HATVANEGYEDIK RÉSZ

1. fejezet

Még jóval pirkadat előtt visszaértünk a hegybe ágyazott földi bázisra, Afyonba.

Keresztülereszkedtünk az elektronikus illúzión, melyet még a radarsugarak is hegycsúcsként érzékeltek.

Leereszkedtünk a hangár padlójára.

Nem akartam hozzáérni Krak grófnőhöz. Intettem Stabbnak, hogy kapja föl a nőt.

Stabb a vállára dobta Krakot és lemászott vele a hágcsón. – Megvan a túszunk – mondta nekem. – Mikor kezdjük kirabolni a bankokat?

– Utána kell néznem, hogy biztosan van-e aranykészletük – mondtam. – Elindítom a szálakat. Magát fogom elsőként tájékoztatni.

– Hova tegyem a túszt? – kérdezte Stabb. – Biztonságos helyet akarok neki.

– Ó, én már kitaláltam – mondtam. – Kövessen.

Végigsétáltam a cellasoron, egészen a végéig. Ott volt az a tágas cella, melyet még Crobe számára alakíttattam át szökésbiztosra. Ebből a cellából még Krak grófnő sem fog tudni megszökni.

Megbirkóztam a számzáras zárral a külső ajtón. Aztán kinyitottam a belső ajtót. Felkapcsoltam a világítást. A cella mocskos volt: soha nem takarították ki, Crobe-ot pedig nem érdekelte, hogy hova csinálja azt amit csinál.

Volt egy elárasztócsap, amellyel ki lehetett mosni az egész cellát. A csap után nyúltam, aztán visszahúztam a kezemet. Megérdemli a (bíííp).

Beléptem. Rettenetes bűz fogadott. Az ágyra mutattam.

Stabb belépett és az ágyra dobta Krakot.

Kihátráltunk a cellából. Gondosan bezártam a belső ajtót. Becsuktam a külsőt és beállítottam a számzárat.

Belestem a kicsiny, szögletes kémlelőablakon. Micsoda gyönyörűség. Ott feküdt kócosan, legyőzve. Az én foglyomként. Legalább már nem jelent fenyegetést a számomra!

Mikor végiggondoltam az ellenem elkövetett gaztetteit, arra a döbbenetes következtetésre jutottam, hogy túl sokáig hagytam élni. Micsoda meggondolatlanság!

Pajkos ötletem támadt. Le nem köphetem, gondoltam, de azt el tudom neki intézni, hogy a csontjáig átfagyjon.

Megnyitottam az elárasztócsapot.

Vízsugarak törtek elő a falakból és árasztották el a cellát. A vízsugarak nyomása letisztította a mocskot a falakról és a padlóról, majd az egész lefolyt a csatornába. Nem ezt akartam. Csak azt szerettem volna, ha a cella lucskosra ázik.

Megpróbáltam elzárni az elárasztócsapot, de az automatikusan működött. Az a (bííííp) kivitelező főnök túlságosan jó munkát végzett, mikor átépítette a cellát. A vízsugarak végigjárták az útjukat. Vízpermet töltötte meg a cellát. Aztán sziszegő hang hallatszott. A vizet légbefúvás követte, ami kiszárította a cellát! Nem így akartam! Nekifeszültem a csapnak, de az a saját tempójában forgott visszafelé.

Szomorúan ismét benéztem a kémlelőablakon. Nem hittem a szememnek! Amúgy is kezdett lejárni a bénítótőr hatásának ideje, a hideg víz pedig felgyorsította Krak ébredését.

Krak a kötelékeire nézett.

Aztán csinált valamit a csuklójával. Elforgatta őket.

Kiszabadította a kezét!

A bokájához nyúlt és követhetetlen gyorsasággal azt is eloldozta!

Elkésetten nyúltam a szorítópántok kapcsolója felé. Bekapcsoltam. Benéztem a cellába.

A szorítópántok ráfeszültek az ágyra, csakhogy már senki nem volt a pántok alatt!

Krak ott állt ziláltan a cella közepén.

Meglátta az arcomat a kémlelőablakban.

Láttam, hogy megmozdul az ajka. – Maga! – Rám mutatott. Egyenesen rám!

Hátrahőköltem. Gondolni sem mertem rá, mit tenne velem ez az ujj.

A folyosó túlsó végénél jártam már, mikor visszanéztem a cellaajtóra.

De nagyon veszélyes ez a nő. Cirkuszi kiképzése során biztosan betanítottak neki néhány menekülő számot. Meg sem kottyant neki az a kötél.

El kell intéznem azt a kémlelőablakot, gondoltam. Valaki beleshet rajta. Senki nem tudta a cella kombinációját, csak én. Senkinek nem volt kulcsa a belső ajtóhoz, csak nekem. Ennek ellenére semmit sem akartam a véletlenre bízni.

Bementem a hangárba és kerestem egy négyzet alakú rongyot, és egy tekercs ragasztószalagot.

Görnyedten visszalopóztam a cellasoron, nehogy észrevegyen.

Egyetlen mozdulattal ráragasztottam a rongyot a kémlelőablakra.

Biztonságos távolságra hátráltam. A cella hangszigetelt volt és szökésbiztos. Mindenkinek megtiltom, hogy a nő közelébe menjen, vagy hogy ételt adjon neki. Ez az! Lehet, hogy halálra éheztetem.

Aztán eszembe jutott, hogy egy egész láda túlélő űrételt dobtam be a cellába még Crobe számára. Ez egy-két évig biztosan kitart.

A szellőzőnyílás.

A gondolataim kitisztultak. Mikor elérkezik annak az ideje, hogy megöljem, minden rendben lesz. A ravasz tervezés során erre is ügyeltem. Senki nem tud kijutni a szellőzőjáraton, de könnyen be lehet dobni rajta egy mérgesgáz-kapszulát.

Megkönnyebbültem.

Miután megöltem Hellert és többé már nem lesz szükségem a nőre, mint alkudozás tárgyára, egy-két kapszulát bedobok a szellőzőjáratba, Krak grófnő pedig kileheli a lelkét.

Csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy elégedett legyek a munkámmal.

Az út kiszélesedett előttem.

Nem maradt más dolgom, mint megölni Hellert. És az összes problémám megoldódik, gondoltam.

Lefeküdtem aludni, s közben gratuláltam magamnak, hogy milyen okos is vagyok.

Álmomban egy banketten voltam, melyen ezer Lord vendégeskedett. Ez volt a beiktatási bankettem, melyet az Apparátus főnökeként, valamint a Voltár új irányítója, a rettegett Lombar Hisst hűséges szolgájaként tartottam.

2. fejezet

Másnap reggel mikor felébredtem, nagyszerű ötletem támadt. Rájöttem, hogy nem kell a cella közelébe mennem ahhoz, hogy szemmel tartsam Krak grófnőt. Nem kell mást tennem, mint felhívni Rahtot, hogy küldje el a Krak poloskáihoz tartozó aktivátorvevőt.

A gondolatot tett követte. Felkaptam a rádió adó-vevőt az éjjeliszekrényről és hívtam Rahtot.

– Az ördögök szerelmére, Gris tiszt úr – mondta – senki másra nem tud gondolni csak magára? Itt hajnali egy óra van.

– Nem számít hogy hány óra van, ha szólít a kötelesség – mondtam. – Másszon fel az Empire State Buildingre és küldje el nekem a nő aktivátorvevőjét.

– Miért? Nem New Yorkban van?

– Többé már nincs szükségünk a készülékekre – mondtam. – Úgyhogy mozogjon és küldje el őket az International Spurt Expresszel. Nem akarom, hogy ott kallódjanak. Törvénysértést kockáztatunk velük.

Raht felsóhajtott. Szétkapcsolt.

Boldog napom volt. Csak lődörögtem. Megnéztem Fekete Pofát. A cellájában szomorkodott. Nem vett észre. Krak celláját elkerültem. Elég volt tudnom, hogy odabent van. Szigorú rendelkezést hoztam: senki nem emelhette fel a rongyot az ablakról.

Arra vártam, hogy lássam Hellert visszaérni New Yorkba. A képernyője egyenlőre még üres volt. De mikor hazaér és elolvassa Krak üzenetét, érdeklődni fog a repülőgép után, és mikor megtudja, hogy a gép lezuhant, összeroppan.

