ÖTVENHETEDIK RÉSZ

1. fejezet

Keresztülhajóztunk a szűk és forgalmas Gibraltáriszoroson és bejutottunk a Földközi-tengerre. A víz kékebb, a nap ragyogóbb, a felhők pedig fehérebbek lettek. Északkelet felé fordultunk és habos tajtékot húzva magunk után, elindultunk a spanyolországi Costa del Sol felé.

A túl sok hasis utáni túl sok testedzéstől meggyötörten, valamint menedéket keresve a túl erős napsütés elől, késő délután bemenekültem a szalonomba.

Elővettem a képernyőket a szekrényből, majd bekapcsoltam őket.

Hirtelen rájöttem, hogy más időzónában járunk. Még csak kora délelőtt volt New Yorkban.

Krak grófnő egy széken ült, szemben a Süvölvény kölyök-dublőrrel. Hála az isteneknek, a fickó nem ismert engem. Ez azért volt különösen fontos, mivel hipnosisak volt a dublőr fején. A háta mögött, az ablakon keresztül látni lehetett Dél-Manhattan sárgás látképét, így minden bizonnyal az Empire State Buildingben lehettek.

Megannyi tankönyv hevert körülöttük kiterítve. Az egyik könyv közepe alaposan le volt nyomkodva. Ha jól láttam Krak perifériás látómezejében, akkor a Massachusettsi Roncsológiai Intézet tankönyve volt.

Megriadtam. Krak ez alkalommal arra használta a hipnosisakot, amire azt tervezték: gyorstanításra.

Krak kikapcsolta a sisakot és leemelte a dublőr fejéről. Csettintett az ujjával, mire a fiatalember felébredt.

– Nos, mit gondol, átmegy a záróvizsgán? – kérdezte Krak.

– Nem tudom – felelte a dublőr. – Túl sok időt vesztegettem el ezzel az ostoba munkával. Nagyon jó osztályzatokat kell szereznem ahhoz, hogy ne vegyék figyelembe az órai hiányzásokat.

– Mit gondol, sikerül diplomát szereznie? – kérdezte Krak.

– Ó, ebben biztos vagyok – válaszolta a dublőr. – Röfi-nek új tervezésű disznóólakra lenne szüksége, úgyhogy minden este azzal piszkál, hogy végezzek már végre az iskolával, hogy a hasznomat vehesse a farmon. Egyfolytában azon jár az agya, hogy hogyan javíthatná a disznók életminőségét. Lesz dolgom, az egyszer biztos. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen sok mérnöki munka kapcsolódik a disznókhoz. Egy teljesen új világot nyitott meg előttem.

– Mit fog csinálni, ha a média elcsípi, mikor visszamegy az iskolába vizsgázni?

– Behúzom a nyakam – felelte a dublőr. – De ha Jetterónak bármikor szüksége lenne rám nyilvános szereplésekre, vagy bármi másra, akkor csak nyugodtan szóljon. Nem felejtem el, hogy megmentett attól az őrült pszichiátertől. Az egyik percben még úgy volt, hogy zöldség lesz belőlem, a következő pillanatban pedig már egy furgonban voltam, és Jetterót láttam magam előtt. Jézusom, hogy szégyelltem magam ott abban a furgonban, hogy valaha is azt mertem hinni, hogy el tudom játszani az ő szerepét. És nagyon jól tudom, hogy ezt nem maga beszélte be nekem, mikor a fejemen volt a sisak.

– Nem, erre tényleg nincs szükség – felelte Krak grófnő. – Jetterót nem kell megvédeni.

– Hát tényleg nem – mondta a dublőr. – Micsoda fickó!

Hirtelen felfortyantam. Ez az állandó (bíííp) hízelgés Hellernek! Hát nem látják az emberek, hogy micsoda egy alattomos, rohadt (bíííp) valójában? A királyi tiszti modorával együtt. A hányinger kerülget ettől, dühöngtem.

– Nos, rendben – szólt Krak grófnő. – Most megyek és szólok a mikrohullám-mérnökök osztályának, hogy induljanak ebédelni és magának is azt javaslom, hogy kövesse őket.

– Igazán hálás vagyok önnek – mondta a dublőr. – Ha az életem során bármit tehetek önért, Vagy Jetteróért, akkor csak szóljanak.

A fogaimat csikorgattam. A rádió adó-vevő ott feküdt mellettem. Nincs valami parancs, amit kiadhatnék Rahtnak? Valami, ami szenvedést hozna ezekre az emberekre, mindazokért a szörnyűségekért, amiket velem műveltek?

Semmi sem jutott az eszembe.

Felcsendült az „Öltözzenek vacsorához” harang. A szobapincér fehér zakót adott rám fekete nyakkendővel. Be nem állt a szája.

– Spanyolországban – mondta – nagyon jók a ruhák és egyáltalán nem drágák. Igaz, Valencia nem Madrid, de azért itt is biztos találunk valami megfelelő hajósruházatot. Szóval miután behajózunk, reggel kimegyek a partra. Hajóra illő ruhadarabokkal fogom feltölteni a ruhatárát.

– És akkor nem kell tornáznom? – kérdeztem.

– Beszélhetek a sportfelelőssel – mondta.

Egy meglehetősen professzorosra sikerült vacsora után, mialatt mindent elmondtak nekem El Cidről, majd egy zaklatott éjszakát követően, mikoris arabok táncoltak tevékkel egy gombostű fején, másnap reggel Valencia zsúfolt utcáin találtam magam, be-betérve üzletekbe, ahol ruhákat vásároltam, annak érdekében, hogy tényleg úgy nézzek ki, mint egy jachttulajdonos.

Gyanítottam, hogy a hajópincér százalékot kap a boltosoktól, de az eladók olyan komolyan mondták, hogy milyen magnifico meg terrifico meg fantastico vagyok ebben vagy abban a ruhában, meg hogy le vannak nyűgözve attól, hogy én vagyok a tulajdonosa annak a yate grandissimo-nak, ami most érkezett, hogy nem tudtam visszautasítani a kínált ruhadarabokat. Nem fizettem túl sokat, ennek ellenére egy taxira való dobozzal tértem vissza a hajó fedélzetére.

Meg akarta mutatni Teenienek, hogy nem ő az egyetlen, aki elmegy és ruhákkal tér vissza, de se őt, sem Madisont nem találtam sehol. Elmentek egy könyvtárba.

Ezen az estén, rögtön vacsora után lerohant minket egy flamenco-csoport. A főpincér elmagyarázta, hogy noha ez itt nem Andalúzia, az Délnyugat-Spanyolországban van, de a flamenco itt is nagyon jó. És tényleg, ahogy ott ültem a jacht zeneszalonjában, a kopogó sarkak, a pörgő szoknyák, a kasztanyetták és a gitárok hatására hamarosan én is együtt kiáltoztam és tapsoltam velük. Az ottani lányok feketék és szépek, a férfiak pedig, akik úgy festenek, mint akik kést hordanak az övük alatt, nem tiltakoztak mikor a lányok a hajó tisztjeit és Madisont bevonták a táncba. Teenie topogó versenybe kezdett egy fiatal spanyol táncossal és úgy tűnt hogy győzött, vagy legalábbis azt mondták. A végén még én is beálltam közéjük.

Később teljesen kimerülve feküdtem a hálókabinomban, Teenie azonban csupa élet volt. Ott ugrabugrált a szobában. – Ó – mondta – szereznem kell egy mantillát, meg egy fésűt, meg kasztanyettát, meg egy ilyen szoknyát fodrokkal. Mikor pörögsz, mindent megmutat, egészen a nyakadig.

– Te magamutogató vagy – mondtam.

– Hát persze – felelte. – Majd meglátod, hogy mi lesz, ha sikerül végre annyit ennem, hogy legyen rajtam egy kis hús is. Hé, ha már evésről esett szó, mit szólnál egy kis cukorkához.

Küzdöttünk. Vesztettem.

Hajnalban a szobapincér ébresztett.

– El fog késni! – mondta rohanás közben, ahogy kikészítette az új ruháimat. Megborotvált, belökött a hideg zuhany alá, majd rám adta a ruháimat, de mindezt olyan gyorsan csinálta, én pedig annyira kába voltam, hogy meg sem tudtam kérdezni tőle, hogy honnan fogok elkésni.

Valaki a számba tömött egy zsemlét, majd belém öntött egy csésze kávét, miközben beszálltunk egy autóba. Elrobogtunk.

Végül megkérdeztem. – Hová megyünk?

Madison szeme csillogott. – Úton vagyunk El Cid búvóhelye felé! – mondta.

Észak felé autóztunk a tengerpart mentén. Hirtelen egy páratlan nagyságú kastélyerődítmény jelent meg előttünk, tőlünk jobbra. Balra néztem. Végig a hegycsúcsokon a legnagyobb erődítmények sorakoztak, amiket valaha is láttam. Már csak romok voltak, de a fehér kövek, az oszlopok és a lépcsősorok, melyek a kőszirtek csúcsain magasodtak, lenyűgözőek voltak! Úgy tűnt, a romok mérföldeken keresztül követik egymást.

– Ez magának „búvóhely”? – kérdeztem.

– Igen, igen! – kiáltotta Madison. – El Cid titkos lakhelye! Szálljunk ki a kocsiból!

– Meg akarja mászatni velem ezt a hegyet? – hüledeztem.

Ügyet sem vetettek rám. Eliszkoltak felfelé. Engem az egyik kísérőnk tuszkolt hátulról.

Egész álló nap, leszámítva az ebédidőt, mikor attól kellett tartani, hogy sasok fogják kiragadni a kezünkből az elemózsiát, szédülve próbáltam felfelé kapaszkodni becsukott szemmel, nehogy még jobban elszédüljek és lezuhanjak. Az egyik kísérőnk végül a biztonság kedvéért egy kötelet kötött a nyakamra.

Vacsorakor, amit már a fedélzeten költöttünk el, alig tudtam felemelni a villámat. Kétségbeesetten vágyakoztam az ágy után, hogy ólmos alvással megnyugtassam lüktető izmaimat.

Egy folklórcsapat jelent meg hirtelen a hajón, hogy előadást tartson nekünk a napozófedélzeten. A hajópincér hosszú ideig ébresztgetett. – Ezek igazi táncosok Valenciából. Az ottani nép sokáig muzulmán volt, ez ma is kiérződik a kultúrájukból. Hallja az arab skálát a zenéjükben?

