ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

1. fejezet

A gyanúsan nyugodt tengeren kényelmes tempóban hajóztam a végzetem felé.

A sors néha úgy viselkedik, mint egy ráérős hóhér: felkíséri az áldozatot az emelvényre, eligazgatja az elítélt nyakát, művész módjára kiélesíti a bárdját és elküldi a segédjét egy pofa sörért, hogy még jobban élvezze a jelenetet, még mielőtt suhogva lesújt a bárdjával, mely örökre megszünteti a kívánatos kapcsolatot test és fej között.

Nem kétséges, hogy a jelenet díszlete gyönyörű volt. Megkerültük Görögország déli csücskét, áthajóztunk a Cikládok között, be a legendás Égei-tengerre. A hűsítő késő tavaszi szellő hullámokat hajtott maga előtt az azúrkék vízen, miközben a fehér pamutgombolyag-felhők méltóságteljesen vonultak a dalokban és történetekben megörökített szigetek fölött. A fehér jacht lágy tajtékot húzott maga után, ez azonban végzetes nyom volt az életemben.

Keletre tőlünk ott volt Törökország, de több mint száz mérföld választott el minket a szárazföldtől, így nem látszott, és szerencsétlen módon én sem foglalkoztam vele. Az utunk két kontinens, Európa és Ázsia találkozása mentén futott. Mivel éjszakánként alaposan teleszívtam magam marihuánával, nappal pedig testedzéssel gyötörtek, cseppet sem törődtem Ázsiával – mintha egy másik bolygón lett volna – pedig katasztrófa várt rám odaát.

Négy napot emésztett fel az utazás, négy napot, melyek úgy folytak el észrevétlenül, mint sebesültből az éltető vér. A jacht alacsony sebesség mellett még akkor sem imbolygott, ha a tenger egyébként hullámzott, Bitts kapitányt pedig nem kellett rábeszélni arra, hogy a pilótaülésben ülve és sört iszogatva, a tisztjeivel együtt mesedélutánokat rendezzen az Arany Gyapjúról, vagy éppen saját élményeikről, melyek ivászatokról és lányokról szóltak, és azokról a szigetekről származtak, melyek mellett elhajóztunk. Teenie nagyon tanulságosnak találhatta ezeket a történeteket, mivel naponta kétszer-háromszor felment a hajóhídra hogy a meséket hallgassa.

A saját kötelességemnek is eleget tettem. Mindennap leellenőriztem Hellert és Krakot. Hét óra volt az időeltolódás köztünk, így a jachton már kora délután volt, mire Hellerék ébredezni kezdtek New Yorkban. Csupán egyszer hallottam, hogy említést tettek a jachtról. Éppen a rezidenciájuk napszobájában reggeliztek, mivel odakint ömlött az eső.

– Sajnálom hogy elvesztetted a hajót – mondta Heller. – Nagyon szép volt.

– A török haditengerészet több hasznát veszi mint én – felelte a grófnő. – Végre teljesen kigyógyultál a más nőkkel kapcsolatos butaságaidból, nekem pedig soha többé eszem ágában sem lesz egyedül hagyni téged. Egyébként pedig most már egy-két szóból végezni fogunk és hamarosan hazamegyünk. Úgyhogy kinek kell az a hajó?

Nekem. A hajó nélkül a török hatóságok karmai közé kerülnék, vagy ami még rosszabb, Bildirjin nővér apja kilyukasztaná a bőrömet a vadászpuskájával. Akkor még nem sejtettem, hogy ennél szörnyűbb dolog is történhet velem.

Macedónia, ahol Nagy Sándor apja Philiposz uralkodott, Görögország északi területén található. Behajóztunk a Szalonika-öbölbe. Az Olymposz, a görög istenek otthonának hófödte csúcsa méltóságteljesen magasodott a kikötőnk fölé. Keresztülverekedtük magunkat Katerini városának halászbárkáin, majd északkelet felé fordulva méltóságteljesen behajóztunk Theszalonikibe, Görögország második legnagyobb kikötőjébe. Kellemes és tiszta horgonyzóhelyet kaptunk és csak úgy záporozott ránk a rengeteg üdvözlés és jókívánság. Teenie és Madison felgyűrték az ingujjukat, hogy Nagy Sándor szelleme után kutassanak.

Rávettek hogy én is velük menjek, így aztán egy lelkét kilehelni készülő autóban, ami a második világháborúból maradhatott itt, eldöcögtünk Philiposz néhai fővárosának romjaihoz Pellába, ami huszonnégy mérföldnyire északnyugatra fekszik a mai várostól.

Az archeológusok alapos munkát végeztek és ennél többet nem is igen lehet elmondani a helyről. Csupasz alapzatokat és néhány padlót sikerült feltárniuk. Szó ami szó, a korabeli rezidenciák padlói igen érdekesek voltak: a földi otthonokban általában a falakra kerülnek a festmények, Nagy Sándor korában azonban a padlót díszítették a képek! A legkülönbözőbb színű kövekből kirakott mozaikok oroszlánfejeket vagy éppen vadászjeleneteket ábrázolnak, az akkoriak pedig EZEKEN sétáltak.

Azonnal elmagyaráztam Teenie-nek és Madisonnak a dolog pszichológiai jelentőségét, ami nyilvánvaló volt a számomra. Azt akartam, hogy ők is megértsék. – A görög istenek – kezdtem – az égben laknak. Nos, ha a gyerek Nagy Sándor itt mászkál ezen a padlón pelenkában, és a lába alatt látja ezeket a földi jeleneteket, akkor persze hogy azt gondolja, hogy ő egy isten, aki az égben lakik. Egyszerű dolog. Ez a nyúltagy pszichológiai míszpozicionálásának tipikus esete, ami nem hagy más lehetőséget a számára, minthogy leigázza a világot.

Nem értették.

– Ez nem ad magyarázatot arra, hogy az anyja miért mérgezte meg az apját – mondta Teenie és közben egy fényképezőgéppel kattogtatott, ami titokzatos módon került elő valahonnan, és fényképeket készített egy különösön ostoba tekintetű nőstény oroszlánról, amely éppen egy szerencsétlen embert marcangolt szét, és még nevetett is rajta.

– Hát pont ez az – mondtam. – Én elolvastam az ezzel foglalkozó könyveket, Teenie viszont nem. Philiposzt egy fiatal férfi gyilkolta meg orvul, aki úgy gondolta, hogy Philiposz igazságtalan volt vele szemben. Ezt beleírtam a jegyzetekbe, melyeket magának készítettem, Madison.

– Olvastam őket – mondta Madison. – Csak hát az természetesebbnek hat, hogy Olympia megmérgezi a férjét. És jobb főcím is lenne belőle. Már látom is magam előtt az Athens Times címlapján, tizennyolcas betűmérettel, „A meggyalázott királynő arzénnal mérgezte meg a férjét”.

– De hát ez nem tényszerű – tiltakoztam.

– Tényszerű? – mondta Madison az ókori város romjai felé mutatva. – Mi közük van mindehhez a TÉNYEKNEK? Nagy Sándor 99 százalékban a PR teremtménye. Az életéről szóló legendáknak nem sok közük van a tényekhez. Ő volt a történelem egyik legregényesebb életű törvényen kívülije. A PR-szakma saját jegyzeteim szerint évszázadokon keresztül azon kínlódott, hogy megálmodja Nagy Sándor méltó mását és utódját. És ami a mérgezős történetet illeti, elég közel van az igazság ahhoz, hogy jó újságcikk legyen belőle. A királynőnek rengeteg oka lett volna rá.

– Ugyan, menjen már – mondtam.

– Nyissa ki a könyveit – mondta Madison. – Minden egyes alkalommal, ahogy Philiposz kitette a lábát a házából, elvett feleségül egy új asszonyt. Már felfekvések voltak a testén a kanapéktól és díványoktól, melyeken a nászéjszakáit töltötte. És mikor végül elvett egy Cleopátra nevű fehérszemélyt – nem az egyiptomit – a felesége Olympia torkig lett vele, felkapta a kicsi Sándort, felugrott a lovaskocsijára és lócitromot hagyva maga után elhagyta a királyságot. Ez történik ha valaki túl sok nővel házasodik össze. Azt a férfit, aki egyáltalán megházasodik, gumiszobába kellene zárni, aki pedig bigámiát követ el, azt le kéne kötözni és a létező legördögibb pszichiátriával kellene megkínozni.

Ez elrontotta a napomat. Mentem és leültem egy olajfa alá. Madison túlságosan is jól megfogalmazta a saját helyzetemet és érzéseimet.

Ez volt az a pillanat, mikor átéreztem a Törökország jelentette valódi veszélyt. Már kétszer megházasodtam New Yorkban. Még a gondolatát sem tudtam elviselni annak, hogy Törökországban ismét megházasodjak, s mikor eszembe jutott a szadista Bildirjin nővér, aki rátérdel a páciens mellkasára miközben annak a koponyáját fúrják, reszketni kezdtem. És mikor az a tény is berágta magát lelki kínjaim közé, hogy Bildirjin még kiskorú, kimondottan beteg lettem.