Ekkor megparancsolom Rahtnak, hogy ölje meg. Az összeroppant Heller könnyű célpont lesz.

A halála után könnyedén lesöpröm az asztalról a Chrystert, Ochokeechokee-t és az Empire State Buildinget. Rockecenter ünnepelni fog. Ezután már elereszthetem Fekete Pofát. Megmondom neki, hogy tűnjön el. Aztán megölöm Krak grófnőt.

Helyrebillentem Faht bejt azzal az információval, hogy hamarosan én leszek a főnöke. Életveszélyesen megfenyegetem, hogy ügyeljen az ópium, a heroin és az amphetamin-származékok folyamatos szállítására. Aztán hazamegyek. Milyen büszke lesz rám Lombar.

Heller képernyője sötét maradt.

Megebédeltem.

A képernyő még mindig nem mutatott semmit. Hellernek már rég vissza kellett volna érnie New Yorkba. Lehet, hogy az az ostoba Raht rossz készüléket küldött el nekem.

Felhívtam rádión. – Sötét a képernyőm! – mondtam mérgesen. – Semmit nem tud rendesen elvégezni? A rossz készüléket küldte el nekem!

– Azt küldtem el magának, amin a K betű szerepelt. Hajnali háromkor vitte el az International Spurt. Holnap meg kell hogy kapja. A férfié még mindig az antennán van.

– Akkor lekapcsolta a 831-es relét. A képernyőm olyan üres, mint egy darab üvegtábla!

– Ha le van kapcsolva a férfi reléje, akkor maga nem lát képet?

– Így van. Szóval lekapcsolta. Akkor gyerünk, kapcsolja vissza!

Félredobtam a rádiót. Ó, ha én leszek az Apparátus igazgatója, kirúgom a semmirekellőt!

Egy óra múltán visszahívott. – A 831-es relé működik. Ha az illető New Yorkban van, akkor magának látnia kell a képet.

A képernyőm sötét volt. Halvány émelygés futott végig rajtam. Hol lehet Heller?

Aztán eszembe jutott valami. – Maga azt mondta nekem egyszer, hogy maga is felszerelte poloskával.

– Így van. De az csak egy helyzetjelző poloska, nem audio, vagy vízi készülék.

– Az ördögök (bíííp) meg magát, ha van egy poloskája az emberünkön, akkor miért nem tájékoztat arról, hogy merre jár az illető?

– A poloskavevőm minden bizonnyal elromlott.

Felsóhajtottam. Ó, istenek, miért ilyen ütődöttek dolgoznak velem? – Honnan tudja hogy elromlott, maga idióta? – kérdeztem. – Megpróbálta már megjavítani néhány alapos ütéssel? Kapcsolgatta a gombjait? Hát mindenki helyett nekem kell gondolkodnom?

– Tudom, hogy elromlott, mivel a készülék szerint az illető néhány perccel ezelőtt az Északi-sarkon volt, nem sokkal azelőtt meg Chicagóban.

– Az lehetetlen! – mordultam rá. – Jól figyeljen ide és csinálja végre azt, amit mondok. Menjen el a lakására, vagy az irodájába az Empire State Buildingbe és haverkodjon össze valakivel, vagy fizessen le valakit a személyzet tagjai közül, és tudja meg nekem hogy hol van Heller! Az életem függ tőle. Induljon!

Mikor letettem a rádiót, észrevettem, hogy kivert a víz. Nem lenne meglepő Hellertől, ha a fejébe venné, hogy időtöltés gyanánt egyszerűen idejön és megöl.

Két rettenetes óra telt el így. Aztán hirtelen megszólalt a rádió.

– Hé – mondta Raht – A pokol összes ördöge ott van az irodájában. Senkit nem tudtam megvesztegetni. A személyzet sorban áll a folyosókon. A kezüket tördelve zokognak. A légitársaság felhívta a lakást, Balmort a komornyikot és Epsteint. Maga azt mondta nekem, hogy nem fogja bántani a nőt. Meghalt!

Megőriztem a hidegvéremet. – Hogyan? – kérdeztem.

– Róma és Isztambul között lezuhant a 931-es járat. Mindenki odaveszett. A lapok is megírták. Ez a maga műve?

– Mi közöm lehetne egy utasszállító gép lezuhanásához? Nem én építettem ezeket a megbízhatatlan lélekvesztőket, amiket ezek használnak. Honnan tudtam volna hogy lezuhan?

– Biztos hogy nem robbantotta fel, vagy valami?

– Micsoda ostobaságot kérdez – mondtam. – Egy ilyen sugárhajtású gépnek a lezuhanása mindennapos dolog ezen a bolygón. Úgy hullanak az égből, mint az esőcseppek.

– Nos, rendben – mondta.

– És most idehallgasson. Nem a maga dolga azon töprengeni, hogy mi történt az egyik ilyen repülő koporsóval. Meg KELL találnia azt az embert. Parancsom van a maga számára.

– Micsoda? – kérdezte.

– Megöli.

– MICSODA? Egy királyi tisztet? Magának elment az esze! Még a halálos fenyegetését is halállal büntetik, nemhogy a megölését!

– Magának nincs más választása – mondtam. – Megöli, vagy én ölöm meg magát. Még akkor is ha egész New York Cityt fel kell robbantanom miatta!

– Istenek! – nyögte Raht döbbenten.

– Hülyén fog kinézni, ha fej nélkül fog imádkozni az istenekhez – mondtam. – Úgyhogy találja meg azt az embert! Hol van most a maga poloskája szerint?

– Mondtam hogy elromlott.

– Nézze meg, hogy (bíííp) meg!

– Mondom. Teljesen megbolondult. A készülék szerint most Skóciában van.

A vér megfagyott az ereimben. Chicago, Északi-sark, Skócia… Heller a levegőben van. Útban lehet Törökország felé!

A szívem a torkomban dobogott. Aztán igyekeztem megnyugodni annyira, hogy képes legyek gondolkodni és beszélni. – Meg kell környékeznie valamelyik emberét. Tudja meg, hogy melyik repülőjáraton utazik. Fel kell tartóztatnunk. Minden órában jelentkezzen.

Szétkapcsoltam. Az izzadság szó szerint csöpögött a tenyeremről.

Egy halálos óra elteltével a rádióm ismét megszólalt.

– Megvan – mondta Raht. – A komornyikja, Balmor felhívta a tisztet Chicagóban, mielőtt az felhívta volna az irodát. A királyi tiszt kibérelt egy kisgépet a chicagói O’Hare reptéren és azonnal elindult Olaszországba, hogy megszervezze a mentőakciót az Adrián, a

Palagruza-szigeteknél. A gép az egyik sziget mellett zuhant a tengerbe. A királyi tiszt ki akarja emelni a barátnője testét a tengerből.

A hajam az égnek állt. Mire fog vajon rájönni?

– Idehallgasson – mondtam, megpróbálva nyugodt hangon beszélni. – Most azonnal üljön repülőre. Menjen maga is a szerencsétlenség helyszínére. Az első alkalommal ölje meg a fickót!

Raht szétkapcsolt.

Már csak Heller halála választott el a teljes győzelemtől, gondoltam.

Nem maradt túl sok időm. Fekete Pofát hamarosan keresni fogják. Legjobb esetben is öt napom maradt.

Imádkoztam, hogy az imáim meghallgatásra találjanak.

Hellernek meg kell halnia!

3. fejezet

Lefeküdtem. Aludni próbáltam. Hiába. Valami nem hagyott nyugodni. Aztán rájöttem!

Felkaptam a rádió adó-vevőt. Jeleztem vele.

– Mi van már megint? – kérdezte Raht ingerülten.

– Ha elindul a mentési terület felé, vigye magával a királyi tiszt aktivátor-vevőjét és a 831-es relét.

– Tudja hogy hol vagyok most?

– Honnan a pokolból tudnám hogy merre van? Maga is tudja, hogy nem értek ehhez a nyavalyás lokátorhoz itt a rádió tetején.

– Azt akarja, hogy forduljak vissza?

– Igen!

– Akkor beszélnie kell ennek az utasszállítónak a pilótájával. Az Atlanti-óceán felett repülök, félúton vagyok Olaszország felé.

