ÖTVENHATODIK RÉSZ

1. fejezet

A Golden Sunset magabiztosan tört előre a gyenge hullámzásban, mint fehér álomhajó a kék óceánon, melyet sirályok csapkodása és rikoltozása kísér. Bermuda felé tartottunk, délkeleti irányba, és már magunk mögött hagytuk Sandy Hookot.

Egy ember számára, aki most szabadult ki a rabságból, pompás érzés volt egy hajó fedélzetén állni, habár általában utáltam a tengert.

Mikor a part már elég messzinek tűnt ahhoz, hogy senki ne tudjon megállítani minket, végigmentem a lambériával borított folyosón, s beléptem a tulajdonosi lakosztályba.

Úgy tűnt, mintha enyhe parfümillatot éreztem volna, amitől összerezzentem. Krak grófnőre emlékeztetett.

A hajópincér már várt.

– A parfüm! – mondtam. – Nem takarították ki ezt a hajót, miután az ágyasom távozott.

– Elbűvölő asszony, uram. De ez nem a hölgy parfümje. Fürdőt készítettem az úr számára. A fürdősó illatát érzi.

– Nincs szükségem fürdőre! – mondtam felháborodva. Legjobb, ha az ember még az elején móresre tanítja a csőcseléket.

– Ó, persze, hogy nincs. – De milyen jó lenne lemosni a távolodó part utolsó maradványait is.

Nem mondott butaságot.

Bementem a gyönyörűen díszített fürdőbe: a fürdőkád a pereméig megtelt habbal. Mielőtt még ellenkezhettem volna, a fickó lerántotta rólam a ruháimat, s én pedig már benn is ültem a kádban.

Lefejtettem a kötést az arcomról. – Nagyon csúnya ez a sebesülés, uram. Mr. Haggarty okozta ezt önnek?

– Elestem gördeszkával.

– Ahogy az ágyasa Mr. Haggartyról beszélt, az nyilvánvalóvá tette, hogy szerelmes belé.

– Ne beszéljen róla! – mondtam.

– Ahogy kívánja, uram. Meglehetősen nehéz lehet valaki számára, akit csak a pénze miatt kedvelnek, hogy megőrizze a méltóságát egy olyan ragyogó egyéniséggel szemben, mint Mr. Haggarty.

– Róla se beszéljen! – üvöltöttem.

– Ó, igen – mondta. – Látom, hogy ez egy nagyon fájdalmas téma. Mivel ütötte fejbe?

– Befogná végre? – kiáltottam.

– Ahogy kívánja, uram. Nem akarok tolakodó lenni. De ne lógassa az orrát. A világ tele van nőkkel.

– Túlságosan is tele! – vicsorogtam. – Ezért vagyok most a tengeren.

– Akkor isten hozta a klubban, uram. A legtöbb tengerész ezért száll hajóra. És ha most egy kicsit nyugton marad, megborotválom, aztán átkötöm a sebét, amit tőle kapott. Öt öltés! Te jó ég! Feküdjön itt, aztán áztassa magát, hátha kiderül, hogy több sebesülése is van. Epson fürdősót is teszek a vízbe a habfürdő mellé, biztos ami biztos.

Nem tudtam megállítani ezt a mániást. Attól féltem, hogy további megjegyzésekre fogja ragadtatni magát. Azon tűnődtem, hogy vajon honnan szedte hogy veszekedésbe keveredtem egy nő miatt, meg hogy ellátták a bajomat, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy én magam mondtam ezt a kapitánynak. A hírek félelmetesen gyorsan terjednek a hajón. Ezt nem árt ha megjegyzem.

Végül ott álltam a ruhásszekrény előtt egy jókora fürdőlepedőbe csavarva. – Kicsomagoltam a holmiját – mondta a hajópincér. – A jelekből ítélve ön kapkodva csomagolt, mivel egyetlen hajósöltözéket sem találtam a ruhái között. Ezt orvosolhatjuk Bermudán. Megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy legalább szmokingot hozott magával. De ezt csak később húzzuk fel. Most sortot javaslok önnek. Kénytelen lesz ezzel beérni.

Az öreg zsidó, aki eladta nekem azt a hatalmas ruhatárat, nem is sejtette, hogy tengerre fogok szállni. A tiroli bőrnadrág hímzett kantárral tényleg nem illett a képbe.

Kilépve a folyosóra összeütköztem a hajó főpincérével. – Ó, kedves uram – mondta. – Be kell szereznünk az ön számára néhány megfelelő ruhadarabot Bermudán. De ne aggódjon Mr. Bej, mindent megteszünk annak érdekében, hogy az út kellemes legyen, és meggyógyítsa az ön összetört szívét. Ilyen gyönyörű ágyast. Meg tudom önt érteni, amiért mindent maga mögött hagyott és tengerre szállt. De ne aggódjon, minden tudásommal segíteni fogom a konyhafőnököt. Nincs túl sok friss élelmiszerünk, de azért vannak dolgok a mélyhűtőben. A főszakács vacsorára orosz tojást, montanai szivárványos pisztrángot, szarvas hátszínt, perzsa borsót, gourmand sajtot és bajor mokkát ajánl. Tudom, hogy ez egy kissé szerény vacsora, de híján vagyunk néhány alapanyagnak. Megfelel?

– Igen – feleltem, hirtelen ráébredve, hogy jóformán nem is ettem, mióta elhagytam Törökországot.

– Ami a bort illeti…

– Nem kell bor! – mondtam. – Absztinens vagyok!

– Ah – szólt a főpincér. – Tiltja a vallása.

– És minden más – mondtam határozottan.

– Ez az ön unokahúgára és az ő vőlegényére is vonatkozik?

– Ők belefulladhatnak, ha akarnak – feleltem.

– Ahogy kívánja, uram. Itt jön a sportfelelős. Most elköszönök, hogy ön tovább élvezhesse az utazást.

– Egy teljesen kidolgozott programom van az ön számára – mondta a sportfelelős, mellém lépve, ahogy a fedélzeten sétáltam.

– Tépje szét – mondtam. – Engem csak mint nézőt érdekel a sport.

– Nos – folytatta – ez igencsak meglepő. Én azt gondoltam volna, hogy a sebesülés miatt, amit tőle kapott, ön alig várja hogy formába lendüljön és elégtételt vegyen azon a CIA-s fickón.

A gondolattól, hogy szemtől-szemben megküzdjek Hellerrel, rémület futott végig rajtam!

– Én békés természetű vagyok – mondtam. – Élni és élni hagyni.

– Nos, túl azon hogy elrabolta az ön asszonyát, uram, az illető az összes pénzünket is elnyerte. Bizonyos mértékig reménykedtem benne, hogy meg tudunk szervezni egy visszavágót.

– De nem rajtam keresztül! – mondtam. – Magának fogalma sincs róla, hogy mennyire békés természetű vagyok. Valóságos galamb. Olajággal a fogaim között. Azonkívül keresztény. Odafordítom a másik arcomat is.

– Azt hittem, hogy ön muzulmán – mondta. – Azt mondta a főpincérnek, hogy a vallása miatt nem iszik alkoholt. Nem, Mr. Bej, önnek be kell látnia, hogy a tengeren én felelek a tulajdonosunk fizikai kondíciójáért. És ha meglátom a petyhüdés jeleit…

– Miféle petyhüdés?

– Az úszógumi a dereka körül.

– Hol?

– Ott.

– Ó.

– Látja? Az irodai élet petyhüdtté tette magát – mondta. – Túl fiatal még ehhez. Kezdésnek tíz kör futást javasolok a sétafedélzeten, most azonnal, holnap reggel pedig komoly munkába kezdünk a tornateremben. Mit szólna kilenc órához?

Ott jött mellettem, ahogy körbe-körbe futottam a sétafedélzeten. Öt kör után annyira ziháltam, hogy bele kellett kapaszkodnom a korlátba, s úgy tettem, mintha rettenetesen érdekelne a tenger.

– Mitől ennyire stabil ez a hajó? – ziháltam.

– A stabilizátoroktól, melyek mind a hosszirányú, mind a keresztirányú billegést megakadályozzák. Olyan mint egy biliárdasztal, kivéve ha vihar van. És most fussuk le a visszalévő öt kört…

Szó szerint levegő után kapkodtam.

A végén már két kézzel lökődte a hátamat, de végül megcsináltuk. Rázuhantam a korlátra és a húsz lábnyira alattam sistergő tengert bámultam. – Nem hiszem, hogy kibírom – lihegtem.

– Nem hagyhatjuk, hogy a tulajdonos a túlzásba vitt irodai munkának köszönhetően szívinfarktusban elhalálozzon – mondta.

– Szívinfarktus? – kérdeztem.

– Pontosan. Az ön állapotában ez bármikor bekövetkezhet.

– Az biztos – mondtam, hallgatva ahogy a vér püföli a dobhártyáimat.

– De ne aggódjon – mondta. – Gőzfürdő, vitaminokkal kiegészített megfelelő étrend, valamint egy mindennapos kemény edzésprogram és máris nem kell a tengerbe vetnünk a holttestét. Szóval holnap reggel kezdünk, amikor is tényleg beindítjuk az edzésprogramot. Biztosan szívesen csatlakozna az unokahúgához és az ő vőlegényéhez egy vacsora előtti úszásra.

– Hol vannak? – kérdeztem.

– Nos, lehet, hogy még mindig lent vannak a pályán. Még soha nem láttam senkit úgy gördeszkázni, mint az ön unokahúgát. A vőlegénye pedig tökéletes őrültként vezeti a gokartot.

– Ez nála általános állapot – mondtam.

