ÖTVENHARMADIK RÉSZ

1. fejezet

Rettenetes, álmatlan éjszakám volt. Forogtam, dobáltam magam és káromkodtam. Újra és újra kezem közé kaparintottam azt a (bíííp) gyereket. Úgy szorítottam ki belőle a szuszt, mintha csak egy marék gyurmát nyomtam volna szét a kezemben.

De már késő volt. Már nem emelhettem kezet arra a (bíííp)!

Karikás szemmel és beesett arccal keltem fel. Előző este marihuánára volt szükségem ahhoz – szó sem lehetett alkoholról – hogy teljesíteni tudjak. Sokat segített a mennyezetre szerelt tükör, mivel így folyamatosan figyelni tudtam, nem ólálkodik-e az ágyam körül egy homokos, miközben én ott fekszem anyaszült meztelenül. Ahogy az agyamat átjárta a marihuána bágyadt füstje, valahogy sikerült kielégítenem a lányokat. Én magam nem sok mindent éreztem. A „szex élvezete” meglehetősen távolivá vált a számomra ezekben a napokban.

Az egyetlen örömteli dolog az volt ezen a reggelen, hogy nem gyötört a fejfájás. De ahogy az előző este elszívott fű kitisztult a fejemből, rettenetes rémület szorította össze a gyomromat.

Reszkető kézzel megtömtem a pipát, és legalább fél tucatszor leszippantottam a füstöt. Ahelyett hogy megnyugtatott volna, csak fokozta a pánikhangulatomat.

Rettenetes fél óra következett és csak ezután tudtam megállítani a kezem reszketését, majd főztem egy erős kávét. Megittam. A kezem ettől még erősebben reszketetett.

Csilingelő hang döfött a lelkembe. – Hello, Inky. Csak beugrottam iskolába menet. Ember, megtanultam ám hogy hogyan kell (bíííp)!

Ott állt összegumizott hajjal, lapos sarkú cipőben és bokazokniban. Mikiegeres karórájára pillantott. – Csak néhány percem van, de azért tarthatok egy bemutatót.

– Nem tudtam hogy „Whopper” a családneved – mondtam idiótán. – Szívem szerint valami olyasmit mondtam volna neki, hogy „Jól elintéztél te mocskos zsaroló (bíííp)!” De óvatosnak kellett lennem.

– Ó, igen – felelte. – A szüleim nagyon híresek voltak. De nem szeretnék a családnevemmel felvágni, még azt képzelnék hogy beképzelt vagyok. Folyamatosan rohangáltak a keleti partról a nyugatira és vissza, a különböző maffiák megbízásából. Ők voltak a legfrankóbb bérgyilkos-pár a szakmában, míg Kaliforniában gázkamrába nem küldték őket a kormányzó meggyilkolása miatt. Igazán méltók voltak a nevükre. És most, hogy hivatalosan is bemutatkoztunk, mit szólna hozzá, ha hanyatt feküdne és hagyná, hogy megmutassam magának ezt az új izmocskát. Kezdd a sarkaddal. Aztán tedd a lábadat a fickó… ide, mindjárt levetem a cipőmet és a zoknimat.

– Teenie, az istenek szerelmére, nagyon ideges vagyok és rosszkedvű. Jobban tennéd ha iskolába mennél, Teenie. – Legszívesebben azonban azt mondtam volna hogy „Jól elintéztél te mocskos zsaroló (bíííp)!”

– Ó, nem szabadul meg tőlem ilyen egyszerűen. Korán van még. Itt van, kapjon be egy rágógumit. Néha enyhíti a feszültséget. Olyan ez mint egy pótszer, ami helyettesíti a fiúknak azt, hogy lerendezzem őket, ahogy a pszichológus nap mint nap kérni szokta tőlem. Tudja, elszalasztottam az alkalmat hogy az asszisztense legyek.

Rágtam a rágógumit. Műanyag íze volt.

– Ha már elég nyúlós, nyomja ki a fogai között, aztán fújjon belőle lufit. Jézusom, ne így. Megesküdtem Pete-nek, Inky, hogy maga úgy viselkedik mintha nem civilizált helyen nőtt volna fel. – Ujjaival beleturkált a számba, majd rám parancsolt hogy fújjak. A lufi most jó nagyra sikerült.

Aztán hirtelen szétpukkadt.

Rágógumicsíkok ragadtak az arcomra.

A lány vidáman felnevetett.

– El fogsz késni az iskolából, Teenie – mondtam. Valójában azt szerettem volna mondani neki, hogy „Rászedtél te rohadt zsaroló (bíííp), és a fél életemet odaadnám – ami már nem túl sok, és ezt is neked köszönhetem – ha megölhetnélek ott ahol most állsz.” De nem mondtam.

– Hát akkor megyek – mondta. – Ó, erről jut eszembe, azt kérdezte tőlem az egyik nap, hogy csináltam-e a kínai hapsikkal. Meg akarom nyugtatni magát, Inky. Elhiszi nekem ha azt mondom, hogy mind a hárman homokosok voltak? Ha tíz láb hosszú lenne a botjuk akkor sem érnének nőhöz. Egymásba gabalyodva találtam őket tegnap este, mire szóltam a Hong Kong-i kurvának, aki erre azt mondta, hogy „Igazán?” aztán ment hogy megnézze őket. Szóval nem vagyok veszélyben, Inky. Csak arra tartogatom magam hogy magával (bíííp). Köszike. – Ezzel elment.

A homokosok említése lövedékként fúródott bele rémült gyomrom kellős közepébe. Ott ültem mozdulatlanul.

Az ablakon beszűrődő tavaszi napsütés rácsos mintát rajzolt a padlóra.

Rácsok.

Crobe képernyője felvillant. Két másik pszichiáterrel tanácskozott éppen. Egy fiatal fiú, körülbelül tizenkét éves lehetett, leszíjazva feküdt egy műtőasztalon. Szemét tágra nyitotta a rémület. Száját gézbe tekert fakockával tömték be.

Az egyik pszichiáter így szólt. – Nem megyünk semmire. Nemcsak hogy továbbra is elutasítja a lopást, de még csatlakozni sem hajlandó egyetlen olyan bandához sem amelyik lopkodni jár. – A pszichiáter bekötött kezét babusgatta.

– Teljesen antiszociális – mondta a másik pszichiáter. – Deviáns. Egy kis okos tojás, aki nem ismeri fel a saját hasznát.

– Reménytelen – folytatta az első pszichiáter. A szülei ötéves korában küldték el hozzám először, és az elmúlt hét év alatt semmiféle fejlődésre nem volt hajlandó. Nem fog vásárolni kábítószereket a tanáraitól, valamint az ismételt elektrosokkok ellenére is elutasítja hogy neurotikus tüneteket mutasson.

– Soha nem fog sikerülni, kolléga – mondta a másik pszichiáter szomorúan rázva a fejét.

– Az azonban még véletlenül sem jut eszébe – folytatta az első pszichiáter – hogy megtagadja a beszédet! Ha kiveszem a szájából a tömedéket, üvöltözni kezd, hogy fél tőlünk.

– Mé’ nem ezzel kezdte? – kérdezte Crobe. – Ez a gonferencia má’ így is túl soká’ dartott.

– Nos, pontosan azzal kezdtem – mondta az elsőként szóló pszichiáter – hogy ez a rémület szindróma. Azért hoztam ide hogy ön megműthesse. Én nem tudom megoperálni. Felsértettem a kezemet, miközben a fiút vertem.

A fiú kétségbeesetten küzdött hogy kiszabaduljon a szíjak alól. Jobbra-balra dobálta magát, s közben szavakat próbált kipréselni betömött szájából.

A második pszichiáter így szólt – Csönd legyen – majd szakértő mozdulattal állon vágta a fiút. A fiúcska elernyedt.

Crobe intett, mire két nagy darab ápoló rohant hozzá. Az egyik injekciós tűket és gyógyszereket hozott, a másik pedig begurított egy elektrosokk-gépet.

A gyógyszereket hozó ápoló egy injekció teljes tartalmát belepumpálta a fiú vénájába. A másik felerősítette a készüléket a fiú fejének két oldalára.

Szikrák repültek a magasba és füst szállt fel az elektródák végéről.

A két pszichiáter mosolygott és Crobe felé bólintott.

Az első így szólt. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudja csinálni, pontosan úgy, ahogy azon a nőn megmutattam magának. Igazán egyszerű műtét: pusztán csak el kell vágni a nervus vagust – a bolygóideget.

– Az majd meggyógyítja. Soha többé nem fog félni semmitől. A vagotómia csodálatos kezelés – mondta a második pszichiáter.

