ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

1. fejezet

Értékes perceket vesztegettem arra, hogy elérjem J. Walter Madisont 42 Mess utcai irodájában. Titokzatoskodva elmondták, amit amúgy is tudtam. Az anyjánál találom.

Az anyja vette fel a telefont. – A maffiával beszélek?

– Nem, nem – feleltem. – Madison főnöke vagyok, Smith.

– Ó, Mr. Smith – mondta az asszony. – Úgy aggódom Walter miatt. Annyira szárnyaszegett az elmúlt néhány napban. Egyfolytában azt mondogatja, lehet, hogy ismét szomorúvá teszi Mr. Buryt. Walter rendkívül érzékeny fiú, tudja már gyerekkora óta ilyen. Retteg attól, hogy megbántja más emberek érzéseit. És olyan lelkiismeretes. Azt mondja, a jobb karját odaadná azért, hogy Mr. Bury sikerrel járjon. Egyszer még megöli magát a munkával, ma reggel azonban azt mondta, hogy holtan nem lehetne Mr. Bury hasznára. Folyamatosan próbálom Waltert rábeszélni arra, hogy menjen el nyaralni. Remélem, hogy ön jobban tudja a módját annak, hogy hogyan győzze meg erről. – Minden bizonnyal elfordította a fejét a telefonkagylótól és éneklő hangon így szólt, – Walter drágám, az a kedves Mr. Smith van a telefonban. – Aztán halkabban hozzátette. – Nem, nem a maffia. Mr. Smith az… Igen. Felismertem a hangját.

Madison hangja óvatos volt. – Halló?

– Ó, hála az isteneknek, hogy még időkőben elértem! – mondtam. – Van egy besúgóm a Narcotici-bandában. A dolog kiszivárgott. Razza felismerte a hangját. De ő egy okos kígyó. Nem akarta megsérteni Rockecentert, így aztán a Corleone-bandát bérelte fel, hogy megtalálják és kicsinálják magát.

– Walter – hallatszott az anyja hangja a háttérből. – Ülj le erre a székre. Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Rossz hírt kaptál?

Madison így szólt rekedten. – Mit gondol, mit csináljak?

– Nézze – mondtam. – Én a barátja vagyok. Általában ha valakit úgy kiszemelnek, mint ahogy most magát, akkor az illetőt leírjuk. De én kitartok maga mellett. Van egy rejtekhelyem, ahol senki nem fogja keresni. Jól nyissa ki a fülét. Orvlövészek rejtőznek mindenütt. Nem akarom, hogy meglássák az utcán. Másszon fel a házuk tetejére. Helikopterrel megyek magáért.

– Hála az istennek, hogy figyelmeztetett – mondta. – Fönt leszek.

Letettem. A szerencsém egyelőre kitartott. Azonkívül a pillanatnyi vészhelyzetben a zsenialitásom is visszanyerte régi fényét. Az ihletett pillanatban a Corleone-bandát belekevertem az ügybe, mivel eszembe jutott, hogy az öreg tragacsnak „Corleone Taxi Társaság” felirat áll az ajtaján. De nem volt időm a kárörömre.

A képernyőkre pillantottam. Bang-Bang hangját hallottam.

– Hamarabb odaérünk, ha végigmegyünk a Hudson River sétányon, a Kétszázötvennegyedik utcától délre rákanyarodunk a Broadwayre, majd Yonkersben a Nepperhan Avenue-nál lekanyarodunk róla. Azt mondták, hogy valahol ott lehet, vagy az Ashburton, esetleg a Lake Avenue-nál, valahol ott abban a körzetben.

Közelebbről is megnéztem a képernyőt. Az öreg taxi mintha gyorsabban száguldott volna, mint bármikor a felújítása óta. (Bíííp) meg, Heller vezette! De úgy, mint a szél! Sietnem kellett.

Felkaptam a rádió adó-vevőt, és hívtam Rahtot, aki azonnal válaszolt.

– Menjen ki a Keleti Harmincnegyedik utcai helikopterkikötőbe, ami ott van az East River partján – mondtam. – Béreljen helikoptert, de csakis olyat, aminek van kötélhágcsója. Háztetőről fogunk összeszedni valakit.

– Várjon egy pillanatot, Gris tiszt úr – mondta Raht. – Erre nincs pénzem. Be kéne jönnie az irodába és adnia egy lepecsételt igénylőlapot. A szokatlan kiadások szabályainak megfelelően…

A terveim egy pillanatra ijesztően lelassultak. Sokkal olcsóbb lenne, ha fognék egy puskát, és mikor Madison megjelenik a tetőn, egyszerűen lelőném. De nem, ő sokkal fontosabb annál, minthogy valaki, követve az Apparátus tankönyveinek utasítását, egyszerűen lelője. Az egész PR és annak működése Madison kisujjában van. Kitűnően képzett. Bárki életét tönkre tudja tenni tetszés szerint. Döntő lépésre szántam el magam, bármennyire is fájdalmas volt.

– Én magam fizetem – mondtam. – Menjen oda, béreljen egyet és legyen készenlétben. Én is magával megyek.

– Biztos hogy nem fog bombázni valamit? – kérdezte Raht.

– Próbálja magába fojtani a pimaszságát, és tegye amit mondtam, máskülönben magát fogom lebombázni! – ripakodtam rá. Micsoda egy senkiházival kell egyezkednem.

Kikapcsoltam a rádiót.

A tervem következő lépéseként üzenetet írtam a lányoknak. Idegesen pislogtam a képernyő felé, miközben tollat, papírt és borítékot kerestem. A következőket írtam:

 

Kedves Bejnék!

Rájöttem, hogy nem tudok megfelelni a velem szemben támasztott magas követelményeknek. Öngyilkosságot fogok elkövetni, hogy hasznára legyek a gyermekeinknek.

Viszlát kegyetlen világ.

Az Önök férje

 

Borítékba raktam a levelet, néhány búcsúszót írtam a borítékra, majd bedugtam az első szobában álló Aphrodité-szobor alá, amitől az egész olyan lett, mint valami emberáldozat.

A képernyőre pillantottam. Már Yonkersben jártak! Sietnem kellett!

Csomagolni kezdtem. Amim volt, kartondobozokba gyömöszöltem, arra gondolva, bárcsak eszembe jutott volna vásárolni néhány bőröndöt. A csomagolás eltartott egy ideig és közben elfogyott a spárgám. Valahogy időt kellett nyernem, mivel útban a helikopterfelszálló felé még Teenie-hez is be kellett ugranom. Arra számítottam, hogy iskolában lesz, így elöl hagytam egy gázbombát. Folyamatosan káromkodtam, ahogy ezt a rengeteg holmit összecsomagoltam.

Éppen felemeltem a képernyőt, hogy képcsővel felfelé betegyem az egyik dobozba, hogy a dobozt felnyitva menet közben is figyelhessem a képernyőt, mikor hirtelen hangot hallottam valahonnan. – Mondhatsz egy hip-hip-hurrát a tiszteletemre! – Azt gondoltam, hogy a hang a képernyőből érkezett. Összezavart. Mit csinál EZ a hang Heller száguldó taxijában?

– Nézd mit szereztem! – Sarkon fordultam és kilestem a kötésen. Teenie volt az! Ó, micsoda szerencsém volt! Egyenesen belesétált a hálóba.

Ott állt lapos sarkú cipőjében, kockás szoknyában, tarkójáról lecsüngő lófarokkal. – Megkaptam a bizonyítványomat – mondta szokásos túl széles mosolyával. – És még ajándékokat is kaptam! Ide nézz! Egy eredeti Hong Kong-i vibrátor. Egy egész tucat óvszer. Egy csomag szerencsét hozó Jade rudacska. És most figyelj!

Kisimított egy diplomát. Az oklevél szerint Teenie hitelesített hivatásos volt.

– Végre – károgott – befejeztem az iskolát!

Egy szót sem szóltam. A lánynak megakadt a szeme a dobozokon. – Hé, meg akarsz lógni, vagy mi?

Határozatlan pillanatomban ért a kérdés. Szándékomban állt meglőni a lányt egy gázbombával, beledobni egy zsákba és hozzácsapni a többi csomag közé. Másrészről viszont talán rá tudom beszélni, hogy segítsen cipelni ezeket a nehéz holmikat.

– Teenie – mondtam. – Én mindig kedveltelek téged.

– Ó, igen?

A tizenévesek nehezen értenek. Talán másképpen kellene fogalmaznom. – Teenie, mit szólnál hozzá, ha elvinnélek egy körre?

– Egy körre? – kérdezte. – Úgy érted mint a régi filmekben? A gengszterfilmekben?

Úgy döntöttem hogy vidám leszek. – Ja, kölyök, úgy ahogy mondod.