– Úgy üldözi az ifjú hölgyet gokarttal, hogy odavezényeltem egy tengerészt, arra az esetre, ha össze kell szednünk a roncsokat.

– Na ne! – mondtam. – Bármit csinálhat, csak ne hagyja hogy meghaljon. Az végzetes lenne!

– Említeni fogom neki, hogy ön aggódik – mondta a sportfelelős. – Most azt javaslom önnek, hogy menjen fel az úszómedencéhez és lazítson egy kicsit. Én lemegyek a versenypályára és felküldöm őket.

Némi nehézség árán felmásztam az úszómedence fedélzetére vezető létrán. Megérte az erőfeszítést. Mélykék víz nyaldosta a római mintájú domborműveket, melyek körülvették a medencét. Nyugágyak és napernyők sorakoztak a medence szélén. Lerogytam az egyikre. Lágy zeneszó nyugtatta az idegeimet. A végtelen tenger gyönyörű látványt nyújtott a délutáni napsütésben.

Hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy istenigazából pihenhettem. Napoztam. Ez aztán az élet! Távol az őrült tolongástól. Jó messze az idegőrlő forgatagtól. A békesség szinte tapintható volt, úgy borult rám, mint egy takaró. Még a gépek morajlása is kellemes háttérzenének tűnt.

Sikítás!

Teenie kapaszkodott fel a létrán, majd futott körbe az úszómedence körül, mint valami felhúzott játékegér.

Csak egy bikinibugyit viselt, mást nem. Még a haját sem fogta össze lófarokba.

Kész röhej volt!

Madison rohant utána rövidnadrágban!

– Az utolsó egy záptojás! – sikította Teenie. Végigrohant az ugródeszkán és PLACCS! A felcsapó víz beterített. PLACCS! Ismét beterített a víz, ahogy Madison is a medencébe vetette magát.

Teenie még nem jött fel a felszínre.

Elkapta Madison lábát és lehúzta a víz alá.

Aztán felbukkantak. Egymást fröcsölték. Meg engem!

– AZ ISTENEK SZERELMÉRE! – kiáltottam. – Még a végén megfulladok!

Hirtelen elcsöndesedtek és mind a ketten bólintottak. Egymásra néztek. Aztán a medence széléhez úsztak és kimásztak.

Felkaptak, egyik az egyik oldalamon, másik a másik oldalamon és BEHAJÍTOTTAK!

Még tiltakozni sem tudtam. A szám telement vízzel. Minden egyes alkalommal, mikor megpróbáltam beszélni, Teenie lenyomott a víz alá.

Valószínűleg a többszólamú harangjáték mentett meg a megfulladástól, amit a hajópincér kongatott meg.

– A vacsora fél óra múlva tálalva – mondta. – Ez a harangjáték arra hívja fel a figyelmüket, hogy kezdjenek öltözni.

– Öltözni? – kérdezte Teenie.

– Öltözni! – mordultam rá. – Nem rohangálhatsz itt a hajón meztelen (bíííp)!

– Ez szokás kérdése – mondta Madison. – A dolgok másképpen mennek a tengeren.

– Mit húzzak? – kérdezte Teenie a vízben ugrándozva.

– Estélyi ruhát! – üvöltöttem rá.

A lány felnézett az égre, melyet vörösre kezdett festeni a lemenő nap. – Végül is este van – mondta. – De ilyenkor szokta az ember LEVETNI a ruháit, nem pedig felhúzni őket!

– Majd én segítek – mondta Madison.

Ó, hogy megörültem ennek! A szerencsém továbbra is kitartott. Madison és Teenie összemelegedtek, és így Madison távol tarthatja a lányt az ágyamtól.

A legénység eltökéltsége ellenére, hogy megszervezzék az életemet, egyáltalán nem fordultak rosszra a dolgok.

Abba a gondolatba ringattam magam, hogy mérföldekre vagyok az ellenségeimtől és a rám leselkedő veszélyektől.

Még csak nem is gyanítva, mit tartogat számomra a jövő, elindultam lefelé, hogy vacsorához öltözzek.

2. fejezet

A díszes étkezőszalonban Teenie és Madison egész vacsora alatt röhögtek.

Madison segített a lánynak felöltözni. Madison talált egy ajtófüggönyt tengeri mintákkal, amit Teenie magára csavart, ami máris úgy nézett ki, mint egy váll nélküli estélyi ruha.

Madison megmutatta Teenienek, hogy melyik kanál és melyik villa mire való, miközben a főpincér elnézően mosolygott és felügyelte a felszolgálást.

Végül felhajtották a kávét, de akkorra már annyira tele voltak, hogy nevetni sem tudtak. Ez megkönnyebbülés volt a számomra.

– Banditákról beszéltél ma délután – mondta Teenie Madisonnak. – Emlékszem rá, hogy ahol lakom New Yorkban, Tudor City valamikor rablótanya volt. „Corcoran leshelye”. Így hívták akkoriban. Paddy Corcoran a megrögzött bűnöző lakott ott egész addig, míg el nem kapták.

– Valóban? – kérdezte Madison.

– Így ahogy mondom. És minden szombat éjszaka megjelenik a szelleme és egy kosarat vonszol keresztül a parkon, telis-tele fejekkel, amiket még ő vágott le egykoron. Én magam is belebotlottam egyszer.

– Elképesztő – mondta Madison. – Tudod, mégsem tehetem teljesen félre a munkámat, annak ellenére, hogy anyám ragaszkodik hozzá, hogy menjek el nyaralni. Folytatnom kellene a bűnözőkkel kapcsolatos kutatásomat. Azon gondolkozom, hogy vannak-e vajon bűnözők Bermudán? Partra kéne szállnunk és emlékek meg nyomok után kéne kutatnunk.

– Ó, az jó móka lenne – mondta Teenie. – Én is imádom a bűnözőket. Én mindenfélében a segítségedre leszek, szóra bírom a helyieket, benézek a kövek alá, meg ilyesmi.

Ó, ez igazán szívmelengetően hangzott a számomra. Tényleg nagyon jól összemelegedtek, és ez kiutat jelentett a számomra. Hála az isteneknek!

Vacsora után a zeneszalonba mentünk, ahol Teenie feltette az egyik neo-punk-rock lemezét és táncoltak.

Korán visszavonultam. Meglehetősen mozgalmas nap állt mögöttem.

Három gyönyörű napon keresztül hajóztunk Bermuda felé, fehér hajó az azúrkék tengeren, mintha az elégedettség és a nyugalom képeskönyvéből léptünk volna elő.

Az elmaradt szexnek, és az elmaradt marihuánának, a rengeteg mozgásnak és a szigorú hajcsárnak – a sportfelelősnek – köszönhetően tényleg kezdtem magam visszatornázni az élők világába. Olyan értékesnek ítéltem Madisont, hogy pánikba estem a gondolattól, hogy esetleg elveszítem. Ö és Teenie szemlátomást semmi másra nem vágytak, mint hogy egész nap hancúrozzanak. Noha nem lehettem benne biztos, de alapos volt a gyanúm, hogy éjszakánként is hancúroznak Madison vagy Teenie kabinjában. A körülményeim pompásak voltak. Hajóút, az egészségem visszaszerzése, valamint a legcsodálatosabb dolog: NŐK HIÁNYA! Az ágyam teljesen üres volt, az időmmel kizárólag én rendelkeztem, a mosoly az arcomon pedig egyre csak nőtt.

Az idősebb pincérnő, aki Teenie szobáját takarította, a harmadik nap délutánján értékes információval ajándékozott meg. Így szólt: – Az ön unokahúga nagyon kedves teremtés. Azt hiszem magányos lesz, miután a barátja elhagyja a hajót.

– Elhagyja a hajót? – krákogtam a hirtelen támadt rémülettől. – Ezt meg honnan szedi? – Istenek, micsoda katasztrófa lenne: Teenie azonnal visszaugrana az ölembe és az ágyamba!

– Nem tehetek róla, de hallottam, ahogyan a gőzfürdőben beszélgetnek – mondta. – A fiú egy kissé szárnyaszegett, mert cserben hagyott valami Bury nevűt és azon tűnődött, hogy vajon nem túlozza-e el a veszélyeket. Megkérdezte a hajó pénztárosától, hogy mikor megy repülőgép Bermudáról New Yorkba.

– Hála az isteneknek, hogy elmondta – mondtam.

– A tulajdonosnak dolgozunk – felelte, alighanem borravaló reményében. Ritkán fordul elő hogy bárkinek is borravalót adjak, ez alkalommal azonban kivételt tettem.

Micsoda katasztrófa lenne! Madison távol tartja Teeniet az ágyamtól, azonkívül ha Madison Krak vérengző kezei közé kerülne, mindent elfecsegne! Ha Madison elmegy, kívülről és belülről is támadás fog érni.

Képzettségemnek köszönhetően nem tartott hosszú ideig megoldani a helyzetet. A rádióskabinban volt egy telexgép. A hajnali órákban a gép automatikusan, felügyelet nélkül kinyomtatta a szolgáltatótól érkező legfrissebb híreket, és készített néhány másolatot a tulajdonos és vendégei számára. Morgan valószínűleg másra is felhasználta a gépet, például arra, hogy befolyásolja a család üzleti birodalmát. Nekem is volt egy ötletem.