Crobe szikét ragadott s felnyitotta a fiú hasát. Vér fröcskölt szanaszét. A körmével megkereste a kérdéses ideget. Fogott egy körömvágó ollót és kivágott egy darabot az idegből.

Az első pszichiáter elvette az idegszálat Crobe-tól és megnézte. – A nervus vagus, valóban – mondta. – De ezek alattomosak tudnak lenni. Képesek újranőni. Adja ide azt a fúrót.

Az első pszichiáter szakértő módon lyukat fúrt az eszméletlen fiú koponyájára. Benyúlt a lyukon a körömvágó ollóval és elmetszett valamit. – Ezzel elvágtam az ideget a nyúltvelő és a test között. Alaposnak kell lennünk.

A második pszichiáter így szólt. – Várjon egy percet. Előfordulhat, hogy ez is összekapcsolódik véletlenszerűen. Adja ide azt a szikét.

A fiú torkát vizsgálta. – Olvastam valahol hogy a bolygóideg a nyaki ütőér mellett halad el. Itt a jó alkalom hogy utánanézzek.

Bemetszést ejtett a fiú nyakán.

A szike minden bizonnyal megcsúszott. Levegő tört elő a vágásból piros hab kíséretében.

– Ó (bíííp) – mondta a második pszichiáter. – Alighanem elvétettem. De akkor is megtalálom. A szike ismét belevágott a fiúba.

A fiú nyakából előtörő vér összespriccelte őket.

– (Bíííp)! – kiáltotta a második pszichiáter. – Megyek és a maga számlájára írom a pácienst.

– Annyi baj legyen – felelte az első pszichiáter – A szülők már úgyis tönkrementek abba, hogy fizették a tiszteletdíjamat. Nincs veszteség, öreghaver.

– Köszönöm hogy megmutatták hogyan kell csinálni – mondta Crobe.

– Tartozik nekünk – szólt a második pszichiáter, miközben kollégájával együtt kisétált a műtőből. – Találkozzunk az ebédnél, Crobe, öreg cimbora.

Érthetetlen volt a számomra Crobe viselkedése. Olyan volt mint bármely más hétköznapi pszichiáter. Még a holttestet sem darabolt fel, hogy mint vérbeli sejtsebész felhasználja a tökéletes testrészeket.

Gondolataim visszaterelődtek Teenie-re. Épp egy másik változatban mesélte el a szülei történetét. Azt is kétkedve fogadtam amit a Hong Kong-i kurváról mondott, mintha az valami tiszteletben álló üzletasszony lett volna.

Várjunk egy percet. Ez a viselkedés nem teljesen ismeretlen. Egy pszichológiában járatos embernek, mint amilyen én is vagyok, rá kell jönnie a dolog nyitjára. Aztán leesett: Teenie kóros hazudozó!

NAGYSZERŰ ÖTLETEM TÁMADT!

Már tudtam hogyan keveredjek ki a slamasztikából.

Bezáratom a Bellevue-be.

Valamelyik pszichiáter, aki úgy tesz mintha kezelné a lány betegségét, elteszi láb alól!

A bíróságnak egy szava sem lehet!

Isteneim, nem csoda hogy engem tartottak az Apparátus Kiképzőiskola legtehetségesebb diákjának.

MEG TUDOM OLDANI A TEENIE JELENTETTE PROBLÉMÁT.

Nem csoda hogy hatalmas költségei ellenére használják a pszichiátriát itt a Földön. Micsoda istenáldása! Az ember bárkitől megszabadulhat akitől csak akar. Egyetlen tollvonás képes szétmarcangolni és megölni az illetőt.

Hellertől, Kraktól és most Teenie-től is megszabadulhatok. És mindezt a pszichiátria jótéteményének köszönhetem!

2. fejezet

Mire jók a civilizáció adományai ha nem arra, hogy használjuk őket?

A terv, ami elintézi Teenie-t, anélkül hogy bajba keverednék, alighogy megfogant az agyamban már útjára is indult.

Felhívtam a Rockecenter vállalatok hűséges és rendíthetetlen biztonsági főnökét. Így szóltam. – Itt Inkswitch. Szükségem lenne a Teenie Whoopperrel kapcsolatos akták kivonatára. Ő az a tizenéves lány, akit maga ledobott a lépcsőn. Egy bajkeverő.

– Ez már régi históriának számít – felelte. – De utánanézek a számítógépben, ha még benne vannak az adatok. Várjon egy percet… Igen, itt van. Nem bánja, ha összefoglalom a maga számára? Meglehetősen terjedelmes.

– Csak nyugodtan – feleltem.

– Sioux Fallsban született, Dél-Dakota államban, tizenöt évvel ezelőtt. A szülei az ide csatolt bírósági jelentések szerint valódi művészei voltak a bűnöző szakmának, Hazel és Shaker Wopper. Bejárták az egész Egyesült Államokat – számtalan letartóztatás megannyi városban. Megkímélem a felsorolástól.

– Még nem haltak meg?

– A irat szerint még nem. Még mindig dolgoznak Kanadában. Na mindegy, nem róluk kérdezett. Ezt a Teenie-t négy és tizenegy éves kora között maceráláshoz használták.

– Mi az a „macerálás?” – kérdeztem.

– Ágyba csalnak valakit egy nővel, fényképeket készítenek róla aktus közben, aztán megzsarolják. Ezek egy kicsit másképpen csinálták. Gyereket használtak. Összezárták egy hotelszobába valami fickóval. A lány rávette a fickót hogy hadd rendezze le, aztán mikor pont a legszaftosabb részhez érkeztek, a szülők vakukkal és fényképezőgépekkel felszerelkezve besétáltak a hotelszobába és megzsarolták a madarat. Épp most olvasom ezeket az eseteket. Rengetegszer tartóztatták le ez miatt.

– Körülbelül öt évvel ezelőtt New Yorkba jöttek. Itt aztán igazán dőlni kezdett a lé. Aztán olyasvalakibe futottak bele, akibe nem kellett volna – Hammer Twist legfelsőbb bírósági bíróba. A bíró csapdát állított nekik, azok meg belesétáltak. Mikor fényképezőgéppel a kézben beléptek a hotelszobába, a zsaruk már várták őket.

– Azt mondják, alkalmatlanság miatt elvették tőlük a fiatal Teenie-t és gyámság alá helyezték. A lány azóta nem látta a szüleit.

– A bíró gyámot nevezett ki mellé: valami öreg fickót, gondolom, mivel ez a jelentés itt azt írja hogy az illető meghalt alkoholizmusban. Ez három évvel ezelőtt történt. A lassú bírósági ügymenetnek köszönhetően azóta sem neveztek ki új gyámot. Van itt egy feljegyzés valami lelki problémáról.

– Aha! – mondtam mohón. – Folytassa!

– Csak ennyi az egész, nem több. Azt mondja, körülbelül hat hónappal ezelőtt kirúgták az iskolából. Az Octopus személyzetise részmunkaidőre javasolta, mint nehéz sorsút.

– Személyesen a nagyfőnök rúgta ki mikor rutinellenőrzést tartott a női alkalmazottak között. Hát ennyi adat van róla, hacsak nem kíváncsi a rengeteg (bíííp) kapcsolatos ügyre.

– Nem, ez éppen elegendő! – tiltakoztam. – Elég, ha megadja az iskola nevét, ahonnan a lányt kirúgták, valamint ha mond egy pszichiáter vagy pszichológus nevet, akit a lelki probléma kapcsán említ a feljegyzés.

Elmondta a kért neveket és letette.

Ó, istenek, hát mégis megütöttem a főnyereményt? Gyerekszereplő egy felnőtteknek való zsarolós játékban. Valamint egy mentális probléma! Megvan!

Felhívtam Hammer Twist bírót, emlékezve rá, hogy csak holnap utazik Miamiba, golfversenyre. Kikerülve a bírósági ügymenetet, közvetlenül a lakása számát tárcsáztam. Szerencsém volt.

– Szövetségi nyomozó vagyok – mondtam, szándékosan nem említve a nevemet. – Elmondaná nekem mit tud Teenie Whoopperről?

– Teenie Whooper? Teenie Whooper? Teenie Whooper? Ó, igen, már emlékszem erre a névre. Azt hiszem a mi bíróságunk helyezte gyámság alá. Épp most írtam alá egy bírósági végzést nehogy valami bolond török meggyilkolja. Külföldi (bíííp). Tudja ezek megerőszakolják az egész országot.

– Csinált magával ez a lány valaha valami szokatlant?