– Várj egy percet – mondta Teenie. – Jól értem amit mondasz? Te most csomagolsz. Arra próbálsz rávenni, hogy szökjek el veled?

Nos, nos. Talán ez vonzó a számára. – Így van – feleltem.

– Ohó! – mondta. – Most már mindent értek! Ez a titok nyitja. Kitaníttattál, hogy aztán jó árat kapj értem a fehér rabszolgapiacon.

Elképedtem.

– Elmondom, mit fogok csinálni – folytatta Teenie. – Ha elfelezed velem azt a pénzt, amit kapsz értem, akkor elmegyek veled.

Még jobban elképedtem.

– Rendben – mondta. – Az üzlet, az üzlet, a bombaüzlet pedig bombaüzlet. – Kinyújtotta a kezét. Valami okból kifolyólag kezet akart rázni velem. Kezet ráztam vele.

A Teenie-vel kapcsolatos tervem kissé kidolgozatlan volt. Az volt az egyetlen biztos pontja, hogy elkapom és fogva tartom, hogy aztán ha a bíróság a bírói végzés alapján a lány meggyilkolásával vádolna, akkor előhozom és így szólók, „Tessék, életben van”. Ebben az esetben nem ugrándozna körülöttem, hogy hazudozzon rólam és hogy bajba keverjen. Ez egy alapvető és hatékony megoldás lenne, ami része az általános tervemnek. Ilyen szintű együttműködésre azonban nem készültem.

– Egy feltétele van a dolognak – mondta. – Méghozzá az, hogy hazaengedsz, hogy összecsomagoljak.

Idegesen a képernyőre pillantottam. Maradt még időm, vagy használjam inkább a gázbombát?

Tudor City útba esett a légikikötő felé. Amúgy sincs túl sok holmija.

Megkockáztattam. – Rendben – mondtam.

Azonnal nekilátott összekötözni a dobozokat. – Hé – mondta – látom tévéfüggőségben szenvedsz. Én soha sem nézem. Én jobban szeretem az élet komor valóságát. Bekapcsolva hagytad ezt a hordozható tévét.

– Ne piszkáld – mondtam. – Elromlott a kapcsolója.

A lány megrántotta a vállát, majd összekötözte a maradék dobozokat. Kezébe fogott egy jegyzettömböt és egy tollat, hogy ezeket is elcsomagolja.

– Azt hiszem Adora aggódni fog, ha eltűnsz – mondtam. – Miért nem hagysz neki egy üzenetet?

– Jó gondolat, Inky. Utánunk küldené a zsarukat, akik szétzavarnák a fehér rabszolga-kereskedő cimboráidat. – Kezébe fogta a tollat. Megrágta a végét. – Elmondhatnám neki, hogy megkerestek a Miss. Amerika szépségverseny szervezői, de az igazság az veszélyes lehet. Semmi nem jut az eszembe.

– Valamit – mondtam, s közben idegesen pislogtam a képernyő felé.

A lány végül, mint aki nehéz munkát végez, írni kezdett. Aztán megmutatta nekem a levelet. A következő állt az ügyetlenül megformált levélben:

 

Kedves Pinchy!

 

Jó vagyok.

Te hogy vagy?

Jó mennek a dogok.

Majd talákszunk.

 

Teenie

 

– Ez nagyszerű – mondtam.

– Nem – felelte. – Nem elég kedves. – Félredobta a levelet.

Ismét nekilátott.

 

Kedves drága Pinchy és Candy!

 

Kitüntetéssel befejeztem az iskolát.

Megjutalmaztak egy tanfolyammal, ami Hong Kongban folyik.

Minden jót nektek.

 

Teenie

 

– Ez tökéletesen megteszi – mondtam sürgetően. – El kell érnünk a gépünket.

– Ez így elég kedves? – kérdezte.

– Igen, igen – feleltem, és felmarkoltam a levelet. Aztán ravasz módon felmarkoltam az első levelet is. A zsebembe gyűrtem őket. A másodikat postázom, az előzőt pedig megtartom, hogy bebizonyíthassam vele, hogy a lány még mindig életben van.

A képernyőre pillantottam. A taxi éppen végigrobogott egy utcán, alighanem a kukásautó útvonalát követve. Ideje volt indulni!

Taxit hívtam, s közben a dobozaimat kihordtuk az ajtó elé. Csodák csodájára a szerencsém még mindig kitartott mellettem! Egy percet sem kellett várni a taxira.

Berakodtunk a kocsiba és elszáguldottunk. Még búcsúpillantást sem vetettem szenvedéseim és vajúdásaim helyszínére. Úgysem fogom elfelejteni.

Belestem a képernyőt rejtő nyitott dobozba. Azok ott a kukáskocsit üldözték. Úgy éreztem rázós lesz, de azért épségben megmenekülhetek. Ha a szerencsém továbbra is kitart mellettem.

2. fejezet

Tudor City tulajdonképpen nem is város. Csupán tizenkét téglaépület együttese, melyek flamboyant vagy tudor gótikus-angol stílusban épültek az 1920-as években. Az épületeket járdák és zöld gyep veszi körül, amit valamikor rendben tarthattak, most azonban úgy tűnt, hogy kizárólag marihuánatermesztésre használnak. Az épületekben a fecsegő Teenie szerint háromezer apartman volt, melyek tizenkétezer embernek adtak otthont, de ez a szám mára már lecsökkent.

A keleti Negyvenegyedik utca felől érkeztünk. Ahogy a taxi megállt velünk az egyik hatalmas épület előtt, a hangulat hirtelen hűvös és csendes lett. Nem úgy az idegeim.

– Siess, szedd össze a holmidat – mondtam Teenie-nek.

– Te csak ülj itt és várj – mondta. – Tizennégy emeletet kell másznom a tűzlétrán hogy feljussak a tetőtéri padlásszobámba. Nem akarom hogy a házinéni lássa, hogy elmegyek.

Kiugrott a kocsiból és elindult felfelé. A magasságtól elszédültem. A taxisofőr a taxiórára pillantott, majd kinyitotta a Sportfogadást. Én aggódva nyitottam fel a kartondoboz tetejét, hogy megnézzem Heller képernyőjét.

Már észrevették a kukásautót! Ó, ezt mindjárt megcsípik, gondoltam és akkor engem is meg fognak csípni.

Ahogy a kukásautó mellé hajtottak egy szűk utcában, nem akartam hinni a fülemnek. Valóban egy dalt hallok? Egy dalocskát? Nem Tudor City felől hallatszott – csakis a képernyőmből szólhatott!

A kukásautó nem a modern gépesített hulladékgyűjtő kocsik közé tartozott. Egyszerűen egy nagy nyitott teherkocsi volt, szemétheggyel a platóján. Hatalmas zászlók lobogtak és transzparensek virítottak rajta.

 

A MA SZEMETÉBŐL LESZ

A HOLNAP AMERIKÁJA

 

Aztán a többi:

 

NEVEZZENEK BE A VERSENYBE!

NYERJENEK EGY KÖRUTAZÁST

A SZEMÉTHEGYEK KÖRÜL

TELJES ELLÁTÁS

 

Az öreg taxi egyre közelebb ért a teherkocsihoz, majd egészen mellé állt. Ott is volt egy felirat:

 

2183-AS TEHERKOCSI

MR. J. P. FLAGRANT

SZEMÉTIGAZGATÓ

 

Igen, a dalocska a teherkocsiból hallatszott. Két hangszórót szereltek a fülke tetejére. Ez a dalocska hallatszott:

 

Boldog szemét napot

Boldog szemét napot.

Ez a nagy nap most eljött,

Itt a kukásautó.

 

Az öreg taxi most már a teherkocsi fülkéje mellett haladt. Bang-Bang kihajolt és így kiáltott. – Húzódjon le!

A kukássofőr zöld derbykalapot viselt. Igen, Flagrant volt az! Kidülledt szemmel bámulta a taxit, mint aki le sem akarja venni a tekintetét a taxi ajtaján álló szövegről.

– Corleone! – sikította. Azonnal gyorsított.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ezek szerint Flagrant tisztán emlékszik a jeges folyóban való téli fürdésre, ami azután következett, hogy Babe Corleone oldalra fordította a hüvelykujját! Azt gondolta, hogy a nyomában vannak, hogy ismét vízbe dobják! Ez az! Az én fékeim rendben voltak! Reméltem hogy az övéi nincsenek.

De (bíííp) meg ez a Heller! Ott száguldott a szemeteskocsi mellett!

Aztán az öreg taxi vad üvöltéssel előreugrott. Végigvágtatott az úton a teherkocsi előtt. Heller behúzta a féket és elfordította a kormányt.