Miután visszatértünk a hajóra hogy megebédeljünk, alig ettem valamit, majd könyörögtem, hogy hagyjanak ki a délutáni kirándulásból. Nélkülem indultak el.

Magamba roskadva ültem a tulajdonosi szalonban és cseppet sem lettem boldogabb, mikor a kicsi, kopasz Mr. Twaddle-től, a hallgatói dékántól azt hallottam, hogy Heller kitűnő osztályzatokkal átment az összes vizsgáján.

– Wister – szólt Twaddle felállva és a kezébe véve a pipáját – azért kértem hogy személyesen találkozzunk, mert teljesen meg vagyok döbbenve! Ön nagyon közel áll ahhoz, hogy minden idők legkiválóbb hallgatója legyen. Százszázlékos eredménnyel teljesítette a vizsgákat ebből a rengeteg tantárgyból. Igazán megdöbbentő, hogy itt az Államin mennyit ki tudunk hozni egy hallgatóból. Nézem ezeket az osztályzatokat, melyeket a katonai középiskolában kapott és összehasonlítom az itteni negyedéves osztályzataival és nem hiszek a szememnek. Micsoda egy szorgalmas diák! Istenemre mondom, nagyon megváltozott! Ez a változás jól mutatja, hogy mire képes a folyamatos szorgalom, a mi felülmúlhatatlan egyetemünkkel ötvözve. És ami szintén elképesztő, ön kivétel nélkül megjelent az összes előadáson.

– Ez némileg engem is meglep – mondta Heller. A kutya! Az első néhány nap után még csak be sem tette a lábát az előadótermekbe! Izzy mindent megszervezett!

– Így aztán a vizsgaátlaga mellett a gyakorlati jegyeinek az átlaga is a lehető legmagasabb. Úgyhogy örömmel mondom, és ezt személyesen akartam megtenni, hogy a jövő héten megkapja a diplomáját, mint a nukleáris tudományok és tervezés mérnöke. Magna Cum Laude.

– Hálás vagyok érte – mondta Heller.

– Ó, nem kell megköszönnie. Van itt még egy üzenet Miss. Simmonstól. Ő általában tüzet szokott okádni a hallgatókra. Nem igazán értem. Most ő maga hívta fel a kar figyelmét arra, hogy ön a lehető legmagasabb elismerésben részesüljön. Itt az üzenete. Ez áll benne, „Örökké hálás leszek ennek a hallgatónak azért, amiért közelebb vitt a saját diákjaimhoz. Az ő közreműködése nélkül a körülöttem lévő világ örömtelen maradt volna.” Még egy beszédet is írt a kari tanácsülésre, melyben elmondta, hogy soha nem volt még ennyire elégedett.

– Örömmel hallom – mondta Heller. – Egy ideig nehéz volt vele szót érteni. Aztán kezdett megváltozni.

Meggyászoltam elveszett szövetségesemet.

– Van itt még valami – mondta Mr. Twaddle. – Ön tartalékos hadnagyként fejezte be az utolsó egyetemi évét. Ahhoz hogy tartalékos állományba kerüljön, önnek fel kell esküdnie az Egyesült Államok hadseregére és aktív szolgálatot kell vállalnia.

– Felesküdni? – kérdezte Heller.

– Hűségesküt kell tennie, ennyi az egész – mondta Mr. Twaddle.

– Ez… – Heller elhallgatott. Tisztában voltam a szorult helyzetével. A Voltár Flotta tízes fokozatú királyi tisztjeként a halálbüntetést kockáztatja ha hűségesküt tesz egy idegen hadseregben. Nagyon éber lettem. Ha ezt megteszi, elkapom!

Mr. Twaddle felemelte az egyik kezét, hogy elcsendesítse Hellert. – Az ön tartalékos tiszti kiképzése G-2-es, vagyis a katonai hírszerzésre irányult. A diplomája szerint ön atomtudós.

– Tanc ezredes átküldött egy új katonai rendeletet. Itt van a kezemben. Mivel jelen pillanatban nem veszünk részt háborúban, a hadseregnek egyenlőre nincs szüksége további hírszerző tisztekre. Míg nem lépünk hadba, a nukleáris mérnököknek engedélyezett, hogy a polgári életben kamatoztassák megszerzett tudásukat. Szóval a lényeg az, hogy az ön aktív katonai szolgálata halasztást nyert. Elfogadhatja az összes magas fizetéssel járó állásajánlatot, melyekkel az ipar el fogja árasztani a hallgatóinkat a diplomaosztás napján.

– Csodálatos – mondta Heller.

Összeszorult a szívem. Odalett az utolsó lehetőségem. Heller olyan gyorsan fog végezni az új üzemanyaggal, ahogy csak tud, és hurrikán módjára le fogja söpörni a színről Rockecentert és Lombart. Ez nagy BAJ!

Szomorúság vett erőt rajtam.

Teljes valójában kibontakozott előttem a zűrzavar, amibe kerültem.

Hirtelen belém hasított a gondolat, hogy Bury a nyomomban lesz, mihelyt a fülébe jut Heller aljas szándéka, hogy megmentse a bolygót. Egy jobb, tisztább üzemanyag istenáldása lenne az ötmilliárd földlakó számára, de halált hozna Rockecenterre, és ez az ami számít.

Ezt már nem bírtam tovább. Bevonszoltam magam a hálókabinomba és lefeküdtem.

Elszundíthattam. Arra ébredtem, hogy Teenie a szekrényeimben turkál.

Észrevette, hogy felébredtem. – Inky, van neked hegymászó botod?

– Mi az a hegymászóbot – kérdeztem.

– Egy izé, amivel hegyet lehet mászni. Összeszedek mindent holnapra. Maddie és én elmegyünk és megmásszuk az Olymposzt, ha sikerül.

– Az istenek szerelmére, de miért – kérdeztem.

– Az istenek szerelméért – felelte. – Azt mondják, hogy ott laknak a görög istenek. Zeusz meg a többiek. Ha Nagy Sándor azt gondolta magáról, hogy ő egy isten, akkor lehet hogy ő is felmászott oda.

– Azt már nem – mondtam. Ekkora erőfeszítésnek még a gondolatától is kimerültem. – Kilenc vagy tízezer láb magas hófödte hegy egy csomó hegycsúccsal. Veszélyes. Elszédülhetsz és leesel. Az istenek szerelmére, ne öld meg magad! – Már csak ez kellett volna ahhoz, hogy belefojtsam magam egy kanál levesbe. – Azonkívül szerintem az összes isten összecsomagolt, mikor az emberek úgy döntöttek, hogy többé nem áldozzák fel a kecskéiket nekik, hanem inkább megeszik ők maguk. – Kétlem, hogy akár egy rongyos babérkoszorút is találnátok odafent.

– Ó, nem csak ezért mászok fel. Odafentről is meg akarom nézni a tengert és a szigeteket. Meg akarom látni Törökországot. Csak körülbelül kétszázhúsz mérföldre van innen kelet felé, és semmi nincs köztünk csak víz. Hé mi történt veled Inky? – A lány nagyot kiáltott. Hajópincér, jobb lenne ha behozna egy vödröt! Inky tengeribeteg lett a kikötőben.

2. fejezet

Másnap délután gondoltam először arra, hogy komoly bajban lehetek.

Már egy napja fel sem keltem az ágyamból. Kopogás hallatszott az ajtó felől. A rádióstiszt lesett be rajta. – Teenie kisasszonyt keresem.

– Mit akar tőle? – dörmögtem ki az ágyamból.

– Már hegyben állnak a rádióüzenetei, én pedig egész nap nem láttam a kisasszonyt.

– Rádióüzenetek? – csodálkoztam. Mi az ördöggel foglalkozik Teenie, hogy rádióüzeneteket kap. Kitől és miért? – Átveszem őket – mondtam dörzsölten.

– Nem, nem – felelete a rádiós. – A kisasszony üzenetei mind bizalmas minősítésűek.

Az idősödő szobaasszony meghallotta a párbeszédünket. Szennyeszsákot cipelve végigjött a folyosón. – Teenie kisasszony csak vacsorára jön vissza – mondta a rádiós, tisztnek. – Magának meg több esze is lehetne annál, minthogy idejön és zaklatja Mr. Bejt. Rosszul érzi magát.

A tengerész tisztelgett és elvonult, kezében a titokzatos üzenetek kötegével, melyeket nem sikerült elolvasnom. A következő esemény nem volt ennyire titokzatos, de sokkal jobban megrázott. Négy óra körül lármát hallottam a hajó mellől a dokkról. Feltámaszkodtam reszkető könyökömre s kilestem a hajóablakon.

TÜNTETŐK!

Tüntetők meneteltek körbe-körbe a hajó mellett. Táblákat cipeltek és az öklüket rázták.

 

TÖRÖKÖK HAZA!