– Úgy érti szexuálisan? Nem, persze hogy nem. Az egyetlen szabálytalanság, ami eszembe jut az ügy kapcsán, az a bírósági titkárral kapcsolatos. Minden egyes alkalommal, mikor a lány megjelent a bíróságon, mivel havonta jelentkeznie kellett, a titkár mindig megpuszilta. De én véget vetettem ennek. Megszüntettem a jelentkezési kötelezettségét. A fickó ettől teljesen kibukott! – Felnevetett. – Igen, most majd visszajön hozzám. De ha nem haragszik, csomagolnom kell, úgyhogy viszlát.

Letette. Micsoda egy hazudozó ez a kis (bíííp) fattyú! A bíró közelébe férkőzik, hogy alkalomadtán lerendezze. Ez tényleg kóros eset! És VESZÉLYES!

Felhívtam a pszichológust. Így szólt – Teenie? … Teenie? … Ó, arra a lányra gondol, akit hat hónappal ezelőtt rúgtak ki az iskolából?

– Elmondaná nekem hogy miért rúgták ki?

– Hogyne – mondta. – Remélem nagy bajban van a kis (bíííp). Bement az öltözőbe az idény legfontosabb mérkőzése előtt és lerendezte az egész focicsapatot. Lefárasztotta őket. A srácok persze kikaptak. Tudná, mennyire berágtak rá. Én magam is egy csomó dohányt vesztettem a meccsen.

– Nem használta őt asszisztensként, igaz?

– Asszisztens! Eszem ágában sem volt! A páciensem volt egy ideig, majd a pszichiátere javaslatára folytattam a kezelést. Ez mindennapos dolog az iskolás gyerekek esetében.

– Mi volt a pszichózisa? – kérdeztem.

– Erről a lány pszichiáterét kellene megkérdeznie. Bocsásson meg nekem, de ki sem látszom a munkából, annyi a kezelésre szoruló gyerek.

Letettem. Na ezzel is megvolnánk. Mese volt az, hogy a lány segített a pszichológusnak. Nem segített az neki hanem rendszeresen lerendezte, a pácienseivel együtt. Istenek, micsoda egy hazug! És milyen veszélyes ha valaki ilyen hazugságokkal áltatja a tisztességes, keményen dolgozó szakembereket, akik azért robotolnak, hogy alkalmas állampolgárokat faragjanak az iskolás gyerekekből.

A szerencsém kitartott. A pszichiátert bent találtam az irodájában, ráadásul éppen két terápiás beszélgetés közt volt.

– Mindig szívesen állok a szövetségiek rendelkezésére – mondta. – Hol lenne a pszichiátria a kormányzat támogatása nélkül. Teenie Whooper? (Bíííp), olyan sok páciensem van, (bíííp) kölykök… Megnézem a kartonjaimat. Várjunk csak… Nővér, hol vannak a kartonok?… Aha, itt van. Teenie Whooper. Súlyos eset.

Mohón vigyorogtam a telefonvonal túlsó végén. – Mi volt a diagnózis?

– Hiperaktivitás. Én magam vettem észre mikor éppen gördeszkázott. Botrányos eset.

– Kezelte?

– Hát hogyne. Ne gondolja hogy megfeledkezem az iskolás gyerekekről.

Tudtam hogy most elkaptam Teenie-t. Satuba fogtam! – Miből állt a kezelés – kérdeztem.

– Hiperaktív gyerek? Tankönyvi eset. Mi itt a tankönyvekre hagyatkozunk. Elkezdtem a kezelést majd átadtam az iskolapszichológusnak hogy folytassa és fejezze be. Igen itt van a bejegyzés az elbocsátásról.

– Soha nem rendezte le magát?

– Persze hogy nem! Na persze a hiperaktivitást szexuális úton lehet a legmegfelelőbben kezelni. Fölfekteti a pácienst az asztalra, leszíjazza és kézi vibrátort használ. Lányok esetében természetesen előfordulhat hogy puszilgatnia kell őket, vagyis orális ingerlésre van szükség ahhoz, hogy beinduljanak. De biztosíthatom róla, a vibrátor teljesen elfogadható orgazmust vagy ejakulációt okoz bármelyik gyereknél. Talán a lány azt mondta, rávettem hogy rendezzen le?

– Szó sincs róla.

– Ez abszurdum. Miért akarnám hogy kislányok rendezzenek le, mikor itt van körülöttem az a rengeteg kisfiú, akiket mind homokosokká kell átnevelnem? Miért használnék lányokat, mikor itt van ennyi fiú, akik ugyanezt megcsinálják nekem? Semmi értelme!

– Szóval hazudott – mondtam.

– Hát persze – felelte.

– Akkor biztosan aláírna egy orvosszakértői véleményt, ami a Bellevue-be utalja a lányt.

– MICSODA? Szó sem lehet róla! Ezt rossz néven veszem! Higgye el nekem, hogy tökéletesen ismerem a szakterületemet. Maga nem fog itt nekem feketepontokat írni a személyi lapomra, hogy aztán lecsökkentsék a járandóságomat. A diagnózisom „hiperaktivitás” volt. Ez helyesnek bizonyult. A páciens a szokásos kezelésben részesült, amit én kezdtem el és egy hozzáértő pszichológus fejezett be. Itt az áll, hogy „A tünetek tartósan elmúltak, ritkán látni ilyen karikás szemű, csont és bőr gyereket”. Uram, Ön talán arra akar utalni, hogy a pszichiátria nem sikeres tudományág?

– Nem, nem – feleltem. – Csak…

– Lehet hogy maga egy szövetségi nyomozó, de nem érti az agy működését. Keményen fogok harcolni minden olyan erőfeszítés ellen, amely el akar távolítani egy fenyegetést a társadalomból! Viszontlátásra uram!

Lecsapta a telefont.

Ott ültem, és csak bámultam magam elé.

Hála az isteneknek, nem fogok ilyen akadályokba ütközni Heller és Krak elintézése során. Kettejük bírósági végzését már aláírták és már csak a kézbesítésre várnak.

És mi lesz Teenie Whooperrel?

Szakértőktől már gyerekkorában megtanulta a macerálást. Megrögzött fűszívó. Kóros hazudozó, aki közöttünk rohangál és tönkreteszi mindenki jó hírét.

Még azt is el tudná érni, hogy sterilizáljanak és börtönbe zárjanak, hogy ott jól (bíííp) a homokos rabok.

VESZÉLYES! Hasfelmetsző Jack hozzá képest szoptatós dajka!

Elmulasztottam az utolsó lehetőségemet is hogy megöljem. Már nem tudom megfojtani anélkül, hogy én magam ne kerüljek börtönbe.

De az is lehetetlen, hogy életben hagyjam, hogy aztán tönkretegyen a hazugságaival és a fényképeivel. És nem ölhetem meg. Egyetlen megoldás sem maradt.

Kezdtem úgy érezni hogy megbolondulok.

Képtelen lettem volna maradni, hogy homokosok tapogassanak.

Képtelen voltam elmenni.

Pedig mennem kellett.

Ha elmennék, gondoltam, Teenie és az elfogatóparancs bárhol utolérne.

Hirtelen és merészen rádöbbentem, hogy nem ülhetek ott, és nem bolondulhatok meg.

Ki kell eszelnem valamit. Ki kell eszelnem valamit. Ki kell eszelnem valamit!

3. fejezet

Heller képernyője mintha ki akart volna gúnyolni engem. Az időjárás, bármerre is járt, gyönyörű volt és kellemes, a nyugalmat csak a tovahömpölygő hullámok zavarták egy kicsit, melyek egymást követve vándoroltak a kék vízfelszínen. A felhők, mint valami képeskönyvben, várkastélyok módjára magasodtak egymás fölé a látóhatáron.

Heller a hajó korlátjánál állt és feltehetően nyugat felé, New York felé bámult, amely ott húzódhatott valahol a horizont mögött. A tenger egyébként kihalt volt körülöttük.

Bitts kapitány lépett oda hozzá. – A legeslegjobb reggelt kívánok, Mr. Haggarty – köszöntötte Hellert. – Örömmel látom, hogy kitűnő formában van és felépült a sebesüléseiből.

– A pókernek köszönhetem – felelte Heller. – Igazán figyelemre méltó játék. Kimondottan gyógyhatású, és egyben nevelő célzatú. Arra gondoltam, Bitts kapitány, hogy csak úgy tudna hozzájutni a nyereményéhez, a tizennyolcezer-öt dollárhoz, hogy kitesz New Yorkban, hogy elmehessek egy bankba.

Hirtelen átláttam a fickó alattomosságán. Rájött, hogy hogyan tudja csőbe húzni Bitts kapitányt! Hagyta, hogy nyerjen a pókeren! Na, Heller, gyerünk, ügyeskedj: Ha sikerül partra vergődnöd, a bíróság azonnal elfogat, és hála Dingalingnak, Chase-nek és Ambónak, valamint a saját zsenialitásomnak, bezárat a Bellevue Kórházba.