Teenienek és Madisonnak meg kellett tanulniuk néhányat a csoport táncai közül. Aztán mikor észrevették hogy Teenie a refrének alatt táncoltatja a hasizmait, teljesen befogadták őket.

Teenie később ismét felébresztett. – Ó, kell nekem is néhány ilyen karperec! Láttad azokat a fátyolszövet-nadrágokat? Nem? Pedig nem semmi; olyan vékonyak, hogy a közönség tisztán látja, hogy mit művelsz azzal amid van. Ó, szereznem kell egyet. Inky, az isten szerelmére, most aludni akarsz? Legyél jó fiú és edd meg szépen a cukorkádat.

Ez minden amire emlékszem abból az éjszakából.

Másnap reggel a hajópincér nem kapkodott semmi miatt, én pedig áldottam a szerencsémet.

Madison társaságában reggeliztem a szalonban.

– Tudja mire jöttem rá? – lelkendezett, miközben a szalonnás tojást pusztította. – Ez az El Cid egy tökéletes PR-mestermunka!

– Ne beszéljen ilyen hangosan, Mad. Fáj a fejem.

– Ó, ezt imádni fogja – mondta. – Maga annyira amatőr, ha a PR-ről van szó, hogy egyszerűen el sem fogja hinni. El Cid PR-szakemberek teremtménye volt. A tizenegyedik században! Tudja, mikor szembeszállt Kasztília királyával, megpróbált egy királyságot alapítani magának, pont itt Valenciában, teljesen függetlenül Spanyolországtól. De a PR-szakembere rájött, hogy hé, ez nem jó a hallhatatlansága számára, így aztán átírták az egész forgatókönyvet. Átszabták a fickót, hogy úgy nézzen ki, mint egy spanyol nemzeti hős és azóta az is! Ember, bárcsak tudnám, a PR-ese nevét. Micsoda szakértő lehetett!

Ez a fajta lelkesültség nem illett a hangulatomhoz. Igyekeztem úgy tartani a fejemet, hogy ne fájjon és ne is essen le a nyakamról, majd óvatos léptekkel kimentem a dokkra, azzal a szándékkal, hogy elbotorkálok valamerre, túl a sportfelelős hatókörén, talán egy csendes, hűvös parkba.

Teenie egy fagylaltoskocsi előtt állt, feltehetően azért, hogy megkoronázza a reggelijét egy heladóval. Gyorsan beugrottam két épület közé, hogy ne vegyen észre. Biztos lenne egy-két ötlete, hogy mivel kínozzon.

Hirtelen egy taxi rohant el mellettem. A hátsó utas a következő pillanatban Teeniere mutatott. A taxi csikorogva megállt a lány mellett.

Egy nagy darab fickó ugrott elő a kocsiból. A fekete ábrázatú férfi! Egyenesen odalépett Teeniehez. Kiabált, de a kikötői zajok miatt nem hallottam hogy mit mond. De mérges volt, az biztos!

Teenie harapott egyet a fagylaltból és nem nézett a férfira. A férfi lökött egyet a fagylaltoskocsin.

Elképedtem. Honnan került elő ez a fickó? És miért haragszik annyira amiatt, hogy Teenie fagylaltot eszik. A férfi halkabbra fogta magát, én pedig még annyira sem hallottam, hogy miről beszél. Az öklét rázta a lány felé! Teenie meg csak ette a fagylaltot.

A férfi csak mondta a magáét. Teenie megkínálta fagylalttal. A férfi félrelökte a fagylaltot. Teenie átkarolta a férfi vállát. A férfi lerázta magáról a lány kezét. Teenie puszit nyomott a fickó arcára, mire ő előkapott egy zsebkendőt és letörölte az arcáról az odakenődött fagylaltot.

Teenie nyugtatni próbálta. A jelek szerint Teenie még nem fizette ki a fagylaltot. A fagylaltos ott állt kinyújtott tenyérrel. Haragosnak látszott, amiért odébblökték a fagylaltoskocsiját. Teenie ismét átkarolta a fekete ábrázatú fickót. Valamit súgott a fülébe.

A fekete képű hirtelen benyúlt a zsebébe, előhúzott néhány pesetát és kifizette a fagylaltost. Teenie elkérte a fekete képűtől a zsebkendőjét és letörölte a fagylalt maradékát a kezéről. Miközben a kezét törölgette, tovább beszélt.

A férfi reménykedve körülnézett. Aztán kinyitotta a taxi ajtaját. Teenie beszállt, majd elhajtottak.

Rossz érzésem támadt. Aztán megrántottam a vállam. Nem kellett volna. Ostoba fejemmel úgy véltem, hogy egyszerűen csak egy tizenéves lány meg nem értésének voltam tanúja. Vagy egy középkorú férfit láttam, aki keresztül-kasul repked a világban, csak azért, hogy újra és újra beleharaphasson egy még éretlen gyümölcsbe.

Keveset tudtam még akkor arról, hogy mit forral számomra a Sors. Hacsak sejtettem volna, rohanok, míg egy csepp levegő is marad a tüdőmben.

Visszagondolva a történtekre megdöbbentőnek tartom, hogy soha nem láttam a dolgok mélyére, nem láttam hogy mi is történik valójában!

VESZÉLYBEN voltam!

2. fejezet

Ezen a délutánon, a tulajdonosi szalonban üldögélve, riadtan ébredtem rövid szendergésemből.

Azt gondoltam, hogy látok valamit.

A képernyőn egy zöld gyűrű látszott. Csak ennyi volt a képen: egy zöld gyűrű. Mint egy füstkarika, amit valaki kifújt a száján, azzal a különbséggel, hogy ez zöld volt.

A másik képernyőre pillantottam.

Egy zöld karika!

Tudtam, hogy a hasis dolgozni kezdett bennem. Már hallucináltam! Pedig nem ettem semmit, csak ebédet.

Visszanéztem az első képernyőre.

Még egy zöld karika.

Aztán a második képernyőre pillantottam.

Ugyanaz.

Figyelmes lettem valamire. Nem vihogtam.

A kezembe fogtam a fejemet. Lehet, hogy ez nem is a hasis miatt van. Talán a homlokomat ért ütés tönkretette a látásomat. Lehet, hogy ez a megvakulás kezdeti stádiuma.

Rettenetes látvány jelent meg lelki szemeim előtt. Teeniet láttam, aki pórázon vezetett és közben egy fehér bottal püfölt, hogy még jobban gyötörjön. Amúgy is az ő hibája volt, hogy ráléptem a gördeszkájára.

Visszanéztem a képernyőkre. Heller arcát láttam az egyiken, Krakét a másikon. Ezek után biztos voltam benne, hogy vízióim vannak. Mindketten napsisakot viseltek.

Szorosan becsuktam a szemem.

Krak hangját hallottam. – Kész! – ujjongva mondta. Tudtam, hogy rám gondol. Semmi másnak nem örülne ennyire.

– Teljesen kész! – mondta Heller. Olyan boldogan mondta, hogy csakis a megvakulásomra célozhatott.

Kísérletképpen, hogy meghazudtoljam Hellert, óvatosan kinyitottam az egyik szememet. Bang-Bang ábrázata töltötte meg a képernyőt. Egy régi tengerészgyalogos-sapkát viselt, rajta a felirat RIMBOMBO HDGY. Elhagyott az időérzékem. Bang-Bang már évekkel ezelőtt elhagyta a tengerészgyalogságot. – Ez majd agyonvágja őket – mondta.

Másvalaki hangját hallottam. Izzy arca jelent meg a képernyőn. Katonai rohamsisakot viselt. LÁTTAM, nem csak hallucináltam. – Megtorlástól tartok. – Becsuktam a szemem. Nem voltam abban az állapotban, hogy bármit is meg tudjak torolni. De nem csuktam be a szemem elég gyorsan. J.P. Flagrant arca. Indián harci fejdíszt viselt! Ebből már tudtam, hogy a látásom tönkrement. – Milyen megtorlásra gondol, sápadtarcú barátom? Rézbőrű testvérek füstölnek sok dohány. Járni béketáncot. Uff.

Izzy hangja hallatszott. – Kedves magától, hogy megpróbál megnyugtatni, de ettől még azt gondolhatják az indiánok, hogy ez egy füstjel, ami arra szólítja fel őket, hogy mészároljanak le mindenkit és lépjenek a harci ösvényre.

Valami nem stimmelt a hallottakkal kapcsolatban. Hirtelen felültem, kihúztam magam és a képernyőkre néztem. Hol a pokolban vannak ezek?

Most egy másik arcot láttam Heller képernyőjén. Valami üzletember? – Ha tényleg beleegyezik, Mr. Floyd, akkor szólok az embereimnek. Nagyon keményen dolgoznak.

– Nagyszerű – mondta Heller. – Magával megyek és én magam beszélek velük.

– Nem, nem – szólt J. P. Flagrant. – Kérem ne hamarkodjon el semmit. – Hátrahúzta gyöngyökkel kivarrt bőr vadászkabátjának az ujját, kivillantva drága karóráját. – Az ünnepség legkorábban egy óra múlva kezdődik. Egy üveg pezsgővel kell az útjára bocsátanunk ezt az adagot. Nem indíthatja el a Gyönyörű Kék Eget Mindenkinek Rt-t egy egyszerű köszönömmel. Ötven aligátorfarm-vásárló lesz jelen az alvállalkozók és a munkások mellett. Busszal hozatom ide a sajtót, valamint kétszáz indián érkezik, hogy rekedtre kiabálják magukat a törzsi énekeikkel és táncaikkal. – Egy lőporoszacskóval babrált. – Megírtam a beszédét. Írtam egyet Mr. Epsteinnek…

– Jaj! – szólt Izzy. – Én nem!

– Csak az első felét? – kérdezte Flagrant.

– Nem! – felelte Izzy kétségbeesetten.

– Pedig nagyszerű beszéd – mondta Flagrant kihajtogatva a lapot. Így kezdődik, „Azért gyűlt ma össze ez a komoly gyülekezet, hogy megünnepelje napjaink legnagyobb mérnöki csodáját. Ötvenmillió spóra – percenként ötvenmillió spóra emelkedik nemes bolygónk bemocskolt sztratoszférájába…” Biztos benne, hogy nem akarja elmondani?

– BIZTOS! – felelte Izzy.