A kocsi csikorgó gumikkal oldalt fordult. Imbolyogva megállt.

Elállta az utat!

A szemeteskocsi tovább dübörgött az utcában, mint valami kamion!

Imádkoztam, hogy rohanjon bele a taxiba! Akkor aztán annyi lenne Hellernek.

Flagrant azonban beletaposott a fékbe. A nehéz jármű rázkódva lassított. Ó, istenek, meg fog állni. Sikítani szerettem volna. „Bele a taxiba!” Ó istenek, ha megáll, elkapják.

Megállt.

De nem kapták el.

Flagrant hátramenetbe kapcsolta a teherkocsit. Lassan tolatni kezdett, majd gyorsított. Nem tudott megfordulni a szűk utcában. De így is el fog menekülni.

Hamarosan már vagy negyvenmérföldes sebességgel száguldott! Hátrafelé!

Bang-Bang így kiáltott. – Lődd ki a gumijait!

– Nem – kiáltotta vissza Heller. – Nem akarjuk bántani, csak meg akarjuk állítani. Ülj át a kormány mögé!

Heller kiugrott a taxiból. Bang-Bang átcsúszott a vezetőülésbe. Heller bevágta a taxi ajtaját, Bang-Bang ölébe dobott egy csomagot és fellépett a taxi küszöbére.

Bang-Bang indított, majd üldözőbe vette a veszettül tolató szemeteskocsit. – Gyerünk Flagrant! – kiáltottam. – Nyerj nekem időt!

Az öreg taxi végigszáguldott az utcán a sebesen tolató szemeteskocsit üldözve.

Heller benyúlt a taxi ablakán és egy kézzel kotorászott a csomagba, amit az imént Bang-Bang ölébe dobott. Valamit előhúzott belőle.

– Közelebb a teherkocsihoz! – kiáltotta Heller.

Útkereszteződés következett. A lámpa zöldet mutatott. Flagrant egyre gyorsabban tolatott. A hatalmas teherautó ide-oda támolygott, ahogy a motorja egyre hangosabban bömbölt.

A taxi már majdnem beleütközött a teherautó hűtőrácsába.

Heller a teherautót méregette. A zászlók ott csapkodtak az arca előtt.

Heller hátralendítette a kezét.

Aztán eldobott valamit!

Az a valami átrepült a teherkocsi vezetőfülkéje felett, majd a szemétben landolt.

– Bang-Bang! Fék! Állj!

Az öreg taxi gumijai sikítottak, ahogy a kocsi fékezett. A taxi farolva megállt.

A szemeteskocsi tovább száguldott! Ó, istenek. Flagrant el fog szökni előlük! Meg tudja csinálni.

BUUUUMMM!

A teherkocsi platójáról szemétoszlop emelkedett a magasba!

Több tonnányi szemeteszsák szóródott szét az utcán a teherkocsi MÖGÖTT.

Lökőgránát! A párját még én adtam Silvának!

A taxit megbillentette a lökéshullám.

A szemétszállítmányból egy pillanat alatt utat elzáró barikád emelkedett.

A teherautó hátulja belefúródott a szemétakadályba!

A kocsi összetúrta a szemeteszsákokat, majd megállt!

– Előre! – kiáltotta Heller.

Bang-Bang nekiiramodott.

Az öreg taxi megtorpant a feltartóztatott teherautó előtt.

Aggodalmasan pislogtam az épületre, amely előtt várakoztunk. Hol lehet Teenie? Az idő gyorsan fogyott.

3. fejezet

J. P. Flagrant, félrecsúszott zöld derbykalapjával a fején, előmászott a teherautó vezetőfülkéjéből. Heller odalépett hozzá.

Flagrant térdre rogyott, majd segélykérően a feje fölé emelte összekulcsolt kezét. – Kérem ne öljön meg! Megtanultam a leckét, amire megtanítottak. Már nem vagyok áruló. Nem fogom elárulni az F.F.B.O.-t!

Ó, micsoda megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam. Babe Corleone túlságosan is jó munkát végzett. Mikor korábban megígérte, hogy mindent kitálal, a nő mint traditorét a jeges folyóba dobatta. Okos ember! Nem akarta, hogy az ismét megtörténjen, még akkor sem, ha ez alkalommal a tavaszi folyóba dobták volna!

– Nem, nem – szólt Heller. – Nem azért jöttünk hogy megöljük. Csak információra lenne szükségünk.

– A Rockecenter érdekeltségek szentek és sérthetetlenek! – szűkölte Flagrant. – Maguk Corleonék. Hibát követtem el, mikor kémnek ajánlottam magam. Hadd menjek vissza a szemetemhez.

– Csak azt mondja meg, hogy mit jelentenek az F.F.B.O. betűk – mondta Heller.

– Ezek szerint nem a reklámvilágból jöttek, máskülönben tudnák – felelte Flagrant. – Kérem engedjenek vissza a szemetemhez.

Heller a teherautón lévő zászlókra és transzparensekre nézett. A dalocskának már vége szakadt. Aztán a zöld derbykalapra pillantott. Benyúlt a zsebébe. Flagrant nyilvánvalóan azt gondolta, hogy Heller fegyvert ránt, így aztán zokogni kezdett.

De Heller egy pénztárcát húzott elő és átnézte a tartalmát. Talált benne egy kártyát, amit elővett. Ez állt rajta:

 

LEGYEN SAJÁT

ALIGÁTORFARMJA RT.

Ochokeechokee, Florida

Képviselet: Empire State Building

 

– Reklám? – kérdezte Heller. Éppen most találkoztam egy hamarosan nyíló floridai aligátorfarm hirdetésével. – Átadta J. P. Flagrantnak a kártyát.

Flagrant szemügyre vette. Abbahagyta a zokogást. Felállt és igazított egyet zöld derbykalapján. Így szólt – Ötvenezer dollár egy évre, az eladások bruttó árának egy százaléka, ötéves szerződés kilencven napos meghosszabbítási lehetőséggel, saját titkárnővel – barna hajú, huszonöt alatti, jó alakú, szép (bíííp), szép arcú?

Heller így felelt. – Remélem megéri az információ. A válaszom, igen.

Flagrant kihúzta magát. Ismét lökött egyet zöld derby kalapján. Így szólt. – Nos, ebben az esetben a szolgálatába állok. Mivel mostantól kezdve az ön fizetési listáján szerepelek, senkinek nem lehetek az árulója, csakis az öné. Igaz?

– Így van – felelte Heller.

– Így aztán nem vagyok áruló. Az F.F.B.O. rövidítés Fatten, Farten, Burstein és Ooze neveket jelenti. Ez a világ legnagyobb PR és hirdetési cége. Ez a cég kezeli többek között a Rockecenter-érdekeltségek számláit és míg igazságtalanul ki nem rúgtak, én voltam Rockecenter főkönyvelője és én intéztem a Rockecenter érdekeltségi körébe tartozó I. G. Barben Gyógyszervállalat reklámügyeit is. Meg az Octopus Olajét is. Meg a Grabbe-Manhattan Bankét. És, és, és, és így tovább. Több milliárd dolláros évi költségvetéssel.

Megborzongtam. A fickó énekel mint egy madár, pont úgy, ahogy attól féltem. Istenek, mi tart ilyen sokáig Teenie-nek?

– Ez esetben – kérdezte Heller – ki felelős Süvölvény kölyökért?

– Aha – mondta Flagrant. – Aki elvette a munkámat. Könyörögtem nekik, hogy ne bízzák meg őt, mire kirúgtak. J. Walter Madisonnak hívják ezt a kutyát, egy PR-művész, akit a szakmában csak J. Walter Madidiótaként emlegetnek.

– Várjon egy percet – szólt közbe Heller. – Én már találkoztam vele.

– És még életben van? – kérdezte Flagrant. – Ez kész csoda.

– Őszinte, komoly tekintetű fiatalember?

– Az egy kígyó – felelte Flagrant. – Bury határozott kérésére bízták meg őt, tudják, a Swindle and Crouchtól, Rockecenter ügyvédi irodájától azzal a határozott feladattal, hogy tegyen tönkre egy Wister nevű férfit.

Krak grófnő hangja hallatszott Heller mellől. – Aha! Ismerem! Az a korrupt ügyvéd, aki meg akarja kaparintani a birodalmat!

– Micsoda? – kérdezte Flagrant.

– Nem érdekes – felelte Heller. – Azt mondja, hogy ez a Madison kavarta ezt az egész szörnyű, őrületes Süvölvény kölyök-reklámhadjáratot?

– Igen, pontosan – felelete Flagrant. – A szemeteskukák között én magam is követtem a kampányt. Bárhol és bármikor felismerem Madison túlfűtött stílusát.