Lélekben sürgettem Bitts kapitányt, hogy csússzon el a banánhéjon. Egyenesen a kezem közé irányítaná Hellert.

– Mr. Haggarty – szólt Bitts kapitány. – Ez rendkívül csábító ajánlat. De hadd emlékeztessem a helyzetére: török ellenségei a nyomában vannak; valószínűleg orosz ügynökkutyák is üldözik; parancsom van a tulajdonos ágyasától, hogy ne engedjem önt partra szállni. Nagyon sajnálom, különös tekintettel az engem érő anyagi veszteségre, de a válaszom, nem.

(Bíííp) meg! Ez meg azt hiszi hogy Krak az ágyasom, mivel a nő az én Squeeza-hitelkártyámmal vásárolta a jachtot. A kapitány a saját főnöke ellen dolgozik! Ellenem.

– Nos, hát – szólt Heller. – Ha nem, akkor nem. Viszont hogy-hogynem, de egy kicsit unatkozom. Hallottam egy „kocka” nevű játékról. Meg tudna tanítani rá?

Bitts kapitány biztosította róla Hellert, hogy szívesen megtanítja rá, és ez lesz az első dolga ebéd után.

Végiggondoltam ezt az egészet. Olyan fogódzó után kutattam, amire tervet alapozhattam volna.

Valami átvillant az agyamon. Felkaptam a telefont és felhívtam a Külügyminisztériumot Washingtonban, és kértem a miniszter irodáját. Úgy döntöttem, Rockecenter ügyvédi irodájának nevét fogom használni.

– Itt a Swindle and Crouch ügyvédi iroda – mondtam a hivatalnoknak.

– Igen uram! – felelte teljes alázattal és odafigyeléssel.

– Van egy jacht odakint a nyílt tengeren, a Golden Sunset. Egy elszánt és visszaeső bűnöző van a fedélzetén. Amerikai az illető. A tanácsára lenne szükségem, ugyanis fel akarom hívni a haditengerészetet, hogy szálljanak vízre és kapják el a bűnözőt.

– Hol körözik az illetőt, uram?

– Van egy kiadott, de még nem kézbesített elfogatóparancs, amit a New York-i Legfelsőbb Bíróság bocsátott ki. Néhány napon belül kiadnak egy másik elfogatóparancsot is ellene.

– Milyen zászló alatt hajózik a jacht, uram?

– Török – feleltem.

– Ki kell kérnem a Polgárzaklatási Részlegünk véleményét. Kérem tartsa.

Aggodalmasan várakoztam.

Aztán újra megszólalt a telefon. – Szörnyen sajnálom, de rossz hírem van, uram. Mi természetesen mindent megteszünk annak a verítékes feladatnak az érdekében, hogy minden lehetséges módon zaklassuk az Egyesült Államok polgárait, legyenek éppen akárhol a világban. Általában sikerrel végezzük a munkákat: éppen ma történt, hogy egy amerikai anyát és két gyermekét elfogták a kínaiak, mivel csempészárut dugtunk a gyerekek cumisüvegébe, úgyhogy ne gondolja, hogy híján vagyunk a lelkesedésnek. De az igazságügyi kormányzat felületessége miatt a Törökország és az Egyesült Államok közti kiadatási megállapodás lejárt, és jó néhány évbe beletelik, mire a papírok átkerülnek az egyik papírkosárból a másikba, hogy aztán a megállapodás újra életbe léphessen. Úgyhogy nincs rá jogi lehetőség, hogy felmenjünk a jacht fedélzetére, és letartóztassuk az illető amerikai állampolgárt.

– Ó, de kár! – mondtam.

– Nem tud esetleg valami bűncselekményről, amit az illető amerikai állampolgár követett el Törökországban? Ha igen, akkor megfenyegethetjük a török hadsereget, hogy lecsökkentjük a nekik nyújtott támogatást – Törökország a hadseregétől függ, mivel a katonák tartják elnyomás alatt az ország népét – ha nem tartóztatják le és nem börtönzik be az emberünket.

– Attól tartok, semmilyen törökországi bűncselekményt nem tudnánk rábizonyítani.

– Nagy kár – felelte a miniszteri hivatal tisztviselője. – Kellemetlen a számunkra, hogy itt van ez az amerikai állampolgár és nem tudjuk zaklatni, sem pedig letartóztattatni. Általában ki szoktunk találni valami megoldást, persze csak ha az illető nem egy ismert terrorista: ezekre a személyekre vigyáznunk kell, hogy folyamatosan kavarhassanak és boldoggá tegyék a médiát. Ha az illető nem közismert terrorista, vagy drogfutár, akkor kell legyen valami megoldás arra, hogy a Külügyminisztérium segítséget nyújtson a nemzetközi bajkeveréshez.

– Nem tartozik egyik ilyen csoportba sem – mondtam.

– Ah, váljon egy percet. Ahogy fogadtuk a hívását, és szétkürtöltük a minisztérium hivatalaiban, hogy a Swindle and Crouch van a vonalban, a Külügyminisztérium hírszerző főnöke azonnal egy feljegyzést csúsztatott az íróasztalomra. Azt javasolja, hogy ön hívja fel az elnököt és kérje meg rá hogy adjon utasítást a CIA-nak, hogy az egyszerűen lője szét a jachtot a nyílt vízen. Ilyen esetekben ez rutineljárás, és remélem hogy ön is támogatja ezt a megoldást. Nem hagyhatjuk, hogy amerikai állampolgárok, távol az országtól, zaklatás nélkül maradjanak, úgyhogy rendkívül boldogok vagyunk hogy segít nekünk abban, hogy szolgáljuk a nemzeti érdekeket.

– Számíthatnak Rockecenterékre – mondtam és letettem.

(BÍÍÍP)!

Két nyomós okom is volt rá, hogy ne támogassam ezt a megoldást: Heller CIA útlevéllel utazott, mint H. Hider Haggarty. Ahogy a CIA tudomást szerez erről, azt fogják gondolni, hogy Heller az ő emberük, és nem fognak cselekedni. A másik ok sokkal személyesebb jellegű volt. Eszem ágában sem volt szétlövetni egy jachtot ami az enyém!

Kicsit elmerengtem azon a megoldáson, hogy fogom a rádiót, és egyszerűen közlöm a kapitánnyal hogy hol és mikor kössön ki, ahol a bíróság emberei már várni fogják Hellert hogy letartóztassák. De ez túl egyszerűnek tűnt. Az Apparátusnál mindig óvtak minket az egyszerű megoldásoktól. Azonkívül a kapitány is azt gondolta volna hogy a rádióüzenet nem más mint csalás. Úgy tudta, hogy a valódi tulajdonos Törökországban van, nem pedig New Yorkban. Biztos voltam benne, hogy míg fel nem tárom a kilétemet Bitts kapitány előtt, azt fogja hinni a rádióüzenetemről, hogy az Törökország ellenségeinek csele. Megmutatná Hellernek, Heller pedig gyanút fogna, hogy az én kezem van a dologban. Heller ezután szólna Kraknak, Krak pedig a nyomomba eredne.

De mi van akkor, ha Krak grófnő már most is nyomoz, és a nyomozás szálai hozzám fogják elvezetni őt!

Rémisztő fenyegetés. Ez a nap is azok közé a rettenetes napok közé a tartozott, mikor az ember azt gondolja, hogy a dolgok már nem fordulhatnak rosszabbra!

4. fejezet

Krak grófnő valami hotelszobában lehetett, ahol éppen késői reggelijét fogyasztotta. Felvillanyozott a gondolat, hogy ha rájönnék, melyik szállodában lehet, odaküldhetném a végzést, és akkor eltakarítanám az útból, mielőtt ő végez velem!

Az ezüst evőeszközök azonban nem vezettek nyomra. Éberen figyeltem egy ideig, bízva benne, hogy a tekintete talán megakad valamin ami felfedi a hollétét.

Kopogás hallatszott az ajtó felől, majd Bang-Bang lépett be a szobába. Nagy rakás napilapot hozott.

– Nem szívesen adom oda ezeket magának, Miss Joy. Mégpedig azért nem, mert ha odaadom, őrjöngeni fog.

Krak kézbe vette a legfelső újságot. Főcím!

 

BŰNVÁDI ELJÁRÁS FENYEGETI

SÜVÖLVÉNY KÖLYKÖT

 

ÚJ PEREKRE SZÁMÍTHAT

A MEGRÖGZÖTT BŰNÖZŐ

 

Bombaként hatott a Legfelsőbb Bíróság tegnapi döntése, miszerint Hammer Twist bíró elindítja azt a nemzetközi eljárást, mely sterilizálással és életfogytig tartó börtönbüntetéssel fenyegeti Whistert, más néven Süvölvény kölyköt.