– Rendben. Akkor oda fogom adni Dühös Tolldísz főnöknek, aztán majd ő előadja. Senki nem fogja észrevenni a különbséget.

Megkönnyebbülve fellélegeztem. Floridában voltak, hogy útjára indítsák a spóratervet. A gyűrűk spórák voltak, melyeket ötszáz láb magas kéményekből lőttek a magasba.

Mindannyian egy ösvényen gyalogoltak. Krak hátranézett. Igen, kádak és futószalagok végtelen sora. És ott volt a kémény. A gyűrűk szabályos időközönként repültek ki a kémény tetején.

– Igazán büszke vagyok rád – mondta a grófnő, átkarolva Hellert. – Ezt most már kihúzhatjuk a listáról. Ennyivel is közelebb vagyunk a hazamenetelhez. Ha keresztül tudjuk vinni az üzemanyag-ügyeket, akkor egy-két szóból végzünk.

Felnyögtem. Ha tényleg sikerrel járnak, akkor rendesen tönkreteszik Rockecentert. És akkor Lombar az utolsó fűszálig átfésüli a bolygót, hogy megtaláljon és megöljön.

A rádió adó-vevőre néztem. Semmi nem jutott az eszembe, amivel megbízhattam volna Rahtot.

A fal felé fordítottam a képernyőket. Képtelen lettem volna végignézni az ünneplést.

3. fejezet

Körülbelül hajnali háromkor Teenie keringőzött be a hálókabinomba. Nagyot néztem. Fekete kalapot viselt, arannyal kivarrt piros zakóval és nadrággal, fehér harisnyával és fekete cipővel. Torreádoröltözék!

– Inky, Inky, ébredj! – Rám csapott egy szúrós végű, tollal díszített bottal. – Nem hiszed el mit kaptam!

Visszarohant a hálókabinjába, ahol dobozokat rángatott elő és kinyitogatta őket. Fátyolszövet-nadrágok, fátylak, kunkorodó orrú papucsok, főkötők, karperecek. Flamencoszoknya, flamencokiskabát, mantillák, fésűk, kasztanyetták, elefántcsont legyezők, flamencocipők és így tovább. Aztán kinyitott egy ékszeresdobozt. Egy arany nyaklánc!

– Teenie – mondtam. – Mi az ördög ez az egész? Mondd meg őszintén. Ki ez a fekete képű férfi?

– El kellett repülnünk Madridba, hogy megvehessük ezeket – mondta Teenie. – Magángéppel. Most értünk vissza.

– Ki az a fickó? – faggattam Teeniet. – Miért haragudott rád annyira?

– Valójában ő egy spanyol nemes. Egy herceg. Fél Spanyolország az övé. Azért volt annyira mérges rám, mert elszöktem előle Casablancában.

– Teenie, elmondod már végre az igazat? Mit csinál egy spanyol nemes Bermudán és Casablancában?

– Hát utazgat a világban és véletlenül meglátta a jachtunkat a kikötőben, mikor éppen hazafelé repült Marokkóból, ahol feleségül vette Hasszán-Hasszán húgát, a hercegnőt.

– Ó, istenek. Azt akarod nekem bemesélni, hogy egy férfi, aki épp most nősült, azzal foglalkozik, hogy ledöntsön a lábadról.

– Hát, tudod ígéretet tettem a feleségének Marrakesben és szégyellem is magam, amiért nem tartottam meg az ígéretemet, de most már mindegy.

– Teenie, hagyd már abba a rohangálást, meg a ruhapróbálgatást, és a változatosság kedvéért mondd el végre az igazat. Kezdjük az elején.

– Pont ott kezdem. Tudod, elmondta a feleségének, hogy milyen jó érzés volt neki, mikor lerendeztem, és azt követelte tőlem, hogy tanítsam meg erre a nejét. Nem hagyhatom, hogy miattam menjen tönkre a házasságuk, nem igaz? De ezen most már túl vagyunk. A nő ott volt Madridban, én pedig az egész estét azzal töltöttem, hogy megmutattam neki pontosan, hogyan is kell csinálni, és akkor ő is csinálta. Láttad volna a férjét, milyen boldog volt. Még a szeme is fennakadt. Szóval a dolog el van intézve, úgyhogy továbbhajózhatunk. Ó, nézd ezt a nadrágot. – Levetette ami rajta volt és belebújt az átlátszó szövetből varrt pantallóba. – Simán át lehet látni rajta. Idenézz Inky!

Elég hülyén festett torreádorkalapban és -kabátban, alul pedig egy arab, láthatatlan fátyolszövet-nadrágban. Nevetnem kellett.

– Így már sokkal jobb – mondta a lány. – És most jutalomképpen szippants néhányat a pipából és gyerünk vissza az ágyba.

– Nem.

– Ugyan már, Inky. Ne legyél már ilyen mogorva. – Elrohant, majd visszatért a pipával.

Beleszippantottam. Egy kicsit más volt az íze, mint máskor.

Teenie nekilátott vetkőzni. – Várj egy percet – mondtam. – Ha egész éjszaka malackodtál, akkor igazán nem kéne nyaggatnod engem.

– Ó, az csak a bemelegítés volt – felelte. – Egy cseppet sem volt szórakoztató, igazán. Csak azért csináltam, hogy kiegyensúlyozott legyen a házaséletük. Menj odébb.

– Várj egy percet – folytattam. – Ennek a fűnek az íze… – Hirtelen támadt vidámság kerített a hatalmába. A következő pillanatban minden nagyszerűnek tűnt.

– Hát persze, hogy más az íze. A fele marihuána, a fele pedig hasis. Hadd szippantsak egyet.

Egy két évig tartó éjszaka következett. Felébredtem. A tengeren jártunk. Teenie eltűnt. Ahogy ott feküdtem, rájöttem, hogy gondjaim vannak a dátumokkal. Vagy július volt, vagy szeptember, vagy 1492-ben jártunk, vagy 2186-ban. A hajópincér már kinyitotta a kabinablakokat, hogy kiszellőztesse a helyiséget.

– Mi a mai dátum? – kérdeztem szédelegve.

– Május elseje. Ha kinyitna egy ablakot, még mielőtt elalszik, akkor éjjel kapna levegőt, uram.

– Hová megyünk? – kérdeztem.

– Oda ahová parancsolta, uram – felelte.

– Ne kezdje ezt már megint – mondtam. – Kérem árulja el.

– Ahová a fiatal hölgy vőlegénye menni akart, uram – Marseilles-be. Azt kell hogy mondjam, ön nagyon elnéző a fiatalemberrel. Nekem az a személyes véleményem, hogy a franciák egytől-egyig disznók.

– Hullámosabbnak tűnik – mondtam felfigyelve a hajó enyhe billegésére.

– Hullámosabb is, uram. A Földközi-tenger északi részén mindig (bíííp) az időjárás!

Kilestem a hajóablakon. Elég barátságtalannak tűnt a tenger. A puszta látványától is émelyegni kezdtem. Felöltöztem és felmentem a fedélzetre. Nem kívántam reggelizni. Jó kis szél volt odakint.

Madison az egyik nyugágyon kuporgott, a szellőzőkürtő szélárnyékában. Felnézett egy régi könyvből. – Helló, Smith. Igazán hálás vagyok ezért a lehetőségért.

– Milyen lehetőségért? – kérdeztem mogorván.

Felemelte a könyvet, hogy megmutassa a címét. – Monte Christo grófja vagány törvényen kívüli volt. Gyakran tűnődtem rajta, hogy vajon tényleg létezett, vagy csak valamelyik szakmabelim mestermunkájáról van szó. Az embernek el kell tudnia választani az igazságot a fikciótól.

– Mióta van egyáltalán PR? – kérdeztem.

– Ez tulajdonképpen csak most jutott az eszembe – felelte Madison. – De most a végére fogunk járni.

Semminek nem akartam a végére járni azon a reggelen. A stabilizátorok nem váltották be teljesen a hozzájuk fűzött reményeket. A hajó jól érezhetően billegett.

– A Marseilles-i kikötőben – folytatta Madison – van egy börtön. Úgy hívják, Chateau d’ If. Monte Christo grófját az író, Alexandre Dumas szerint ide zárták be fiatal tengerészként. A gróf a szökése után nemzetek feletti hatalmassággá, és így ahogy mondom, kivételes törvényen kívülivé vált. Hallhatatlan lett. Látni akarom, hogy tényleg ott van-e a cella az alagúttal, ahogy az író leírta. Végtelenül kedves volt magától, hogy leküldte hozzám Teenie-t, hogy kérdezze meg tőlem, hogy merre menjünk. Ez a Teenie igazán egy kedves, ártatlan gyerek. Nem igaz?

Ez betette a kaput. Rohantam a hajókorláthoz.

– Sose széllel szembe – mondta a sportfelelős, miközben törölgetett. – Szólnia kellett volna a hajópincérnek, hogy rosszul érzi magát. Ha tényleg tengeri beteg, akkor a Dramamine (büíp) sem ér. Hagyja a csudába. Néhány kör futás a fedélzeten, és máris sokkal jobban fogja érezni magát.

Nem sikerült túl jól a marseilles-i kirándulás. A franciák, amellett, hogy boldogan legombolták rólunk a legkülönbözőbb kikötői díjakat, képtelenek voltak megérteni, hogy miért akarjuk megnézni If várát.

Mivel egyikünk sem beszélt franciául, a kikötőparancsnok tolmács segítségével elmagyarázta, hogyha nem vagyunk terroristák, akkor nem engedélyezheti, hogy a jacht utasai szabadon kószáljanak a városban vagy a kikötőben. Ha be tudjuk bizonyítani neki, hogy heroincsempészek vagyunk, a kikötő tárva-nyitva áll előttünk.

Madison csüggedten rugdosta az íróasztal lábát. Teenie azt mondta, akár vissza is mehetünk a fedélzetre. Azt mondta, van neki néhány új lemeze, amiket még Madridban vett, és hogy ágyban fekve zenét hallgathatnánk. Ettől elkeseredtem. Behívtam a kikötőparancsnokot a szomszédos szobába. A tolmács segítségével kértem egy ultraibolya-lámpát. Mikor megkaptam, szétnyitottam az inget a mellkasomon és bekapcsoltam a lámpát. Elképedve bámulták a derengő betűket, Rockecenter Családi Kem.

A tolmács lefordította a szavakat.