– A kép összeállt – mondta Heller. Aztán halálos hangon hozzátette. – Hol találjuk ezt a Madisont?

– Nem tudom hogy hol van a kampányiroda, azt azonban tudom, hogy Madison az anyjával él, aki szerepel a telefonkönyvben. Mrs. Dorothy Jekyll Madison.

Ó egek, most aztán tényleg eljött az ideje az imádkozásnak. Mivel szöszmötöl még az a (bíííp) Teenie!

– Tud még valamit az üggyel kapcsolatban? – kérdezte Heller.

Flagrant gondolkodott egy darabig. – Ott voltam, mikor Bury megjelent. Fegyver volt nála és a társánál is – barna hajú, barna bőrű fickó.

Úgy éreztem, hogy a feszültség szétrepeszti a koponyámat. ÉN voltam az, akiről Flagrant éppen személyleírást adott! Igyekeznem kell!

Heller így szólt – Bang-Bang, ott egy telefonfülke. Hívd fel a tudakozót és tudd meg a címet. – Visszafordult a férfi felé, aki épp az imént mószerolt be. – Rengeteget segített Mr. Flagrant.

– Örülök neki – felelte Flagrant. – Sok szerencsét kívánok Madison és mindenki más lelövéséhez, aki csak kapcsolatban állt vele.

Megborzongtam.

Flagrant a kártyára pillantott. – Empire State Building, mi? Vonzó cím. Holnap felveszem a munkát és nekilátok hirdetni az aligátorok eladását.

– Aligátorfarmok – mondta Heller.

– Igen uram! – szólt Flagrant túláradó lelkesedéssel. – Majd csak figyeljen! Olyan reklámkampányt csinálok, amitől még az aligátoroknak is összefut a nyál a szájában. Már meg is van az ötlet! Már látom! „Elege van az anyósából vagy a feleségéből? Vásároljon aligátorfarmot!”. – Talált egy kartonlapot az utcán szétszóródott szemétben, előhúzott egy filctollat és írni kezdett.

Bang-Bang visszatért. – Megvan a cím!

Krak grófnő és Bang-Bang beugrottak az öreg taxiba. Heller a kormánykerék mögé ült.

Bang-Bang így kiáltott. – Viszlát, Mr. Flagrant!

A taxi elszáguldott.

Krak grófnő így szólt. – Olcsóbb lett volna sisakot használni.

– Hát nem tudom – kiáltott hátra Heller a válla fölött. – Ezeknek a farmoknak az eladása mostanában lelassult. Ez a férfi pedig isten áldotta tehetségnek tűnik. Láttátok a feliratot, amit készített? Ahelyett, hogy ő maga takarította volna össze az utcát, kincsvadászatot szervezett és a teherautót ajánlotta fel fődíjként!

Ó istenek, csak körülbelül tizennyolc mérföldet kell autózniuk. Ki kell érnem a légikikötőbe, hogy megmenthessem Madisont. Mert Madison KÖPNE! Beköpne ENGEM!

NINCS IDŐ VÁRAKOZNI!

Kezdtem kétségbeesni amiatt, hogy mégis azt csinálom.

Hol, hol, hol van már Teenie?

4. fejezet

A mi taxióránk kitartóan kattogott. – Valami showműsor lehet, amit ezen a hordozható tévén néz – mondta a taxisofőr. – Aprókat sikítozik közben.

– Mi történhetett az utasunkkal? – siránkoztam.

– Ó, manapság már nem bízhat meg ezekben a kölykökben – felelte a taxisofőröm. – De ha már a showműsorokról esett szó, inkább azokat nézze az ember. Az erőszak káros a szívre.

– Különösen ha lökőfegyverrel követik el – mondtam.

– Ó, szóval valami StarTrek ismétlést néz – mondta. – Az a sorozat egy nagy rakás szemét.

– Kérem ne beszéljen nekem szemétről – könyörögtem.

– Akkor is az. Ugyanúgy, mint a reklámok. Hazudnak, mint a vízfolyás. Különböző trükkökkel a képernyők elé láncolják a nézőket.

– Kérem olvassa inkább a Sportfogadást – könyörögtem. A láncolás szótól jeges latyakká változott a vérem. Heller vezette az öreg taxit! Még a szememet eltakaró kötésen keresztül is jól láttam, hogy két keréken száguldva veszi be a kanyarokat! Bárcsak összeütközne valakivel, könyörögtem magamban. Ó, bárcsak balesetet okozna!

És Teenie? Lehet, hogy egyszerűen csak tele lett a nadrágja. Ez új riadalmat keltett bennem. Ha magam mögött hagyom a lányt, Adora vérdíjat tűzet a fejemre kiskorú megerőszakolása miatt. Nem kell hozzá mást tennie, mint ezzel a hazudós Teenievel elmondatni valami mesét a bíróságon. A letartóztatási parancshoz szükség van a lány vallomására, ahogy azt már megtanultam, mivel a fényképek csak arra jók, hogy felcsigázzák a törvénykezés étvágyát. Ha nem eresztem ki Teenie-t a karmaim közül, akkor biztos lehetek benne hogy nem születik meg egy ilyen vallomás. Azon kívül egy-két tanú igazolni tudja, hogy a lány él, és akkor nem fognak vadászni rám és nem akasztanak fel Teenie meggyilkolása miatt. Ó, milyen jól kidolgoztam ezt az egészet. De hol lehet Teenie?

Heller taxija csikorogva kanyarodott be egy utcasarkon. A taxi a végzetem felé robogott. Csupán tizenöt mérföldet kell autózniuk ahhoz, hogy elérjék Madison anyjának házát, ami pár utcányira északra volt tőlem az East Side-on.

Ott jött Teenie!

Semmit nem hozott a kezében! Egyetlen csomagot sem. És nem is a tűzlétrán mászott le, melyen korábban elindult felfelé.

– Inky, bajban vagyunk – mondta. – Nem tudom lecipelni a csomagomat a tűzlétrán.

– Ide hallgass – mondtam. – Borravalót adok a taxisofőrnek, hogy felmásszon veled és segítsen! De az istenek szerelmére, siess már!

– Nos, erre én is gondoltam – mondta Teenie. – De nem erről van szó. Hanem a házinéniről. Meghallotta, hogy pakolászok a szobában, és most követeli az elmaradt lakbért. Mikor elkezdtem lecipelni a holmimat, elreteszelte a liftajtót és csak akkor engedett ki, mikor megígértem neki, hogy kisegítesz kétszáz dollárral.

Kerekek csikorgása hallatszott a képernyőből, amint Heller ismét befordult egy utcasarkon.

Fogtam a pénzkötegemet, s átadtam neki kétszáz dollárt.

Aggódva várakoztam tovább.

A lány ismét megjelent, zsákoktól és dobozoktól roskadozva.

– Szállj be, szállj be – sikítottam felé.

– Még nem – felelte. – Csak ha szólsz ennek a taxisofőrnek, hogy jöjjön vissza velem és segítsen lehozni a másik adagot.

Ó istenek! Mit tehettem volna? Kiadtam az utasítást, mire a taxisofőr a lány után csoszogott.

Dobozok és csomagok alatt roskadozva tértek vissza. Ennyi szemét! Még egy elnyűtt plüssmajom is utazott Teenie csomagjainak legtetején.

– Beszállás! – vonyítottam.

– Nem tudok – mondta a taxisofőr. – Ez túl sok csomag ennek a kocsinak. Nem akarom megszegni a vállalati szabályzatot. Hívnom kell még egy kocsit.

Hívta az erősítést. Máskülönben meg sem mozdult volna. Én meg ott ültem, kínok közt vergődve.

Heller addigra már felhajtott egy gyorsforgalmi útra. Úgy cikázott keresztül a teherautók sűrűjén, mintha azok ott sem lettek volna!

Kétségbeesetten méregettem a rengeteg csomagot. – Mi ez a sok nyavalya? – jajveszékeltem azt remélve, hogy a lány talán rálegyint a csomagokra és otthagyhatjuk az egészet.

– Egy élet munkája – felelte Teenie. – Látod ott azt a nagy zsákot? Az telis-tele van a legjobb minőségű kolumbiai vadkendermagokkal. Abban a második zsákban válogatott Acapulco Gold magok vannak. Abban a piros zsákban vannak a válogatott Panama Red magok.

– De hát ez a tizedét sem teszi ki az egésznek! – zokogtam.