 

A JENKI IMPERIALIZMUS SZEKÉRTOLÓI

 

LE A TÖRÖKÖKKEL

 

Tisztában voltam vele, hogy rossz a viszony a törökök és a görögök között. Az ellenségeskedés a perzsa háborúk idején kezdődött. Nagy Sándor hiába igázta le Kis-Ázsiát, ahogy teltek az évszázadok, az ázsiaiak visszaszerezték a területeiket, a szeldzsuk törökök pedig leigázták egész Görögországot és megszállás alatt tartották egészen a legújabb korig. Úgy tűnt, a török zászló látványától elborítja a vér a görögök agyát.

Ettől függetlenül érthetetlen volt ez az egész. Kimondottan szívélyesen fogadtak minket és vörös szőnyeget terítettek elénk. Aztán most meg ez!

A kikötői őrök csak álltak és nem csináltak semmit.

Aztán érkezett egy autó. Keresztülaraszolt a tüntető tömegen, majd megállt a hajófeljáró előtt.

A tüntetők hirtelen rájöttek, hogy az autó a jachthoz érkezett.

Körbevették a kocsit!

Teenie, Madison és egy tolmács ugrott ki az autóból.

Kövek repültek.

Teenie és Madison a hajófeljáró felé verekedték magukat. A tolmács lelécelt. A sofőr kiugrott a kocsiból és elrohant.

Hirtelen fehér sugarak érkeztek a jachtról. Tűzoltófecskendők! A tengerészeink az erős vízsugárral jobbra-balra verték a tüntetőket.

Teenie és Madison felértek a fedélzetre.

A tüntetők feltápászkodtak és menekülésre fogták a dolgot, miközben harcias vízsugarak püfölték a hátukat.

Bitts kapitány kiáltása hallatszott, mire a tengerészek elzárták a tűzoltófecskendőket. Az eláztatott és most már kihalt dokkot bámultam.

Teenie és Madison jelent meg az ajtómban. Ázottak voltak. Madison még meg is sebesült.

– Ellen PR-munka – mondta Madison. – Valaki kieresztette a szellemet a palackból. Egy szakértő, mint amilyen én is vagyok, ismeri a jeleket. Ki gondolta volna, hogy valaha is egy ellen PR-kampány szenvedő oldalán fogok állni.

Bitts kapitány jelent meg az ajtóban. – Remélem ez nem ijesztette meg önöket – mondta. – Ez rengeteg jachttal megesik, különösen akkor, ha amerikaiak vannak a fedélzetén. Általában akkor történik ilyesmi, mikor valaki a hajóról meglátogatja az amerikai konzulátust, közülünk azonban senki sem járt ott, hogy megújítsa az útlevelét. Nem esett baja, Mr. Madison?

– Csak vizes lettem – felelte Madison.

– Még mindig jobb, mintha kórházba került volna – mondta Bitts. – Örülök, hogy nem voltak fegyverek a tüntetőknél.

A rádióstiszt odalépett a kapitány mögé és egy üzenetet nyomott a kezébe. Bitts elolvasta. – Helyi nagyfrekvenciás rádióüzenet – mondta. – A kikötőparancsnoktól. Az a kérése, hogy hajózzunk el amilyen gyorsan csak lehet, hogy elkerüljék a kikötőt érő további károkat.

– Ellen PR-kampány – mondta Madison. – Az egyetlen csapat, amely ennyire szakértő, az az Egyesült Államok külügyminisztériuma. Felesleges azon tűnődni, hogy vajon a kikötőparancsnok az amerikai konzul parancsára tette-e mindezt. Én tudom, mivel ismerem a munkamódszereiket.

– Egy kormány nem támad a saját polgáraira – mondtam. – Ez elmezavar!

– Persze hogy elmezavar – mondta Madison – de mondta azt valaki, hogy az amerikai kormány épelméjű? Figyeljen arra amit mondok, az amerikai konzul ebben a szent pillanatban sajtónyilatkozatot juttat el a görög napilapokhoz, amiben az áll, hogy török szabotőrök vagyunk. Én profi vagyok, Smith. Maga nem az.

– Honnan tudja mindezt? – hitetlenkedtem.

Madison egy elázott, összeszakadt transzparenst emelt a magasba. Az egyik felén ez állt görögül, A JENKI IMPERIALIZMUS SZEKÉRTOLÓI a másik felére pedig nagyon apró betűkkel ezt nyomtatták, Printed in the USA.

– Ez mindenki számára világossá teszi – ismételte Madison a fejét rázva – hogy egy ellen PR-kampány célpontja lettem. Én, a szakértő. Hadd használjam a rádiótávíróját, Bitts kapitány. Felizzítom a géppuskákat. Ha háborút akarnak, hát kapják meg.

– Mit szándékozik csinálni? – hápogtam rémülten a gondolattól, hogy talán engem is eltalálnak a golyózáporban.

– Mit? – kérdezte Madison. – Poklot, Smith. Látszik hogy maga nem profi. Sajtónyilatkozatok tömegével árasztom el a Tass orosz hírügynökséget, melyben leleplezek egy jenki cselszövést, ami arra irányult, hogy háborúba sodorja Törökországot és Görögországot, hogy aztán hadianyagot lehessen eladni mindkét félnek, majd felbérelek egy orvlövészt, hogy lője le a görög miniszterelnököt, de úgy, hogy török zászló lógjon a fegyvere csövéről és CIA-igazolvány legyen a zsebében. Aztán mikor a második bérgyilkossal lelövetem az elsőt a Tasszon keresztül…

– Állj! – jajveszékeltem. – Még a végén atomháborút robbant ki Oroszország és az Egyesült Államok között.

– Mi rossz van abban? – kérdezte Madison.

– A kellős közepén lennénk! – sikítottam.

– Ó, azt kell hogy mondjam, hogy maga tényleg nem profi, Smith. Én vagyok az, akin az ütések csattantak. Ha balhét akarnak, tőlem megkaphatják. Számíthat rám, Smith. És most, kapitány…

Hú de veszélyes ez a fickó!

Teenie megfogta Madison ruhájának az ujját. -Maddie, teljesen kiborultál, amiért nem mászhattuk meg az Olymposzt. Ne nyomd már a pánikgombot. Nem kell mást tennünk, mint elhajózni. Szó sincs róla, hogy az összes kikötő ellenséges lenne a törökökkel szemben. Egyiptomot hosszú időn keresztül török tisztek kormányozták, ezt te magad mondtad nekem. Aztán ha Alexandriában, Egyiptomban is civakodni kezdenek, akkor kirobbanthatod az atomháborúdat, oké?

– Rendben – felelte Madison rosszindulatúan. – Csak nem szeretem ha valamelyik bunkó a külügyminisztériumban azt hiszi, hogy túl tud szárnyalni engem a PR-ben. Ez szakmai büszkeség kérdése. Azért küldök egy rádiótáviratot a görög lapoknak és átküldöm nekik ennek a transzparensnek a képét. A lapok értesíteni fogják az amerikai konzult, hogy megszerezték ezt a plakátot, mire a konzul utasítani fogja őket, hogy állítsák le a lapok nyomtatását, valakit pedig ki fognak rúgni a külügyminisztériumból. Az amerikai kormány túl ostoba az élethez. Engem próbálnak PR-munkával befeketíteni. Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.

– Akkor szólok a kikötőparancsnoknak, hogy indulunk – mondta Bitts kapitány.

– Hajózzunk Egyiptom felé, ahogy megbeszéltük – mondta Teenie.

– Ja, ja – helyeselt Bitts kapitány.

Teenie és én magunkra maradtunk.

A gondolataim egymást kergették. Volt a történetben néhány elvarratlan szál, melyeket nem értettem. Aztán leesett. Ha innen most Egyiptomba, Alexandriába hajózunk, keresztül az Égei-tengeren, akkor szörnyen közel fogunk elhajózni Törökország mellett. Hangos kiáltozással előadtam a félelmemet.

– Marhaság – mondta Teenie. – Én magam fogok segíteni a kapitánynak megrajzolni az útvonalunkat. Már szakértő vagyok ebben, te is tudod. Chios szigeténél, Homérosz szülőföldjénél leszünk a legközelebb Törökországhoz. Ha néhány órán belül elindulunk, akkor holnap éjszaka teljes sötétségben fogunk elhajózni a sziget mellett.

– Az istenek szerelmére – könyörögtem. – Ne hagyd, hogy török kezekbe kerüljek.

A lány titokzatosan elmosolyodott. Aztán így szólt. – Hát akkor idefigyelj. Még ha úgy is tűnik, hogy török kezekbe fogsz kerülni, Inky, ne aggódj, majd én elintézem. Bízz bennem.

Visszazuhantam a párnámra. Úgy tettem, mintha megnyugodtam volna. Csakhogy nagyon jól ismertem én az élet bizonytalanságát. Rettenetesen ébernek kell lennem a jövőben, ha ezt most megúszom, gondoltam.

Nagy veszedelem volt a levegőben!

3. fejezet

Az éjszaka leple alatt elmenekültünk, és mire felderengett a hajnal, mi már messze kint jártunk az Égei-tengeren. Görögországból már csak egy sziklás zátony látszott a hajótól jobbra, melyet el-elborítottak a tajtékos hullámok, ahogy elhajóztunk mellette.