A kikötőparancsnok abban a pillanatban térdre rogyott és a nadrágom szegélyét kezdte csókolgatni. Motyogott és nyögdécselt.

– Azt mondja – fordított a tolmács – hogy azonnal szólnia kellett volna. Fogalma sem volt róla, hogy ön annak az embernek dolgozik, aki a világ illegális kábítószer-kereskedelmét irányítja. A Rockecenter név elleni legkisebb engedetlenség is megbocsáthatatlan bűn. Most le kell mondania a tisztségéről és szégyenben kell leélnie élete hátralévő napjait.

A franciák rettenetesen érzelgősek! – Nem, nem – mondtam. – Bőven elég lesz ha partra szállhatunk, sétálhatunk és meglátogathatjuk If várát.

A kikötőparancsnok zokogni kezdett a megkönnyebbüléstől. Motyogott valamit.

– Biztosítani akarja önt – mondta a tolmács – hogy az illegális heroinkereskedelem a legnagyobb intenzitással folyik és bízik benne, hogy ön is így fog erről nyilatkozni a jelentésében.

– Szó szerint fogom őt idézni – mondtam.

A kikötőparancsnok, miután meghallotta a fordítást, elkapta a kezemet és csókolgatni kezdte. Mondott még valamit könyörögve.

A tolmács így szólt, – Azt szeretné, ha ma este ellátogatna a házába vacsorára. Gyönyörű felesége és lánya van, és ragaszkodik hozzá, hogy ön velük kettejükkel töltse az éjszakát.

Tiltakozásra nyitottam a számat, a tolmács azonban figyelmeztetőleg megrázta a fejét. – Kérem, ne utasítsa vissza. Ezzel megsértené a francia nemzeti büszkeséget. Rettenetes helyzetbe hozná a kikötőparancsnokot. Idegösszeomlást kapna.

Bele kellett törődnöm, hogy miközben Teenie és Madison meglátogatják a várbörtönt, én vacsorázok.

Mindent egybevetve Marseilles szörnyű élményt jelentett a számomra. A történtek után tiszta szívemből osztottam a hajópincér franciákról alkotott véleményét.

A feleség dagadt volt, a lány pedig nyúlajkú.

Az ilyen dolgok képesek arra, hogy befolyásolják az ember véleményalkotását.

4. fejezet

A következő reggelen kihajóztunk. A tenger viharos volt, én pedig megtörten feküdtem a kabinomban. Egyszer csak megjelent a kapitány és a sportfelelős.

– Hajószemlét tartok – mondta Bitts kapitány – hogy megnézzem nem lopták-e ki a franciák a szemünket. – Megakadt a tekintete gyűrött arcvonásaimon. – A hajó főpincére azt mondja, hogy ön az este meglátogatta a kikötőparancsnokot. Megvan a pénztárcája?

Megtörten matattam a párnám alatt. Aztán bólintottam, igen.

– Nos, akkor rendben – mondta. – Csak négy tűzoltófecskendőt vesztettünk. Szerencsénk van. – Már indulni készült, mikor rosszalló arckifejezéssel visszafordult.

– Nem ivott francia bort, ugye? Mezítláb tapossák a szőlőt, és gyakran van lábgombájuk. Nem szeretném, ha a tulajdonosunkat gyomorban szaporodó lábgomba döntené le a lábáról.

– A kikötőparancsnok megkínált borral, de én nem ittam belőle – mondtam.

– A kikötőparancsnok! – mondta riadtan a kapitány. – Jézusom, ugye nem feküdt le a feleségével és a lányával?

Megtörten bólintottam.

– Ó, hogy nem szúrja ki a szemem! – kiáltott Bitts kapitány. – Sportos, rohanjon a kabinomba és hozza ide az orvosi készletet. Hajópincér, megfürdette már?

A hajópincér meglehetősen izgatottnak látszott. A fő hajópincér rosszallóan nézett rá. Ezek ketten aztán kirángattak az ágyból, betuszkoltak a zuhany alá, majd nekem estek baktériumölő szappannal.

– Égessék el az ágyneműt, és a ruhákat, amiket viselt – utasította őket Bitts. – A fertőzésnek még a kockázatát is el kell kerülnünk. Semmi nem pusztítja el a francia terűt, csak a tűz. A francia tetű tífuszt terjeszt.

Az orvosi készlet megérkezett. A kapitány injekciókat és injekciós tűket vett elő, melyek akkorák voltak, mintha hajópumpának tervezték volna őket. Megtöltötte az injekciókat. A többiek lefogtak. Három különböző fajta antibiotikumot és egy nagy adag gyulladáscsökkentőt fecskendezett a hátsó felembe. Fájt!

Mivel émelyegtem, kaptam még egy Dramamine-kúpot is. – Ha néhány perc múlva nem lesz jobban – mondta a kapitány, – adhatok egy Marezine-injekciót is tengeribetegség ellen.

Még egy injekció? – Most azonnal felkelek! – mondtam.

Magamra húztam néhányat az új ruháim közül, majd sápadtan elvánszorogtam a reggelizőszalonig. Meglepetésemre Teeniet és Madisont az asztalnál találtam, amint éppen omlettet zabáltak.

Úgy tettem, mintha ennék, nehogy a pincér beadasson nekem még egy injekciót. A (bíííp) legénység mindenről tudott, ami a hajón történt.

Az omlettzabálás látványa kikészített. Úgy döntöttem, megzavarom őket. – Hogy tetszett a börtön? – kérdeztem.

– Csodálatos volt – felelte Madison. – Az összes ajtót kinyitották a kedvünkért. Szinte nekünk ajándékozták a börtönt. Mit mondott a kikötőparancsnoknak, Smith?

– Államtitok – feleltem.

– Nos, nem lehetett akármi – mondta. – Olyan csontvázakat láttunk, akiket Napóleon idejében vetettek börtönbe. Na persze a hely most tele van turistákkal, akik nem tudták kifizetni a hotelszámláikat, de mi ennek ellenére megtaláltuk azt, amiért odamentünk.

– Miért, mit talált? – kérdeztem attól félve, hogy nekikezd a következő omlettnek.

– Semmit! – felelte. – Egyáltalán semmit. Azt gondoltuk, hogy megtaláltuk a járatot a két cella között, de valójában egy olyan járatra bukkantunk, amit egy Des Moines-i házaspár fúrt, akiknek ellopták az útlevelét. Szóval megdönthetetlen negatív bizonyítékunk van. Soha nem létezett Monte Christo grófja!

– Ez nem hangzik túl sikeresnek – mondtam, hogy eltereljem a figyelmet arról, hogy valójában egy falatot sem eszem.

– Pedig AZ, valójában AZ! – mondta Madison. – Itt van ez a nemzetközileg ismert törvényen kívüli, teljes halhatatlanságban, a nevét mindenki ismeri a kisdiákoktól a filmrendezőkig, pedig az illető soha nem létezett! Hát nem érti? Ez minden idők legnagyobb PR-diadala! A teljes ismertség a legkisebb szenny, vagy mocsok nélkül. Ez azt jelenti, hogy valódi hús-vér hírnevet lehet kreálni a valóság legkisebb jelenléte nélkül. Micsoda PR-munkát produkált ez a Alexandre Dumas! Istenem, ezt még soha senki nem csinálta utána.

– Mondd el neki a másik tervünket – szólt Teenie.

– Ó, igen – mondta Madison. – Minden tiszt és börtönőr, ha szóba került a halhatatlan francia neve, megcsókolta az ujja hegyét és áhítattal így szólt, „Napóleon!” Annyira el vannak ragadtatva tőle, hogy ha nem bánja, Smith, kiugranánk Korzikán és meglátogatnánk Napóleon otthonát. Ez pont útba esik.

Bármibe hajlandó voltam beleegyezni annak érdekében, hogy ne kelljen ennem. Egy másik kikötő és a nyugodt tenger ígérete pedig amúgy is ellenállhatatlan volt a számomra. Gyorsan a hajóhídra siettem.

Bitts kapitányt a pilótaülésben találtam. Az eget és a zsúfolt tengert figyelte. Így szóltam. – Ki tudunk kötni Korzikán?

– Azon tűnődtem, hogy vajon merre folytatjuk az utunkat – mondta. – Nem sokat mondd a kapitánynak az, ha a tulajdonos feltámolyog a fedélzetre és így szól, „Az isten szerelmére, menjünk!” Melyik kikötőről lenne szó?

– Napóleon otthonáról.

– Ha az emlékezetem nem csal, az Ajaccio. Korzika nyugati partvidékén van, a közepétől egy kicsit lejjebb. De várjon egy kicsit. Az francia vidék. Azt hiszem rosszul tenné, ha partra szállna. Nem szeretném elveszteni a tulajdonost valami (bíííp) francia kurva miatt. Így is már elvesztettem négy tűzoltófecskendőt.

Megígértem, hogy a hajón fogok maradni. A kapitány a térképszobába ment, hogy megtervezze az útvonalat, én pedig gyorsan otthagytam, még mielőtt észrevette volna, hogy olyan rosszul nézek ki, mint amilyen rosszul érzem magam. Még a végén beadott volna nekem egy Marezine-injekciót.

Cseppet sem lettem jobban. A sportfelelős hamarosan köröket futtatott velem.

Másnap lehorgonyoztunk Ajaccio kikötőjében. Hálásan álltam a mozdulatlan fedélzeten, és a hegyek lenyűgöző körvonalait bámultam, melyek hegyes fogakként meredeztek az ég felé. Rózsaszínű, vörös és lila gránitsziklák tarkították a dús növényzet zöldjét.

Nem szállhattunk partra a saját csónakjainkkal, mivel ez megfosztotta volna az őslakosokat pénzkereseti forrásuktól, így aztán Teenie és Madison egy pöfögő vontatóval hajóztak ki a partra.

Engedelmesen lefutottam a köreimet és elvégeztem a tornagyakorlataimat, majd ebéd után lementem a tulajdonosi szalonba. Elég erősnek éreztem magam arra, hogy bekapcsoljam a képernyőket.

Még kora reggel volt New Yorkban, Heller azonban már tankönyveket olvasott az irodájában, de túlságosan gyorsan forgatta a lapokat ahhoz, hogy lássam milyen könyveket olvas.

Krak grófnő lépett be az irodába, komor fekete kosztümben. Szőke haját szoros kontyba kötötte a tarkóján. Úgy nézett ki mint egy tanárnő, csak sokkal tanárnősebben.