Azon a bizonyos éjszakán gondosan bekészítettem a papírszalagot, majd miután a gép végzett a hírekkel, ügyesen megtoldottam azokat egy szöveggel, még mielőtt a gép kikapcsolt volna. A szöveg a következő volt:

A MAFFIA MEGGYILKOLT EGY ÁRTATLAN EMBERT, MIVEL ÖSSZETÉVESZTETTÉK J. WALTER MADISONNAL. AZ ÁLDOZAT FELESÉGE A KÖVETKEZŐ ÜZENETET KAPTA „ELNÉZÉST KÉRÜNK. A FÉRJÉT ÖSSZETÉVESZTETTÜK AZZAL A SZEMÉTLÁDA (BÍÍÍP) J. WALTER MADISONNAL, AKINEK VÉRDÍJAT TŰZTEK A FEJÉRE. HA SZERETNE EGY KIS PÉNZT ÖREG ÉVEIRE, SEGÍTSEN NEKÜNK MEGTALÁLNI AZT A TETŰT, HOGY MEGKÍNOZHASSUK, ÉS KILYUGGATHASSUK A BŐRÉT.” A RENDŐRSÉGNEK FOGALMA SINCS MADISON HOLLÉTÉRŐL. A MAI NAPON KIJELENTETTÉK, HOGY SEGÍTENEK A CORLEONE-BANDÁNAK MEGTALÁLNI MADISONT, HOGY EZZEL ELEJÉT VEGYÉK A TOVÁBBI TÉVEDÉSEKNEK.

 

Másnap reggel reggeli közben Madison orra alá dugtam a telexet. – Hát most maga került bele a hírekbe – mondtam.

Elolvasta. Elsápadt. Meg sem ette a lágy tojását.

Pont úgy reagált, ahogy azt vártam. Mindez az utolsó pillanatban történt. Bermuda már feltűnt a horizonton.

3. fejezet

Bermuda gyönyörű hely. Szikrázóan tiszta, azúrkék tenger veszi körül, az öblei pedig olyan kékek, hogy szinte fáj tőlük az ember szeme. A tengerpart homokja rózsaszínű. A furcsa alakú házakat, melyek a legkülönbözőbb pasztell árnyalatokban pompáznak, úgy építették, hogy a tetőkön összegyűljön az esővíz, így bővítve a szűkös édesvíz forrásokat.

Nem hajóztunk végig a hosszú csatornán Hamiltonig, hanem a nyílt tengerhez legközelebb eső kikötőnél St. George-nál lehorgonyoztunk.

A dombok hívogatóak voltak. Nem sokat teketóriáztam, partra szálltam. Fel-le mászkáltam a főutcán – mondhatni az egyetlen utcán – abban reménykedve, hogy vásárolni tudok valami hajósöltözéket. Némi kérdezősködés után magam is megbizonyosodtam arról, amit már korábban hallottam: Bermuda a világ legdrágább helyei közé tartozik. Semmiféle hajósöltözéket nem vettem.

Történt azonban valami más. A kikötő közelében ácsorogtam, és a történelmi ismertetőt olvasgattam, valamint az eredeti kikötőépület másolatát nézegettem, mikor megéreztem, hogy valaki figyel.

Lesve végigmértem az illetőt. Grafitszürke öltönyt viselt mellénnyel, ami igen furcsa öltözéknek számított a fehér ingek és rövidnadrágok szigetén. A fickó álla a közeli borotválkozás ellenére is kékes-feketén sötétlett. Erős testfelépítésű volt. Ki lehet ez? Zsaru? Nem tudtam rájönni. Csak abban lehettem biztos, hogy az illető nem bermudai.

Végigsétáltam az utcán, majd kerestem egy padot és leültem. Úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a látvány. A szemem sarkából azonban a fickót figyeltem. Az Apparátusnál berögződött szokások soha nem vesznek ki az emberből. Úgy tűnt, a fickó túlságosan is érdeklődik irántam. Bement egy közeli bárba, én pedig nagyon jól tudtam, hogy az üvegen keresztül figyel. Úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre.

Teenie és Madison nem szálltak velem partra. Madison reszketett a félelemtől. Azt hitte akkor cselekszik helyesen, ha lent kuksol a hajófenékben, míg újra ki nem futunk a nyílt tengerre. Azt mondogatta, „A Corlenonék felhasználhatják az Interpolt, hogy megtaláljanak – az Interpol pedig náci háborús bűnösökből áll, Olaszország pedig szövetségese volt a náciknak, így a Corleonék szagot foghatnak – még akkor is, ha rendkívül méltatlan lenne a maffia számára az Interpollal együttműködni.” Teenie, Madisonnal vitatkozva a hajón maradt.

Később nyilvánvalóan megunta, hogy sikertelenül próbálja kirángatni a fickót a rejtekhelyéről. Teenie ott állt bikiniben és lófarokkal egy versenymotorcsónak orrán, amely épp akkor ért vele partra.

Teenie kiugrott a dokkra, majd elindult az utcán és kerékpárkölcsönzőt keresett, legalábbis ezután érdeklődött egy fiatal fekete fiútól. A fiú körülbelül hat irányba mutatott egyszerre, majd kinyújtotta a tenyerét, és miután nem kapott pénzt, a gyűrűsujjával felfelé mutatott.

Teenie a jelek szerint nem látta hogy a padon ücsörgök, ő szikrázó napsütésben sétált, én pedig árnyékban üldögéltem; amúgy is messze voltam tőle. Végigment az utcán, el a bár előtt, melybe az imént ment be a fekete pofájú fickó.

A férfi most kijött és felzárkózott Teenie mellé. A lány kerékpárokról fecsegett, a fickó pedig bólogatott.

Eltávolodtak tőlem, így már nem hallottam, hogy miről beszélgetnek. A fejüket azonban igencsak összedugták.

Elmentek egy hotel előtt. Megálltak. A férfi mondott valamit. Erre megfordultak és bementek a hotelba. Ez kíváncsivá tett, mivel a hotel nem foglalkozott kerékpárkölcsönzéssel.

Körülbelül egy órát töltöttek odabent. Igyekeztem még jobban kikerülni a látóterükből. Az ajtót figyeltem. Kiléptek rajta. Teenie nagyon vidámnak látszott. Elindultak az utcán, majd bementek egy lemezboltba. Elidőztek odabent, majd mikor kijöttek, Teenie egy, egyláb magas lemezköteget cipelt.

Tovább sétáltak az utcán, aztán be egy divatüzletbe. Szörnyen sokáig voltak odabent. Aztán kijöttek. Teenie kerékpárosöltözéket viselt, egy fekete bőrű férfi pedig ruhásdobozokkal és a lemezekkel a kezében követte.

Továbbsétáltak az utcán, majd beléptek egy kerékpárüzletbe. Mikor kijöttek, egy második fekete is követte őket, aki némi nehézség árán HÁROM kerékpárt tolt utánuk.

Teenie elkérte az egyik bringát, egy versenybiciklit, felpattant rá, majd intett a fekete pofájú fickónak, és elkerekezett a sziget belseje felé.

A fekete pofájú férfi alaposan körülnézett, majd a két hordárt terheikkel együtt lekísérte a dokkhoz, intett a jachtnak, hogy küldjenek ki egy csónakot, majd a vásárolt holmikat elküldte a hajóra.

Visszasétált az utcára, elnézett abba az irányba, amelyre Teenie eltűnt, röviden ugatva felnevetett, majd visszament a bárba. A felületes szemlélő számára ez rendkívül jelentéktelen eseménynek tűnhetett. Az első következtetésem az volt, hogy a fekete pofájú fickó kedveli a fiatal húst, ajánlatot tett, ami elfogadásra került, majd kifizette az ezért járó magas árat. Próbáltam kiszámolni milyen magas lehetett ez az ár, figyelembe véve a Bermudán uralkodó rendkívül magas megélhetési költségeket. Nagy ár lehetett. Nos, lehet hogy Teenie, frissen szerzett ismereteivel kiegészítve, megérte az árát. A fekete pofájú férfi szemlátomást jól érezte magát.

Ezen az estén Teenie ezüst színű esti köntösben ült le vacsorázni, ezüst papucsban és ezüst karikával a copfján. Madison egy idő után kényelmetlennek találta a hajófeneket, így ő is odaült az asztalhoz, de közben komoran motyogott, hogy bárcsak kint lennénk a tengeren, ahol végre biztonságban lenne.

– Ó, Maddie – szólt Teenie a vacsoráját turkálva. – Ne aggódj már. A maffia itt nem fog megtalálni. Ezen a helyen nincs szükség maffiára: az egész gazdaság rablásra épül. Bermuda az első időktől kezdve, legalábbis a nyomok erről árulkodnak, kalózok, csempészek és még ki tudja mifélék búvóhelye volt. Ma délután úsztam egyet a legszebb tengerparton, amit valaha láttam, ahol egy öreg ősz hajú ember mesélt nekem erről. Na persze nem sokat értettem belőle, mivel olaszul…

– Olaszul? – kérdezte Madison, kiejtve az ételt a szájából. – Itt nincsenek olaszok. Ezek angolok! Néhányan portugál anyanyelvűek, de itt nincs olasz! Biztos vagy benne?

– Persze hogy biztos – válaszolta Teenie. – Biztos lehetsz benne, hogy egy őslakos New York-i, mint amilyen én is vagyok, ismeri az assassino és a mano nera szavakat.

Madison arca krétafehérré változott. – Ki volt az az ember?

– Ó, egy kedves öreg fickó. Arra volt kíváncsi, hogy erről a gyönyörű jachtról jöttem-e, és én mondtam neki, hogy igen. Aztán mikor megmutatta nekem, hogy milyen jól tud úszni, megkérdezte tőlem, hogy van-e egy barna hajú, jóképű fiatalember a fedélzeten. Aztán mutatott egy kagylót és azt kérdezte, hogy szerintem is úgy néz-e ki, mint egy mano nera, fekete kéz, az assasino jelképe… Várjatok. Itt van a pénztárcámban. Azt mondta neked adhatom, ha kéred.