Hullámok rohantak el mellettünk, előttünk pedig esőt permeteztek az alacsonyan szálló felhők.

Elszántan kapaszkodtam a kabinomban, ahogy délkelet felé bukdácsoltunk. A billegő fedélzet látványa fenyegetést jelentett a számomra: a hajó bármelyik pillanatban felborulhat.

Fürdőköpenyben kimerészkedtem a fedélzetre. Különös volt: senki nem lihegett a nyomomban, hogy megfuttasson. Aprócska változás történt a hajón: a tengerész, aki éppen a fedélzetet mosta, nem szólt hozzám és nem is mosolygott rám.

Az ég kupolája üres horizontot rajzolt körénk a tengerre. Felmásztam a hajóhídra vezető létrán s közben rettegve kémleltem menetirányba, hogy nincs-e mégis nyoma Törökországnak. Nem mentem be a zárt pilótafülkébe, csak álltam ez erős szélben.

Egy mozdulatra lettem figyelmes: lófarok lendült.

Teenie. A kapitány pilótaülésében ült és nézett kifelé a hajóhíd ablakán. Nyomát sem láttam Bitts kapitánynak. Különös: Teenie talán átvette a hajó irányítását?

A kormányos felém pillantott, mire én visszaereszkedtem a lépcsőn.

Tudtam, hogy éjszakánál előbb úgysem közelítjük meg Törökországot, de ennek ellenére idegessé tett az érzés, hogy ott húzódik tőlünk keletre, és mint valami tengeri szörnyeteg rám vár, hogy lerántson a mélybe. Hátborzongató. A fenyegetés szinte tapintható volt. Lelki füleimmel már hallottam a szörny fogainak csattogását, majd a recsegő hangot, ahogy a szörnyeteg szétmarcangolt.

Visszamentem a hálókabinomba. A halálfélelem a csontomig hatolt.

Ellenségek.

Ellenségek vesznek körül, az egyszer biztos.

Kételkedni kezdtem Madison magyarázatában, hogy miért is kellett elhagynunk a kikötőt. A lelkem legmélyén tudtam, hogy csakis az én egyik bosszúszomjas ellenségem állhat a dolog mögött.

A semmittevés ellenséges árnyakkal népesíti be tétlen ember világát. Hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy végiggondolom ezt az egészet. Józan megközelítésre van szükségem ahhoz, hogy eloszlassam magamban ezt az émelygő félelmet. Fogtam egy darab papírt, egy tollat, és az ágyon a sarkamra ülve listát kezdtem el írni.

Ki lehetett a thesszaloniki támadás mögött? Írni kezdtem.

Az ismeretlen orgyilkos? Lombar azzal az utasítással küldte utánam a merénylőt, hogy öljön meg ha kudarcot vallok. Talán az illető átjött Görögországba, hogy elvégezze a feladatát? Krak grófnő? Kétség nem fér hozzá, hogy a lehető legfájdalmasabb módon gyilkolna meg ha megtudná hogy elloptam a jachtját és minden mesterkedésem mögött az áll, hogy kicsináljam Hellert. Az a nő bármire képes!

Heller? Lehetnek olyan kapcsolatai, amikről nem tudok? Noha ő és Babe Corleone összerúgták a port, lehet hogy Heller állított rám egy maffiosot Palermóban.

Torpedo Fiaccola? Nem, a beteg nekrofil már halott. Gunsalmo Silva? Nem. Ő is meghalt. Úgyhogy ezt a kettőt kihúzhattam az ellenségeim listájáról. Meeley? Öreg házvezetőnőm a Voltárról? Ske, a vén légibusz-sofőr? Bawtch, a 451-es részleg hivatalvezetője? Nem. Teletömtem a zsebüket hamis pénzzel, úgyhogy mostanra már elkapták és kivégezték őket. A két hamisító, akik elkészítették a „királyi nyilatkozatokat”, melyekre Krak grófnő olyan nagyon számít, és amelyeket rejteget valahol? Nem. Ők is halottak már, az én utasításomnak köszönhetően.

Krak grófnő? Ő szervezte meg valahogy a jacht elleni támadást?

A bolhás öregember szelleme, akit megöltem Limnoszon? A sziget nem messze volt tőlünk és közismert dolog, hogy a bosszúállás a szellemek létezésének az értelme. Majd ha szellem lesz belőlem, ha nem kerülök azonnal valamelyik pokolba, én is bosszút fogok állni jó néhány emberen. Igen, az a bolhás öregember elképzelhető jelölt erre a szerepre. Görög volt török kapcsolatokkal, és valamennyire már bosszút állt rajtam azzal, hogy megfertőzött a bolháival. Jó vastagon aláhúztam a nevét az ellenségek listáján.

Adora Pinch bej és Candy Licorice bej, két New York-i bigámista feleségem? Nem, ők képtelenek lennének megszervezni egy ilyen tüntetést Thesszalonikiben, mivel zseniális szervezőkészségük kizárólag a szexualitás területére korlátozódik. Azonkívül egyikük sem beszél görögül.

Mudur Zengin, az isztambuli Piaszter Nemzeti Bank főnöke? Rendkívül ellenségesen viselkedett mikor utoljára találkoztunk, mostanra pedig a jachtkiadásoknak köszönhetően már nagyon megcsappanhatott a vagyonom. Az ő bankja rendezi a Squeeza hitelkártya-számlákat, és lehet hogy már nem tudják ezeket fizetni. Lehet hogy ő tette, hogy bosszút álljon. Megvan a hatalma és az összeköttetése ahhoz, hogy tüntetést szervezzen Thesszalonikiben.

Aha! Bildirjin nővér apja! Hónapok óta rohangálhat fel-alá vadászpuskával a kezében, hogy kilyuggassa a bőrét annak az embernek, aki meggyalázta a lányát!

Ő köztiszteletben álló orvosnak számít Törökországban. Ezek az orvosfélék összetartanak és bőven lehet az apának görög kapcsolata! Biztosan meghallotta hogy Thesszalonikiben vagyok!

Ó igen! Milyen egyszerű lenne Ahmednak a taxisnak és Tersnek az öreg sofőrnek megszervezni egy összeesküvést ellenem a megerőszakolt nőkkel, akik persze az egészért engem hibáztatnak. Ezt a két bűnözőt persze már korábban felrobbantottam, a nők azonban nagyon is életben vannak.

Lehet, hogy valamelyik megerőszakolt nő teherbe esett! Bildirin nővér apja közismert és befolyásos afyoni orvosként tudhat a dologról.

Arra gondoltam, hogy nem is néztem meg közelebbről ezeket a görög tüntetőket. Lehet hogy török nők voltak álruhában? Úgy csinálták, hogy ne vegyem észre.

Hirtelen világosság támadt a fejemben és azt gondoltam, rájöttem mire megy ki ez az egész.

MEGPRÓBÁLNAK HAZATERELNI!

A listán bekarikáztam Bildirjin nővér apját. A dolog összeállt. Megegyezett a nőkkel és a görögökkel, hogy zavarjanak el Thesszalonikiből. Abban reménykedik, hogy visszamegyek Törökországba, ahol aztán azt csinálhat velem amit akar.

EZ AZ!

Megborzongtam. Nem csak hogy agyonlőnének, de a Korán törvénye szerint péppé köveznének házasságtörés miatt!

A listára bámultam. Tekintetem a bekarikázott névre fókuszált. Ó istenek, nagyon kell vigyáznom!

A nap hátralévő részét imádkozással töltöttem, hogy soha többé ne kelljen Törökország földjére lépnem.

Ez lenne a legfájdalmasabb módja az öngyilkosságnak, amit valaha is kitaláltak!

4. fejezet

Ott rettegtem a kabinomban és űzött vadként lestem ki a hajóablakon. Már leszállt az este.

Különös volt a hangulat a hajón. Senki nem jött le a kabinomba, hogy vacsorázni hívjon. Senki nem jött, aki ételt hozott volna. Végül is nem bántam. A hajó alig érezhető imbolygással haladt az egyre magasabbra tornyosuló hullámok hátán.

Ahogy beértünk a vihar sávjába eleredt az eső. A fekete esőcseppek könnycseppekként csillogtak a fekete ablaküvegen. Megpróbáltam kinézni a hajóablakon, de csak a kiszűrődő fényt láttam csillogni a hajó mellett elsuhanó háborgó hullámokon.

Benéztem a tükörbe. Az arcom nyúzott volt és szürke. Ez volt az első alkalom, hogy szemügyre vettem a forradást: a begyógyult seb agresszívvé tette az arckifejezésemet. Nagyon messze voltam attól, hogy agresszív legyek. Űzöttnek éreztem magam és szánalmasnak. Odakint a sötétben, kéznyújtásnyira tőlünk ott húzódott Törökország, mint valami elkerülhetetlen végzet. Szinte hallottam a vadászpuska dörrenését és a gyilkos kövek halálos puffanását. Ez a forradás semmi ahhoz képest, ami a török kezek között várna rám!