Kiskorú megerőszakolásának veszedelmes vádja Damoklész kardjaként lebeg a több oldalról is szorongatott bűnöző fölött.

Az újkeletű perek, melyeket Maizie Spread, Toots Switch és Dolores Pubiano de Cópula indítottak, minden bizonnyal romlást és pusztulást hoznak a régóta üldözött bűnözőre…

 

Krak grófnő felkapott egy másik napilapot. Aztán fogta a harmadikat. Aztán a negyediket.

– A FRANCBA! – mondta. – Még csak meg sem említik a korábbi vádak ejtését, vagy a hamis bigámiavád érvénytelenítését! A rádió vagy a tévé bemondta ezeket?

Bang-Bang megrázta a fejét.

– Nem értem! – jajveszékelte a grófnő. – Az olvasók abban a hitben maradnak hogy ezek a vádak továbbra is életben vannak!

– Nos, így működik a média – mondta Bang-Bang. – Az egész médiabiznisz a rossz hírekre alapul. Csak azokat nyomtatják ki. Egyetlen jó hír sem hír egészen addig, míg számít. Csak nézze meg a többi történetet ezekben a lapokban. Csak rossz hírek, halál és katasztrófa. Az az ostoba elképzelésük van, hogy csak rossz hírekkel lehet eladni az újságokat.

– De még azt sem írták le, hogy azok a ribancok hamisan tanúztak és börtönbe küldik őket! – mondta Krak grófnő.

– Lehet hogy ez jó hír – felelte Bang-Bang. – Most maga is megismerte ezeket, Miss. Joy. A médiának annyi esze sincs, mint egy marék lepkének.

– Nem hiszem hogy ennyi lenne a magyarázat – mondta Krak grófnő. – Nekem úgy tűnik mintha irányítanák a híreket.

– Nem, ez szükségtelen. Találkoztam egyszer néhány riporterrel. Tudja, én is egyszer összezördültem a sajtóval: nekem tulajdonítottak egy autórobbantást a főcímben, aztán a lap alján apró betűvel szedve megemlítették, hogy börtönben ülök. Úgyhogy megkérdeztem az egyik riportert, hogy honnan szedték ezt az egészet, mire azt mondta, hogy ha egy riporter hitelesen írja meg a híreket, akkor a főszerkesztő újraíratja vele, másképpen. A szenzáció adja el az újságot, azt mondják. Nem tájékoztatnak hanem szórakoztatnak. Ezt is ő mondta nekem. Látva hogy mit irkálnak összevissza Jetről, és látva hogy milyen galibába sodorták, az a gondolatom támadt, hogy kéne produkálni valami igazán szórakoztatót: meg kéne bütykölni néhány kiadó és főszerkesztő autóját. Maga még nem gondolt erre? – kérdezte Bang-Bang reménykedve.

– Nos, el kell hogy ismerjem – mondta Krak grófnő, miközben összegyűrte az újságot – hogy ez egy rendkívül szórakoztató terv lett volna. Csakhogy azt hiszem, hogy erre most nincs időnk. Véget kell hogy vessünk ennek az egésznek és biztonságba kell juttatnom Jetterót. Ő bizonyos tekintetben nagyon érzékeny.

– Még nem vettem észre – mondta Bang-Bang.

– De az. Ő úriember, aki tudja mi fán terem az illem.

– Ezt már észrevettem – szólt Bang-Bang.

– Szóval valakinek meg kell védenie őt a nőktől – folytatta Krak grófnő meggyőződéssel a hangjában. – Gondolom érted amit mondok.

– Nem – felelte Bang-Bang.

– Nos, ő nem emelhet robbantófegyvert egy nőre, még akkor sem, ha olyan mint ezek a ribancok.

– Hé – kiáltotta Bang-Bang élénken. – Úgy érti hogy elmegyünk az M-1-esemért aztán gyakoroljuk a célba lövést?

– Nem, nem – felelte a grófnő – Annak nem lenne semmi értelme. Ha holtan hevernének még akkor is valami gonoszságot forgatnának a fejükben.

– Ez elég hihetetlennek hangzik – mondta Bang-Bang.

– Nem az. Ismerem az ilyen nőket. Bűnöző típusok. Hiányoznak belőlük a női érzékek. Azon kívül ha lelőnénk őket, amit egyébként tényleg megérdemelnének, akkor Jettero megsajnálná őket. Ismerem őt. Nem, nem engedhetjük meg magunknak azt az élvezetet, hogy lelőjük ezeket a ringyókat. Mindig neked vannak a legjobb ötleteid. Sikerült-e megtalálnod a dublőrt?

– Annyira ideges voltam, hogy mit fog szólni az újságok miatt, hogy el sem mondtam amit egyébként el akartam mondani. Most én titkoltam el a jó híreket. A fickó előkerült.

– Aha.

– Ja. Az a riporter, akit ismerek, az szólt nekem, hogy a lányok nagy szabású sajtótájékoztatót fognak tartani arról, hogy ez a Süvölvény kölyök milyen módon mellőzi a nőket. Ez be fog kerülni a délutáni és a holnap reggeli kiadásokba. Aztán holnap délután három óra harminckor a háziasszony-főműsoridőben a dublőr lesz az ABC „Fura Világ” című műsorának a vendége.

– Bang-Bang! Ez nagyon jó hír!

– Ja. Abba fogom hagyni az újságolvasást. Még a végén megszeretem őket! Egyébként a fickó most kihasználhatja a haladékot, amit Twist bírótól kapott, hogy előkerüljön, s így most el tudja mondani a háziasszonyoknak, hogy milyen nagyszerű is ő valójában, gondolom, vagy azt, hogy honnan terjedt el a hír, hogy mellőzi a nőket. Mindenesetre ott lesz. Élőben.

– Pont amire szükségünk van! És ez időt is ad nekünk arra, hogy felkészüljünk. Nem sok időt, de eleget. Gyorsan, gyorsan, Bang-Bang, van néhány dolog, amire szükségem lesz. Menj és hozd a furgont, most azonnal. Ó, ez nagyszerű lesz.

Bang-Bang kirohant, a nő pedig magára öltött egy világos kabátot.

Én sem vártam tovább.

Felhívtam a Sasszem Biztonsági Szolgálatot.

– Megtaláltuk a nőt! – mondtam. – A „Fura Világ” című talkshow környékén lesz, ABC, holnap délután három óra harminckor, hogy elrabolja Süvölvény kölyköt.

– Hé, hé! – mondta a cigarettázástól rekedt hang. – Az embereim azonnal ráugranak az ügyre. A különlegesek is. Most már pontosan tudjuk, hogy hogyan néz ki, úgyhogy még álcázni sem tudja magát! Ötven rongy van a táskájában. A legkönnyebb pénz, amit valaha valaki megkeresett. Maga is megkapja a részét.

Már majdnem megfeledkeztem a részemről. Bármi is történjék velem, meg kell szabadulnom Krak grófnőtől, gondoltam.

Aztán elintézhetem Hellert.

És akkor kitalálhatok valamit, hogy mentsem meg az irhámat.

A világ most már sokkal fényesebbnek látszott körülöttem.

5. fejezet

Elképesztő, hogy a szélsőséges helyzetek mekkora bátorságot képesek kicsikarni az emberből: elhatároztam, hogy én is ott leszek ezen a bizonyos talkshow-n, hogy segítsem a veszedelmes Krak grófnő elfogását.

Az ötlet még azon az estén összeállt a fejemben, miközben már a második vízipipámat szívtam el, hogy megnyugtassam az idegeimet és felkészüljek a soron következő két lányra.

Teenie, úton hazafelé az iskolából váratlanul beugrott hozzánk, hogy epret és kolbászos pizzát hozzon Adorának és Candy-nek.

Ott ültek és ettek mind a hárman, miközben Teenie arról mesélt, hogy a Hong Kong-i kurva mennyire megveti a homokosokat, hogy egyet sem tűrne meg közülük a csapatában és még a látványukat sem tudja elviselni – ez teljes ellentéte volt annak a mesének, amit egy-két nappal azelőtt adott elő nekem. A homokosok említésétől azonban reszketni kezdett a kezem és leejtettem a pizzaszeletemet.

– Nézd azt a (bíííp) – mondta Adora. – Reszket, mint a kutya (bíííp).

– Ó, ezen tudok segíteni – nyugtatta meg Teenie, majd azonnal előhúzta a vízipipát, megtömte, majd azt játszatta velünk hogy ki mennyi ideig tudja bent tartani a füstöt. Ki tudja miért, nem estem pánikba, ehelyett belesüllyedtem egy puha szürkés ködbe. Aztán a lány ismét megtöltötte a pipát, és látni akarta, ahogy nagyon mélyre leszívom és nagyon sokáig bent tartom a füstöt.