– A mikrohullám-mérnökeim remek munkát végeznek – mondta. Aztán megkerülte az íróasztalt, rátette a kezét Heller vállára, majd beleolvasott a férfi könyvébe. Ő tudta követni; én nem. – Ugyan már, Jettero – mondta. – Mi a csudának olvasol primitív elektronikával foglalkozó tankönyvet?

– Úgy gondolják, hogy így működnek a dolgok – felelte. – Ha a vizsgán valóban helyes választ adsz a kérdésre, akkor kirúgnak.

– Vizsgán? Egyetlen egyetemi vizsgát sem kell letenned. Izzy ezt elintézte. Meg fogod kapni az egyetemről a vizsgaeredményeket.

– Ó, nem – mondta Heller. – Az rendben van, hogy valaki részt vesz helyettem az órákon, vagy megírja a dolgozatokat, de nem fogadhatok el egy diplomát úgy, hogy nem vizsgáztam érte és nem mentem át a vizsgákon. Három nap múlva kezdődik a vizsgaidőszak. Össze kell szednem magam.

– Ó, Jettero. Te túlságosan becsületes vagy! A tudomány bűzlik a helytelen feltételezésektől. Nap mint nap küzdök ezek ellen, ezekkel a mikrohullám-szakemberekkel. Annyira ostobák a hibák, hogy még én is észreveszem őket, pedig én keveset értek ezekhez a dolgokhoz.

– Azt kell mondanod, amit a professzorod mond – felelte Heller. – Kirúgnak, ha nem azt teszem. Szükségem van erre a diplomára, máskülönben senki nem fog hinni nekem.

– Helló, helló – hallatszott egy másik hang. – Van itthon valaki? – Bang-Bang volt az. – Gyere, Jet. Megvan az M-1-es.

Krak grófnő a fickóra nézett. Bang-Bang ott állt, fegyverrel a kezében. – Kit akartok lelőni? – kérdezte Krak.

– Nem, nem – felelte Bang-Bang. – Jó pár jelöltünk lenne, de most erre nincs időnk. Jetnek vizsgáznia kell, mint tartalékos tisztnek, és ehhez képest még egyszer sem volt kiképzésen. Azt sem tudja, hogy kell forgatni a fegyvert.

– Tanítsd meg neki – mondta Jet – ő meg majd megtanítja nekem. Be kell fejeznem ezt a másodfokú egyenletekkel foglalkozó ostoba tankönyvet.

Bang-Bang Krak grófnőre bámult. A fickónak leesett az álla.

– Gyerünk – szólt Heller. – Hamar meg fogja tanulni. Amúgy is tud már egy-két fogást.

– MICSODA? – kérdezte Bang-Bang.

– Van néhány percem – mondta Krak grófnő. – Mutasd hogy kell csinálni.

Bang-Bang rendkívül visszafogottan kifeszítette a fegyver szíját, majd nekilátott a katonai fegyverfogások bemutatásának. Fegyvert vállra, fegyvert kézbe, fegyvert szemlére, fegyverrel való tisztelgés. Bang-Bang fennhangon mondta a parancsszavakat s közben számolt a mozdulatokhoz.

– Megvan – mondta Krak grófnő.

– Megvan? – kérdezte Bang-Bang hitetlenkedve. – De még csak hozzá sem ért a fegyverhez!

– Miért? – kérdezte Krak grófnő. – Elég egyszerűnek tűnik.

– Na ja – mondta Bang-Bang. – Így csinálják a hadseregben, és ez tényleg elég primitív. Most megmutatom, hogy csinálják a tengerészgyalogságnál.

Határozott csapkodásokkal végigment a fegyverfogásokon.

– Megvan – szólt Krak grófnő.

– Ugyan már, Miss. Joy. Ne akarjon rászedni. Ma még meg sem ittam az első Scotchomat.

Krak grófnő kivette a kezéből a M-1-est. Közelebbről is megnézte. – Egy kicsit könnyűnek tűnik – mondta. Megvizsgálta a mozgó alkatrészeit. Aztán megnézte a fegyver súlyeloszlását.

Hirtelen villámgyors mozdulatokkal végigcsinálta a katonai fegyverfogásokat. Aztán szünet nélkül végigment a tengerészgyalogsági fegyverfogásokon.

Bang-Bang csak állt, tágra nyílt szemmel.

– És most jöjjenek a valódi fegyverfogások – mondta Krak grófnő. – Valahogy így.

Az iroda szűkössége dacára olyan fegyverforgatást mutatott be, olyan pörgőt és olyan cifrát, hogy a fegyver elmosódott a képernyőmön, kivéve azokat a pillanatokat, mikor egy-egy töredék másodpercre mozdulatlanul megállt. Aztán belekezdett a flottagyalogsági díszszemle fegyverfogásaiba. A forgó-pörgő fegyver hangosan suhogott a levegőben, a fegyverre mért csapkodások pedig akkorákat szóltak, mintha pisztolyt sütöttek volna el az irodában. Aztán befejezte a bemutatót.

– Jézus Krisztus! – szólt Bang-Bang. – Soha életemben nem láttam még ehhez foghatót senkitől, nemhogy egy ilyen gyönyörű nőtől!

– Egy Snelz nevű százados tanította neki – mondta Heller. – Arra is megtanította, hogy hogyan kell beszökni egy hajóra és kiszökni onnan.

– Snelz? – kérdezte Bang-Bang.

– Igen – felelte Heller. – Flottagyalogos volt valamikor.

– Ó, akkor már értem – mondta Bang-Bang. – Miss. Joy, megmutatná nekem, hogy csinálta ezt az utolsó gyakorlatot?

Ez az egész dolog nagyon elkedvetlenített engem. Már elfelejtettem, hogy Krakot korábban kiképezték fegyverhasználatra. Én sem tudnám túlszárnyalni Snelz századost lőkiképzésben. Istenek, csak nem azt vette a fejébe, hogy vadászni fog rám? Fegyver nélkül is éppen elég veszedelmes ellenfél.

Cseppet sem tetszett a dolgok alakulása. Miss. Simmons kiesett a képből. A spóraprojekt befejeződött. Heller le fogja tenni a vizsgáit és megkapja a diplomáját. Krak grófnő mikrohullám-mérnököket tanított valamire, de fogalmam sem volt róla, hogy mire.

Ha nem vagyok ott a pályán, hogy elgáncsoljam őket, még a végén befutnak a célba!

Szinte éreztem, ahogy a bérgyilkos pengéje belemélyed a hátamba. Ez lesz a jutalmam, ha sikerrel járnak.

A rádió adó-vevőt bámultam. Lázasan kívántam, bárcsak adhatnék valami utasítást Rahtnak. Semmi nem jutott az eszembe, pedig nagy szükségem lett volna rá.

Nem volt más választásom, minthogy biztonságos távolságban maradok Törökországtól és az Egyesült Államoktól és reménykedem benne, hogy a kiképzésem és a zsenialitásom a felszínre hoz valamit, amivel megállíthatom ezt a pusztító erővel közelgő katasztrófát. Nem tétlenkedhetek sokáig. Összezúznak.

Nem is sejtettem, hogy ekkor már az a rosszindulatú földi isten, az a könyörtelen erő már rátette a lábát a nyakamra, készen arra, hogy teljes súlyával rátaposson!

5. fejezet

Teenie és Madison a rózsaszín esti derengésben értek vissza. Vacsora közbeni fecsegésükből kivettem, hogy jártak a Maison Bonaparte és a Musée Napoleonienben, valamint, hogy egy árva kukkot nem tudtak meg Napóleonról, kivéve, hogy a sziget a turizmusból él, viszont a szigetlakók nem szeretik a turistákat.

– Mit árulnak el egy törvényen kívüliről a gyerekkori ruhái? – kérdezte Madison. – Hanyatlásnak indultak a dolgok. A korzikai egykoron a bandita szinonimája volt, de ezek a banditák ma már éttermekkel és hotelekkel foglalkoznak. A betyárbecsület azonban ma is nagyon szoros közöttük.

– Te is azt gondoltad volna, hogy rendőrök vagyunk – szólt Teenie, maga elé húzva a második adag fácánt. – Minden egyes alkalommal, mikor Maddie megkérte a tolmácsot hogy kérdezze meg „hol volt a fő búvóhelye ennek a nagyszerű törvényen kívülinek, Napóleonnak?” ezek megkukultak és csak bámultak. Ahogy végzek a két-három adag fagylalttal, beülök a könyvtárba.

Elképedtem. Teenie könyvtárban? Alig tud olvasni. De tényleg felkapta a rádióját, teljes hangerőre állította a Rádió Luxemburg popzenéjét, berontott a könyvtárba és befúrta magát a könyvek közé. Megbámultam ezt az ijesztően újszerű látványt, hogy Teenie olvasni próbált. A lába ütemesen mozgott a popzene ritmusára, ajkát pedig fájdalmasan mozgatta, ahogy az ujját lassan húzta a sorok mentén. Rájött, hogy A Hajótest javítása című könyvet olvassa.

Hamarosan a hajópincér után kiáltott, aki, miután látta, hogy melyik könyvet nézte ki magának Teenie, lesajnáló mosollyal kinyitotta az üvegesszekrényt, amit talán akkor nyitottak ki először a hajó vízre bocsátása óta. Teenie a Encyclopaeida Britannica köteteire bámult, majd elcsüggedve a kötetek méretétől, meghátrált. Aztán bátorságot gyűjtve mégis a könyvek elé lépett. – Melyik betű van az N előtt és az után, Inky?

Készségesen kikerestem neki a „Napóleon” címszót. Teenie beleizzadt az olvasásba. Kemény munka volt a számára. Kétszer kellett szünetet tartania, mikor is fagylalttal és epres rágógumival szerzett erőt a további olvasáshoz. Izzadságcseppek jelentek meg összeráncolt homlokán.

Végül rám nézett. – Mit jelent az hogy „számkivetett”, Inky?

– Száműzött – feleltem.

– Száműzött? – kérdezte. – Aha! Megtaláltam a rejtekhelyet! Hol van Bitts kapitány? – A hajópincér felemelte a telefonkagylót.

Az ősz hajú tengerész hamarosan megjelent. – Ismét elvesztél a ködben, Teenie? – kérdezte nevetve.

– Bittie – mondta a lány – nekem nincs ködkürtöm, és a térképen sem tudok eligazodni.