– Maga szemtelenkedik velem.

– Megpróbálom végrehajtani a magától kapott parancsot. Idehallgasson, nem kéne inkább szétkapcsolnunk? A mellettem ülő kisfiú minden szavamat hallja.

Szétkapcsoltam. Nos, legalább úton van, hogy megölje Hellert.

Valahogy végigszenvedtem az éjszakát. Valahogy túléltem a következő napot. Idegesség és aggodalom jutott osztályrészemül. Éjszakára teljesen kikészültem.

Megszólalt a rádióm, amitől majdnem kiugrott a szívem a helyéről.

– A tarantói olasz haditengerészeti bázisnál járok – mondta Raht.

– Megcsinálta? – kérdeztem.

– Hogy csináltam volna meg? Nincs is itt.

– Akkor mit csinál ott, maga idióta?

– Magát hívom, hogy jelentést tegyek. Nem érdeklik a jelentések? Biztosíthatom, hogy nagy örömömre szolgálna, ha egyáltalán nem kéne magával beszélnem, Gris tiszt úr.

– Beszéljen velem tisztességesen. Ha az illető nincs ott, akkor maga mit csinál?

Raht így felelt. – Rómából egész idáig követtem. Itt elvesztettem szem elől. Együtt dolgozik a légitársasággal és az olasz kormánnyal. Azért jött ide, hogy egy haditengerészeti vontatót, egy darut és egy csapat búvárt útnak indítson a szerencsétlenség helyszínére. Meg kell kerülniük az olasz csizma sarkát majd észak felé fel kell hajózniuk az Adrián. Ez legalább háromszáz mérföld. De most elvesztettem őket a szemem elől.

– Hát akkor menjen utánuk!

– Ezt próbálom elintézni. Vissza kell mennem a Termoli nevű városba az adriai partra, ami közel van a Palagruza szigetekhez. Bérelek egy halászhajót, hogy kijussak a helyszínre.

– Milyen fegyverei vannak?

– Nem lehet fegyvert felvinni a repülőre, de azért van egy robbantórudam.

– Annak jó hasznát veszi. Induljon!

– Százhatvan mérföldre van innen Termoli. Egész éjjel vezetnem kell.

– Akkor egész éjjel vezetni fog! – mondtam mérgesen. – Hívjon rádión, mikor végzett.

Szétkapcsolt.

Aludni próbáltam. Heller körülbelül hétszáz mérföldre volt tőlem. Vagyis túl közel. Dobáltam magam, forgolódtam és izzadtam.

Végigszenvedtem a következő napot. Nem jött hívás Rahttól.

Krak aktivátor-vevője megérkezett a reggeli géppel, de ki tudja miért, majdnem este volt már mire átvehettem. Idegesen felállítottam majd bekapcsoltam a készüléket.

Egy pillanatra nem tudtam mit látok. Egy egyszerű nyomtatott lap volt a képernyőn. Aztán eszembe jutott, hogy vízhatlan polcokkal és egy könyvtárnyi könyvvel láttam el Crobe-ot, hogy felkeltsem az érdeklődését a pszichológia és a pszichiátria iránt. Kapott még tőlem egy negyven kötetből álló gyűjteményt, mely nem más volt, mint A Voltár Államszövetség Törvényeinek Egységes Teljes Összefoglalása, mely tartalmazza Az űrtörvények könyvét, a Büntető törvénykönyvet, A belső törvények könyvét, a Királyi nyilatkozatokat, a Királyi parancsokat, a Királyi eljárásokat, a Királyi kiváltságokat, a Teljes királyi családfát táblázatokkal és életrajzokkal kiegészítve, Az udvari szokások könyvét, Az udvar történetét, A királyi birtokadományozások könyvét, Az arisztokrácia jogait, A száztíz bolygó csillagászati kerületeit, a Helyi törvények könyvét, a Helyi szokások könyvét, Az arisztokrácia kiváltságainak könyvét, és számos más rendelkezést.

A jelek szerint Krak grófnő megtalálta ezeket a könyveket.

Magamhoz tértem a kábulatból. Nagyon jól tudtam, hogy Krak hasznát fogja venni a pszichológia és a pszichiátria tanulmányozásának. Rá fog jönni arra, hogy mennyire csodálatosak is ezek a tudományok.

A képernyő életlen volt. Állítottam a képen. Olvasni kezdtem, amit Krak olvasott.

 

835-932-N BEKEZDÉS

 

AZ ÁLTALÁNOS SZOLGÁLAT TISZTJEIRE VONATKOZÓ FEGYELMI TÁRGYALÁSOK ÉS KIVÉGZÉSEK RENDJE

 

Sikítás készült előtörni a torkomból. Visszanyeltem. Krak ujja megjelent a papíron. Lefelé csúszott az apró betűvel írt sorok mentén.

 

(1) Kivégzés bázison kívül

(a) A tisztek megfontolt döntése alapján.

(b) A rangidős tiszt döntése alapján, ha bázison lefolytatott bírósági tárgyalásra nincs lehetőség.

(c) …

 

A képernyő hintázni kezdett a szemem előtt. Krak ujja visszatért az (a) pontra. Eddig még sose gondoltam rá, hogy a bázis tisztjei bíróság elé állíthatnak. Mindig is egy kicsit hadilábon álltam ezekkel a szabályzatokkal, legfőképpen azért, mert más sem ismerte őket különösebben. Ha Faht bej és az itteni tisztek úgy döntenének, hogy bíróság elé állítanak, akkor akár ki is végezhetnének néhány égbekiáltó törvénysértés miatt.

Krak most egy másik bekezdést olvasott.

 

HALÁLLAL BÜNTETENDŐ VÉTSÉGEK

(a) Főbenjáró bűncselekmények hadiállapot idején:

(1) Gyilkossággal fenyegetni, meggyilkoltatni vagy meggyilkolni egy királyi tisztet

(2) …

 

A szoba megfordult körülöttem. Raht említette ezt, de azt gondoltam, hogy csak a szája jár. Erre ott áll a büntető törvénykönyvben!

Krak ujja tovább csúszott a sorokon:

 

(34) Emberrablás…

 

Sikítás szakadt fel a torkomból.

Eltántorodtam a képernyőtől.

Istenek, ez a nő veszedelmes! Ott ült a cellában és megpróbált törvényes módot találni arra, hogy halált hozzon rám.

Lerohantam a hangárba. Megtaláltam az őrparancsnokot. – Ne menjen a különleges cellában lévő fogoly közelébe! Még csak ne is nézze meg! Rettenetes fertőzése van. Maga megvakul, hacsak egy pillantást is vet rá.

– Ó, bezárt oda valakit? Nem írta be az illetőt az elkülönítő cellák nyilvántartásába. Mikor néhány éjszakával ezelőtt visszatért, akkor sem ment be az őrség irodájába. Ez szabálytalan, Gris tiszt úr. Hogy hívják az illetőt?

– Inkognitó – böktem ki.

Leírta. – Férjezett, vagy hajadon? Azt szeretném, ha nem zavarná állandóan össze a munkánkat. Nem tudjuk rendben tartani az aktáinkat, ha maga állandóan ismeretleneket zár be a cellába, anélkül, hogy bejegyezné őket.

Eszembe jutott valami. – A személyt, akit bezártam oda, nem lehet bejegyezni. Nem létező személy, évekkel ezelőtt kivégezték. Semmiféle törvényes joggal nem rendelkezik.

– Ó, szóval azok közül való – mondta az őrparancsnok. Ez már nem érdekelte annyira. De azért tudtam, hogy jelenteni fogja az ügyet Faht bejnek.

Sziszegtem, mivel megsérült lábam ellátatlan maradt. Zokon vettem, hogy járkálnom kell.

Végigmentem a hosszú alagutakon és végül megérkeztem Faht bej irodájához. Faht bej felnézett az íróasztala mögül. Megrándult az arca, mikor megismert. Ezt zokon vettem.

– Tegnap éjszaka, mikor visszaérkeztem a vonalugróval – mondtam – egy foglyot zártam a különleges cellába. Senki nem nézheti meg és senki nem kommunikálhat vele. Ő egy jogok nélküli nem létező személy. Ráadásul fenyegetést jelent az Államra nézve.