Visszafordultam a hajóablak felé és kilestem rajta. Hangot hallottam a hátam mögül!

Megfordultam elfojtva magamban a sikítást.

Teenie volt az.

Egy öreg viharkabát volt rajta, melyen esőcseppek csillogtak. Az ütött-kopott tengerészsapka elrejtette a copfját és árnyékot vetett túlságosan nagy szemére. Engem nézett, de egy szót sem szólt.

Elindult felém. Kinyújtotta a kezét és lassan tolni kezdte a mellkasomat. Az ágyhoz hátráltam és leültem rá.

– Szörnyen nézel ki, Inky.

– Aggódom Törökország miatt – mondtam nagyot nyelve.

A lány megrázta a fejét. – Néhány óra múlva túlleszünk az egészen. Nincs rá okod, hogy ideges légy. Minden a legnagyobb rendben van. Meg kellene tanulnod bízni az emberekben, Inky. És legfőképpen bízni bennem. Nagyon könnyen lehet, hogy én vagyok az egyetlen barátod.

Összerezzentem. A legjobb apparátusi tankönyvek szerint pontosan ezt kell mondanod, mielőtt egy pengerészleg-féle kést döfsz valakinek a bordái közé. De nem látszott rajtam, hogy mi jár a fejemben.

A lány a zsebébe nyúlt. – A legjobb lesz ha most szépen elalszol és holnap egy szebb napra ébredsz, mikor már Egyiptom közelében fogunk hajózni, teljes biztonságban. – Felém nyújtott valamit.

Tudtam mi az. Hasiscukorka!

Valami oknál fogva Teenie azt akarta hogy magatehetetlen legyek.

– Vedd el – sürgetett, mikor látta, hogy nem nyúlok a cukorka után.

A tenyerére néztem. HÁROM darab! Úgy ütne ki ez a három hasiscukorka, mint egy tiszta erővel meglengetett bunkósbot.

Hálás voltam önmagamnak, amiért óvatosságra és éberségre figyelmeztettem magamat.

Fürdőköpeny volt rajtam, melynek hosszúra sikerült ujja rálógott a kezemre. Ügyesen kihasználtam ezt a dolgot. Fogtam az első cukorkát és úgy tettem, mintha a számba vettem volna. Megrágtam és lenyeltem. Csakhogy a cukorkát valójában nem tettem a számba, hanem egyszerűen belepottyantottam a fürdőköpenyem ujjába. Az arcom persze kidagadt: a nyelvemmel csináltam.

Fogtam a második szemet. Úgy tettem, mintha a számba tettem volna és rágnám.

– Mmmm – mondtam. – Finom. – Csakhogy a második szem is a köpenyem ujjába került.

A harmadik szem hasiscukorkával ugyanezt csináltam.

– Így már sokkal jobb – mondta Teenie. – Nemsokára szépen elalszol és az egésznek vége lesz. Még hatszáz mérföldre vagyunk Alexandriától, de hajnalra már magunk mögött hagyjuk Törökországot. Most legyél jó fiú és aludj.

Az ajtóhoz lépett és visszafordult. – A hajóhídon töltöm az éjszakát, hogy jó kezekben legyen a hajó. Cseppet se aggódj. – Ezzel kiment.

Az ajtóhoz mentem. Igen, a hajtómű morajlásán keresztül is hallottam a távolodó léptek hangját.

A fürdőszobába mentem és a köpenyem ujjában lapuló három szem hasiscukorkát lehúztam a WC-n.

Visszamentem és lefeküdtem az ágyamba. A tekintet azokban a túlságosan tágra nyílt szemekben, a kifejezés azon a túlságosan nagy szájon – igen, a lány készül valamire. Az Apparátusnál kapott kiképzés nem hazudik.

A hajó imbolyogva haladt előre. Két órán keresztül feküdtem az ágyon a fekete, eső áztatta hajóablakot bámulva. Újra és újra az órámra néztem. Ezen az éjszakán nem hunyom le a szemem. Ezt megfogadtam.

Hirtelen feltűnt valami: valami változás! Az elmúlt néhány percben a hajó nem bukdácsolt. A hajó úgy úszott a vízen, mintha biliárdasztalon gurult volna. Nem volt elég tengeri tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam mit jelenthet mindez, abban azonban biztos voltam, hogy jelent valamit. Az eső nem állt el, mivel az esőcseppek továbbra is lefelé szaladtak a fekete ablaküvegen. Mit jelentsen ez?

A hajó egy távoli pontjáról halk kongatást hallottam.

A vibrálás megszűnt.

LEÁLLÍTOTTÁK A MOTOROKAT!

5. fejezet

Az eső áztatta hajóablakon keresztül láttam hogy valami kibukkan az éjszakából.

Egy hajó vagy valami hasonló.

Láttam a fehér fényt az orrán. A bal oldali pilotfény vörösen ragyogott, mint a vér. A fehér farfény elárulta, hogy a hajó harmad olyan hosszú sincs, mint a Golden Sunset.

Közelített. A tengerészek, akiket csak a hajónk ablakain kiszűrődő fény világított meg, sötét démonok módjára ütközőket kötöttek a hajójuk korlátjához. A hajó egészen odasimult a mi hajónk mellé! Igen! Valaki már át is dobott egy kötelet!

Mi lehet ez? Járőrhajó? Nem tudtam volna megmondani.

Egy homályos árnyék állt a hajó pilótafülkéjében. Éppen egy szintben volt a hálókabinom fedélzetével.

Az egyik hajóablak fénye megvilágította az arcát.

A FEKETE KÉPŰ FÉRFI!

Ó, istenek! Mi ez az egész? A gondolataim cikáztak.

Gyorsan megkötöttem a derekamon a fürdőköpenyemet. Kirohantam a kabinomból. Mezítláb felcsattogtam a fedélzetre. Mintha én is egy árnyék lettem volna, behúzódtam egy jókora, mentőmellényeket rejtő láda mögé.

A zuhogó eső rám támadott. Kilestem a láda mögül.

A hajó döngve nekiütődött a jacht törzséhez.

A fekete állú férfi a hajókorláthoz lépett.

A mi fedélzetünkön is kilépett valaki az egyik ajtó mögül és a sötétben odament a hajókorláthoz, szembe a fekete képű férfival. Csupán öt láb választotta el egymástól őket.

Elemlámpa hunyorgott a fekete pofájú fickó kezében. A lámpa fénye a mi hajónk korlátjánál álló figura arcára esett.

A vér megfagyott az ereimben.

TEENIE! Azok a szemek és azok a száj, az ütött-kopott sapka és az eső ellenére is összetéveszthetetlenek voltak.

– Nem kellett volna lázadást szítanod te (bíííp)! – mondta Teenie. – Ha eltaláltak volna egy kővel, akkor mi lenne veled? A következő reggelen úgyis elhajóztunk volna. Nagyon dühös vagyok rád!

– Nem vagy egyedül! – vicsorogta a fekete állú férfi. – Egyáltalán nem kellett volna Thesszalonikibe mennetek. Ideje volt látnod, hogy a társaság el is durvulhat! Össze-vissza utazgatsz a világban! Megy az idő! Mivel magyarázod ezt?

– Azzal, hogy máskülönben soha nem láttam volna bikaviadalt és nem lennének ruháim, te fukar gazember. Tudod mit gondolok? Azt gondolom, hogy megpróbálsz átverni. Nem hiszem hogy szándékodban állna megadni nekem azt, amit megérdemlek.

– Megy az idő! Megy az idő! Puskagolyót érdemelsz! Nem kellett volna mindenáron sétahajókázásra menned. Az a feladatod, hogy átadd nekünk az illetőt!

A szívem megállt dobogni. Szörnyű felismerés émelyítő hulláma futott végig rajtam. Azok a dalok! A marihuánából hasis lett, a hasisból pedig hasisolaj. A térképek iránti érdeklődése és az erőfeszítései, hogy a hegytetőkről megpillantsa Törökországot. A törvényen kívüliek utáni kutatás, ami egyre közelebb vitt minket Törökországhoz! Álnok módon felcsalt a saját jachtom fedélzetére, hogy visszavigyen oda, ahol meggyilkolnak!

A férfi káromkodni kezdett. Teenie nem hagyta – Csak ne nagyon hangoskodj. Korábban megfenyegetted a kapitányt, hogy fejezze be ezt az egészet. Mondok én neked valamit, haver. Bitts és én egy húron pendülünk. Így vagyunk egymással! – és egymás mellé tette a két mutatóujját. – Ez a jacht csak akkor megy valahová, ha én mondom. És tudod mit gondolok te (bíííp)? Azt gondolom, hogy meg fogsz próbálni belekeverni, aztán integetni fogsz a mocskos kezeddel, azt fogod mondani, hogy kopjak le. Azt gondolom, hogy ezt fogod csinálni.

– Félreismersz – mondta a fekete állú férfi. – Megtartom a szavam.