– Hát nem. Vannak dolgok, amikhez érzelmileg kötődöm, ezt be kell ismernem. Az a nagy doboz egy fényképezőgép, gyermekkorom játékszereinek egy darabja. Lehet, hogy már tönkrement, de micsoda képeket készített! Ahogy kényszerítenek, hogy egyszerre két férfit rendezzek le. Aztán ahogy nyalogat egy perverz, aki később húsz rongyot köhögött ki a képért. A gyermekkorom emlékei. Nem kívánhatod, hogy ezt mind itthagyjam! Ezek múzeumba való holmik. Aztán van itt két vagy három gördeszka, amiket még meg lehet javítani, nem beszélve arról a két újról, amiket tőled kaptam.

Elfordítottam az arcomat, hogy ne is lássam e fájdalmas csendéletet.

– Aztán itt van az autogramokkal ellátott tangagyűjteményem.

– MICSODA? – kérdeztem szorongásom ellenére döbbenten.

– Jól hallottad. A legcsodálatosabb zsarolási módszer, amivel valaha is találkoztam. Kérsz rá egy autogramot egy érzelmes pillanatban, aztán később célozgatsz rá, hogy megmutatod a fickó barátnőjének. Minden kapu megnyílik előtted.

Hála az isteneknek, megérkezett a másik taxi. Még én is segítettem berakodni a csomagokat.

– A keleti Harmincnegyedik utcai helikopterleszállóhoz! – kiáltottam. Ezzel elindultunk.

Keveselltem a sebességet, amivel haladtunk. Heller ahogy a képernyőmön figyeltem, még a piros lámpákon is átszáguldott!

Hála az isteneknek a helikopterleszálló csak néhány utcasaroknyira volt délre Tudor Citytől. Már láttam a fel– és leszálló helikoptereket, melyek kirándulókat vittek városnézésre.

Átszáguldottunk egy autópálya alatt, majd keresztülvágtunk a parkolón a Manhattan Charter Szolgálat felé.

Ott volt Raht, aki egyre csak integetett felém. Megálltunk egy jókora helikopter árnyékában.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Raht. Várakozási időt kell fizetnünk. Azt hittem hogy siet!

– Hordja fel a csomagokat a fedélzetre! – vakkantottam rá.

– Miután már kifizette a gépet – mondta Raht.

Berohantam az irodába és előkaptam a százdollárosaimat. Utána visszarohantam a taxikhoz és előkaptam a húszasaimat.

A csomagok elindultak felfelé a helikopter fedélzetére. Még én is segítettem.

A tolongásban elvesztettem szem elől a dobozt, melybe Heller képernyőjét tettem.

Ó, isteneim, lehet, hogy már elkéstem?

5. fejezet

Berakodtunk.

Teenie így szólt – Hé! Szóval így megy manapság a fehér rabszolga-kereskedelem. Helikopterek! Milyen menő!

– Mi van? – kérdezte a helikopterpilóta hátrafordulva az ülésében.

– Ne foglalkozzon ezzel a (bíííp) kölyökkel! – őrjöngtem.

– Ha valami törvénytelen dologban utazik – folytatta a pilóta – akkor menjen vissza az irodába és fizessen felárat.

– Nem, nem – siránkoztam. – Megpróbáljuk megmenteni valakinek az életét. Ez még New Yorkban sem törvénybe ütköző.

– Az nem olyan biztos – mondta a másodpilóta elgondolkodva. – Ismerek néhány fickót, akit törvénytelen lenne nem megölni. Van köztük nő is. Hallott már a polgármester feleségéről?

– Ó istenek, kérem indítsanak már – zokogtam. – Száz dollár borravalót fizetek maguknak fejenként.

– És hova megyünk? – kérdezte a pilóta.

Na végre! Már korábban felírtam a címet egy darab papírra. A pilóta kezébe nyomtam a fecnit. – És legyenek készen a kötélhágcsóval! Egy háztetőről kell felkapnunk a fickót.

Indítottak. A magasba emelkedtünk. Manhattan felhőkarcolói magasodtak tőlünk balra, jobbra pedig az East River csillogott. Alattunk ott kanyargott a Franklin D. Roosevelt gyorsforgalmi út soksávos szürke szalagja, tömve autókkal.

Feltűnt az ENSZ épülete. Az ENSZ-palotától északra a pilóta a felhőkarcolók fölé emelkedett. Aggódva figyeltem.

Hatalmas toronyépületek suhantak el alattunk.

A pilóta előre mutatott. – Ott a cím, amit megadott – kiabálta túl a rotorlapátok csapkodását.

Odanéztem.

Elámultam.

Senki nem volt a tetőn!

Egyhelyben lebegtünk.

– Lefogadom, hogy azt gondolta, nem jövünk – mondta Raht.

Teeniere meredtem. Az ő hibája volt.

Aztán rávetettem magam a kabin hátuljában magasodó csomaghalomra. Idegesen kutattam át a dobozaimat.

A képernyő kiesett a papírdobozból. Összeszedtem. Teljesen felcsavartam a hangerőt.

HELLER ODALENT PARKOLT ÉS ÉPPEN FELNÉZETT A FELHŐKARCOLÓRA!

– Felmegyek és becsöngetek, – mondta Heller. – Fedezz, Bang-Bang. Ha itthon van, lehet hogy tüzet nyit ránk, ha rájön hogy kik vagyunk.

– NEM! – szól közbe Krak grófnő a taxi hátsó üléséről. – Semmi értelme hogy lövöldözéssé fajuljon az egész. Valószínűleg nincs is itthon, mivel most munkaidő van. Szépen fogom a bevásárlószatyromat, felmegyek és meglátogatom az anyját.

– Ez nekem nem tetszik, – mondta Heller. – Neked nem kell háborúskodnod. Ez nem nőies.

– Egész idáig nagyon jól ment – felelte Krak grófnő.

– Idáig igen – folytatta Heller – és minden elismerésem a tied és Bang-Bangé, csakhogy ez a fickó a legalattomosabb patkány, akiről valaha is hallottam. A barátomnak tetette magát. És egész idő alatt azon járt az esze, hogy hogyan késeljen meg. Olyan alávaló gazember, mint egy „piás” az Apparátusból. Jobb, ha megyek.

– Inky – szólt Teenie. – Ha ennyire (bíííp) sietsz, akkor most miért nézel krimit a tévében. Fura vagy!

– Ez a krimi arról szól, hogy leégetik a (bíííp) copfodat és beleteszik az iratmegsemmisítőbe – mondtam. – Pofa be, és hagyj gondolkodni. – Kétségbeesetten megpróbálkoztam vele, miközben a sikításaimat elnyomta a rotorlapátok csapkodása.

– Nahát, nahát – szólt Raht a vállam fölött a képernyőre pillantva. – Szóval ezt erősíti a 831-es relé! Egy szempoloska!

– Pofa be, maga ostoba (bíííp) – sziszegtem rá. – Mindkettőnket elporlasztanak törvénysértés miatt!

– Inkább magát, mint engem – mondta Raht. – Hé, odanézzen! – A csomagjaimban turkált. – Még egy! – Bekapcsolta. Az enyémre pillantott, majd az övére nézett. – A hölgybe is poloskát tetetett!

– Most akkor mit csináljunk? – kiáltotta hátra a pilóta. – Menjünk haza?

– Krisztusom, dehogyis! – kiáltottam visszafelé. – Lebegjünk tovább. Hadd gondolkozzak.

Az életem abban a pillanatban nem a helikopter-rotoron, hanem egy cérnaszálon függött. Heller és Krak – de különösen Krak – tűvé fogja tenni utánam ezt a bolygót, ha rájönnek, hogy én vagyok a nyomorúságuk okozója.

Kinéztem az ablakon és megpróbáltam legyűrni a tériszonyt, amit a magasság váltott ki belőlem.

Ott volt a narancsszínű taxi. Még a Corleone Taxi Társaság feliratot is el tudtam olvasni az ajtaján. AZ EGYIK AJTÓ ÉPPEN KINYÍLT! HELLER MÁSZOTT KI RAJTA!

Olaszul kezdtem imádkozni, hogy elfojtsam magamban a késztetést, hogy voltárul sikítozzak. Jézus Krisztus talán szemet huny rengeteg bűnöm felett és jó haver módjára a segítségemre siet. Heller rendszeresen imádkozik és rendszeresen nyer. Lehet hogy tényleg van valami haszna! Amúgy is teljesen kifogytam az ötletekből.

– Mit csinál ott az a helikopter? – kérdezte Heller.

– Valószínűleg egy rendőrségi járőrgép – felelte Bang-Bang kikászálódva a kocsiból. – Állandóan az East Side fölött cirkálnak, hogy zavarják az itt élőket.

– Akkor ez kizárja a lövöldözést, Jettero. Hadd menjek fel ezzel a bevásárlószatyorral és hadd mutassam meg az anyjának a legújabb kalapdivatot. Mégiscsak nő. Itt jövök én.

KINYÍLT A HÁTSÓ AJTÓ! KRAK LÉPETT KI A KOCSIBÓL!