Elmúlt a reszketésem. Furcsán bátornak kezdtem érezni magam.

Visszatértek a pizzaevéshez, Teenie pedig tömni kezdte a fejüket azzal, amit nemrég tanult az iskolában, miszerint hogyan kell elkerülni hogy az embert „elkapják”. Azt mondta, „Rettentően mókás, de el sem hiszitek hogy milyen könnyű elkapni egy nőt.”

Ki tudja miért, minden más zagyvasággá fakult a fejemben, ez a mondat azonban szíven ütött. A talk-show!

Ha öregasszonynak álcáznám magam, magammal vinném Krak képernyőjét és a Sasszem Szolgálat védelme alatt dolgoznék, két dolgot is el tudnék intézni: egyrészt Krak grófnő nem tudna kicsúszni a markukból; másrészt a fejembe épített megszakítókapcsolónak köszönhetően MŰKÖDÉSKÉPTELENNÉ TENNÉM A HIPNOSISAKOT, MIVEL KÉT MÉRFÖLDNÉL KÖZELEBB LENNÉK HOZZÁ! Ha megpróbálja a talk-show alatt rátenni a sisakot Süvölvény kölyök fejére, az erőfeszítései kudarcba fognak fulladni. Ha Krak grófnő már a Bellevue-ben fog kuksolni, akkor valahogy végezni tudok Hellerrel, és akkor már Teenie-t is el tudom intézni. Aha! Most nyerő leszek!

Megérkezett a két lány, két barnaság. Meglehetősen buzgók voltak. Annyira lenyűgözött saját sikerem kecsegtető reménysége, hogy még azt sem bántam, hogy Teenie ott állt mellettünk és tippeket adott. Azért az nagy megkönnyebbülés volt a számomra, mikor már nem várta meg a második menet végét, mondván vissza kell mennie az esti órákra, melyek tárgya a „Nyílt és titkolt csábítás”. Rácsapott a meztelen hátsómra, majd egy „Csak így tovább, Inky” kiáltás kíséretében, rágógumi-pukkanással megfűszerezve, összeszíjazott tankönyveit a levegőben forgatva elrohant.

Miután elment, a dolgok hamarosan kielégítő véget értek. Adora megtartotta szokásos kalmár beszédjét, könyörgött hogy a lány verje ki a fejéből a pszichiátriai születésszabályozást, majd a lány ragyogó arccal távozott.

– Hát nem kedves lány ez a Teenie? – kérdezte Adora. – Milyen sokat is jelent, ha valaki megfelelő oktatásban részesül derékon alul.

– Valóban – mondta Candy. – Olyan megfontolt és olyan figyelmes másokkal szemben.

A falak mintha eltávolodtak volna tőlem, aztán közelebb kerültek hozzám és az idő megállt. Bizonytalan léptekkel elindultam a hátsó szoba irányába, mikor egyszer csak

ZUUUM!

A lábam a magasba emelkedett, tettem egy fél fordulatot a levegőben, majd lezuhantam.

RECCS!

Csillagok repkedtek a fekete égbolton.

Nem emlékeztem rá, hogy a marihuána valaha is ilyen hihetetlen módon eltorzította volna a teret. Azt gondoltam, hogy ezt a töményebb változatának, a hasisnak köszönhetem.

Semmit sem láttam.

Nyilvánvalóan teljesen megvakultam.

Ott feküdtem és a drogok számomra eddig ismeretlen kelepcéin tűnődtem. A marihuána, amit lágy drognak titulálnak, felrepíti a használóját a levegőbe, aki megtapasztalja, milyenek is a hangok valójában, javítja a térlátást, majd teljes vakságot okoz, ugyanúgy, ahogy nálam.

A messzi távolból érkezett hozzám Adora hangja. – Te kétbalkezes (bíííp)! Összevérzed az egész szőnyeget! Ülj fel hogy (bíííp) meg! Candy, hozzál valami kárpittisztítót és nézd meg, hogy ki tudod-e szedni belőle, mielőtt végképp beleivódik a fehér szőnyegbe.

A lány a mosogatószivaccsal sikálta az arcomat. Az egyik szememmel egy pillanatra ismét láttam.

Az orrom előtt, az oldalára dőlve, ott volt TEENIE GÖRDESZKÁJA.

Az érzelmeim összekeveredtek. Megkönnyebbültem, hogy nem vakultam meg a marihuánától, csak nem láttam a vértől és a Teenie iránt érzett rettenetes gyűlölettől. A lány olyan figyelmes másokkal szemben, amit Candy ékesszólóan dicsért, hogy megfontolt módon, rendkívül előzékenyen, pont a szobámhoz vezető sötét folyosó kellős közepén helyezte el gördeszkáját.

Folyamatos károgó okoskodás kíséretében, hogy miért nem nézek a lábam elé ha elindulok valahová, és hogy jobban kéne vigyáznom a szőnyegekre, valamint hogy abba kéne hagynom a próbálkozásokat, hogy megpróbáljam megnyomorítani magam, hogy aztán megmeneküljek házastársi kötelezettségem alól, Adora bevitt egy kórház baleseti sebészetére és összevarratta a homlokomat. Szerencsére a marihuána még dolgozott bennem, így nem nagyon érdekelt a tű.

Az igazság az, hogy ezt az éjszakát meglehetősen nyugodtan aludtam végig. Az egyéb dolgok ellenére tudtam, hogy ragyogó esély kínálkozik a győzelemre. A következő napon biztosan el fogom kapni azt alattomos Krak grófnőt!

6. fejezet

Furcsán égve a vágytól, hogy találkozzak a sorssal, a következő délutánon korán felöltöztem és elindultam a ABC Televízió csarnokába.

Nem jelentett problémát belépőt szereznem a „Fura Világ” show felvételére. Telefonon felhívtam a Sasszem Biztonsági Szolgálat vezetőjét, aki elmondta nekem, hogy már lefoglaltak egy széket a számomra a nézőtéren. A fickó nagyon égett a vágytól hogy segítséget kapjon tőlem. – A hely tömve lesz az embereinkkel – mondta –, de a nő már máskor is kicsúszott a kezűnk közül, így nagy segítség lenne, ha kéznél lenne valaki, aki beazonosítja. A hivatalsegédünk ott lesz. A nő ez alkalommal nem szökhet el előlünk.

Az álcázás nem jelentett túl nagy problémát: az ábrázatom úgy be volt pólyálva, hogy csak egy keskeny hasadékon lestem ki.

A fény fájdalmas volt a szememnek, így nem sok időt pazaroltam arra, hogy Krak képernyőjét figyeljem. A nő meg fog jelenni a stúdióban, ez biztos volt. A pokolba a részletekkel: még ő sem tud kiszabadulni egy ilyen hálóból.

Miután megérkeztem a helyszínre, gyorsan megkerestem a Sasszem Szolgálat parancsnokát. Hatalmas darab ember volt, keki színű ruhában, fegyverekkel teleaggatva. Az előcsarnokban állt, személyes instrukciókat osztogatva a tucatnyi biztonsági embernek, majd elküldte őket az őrhelyükre.

Megrángattam a ruhája ujját. Mint akit felbosszantottak, hátralökött. – Lassan a testtel, vén boszorka – mondta. – Nem látod hogy dolgom van?

Elégedetten felnevettem. Öregasszonynak álcáztam magam lógó karimájú kalappal. Bekötött képemet befeketítettem cipőpasztával, így a fickó azt gondolta, hogy valami néger öregasszony vagyok! – Maga a vén boszorka – mondtam. – Mert hogy nem sokat lát, az egyszer biztos. Smith vagyok, maga idióta. Dingaling, meg a többiek embere, akiktől maga a parancsokat kapja.

– Jézus Krisztus – nyögte a biztonsági tiszt.

– Nem, Smith – javítottam ki. – Beavatna a részletekbe?

– Ó, igen uram! Az ABC emberei mindig szívesen működnek együtt az éppen aktuális hatalommal. Az egész televíziós csarnokot körülvettük. A „Fura Világ” műsorvezetőjét, Tom Snide-ot feldobta a gondolat, hogy talán valami akció történik a műsorában. További kamerákat állítottak a legkülönbözőbb szögekbe. Még mozgó kamerájuk is van odakint. Süvölvény kölyköt egy Blinks páncélozott teherkocsi fogja ideszállítani. Mit hozott magával?

– Egy hordozható tévét – csaptam be a fickót. Krak képernyője volt a kezemben. – Látni akarom hogy hogyan kerül adásba a show, és közben hogyan zajlik a teremben.