Faht bej röffentett egyet és leírt valamit. – És mi van azzal a másikkal, akit szintén bezárt? Ne mondja, hogy ő is egy nem létező személy. Itt van a névjegykártyája. Forrest Closure-nak hívják és a Grabbe-Manhattan Bank alkalmazottja.

A szívem kihagyott néhány ütemet. – Beszélt már vele?

– Nem. Kellene?

– NEM! – feleltem. Ó, istenek, ha Faht bej rájönne, hogy az egész bázist jelzálog terheli, azonnal tiszti gyűlést hívna össze az ügyemben.

– Miért tartja fogva? – kérdezte Faht bej.

– Államérdekből! – feleltem nyomatékosan. – Ennél többet nem mondhatok magának.

– Biztos benne? – kérdezte Faht bej.

– Persze hogy biztos vagyok benne!

– Azt hiszem, hogy maga készül valamire, Gris tiszt úr. Megerőszakolt asszonyok, felrobbantott mecsetek. Nekünk csendben meg kéne lapulnunk itt és tennünk, amiért ideküldtek minket. Természetesen maga is tudja, hogy a heroinszállítmányokat továbbra is megdézsmálják. Két nappal azelőtt csináltunk leltárt, hogy maga visszajött, úgyhogy legyen óvatos. Sok kilónyi a hiányunk. Ha bármiféle bizonyítékom lenne, Gris tiszt úr, tiszti gyűlést hívnék össze a gyanúsított személy ügyében.

– Mit kezdenék a heroinnal? – kiáltottam.

– Mondjuk eladná házon kívül – felelte Faht bej. – A jelek szerint tele van pénzzel, pedig tőlünk nem kapott.

– Rendkívüli pénzsegély érkezett a Blixóval, hazudtam.

Faht bej felhúzta a szemöldökét és felállt a székéből. – Ez a Forrest Closure – mondta – zűrös ügybe keverhet minket. A Grabbe-Manhattan kapcsolatban áll az I.G. Barben Gyógyszervállalattal. Elvághatják az amphetamin-utánpótlásunkat. Halvány lila gőzöm sincs arról, hogy miért záratta cellába a fickót. Még elképzelésünk sincs arról, hogy maga mit forgat a fejében. Én felelek ezért a bázisért, úgyhogy hadd mondjak magának valamit: ha bármi bizonyítékát találom annak, hogy maga ismét katasztrófát készül a nyakunkba zúdítani, tiszti gyűlést hívok össze a maga ügyében és tájékoztatom a voltári elöljárókat. Megkockáztatom, hogy nekik is elegük van magából, ugyanúgy, ahogy nekünk. Érthető voltam?

Kivonszoltam magam az irodájából. A dolgok meglehetősen kényessé váltak körülöttem.

Három-négy nap múlva a Grabbe-Manhattan rá fog jönni, hogy Forrest Closure-nak jelentkeznie kellett volna. Ki fognak küldeni valakit ide és persze az illető beszélni fog Faht bejjel, a bázisparancsnok pedig megtudja, hogy az elképzelhető legnagyobb veszély fenyegeti a bázist.

Mit fog tenni Faht bej? Elmondja nekik, hogy nem rendelkezem a bázis felett, majd hagyja, hogy felfaljanak a török hatóságok. Ráadásképpen még egy tiszti gyűlést is összehív az ügyemben, mely halálra ítél.

Heller meggyilkolása maradt az egyetlen reménységem.

És Hellert minél előbb meg kell gyilkolni.

Csak azután tudom rendbe szedni a dolgaimat.

4. fejezet

A következő napon meglehetősen űzöttnek éreztem magamat. Némi biztonságot nyújtott az a tény, hogy megkaptam Lombar parancsát, hogy öljem meg Hellert, így ezen már nem kellett rágódnom. De minden egyéb körülmény fenyegető volt rám nézve és ha Heller kicsinálásával is kudarcot vallok, akkor Lombar is felkerül az ellenségeim listájára.

Ráadásul a lábam sem gyógyult be. Sebes lábbal beletaposni a kecskepiszokba nem éppen a legmegfelelőbb módja a gyógyításnak. A sebek elfertőződtek.

Elvitettem magam a kórházba. Bildirjin nővér, harmadik feleségem pillantásra sem méltatott, ahogy ott várakoztam az előcsarnokban. Beleuntam a várakozásba. Prahdot éppen műtét utáni kézmosás közben találtam.

– Az ingyenklinika mára már bezárt – mondta.

– Hé, várjon egy percet – mondtam. – Meghalhatok vérfertőzésben. Még bakancsot sem tudok húzni.

– Legalább senkit nem tud rugdosni – felelte. És már ment is volna ki a mosdóból.

Elálltam az útját. – Nem kezelhet engem ilyen hanyagul.

– Sehogyan sem kezelem magát, Gris tiszt úr. Tartozik nekem a fizetésem folyósításának elrendelésével. Nem intézkedett arról a pénzről, ami a gyakori járványok felszámolásához kell. És nem fizette ki a kaffarahot azoknak a falvaknak, ahol a maga által megbecstelenített feleségek élnek. Azonkívül a bank is megtagadta a maga hozományának kifizetését. Ha rendbejön annyira, hogy elmenjen Isztambulba, és tisztázza a dolgait Mudur Zenginnel, valamint megtartja az ígéreteit, akkor talán szakítok időt arra, hogy szóba álljak magával.

– Hogy menjek el Isztambulba, ha lerohad a lábam? – kérdeztem.

– Lopjon egy pár mankót – felelte. – Kölcsönkapni úgysem fog senkitől. – Ezzel egyszerűen otthagyott.

NEM fogok elmenni Isztambulba, a Piaszter Bankba, hogy szembenézzek Mudur Zengin haragjával. Most, hogy a szerencse kicsúszott alólam, Mudur Zengin biztosan letartóztattatna, amiért besároztam valamelyik szőnyegét.

Hazafelé ezen tűnődtem. Teljesen logikusnak tűnt, hogy ha már megöltem Hellert és visszakerültem Rockecenter kegyeibe, akkor már el tudom intézni az ügyemet a Grabbe-Manhattannel. Ezen kell igyekeznem. Egyébként is kit érdekelnek azok a (bíííp) feleségek. És ki törődik azzal, hogy a csőcseléket járványok tizedelik.

A fürdőszobában Epson sót tettem gennyedző lábamra. Bíztam benne, hogy ez majd segít rajta.

Megszólalt a rádióm. RAHT!

– Megölte? – üvöltöttem.

– Pont ezt akarom mondani – felelte Raht.

– Akkor mondja!

– Ezen igyekszem. Akarja hallani a jelentést, vagy nem?

Visszafojtottam a dühömet. – Jelentsen!

– Így mindjárt más. Egy ügynök jelentésének pontosnak, nem kapkodónak és összefüggőnek kell lennie. Erre maga majdnem leszedi a fülemet. Nos, lássuk merre is voltam. Igen. Megérkeztem Termoliba, de egyetlen halászhajót sem találtam. Az összes alkalmas bárka kint volt a szerencsétlenség helyszínén. Így aztán felmentem Pescaráig, ami egy nagyobb város, és szereztem egy hajót.

– Pescara körülbelül százhúsz mérföldre van Palagruzától, ahol a gép lezuhant, így időbe telt, mire elértem oda. Az Adria meglehetősen viharos, magasak a hullámok.

– A repülőgép körülbelül száz láb mélységbe süllyedt. Az olasz haditengerészet egy vontatóval és egy daruval próbálta kiemelni a gépet a vízből. A gép alját sárga iszap és homok borítja, mivel fejjel lefelé fekszik a tengerfenéken.

– Egy ilyen repülőgép negyven vagy ötven tonnát is nyom, az odavitt daru viszont nem tudott ekkora súlyt felemelni.

– A királyi tiszt segített nekik. Az olaszok megpróbáltak valamiféle habot pumpálni a gépbe, de az annyira összeroncsolódott, hogy a hab egyszerűen feljött a felszínre. Ekkor a királyi tiszt lemerült könnyűbúvár-felszereléssel és elkezdték felhozni a holttesteket.