– Ó, Jézus Krisztus – imádkoztam olaszul. Jó ember leszek. Elégetem Teenie jáde-rudacskáit az oltárodon. Abbahagyom a káromkodást! – Aztán abbahagytam és magamba roskadtam. Nem volt sem remény, sem megoldás. Krak grófnő már a járdán lépkedett és a felhőkarcolók kapuja felé tartott. Bang-Bang és Heller, mint valami oldalfedezet, követték a nőt. Mindennek vége volt. Akár nekiállhattam volna megírni a végrendeletemet.

DE MADISON MEGMENTETTE A HELYZETET!

A nyitott tetejű veterán Excalibur, hatvanmérföldes sebességgel, lángoló kipufogócsövekkel kirontott a mélygarázs kijáratán!

Madison nyilvánvalóan lemondott arról, hogy megmentik a tetőről, így aztán mikor meglátta a „Corleone” feliratot a taxin, pánikba esett és úgy döntött, hogy a saját autójával menekül.

Majdnem ledöntötte Bang-Bangot a lábáról!

– Ő az! – kiáltotta Heller. – Vissza a taxiba!

Egymásra zsúfolódtak az öreg járgányban.

Még be sem csukták maguk mögött a kocsi ajtaját, mikor Heller már elindult.

Heller helyben megfordult a kocsival, majd csikorgó gumikkal Madison után iramodtak.

– Az a mi emberünk! – sikítottam a pilóta felé. – Abban a nyitott autóban! Kövesse!

A helikopter megfordult a rotor tengelye körül és a nyitott tetejű veteránautó után repült.

Madison veszett tempóban kelet felé tartott. El akarta érni a Franklin D. Roosevelt gyorsforgalmi utat, ahol előnyhöz juthat gyors autója révén.

Nyomában ott száguldott a taxi. Újkeletű probléma perzselte az agyamat. Ez az Excalibur különálló kipufogócsöveivel, hosszú motorházával és hatalmas krómozott lámpáival hiába néz ki úgy, mint a harmincas évek autói, tisztában voltam vele, hogy milyen sebességre képes. A veterán kocsiszekrény a lehető legmodernebb fejlesztéseket rejtette, melyeket valaha is autóba építettek. Félelmetes sebességekre volt képes. Madison pedig a kormánykerék mögött, alattunk kuporogva, most aztán tényleg nekieresztette az autót. Barna haja csak úgy csapkodott a levegőben.

Mögötte azonban ott vágtatott az öreg taxi. Igaz hogy lassabb volt, igaz hogy a fordulékonysága meg sem közelítette az Excaliburét, a kormánykereke mögött azonban egy bajnok űrpilóta ült.

Ó istenek, a helyzet egyáltalán nem oldódott meg. Madison egy pillantást sem vetett felfelé. Pánikba esett. Az a soksávos út volt az egyetlen esélye, ami felé tartott.

– MENJ CONNECTICUTBA! – sikítottam felé, amiből persze semmit sem hallott. Ó, bárcsak észak felé fordulna, mert akkor esélye lenne arra, hogy lehagyja a taxit, és akkor hangosbeszélőn keresztül megállítanám és felvennénk. Ez volt az egyetlen esélye a menekülésre.

Egyre közelebb ért a Franklin D Roosevelt gyorsforgalmi úthoz. Felrohant egy felhajtóágra, miközben a rengeteg króm szemkápráztatóan csillogott a napfényben.

DÉL FELÉ FORDULT! Ó, istenek, most aztán vége van. El fog fogyni az út előle! A jeges rémület vezérli, nem más!

A feje fölött repülve követtük.

A narancs színű taxi végigszáguldott a felhajtóágon, majd dél felé vette az irányt és üldözni kezdte Madisont.

Madison jobbról-balról kerülgette a megriadt autósokat, legalább százmérföldes sebességgel.

Nem tartottam valószínűnek, hogy a taxi nyolcvannál többet tudna.

Madisonnak talán mégis van esélye.

Ettől az esélytől függött az én életem alakulása is. Ha elkapják, nekem is befellegzik végérvényesen. Krak grófnő sisakjával a fején úgy fog beszélni mint a vízfolyás.

Villámként hasított belém egy új gondolat. Madison rávilágíthat Bury szerepére, és akkor a grófnő a fejébe veheti, hogy felgöngyölíti az egész szálat. Ha ezt megteszi és eljut hozzám, akkor Lombarig is eljuthat. És akkor Lombarnak is lesz egy-két szava hozzám!

Két tűz közé kerültem!

Mintha démonok sikító örvényében kavarognék. Ezt kaptam cserébe, hogy Jézus Krisztushoz imádkoztam! Madison két teherautót lehúzódásra kényszerített. Az egyik, egy nyerges-vontató, keresztbe fordult és elzárta az utat. Madisonnak azonban még sikerült keresztüljutnia! Úgy száguldott, mint a szélvihar!

AZ AUTÓPÁLYA BEDUGULT!

Heller a fékre taposott. A kocsija lassított. Közben felmérte a helyzetet.

Aztán hirtelen nekivágta a taxit az autópálya közepén futó korlátnak, felugrott rá, a kocsi alváza csikorogva csúszott a korláton, majd nemsokára visszaugratott az úttestre. Megkerülte az útakadályt. Tövig nyomott gázpedállal az Excalibur után száguldott!

Madison azonban megtartotta az előnyét, sőt növelte is. Egy útkanyarulatnak, na meg Heller képernyőjének köszönhetően jól láttam, hogy Madison eltűnt Heller szeme elől.

A magasból az is jól látszott, hogy Madison tovább növeli előnyét. Épp a Bellevue Kórház mellett száguldott el. Ilyen sebességgel haladva egy-két szóból el fogja érni a keleti Tizennegyedik utcát.

Volt még remény!

A Roosevelt gyorsforgalmi út minden lehetséges ágára felhajtott, de kevesebb mint három perc múlva így is el fogja érni az autópálya végét! Zsákutcába jut Manhattan alsó csücskén a kompkikötőben!

Némileg lemaradva tőle, ám rendíthetetlenül ott száguldott a taxi.

– Raht – mondtam. – Eressze le a kötélhágcsót. Ki fogjuk emelni Madisont abból az autóból.

– Maga megbolondult! – felelte Raht. – Ki fogja törni a nyakát!

– Nem, maga fogja kitörni a nyakát – mondtam – mivel maga fog leereszkedni érte.

– NEM!

– Ez parancs – mondtam pisztolyt rántva. – Egy csomó kórház van a környéken, ha esetleg lezuhanna.

– Ezt én is jól tudom – felelte mogorván, de aztán intett a másodpilótának és a kötélhágcsó ereszkedni kezdett.

– Ez baromság – szólt a pilóta.

– Ezért fizetem magukat – mondtam.

– De nem volt szó száguldó autóról.

– Ötszázzal többet kapnak – mondtam. Vészhelyzetbe kerültem.

– Hát akkor kapaszkodjanak – felelte a pilóta.

Madisonnal azonban más ötlete támadt, még mielőtt megismerte volna a miénket.

Átszáguldott a Williamsburg-hídon, az East River fölött. Áthajtott a Manhattan-hídon is. Most épp az autópálya-felüljárón hajtotta a Brooklyn-híd irányába.

Hátranézett. Bizonyára nem látta a narancsszínű taxit, mivel az jócskán lemaradt mögötte.

Fékezett!

Jobbra kanyarodott!

Csikorgó gumikkal lehajtott a magasban futó autópályáról.

Nagyot rántva a kormányon, vadul megperdítette az Excaliburt, amely szembefordult addigi haladási irányával. Madison bevetette magát a magasban futó autópálya alatti utca forgalmába.

Hirtelen rájöttem mire készül. El akar bújni az egyik dokkban, ahogy azt korábban is tette!

Számtalan hosszú móló nyúlt bele a folyó vizébe.

Idegesen megböktem a pilótát, majd Madison felé mutattam.

És valóban, az Excalibur orra az egyik hosszú móló felé fordult!

A pilóta megfordította a helikopterünket. A fegyveremmel intettem Rahtnak, aki lemászott a kötélhágcsón.

Pontosan az Excalibur elé kerültünk és ugyanakkora sebességgel repültünk. A kötélhágcsó alján kapaszkodó Raht egy magasságban volt a kocsival. Megpróbált jelezni Madisonak hogy álljon meg.

Madison olyannyira pánikba eshetett, hogy ügyet sem vetett Rahtra.

Kihajoltam a helikopter ajtaján, a rotorlapátok keltette szélbe, hogy lekiabáljak Madisonnak.

Ő azonban kiüvegesedett tekintettel meredt maga elé. Még csak nem is lassított!