Madison csak bámult. Nagyon sápadt volt. Így szólt hozzám. – Meddig maradunk ebben a kikötőben?

Megrántottam a vállam. – Végül is csak hajókázunk. El tudom képzelni, hogy miután beszereztük a friss élelmiszert, továbbállunk.

– Egész úton a bűnözőkkel kapcsolatos kutatásodról beszéltél – mondta Teenie. – Halottam, hogy Marokkó királya az összes bandita legrosszabbika. Miért nem megyünk oda?

– Az pont az Atlanti-óceán túloldalán van – feleltem.

– Smith – szólt Madison reszkető kézzel tartva a kagylót. – Tudom hogy sokkal tartozom magának, amiért kimentett New Yorkból. De tegyen meg nekem még egy szívességet, és hajózzunk el innen.

– Marokkóba? – kérdezte Teenie. – Az a világ legnagyobb marihuánakertje.

– Tájékoztatom a kapitányt – mondtam. Nagyon elégedett voltam. Rengeteg időt fogunk a tengeren tölteni, Madison pedig teljesen biztos volt abban, hogy velünk kell jönnie.

Éjfélkor kihajóztunk, keresztül a hosszú, szűk kivilágított csatornán.

A hajócsavar keltette hullámok foszforeszkáltak a csillagok fényében. Bermuda fényei elmaradtak mögöttünk, előttünk pedig ott nyújtózott a széles Atlanti-óceán, Bitts kapitány szerint a legkevésbé forgalmas szélességi fokával. Pihentető és kellemes hajóútra számítottam.

Visszaszerzem az egészségemet és az életerőmet. Micsoda áldás, hogy nem kell nőkkel bajlódnom! A napi robot, amellyel korábban gyötörtek, teljesen tönkretett. Micsoda nagyszerű életem lenne, ha soha többé nem érnék nőhöz!

E kellemes gondolat bűvöletében elindultam a hálókabinom felé. Ledobtam a köntösömet és ágyba bújtam. Fényűző magányomban zavartalanul kinyújtóztam.

Kinyílott egy ajtó!

Észre sem vettem, hogy ajtó van azon a helyen.

A szomszédos lakosztály ajtaja lehetett.

TEENIE LÉPETT BE A SZOBÁMBA!

– Hé! – mondtam rémülten. – Mit csinálsz itt?

– Ó – felelte – a főpincér azt mondja, hogy ő jól ismeri a világ dolgait. Már az elején rájött, hogy nem vagyok az unokahúgod. Ma este idekísért a szomszédos szobába, hogy elérhető közelségben legyek hozzád. Egy pillanatra sem feledkeznek meg a tulajdonos kényelméről.

Pongyola volt rajta. Kikötötte a derekát, majd odaállt a szoba közepére.

– Nana! – mondtam rémülten. – Nem lehetsz ilyen kiéhezett. Ma délután láttam, ahogy egy férfival bementél egy hotelba.

– Ó, vele – mondta élénk nevetéssel. – Micsoda egy mulatságos kéjenc. Tudod az övé az összes hotel Bermudán. Én csak ráfeküdtem, ő pedig rettenetesen küszködött, hogy (bíííp). Neki nagyon tetszett, mivel igazi szakértő vagyok, engem azonban az egész csak feltüzelt.

Ledobta magáról a pongyoláját.

Aztán kivette a csatot a copfjából és megrázta a haját. Az ágyhoz lépett. – Menj odébb – mondta. – Csak nem gondolod, hogy egyedül fogok aludni, mi?

Bebújt mellém az ágyba.

– Várj egy percet – mondtam. – És mi van Madisonnal?

Vidáman felnevetett. – Ó, Madison egy nagyon kedves fiú. A baj az, hogy nagyon imádja az anyját és még csak gondolni sem akar arra, hogy hűtlen legyen hozzá. Már csak a gondolattól is, hogy közösüljön egy másik nővel, a falra mászik.

– Hazudsz.

– Kérdezd meg tőle – mondta. – Csupán azért visel el maga körül, mert gyereknek tart. Ha Madison nem ilyen lenne, akkor mit keresnék itt az ágyadban, Inky?

Nagyot néztem. Logikus volt, amit mondott. Aztán megtaláltam az érvelés gyenge pontját. – A hajó tele van férfiakkal. Miért velem foglalkozol?

Rám nézett azokkal a túl nagy szemeivel. – Inky, őszinte leszek hozzád. A te szerszámod túl nagy ahhoz, hogy az ember figyelmen kívül hagyja. Elszántam magam arra, hogy hűséges legyek hozzád. Csak azért megyek végig a legénység tagjain, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból. De te kapsz meg engem villásreggelire, három fogásos ebédre és állófogadásos vacsorára. Hogy tetszik?

– NEM! – kiáltottam.

– Inky, a sportfelelős ma este azt mondta nekem, hogy aggódsz, nehogy megöljem magam. Úgyhogy ha nem tetszik a számodra összeállított programom, nem lesz más lehetőségem, minthogy a fedélzetről a tengerbe vetem magam.

Megborzongtam. Akkor letartóztatnának gyilkosság miatt.

– Ne – mondtam.

– Mit ne? – akadékoskodott. – Ne vessem magam a vízbe?

– Ne – feleltem.

– Így már jobb. Most, hogy megbeszéltük a dolgokat, térjünk a tárgyra. Egy kicsit petyhüdtnek tűnsz. Átugrok a szomszéd szobába, van ott egy bekészített vízipipa, áthozom, meggyújtom…

Elszédültem. Mit tettem, hogy így kellett bűnhődnöm? A női parádék után, amit nap mint nap végig kellett csinálnom a lakásban, soha többé nem akartam nővel lenni.

Teenie a fogaim közé dugta a pipa végét. – Szívd le jó mélyen, öregfiú – mondta. – Most tartsd bent ahogy tanítottam. Most még egy szippantást. Ez Panama Vörös. Ez jól meg fog rúgni. Azt hiszem én is szippantok egyet.

Az arcomba fújta a füstöt.

Nemsokára felemelte a takarót és benézett alá. – Ó, így már mindjárt más, Inky.

Marihuánafelhő gomolygott felfelé. A lány hangját tisztán kihallottam a tenger sustorgásából. – Most feküdj le szépen. Mutatok valamit amit tanultam.

A függöny a hajóablakon finoman imbolygott. – Van egy bizonyos izmocska, amivel körbe-körbe…

A függöny hullámzani kezdett. – Ó, ez a fehér rabszolgaság nagyszerű…

A következő füstfelhő kiszállt a kerek hajóablakon. – Ó! Inky!!!

Hónapokkal később, mikor rengeteg időm volt gondolkodni, olykor-olykor visszagondoltam erre az éjszakára és kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak éberebb lettem volna ezen a bizonyos estén, mikor, és ebben biztos vagyok, kinyílott előttem a pokolba vezető kapu, melyen nem sokkal azután beléptem.

Ha legalább hangosabban mondtam volna, hogy NEM! De nem tettem.

A marihuána elveszi az ember eszét!

4. fejezet

Kétségbeesetten ültem a tulajdonosi szalonban és a két képernyőt bámultam.

Kipurcantam. A sportfelelős magából kikelve dühöngött. – Tisztában van vele – mondta – hogyha füvet szív egész éjszaka, akkor másnap délelőtt kétszer olyan hosszú ideig és kétszer olyan keményen kell edzenie ahhoz, hogy megszabaduljon a kábulattól? Na gyerünk futni, mielőtt saját kezűleg tornáztatom halálra. – Félholtra kínzott. Délutánra már ülni is alig tudtam a puhára tömött karosszékben.

Teenie éppen betörte az új bringáit, Mad pedig ki tudja miért, bezárkózott a könyvtárba, ahol szemét állandóan az ajtón tartva, a maffiáról motyogott, akik szerinte fellopózhatnak a fedélzetre. Megrémített a gondolat, hogy talán nekem kell bemennem a medencébe a lánnyal: az izmaim annyira merevek voltak, hogy belefulladtam volna a vízbe!

Heller az irodájában volt az Empire State Buildingben. Izzyvel együtt éppen átnézték a floridai terveket.

– Nem értem, hogy miért van szükség ekkora aligátortartályokra – mondta Izzy.

– Ezek nem aligátortartályok, hanem spóratartályok – felelte Heller. – A spórák nagyon gyorsan nőnek és rengeteg kell belőlük. Ezért ilyen nagyok ezek a tartályok.

– Nos, az aligátorok be fognak mászni a tartályokba – mondta Izzy. – Egyetlen aligátorszűrőt sem látok.

– Ezek az oszlopok – mondta Heller – Lézersugarakat bocsátanak ki magukból. Láthatatlan függönyöket vonnak a tartályok köré. Semmi nem tud keresztüljutni rajtuk. Ezek a futószalagok viszik fel a spórákat erre a rámpára, ahol kiszáradnak, ahonnan belekerülnek ebbe a kosárba. Meghatározott időközönként kilőjük a csomagokat, melyek elérik a sztratoszférát, ahol a felső légáramlatok széthordják őket. A spórák kivonják a levegőből a szennyező anyagokat, oxigénné alakítják és miután elfogy a táplálékuk, eltűnnek.

– Nem látom az erődítményt – mondta Izzy.

– Erődítményt? Ki ellen? – kérdezte Heller.

– Az indiánok ellen – válaszolta Izzy. – Szükség lesz valamiféle erődítményre, ahová a telepesek bemenekülhetnek, ha az indiánok felégetik a telepeiket.

– Ó, nincs szükségünk erődítményre – mondta Heller. – Aligátoros lovassággal fogjuk megoldani ezt a problémát.

Izzy megigazította a szemüvegét. Egészen közelről Hellerre nézett. Aztán rendkívül határozottan így szólt. – Maga ismét tréfál velem, Mr. Jet.