– Tudta, hogy rengeteg gyerek utazott ezen a gépen? Na mindegy, szóval még egy hajót oda kellett hívni, hogy elvigye a halottakat. Volt ott egy pap, aki minden egyes alkalommal keresztet rajzolt a levegőbe, mikor egy holttestet a felszínre hozták. Harmincötöt számoltam meg. A légitársaság emberei azt mondták, hogy a személyzet tagjaival együtt negyvenkilencen voltak a fedélzeten. Csakhogy a szerencsétlenségkor felszakadt a repülőgép oldala, így a számításuk szerint tizennégy holttest elsodródott a roncstól. Sokáig keresték őket, de egyet sem találtak közülük.

– A királyi tiszt helikopterekkel kutatta át a tengert és a partszakaszokat, de csak valami roncsdarabot talált. Úgyhogy újra lemerült, és nekilátott felhozni az utastérben lévő kézipoggyászokat. Talált néhány sálat, melyekről azt mondta, hogy a nő vehette őket a római reptéren. Azt hiszem ekkor kezdte igazán elhinni, hogy a nő tényleg a repülőgép fedélzetén volt. Kezdett összeroppanni.

– Végül a haditengerészet hozott valami vágószerszámot Tarantóból és fölvágták a csomagteret, ahol megtalálták a nő bőröndjét. A királyi tiszt ezután mintha már nem akart volna tovább kutatni.

– A hatóságok megpróbálják kideríteni a lezuhanás okát. A fekete doboz eltűnt…

– (Bíííp) meg Raht – mordultam rá. – Megölte vagy sem?

– Most már tudom, hogy miért kellett szenvednie és meghalnia szegény Terbnek. A hely nyüzsgött az olasz haditengerészektől. Ha tüzeltem volna, százhúsz mérföldet kellett volna megtennem a tengeren egy lassú hajóval, járőrmotorosokkal a sarkamban. Ha ilyen feladatot ad, akkor olyan félreeső helyen kell találkoznom az illetővel, ahol senki nem lehet szemtanú és könnyen el tudok menekülni a helyszínről.

– Szóval nem ölte meg?

– Még nem. Most csak jelentettem magának.

Tudtam, hogy határozottabb parancsokat kell kiadnom. – Hol van most?

– Elment. Ezért jelentek most magának.

– Raht, ha nem végzi el ezt a feladatot, magának vége. Saját kezűleg fogom megölni magát! Elszalasztotta a lehetőséget!

– Nem volt rá lehetőség! – csattant fel Raht.

– Megöli vagy sem?

– Persze hogy megölöm. Azt hiszem, hogy elindult vissza New Yorkba, én pedig a nyomába eredek. Ahogy egyedül találom valahol, végzek vele. De segítségre van szükségem.

– Mifélére? – kérdeztem gyanakodva.

– Miután visszaér New Yorkba ismét megjelenik a maga képernyőjén, igaz?

– Így van – mondtam.

– Az első alkalommal ahogy meglátja, szólnia kell nekem. És tájékoztatnia kell róla, hogy merre jár az illető. Csak néhány percre van szükségem egy elhagyatottabb helyen. Én lövök, ő meghal. És el tudok menekülni.

Késlekedés, késlekedés. Nem várhatok tovább. De a dolog ígéretes volt. – Segítek magának – mondtam.

Szétkapcsolt.

Egy kicsit felvidultam. Jónéhányszor megpróbáltam már elkapni Krak grófnőt és mindannyiszor kudarcot vallottam. De most már a foglyom, és akár meg is ölhetem néhány gázkapszulával.

Úgy döntöttem, ugyanígy lesz Hellerrel. Még ő sem élheti túl, ha a nyomában járó merénylő a jól megtervezett rejtekhelyről elsüti a végzetes lövést.

5. fejezet

Nem lehettem benne teljesen biztos, hogy Heller tényleg visszament New Yorkba. Raht egy szót sem szólt arról, hogy Heller felszállt volna valamelyik New York-i gépre. Akár ide Törökországba is elindulhatott, gondoltam.

Idegesen azon tűnődtem, hogy mivel tudnám megelőzni a katasztrófát.

Kimentem és leellenőriztem a riasztócsengőt a kapunál. Musef és Torgut éberek voltak, készen arra, hogy lelőjenek bármilyen betolakodót.

Titkos szobámban leteszteltem a padlólapot, melyet ha lábbal lenyomtam, általános riadót jelzett a hangárban és a bázis teljes személyzete csatasorba rendeződött. A szerkezet jól működött.

Megnéztem Krak képernyőjét. Éppen egy adag űrételt evett és az A Voltár Államszövetség Törvényeinek Egységes Teljes Összefoglalásából a „Királyi nyilatkozatok” című kötetet olvasta. Tudtam, hogy a két hamisított királyi dokumentumon gondolkodik, melyeket a nyakába varrtam. De nem számít, gondoltam, ha megpróbálná bemutatni őket, azonnal kivégeznék.

Azt gondoltam, mégiscsak jobban tenném, ha megnézném, hogy biztosan be van-e zárva a cellája ajtaja. Lementem a hangárba, végig az alagúton, egészen az elkülönítő cellákig. Messziről megnéztem a cella külső ajtaját.

Ha Heller még be is jutna ide, soha nem gyanítaná, hogy fogva tartom Krakot. Be sem írták a nő nevét a nyilvántartásba.

Azon tűnődtem, hagytam-e magam körül valami nyomravezető jelet.

Stabb kapitányba botlottam. – Már nagyon várjuk azokat a bankrablásokat – mondta. – Ha Európában csináljuk vagy Afrikában, akkor használhatjuk a vonalugrót, ha azonban át akar menni Amerikába, akkor inkább a vontatót kéne használnunk. Ma megnéztük a víz– és a levegő tartályait. Annyi üzemanyag van benne, hogy abból hússzor elmehetnénk a tizenötödik pokolba és vissza.

– Ha felszállunk a Vontató Eggyel – mondtam – az orgyilkos pilóták két repülőágyúval fogják elállni az utunkat.

– Nem nyúlnak hozzánk, hacsak nem próbáljuk meg elhagyni a bolygót. Erről jut eszembe, maga is megkapja a részét a pénztárcákból. Itt vannak.

Követtem a kapitányt a kőfalú körletbe. Döbbenten láttam, hogy az asztalon szétszórva hevernek az utasok és a személyzet értékei. Bizonyítékok!

Voltak ott karórák, gyűrűk, utazási csekkek, pénz és személyi igazolványok!

– Ördögök – mondtam. – Ne hagyják így szerteszét ezeket a holmikat. Ezek kapcsolatba hozhatnak minket a szerencsétlenséggel!

– Csak arra vártunk, hogy lejöjjön ide. Ki fogjuk feszíteni a köveket a gyűrűkből, beolvasztjuk az aranyat…

– És eldobják a karórákat – mondtam.

A kapitány megvonta a vállát.

– És ne próbálják meg aláírni azokat az utazási csekkeket – figyelmeztettem.

Összehúzta a szemöldökét.

Folytattam volna, a szemem azonban megakadt valamin.

Krak erszénye!

Pont arról beszéltem, hogy ne hagyjuk szerteszét a bizonyítékokat! Felkaptam.

– Ide, ide – szólt Stabb. – Azt nem viheti el. Rengeteg pénz van benne.

– Ha az a királyi tiszt idejön és ezt itt találja, akkor szitává lő mindannyiunkat!

– Ide fog jönni?

– Lehet.

– Szerintem inkább ő fog kinyiffanni.

Így szóltam – Ez akár ebben a percben is megtörténhet.

– És akkor mi van? Miért aggódik?

– Idejöhet legelőször.

– Ohó! – mondta Stabb kapitány. – Ebben az esetben utasítom az embereimet, hogy legyen náluk fegyver még akkor is, ha a hangárban tartózkodnak. Nincs miért aggódnia, Gris tiszt úr. Ahogy meglátjuk lelőjük. Rendben?

Némileg megnyugodtam.

Lemondtam a zsákmányból rám eső részről valamint a pénzről, és így beleegyeztek a bizonyíték megsemmisítésébe és hagyták hogy elvigyem Krak pénztárcáját.

Visszatérve a szobámba átkutattam az erszényt.