Elsütöttem a fegyveremet, hogy magamra vonjam a figyelmét.

Ez segített!

Madison észrevett minket!

Már csak körülbelül ezer láb választotta el a dokktól, ami felé igyekezett.

A pilóta remek munkát végzett.

Madison mellé emelte Rahtot.

Raht a karjánál fogva elkapta a fickót.

Madison, az az ostoba őrült, még megmarkolta a hátsó ülésen fekvő bőröndjét!

A pilóta felemelte a gépet!

Madison a bőrönddel együtt kiemelkedett az autóból!

A kocsi tovább száguldott.

LEREPÜLT A MÓLÓ VÉGÉRŐL!

Hatalmas csobbanás hallatszott.

A másodpilóta felhúzta a kötélhágcsót.

Raht, majd Madison mászott be a helikopter kabinjának padlójára.

Autók fékeztek a magasban futó autópályán. Sofőrök szálltak ki a kocsijaikból és ballagtak a korláthoz, hogy megbámulják az elmerülő autót.

Az összetorlódott kocsisor végén észrevettem a narancsszínű taxit. A képernyőre néztem.

– Belezuhant! – mondta Bang-Bang. – Láttam a kocsi farát, ahogy belezuhant a folyóba.

– Az az autó? – kérdezte Heller.

– Az az autó – felelte Bang-Bang.

– Benne ült? – kérdezte Heller.

– Nem tudom – felelte Bang-Bang. – A raktárépület eltakarta. Gondolom, hogy az a helikopter meg akarta állítani gyorshajtás miatt, de ehelyett belehajszolta a folyóba. Nem láttam pontosan mi történt.

– Legjobb lesz, ha odamegyek – mondta Heller. Vedd át a kormányt. – Kiugrott a taxiból és elrohant.

– Valószínűleg megtalálják a holttestet – mondta Krak grófnő.

– A francokat – már megbocsásson asszonyom – mondta Bang-Bang. – Az East Riverban annyi a gengszter, akiket egyszer elvittek kocsikázni, aztán eltűntek, hogy soha nem jönnének rá, hogy melyik volt a mi emberünk.

– Hát akkor megszabadultunk tőle – mondta Krak grófnő. – Alaposan megfizetett azért, amiért besározta az én Jetterómat!

– Így van, asszonyom – mondta Bang-Bang. – Már én is észrevettem, hogy nem egészséges dolog ujjat húzni vele. Jet integet odalentről. Ez azt jelenti katonai nyelven, hogy észrevett valamit és hogy továbbmegy.

Levert a víz. Lehet hogy egy járókelő szemtanúja volt a helikopteres akciónak.

– Menjen a nyugati Harmincadik utcai helikopter-leszállóhoz – sikítottam a pilóta fülébe. – Szívódjunk fel Manhattan másik oldalán.

Némi szerencsével meg tudjuk csinálni, gondoltam.

Talán a földiek Jézus Krisztusa mégis meghallgatott engem.

Aztán Krak grófnő hangját hallottam a képernyőből. – Talán ha átmennénk és felszállnánk a jachtra, akkor átkutathatnánk az East Rivert, és megbizonyosodhatnánk róla, hogy ez a Madison meghalt.

Majdnem összecsináltam magam.

Mostantól kezdve a jacht volt a célpontom. Nekem kellett előbb odaérnem!

Ha nem sikerül, az összes tervem váratlan és rettenetes véget fog érni!

6. fejezet

Miközben egyre magasabbra emelkedtünk, J. Walter Madison feltápászkodott a fülke padlójáról.

A rotorlapátok csapkodását túlkiabálva így szólt. – Mire lövöldözik? – A tekintete tényleg riadt volt.

– Nem látta az orvlövészt a tetőn? – kérdeztem idegesen. – Majdnem lelőtte magát, de én kilyukasztottam a bőrét.

– Láttam lezuhanni – mondta Teenie. – Fejjel lefelé.

Elképedtem. Egyszerűen csak hazudik, vagy azt hiszi, hogy látott dolgokat, amik meg sem történtek. Lehet hogy nem csak beteges hazudozó, hanem még beteges képzelgő is! Ó, nagyon jó hogy elraboltam!

– Talán azt gondolják hogy megfulladtam – mondta Madison reménykedve.

– Attól félek, hogy nem gondolják ezt – feleltem. – Három Corleone-gengszter mutogatott a helikopter felé, ahogy elrepültünk. Az öklüket rázták utánunk.

– A saját szememmel láttam őket – mondta Teenie, kimeresztve saját, túlságosan nagy szemét.

– Ki ez? – kérdezte Madison Teenie-re bámulva.

– Miss. Teenie Whopper, J. Walter Madison – mondtam. Aztán egy ravasz terv állt össze a fejemben. Ha érdeklődést ébresztek bennük egymás iránt, akkor Teenie talán békén hagy engem. Tulajdonképpen nagyon jóképű fiatalember ez a Madison.

– Most fejeztem be az iskolát – mondta Teenie. – Azt mondja az embereknek, hogy az unokahúga vagyok. De nincs értelme összemelegednünk Mr. Madison, ha a Corleone-banda a nyomában van. Nem lesz már köztünk annyi ideig, hogy érdemes legyen bajlódni.

– Mi fog történni velem? – kérdezte Madison meglehetősen sápadtan.

– Még nincs biztonságban – mondtam. – El kell vinnünk innen, Mad.

Madison meglehetősen izgatottá vált. – Igen – mondta. – A Corleonék nagyon kemények. Mindent tudok róluk az újságokból. Még a pénznél is jobban szomjazzák a vért.

– Ha szerencsénk lesz – mondtam – el tudjuk vinni innen. Úgy eltüntetem, hogy soha senki, még csak hallani sem fog magáról. Úgyhogy ne aggódjon.

– Nahát! – szólt Teenie. – Valódi fehér rabszolgaság.

Madison igencsak zavartan pislogott. Jó hangosan így szóltam a pilótához. – Olyan gyorsan tegye le a gépet, ahogy csak tudja. Nem volna jó, ha ránk lőnének a levegőben!

Dübörögve leereszkedtünk a nyugati Harmincadik utcai helikopterkikötőbe. Pontosan ott, a hatvannyolcas mólónál, néhány száz yardra tőlünk ott volt, amit kerestem. A Golden Sunset!

Ha a szerencse kitart mellettem, el fogom lopni a saját jachtomat. Mivel eszembe jutott, hogy valójában az enyém. Az én hitelkártyámmal vásárolták.

Kifizettem a pilótákat. Raht és Teenie kirakodták a csomagokat, majd bepakolták két taxiba, melyekre a rövid távolság ellenére is szükség volt.

Végigautóztunk a dokkok mentén. Idegesen kémleltem jobbra-balra, hogy Krak és Heller nincsenek a nyomomban.

– Várjanak – mondtam a taxisofőröknek.

Felrohantam a fedélzetre.

Bitts kapitány a tiszti társalgóban kávézott. Most következik a valódi próbatétel, gondoltam. Vajon hinni fog-e nekem.

Előhúztam az útlevelemet és a kapitány elé dobtam. Bitts bágyadt mozdulattal kézbe vette. Aztán meglátta a Szultán bej nevet. Felpattant, mintha rajzszögbe ült volna.

– Ön a tulajdonos! – mondta hitetlenkedve. – Azt gondoltam, hogy Törökországban van.

– Az embereknek továbbra is ezt kell hinniük. Az a CIA-s Haggarty elrabolta az ágyasomat. Ezt titokban kell tartanunk, hogy elkerüljük a botrányt. Még a Squeezának se árulja el, hogy a fedélzeten vagyok. Senkinek egy szót se. Ki fogok hajózni a nyílt tengerre és megpróbálom meggyógyítani összetört szívemet.

– Szóval így megy ez ezeknél a gazdag családoknál – mondta Bitts kapitány. – Meg kell hogy mondjam, az a CIA-ember szörnyen jóképű, az ágyas pedig igazán gyönyörű. Ha magára nézek nem csodálkozom, hogy ez történt.

Meggyőző voltam. Nem kérdőjelezte meg Krak grófnő viselkedését. Most az egyszer hasznát vettem előnytelen külsőmnek!

Idegesen pislogtam a dokkok közötti járatok felé. Nyoma sem volt Hellernek vagy Kraknak.

– Induljunk már – utasítottam Bitts kapitányt.

– Nos, az üzemanyag és a víz már rendben van – mondta. – De még nem szereztünk be friss élelmiszereket. Eltart egy ideig, mire a beszállító berakodja az élelmiszereket.

– Annyira sajog a szívem – mondtam – hogy egy percig sem bírom látni már ezt a várost. Induljunk utánpótlás nélkül.

