észre?
- Vártam.
- Vártál? - ismételte döbbenten Hendricks. - Mire?

- Hogy jöjjön valami, amit megfoghatok.
- Milyen valami?
- Amit meg lehet enni.
- Ó! - préselte össze a száját komoran Hendricks. Egy tizenhárom éves gyerek, aki  patkányokon és félig romlott konzerven él, egy odúban a város romjai alatt. Együtt a  sugárzással és a Karmosokkal, meg az oroszok felderít ivel.
- Hova megyünk? - kérdezte David.
- Az orosz vonalakhoz.
- Orosz?
- Az ellenség. Az a nép, aki elkezdte a háborút. k dobták le az els sugárzó  bombákat. Az egészet k kezdték.
A fiú bólintott, de arca továbbra is kifejezéstelen maradt.
- Én amerikai vagyok - mondta Hendricks. A gyerek erre nem szólt semmit.
Csendben mentek tovább, k ketten, Hendricks az élen, David mögötte, koszos  mackóját szorongatva. Délután négy óra felé járhatott, amikor megálltak enni.
Hendricks tüzet rakott egy mélyedésben a betongerendák árnyékában. Elsöprögette a  törmeléket és fadarabokat gy jtött össze. Az oroszok vonalai már nem voltak messze.
Az a hely, ahol megálltak, valamikor gyümölcsfákkal és sz l vel teli, virágzó völgy  volt. Mindebb l azonban semmi sem maradt, csak néhány szenes csonk, és a  horizonton nyújtózó hegyvidék. Pernyefellegek kavarogtak a szélben, rátelepedtek a  gyomokra és romokra, házmaradványokra, a valamikori útra. Hendricks kávét f zött
és birkahúst melegített, kenyérrel.
- Tessék - adta a kenyeret és húst Davidnek. A fiú a t z mellett guggolt, csontos  térdei szinte kibökték a b rét. Megvizsgálta az ételt, aztán heves fejrázás közepette  visszalökte.
- Nem.
- Nem kell?
- Nem.
Hendricks vállat vont. Talán mutáns a fiú, más ételhez van szokva. Nem baj. Eddig  is talált magának élelmet. Különös gyerek, de manapság egyre több dolog lesz különös  a világon. Az élet már nem ugyanaz, mint volt. És soha nem is lesz ugyanaz, erre az  emberi fajnak is rá kell döbbennie.
- Ahogy akarod - mondta. Maga ette meg a birkát a kenyérrel, és kávéval öblítette  le. Lassan evett, nehezére esett az emésztés. Mikor elkészült, felállt, és eloltotta a  tüzet. Lassan David is felállt, és egyre nézte gyermeki-öreg tekintetével.
- Indulunk - szólt Hendricks.
- Jó.
Hendricks elindult, pisztollyal a kézben. Feszült volt, mindenre kész: már közel  voltak. Az oroszok nyilván várják a viszontkövetet, de lehet, hogy trükközni akarnak.
Bármi elképzelhet . Óvatosan fürkészte a tájat, de most sem látott mást, mint hamut és  romokat, hegyeket és kiégett fákat. Betonfalakat. Pedig valahol el tte ott volt az orosz  vonalak els bunkeré, az el retolt parancsnokság. Mélyen a föld alatt, csak egy  periszkóp látszik bel le, meg fegyvercsövek, esetleg egy antenna.

- Sokára érünk oda?
- Nem. Fáradt vagy?
- Nem.
- Akkor miért kérded?
David nem válaszolt. Csak ment tovább óvatosan, a lába elé nézve. A lába, cip je  szürke volt a rárakódott hamutól. Az arca fehérjén is koszcsíkok virítottak. Teljesen  színtelen volt az arcb re, mint általában a most felnöv gyerekeké, akik pincékben és  földalatti óvóhelyeken élnek. Hendricks lelassított. Fölemelte a messzelátót és az  el ttük elterül tájat fürkészte. Hol lehetnek? Honnan figyelik t, ugyanúgy, ahogy az
emberei figyelték az orosz küldöncöt? Megborzongott. Talán már emelik a  fegyvereiket, lövésre készen, ahogy az övéi? Hendricks megállt, izzadságot törölgetett  az arcáról.
- A francba!
A gondolat megijesztette. Pedig egészen más a helyzet, hiszen t itt várják. Tovább  poroszkált a porban, fegyverét két kézre fogva. David szorosan a nyomában.
Hendricks feszült arccal nézett körül. Bármelyik pillanatban megtörténhet. Fehér  felvillanás, aztán robbanás, amit gondos kezek irányítanak a bunkerból… Fölemelte a  karját, és egy nagy kört leírva intett. Semmi sem moccant. Jobbra egy hosszú gerinc  emelkedett, kiégett fatörzsekkel. A fák közt vadszóló kúszott: a hajdanvolt  gyümölcsös emléke. És az a fekete dudva mindenhol. Hendricks a gerincet  tanulmányozta. Vajon van a tetején valami? Tökéletes leshely lenne. El vigyázatosan  megközelítette a lejt t, David nesztelenül követte. Ha ez az területe lenne, biztosan
állítana ide egy rszemet, hogy szemmel tartsa az esetleges beszivárgó ellenséges  egységeket. Persze akkor Karmosok is lennének, hogy biztosítsák a teljes védelmet…
Hendricks szétvetett lábakkal, csíp re tett kézzel megállt.
- Itt vagyunk? - kérdezte David.
- Már majdnem.
- Mért álltunk meg?
- Nem akarok kockáztatni… - Hendricks lassan, óvatosan elindult el re. A gerinc  már közvetlenül mellette volt, föléje magasodott. Egyre n tt benne a feszültség. Ha  fönt van egy Iván, akkor neki vége. Újra meglengette a karját. Biztosan számítanak  arra, hogy jön valami ENSZ egyenruhás az üzenetük után. Hacsak nem csapda az  egész.
- Gyere szorosan mögöttem - fordult Davidhez. - Ne maradj le!
- Mögötted?
- Igen. Már nagyon közel vagyunk. Nem szabad kockáztatnunk. Gyere.
- Oké. - David mögötte maradt, de csak pár lépéssel. A mackót továbbra sem  engedte el. Hendricks hirtelen újra szeméhez emelte a messzelátót. Mintha mozdult  volna valami. Gondosan végigpásztázta a gerincet, de minden csendes volt. Halott.
Nem akadt rajta semmi élet, csak szenes csonkok meg hamu. Esetleg egy-két patkány.
Nagy, fekete patkányok, amik megmenekültek a Karmosoktól. Mutánsok. Nyállal
összetapasztott hamuból készítenek maguknak menedéket. Alkalmazkodnak. Elindult  el re. Egy magas alak jelent meg fölötte a gerincen, zöldesszürke, csapkodó szárnyú