A SQUEEZA-HITELKÁRTYÁM!

A rengeteg bonyodalom után, amit ez a kártya nekem okozott, most végre visszakaptam.

Ez órákra felvidított.

Jelként értékeltem a dolgot, a jószerencse előhírnökeként. Úgy tűnt a számomra, mintha a dolgok tényleg kezdtek volna a helyükre billenni.

6. fejezet

Mikor az idegeim túlfeszített drótok módjára már tényleg szét akartak pattanni, működni kezdett Heller képernyője.

Micsoda megkönnyebbülés!

Épp akkor szállt ki egy Pan Am gépből a John F. Kennedy reptéren New Yorkban. Nagyon korán volt még odaát.

Heller lassan lépkedett. Az útlevél-ellenőrzésnél kétszer kellett szólni neki, hogy adja át az útlevelét. A vámnál magának a rezzenéstelen arcú vámtisztnek kellett kinyitnia Heller csomagját.

Heller kiballagott a várócsarnokból. A hangosbeszélő a nevét mondta, mire ő az pulthoz lépett.

Ott várta a sofőrje.

– Berakta a csomagot? – kérdezte Heller.

– Igen uram – felelte a sofőr. – A Porsche itt áll a parkolóban.

Heller a zsebébe nyúlt és előhúzott egy bankjegyet. Odaadta a sofőrnek. – Jobb lenne, ha áttenné egy taxi csomagtartójába. Nem megyek haza.

– Uram, nem szeretnék beleszólni, de okos dolognak tartja ezt? Mindannyian azt gondoljuk, hogy ön sokkal jobban érezné magát családias környezetben.

– Pont ez a baj – mondta Heller fakó hangon. – Túlságosan családias.

– Uram, Mr. Epstein azt mondta…

– Tudom, felhívtam a repülőgépről, nem sokkal azután, hogy önnel beszéltem. Tudom, hogy mindannyian kedvesek akarnak lenni. De én most egyedül szeretnék maradni egy darabig és megpróbálni túltenni magam a dolgon.

A szerencsém kitartott! Pontosan erre volt szükségem!

Kapkodva hívtam Rahtot. – Hol van most?

– Körülbelül egy óra múlva a J.F.K reptéren leszek. Egy TWA-járattal jövök Rómából, Brüsszelen keresztül. – Hallottam a háttérben a repülőgép hajtóműveinek zúgását.

– Egyedül akar lenni. Azonnal hívjon fel, ha leszállt.

– Hívom – mondta Raht. Szétkapcsolt.

Ismét Heller felé fordult a figyelmem. Követte a sofőrt keresztül a parkolón. Ott állt a Porsche.

A macska!

Ott ült az ablakban.

A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, mire a macska Heller mellkasára ugrott. Heller megsimogatta az állatot és felültette a vállára.

– Legalább nem lesz egyedül – mondta a sofőr. – Csak lődörgött a házban. A macska eledelét és a holmiját betettem ide hátra, ahogy kérte.

Heller beült a kocsiba, fogta a kulcsokat és beindította a motort. A sofőr tisztelgett, Heller pedig elhajtott.

– Na, te macska – mondta Heller. – Azt hiszem meg kell szoknunk hogy elment. – Elcsuklott a hangja. A képernyőm elhomályosodott.

Ó, ez ideális. Heller egyáltalán nem lesz éber! A tetejére lassan és ügyetlenül vezetett. Jobban sikerült a tervem, mint ahogyan arra számítottam. Várakozáson felül sikerült összeroppantanom. Heller mostantól kezdve kacsa a puskacső előtt, gondoltam.

Észak felé autózott a Van Wyck gyorsforgalmi úton. Egyenlőre még nem tudtam, hogy hova megy.

Elhaladt a lehajtóág mellett, amely bevitte volna New Yorkba. Egyenesen továbbautózott.

Elérte a Whitestone gyorsforgalmi utat, majd hamarosan átkelt a Bronx Whitestone hídon. Tovább folytatta az útját észak felé a Hutchinson River főúton. A hatos kijáratnál rákanyarodott a New England autóútra.

Hirtelen megértettem. Nem akartam elhinni, hogy ekkora szerencsém van! A connecticuti fogadó felé autózott! Biztos voltam benne!

Vak öregasszonyok és helyettes seriffek ellenére oda fogom irányítani Rahtot, gondoltam.

Meg tudom csinálni.

Magam elé rántottam egy térképet. A hely csupán körülbelül negyvenöt mérföldre lehetett a J.F.K. reptértől.

Heller lekanyarodott a gyorsforgalmi útról és keresztülhajtott egy városon. Ment egy darabig a főúton, majd lehajtott róla, rá az ösvényre. Elérte az elhagyatott szervizműhelyt. Az öreg hölgy kilépett a házból.

– Hol hagyta ma a kedvesét? – kérdezte.

Heller nem tudott válaszolni. A képernyőm elhomályosodott.

Kiállt a garázsból a terepjáróval és beállt a helyére a Porschéval. Átrakta a csomagjait és elhajtott.

Már korábban rájöttem, hogy ez az öreg autóút, melyet már rég benőtt a gaz, ugyanaz, amely mellé a fogadót építették. És tényleg, Heller bokrok és fák között hajtott keresztül, majd elérte a patakot a leszakadt fahíddal. Négykerékhajtásra kapcsolta a terepjárót, áthajtott a patakmedren, felkapaszkodott a patak partjára és hamarosan fékezett a hatalmas juharfák alatt.

Kinyitotta az ajtót, bevitte a csomagját, majd rá cseppet sem jellemző lassú mozdulatokkal nekilátott kitakarítani az egyik régi hálószobát, hogy ismét használni lehessen.

Megszólalt a rádióm. – Megjöttem – mondta Raht.

– Ó, micsoda szerencséje van – mondtam. – Figyeljen jól. – Majd pontos utasításokat adtam neki arra vonatkozóan, hogy hogyan béreljen autót és hogy hova menjen. – És mikor meglátja az elhagyatott szervizműhelyt, hagyja ott a kocsit és gyalog menjen tovább. Az öreg hölgy ki fog jönni. Puskával fogadja a betolakodókat. Lője le. Aztán menjen tovább. – Elmagyaráztam neki, hogy merre találja a fogadót. – Miután átkelt a patakon, bújjon el a bokrok közé és hívja ki az emberünket. Biztosan ki fog jönni az ajtóba, mivel azt fogja gondolni, hogy az egyik helyettes seriff keresi. Mikor kijön, lője le.

– Megértettem – mondta Raht. – Van még valami. Azt akarom, hogy pontosan megfogalmazott közvetlen parancsot adjon arra, hogy öljek meg egy nevén nevezett királyi tisztet. Vettem egy kismagnót itt a reptéren. Ha ez a dolog valaha bíróság elé kerül, akkor a dolog a maga felelőssége lesz.

Majdnem felnevettem. A parancs Lombar Histtől érkezett. Ő irányítja az egész Voltárt, magát a császárt is beleértve. Így szóltam. – Én Gris tiszt utasítom magát Raht ügynököt, hogy ölje meg Jettero Hellert, a Flotta tízes fokozatú harcmérnökét. – Hozzátettem az időt és a dátumot.

– És még valami – mondta Raht. – Ha ezt megcsinálom, ad nekem tízezer dollárt készpénzben. Nem szerelemből csinálom ezt a szakmát. Csökkentett járadékkal és fizetéssel dolgoztat már hónapok óta. Meg akarom kapni a jussomat.

Majdnem felnevettem. Nekem megért tízezret, hogy lelőjem a következő alkalommal, mikor összetalálkozok vele. – Hát persze – mondtam. – Mondok valamit. Fölemelem húszezerre. Mit szól hozzá?

Csend támadt a vonal túlsó végén. Aztán jött az izgatott válasz. – Áll az alku! De nem fogok autót bérelni. Először bemegyek a városba ahol lopok egyet és szerzek egy hangtompítós fegyvert. Ez csak egy órával fogja kitolni az időzítésemet. Nagyon biztosra akarok menni. Rendben?

– Remélem talál nagy kaliberű fegyvert – mondtam.

– Találni fogok. Szép nap ez a mai, Gris tiszt úr.

Szétkapcsolt.