– Rendben. A széke a sor közepén van fent a nézőtéren. Itt egy rádió adó-vevő, ezen keresztül figyelmeztethet minket ha esetleg észrevenne valamit, amit mi nem.

– Jó gondolat – feleltem, s közben elvettem a rádiót. – De azért maga is tartsa nyitva a szemét. Ma nem látok valami jól. Számítok magára.

– Számíthat is – felelte, megtapogatva hatalmas automata fegyverének táskáját. – Gyakorlatilag már elköltöttem a kitűzött vérdíj rám eső részét. Ó, még valami: az ABC emberei figyelmeztettek minket, hogy miután a piros lámpa kigyullad, csendben kell maradnunk és nem szabad felmennünk a színpadra, hacsak nem jelenik meg a nő. Ekkor Snide majd jelt ad, mert ők is rögzíteni akarják az elfogást.

– Nagyszerű – mondtam, s ezzel elindultam a székem felé. A terem tömve volt nőkkel, így senkinek nem tűnt fel egy újabb szoknyás vendég.

Elhelyezkedtem. Jó helyen volt, ahonnan mindent láthattam. A terem úgy nézett ki, mint bármelyik másik előadóterem, kivéve hogy itt több kamera volt, valamint több lámpa irányult a színpadra. Nem volt könnyű mindezt szemmel tartani az arcomat borító kötésen keresztül. Mintha minden rózsaszín lett volna körülöttem, amiből arra gyanakodtam, hogy ismét vérzik a homlokom. Ilyen kicsinységek azonban nem állhatják útját egy Apparátus-tisztnek. Lombar Hisst és a Voltár Államszövetség sorsa függött tőlem, nem beszélve a Föld sorsáról!

Lassan kezdetét vette a show: egy jókora óra visszaszámlálására felgördült a függöny. Zene hallatszott, aminek el kellett volna csendesítenie a közönséget, de a termet betöltő izgatott zsivaj nem halkult. A legkülönbözőbb alkatú és bőrszínű háziasszonyok töltötték meg a nézőteret, hogy saját szemükkel láthassák Süvölvény kölyköt.

Krak képernyőjére figyeltem. Nem sokat láttam belőle.

A nő egy kicsiny szobában ücsörgött. Halvány félelem futott át rajtam. Azzal kellett volna foglalatoskodnia, hogy milyen álruhát öltsön magára, hogy bejusson a televíziós csarnokba. De nem ezt tette. Egy kisméretű tévékészülék állt előtte, ő pedig néhány mikrofont tartott a kezében.

Hol lehet ez a szoba?

Ebben az épületben? Mérföldekre innen? Mivel híján voltam a korábbi felvételeknek, melyeket visszanézhettem volna, fogalmam sem volt, hogyan juthatott ebbe a szobába.

Ez az egész rendkívül szabálytalannak tűnt. A műsor készen állt a kezdéshez.

De aztán megnyugodtam. Nem lesz képes ellenállni a Süvölvény kölyök dublőre jelentette csapdának. Krak azt gondolta, hogy a fickón keresztül megtudhatja ki áll a jogi tüzérségi tűz mögött, ami Hellerre zúdul.

Bang-Bang hangját hallottam a képernyő hangszórójából. – Bemutattam őt.

Krak így szólt a tévékészülék mögötti félhomály felé – És tudja az útvonalat?

– Kétszer megmutattam neki – felelte Bang-Bang.

Egy kissé meghökkentem. Hogy tudott Bang-Bang bemutatni valakit valakinek? A show még el sem kezdődött! Gondoltam, Kraknak mindenképpen el kell indulnia, máskülönben lekési a ma esti műsort.

A függöny szétnyílt. Csengők szólaltak meg. Piros lámpák villantak. Adás felirat jelent meg egy jókora kijelzőn. Egy kosztümöt viselő lány jókora táblát emelt a magasba. Ez állt rajta:

 

TAPS

 

Zene harsant. Aztán maga Tom Snide táncolt ki a színpadra csókokat dobálva a közönség felé. Tom Snide idősebb férfi volt göndör hajjal és hamis mosollyal. – Kellemes délutánt kívánok Amerika háziasszonyainak, legkedvesebb barátaimnak, akik a magasban tartják a népszerűségi indexemet a keleti parttól egészen a nyugatiig.

A kosztümös lány most egy másik táblát emelt a magasba:

 

NEVETÉS

 

– Csak aztán nehogy leejtsék. – Tette hozzá Snide.

A lány ismét táblát emelt a magasba:

 

HANGOSABB NEVETÉS

 

– Üdvözlöm önöket a „Fura Világ” műsorában! – folytatta Snide. – Biztos vagyok benne, hogy mindannyian jól érzik magukat odahaza.

A következő tábla emelkedett a magasba:

 

NEVETÉSSEL KEVERT OVÁCIÓ

 

– A mai napon szerencsénk lesz találkozni azzal a fiatalemberrel, aki megbolygatta Amerika és az egész világ szíveit és szoknyáit. És már itt is van az a hátborzongató figura, akire oly régóta várnak, a megrögzött törvényen kívüli, WISTER, MÁS NÉVEN SÜVÖLVÉNY KÖLYÖK.

A lány ismét táblát emelt a magasba:

 

SIKÍTÁS

 

A Wister-dublőr kikandikált egy ládában álló pálmafa mögül, beszaladt egy íróasztal fedezéke mögé, majd elbújt a zongora mögött.

– Miért bujkál? – kérdezte Snide.

– Attól félek hogy a rivaldafény idecsalja a közönséget, aztán megerőszakolnak – felelte a dublőr.

A lány felemelte a soron következő táblát:

 

ELÉGEDETT „ÓÓÓ”

 

– Nem, nem – mondta Snide. – Teletömtük a termet biztonsági őrökkel, hogy a közönség ne tudjon kárt tenni önben. Jöjjön elő, hadd lássuk.

– És nincs több bírósági kézbesítő? – kérdezte a dublőr.

Tábla emelkedett a magasba:

 

NEVETÉSSEL KEVERT SIKÍTÁS

 

A közönség sikított, Tom Snide azonban hazudott. A gyűrött férfi gyűrött kabátjában éppen kilesett gyűrött kalapja karimája alól, alig két székre tőlem. Az ő arca is teljesen be volt kötözve! Krak grófnőre várt, bírósági végzéssel a kezében. Aztán megakadt a szemem a fickó mögötti széksoron. Két ápoló a Bellevue-ből! Minden bizonnyal a bolondszállító is itt várakozik valahol.

A képernyőre pillantottam. Krak grófnő ugyanott ült, ahol korábban, és tévén nézte a műsort. A kamera most a sikítozó háziasszonyokat mutatta. Ezt Krak grófnő képernyőjén láttam. Aztán a kamera másokkal együtt ENGEM IS MEGMUTATOTT!

Összekuporodtam. Ó, Istenek, csak nehogy észrevegyen!

Aztán a nő tévéjén, amit a képernyőn keresztül láttam, ismét a színpad látszott.

Süvölvény kölyök peckesen kisétált a színre. Törvényen kívüli westernhősnek öltözött talpig feketében, a pisztolytáskák helyén azonban szívek piroslottak. Lófoga és csontkeretes szemüvege nem igazán illett ehhez az öltözékhez.

Leült az interjúalany székébe.

– Hogy csinálja? – kérdezte Snide. – Annyira megőrjíti a nőket, hogy azok milliárdokra perelik magát?

– Azt hiszem ez természetes módon alakult ki így – felelte a dublőr.

A lány táblát emelt a magasba:

 

NEVETÉS ÉS NÉHÁNY „ÓÓÓ”

 

– Ha igazán ismerné a dolgot, akkor sokkal könnyebben megértené – mondta Süvölvény kölyök.

Tábla:

 

HANGOSABB NEVETÉS, HANGOSABB „ÓÓÓ”

 

– Az ország összes nője mintha teljesen meg lenne őrülve magáért – mondta Snide. – Ezt nem tartja némileg furcsának?

– Ez kemény életforma – felelete a dublőr. – És minél régebb óta csinálom, annál keményebb lesz.

Tábla:

 

NEVETÉSSEL KEVERT SIKÍTÁS,

SIKÍTÁSSAL KEVERT „ÓÓÓ”

 

– A legtöbb férfi – folytatta a dublőr – képtelen szembenézni ezzel a dologgal, én azonban alaposan nekifeküdtem a munkának.

Tábla:

 

NEVETÉSSEL KEVERT SIKÍTÁS

 

– Most már értem hogy miért akarják letartóztatni magát kiskorú megerőszakolásáért – mondta Snide. – Na persze nem gondolom, hogy ennyivel beérte.