– Nem – mondta Heller. – Hát bolondot csinálok én belőled, Izzy?

– Néha azt csinál. Ez rendkívül fárasztó Mr. Jet. Éjszakánként álmatlanul azon tűnődök, hogy vajon jókor nevettem-e valamelyik viccén. Ettől aztán elalszok.

– Ide hallgass, Izzy. Ez alkalommal nem ugratlak. Idenézz. – Heller kihajtogatott egy jókora nyomtatványt. – J. P. Flagrant felvázolta a szórólaptervezetet és elküldte.

A plakáton ez állt:

 

TENYÉSSZEN TELIVÉR

VERSENY ALIGÁTOROKAT

 

Húzzon hasznot a legújabb hóbortból. Miért maradna ki belőle, mikor mások megcsinálják a szerencséjüket?

A sokszoros győztes versenylovat Bikabőgést százötezer dollárért árverezték el a múlt héten Delmondtban!

 

NE TÉTOVÁZZON!

 

HÍVJA DÍJMENTESEN AZ

A-L-I-G-Á-T-O-R-

SZÁMOT

 

Legyen Önnek Is Saját Aligátor Farmja Rt.

Ochokeechokee, Florida

 

– El kell ismernem, hogy az eladások az égbe szöktek amióta Flagrant dolgozni kezdett. De ki adott ennyi pénzt Bikabőgésért?

– Ez ismét csak Flagrant zsenialitását dicséri – felelte Heller. – Károly királynak adta el Angliába, mivel a lónak rohamosan csökkent az értéke.

– Ezért hívják most úgy a céget, hogy „Találkozó Őfelségével”? – kérdezte Izzy. – Azt gondoltam, azon dolgozok, hogy megdöntsem a kormányokat.

– Ó, azon is – felelte Heller. – Szóval, most már hiszel az aligátoros lovasságban?

Félrelöktem a képernyőt. Felesleges volt összezavarodnom azon, hogy Heller vajon mikor tréfál, és mikor beszél komolyan. Azt nagyon jól tudtam, hogy a spóra-dolog nem tréfa. Ez azonban nem fog kárt okozni Rockecenternek: mentségül fog szolgálni az iparnak arra, hogy egyáltalán ne ellenőrizzék a levegőbe jutó szennyező anyagot. Így el lehet majd adni a még szennyezőbb üzemanyagot is, Rockecenter pedig még gazdagabb lehet.

A másik képernyő felé fordultam.

Krak grófnő egy bérház folyosóján lépdelt, kezében egy nejlon bevásárlószatyorral.

Kilépett a főkapun.

Elszörnyülködtem! Annyira belefeledkeztem Hellerbe, hogy nem láttam, mit művelt a nő! A környék félreismerhetetlen volt! Madison anyja lakott ebben a házban!

Bang-Bang nyitotta ki az öreg taxi ajtaját, Krak grófnő pedig beszállt a kocsiba. Bang-Bang indított, majd elhajtottak.

– Szerencsével járt? – kérdezte Bang-Bang.

– Tényleg ő volt az. De az asszony túl naiv az élethez, Bang-Bang. Azt gondolja a fiáról, hogy egy érzékeny gyerek. Úgy tudja, hogy a fiú halott.

– Jet tényleg talált egy üres töltényhüvelyt a dokkon, melyet percekkel azelőtt lőttek ki. Azt hiszem azok a helikopteresek le akarták tartóztatni gyorshajtás miatt, de belehajszolták a folyóba. És lehet hogy még keresztül is lőtték. Vagy talán eltalálták, és ő ugrott bele a vízbe.

– Nos, ennél többet nem tudunk kiszedni Mrs. Madisonból.

Összerezzentem. Krak grófnő talán megölte az asszonyt?

– Azt hiszem, Jetnek igaza van – mondta Bang-Bang. – A szálak egyenesen Buryhez vezetnek.

– Az asszony említette – folytatta Krak grófnő – hogy nem sokkal azelőtt, hogy a fia elment, telefonált egy bizonyos Mr. Smith.

A vérem jéggé fagyott. Hála az isteneknek, Mrs. Madison sosem találkozott velem személyesen. Ez azonban meleg helyzet volt!

– Egymillió Mr. Smith lehet New Yorkban – mondta Bang-Bang.

– Ez a valaki Bury irodájából telefonált – tette hozzá Krak grófnő. – Remélem Jettero komolyan veszi már végre ezt a Buryt.

– Az frontális támadást jelentene az egész Rockecenter-alakulat ellen, beleértve a kormányt is, – mondta Bang-Bang. – A halottak és a sebesültek száma elfogadhatatlan lenne.

– Bang-Bang – szólt Krak grófnő – állj meg az első telefonfülke mellett. Felhívon a Swindle and Crouch ügyvédi irodát és beszélek ezzel a Mr. Smithszel.

Bang-Bang megállt a keleti 45. utca egyik csemegeüzlete mellett, Krak pedig bement, hogy telefonáljon.

– Smith? – kérdezett vissza a Swindle and Crouch iroda titkárnője. – Nálunk nem dolgozik egyetlen Smith sem.

Krak grófnő visszaült a taxiba. – A másik cím amit megtudtam a 42 Mess utca. Menjünk oda, Bang-Bang.

Ez már tényleg sok volt túlfeszített idegeimnek.

Bang-Bang, jó néhány autónak nekivágódva, végül bekanyarodott a 42 Mess utcába.

Már senkit sem találtak az elhagyott padlásszobában. Krak grófnő a padlón heverő papírfecnik között kotorászott. Süvölvény kölyökkel foglalkozó újságcikkek darabjai voltak. A bútorok, a telefonok és a távírók mind eltűntek. Az irodából elhagyott romhalmaz maradt.

Ahogy visszafelé autóztak a belváros irányába, Krak grófnő így szólt. – Nos, elmondhatjuk, hogy J. Walter Madison halott, mi pedig lezárhatjuk az akciót, legalábbis ezen a területen. Egy valamit azonban egészen biztosan tudunk.

– Mit? – kérdezte Bang-Bang.

– Madison anyja azt állítja, hogy a fia egy bizonyos Mr. Smith utasításait követte a Swindle and Crouch irodából. Ebben az irodában azonban nem dolgozik Smith nevű alkalmazott. Valaki megtudta hogy Madison meghalt vagy eltűnt, és bezárta a 42 Mess utcát, még mielőtt mások is rájöttek volna Madison eltűnésére. Percre pontosan tudom, hogy mikor adták ki az utolsó sajtóközleményüket. Ezt valószínűleg ugyanaz a Smith intézte, aki felhívta Madison anyját. Szóval, az egyetlen dolog amit

biztosan tudunk az, hogy van valaki ebben a zűrzavarban, aki Smith álnéven tevékenykedik.

Bang-Bang így szólt – Ez nem túl sok. – Én ezzel egy cseppet sem értettem egyet. Szerintem ez RETTENETESEN sok volt.

– Ahhoz elég, hogy tovább kutassak – mondta Krak grófnő.

Ó, istenek, de boldog voltam, hogy épp’ a tengeren jártam.

De várjunk csak. Nem maradhatok mindörökre a tengereken, gondoltam. Még akkor is ha nincs hova mennem, előbb vagy utóbb meg kell vetnem a lábam a szárazföldön.

Ha Krak grófnő továbbra is szabadon kószálhat, el fog következni az a pillanat, mikor rájön, hogy én állok az egész ügy hátterében, és akkor teljesen mindegy hogy éppen merre járok, végem lesz.

Egyébként miatta kényszerültem tengerre szállni.

És csak a szakszerűtlen segítség az oka annak, hogy ez idáig nem sikerült kicsinálnom.

Ha sikerül kikeverednem ebből az egészből, felül kell emelkednem a nehézségeken, el kell felejtenem a múlt hibáit és végeznem kell Krak grófnővel.

Ez olyan egyértelmű volt a számomra, mint a fájdalom, ami a csontjaimat hasogatta.

Nem ülhetek itt szerencsétlenül.

A rádió adó-vevőre bámultam. Rádión keresztül utasíthatnám Rahtot.

De ha rossz parancsot adok neki és elvéti, akkor Krak megöli Rahtot, és akkor tényleg szerencsétlen leszek. Úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennem ha utasítást adok Rahtnak.

A kérdés megmaradt: Milyen parancsot adhatnék Rahtnak, ami GARANTÁLNÁ a nő halálát? Ki kellett találnom valamit.

5. fejezet

Múltak a napok, mi pedig hajóztunk a nyugodt és festői szépségű tengeren. Április vége, az év legnyugodtabb időszaka közeledett, ráadásul az Atlanti-óceán legnyugodtabb részén hajóztunk. A víz és az ég kék volt, a hajónk és a felhők pedig fehérek. Bitts kapitány, mikor megemlítettem neki hogy nem látok hajókat, felvilágosított, hogy az óceán legkevésbé forgalmas útvonalán haladunk. Még akár bálnákat is láthatunk, mondta, és tényleg, az ötödik napon megpillantottunk egyet – egy óriást – Teenie legnagyobb örömére.

De nem csak ez vidította fel Teenie-t. Ennek a napnak az éjszakáján Teenie azzal a kérdéssel nyaggatott, hogy vajon hogyan csinálják a bálnák. Hogy a szerszámuk mérete arányos-e a testméretükkel.

– Tojásokat raknak – feleltem.

– Ugyan már – mondta Teenie. – A bálnák emlősök. Úgy csinálják mint mi.

– Nem, Teenie – mondtam – kimerült vagyok. Menj a szobádba és aludj, legalább ma éjszaka. Már azt sem tudom, hogy mikor hagyod abba te, és mikor kezdi a sportfelelős.