Összedörzsöltem a két tenyeremet.

Hellernek vége!

Ezt ÉLVEZNI fogom!

7. fejezet

Heller a connecticuti régi szeszcsempészfogadó rozoga nappalijában üldögélt. Az ajtó nyitva volt, de csak kevés fény szűrődött be rajta.

Egy zsebkendőt tartott a kezében, melybe bele volt hímezve egy K betű. Lehajtotta a fejét. Biztosan nagyon rosszul érezte magát.

A macska mintha megérezte volna Heller szomorúságát. Csak ült a padlón és Hellert figyelte.

Eltelt két óra és Heller még mindig nem mozdult.

Megszólalt a rádióm. Raht eltompított hangját hallottam. – A patak túloldalán vagyok. Látom a fogadót.

– Legyen nagyon halk – mondtam. – Jó a füle. A nappaliban ül, az ajtó nyitva van. Milyen fegyvert szerzett?

– Sako Safari. 300-as Winchester Magnum. A lövedék háromezer-kétszáz láb per szekundum kezdősebességgel hagyja el a csövet és több mint másfél tonna a becsapódási energiája.

– Nagyszerű – mondtam. – Ez leröpíti a fejét.

– Le. És hogy biztosra menjek, különleges robbanó lövedékeket szereztem hozzá. A puska hangtompítós.

– Elkapta a vak öregasszonyt?

– Jól elláttam a baját – felelte. – Becsületére mondta azt a húszezret, igaz?

– Igaz – feleltem. – Na idehallgasson, induljon el a ház körül, míg be nem lát a nyitott ajtón és kapja el. Egy lövéssel lője le.

– Világos. Figyelje és azonnal szóljon ha az emberünk meghal, vagy meglát valamit.

– Szólni fogok – mondtam.

Feszülten figyeltem a képernyőt. Heller még mindig ugyanott ült. Tökéletes célpont volt.

Percek teltek el. Aztán a rádióm ismét megszólalt. Raht hangja már csak egy alig hallható suttogás volt. – Egy bokor alatt vagyok körülbelül huszonöt jardra a háztól. De nem látok be az ajtón. Fák vannak az utamban. Jó az ha kihívom a házból és a tornácon lövöm le? Abban a pillanatban, hogy meglátom a fejét, tüzelek.

– Csinálja – mondtam türelmetlenül.

Feszülten figyeltem a képernyőmet.

Aztán halk hangot hallottam a képernyő hangszórójából: – Hé, fehér mérnök! – Nagyon jó. Heller azt gondolja, hogy az egyik helyettes seriff keresi.

Heller feje felemelkedett. A nyitott ajtó felé pillantott.

A kiáltás megismétlődött: – Fehér mérnök!

Heller a zsebébe dugta a zsebkendőt. Hátranyúlt a derekához és előhúzta .45-ös Llama automatát. Egész addig nem tűnt fel, hogy fegyver van nála, vagy hogy gyanakszik.

Felállt.

Az ajtóhoz lépett.

Semmit sem látott, így kilépett a tornácra.

BLAM!

Egy robbanólövedék vágódott a kőbe tőle balra.

Raht elhibázta!

Heller letérdelt. A bokrot figyelte.

Felemelte a .45-ösét és célzás nélkül tüzelt!

Fájdalmas kiáltás hallatszott.

Aztán ismét lövés dördült a bokorból.

BLAM!

Eltűnt a kép a képernyőmről!

Aztán egy fémes hang. A pisztoly ráesett a kőre. Aztán az elterülő test puffanása.

BLAM!

A hangszóróm elnémult.

Ott ültem egy hátborzongató percig.

Nem volt kép.

Nem volt hang.

Csak lassan jutott el az agyamig, hogy Hellert a halántékán érte a lövés, ami tönkretette a víziópoloskát. Aztán leejtette a pisztolyát és ő maga is elterült. És Raht semmit nem bízva a véletlenre ismét tüzelt, fejen lőtte Hellert és így szétroncsolta az audiopoloskát is.

Rettentő nyugodtan ültem a képernyő előtt.

Nem akartam elhinni, hogy ekkora szerencsém van.

HELLER MEGHALT!

8. fejezet

Ott ültem kábultan.

Hosszú hónapokon keresztül a poklok poklává tette az életemet.

És most vége.

Arra számítottam, hogy ujjongani fogok. Ehelyett valamifajta bénultság kerített hatalmába.

Átcikázott az agyamon a gondolat, hogy eljöhet a szelleme hogy kísértsen.

Kivertem a fejemből. A pszichológusok és a pszichiáterek mindannyian egyetértenek abban, hogy az embernek nincs lelke. Az emberek egyszerűen csak állatok. Nagy halom sejt. Nincs élet a halál után. Hála az isteneknek érte. Ez némi biztonságot adott.

Talán ha másokkal is megosztom ezt a hírt, akkor a várva várt öröm is elérkezik.

Felálltam gennyes és fájó lábamra. Magamhoz vettem a rádiót és végigbicegtem a folyosón egészen a hangárig. Megtaláltam Stabbot.

– Jó hírem van a maga számára – mondtam. – A királyi tisztet éppen most intézték el. Meghalt!

Stabb malacszeme felvillant. – Nem mondja komolyan!

– Ez tény – mondtam. – Szétlőtték a fejét.

Stabb vakkantva felnevetett. Összecsődítette az embereit. Elmondta nekik a hírt, amin mindannyian jót derültek.

– Ó, istenek – mondta Stabb – minden egyes átkozott flottatiszttel ez kéne hogy történjen! Adnék nekik az arrogáns modorukért. Hogyan tudja egy tisztességes kalóz elvégezni a munkáját, ha ilyen (bíííp) veszik körül? Szóval meghalt? Nos, akkor térjünk rá a bankrablásokra, mert úgy látom, hogy magának már kiment a fejéből.

Megszólalt a rádióm. – Gris tiszt úr! Sikerült elállítanom a vérzést. Eltalálta a lábamat. Rossz állapotban vagyok, Gris tiszt úr. Nem tudok járni. Ki kell, hogy mentsen innen.

– Ó, azt hiszem ezt maga is el tudja intézni. Más dolgunk is van, mint hogy helyrehozzuk a maga ügyetlenségét.

– Gris tiszt úr – folytatta Raht. – Nem hiszem, hogy megértett. Mikor kötszerek után kutattam, lenéztem egy járatba és mindenféle műszereket találtam odalent. Az istenek szerelmére jöjjenek ide a vontatóval, mielőtt elkövetjük a törvénysértések legdurvábbikát. Voltár feliratokkal vannak teleirkálva ezek a ládák.

– Hát akkor gyújtsa fel az épületet – mondtam. – Égesse fel az egészet és jöjjön el onnan, ahogy tud.

– Nem hiszem, hogy a gyémántok elégnének.

Stabb felkapta a fejét. – Gyémántok? – kérdezte.

Én is hirtelen éber lettem. – Mennyi gyémánt van ott? – kérdeztem.

– Nem tudom elvinni innen a gyémántokat. A tornácig jutottam velük, de már egy lépést sem tudok tenni. Szétszóródtak a lépcsőn.

Stabbra néztem, aki visszanézett rám. Egyszerre bólintottunk.

– Abban a pillanatban, ahogy itt besötétedik – mondtam – felszállunk a vontatóval. Maradjon ott ahol van és várjon meg minket. Mindent elintézünk. – Téged is Raht, tettem hozzá magamban.

Délután 5:00 volt helyi idő szerint. 8:00-kor tudunk felszállni, mikor már tényleg besötétedett. Követjük az éjszakai sötétséget a földfelszínen, majd leszállunk Connecticutban.

– Megpróbálok kitartani még öt órán keresztül – mondta Raht elhaló fájdalmas hangon. – Ígérje meg hogy nem hagynak itt, ha elájulnék és nem válaszolnék.

– Ne aggódjon – mondtam. – Hamarosan úton leszünk!

Stabb emberei összegyűltek hogy előkészítsék a Vontató Egyet a felszálláshoz.

Az alagút felé bicegtem.

Egy fekete egyenruhás orgyilkos pilóta vörös kesztyűs ujjával a vontatóra mutatott. – Azzal akar felszállni?