– Hát elég kicsi volt még – felelte Süvölvény kölyök.

Tábla:

 

NEVETÉSSEL KEVERT ÜVÖLTÉS

 

– Emiatt az egész jogi bonyodalom miatt – folytatta Snide – Meglehetősen nagy summát fizethetett ki ügyvédi munkadíjakra.

– Megérte – felelte e Süvölvény kölyök-dublőr. – A valódi kiadást azonban az alsónadrágok pótlása okozta, melyeket a helyszínen kellett hagynom, mikor a férjek váratlanul hazaértek.

Tábla:

 

ESZEVESZETT NEVETÉS

 

Snide így folytatta. – Nos, ha minden szabadidejét, ami vonatok kirablása és városok ellopása között marad, ágyakból való ki-be ugrálásnak szenteli, akkor azt hiszem, hogy az ügyvédi munkadíjak hamarosan felemésztik mindazt, amit a Wells Fargo pénzszállító ládákban talál. A jog meglehetősen drága szórakozás. Mit szándékozik tenni abban az esetben, ha ez az ágyra járás csődbe viszi?

– Önmagam ügyvéde leszek – felelte a dublőr. – Semmi nem tud visszatartani attól az élvezettől, hogy megkóstoljam a friss húst. Az ország telis-tele van gyönyörű nőkkel, akiknek semmi dolguk nincs, miután a férjük reggel elmegy dolgozni. – Aztán közel hajolt Tomhoz és suttogva, hogy ne lehessen hallani a közvetítésben, így szólt. – Hé, eltér a forgatókönyvtől.

– Nos – folytatta Snide, ügyet sem vetve a dublőr szavaira – látni fogjuk, hogy ön milyen járatos a jog útvesztőiben. Van itt egy jogászunk, aki ki fogja kérdezni önt a jog különböző területeiről.

Aztán másféle beszédet hallottam. Voltárit! Azt hittem elvesztettem a józan eszem. Aztán rájöttem honnan származik a hang. A képernyőből. Krak grófnő a szájához emelte a bal kezében tartott mikrofont és így szólt – Végszó. Sétálj a színpad közepére. – Ezt mondta VOLTÁRUL!

Snide már állva várta a macskát, majd széles, túlzó mozdulatokkal meghajolt.

A SZÍNPAD KÖZEPÉRE KISÉTÁLT MR. KALIKÓ!

Snide tényleg eltért a forgatókönyvtől. A macskán fekete nyakörv volt, valamint egy jókora fekete csokornyakkendő. A közönséget méregette.

– A jobbra lévő szék – mondta Krak grófnő voltárul a bal kezében tartott mikrofonba.

A macska felugrott a második interjúalany székébe. Leült, s közben a Süvölvény kölyök-dublőrt méregette.

– Mi az ördög ez? – kérdezte a dublőr. Ez nem ügyvéd, ez egy macska!

A macska szólásra nyitotta a száját. – Jogászmacska vagyok.

Á táblákat emelgető lány csak állt és bámult. A közönség tátott szájjal figyelt.

Beszélő macska!

Ó, ez az ördögfajzat Krak. Már pontosan tudtam, hogy mit művelt. Egy Voltár Szeme és Füle-féle készüléket használt. Egy hangszórót rejtett el a macska fülében, melyen keresztül irányíthatta az állatot, valamint egy másik hangszórót dugott a macska nyakkendőjébe, melyen keresztül beszélhetett. Még arra is beidomította a macskát, hogy az mozgassa a száját, miközben a hangját hallja a hangszóróból. (Bíííp) meg!

Snide benne volt a mókában! Ez a bolond bedőlt a dolognak, mint soha nem látott újdonságnak! Snide így szólt a macskához. – Süvölvény kölyök mintha kételkedne az ön végzettségében, Kaliko ügyvéd úr. Talán hasznos lenne ha megnyugtatná őt.

A macska, vagyis Krak, a jobb kezében tartott mikrofonon keresztül így szólt. – Meg kéne értenie a jogrendszer célját.

A táblákat emelgető lány magához tért. Felemelte a soron következőt:

 

NEVETÉS

 

A közönség nem olvasta el a táblát. Egymással beszélgettek, „Egy beszélő macska.” „Tényleg beszél.” „Milyen szép macska.” „Hallgasd, BESZÉL!”

– Snide – folytatta a macska – önnek meglehetősen fegyelmezetlen a közönsége. A macska a széksorok felé fordult. – Csendet vagy kiüríttetem a termet.

Snide koppantott egy kalapáccsal. – Ne haragudjon Kaliko ügyvéd úr. Kérem folytassa felkészültségének bizonyítását.

Krak a tévéközvetítést figyelve szájához emelte a jobb kezében tartott mikrofont. A macska erre mintha azt mondta volna. – A macskák jelentik a jogrendszer alapzatát. A bűnözés és a bűnüldözés olyan, mint a MACSKA-egér harc.

A lány táblát emelt a feje fölé:

 

NEVETÉS

 

Nem volt rá szükség. A közönség hahotázott.

Honnan a pokolból irányíthatja Krak ezt a macskát? Felkaptam a rádió adó-vevőt. Így szóltam. – Ő az, aki beszélteti a macskát!

– Elintézzük – felelte a biztonsági főnök.

– Folytassa – mondta Snide a macskának.

A macska mintha ezt mondta volna – A törvény szigorúan ellenez mindenféle törvénySERTÉST. A rendőrség macska-egér harcot vív a bűnŐZEKKEL. A hajsza eredménye azonban LÓRA sem érdemes. Minden jogi igyekezet PATÁStalan!

A közönség fékevesztetten sikoltozva nevetett.

– De Snide – mintha a macska így folytatta volna – Íme a végső bizonyíték, hogy valóban jogász macska vagyok.

Krak most utasításokat suttogott a bal kezében tartott mikrofonba.

A macska leugrott a székről, hogy aztán felugorjon a Süvölvény kölyök-dublőr térdére. Mintha kihúzott volna valamit a nyakörve alól. Aztán Süvölvény Kölyök zsebei körül szaglászott. Berakott volna valamit a zsebébe?

– Mit csinál? – kérdezte Snide.

– Azt teszem, amit minden jogász csinál – felelte a macska.

Hirtelen kirántotta a dublőr farzsebéből a tárcáját.

A fogai közé szorította a tárcát.

Lerohant a színpadról.

A DUBLŐR UTÁNAVETETTE MAGÁT!

A közönség falrengetően nevetett.

Belesikítottam a rádió adó-vevőbe. – KÖVESSÉK AZT A MACSKÁT!

Ügyet sem vetve a piros lámpákra, biztonsági emberek hada özönlötte el a színpadot, majd a macska után vetették magukat.

Felugrottam, és én is utánuk rohantam.

Az üldözés közben kirontottam a főkapun és még láttam, ahogy a macska végigrohan egy hosszú lépcsősoron. A dublőr ott loholt a nyomában.

Egy furgon állt a lépcsősor aljánál, de nem az, amit korábban használtak!

Világos! A macska elhelyezte a B egységet a dublőrön, miközben az A egység ott volt rajta! A követéskényszerítő!

Á macska már majdnem elérte a furgont!

HOPPÁ!

A dublőr, miközben lefelé viharzott a lépcsőn, mintha egy lábakból és karokból álló kavargó kupaccá változott volna. Így száguldott tovább a lépcső alja felé.

Elérte!

A biztonsági őrök is lefelé özönlöttek a lépcsőn.

– HOPPÁ! HOPPÁ! HOPPÁ!

Úgy csúsztak el egytől egyig mintha szánkópályára léptek volna.

Továbbrohantam.

Rohantam lefelé a lépcsőn.

Bang-Bang eközben megragadta a dublőrt a gallérjánál fogva és behajította a furgonba.

A biztonsági őrök egymásra zuhanva megérkeztek a lépcső aljára.

HOPPÁ!

A két lábam egyszerre hat irányban indult el, én pedig mintha fejest ugrottam volna a lépcső aljára.

A fejemen landoltam.

Egymáson heverő biztonsági emberek vettek körül.

A biztonsági főnök a lépcső tetején így kiáltott. – A KOCSI RENDSZÁMÁT! – Aztán elindult lefelé.

A távozó furgon után néztem. A kocsi egy sikátorban robogott.

NEM VOLT RENDSZÁMTÁBLÁJA!

A biztonsági főnök hangos puffanással érkezett mellém.

Semmiféle magyarázatom nem volt a történtekre.

Mi okozta ezt a katasztrófát?

Aztán felnéztem a lépcsőre.

A macska le tudott szaladni rajta, rajta kívül azonban senki sem.

A LÉPCSŐT ELBORÍTOTTÁK A BANÁNHÉJAK!