– Nos, rendben – mondta a lány. – Csak hadd kapjak választ egy zoológiai kérdésre. Ezt a könyvet a könyvtárban találtam, de ez egyszerűen nem mutatja meg a létfontosságú szerveket. Pedig nekem ez a szakterületem: ez volt a szakom Bassarban. Bővíteni akarom az ismereteimet, és ehhez meg kell becsülnöm a bálnák testméreteit.

– Ó, istenek – nyögtem. – Mi jön még? Tennie, lennél SZÍVES lefeküdni, és végre békén hagyni?

Ott állt, és egy fehér szélű vonalzóval elgondolkodva cirógatta az alsó ajkát. – Ha meg tudnám mérni a TE testméreteidet, akkor már el tudnám képzelni a bálnák méretét. Úgyhogy ha hagyod hogy megmérjelek, megígérem hogy utána elmegyek lefeküdni.

Ó, istenek. – Na jó, (bíííp) meg, akkor csináld – mondtam – de ne egész éjjel.

Teenie így szólt, miközben a köntöse a padlóra hullott. – Ó, mi ez, Inky? Így nem tudom megmérni. Ez nem lenne tisztességes a bálnákkal szemben. Úgy lóg mint egy mosogatórongy.

A kristálycsillár halványan derengett a mennyezeten. – Ahhoz, hogy meg tudjam tartani az ígéretemet, és elmenjek aludni – mondta – együtt kell működnöd velem. Szippants néhányat ebből a hawaiból. Nem fog fájni.

Marihuánafüst emelkedett a magasba.

A vonalzó a padlón hevert. Így szóltam. – Várj! Várj! Meg kell tartanod az ígéretedet!

A csillagok beragyogtak a nyitott hajóablakon. – Óóóóóóóóó! – nyögte Teenie reszkető hangon, miközben kifújta a marihuánafüstöt.

A függöny mozdulatlanul lógott. Így szóltam elfúló hangon. – Nem tartottad meg az ígéretedet!

A vonalzó a padlón hevert. – Ó, megtartom – mondta, és a vonalzó után nyúlt.

Gyümölcsökkel teli ezüstkosár csillogott az éjjelilámpa fényében. – Ó, a pokolba, Inky. Te nem segítesz nekem egyáltalán! Olyan mint egy kiszúrt léggömb.

A kezem a padlóra hanyatlott. – Teenie, kérlek menj aludni.

A vízipipa ott állt az asztalon. Teenie ujjai égő gyufát érintettek a marihuánához. – Még egy-két szippantás, Inky, és el tudom végezni amibe belekezdtem, és akkor állni tudom a szavamat.

Sustorogva rohant a víz a hajó mellett. – Ó, Inky, aaaaaaaaahhhhhhh! – hallatszott Teenie reszkető nyögése.

A fürdőszobámban állt, a tükörrel szemben, és a copfját fésülte. – Nem vagyok jó kislány mostanában, Inky? Még az arcodat sem karmolászom, ahogy korábban csináltam. – Megcsodálta magát a tükörben. – Egy kicsit kikerekedtem amióta nem gyorséttermekben eszek. – Megigazította a gumit a hajában. – Nem is okoztam neked sérüléseket mostanában. Ezt értékelned kellene, Inky.

A mennyezet felé kiáltottam. – (Bíííp) meg, MENJ MÁR ALUDNI!

A kosár, amelyből már hiányzott a fele gyümölcs, csillogott a félhomályban. – Ó, Inky! – mondta megrovóan. – Már megint mosogatórongy vagy.

A vízipipa megbillent az asztalkán. Teenie egyik kezével megállította a billegést, a másikkal pedig meggyújtott egy gyufát. – Ezt tudjuk orvosolni. Még néhány szippantás, Inky, aztán jöhet a vonalzó, és utána megyek aludni.

Vízszintes fénysugár tört be a hajóablakon, és sütött át a szemhéjamon. Felriadtam.

Az ébresztőóra reggel 7 órát mutatott!

Teenie feje mozdulatlanul feküdt a másik párnán. Az oldalán fekve aludt, háttal nekem, mosollyal a száján.

Dühödten megráztam a vállát. – Ébredj, hogy (bíííp) meg!

Felém fordította a fejét. Túlméretezett vigyor húzta szét túlméretezett száját.

– Ó, te (bíííp)! – vicsorogtam.

A nap megpördült a horizont felett.

A gyümölcskosár szétrobbant.

Teenie felkapta a padlóról a köntösét és a vonalzóját. – Hogy tudja egy lány megtartani az ígéretét, ha te állandóan letámadod?

Megigazgatta a copfját. – Befejeztem volna a méréseket és elmentem volna aludni, de te nem segítettél nekem ebben.

A kezét rátette a szobája ajtajának kilincsére. – Sosem fogom megtudni hogy a bálnák megfelelő testméretekkel rendelkeznek-e. – Kiment és becsapta az ajtót.

– Jól aludt? – kérdezte a hajópincér néhány perccel később, mikor szokásos reggeli programként kinyitotta az összes hajóablakot, hogy kiszellőztesse a marihuánafüstöt.

Megfürödtem, megreggeliztem, és nem túl jó hangulatban felmentem a fedélzetre. Madisont a fallabda-pályán találtam. Egymagában ütögette a gumiszalagra kötött labdát. Madison puszta látványától is ideges lettem.

A sportfelelős még nem jelentkezett hogy széttépje az izmaimat és a végtagjaimat. Madisonhoz ballagtam.

A fickó kipihentnek és jóképűnek látszott, mintha egy férfireklámból lépett volna elő, aki után lihegnek és sikítoznak a lányok. Teenie, amilyen hazudós, biztosan csak be akarta feketíteni előttem Madisont.

– Miért nem csinál valamit Teenie-vel! – mordultam rá.

Rám nézett azzal az őszinte és becsületes barna szemével. – De szoktam vele csinálni ezt-azt. Versenyzünk, ő megy az új bringájával, én pedig az egyik miniautóval. Még gördeszkázni is megpróbált megtanítani, le is horzsoltam a térdemet. Úszok vele. Táncolni is szoktunk, megpróbál megtanítani a legújabb lépésekre. Kikérem magamnak a megjegyzését, Smith. Minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy felhozzam, és hogy segítsek magának úrinőt faragni belőle.

– (Bíííp) jól tudja hogy mire gondolok – morogtam. – Madison, maga tényleg a saját anyjába szerelmes?

– Smith, újra és újra rá kell jönnöm, hogy magának fogalma sincs a PR-ről.

– A fenébe, Madison – mondtam – most ne másról beszéljen.

– Én nem másról beszélek. Ez az egész azt bizonyítja, hogy maga járatlan ezen a szakterületen. Tudnia kell, hogy Sigmund Freud népszerűsége abból származott, hogy benősült egy New York-i reklámcégbe.

– A Krisztusát, Madison! Mi köze ennek ehhez?

– Rengeteg – felelte Madison. – A reklám és a PR, mint szakma, tehetetlen lenne Sigmund Freud nélkül. Ha szembeszállnék a tanításaival, kitaszítanának a szakmából – kiközösítenének!

– Ezt értem – mondtam. – Én magam is mélyen tisztelem Sigmund Freudot. Azt azonban nem vagyok képes felfogni…

– Smith, akkor még egyszer. Fel kell hogy hívjam rá a figyelmét, hogy maga nem egy PR-szakember. Ha elterjedne a híre a szakmában, hogy nem követtem a freudi pszichoanalízis szabályait, teljesen tönkretennének – anyagilag, társadalmilag, mindenhogyan.

– Madison…

– Smith – vágott közbe – ez nem tisztességes magával szemben, mivel maga tájékozatlan. Jó körülmények között nőttem fel. Az anyám meglehetősen gazdag, a gazdag gyerekeket pedig muszáj egytől egyig analizálni. Ez rangot ad nekik, hogy így mondjam. Ötéves koromban rémálmaim voltak. Az analitikusom azt javasolta, hogy aludjak az anyámmal. Ez még sok évvel azelőtt történt, hogy az apám öngyilkos lett, így nem volt dologban semmi. Egyszerűen csak végrehajtottam az orvos javaslatát.

– Úgy érti, szeretkezett az anyjával? – kérdeztem döbbenten.

– Ejnye, ejnye – mondta Madison. – Minden kisfiú szerelmes az anyjába. A pszichoanalitikus egyszerűen csak a legtermészetesebb gyógymódot javasolta.

Már megint másra terelte a szót. – (Bíííp) meg, Madison! Most Teenie-ről van szó. Fog vele szeretkezni vagy sem, hogy végre leszálljon rólam? Ne mondja hogy allergiás a lányokkal való szexre!

Rám nézett. Az ütő kihullott az ujjai közül. Az álla leesett. – Lányokkal? Szex lányokkal? Szent ég, Smith, ez gusztustalan! – Falfehér lett. A korláthoz támolygott.

A sportfelelős mikor megjelent hogy megkínozzon, adott Madisonnak egy Dramamine-t, és leküldte a kabinjába. – Nem értem – mondta. – Olyan sima a tenger mint az üveglap, ráadásul a hajó olyan stabil, mint egy biliárdasztal, erre itt egy tengeribeteg utas, aki lehányja a cipőjét. Ebből látszik milyen bajt tud okozni egy lelki probléma. Ennek a fickónak pszichoanalitikusra lenne szüksége.

– Járt már nála – mondtam keserűen. – Pont ez a baj. – Azután órákra rátelepedtem a testedző gépekre, hogy megszabaduljak a belém ivódott marihuánától.