– Az ördögöt. Emlékszel arra a római ékszerüzletre? Azt mondtad, visszamegyünk és elhozzuk azt a nyakláncot. Erre mit csináltál? Egyszerűen elfelejtetted.

– Szó sincs róla! – mondta a fekete állú férfi. – Miután elhajóztál, másnap elmentem érte. Itt van.

A férfi a zsebébe nyúlt és előhúzott egy dobozt.

– Ennek most már semmi haszna – mondta Teenie, elhárítva a felé nyújtott dobozt. – Biztosan hamis köveket tetettél bele és abban reménykedtél hogy itt a sötétben nem fogom észrevenni. Nem, uram. Egyetlen (bíííp) szavadat sem hiszem.

A férfi haragos mozdulattal visszadugta a dobozt a zsebébe.

Teenie megrázta felé az ujját. – Nyisd ki jól a füledet, haver. Nem viszem ezt a jachtot török vizekre egészen addig, míg meg nem kapom a tíz rongyomat.

– Jesszusom – mondta a fekete állú férfi.

Fortyogtam dühömben. Kezdett eluralkodni rajtam a düh. Ez a jutalma vajon? Tíz rongyot kap azért hogy a halálba küldjön!

Teenie ellépett a korláttól. Az eső kopogásán keresztül is tisztán lehetett érteni a szavait. – Tíz rongy ide a kis kezembe, haver, és akkor, de csakis akkor állom a szavamat.

– Jesszusom – nyögte a fekete képű férfi. – Nincs most nálam tíz rongy itt a hajón.

– Látod? – kérdezte Teenie. – Most is megpróbálsz átverni. Egyáltalán nem akarsz engem kifizetni! Ó, szoktam én ilyen fickókkal üzletelni.

– Idehallgass – szólt a fekete állú férfi. – Izmir itt van nem messze. Az ügynökünk megszerzi a pénzt. Két órán belül itt lesz. Ha kifizetlek, Isztambulba irányítod ezt a jachtot? (Bíííp) jól tudod, hogy meg kell csípnünk a fickót.

– Rendben – mondta Teenie. – Itt fogunk állni, nem messze Chiostól.

– Nem, nincs rendben – folytatta a fekete állú. – Mi a biztosíték arra, hogy nem fogsz elhajózni abban a pillanatban, ahogy elmegyek? Azt hiszem jobb lenne, ha átmásznál a hajómra és velem jönnél.

– Rendben – mondta Teenie. – Szólok Bittsnek.

Háromlábnyira ballagott el mellettem a sötétben. A hajóhídra vezető lépcsősor aljához lépett. Felkiáltott! – Maradjatok itt Chios partjai mentén. Elmegyünk Izmirbe. Néhány óra múlva itt vagyok.

– Jó, jó – hallatszott a sötétből.

A lány visszafelé is elrohant mellettem.

– Biztos vagy benne, hogy biztos helyen van? – kérdezte a fekete állú, mielőtt kinyújtotta a kezét hogy átsegítse a lányt a korláton.

– Nyugodt lehetsz – felelte Teenie. – Telenyomtam kábszerrel és folyamatosan kábítom. Azt hiszi hogy Egyiptomba megyünk. Le akarsz menni megnézni?

– Már így is elég időt vesztegettünk. Ugorj.

Teenie átugrott a másik hajó fedélzetére. A köteleket elengedték. A bárka hajócsavarjai kavarni kezdték a vizet. A hajót nemsokára elnyelte az eső és a sötétség.

Ó, a női álnokság!

Torkig lettem Teenie hitszegésével.

CSELEKEDNEM KELLETT!

6. fejezet

KÉT ÓRA!

De két óra sem több két percnél, ha az ember nem siet.

Egy rövid időre elállt az eső. A felhők mögül kibukkanó hold ijesztő zöldes fénnyel világította be a környéket.

Egy-két mérföldre tőlünk szárazföld emelkedett ki a tengerből. Ez Chios lehetett, a görög sziget, amely szinte összeért a török parttal.

Sóvárogtam a szárazföld után. Ó, istenek, ha kijutnék a szigetre, elmenekülhetnék rosszakaróim csápjai elől.

Az eső újra összezárta a függönyét körülöttünk. Én azonban már megkaptam a jelet. Valamelyik isten, hacsak egy pillanatra is, de félrehúzta az esőfüggönyt.

CSELEKEDNI! Azonnal cselekednem kellett! A kiskorú megerőszakolásáért járó kövek már repültek felém. Hirtelen rájöttem hogy a tüntetők kövei szintén az istenek figyelmeztetései voltak. Ez is előjel volt, amit nem ismertem fel!

Most azonban már nem fogom nem észrevenni!

Egy macska fürgeségével lerohantam a hajóba. Van még időm összecsomagolni? A táskák, melyeket Teenie vásárolt nekem Rómában a gardrób padlóján sorakoztak. Bármi, ami kapcsolatos Teenie-vel balszerencsét jelenthet a számomra. Visszarántottam a kezem a táskákról. Nem, nincs időm csomagolni. Itt hagyom a dolgaimat.

Találomra felkaptam néhány ruhát és kezdtem felhúzni őket: futónadrág, zakó, szalmakalap, búvárpapucs.

Várjunk, várjunk. Ésszel kéne csinálni mindezt. Nem mehetek el a rádió adó-vevőm, a pénzem, vagy az útlevelem nélkül. A szemeteszsák, amit a hajókon használnak! Vízálló. A zsákba dobáltam a nélkülözhetetlen holmikat, bekötöttem a zsák száját, majd szorosan a derékszíjamhoz erősítettem.

Készen álltam arra, hogy kiússzak.

Várjunk, várjunk. Nem volt fegyverem.

Kihúztam a fiókot, ahol a fegyvereket tartottam, melyeket magammal hoztam, vagy a kikötőkben vásároltam. A kezem önkéntelenül is a legnagyobb kaliberű fegyvert markolta meg. Aztán eleresztettem. Ha le kell lőnöm a legénység tagjait, a lövések mérföldekre el fognak hallatszani. Hangtompítós fegyver. Arra volt szükségem. Csakhogy az egyetlen pisztoly, amelyiknek volt hangtompítója, egy öreg American International 180-as volt. Szokásomhoz hívem lófrálás közben vásároltam egy kapkodó utcai árustól Palermóban, aki úgy igyekezett, hogy csak később vegyem észre, hogy a fegyver csupán .22-es kaliberű. Viszont teljesen automata géppisztoly volt. A fickó eladta nekem az ütött-kopott pisztolytáskát is, amiben a fegyver lapult. Aggódva lestem bele a négyes tárakba. Töltve voltak.

A fegyver teljesen szét volt szedve. Reszkető kézzel és megannyi rossz mozdulattal összeszereltem a ronda, rövid kis jószágot. A helyére csavartam a hangtompítót. Ennek a fegyvernek nem túl nagy a tűzereje, de a percenkénti ezerkétszázas lövésszámmal jó sok embert sakkban lehet tartani. Felkaptam a tárakat. Helyet kerestem a számukra. Egy mentőmellény! Sietősen felmetszettem az egyik mellényt, kitéptem belőle a belsejét és belegyömöszöltem a tárakat.

A vállamra kanyarítottam a fegyvert és felhúztam a mentőmellényt. Aztán levetettem a mellényt, mert az nehezítette volna a fegyverhasználatot. Visszahúztam a mentőmellényt és a fegyver pántját… ez az egész túl nehéz! Elmerülök, mint egy darab kő. Mit csináljak? Hirtelen eszembe jutott Madison. Nem hagyhatom itt a fedélzeten. Ha megkaparintják a jachtot, az belekerül az újságokba. Lehet hogy őt is megemlítik. Krak meghallhatja, hogy Madison a hajón volt, idejön, kifaggatja, aztán végez velem. Nem hagyhattam itt. Lehet hogy vízbe fullad ha két mérföldet kell úsznia.

A motorcsónak. Ráveszem Bitts kapitányt, hogy tegyen partra a motorcsónakkal.

Madison kabinjába rohantam.

Madison az igazak álmát aludta.

Rászorítottam a kezemet a szájára, hogy ne tudjon kiabálni. Lázasan gondolkoztam. Mondanom kellett neki valamit.

– Madison – mondtam rekedten suttogva – ne sikítson. Mentenünk kell az irhánkat. Most derült ki, hogy a maffia lefizette a kapitányt, hogy csináljon belőlünk eunuchot és adjon el minket rabszolgának.

Rémület villant Madison szemében. Ezt akartam elérni.

– Öltözzön! Meg kell szereznem a motorcsónakot és partra kell szállnunk egy görög szigeten. Gyorsan! Gyorsan!

– Ó, már értem – zokogta Madison. – Palermo óta egyfolytában nevet a hátam mögött, mikor megver pókerban.

– Siessen, siessen. A rabszolga-kereskedők bármelyik percben itt lehetnek.

Madison felkapott néhány ruhát és egy táskába kezdte gyömöszölni őket.

– Nincs idő csomagolni – suttogtam.

– Nem mehetek meztelenül!