A kapitány leült a lánnyal szemben az egyik szék karfájára. – Nem értem hogy ez hogy lehetséges, Teenie kisasszony. Abból ahogy leszidtad nekem a térképrajzolókat, még mielőtt elindultunk Bermudáról, arra következtettem, hogy fejből ismered a világ minden kikötőjét.

Ez újdonság volt a számomra. Feltételeztem, hogy Teenie zaklatja a kapitányt a hálószobájában, de nem gondoltam, hogy a térképszobában is. Mióta érdeklődik Teenie a földrajz után?

– Így is van – mondta. – Ezek a (bíííp) nem említenek meg egy kikötőt. Itt az áll, hogy ezt a Napóleon nevű törvényen kívülit… – Belenézett a kötetbe. – „Isola d’ Elba”-ra száműzték.

– Isola olaszul azt jelenti, sziget – mondta Bitts.

– Ó – szólt Teenie.

Bitts most egy jókora földgömbre mutatott, mely a könyvtár mennyezetéről lógott alá. – Ott van – mondta.

– Az meg micsoda? – kérdezte Teenie.

– Földgömb – felelte Bitts.

– Na ne (bíííp) velem – mondta Teenie. – Nem akarsz átverni ugye? Az összes térkép, amit mutattál nekem, lapos.

– A Föld gömbölyű, Teenie – mondta Bitts. Ezt már Kolumbusz is bebizonyította.

– Most ne beszélj másról – szólt Teenie és figyelmeztetőleg megrázta az ujját a kapitány felé. – (Bíííp) jól tudom, hogy hol van az ohioi Columbus. Hétéves koromban egyszer letartóztattak ott.

Bitts jelzett a hajópincérnek, mire az a pocakos derék ember megnyomott egy gombot. Lámpa gyulladt a hatalmas földgömbben. Bitts megfogta a lány kinyújtott ujját és a színes földgömbfelszínhez húzta. – Ez itt a Földközi-tenger. Most itt vagyunk. Ez itt Korzika és itt van Ajaccio, ahol most horgonyzunk. Namost – és tolni kezdte Teenie ujját a földgömbön – ha végigmegyünk a Bonifacio-szoroson, Korzika keleti partja mentén, északi irányba, akkor megérkezünk…

– Isola d’ Elbához – mondta Teenie diadalittasan. – Ez pont Korzika túloldalán van. Nem hiszem el! Hé, Bittie, miért nem mondtad nekem, hogy ez az egész rajta van ezen a nagy labdán. Ide nézz. Bermuda. Marokkó. Olaszország. Róma. Szicília. Görögország. Törökország. Az isten szerelmére Bittie. Miért hagytad hogy fárasszam a szememet azokkal a lapos térképekkel, mikor itt van ez az izé, ami sokkal érthetőbb. Mintha rágógumiból fújták volna!

– Nem vagyok a legjobb formámban hajnali négykor – nevetett Bitts kapitány.

Megdöbbentem. Azután, amit velem művelt a Bermudáról való indulás éjszakáján, még Bitts kapitányra is rászállt! Előttem pedig azzal a fekete képű kéjenccel hetyegett! Egyszerűen nem csillapodik az étvágya! Elképesztő!

– Hagyd égve a labdát – mondta Teenie a hajópincérnek. – És ezeket a szekrényeket se zárd be. Összezavartatok a lapos térképeitekkel és útikönyveitekkel. Kit érdekel, hogy Antone éttermében könnyen ételmérgezést kaphat az ember. Én nem ilyen fajta tudásra vágyom. – Egészen közel hajolt a hatalmas földgömbhöz. Aztán felkapta az enciklopédiát és kiáltozva lapozni kezdte. – Hé, Maddie! Megtaláltam azt a (bíííp) rejtekhelyet!

– Édes egy gyerek – mondta Bitts kapitány kedvesen.

– Hát igen, Mr. Bej – szólt a hajópincér. – Igazán szerencsés ember, hogy ilyen kedves és elbűvölő unokahúga van. Imádom a kislányos lelkesedését. Olyan frissítő.

Azt gondoltam, biztosan egy másik Teenieről beszél és nem arról, akit én ismerek. Énnek a Teenienek a lelkesedése túl sok bárki halandó számára.

Visszagondolva a történtekre, felfoghatatlannak tartom, hogy minden képességem és tapasztalatom ellenére még csak nem is kapizsgáltam, hogy mire is irányul valójában a lány lelkesedése. Ha megsejtettem volna, talán megmenekülök. Ehelyett, mikor a lány visszajött, engedelmesen beleegyeztem, hogy elhajózzunk Elbára.

– Egyébként azok nem franciák – mondta Bitts kapitány. – Az egy olasz sziget. Civilizáltak, így aztán nekem és a legénységnek is lehetősége lesz partra szállni. A többi európai nép azt mondogatta egykoron, hogy „Halál a franciákra”. Most a franciák mondják azt, hogy „Halál mindenkire”. Ha nem bánják, most azonnal elindulunk és elhúzunk ebből a békanyálas vízből.

6. fejezet

Csodálatosan nyugodt tenger fogadott minket, ahogy áthajóztunk Korzika és Szardínia között a Bonifacio-szoroson.

Bitts, még mielőtt átértünk volna a szoroson, a következőket mondta. – Észre fogják venni, hogy mennyire megváltozik a tenger, mikor bekerülünk Korzika takarásába és nem érnek el minket az uralkodó nyugati szelek. – Tényleg így történt. Olasz vizeken hajóztunk, és ez volt az első alkalom, hogy nyugodtságot tapasztaltam olyasvalamivel kapcsolatban, ami olasz.

A legnagyobb város, Portoferraio, gyönyörű hely. Piros tetejű fehér házak emelkednek a kék vizű kikötő fölé. Teenie és Madison elrohantak, én pedig boldogan sétáltam a szárazföldön, és gyakoroltam az olasz tudásomat.

Az ősi etruszkok vasércet bányásztak ezen a helyen, így a település neve is valószínűleg innen származik. Azt hiszem az az angol fickó, aki ide száműzte Napóleont, azért választotta ezt a helyet, mert azt gondolta, hogy így tudja a lehető legközelebb küldeni a pokolhoz. Ez az előítélet mára már a múlté, mivel a sziget kellemes nyaralóhellyé változott: a turizmus és Napóleon biztosítja a jövedelmet a szigetlakók számára.

Európa száműzött rémének rezidenciája a város tengerparti részén áll: a Palazzina di Mulinin. Körülnéztem odabent: szép hely, egy cseppet sem olyan mint egy börtön. A börtönről alkotott elképzeléseim közelebb állnak a Spietoshoz, mint ehhez a palotához. Nem csoda, hogy Napóleon megszökött innen! Nem használtak elektromos ketreceket.

Teenie és Madison már jártak a palotában. Mikor felőlük kérdezősködtem, az egyik őr így szólt, – Ah, la bellina fanciulletta Americana! L’innocente. – Azt gondoltam, hogy a fickónak elment az esze. „Szép kis amerikai lány”-nak, valamint ártatlannak nevezte Teeniet. Két füves cigarettát tartott a kezében, amit minden bizonnyal borravaló gyanánt kapott Teenie-től. Nem győztem ámuldozni azon, hogy az emberek mennyire nem látnak keresztül ennek a kis (bíííp) a szitáján.

Teenie és Madison elmentek Napóleon nyári rezidenciájához, a Villa San Martinoba, a várostól négy mérföldnyire délnyugatra, ahol Napóleonnal kapcsolatos műalkotásokból és festményekből rendeztek kiállítást. Micsoda egy száműzött! Palota meg nyári rezidencia! A fickó minden bizonnyal komplett elmebeteg lehetett, hogy meg akart szökni innen. A Spietost kellett volna kipróbálnia!

A nyári rezidencia túl messze volt ahhoz, hogy elgyalogoljak odáig, és nem szerettem volna egy vagyont költeni taxira, így aztán a városban sétálgattam és eszpresszókávét iszogattam. Milyen megnyugtató volt ott ülni a járdára kitett asztalka mellett, a kora májusi napsütésben, messze a Hellerek, Krakok, Hisstek és Buryk világától.

– Hello, Inkswitch.

Tudtam, hogy nem kellett volna hasist szívnom előző éjszaka. Nyilván visszatért a szer hallucinogén hatása, gondoltam. Megesküdtem volna, hogy Bury hangját hallottam.

– Nem bánja ha leülök ide maga mellé?

Bury hangja VOLT az.

Megkockáztattam hogy felnézzek, hogy lássam, társul-e látvány a hallucinációhoz. Ott volt mellényben, öltönyben, csapott karimájú kalapban, és épp’ egy széket húzott maga alá.

Rám nézett. – Hogy mennek a dolgok? – kérdezte.

– Maga meg mit keres itt? – kérdeztem. Gondoltam talán megszűnik a hallucináció.

– Ó, én csak rejtekhelyet keresek Hatchetheimer fegyverei számára. Azt forgatja a fejében, hogy felrobbantja a Vatikánt, ahhoz viszont utánpótlásra lesz szüksége. Szárnyas hajóval jöttem. – A kikötő felé intett.

Próbára tettem magam. Könnyen hallucinálhatom Buryt, de olyan járművet nem tudok hallucinálni, amilyet még sosem láttam. A nyakamat nyújtogattam. Igen, ott imbolygott egy furcsa alakú hajó a kikötőben: úgy nézett ki, mint egy repülőgéptörzs szárnyak nélkül. Octopus Olaj felirat virított az oldalán.

– Szóval hogy van mindig? – kérdezte Bury.

– Ó, nagyszerűen, nagyszerűen – feleltem megpróbálva kivergődni a hallucinációból.

– A fickót, aki azzal az üzemanyag-dologgal fenyeget, elintézte? – kérdezte Bury.

– Ó, igen! – feleltem. – Teljesen.

– Nagyon szép a jachtja – mondta Bury a lehorgonyzott, arannyal díszített fehér hajó felé pislogva. Egy konferencia alkalmával láttam utoljára a Golden Sunsetet. A Morganek vendégeként jártam a hajó fedélzetén. Hogy van Madison?

– Ó, jól van, nagyon jól – feleltem. – Soha nem volt jobban. Amerre csak járunk, rontja az emberek jó hírét. Kellemes ember.

– És maga elintézte az üzemanyagos fickót? – kérdezte Bury. Alighanem belém akart kötni.