6. fejezet

Tizenkét nappal azután, hogy elindultunk Bermudáról, megpillantottuk Casablanca sekély, homokos partvidékét, dombjait és fehér mecseteit. Az utazás utolsó napjaiban láttunk néhány hajót északra és délre, melyek a forgalmasabb útvonalakon hajóztak. A tenger valahogy hullámosabbá vált, így nagyon boldog voltam, hogy egyre közelebb kerültem a partra szállás lehetőségéhez.

Bevontattak minket egy üzemanyagdokkba, én pedig körülnéztem. Mi az ördögöt csinálunk itt? A városnév romantikusan csengett, Casablanca, a hely azonban egy mocskos és lepusztult város képét mutatta. Madison azonnal előkerült. – Tanulmányoznom kell az itteni királyt – mondta. – Úgy hírlik, hogy egy igazi első osztályú bűnöző. A neve Hasszán-Hasszán. Azt mondják, hogy miután az apja kivívta a függetlenséget a franciáktól, Hasszán-Hasszán megölte őt. Azt az embert is meggyilkolta, aki elindította a valódi forradalmat, s ezáltal népszerűvé vált. Az Egyesült Államok tartja őt hatalmon, valamint az országa összes-nyersanyag eladásból származó bevétele az ő svájci bankszámláját gyarapítja. A népesség túlnyomó többségét, a berbereket teljes elnyomásban tartja és tűzzel-vassal fenntartja a kisebbségben lévő arabok hatalmát. Itt sokkal keményebb a faji megkülönböztetés mint Dél-Afrikában, és a fickó fent tudja tartani ezt az állapotot. Mindent elolvastam róla, amit csak találtam a könyvtárunkban. Ki kell derítenem, hogy tényleg egy valódi törvényen kívüli-e, és ha tényleg akkor tanulmányoznom kell a módszereit. Úgyhogy el leszek foglalva egy ideig.

Taxit hívott és elszáguldott.

Teenie csattogott végig a folyosón copffal, szandálban és rövidnadrágban. A kikötői rendőr küldte vissza, hogy húzzon melltartót. Újra végigcsattogott a folyosón és eltűnt.

Le-föl sétáltam a mólón. A város tényleg nem volt túl csábító. Por és poros arabok, akik kiabálva és kéregetve próbálták átverekedni magukat a porfelhőn. Mindent el akartak adni nekem a szamaraiktól kezdve a húgaikig.

Végeztünk az üzemanyag-felvétellel s áthajóztunk egy másik dokkba. Ugyanolyan mocskos volt, mint az előző. Reménykedő arabok terítették ki eladásra szánt holmijaikat a mólóra, azt gondolva, hogy utasszállító hajó vagyunk. Mikor látták, hogy senki nem megy le a fedélzetről, akit kirabolhatnának, észrevettek engem a fedélzeten egy nyugágyban. Megrázták felém az öklüket és elkotródtak.

Azon tűnődtem, vajon merre járhatott Charles Boyer. Vagy Humphrey Bogart. Nem úgy nézett ki ez a hely, mint amit bármelyikük is szívesen látogatott volna.

Hirtelen egy taxi száguldott a hajó felé a móló vasúti sínjén. Teenie ugrott ki a taxiból, majd felrohant a hajófeljárón. Felkapaszkodott a hajóhídhoz vezető lépcsőn, majd hamarosan visszarohant ugyanazon az útvonalon.

Észrevett. Egy sárga kártyát tartott a kezében.

– Ó, Inky! – mondta. – Gyönyörű dolog történt. Vissza kellett jönnöm, hogy elmondjam neked. Elrepülök Marrakesbe. Azonkívül kérnem kellett egy kiszállási kártyát, mintha tengerész lennék, mivel nincs semmiféle útlevelem.

– Hova? – kérdeztem – Marrakesbe?

– Csak körülbelül száznegyven mérföldre van délre az ország belsejében. Gyönyörű látnivalók vannak arrafelé, a viseletek, a tevék, meg minden. Valódi sejkek. Egy különgéppel repülök és holnap reggelre visszaérek.

– Hé! – mondtam. – Nem utazhatsz a sivatagba szandálban és rövidnadrágban. Legalább vigyél magaddal ruhát!

De már rohant is lefelé a hajófeljárón. Még pénztárca sem volt nála! Hát ez nagyon jó, mondtam magamban. Legalább ezen az egy éjszakán pihenhetek a gyötrődés helyett.

Aztán hirtelen megakadt a szemem a taxin. A sötét figura odabent. Igen, a fekete ábrázatú férfi volt Bermudáról! Mi az ördög ez az egész? Hogy került ide?

Teenie beszállt, a fekete pofájú férfi becsukta a taxi ajtaját és a kocsi elviharzott.

Bementem a városba és ettem valami kusz-kusz nevű ételt, amit gabonából készítenek. Meglehetősen ízetlen volt, annak ellenére, hogy nemzeti ételnek számít. A törökök igazán megtaníthatnák ezeket az arabokat főzni.

Madison tíz óra felé kiábrándultan vánszorgott fel a fedélzetre. A szalonban talált, ahol valami neo-punk-rockot hallgattam.

– Nem is igazi törvényen kívüli – mondta Madison. Nem a gazdagoktól rabol, hogy a szegényeknek adja. A szegényektől lop és megtartja magának. Egy piti csaló, nem más. És a PR-munkája is csapnivaló. Minden egyes alkalommal, mikor szóba hoztam a nevét, az emberek leköptek. Hasszán-Hasszánon még segíteni sem érdemes. Megyek lefeküdni.

Hamarosan követtem a példáját. Gyönyörű, zavartalan álmom volt. Korán reggel jókedvűen ébredtem. Hogy még több okom legyen örülni, a sportfelelős nem engedte hogy fussak, mivel szerinte túl sok por került a tüdőmbe.

Teenie nem ért vissza reggelre. Úgy délután kettő felé került elő. Egy taxi fékezett a mólón, a sofőr pedig intett a fedélzeten álló tengerészeknek, akik aztán lementek és nekiláttak kirakni a csomagokat a taxiból.

Volt ott néhány kosár meg rengeteg doboz.

Megérkezett a második taxi és kiszállt belőle Teenie. Egy vörös fez volt a fején, hosszú lelógó bojttal. Arannyal hímzett rövid kabátot viselt egy vörös selyeming felett. Vörös színű sortban volt, sőt, szintén vörös, marokkói bőrcsizmában. Számtalan aranylánc futott körbe a nyakán.

Behajolt a taxiba, amelyből az imént szállt ki és valaki odabent átadott neki egy kézitáskát.

A fekete ábrázatú fickó!

A férfi felpillantott a jacht fedélzetére, észrevett és hátradőlt. A taxi elhajtott. Teenie peckesen fellépett a fedélzetre, megszámolta a kosarakat és a bálákat, melyeket addigra már felhordtak a fedélzetre, majd megpillantott engem. Odatáncikált elém és közben úgy vigyorgott, hogy a feje akár ketté is repedhetett volna tőle.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte tőlem körbefordulva.

– Finoman szólva is cifra – feleltem. – Ide figyelj, ki az ördög ez a fekete képű férfi?

– Ó, ő – nevetett. – Az övé az összes légitársaság, melyek Marokkóban, vagy Marokkón kívül repülnek. Észrevette a jachtot amikor megérkeztünk és eljött értem, hogy elvigyen Marrakesbe hogy ott újra lerendezzem. Teljesen meg van őrülve értem. Imádja nézni az ottani hegyeket, miközben valaki azt csinálja neki.

– És ezt mind ő vette neked? – kérdeztem ügyet sem vetve arra, hogy immár a második változatot hallottam a férfi kilétére vonatkozóan. Soha nem mondott igazat.

– Persze – felelte. – Mindenféle csecsebecse. De várj csak. Rád is gondoltam.

Mikor este visszavonultam, szavát megtartva, egy új, átlátszó hálóköntösben belibegett a szobámba, kezében egy dobozzal. Kinyitotta a dobozt, nekem pedig ki kellett nyitnom a számat, majd beledobott a számba egy zöld cukrot, ami puha volt mint a zselé. Nagyon ízlett.

– Jó, mi? – kérdezte.

El kellett ismernem, hogy nagyon finom cukrot hozott ajándékba.

– Van még egy – mondta.

Megettem a második cukrot is.

Aztán valami nagyon különös dolgot művelt. Visszament a szobájába, majd kezében egy új rádióval ismét megjelent a hálókabinomban. A rádiót letette a padló közepére, megkereste a helyi rádióadót, aztán egyszerűen csak ült ott és hallgatta a disszonáns nyivákolást, amit az arabok zenének tartanak.

– Mit csinálsz? – kérdeztem. A zene kínozta a fülemet. A lány nem válaszolt. Csak hintázott előre-hátra az őrült zene ritmusára. Így szóltam – Akkor legalább adj még egy cukorkát.

Ez használt. – Az isten szerelmére, Inky. Meg akarod ölni magad? – A karórájára pillantott. – Öt perc, aztán hat.

– Mi hat? – kérdeztem riadtan.

– Mit gondolsz, miért mentem Marrakesbe? Hast szerezni, azért. S mindezt miattad.

– Hast?

– Hasist, idióta. Tömörített marihuána. A marokkói hegyekben készítik a legjobb hasist a világon. Egy fejlövés van beletömörítve minden grammjába. Még egy ilyen cukorka és túladagolod magad, aztán pánikba esel. Úgyhogy nyugi, Inky. Legalább egy órába telik, mire igazán utazni kezdesz vele, úgyhogy légy türelemmel és hallgasd ezt a jó kis zenét.

– Te (bíííp)! – Elindultam az ágy széle felé.