Szükségtelen kérdés volt. Antimancók nyüzsögtek a hajó körül.

– Ne feledkezzen meg arról – mondta az orgyilkos pilóta a hangár túloldalán álló két repülőágyúra mutatva – hogyha megpróbálják elhagyni ezt a bolygót, úgy szétlőjük magukat, hogy szétszóródnak a világegyetemben. Ez a parancsunk. Ez most is érvényben van. A helymeghatározó poloska ott van a hajójukon, így nem tudnak elszökni előlünk.

– Lassan a testtel – mondtam a fenyegető orgyilkos űrhajókat méregetve. – Nehogy az a bolond gondolatuk támadjon, hogy megpróbáljuk kicselezni magukat, miközben nem is forgatunk ilyesmit a fejünkben. Vigyázzanak ezekkel a micsodákkal.

– Maga nem az elöljárónk – mondta az orgyilkos pilóta. – Maga ügyeljen rá, hogy semmi olyasmit ne csináljanak, amitől nekünk „bolond gondolatunk” támadna. A maguk vontatója teljesen fegyvertelen. Egyetlen lövés valamelyik hajónkról és maguknak végük. Már hónapok óta nem gyilkoltunk. Ki vagyunk rá éhezve.

Ment, hogy riassza a három másik pilótát és készülődjenek a felszálláshoz.

Faht bej állta el az utamat. – Miben mesterkedik?

– Csak parancsokat hajtok végre – feleltem.

Faht bej az orgyilkos hajókra nézett. A négy pilóta már megbeszélést tartott a hajók alatt. – Ha okot találnak arra, hogy végezzenek magával, mit csináljak Forrest Closure-ral? Nem tarthatja örökre itt a Grabbe-Manhattan egyik alkalmazottját.

– Ki ne merje engedni, míg vissza nem érek! – mondtam hirtelen támadt rémülettel. – Sikerült mostanra az egész ügyet megoldanom, úgyhogy nehogy elszúrja nekem.

– MAGA mondja NEKEM hogy ne szúrjam el? – kérdezte. – Gris tiszt úr, ha a legcsekélyebb indokom lenne arra, hogy tiszti gyűlést hívjak össze a maga ügyében, azonnal megtenném.

– Megbánná – mondtam. – Nagy hasznára vagyok ennek a bázisnak. Nem sokkal ezelőtt távolítottam el a helyéről a Korona vizsgálóját, aki ki akarta végeztetni mindannyiukat!

Faht bej otthagyott.

A szobámba mentem.

Istenek, hogy fájt a lábam.

Lehet, hogy elüszkösödik. Vagy merevgörcsöm lesz. Kísérletképpen megmozgattam az állkapcsomat. Egyenlőre még lazán mozgott. Felhúztam a fekete síruhát.

Musef és Torgut jelent meg az ajtóban. – Van valami utasítás? – kérdezte Musef.

Hirtelen rájöttem, hogy velük is megoszthatom a jó hírt. – Emlékeznek arra a DEA-emberre, akivel tavaly ősszel verekedtek? – kérdeztem. – Meghalt.

Úgy ragyogott az ábráztuk, mint a telihold. Egymás nyakába estek és körtáncot kezdtek járni. A táncospár hétszáz fonttal dübörgött a padlón. A kurjongatásaiktól majd’ beszakadt a dobhártyám.

Utancot az ajtóhoz csalta a lárma. Riadtan látta, hogy felcsatolom a fegyvereimet.

Odarohant hozzám és átkarolta a nyakamat. – Ó gazdám. Veszély leselkedik rád.

– Semmiség – mondtam.

Kedvesen megcsókolt. – Ó gazdám, belehalnék ha bármi történne veled. Térj vissza épségben!

Ettől meghatódtam.

Végül magamra hagytak. Maradt egy megoldatlan kérdés. Még indulás előtt megöljem Krak grófnőt, vagy majd hazatérés után?

Volt még egy kis időm. Két darab mérgesgáz-gránátom volt. Nem volt más dolgom, mint felsétálni a hegyre, és a szila mögé bújtatott szellőzőaknába bedobni az egyik gránátot, vagy mind a kettőt.

Csak egyetlen egy baj volt ezzel a dologgal. Még a gondolatát sem bírtam annak, hogy sebes lábbal járkáljak a hegyoldal durva kövein.

A szobámba mentem és a nő képernyőjére néztem. Nem volt rajta kép. Bizonyára elvesztette az időérzékét és aludt. Rossz érzés vett erőt rajtam. Mi lesz, ha miközben távol vagyok, a nő kiszabadul: visszajövök a bázisra és itt találom ahogy arra vár, hogy beletaposhasson a padlóba.

Felkaptam egy mérgesgáz-gránátot. Kibicegtem az udvarra. Rettenetesen sajgott a lábam. Nem hittem, hogy fel tudok mászni a hegyre.

Ahmed az autóban ült és Terssel beszélgetett. Intettem Ahmednek, hogy jöjjön oda hozzám.

– Ide figyelj, Ahmed – mondtam. – Van ott fenn a hegyen egy szürke szikla. Közvetlenül a szikla mögött találsz egy járatot. Egy borz lakik benne. A neszezése zavarja az álmomat. Itt van egy gázgránát. Kihúzod belőle a szeget és bedobod a járatba. Megcsinálod ezt nekem?

– Persze – felelte.

Elvette a gránátot és elrohant vele.

Kimentem az udvar közepére, ahonnan figyelemmel kísérhettem Ahmedet.

Ahmed kiment a műútra, majd felvágtatott a hegyre. A szürke sziklához lépett és rámutatott, majd lenézett az udvarra, ahol álltam. Bólintottam.

Láttam ahogy kihúzza a szeget.

Kinyújtotta a kezét és beledobta a mérgesgáz-gránátot a szellőzőjáratba, aztán eliszkolt.

A gránát azonnal felrobbant. Fehér permet szállt az ég felé.

Ahmed leért a hegyről.

– Köszönöm – mondtam hevesen.

Visszamentem a titkos szobámba.

Krak képernyője sötét volt.

Vártam a diadalmámort.

De nem jött.

Fennhangon jó hangosan így kiáltottam. – KRAK GRÓFNŐ, HALOTT VAGY!

Nekivágtam a képernyőt a falnak. Összetört. Végre nem volt már rá szükségem. Az üvegszilánkokra néztem, melyek szétszóródtak a padlón. Odaléptem a képernyő roncsához és rátapostam a hangszóróra.

Ettől megfájdult a lábam.

Elöntötte az agyamat a düh. Még halálában is képes fájdalmat okozni nekem!

Még jobban rátapostam.

Még jobban fájt.

Mindkét lábammal ráugrottam.

Észrevettem hogy már jajgatok.

Nem érdekelt. Én vagyok a győztes, nem igaz?

Azon kaptam magam, hogy köhögök és ég a torkom. Ez sem számított. Ő az akit elgázosítottak, nem én!

Összeszedtem magam. Csinálnom kell valamit, ami eltereli a figyelmemet.

Egyébként is, el kellett még intéznem néhány dolgot. A nőnek befellegzett!

További terveket szőttem. Felszedjük a gyémántokat és a többi holmit Connecticutban. Aztán leugrunk Ochokeechokee-ba, Floridába és lebombázzuk a spóraüzemet. Aztán átröppenünk Detroitba és eltöröljük a föld színéről a Chrystert. És ezután, a levegőbe röpítjük az Empire State Buildinget.

Aztán meg fogom keresni Peeksnoopot, a Nemzetbiztonsági Hivatalnál és kapcsolatba lépek Buryvel vagy Rockecenterrel, aztán elmondom nekik, hogy az üzemanyagos fickó a próbálkozásaival együtt többé már nem jelent fenyegetést rájuk nézve, és így visszakerülök Bury és Rockecenter kegyeibe. Aztán végül megmondom Fekete Pofának, hogy bontsa fel a jelzálogszerződést.

Aztán hazamegyek, hogy az Apparátus főnökeként dicsőségesen uralkodjak.

Magabiztosan lementem a hangár lőszerraktárába, hogy fegyvereket és robbanószereket vegyek magamhoz. Úgy terveztem, hogy jó nagy durranással fejezem be életem azon szakaszát, amit a földön töltöttem!