– Akkor húzzon valami ruhát!

– Azt csinálom.

– Maga csomagol.

– Muszáj csomagolnom. Senki nem tarthat sajtótájékoztatót, ha úgy néz ki mint egy csavargó. Még rabszolga-kereskedőknek sem.

Tudtam, hogy soha nem fog megváltozni. Leeresztettem a fegyvert és odaálltam az ajtóba. Az ijedtségtől félholtan füleltem, hogy nem hallom-e már a közeledő léptek zaját.

Madison végzett a csomagolással. Kint hagyott egy szabadidőruhát amit felhúzott. Észrevette hogy mentőmellény van rajtam, mire ő is előhúzott egyet az ágy alól. Kilesett a hajóablakon. Csak feketeséget látott, meg az üvegen végigcsorgó esőcseppeket. Kikapott néhány esőkabátot a szekrényből. Az egyikkel becsomagolta a táskáját, majd szorosan bekötötte. A másikat magára húzta, majd az esőkabátra rákerült a mentőmellény is. De még mindig keresett valamit.

– Ne húzza az időt – suttogtam türelmetlenül. – Mit keres?

– Valami golyóállót, hogy épp bőrrel megússzam ezt az egészet – felelte.

Kituszkoltam Madisont az ajtón. Visszarohant és felmarkolta a csomagját.

Feltaszigáltam a fedélzetre. A fülébe suttogtam. – Bármi is történjen, ne mozduljon innen.

Eleredt az eső.

Zsákmányra éhes macska módjára géppisztollyal a kezemben elindultam felfelé a hajóhídra vezető lépcsőn.

Senki nem volt odafent.

Hangokat hallottam felülről.

A rádiós híd!

Felmásztam a következő létrán.

Bitts kapitány és két tengerésze viharkabátban álltak a rádió árboc tövénél. Lámpákat próbáltak felhúzni az árbocra.

Jelek! Gyanút fogtak, hogy megpróbálok elszökni! Lámpák lógtak a dróton meghatározott távolságokra – mondta Bitts az egyik tengerésznek. – Nézd meg hogy ki tudod-e szabadítani a másik felhúzó kötelet. Nem sodródhatunk itt egész éjszaka jelzőfények nélkül. – Aztán így szólt a másikhoz. – Biztosan mondtad a szerelőnek, hogy melyik panel égett ki?

– Azt mondta, hogy rövidzárlatot okozott az eső. Reggelig nem szívesen mászna fel oda.

– Akkor segíts kiszabadítani ezt a (bíííp) felhúzó kötelet – mondta Bitts.

Elrontottam a kis játékukat. Rájuk szegeztem a géppisztolyt. – Állj! – mondtam. – Maradjanak ott ahol vannak, vagy szitává lövöm magukat.

– Jesszusom! – kiáltotta Bitts felém fordulva.

– Minden oka megvan rá, hogy meglepődjön – mondtam halálos hangon. – Nem tudta hogy kivel van dolga! Most azonnal eresszenek vízre egy motorcsónakot, máskülönben telepumpálom magukat ólommal. Kivisznek a partra, most azonnal! – Arrafelé mutattam, ahol a sziget sötét körvonalát láttam.

A kapitány csak állt a két tengerésszel. Még mindig a felhúzókötelet markolták. A lámpácskák a fejük felett himbálóztak furcsa, színes fényfoltokat vetítve köréjük. Bitts mintha felébredt volna.

– NEM! – mondta. – Itt lehet hogy nyugodtnak látszik a tenger, de egy motorcsónak nem jutna keresztül a partnál megtörő hullámokon! Maga belefulladna a vízbe.

Azt gondolta, hogy ezzel megfogott. Azt hitte, hogy ott tud tartani a hajón. Csakhogy én rengeteg tudást szívtam magamba a hajón eltöltött idő alatt. – Ez nem fog menni – mordultam rá. – Gumicsónakkal fog kivinni a partra, ami keresztüljut a hullámverésen. Eresszenek le egyet a vízre és dobjanak le egy kötélhágcsót!

– Hallgasson meg… – folytatta Bitts.

– Pofa be! Ne vitatkozzon! Még egy szó és lövök! – felhúztam a géppisztolyt.

– Várjon – mondta Bitts. – Azt hiszem tudnia kéne…

A fejük fölé céloztam.

Elhúztam a ravaszt.

A 22-es fekete lőpora narancsszínű legyezőként csapott ki a csőből! A lángnyelv bevilágította a fedélzetet.

A hangtompítós fegyver szaggatott sorozatát alig lehetett hallani az eső kopogásától.

CSATT!

RECCS!

A felfelé repülő lövedékek félbevágták a navigációs árbocot!

Az üvegburába dugott lámpák a hajósokra zuhantak.

Az egyik eltalálta Bitts kapitányt!

Miközben elesett, egy második, majd egy harmadik lámpa is rázuhant. Az egyik lámpa lángra lobbant.

A két tengerész félreugrott és elcsúszott a fedélzeten.

Tudtam, ha elmenekülnek, akkor riasztják az egész hajót.

– Ne mozdulj! – kiáltottam és célba vettem őket.

Ezek ketten megdermedtek és tágra nyílt szemmel bámultak rám a lángoló olaj fényében.

Zuhogó eső vágott végig a drámai jeleneten.

Az égő olajpatakocska kialudt.

– Vigyetek egy gumicsónakot a korláthoz! – vakkantottam rájuk. – Mozgás, vagy máskülönben telenyomlak benneteket ólommal.

Elindultak, de az egyikük Bitts kapitány láttán megtorpant. Tudtam hogy fegyvert keres nála.

Leadtam egy második sorozatot! A narancsszínű lángnyelv a fejük fölé csapott. Az elülső létrához szaladtak és elindultak lefelé. Én utánuk. Az egyikük eloldozott egy kötéllétrát és leeresztette a hajó oldalán. Ez idő alatt a másik egy ládából előszedett egy önmagától felfúvódó gumicsónakot.

Aggódva kémleltem az esőfüggönyt. Jön vissza a hajó? Semmit nem láttam, csak esőt.

A tengerész egy kötelet kötött a gumicsónakra.

– Nem fogsz átverni – mondtam halálos hangon. – Tedd be az evezőket.

– Nem akarja inkább a motort? – kérdezte bután.

Nagyon jól tudtam, hogy a motor nem indulna el. Mindenáron a hajón akartak tartani. És ha el is indult volna, a hang alapján követni lehetett volna a gumicsónakot. – Evezőket! – vakkantottam.

– Azok bele vannak szíjazva a csónakba – felelte a tengerész. Átemelte a gumicsónakot a korláton és leeresztette a messze alattunk csillogó vízre.

A másik tengerész egy elemlámpát hozott. Kikaptam a kezéből és levilágítottam vele. A mentőcsónak leért, a víz pedig beindította a gázkapszuláit. A felfúvódó mentőcsónak sziszegve kidagadt, amit egyébként alig lehetett hallani az eső sustorgásától.

Egész addig nem is tudatosult bennem, hogy tengeren vagyok. A stabilizátorok mozdulatlanul tartották a jachtot. A mentőcsónak viszont le-föl bukdácsolt a hullámzó vízen.

Bátornak kellett lennem. Már majdnem átmásztam a hajókorláton, mikor ismét eszembe jutott Madison. Őt küldtem le előbb.

Lefelé ereszkedett, becsomagolt táskával a kezében. Az egyik lábával a hajó oldalához szorította a mentőcsónakot. A gumitutaj le-föl bukdácsolt. Madison beszállt, és a hajóhoz húzta magát. Ledobtam neki az elemlámpát.

A géppisztollyal megfenyegettem a két tengerészt.

Leereszkedtem a kötéllétrán.

A gumicsónak mintha le-föl ugrált volna, öt lábat emelkedett felfelé, aztán ugyanannyit zuhant lefelé.

A saját kezemben volt az életem.

Ugrottam.

Puffanva megérkeztem a csónak aljára.

A tengerész a fedélzeten utánunk dobta a kötélvéget.

Ellöktük magunkat a hajó oldalától és hánykolódva távolodni kezdtünk. A szakadó eső végigvágott rajtunk, még távolabbra űzve minket a jachttól.

Hátranéztem.

Már csak egy ködösen derengő hajótestet láttam az éjszakában.

Megmenekültem!

Már csak el kellett érnem Görögország partját!

7. fejezet

A tenger fekete volt, az eső is fekete volt és az ég is fekete volt. Úgy éreztem, mindjárt belefulladok ebbe a tintahurrikánba.

Elvesztettem minden tájékozódási képességemet, elvesztettem az egyensúly-érzékemet és néhány perccel azután, hogy beszálltam a mentőcsónakba, kijött belőlem minden, amit az előző három nap alatt ettem.

Émelyítő volt a tény, hogy tengeribeteg lettem.

– Evezzen! – kiáltottam két öklendezés között.

– Hova evezzek? – kérdezte Madison.

– Bárhova, csak az istenek szerelmére, vigyen ki a partra. Meghalok!