– Teljesen – feleltem. – Összeroppantottam, széttéptem és feldaraboltam. Arra is képtelen hogy a kisujját megmozdítsa.

– Értem – mondta Bury. Felállt. – Nos, szólít a kötelesség. Az idő, a dagály és a bírósági napirend senkit nem vár meg.

Megbökte csapott karimájú kalapja szélét, rám nézett, majd elindult a szárnyas hajó irányába. A hajó motorjai pillanatok alatt működésbe léptek. A hajó elaraszolt a kikötő mellett, majd fehér vízpermetbe burkolózva hirtelen nekilódult. A siklótalpai kiemelték a vízből, majd száz mérföld per órás sebességgel kisiklott az öbölből.

A hajó motorjainak dübörgése lassan elhalt, a város pedig visszazuhant az álmos hétköznapba.

Ott ültem kavargó aggyal, s a rég kihűlt eszpresszókávéval. Képtelen voltam rájönni. Bury vajon tudta hogy itt vagyok, vagy véletlenül futottunk össze? Lehet, hogy a kikötő-parancsnokságon igazították útba – az olaszok túl sokat beszélnek. Nem volt túl sok külföldi a városban, a nyaralószezon még nagyon az elején járt.

Marseilles! Úgy mutatkoztam be az ottani kikötőparancsnoknak, mint Rockecenter Családi Kém. Elfecseghette, hogy ott jártam a Golden Sunsettel!

A forró napsütés jeges szellővé változott. Csak ekkor döbbentem rá, hogy szörnyű dolgot hazudtam Burynek. Szó sem volt arról, hogy megszabadultunk volna az új üzemanyag-jelentette fenyegetéstől, sőt Heller nagyobb veszedelmet jelentett, mint addig bármikor!

(Bíííp) meg ez a Heller! Állandóan bajba sodor. Szándékosan és előre megfontolt módon!

Többé már nemcsak a kötelességtudat diktálta a számomra hogy meg kell szabadulnom Hellertől. Az univerzum túl szűknek bizonyult kettőnk számára.

Azzal nyugtattam magam, hogy Bury nem fogja megtudni, hogy Heller szabad mint a madár, és készen áll arra, hogy gonosz tervével tönkretegye a bolygót. Bury valószínűleg azt gondolja, hogy Madison és én csak a jól megérdemelt pihenésünket…

Aztán rájöttem. Ha kérdőre vonnak minket, majd azt mondjuk, hogy éppen új megoldásokat keresünk arra, hogy megállítsuk Hellert, ha esetleg újból felütné azt a randa fejét.

Igen, ez jó lesz. Majd azt mondjuk, hogy miközben elkönyveltük magunkban, hogy a legjobb tudomásunk szerint kicsináltuk a fickót, rá kellett döbbennünk, hogy képes lábra állni és ha ez így van, biztosan van még fegyver a tarsolyában.

Azt kívántam, bárcsak eszembe jutott volna ez, miközben egy asztalnál ültem Buryvel. Csakhogy akkor túlságosan zavart voltam. Senki nem képes józanul gondolkodni, miközben a szíve öt lábnyira a feje fölött kalapál.

Esetleg küldhetnék Burynek egy rádióüzenetet, és abban azt mondhatnám, hogy, „Hitünk és legjobb tudomásunk szerint az üzemanyagos fickó kikerült a képből, de oly’ erős a kötelességtudatunk, hogy szorgalmasan kutatjuk a további lehetőségét, hogy hogyan feketíthetjük be még jobban a nevét és hogyan akadályozhatjuk még inkább a haladását…”

Nem, ezt Bury félreértené. Ebben a helyzetben a következőket kell tenni: (a) adatokat találni, melyek segítenek abban, hogy bűnözőnek állítsuk be Hellert és (b) kitalálni, kitalálni, kitalálni, hogy hogyan dobhatnánk egy időzített bombát Heller ügyködéseinek középpontjába. Aztán ha egy Buryvel kapcsolatos beszélgetés során szóba kerül az ügy, képesnek kell lenni nyájasan ezt mondani, „Ó, nincs oka aggodalomra: az ügy a kezünkben van.” Igen, ez a legjobb terv.

Már sokkal jobban éreztem magam. Néhány nyugtalanító kétséget a tudatom legmélyére száműztem és visszatértem a hajóra.

Még jobban megkönnyebbültem, mikor, egy pillantást vetve a képernyőre, láttam hogy Heller a vizsgákra való felkészülésével bajlódik: a hadsereg G-2-es tankönyvét, „A hírszerző tiszt pszichológiai hadviselése” címűt forgatta. Krak grófnő éppen vásárolni volt – Balmor a komornyik társaságában. Minden bizonnyal diplomaajándékot keresett Hellernek. Kevés sikerrel válogatott a felkínált holmik között, melyeket „primitív műtárgyak”-nak tartott. A vásárlókörút nem jelentett számomra fenyegetést.

Teenie és Madison vacsoraidőben értek vissza a fedélzetre. A sétától alaposan megéheztek, megdöbbentő tempóban pusztították a philadelphiai módra elkészített sült pulykát, de ez nem gátolta meg őket abban, hogy megosszák velem az élményeiket.

– Végül is – mondta Madison – Napóleon nem jutott túl messzire. Elbáról, ahova száműzték, át lehet látni Korzikára, ahol született. Jó pár millió embert meggyilkolt és csak ilyen kis távolságra jutott.

– Nem is volt igazi törvényen kívüli – mondta Teenie tudálékosan, pulykahússal teli szájjal. – Nem is akasztották fel.

– Igazán nem értem, hogy mitől lett ő francia nemzeti hős – mondta Madison. – Nem is volt francia. Toszkán volt, Itáliai. De van valami, amit mindenképpen a javára kell írni. Az biztos, hogy nagyon értett a PR-hez. Francia tábornoki egyenruhát viselt, de tulajdonképpen idegenként, belülről támadta Franciaországot, több millió franciát legyilkolt, majd a császárukká tették. Ez az akció elég magasra emeli Napóleont a PR-ranglistán. Micsoda egy zseni, aki ilyesmire képes. Tényleg örülök, hogy eljöttünk ide. Rengeteg apróságot tudtam meg arról, hogy mire buknak az emberek.

Teenie megkapta a banánturmixát, és nekiesett. – Szóval úgy gondolod, Maddie, hogy sikeres volt ez a kirándulás? Rendben. Akkor add ide a listádat a törvényen kívüliekről és azonnal munkához látok a kutatócsoportommal.

Azt gondoltam, jobban teszem, ha én magam veszem kézbe a dolgot. Ez jól fog jönni, ha legközelebb találkozom Buryvel. – Segítek – mondtam.

– Persze hogy segítesz – mondta Teenie. – Tulajdonképpen te vagy a kutatócsoport. Ki az ördög ismer rajtad kívül olyan szavakat, mint „számkiűzetett”?

7. fejezet

A következő személy, akit Teenie kiválasztott, Spartacus volt. A római gladiátor rabszolgafelkelés vezetőjeként vált ismertté és csak egy hajszálon múlott, hogy a lázadás nem roppantotta össze az egész birodalmat. Teenie úgy ítélte meg, hogy nincsen elegendő információ Spartacusról az enciklopédiában így el kellene mennünk Rómába. A felkelés leverése után állítólag hatezer életben maradt rabszolgát feszítettek keresztre, végig az Appius út mentén.

Teenie hívatta a kapitányt. – Bittie – mondta – mit szólnál, ha végighajóznánk az Appius út mentén, hogy meg tudjuk nézni a keresztre feszített rabszolgákat.

Bitts kapitány elmosolyodott. – Az Appius út egy szekérút volt. Ha Rómába szeretne menni, akkor a város kikötőjében, Civittavecchiában kell kikötnünk, ami itt van a part mentén. Róma nincs annyira közel a kikötőhöz, de van villamosjárat, meg ilyesmi.

– Nem adja meg Spartacus címét – mondta Teenie. – De talán ez a fickó, Crassus, aki legyőzte őt, még itt van a környéken. Van Rómában adatnyilvántartó, ahol…

– Teenie – mondtam – itt az áll, hogy Spartacus időszámításunk előtt 71-ben meghalt. Vagyis kétezer évvel ezelőtt. Még annál is régebben. Azonkívül Crassust is csak egyszer említik. Teenie, ez ókori történelem.

– Ó, hogy (bíííp) meg – mondta Teenie. – Ahogy összevissza költözgetnek az emberek, hát isten bizony senkit nem lehet megtalálni. Egyszer kerestem az egyik nénikémet Chicagóban. (Bíííp) meg, ha nem költözött el legalább ötször, akkor egyszer sem. Egyáltalán nem tudtam volna lelájmolni, ha nem olvasom véletlenül az újságban, hogy börtönbe zárták.

Teenie a földgömbre nézett, végighúzta rajta az ujját, majd így szólt. – Rendben. Elmegyünk Civittavecchiába és onnan továbbmegyünk Rómába.

– Hajnalra ott leszünk – mondta Bitts. – Olaszország itt van az orrunk előtt, úgyhogy nem kell mást tennünk, mint felhúzni a horgonyt és odahajózni. Aludjanak jól, pihenjék ki magukat. Ha meglátják a római forgalmat, szükségük lesz a jó idegekre!

Hát én nem aludtam valami jól azon az éjszakán. Bárki azt gondolta volna, hogy az egész napos sétafikálás kifárasztotta volna Teeniet. De két hasiscukorka és néhány más dolog után ismét csak vihogtam és eszetlenkedtem, míg el nem múlt éjfél.

Mikor felébredtem, láttam, hogy Bitts kapitány, ígéretéhez híven már kikötötte a hajót Civittavecchia egyik dokkjában. Korán volt még. A hajópincér még lefekvés előtt kinyitotta a hálókabinom egyik kerek ablakát. A lárma ébresztett fel. Kinéztem. Kikötői forgatag tárult a szemem elé, hajódaruk és kémények erdeje, valamint egy gőzmozdony, amely nem messze állt meg a hajónktól, és épp akkor fütyült egy olyan éleset, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám. Az olaszok szorgalmas emberek, különösen akkor, ha a munkájuk zajjal jár.

Éppen vissza akartam húzni a fejemet az ablakból, mikor megakadt a szemem valami színesen. Teenie volt az bordó sportnadrágban és bikinifelsőben. Egy házaló árus útikönyveit nézegette. Teenie szemlátomást vitába keveredett az árussal, aki lottószelvényeket akart eladni neki.