A falak hirtelen ötven lábnyira távolodtak tőlem. A mennyezet keresztülzuhant a padlón. 1492-ben találtam magam és éppen felfedeztem Kolumbuszt.

Vihogni kezdtem.

– Na, így már sokkal jobb – mondta Teenie. – És most figyelj, mutatok neked egy vízesést. Nézd a hasizmaimat, ahogy mozgatom őket. Mikor tegnap éjjel ezt megmutattam egy éjszakai klubban Marrakesben, annyira felizgattam őket, hogy az egész zenekaron végig kellett mennem.

A lány ötven lábnyira volt tőlem, aztán két lábnyira. A hangját mérföldekről hallottam, aztán a fülemben szólt.

Nevetgéltem, mint egy félbolond. Nem tudtam abbahagyni.

– Nos, tényleg örülök, hogy te is örülsz – mondta Teenie. – Rengeteg nehézségen mentem keresztül, de nagyon úgy néz ki, hogy megérte. Az az igazság, hogy én is vihorászni kezdek, pedig én csak egy darabot ettem.

Három egész órán keresztül nevetgéltem.

Az arab zenészek kiléptek a rádióból és sztepptáncot jártak.

Egy teve lépett be a szobába és azt mondta „Helló”.

Minden szörnyen mulatságos volt.

Nem felejtettem, mert nem felejthettem el ezt az estét. Ezek a vihogások csak álcái voltak annak a komor tragédiának, ami abban a pillanatban is ott ólálkodott körülöttem. Ez teszi az emléket oly’ szörnyűvé. Mikor később rájöttem, hogy mi is történet velem valójában, elképzelni sem tudtam, hogyan nevethettem abban a helyzetben, még akkor is, ha hasis hatása alatt álltam!

7. fejezet

Mikor felébredtem, már a nyílt tengeren jártunk. Azon tűnődtem, vajon hová mehetünk.

– Boldog lennék, ha úgy döntene, hogy leteszi a füvet – mondta a hajópincér, miközben megborotvált. – Alig lehet kiszellőztetni a kabint.

Hacsak ez lett volna a baj a hasissal!

Miután felálltam a reggeli mellől, felsétáltam a hajóhidra. Bitts kapitány a kapitányi székben ült, napozott a reggeli napsütésben, miközben a másodtiszt és a kormányos irányították a hajót. Végigsétáltam a hajóhídon és megnéztem az összes műszert és giroszkópot. Az olyan szavak, mint fathometer és repeater, meg ehhez hasonlók, nem sokat mondtak a számomra. Az összes króm és réz műszer, meg a számlapok csak növelték a zűrzavart.

Bitts felállt, ahogy közeledtem hozzá. – Hová megyünk? – kérdeztem.

– Nem tudja? – kérdezett vissza, némileg meglepetten. – Hajnali négykor adta ki a parancsot.

(Bíííp) meg az a hasis! – Mit parancsoltam?

– Ó – folytatta a kapitány. – Maga most leellenőriz minket. Ne aggódjon, oda megyünk, ahová mondta.

Az alacsony, homokos partvidéket néztem a hajótól jobbra. A partvidék mögött hegyek húzódtak. Az Atlasz? Ebből azonban nem jöttem rá, hogy merre járunk. Csak annyit láttam, hogy egy elég különös partvidék előtt hajózunk.

– Elég lakatlan – mondtam abban bízva, hogy talán a kapitány akarata ellenére is elkotyog valamit.

– Ó, hamarosan sokkal nyüzsgőbb lesz – mondta. – A világ hajóútvonalainak a fele áthalad azon a ponton, ahová igyekszünk.

Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy nem tudom mit csináltam az éjszaka. Ez aláásná a tekintélyemet. – És mikor érünk oda? – kérdeztem.

– 8:00-kor, csütörtökön – felelte.

– Köszönöm.

– Bármikor szívesen segítek.

Teenie talán tudja. Lementem a lépcsőkön a hajó tatjába, a versenypályához. A pálya nem volt igazán nagy. Alaposan körülpárnázták. Teenie egy versenybringát hajtott, előre dőlve, őrült módra pedálozva, miközben a copfja zászlóként lobogott a menetszélben. Elszédültem, ahogy huss, huss, huss, körbe-körbe száguldott. Csak mikor a fejemet kapkodtam, akkor vettem észre, hogy fejfájás gyötör.

Nem úgy nézett ki, hogy Teenie meg akarna állni. Így kiáltottam – Teenie, hová megyünk?

Huss, huss, huss. – Ne zavarj – suhant el a hangja mellettem. – Most húsz mérföldet mérek.

– Teenie – kiáltottam. – Hova megy a hajó?

Huss, huss. – Kérdezd meg Madisont. Megzavarod a ritmusomat.

Otthagytam. Madisont a fallabdapályán találtam. Kesztyű volt rajta és kézzel ütögette a kicsiny gumilabdát a falhoz.

– Madison – mondtam.

Megijedt. Ettől túl erősen ütötte meg a labdát, ami nekirepült egy ventillátornak, az felrepítette a levegőbe, majd a labda belepottyant a tengerbe.

– Ezt ne csinálja! – mondta. – Egy pillanatig azt gondoltam, hogy itt a maffia.

– Madison – folytattam – két hely van, ahová nem mehetünk: az egyik az Egyesült Államok, a másik pedig Törökország.

Madison törölközővel letörölte az arcáról az izzadságot. – Törökország? – kérdezte. – De hát ez egy török jacht.

– Az nem ugyanaz – mondtam. – Engem ugyanúgy keresnek Törökországban, mint ahogyan magát keresik az Egyesült Államokban. Szóval hová megyünk?

Madison leült az egyik nyugágyra, mire a fedélzeti pincér egy hosszú pohárban vizet szolgált fel neki, majd egy fürdőköpenyt borított a hátára. – Hát – mondta Madison – Így megy ez. Fél kézzel elfoglalta az egész országot, miután a király elűzte őt. És olyan halhatatlanná vált, hogy az utolsó csatájában, mikor meghalt, a holttestét felkötözték egy lóra és az ellenség a puszta látványától megfutamodott.

– Kicsoda? – kérdeztem.

– Tudja, hasznossá kell tennem ezt a kirándulást – felelte Madison. – Amit csak lehet, mindent meg kell tudnom a megrögzött törvényen kívüliekről, akik halhatatlanná váltak. Tudja ez hasznos lehet a PR-munkában. És most lehetőségem van rá, hogy közelebbről is megismerhessem az egyikőjüket. Hasszán-Hasszán kudarc volt. Úgyhogy be kell hoznom az elvesztegetett időt.

– Madison – mondtam türelmesen. – Hová megyünk?

Rám nézett némi riadalommal a szemében. – Jól érzi magát Smith? Talán többet kellene tornáznia.

– Kérem, Madison. Minek köszönhetően indultunk el arra, ahová most megyünk?

– Egek ura – mondta Madison az ég felé. – Emlékezet-kiesésben szenved. Ó, ez szörnyű, Smith. Emlékeznie kellene, hogy milyen parancsot adott ki tegnap, amit aztán ma megváltoztatott. Ebből világosan látszik, hogy maga soha nem lesz igazi PR-szakember.

– Madison – mondtam halálos hangsúllyal.

– Ó, rendben, rendben. Felfrissítem az emlékezetét, ha maga erre nem képes. Hajnali háromkor Teenie rontott be a kabinomba, amitől majdnem összecsináltam magam: azt hittem, hogy a maffia már itt van a fedélzeten. De csak annyit mondott, hogy maga mindenképpen tudni akarja, hogy kit akarok legközelebb tanulmányozni, mire én megmondtam neki. Ő visszament, elmondta magának, és most oda megyünk.

– Hová megyünk most? – kérdeztem.

– Ó, drága barátom, maga még azután sem emlékszik, hogy felfrissítettem az emlékezetét? Rendben. El Cid. Rodrigo Díaz de Vivar, tizenegyedik század. Nemzeti hős.

– Melyik országban? – kérdeztem.

– Spanyolországban – felelte.

– Spanyolország nagy ország – mondtam. – MELYIK KIKÖTŐBE?

– Ó, maga azt akarja tudni, hogy melyik KIKÖTŐBE megyünk. Hát akkor miért nem ezt kérdezi. Habár ha az életem függne tőle, akkor sem tudnám megérteni, hogyan felejthette el mindezt. Teenie abban az istenverte hajnali órában végigrohanta az egész hajót és elmondta mindenkinek, hogy magának teljesen elege van már Casablancából és egyetlen órát sem hajlandó már itt tölteni. Istentelen lárma közepette elrohantunk onnan. Szóval most megyünk, hogy tanulmányozzuk Charlton Hestont – úgy értem El Cidet.

– …?

– Valencia, Spanyolország – mondta felbőszülten. – Soha nem jár moziba? Ide hallgasson, ha vége lesz ennek az egésznek és hazamegyünk, be fogom mutatni az analitikusomnak. Magának segítségre van szüksége, Smith.

Megjelent a sportfelelős és elrángatott onnan. – Nincs valami jó formában – mondta. – Ez furcsa, mivel a hajópincér azt mondta, hogy tegnap éjjel nem szívott füvet. Futnia kéne néhány kört.

– Pont ettől nézek ki ilyen rosszul – mondtam. De azért kocogtam. A dolog eléggé idegesített. Igaz hogy nem tetszett Casablanca, de az istenek szerelmére, óvatosabbnak kellett volna lennem azzal a hasissal.

Ha akkor egy kicsit is körülnéztem volna, biztosan észreveszem a Sorsot, aki ott kocogott mellettem, és ha észrevettem volna, akkor azt is meglátom, hogy már feni rám rettenetes agyarait.