A viharos időjárásnak az volt az egyetlen előnye, hogy olyan sűrűn zuhogott az eső, hogy tisztára mosta az arcomat. Úgy éreztem, mintha az egész Égei-tenger az égbolttal együtt egy hatalmas fürdőkáddá vált volna.

– Jobban tenné, ha merné a csónakot – mondta Madison. – Már térdig ér a víz.

Talán az lett volna a legjobb ha ott és akkor megfulladok, és véget ér ez az egész. Úgy éreztem magam, mintha egy automata mosógépbe kerültem volna, ahol ráadásul koromsötét van. Vagy lehet hogy már rég lefolytam a lefolyón.

Halvány holdfény derengett át a rövid időre szétnyíló felhők között. Madison megpróbált kezdeni valamit az evezőkkel. A víz, ami ide-oda lötyögött a hajó aljában, már a mellkasomig ért. Ugyanis a csónak alján feküdtem.

– Merjen! – mondta Madison sürgetőleg.

Csakhogy nem volt mivel vizet merni. Hacsak nem a szalmakalapommal. Azt használtam. Amennyi vizet sikerült kimernem a csónakból, ugyanannyit vissza is kaptunk eső formájában.

– Van itt egy gyors áramlat – mondta Madison a felhőszakadás sistergését túlkiabálva. – Látja hogy milyen gyorsan távolodunk a hajótól? De lehet hogy a szél visz minket. Nem, egyáltalán nem fúj a szél. Vagy mégis, azt hiszem fúj egy kicsit… – Feltartotta az ujját, hogy megtudja, fúj-e valójában a szél. Egy hullám csapta hátra a karját. – Nem, egyáltalán nem fúj. Ezek a hullámok. De mégis, azt hiszem, hogy a szél…

– Ó, istenek, döntse már el! – kiáltottam, miközben a szalmakalapommal próbáltam vizet merni.

– Írógéppel sokkal jobb vagyok – mondta Madison. – Adjon egy nem billegő íróasztalt, és elintézem ezt a dolgot.

Úgy éreztem, hogy a gumicsónak azonnal felrepül a levegőbe, megfordul mint a palacsinta és visszazuhan a vízre. A csónak lecsúszott a hatalmas hullám tarajáról, át a következő hullámra, ahol a változatosság kedvéért ismét megpróbált palacsinta módjára felrepülni.

– Várjon – szólt Madison. – Azt hiszem hallom a megtörő hullámokat.

Abbahagytam a vízmerést. A víz a szalmakalapom lyukain keresztül úgyis visszafolyt a csónakba. Most, hogy alkalmam nyílott rá, gyorsan öklendeztem egyet.

A halvány derengés, amit a hold vetett erre a pokoli jelenetre, egy pillanatra erősebbé vált.

– Ott a szárazföld! – mondta Madison.

Azonnal hátat fordított a szigetnek és noha túl mélyre merítette az evezőket és jó párszor teljesen körbefordult a csónak, úgy tűnt, hogy haladunk.

Jobbra tőlem vicsorgást hallottam. Azonnal tudtam mi az. A szörnyeteg, aki már napok óta várja hogy teljes dühével rám vesse magát és végül lenyeljen.

Halvány, de közeli fehér derengést láttam. Nem lehet más, csak egy fogsor, gondoltam.

– Kapaszkodjon! – kiáltotta Madison. – Megpróbálunk a hullámokon belovagolni!

Felemelkedtünk. Aztán a csónak orra előrebillent. A következő pillanatban hatvanmérföldes sebességgel száguldottunk. Keresztül a tajtékos feketeségen!

Aztán megbillentünk.

A bukóhullám dühödt kegyetlenséggel elnyelt minket!

Mentem lefelé a sistergő örvényben.

Hirtelen rádöbbentem, hogy a rajtam lévő mentőmellény már nem mentőmellény. Veszejtőmellény lett belőle. Mivel tele van pisztolytárakkal, le fog húzni a tenger fenekére!

Próbáltam letépni magamról a mellényt. A keresztbe átvetett géppisztolyszíj nem engedte!

Éreztem ahogy süllyedek le a mélységbe.

Valami még fojtogatott is!

A lábam beleütközött valamibe. Egy szikla!

Valami húzni kezdett!

Ó istenek, a tenger úgy döntött, hogy mégis kienged a barlangjából, ahol pedig kényelmesen felfalhatott volna.

Ez már túl sok volt nekem.

Elájultam.

Kicsivel később kinyitottam a szememet. Zúgott a fülem.

Valami fölém hajolt, aminek csak a körvonala rajzolódott ki a holdfényben. Most fog a tenger elevenen megfőzni és apránként megeszegetni.

– Hála az égnek – mondta egy hang. – Örülök, hogy életben maradt.

A tenger nem beszél emberi nyelven, azonkívül az emberek halálát kívánja. Megkönnyebbültem.

Felemeltem a fejemet. Nem a fülem zúgott. A holdfény halvány derengésében láttam a partra kifutó hullámokat. A hullámok dübörögve zuhantak a fövenyre, én azonban legalább tíz lábnyira voltam a víztől.

Valami még mindig fojtogatott. Megpróbáltam leszedni a nyakamról. A csónak kötele! A nyakamra tekeredett. Mikor türelmetlenül megrántottam, a közelben fekvő gumicsónak megrándult.

– Hála az égnek, hogy nem kellett lemerülnöm magáért – mondta Madison. – Mikor kihúztam a csónakot a fövenyre, hogy ki tudjam venni belőle a táskámat, a csónakkal együtt magát is kihúztam a vízből. Szerencsés ember.

– Ne beszéljen nekem szerencséről! – mondtam. Lebogoztam a nyakamról a kötelet. Aztán tudatára ébredtem annak, hogy szilárd talaj van a lábam alatt. Csak egy kicsit mozgott a kezem alatt. Ismét megtapogattam. Most már annyira sem mozgott. Mindkét kezemet letettem a fövenyre. Már egyáltalán nem mozgott. Lehet hogy tényleg szerencsém volt.

– Nem tudom, hogy követtek-e minket – mondta Madison.

Ettől nagyon hamar magamhoz tértem. A felhők mostanra elvékonyodtak, de még mindig esett az eső. Nem láttam sem a jachtot, sem más fényeket, de valójában azt sem tudtam, hogy milyen irányba kémleljem a tengert. Hátha találunk egy magasabban fekvő pontot.

Hátranéztem. Egy hegy magasodott mögöttünk.

– Menjünk! – mondtam. – Búvóhelyet kell találnunk! Ha valakit utánunk küldenek, ne találjon itt minket a parton.

Felálltam és elindultam előre. Áááá! Mezítláb voltam! Elhagytam a búváruszonyba való papucsot.

Hiába, menni kellett!

Botladozva mentem Madison előtt felfelé a hegyre, keresztülgázolva a cserjéken. Másztunk és másztunk. Végül sántikálva felértem egy fennsíkra. Először azt gondoltam, hogy kiértünk egy útra, mivel köveket láttam magam előtt. Az esőfüggönyön keresztülszűrődő holdfény egy pillanatra bevilágította a környéket. Nem út volt. Mintha egy széles padló lett volna, legalább fél hektárnyi.

Aha! Egy ősi város, illetve a maradványai. Görögország tele van ilyenekkel. Azt gondoltam, már tudom merre járunk. Ez egy kiásott bronzkori város Chios szigetének délkeleti csücskén, a sziget Törökországtól legtávolabb eső részén. Emboriós, úgy emlékszem így hívják. Felbátorodtam. Biztos voltam benne, hogy arra a szigetre ékeztem, ahol Homérosz híres költeményeit írta. Az Odüsszeia, amibe belekeveredtem talán nem elégítette volna ki Odüsszeuszt, de sokkal több borzalom volt benne, mint amennyit én kívántam.

Másztam tovább, felfelé a hegyre, Madison pedig mögöttem kullogott. Egy sziklás csúcshoz érkeztem. Az eső ellenére hegyikecskék szagát éreztem. Talán van valami búvóhely ezek között a sziklák között, gondoltam.

Fogtam az elemlámpát, ami Madison csomagjának köszönhetően használható maradt, és óvatosan magam elé világítottam. Egy alig kijárt ösvényt találtam. Az ösvény egy alacsony barlangba futott.

A barlang nagyon lapos volt, és látszott rajta, hogy kecskék laknak benne, de arra jó volt, hogy megvédjen minket az esőtől. Bemásztam, Madison pedig követett.

A lábamra világítottam a zseblámpával. Vér! Tudtam, hogy nem bírtam volna már tovább gyalogolni: nem volt rajtam cipő.

Összeszoruló torokkal kilestem a sötétbe, amerre a tengert sejtettem. Utánunk jönnek, efelől nem volt kétségem. Fekete Pofa komolyan veszi az üzletet. Egy másodpercig sem gondolkodna azon, hogy szemtanúk nélkül elraboljon-e valakit görög földről.

Elkomorodtam. Lehet, hogy egyáltalán nem vagyok biztonságban!