– Hányan vannak még? – kérdezte. – Csak maga? Ki kell töltenem az utaslistát.

– Hagyja a csudába – mondtam.

– Hova megyünk? – kérdezte.

– Akárhová, csak távol az Egyesült Államoktól.

– Bermuda. Saint George-ban, Bermudán, tudok felvenni élelmiszert.

– Nagyszerű – mondtam a kikötő felé pislogva. – Induljunk.

– Még mindig nem mondta meg, hogy hányan jönnek magával. – Az unokahúgom és a barátja. Induljon.

– Van csomagja?

– Kint van a dokkban. Küldje ki a legénységet, hogy szedjék össze, aztán fusson ki a nyílt tengerre. A szívem nem bírja ezt már sokáig. INDULJUNK!

– Maga a tulajdonos – mondta.

Végre!

Lerohantam a hajóról. Végignéztem a dokkon. Még mindig nem láttam senkit, aki üldözött volna. Észrevettem egy telefonkábelt, amely felfutott a hajóra. Ó, istenek, Krak grófnő felhívhatja a kapitányt.

Négy tengerész jött le a hajófeljárón, akiket a hajó főpincére követett. Nekiláttak felhordani a fedélzetre az ütött-kopott csomagokat.

– Hé, mi ez? – kérdezte Teenie, magára vonva a figyelmemet. A Golden Sunset felé mutatott.

– A jachtom – feleltem.

– Jézus Krisztus – mondta. – Ekkora (bíííp) jachtot még életemben nem láttam. Ember, te aztán tudod hogy kell csinálni ezt a fehérrabszolga-kereskedelmet!

– Gyerünk a fedélzetre – könyörögtem neki. És Madison is menjen veled.

A hajó főpincére így szólt. – A fiatal hölgy, uram? Őt a tulajdonos lakosztályában szállásoljuk el?

– Szó sem lehet róla! – feleltem. – Adjanak neki másik szobát. És ennek a fiatalembernek is adjanak egyet. A tekintetem rátapadt a telefonkábelre, amely felfutott a hajó fedélzetére. Még mindig összekötötte a hajót a szárazfölddel. Krak még mindig telefonálhat, ha akar. Elkaptam Rahtot. Kivettem Krak aktivátorvevőjét és a 831-es relét az egyik dobozból. A holmikat Raht kezébe nyomtam.

– A nő szempoloskája – mondta. – A férfiéval együtt visszateszem az Empire State antennájára. Crobe-ét megtarthatja. Őt mostanra már visszavitték a bázisra.

– Itt én adom ki a parancsokat – mordultam rá. – Fogja ezt. – A kezébe nyomtam Teenie Adorának és Candy-nek írt levelét. – Ezt két napon belül legyen a lakásban: ez magyarázattal fog szolgálni a lány eltűnésére.

– Ah – mondta. – Szóval elrabolta. Komolyan mondom Gris tiszt úr, hogy a legnagyobb őrültségeket műveli. Mi hasznát tudja venni egy tizenéves földi lánynak. Vékony, mint egy vasúti sín, ugrándozik összevissza. Nagy bajba kerülhet az elrablása miatt.

– Fogalma sincs róla, mekkora bajba kerülhettem volna ha NEM rabolom el – mondtam. – Világosan látszik hogy maga cseppet sem mestere a szakmájának. Hogy kiegészítsem a lányról alkotott képét, elmondom, hogy beteges hazudozó, ráadásul el is hiszi mindazt, amit hazudik. Az el NEM rablása okozott volna komoly bonyodalmat. Szóval, ha majd szükségem lesz rá, hogy megtanítson a szakmámra, akkor majd szólok. – Bunkó. Mindig túllő a célon.

Kapkodva írtam egy üzenetet. – Ezt juttassa el a Fatten, Farten, Burstein és Ooze nevű reklámcéghez még ma, hiba nélkül.

Elvette és elolvasta. Ez állt benne:

 

F. F. B. O.

 

A végzet elérte Madisont. Épp most gyilkolták meg, a kocsija pedig a Brooklyn-híd alatti dokk végében van egy öl mélységben. Biztosan állíthatom, hogy az ellenség fel fogja robbantani a 42 Mess utcát. Fejezzék már be ezt az akciót.

Smith

 

– Mire jó ez? – kérdezte Raht.

– Eltüntetni a nyomokat – feleltem.

– Értem, de ez nem fogja még jobban felfújni az egész Süvölvény kölyök-kampányt?

– Maga tudott erről?

– Van egy poloskám a királyi tiszten – felelte Raht.

– Nos, a Süvölvény kölyök-dublőr a kezükben van – mondtam. – Tudják, hogy ki lövöldözött rájuk. El kell tüntetnünk a nyomokat.

– Értem – mondta Raht. – Ezek szerint letett róla, hogy teljesíti a Lombar Hissttől kapott parancsokat.

Végigmértem. Hirtelen rádöbbentem, hogy akár ő is lehet az az ismeretlen merénylő, aki megöl ha kudarcot vallok. Rámordultam. – Nem, szó sincs róla! Ez csupán egy stratégiai visszavonulás, hogy rendezzem a soraimat. Úgy értem az ellentámadáshoz.

– Úgy fest a dolog, mintha épp’ magát támadták volna meg – mondta Raht. – Ha elviszi ezt a jachtot, amit a nő vásárolt, akkor a nő követni fogja magát!

Rátapintott! Sietősen írtam még egy üzenetet. – Küldje ezt el rádióüzenetként – mondtam. – A nő otthonába.

Elolvasta. Ez állt benne:

 

ASSZONYOM.

SAJNÁLATTAL KÖZLÖM ÖNNEL, HOGY A JACHTOT HADRENDBE ÁLLÍTOTTA A TÖRÖK HADITENGERÉSZET.

SENKI NEM TUD TENNI EZ ELLEN.

ELHAJÓZTUNK TÖRÖKORSZÁG FELÉ.

SAJNÁLATTAL,

BITTS KAPITÁNY.

 

Úgy éreztem meglehetősen okos üzenetet írtam. Az egyetlen hely, ahova biztosan nem megyek, az Törökország.

Maga Bitts kapitány már az én oldalamon állt. – Uram, a révkalauz a fedélzeten van, a vontató pedig mindjárt ideér. Elkötjük a kikötőköteleket és akár indulhatunk is. – Tisztelgett, majd felment a hajófeljárón és várta, hogy én is felmenjek a fedélzetre.

Így szóltam Rahthoz. – Most elhajózok. Nem jövök vissza az Egyesült Államokba.

– Ezt komolyan vehetem? – kérdezte Raht.

Ügyet sem vetettem a faragatlanságára. – Inkább a királyi tisztnek meg annak a (bíííp) nőnek a likvidálását vegye komolyan – mondtam.

Végignéztem a dokkon. Nyomát sem láttam Hellernek vagy Kraknak. Aztán megakadt a tekintetem valamit. A dokk telefonmunkása leválasztotta a telefonkábelt a hajóról.

Meg tudom csinálni!

Felrohantam a hajófeljárón, melyet felhúztak utánam.

A vontató megérkezett.

A kikötőköteleket leakasztották a kikötőbakokról.

A hajótörzs és a móló között nőttön nőtt a távolság.

Még mindig nem láttam Hellert vagy Krakot.

Megcsináltam!

A propellerek habossá kavarták a vizet a hajófar mögött.

Elindultunk a tenger felé!

Ott álltam és néztem a távolba vesző Manhattant.

Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy a szívem normális ritmusban vert.

ÉLETBEN VOLTAM! SZABAD VOLTAM!

Igen, túljártam az eszükön.

Nemcsak hogy túljártam az eszükön, de még azoknak a volt leszbikusoknak az aljas csapdájából is megmenekültem, akik erőszakkal a férjükké tettek.

Amit korábban Rahtnak mondtam, nem volt hazugság. Most már lesz időm arra, hogy rendezzem a soraimat, hogy aztán ismét támadásba lendülhessek.

Más dolog is felvidított azon túl, hogy a hajó fedélzetére léptem – az előérzetem különösen aktívan működött – élvezettel ízlelgettem a gondolatot, hogy eljön az az idő, mikor a gonosz Krak grófnő gyámoltalanul és reménytelenül fog vergődni bosszú vezérelte kezeim között.

Még mindig én voltam a Föld sorsának irányítója.

Lombar és Rockecenter továbbra is a mennyekben uralkodtak.

Jót vihogtam. Ezt a kört én nyertem. És mivel én nyertem, milliók fognak szenvedni.

Gyönyörű tavaszi délután volt.

Az időjárás csillogó jövőt ígért a számomra. És nagyon sötétet Heller, Krak grófnő és az egész Föld számára.