Már tényleg be akartam húzódni az ablakból, mikor észrevettem egy árnyékban álló figurát Teenie mögött. Az árnyékfoltból kinyúlt egy kéz és megragadta a lány karját.

A fekete képű férfi!

Ő volt az, szokásos mellényes öltönyében!

A férfi a hajó felé pillantott, majd berántotta Teeniet a bódé mögötti félhomályba. Mintha vitatkoztak volna. A férfi egészen közel hajolt Teeniehez, az arcuk majdnem összeért és miközben beszélt, rosszallóan csóválta a fejét.

Aztán Teenie is mondott valamit.

A férfi Teeniere nézett. Aztán valami nagyon meglepő dolgot művelt! Letérdelt és mint aki könyörög, a feje fölé emelte a kezét.

Teenie tovább rázta a fejét. Aztán figyelmeztetőleg megrázta az ujját. A férfi csüggedten lehorgasztotta a fejét és a földet bámulta.

Teenie tovább beszélt. Aztán el akart menni.

A fekete pofájú férfi elkapta a lány csuklóját. Teenie megállt. Mondott valamit.

A férfi ismét lehorgasztotta a fejét, majd lassan bólintott.

Teenie visszasétált a hajóra. A fekete képű férfi felállt és a lány után bámult. Aztán leporolta a térdét.

Teenie odakiáltott valamit a kikötői őrnek, aki visszakiabált valamit a fedélzetre. Aztán megjelent az egyik tengerészünk és Teenie annak is odakiáltott valamit.

A lány megfordult és visszament a fekete képű férfihez, majd mindketten elhagyták a dokkot és eltűntek a szemem elől.

Reggelinél meglepődve találkoztam Madisonnal. Azt gondoltam, hogy már elindult Róma felé. Ezt mondtam is neki.

– Ó, Teenie már elment – mondta Madison. – Azt az üzenetet hagyta, hogy egy-két napig távol lesz. Egyébként sem hiszem hogy túl sok mindent talál Spartacusról Rómában. Innen délre Lucaniában győzték le, mikor megpróbált átkelni Szicíliába. Különben is össze kell gyűjtenem a Napóleonnal kapcsolatos jegyzeteimet. Micsoda férfi. Olyan alapos munkát végzett, hogy Franciaország azóta sem heverte ki. És csak egy külföldi kis tökmag volt. Micsoda PR-diadal!

Két napig nyomát sem láttuk Teenie-nek. Egy kisteherautóval tért vissza, tele csillogó-villogó utazóládákkal és csomagokkal. Ezüsttel kivert vadászöltözékben és tollas kalapban csattogott fel a hajófeljárón.

A fedélzeten álltam, így belém botlott. – Mit szólsz az ezüst csizmáimhoz? – kérdezte félrefordítva az egyik lábát, hogy jobban lássam a csizmát. – Hát nem a legőrületesebbek?

– Teenie, mi az ördög ez a rengeteg bőrönd és csomag?

– Ó, azok? – mondta lepillantva a csomagokra, melyeket a legénység épp akkor hordott fel a fedélzetre. – A legtöbbje üres. Nem volt semmim, amibe a holmimat rakhattam volna. Néhány azért tele van. Emiatt késtem egy kicsit: annak a (bíííp) modistének. egyetlen modellje sem volt az én méretemben, így ott kellett ácsorognom, amíg méregettek meg méregettek, aztán próbálgatták meg tűzögették. Minden szegést szélesre csinált, mondván, hogy még nőhetek. Lehet hogy tényleg növök még. Ember, milyen jó kaják vannak azokban a luxushotelekben! Azt gondoltam, hogy a digók állandóan csak spagettit zabálnak, de én egy szál spagettit sem láttam! A legjobb kaja, amit csak el tudsz képzelni. Nem késtem le a vacsoráról? Meghalok éhen! – Már rohant is. Aztán megtorpant. – Azok a fekete táskák a tieid. Neked sincsen semmilyen bőröndöd. – Ezzel elrohant.

Teenie fekete selyemruhában jelent meg a vacsoránál. A ruhakölteményt nyilvánvalóan Róma egyik legkiválóbb divatházában kreálták. A hatást némileg lerontotta a Teenie hajában virító hajgumi.

– Mi a helyzet Spartacusszal? – kérdezte Madison.

– Kivel? Ja igen Spartacus – mondta Teenie. – Úgy néz ki, el kell mennünk Nápolyba, hogy kiderítsük.

Így aztán szóltam a kapitánynak, hogy irány Nápoly, de Teenie-nek mintha máshol járt volna az esze. Egy teljesen átlátszó, tengerzöld hálóköntösben jelent meg a kabinomban, letett egy új lemezjátszót a szőnyeg közepére és leült elé.

– Ez a legklasszabb lemezjátszó, Inky. – Elemről működik. Függőlegesen, vagy akár fejjel lefelé is lejátssza a lemezt egy lézersugárral. Itt aztán nem tud kicsúszni a tű a barázdából. És most már nem fogom megkarcolni a lemezeimet lejátszás közben.

Teenie elhelyezte a két levehető hangszórót. – Van egy-két új lemezem is. Mindjárt meghallod!

Teljes hangerőre állította a lemezjátszót. A dobok pufogtak. A gitárok jajveszékeltek. A basszus dummogott. Egy tenorhang és egy kórus énekelt:

 

Becserkészlek, letámadlak

elharapom a tarkódat.

A karmaim közt találod majd magad!

Nézd meg ezeket a karmokat, karmokat, karmokat!

Je, je a csapda készen áll

dugd csak bele a lábad, lábad, lábad

Dugd csak bele a nyakad, nyakad, nyakad!

Dugd csak bele, dugd csak bele

a meztelen nyakad, nyakad, nyakad!

Bújjál bele egészen! Egészen! Egészen!

Elfoglak kapni, fel foglak falni!

Becserkészlek, megtámadlak

Tééééééged!

VIGYÁZZ!

 

A nóta utolsó soraitól majdnem kiugrottam a bőrömből.

– Hát nem dögös? – kérdezte Teenie álmodozó tekintettel.

– Szörnyű – feleltem. – Még csak nem is rímel.

– De hát az érzelmek – mondta Teenie. – Egyszerűen imádom az érzelmes dalokat. Itt van egy pipa, neked tömtem. Szippants egyet.

Szippantottam.

A következő pillanatban a szoba élénk rózsaszínű örvénnyé változott. Tetőtől-talpig végigbizsergett a testem, de még összegyűjtöttem maradék józanságomat, hogy megkérdezzem. – Mi van a pipában?

– Hasisolaj – felelte Teenie. – Totális repülés. A legjobb cucc Rómában. Ötven (bíííp) dolcsit kérnek grammjáért. Vettem egy egész üveggel!

A tengerzöld hálóköntös a padlóra hullott. Annyi eszem még volt, hogy tudjam, mi fog történni. De csak vihogni tudtam.

És ami a legrettenetesebb, a zene kezdett tetszeni, különösen, mikor azt üvöltötték, hogy „VIGYÁZZ!”

Ó, istenek, bárcsak vigyáztam volna!

8. fejezet

Nápolyban, ahol ismét belecsöppentünk a hajódaruk erdejébe, valamint a daruk alatt vadállatokként rohangáló vontatók és mozdonyok forgatagába, nyomát sem találtuk Spartacusnak. Teenie azonban nyomára akadt egy Garibaldi nevű illetőnek, aki rengeteget küzdött azért, hogy Olaszország lerázza magáról a hosszú ideig tartó osztrák befolyást, és aki aztán golyót kapott a fáradozásaiért. Így aztán ellátogattunk oda, ahol ez a Garibaldi egyszer partra szállt – Palermóba, Szicíliába.

Ha az ember partra száll Palermóban, akkor olyan szigetre jut, amely tele van banditákkal és bűnözőkkel, akikkel még az olasz kormány sem tud megbirkózni. Szicília a maffia bölcsője. Madison, Teenie és jómagam egy bérelt autóval bejártuk ezt a meglehetősen nagy szigetet. E terméketlen és barátságtalan vidék láttán bárki megértheti, hogy miért terem ez a sziget ennyi bérgyilkost. Azt mondják, hogy kalózok népesítették be a szigetet és ez egyáltalán nem meglepő. Még a sziget keleti végébe is ellátogattunk, ahol az Etna tűzhányó füstölög az ég felé. A név maga azt jelenti „égek”. A vulkánkitörések és a kioltott életek alapján azt gondolom, a helyiek találó nevet adtak a hegynek.

A gondolattól, hogy a hegy lábánál fekvő városból, Cataniából huszonegy mérföldet autózunk felfelé a hegytetőre, igencsak elszédültem. Teenie-nek jó pár megjegyzést kellett tennie ahhoz, hogy „ne legyek ünneprontó” és én is velük tartsak.

Teenie odafent nagyon izgatottá vált. Az ég szikrázóan tiszta volt, Teenie pedig ott állt az élénk, kissé füstszagú szélben, ami a copfját cibálta, és Madison, valamint egy térkép segítségével északkelet felé megkereste az olasz szárazföldet, déli irányban meglátta Máltát, valamint délnyugat felé megtalálta azt a halvány derengést a látóhatáron, ami nem más volt mint Tunézia. Hiába kereste Korzikát a horizonton, nem találta. Kelet felé fordult és kimeresztette a szemét, hátha meglátja Görögországot. Aztán távcsövet formált a kezéből, a szeme elé emelte, és hunyorogva kutatott Törökország után. De persze hiába voltunk ezer láb magasan, ezek az országok a látóhatár alatt maradtak, mivel Görögország több mint háromszáz, Törökország pedig hatszáz mérföldre volt tőlünk.

– A (bíííp) nénikéjét – mondta Teenie. – Az öreg Bittie mégsem hazudott. A föld tényleg gömbölyű.

Egész úton, ahogy lefelé autóztunk a lávafolyamok, bükkfaerdők és szőlőlugasok mentén, vissza Cataniába, Teenie egyfolytában ezen álmélkodott. – Miért nem esünk le? – kérdezte. – Mi van ha megcsúszunk vagy valami? Hogyhogy nem ömlik ki a víz az óceánokból?

Madison néhány narancs segítségével, melyeket útközben szedtünk, megpróbálta elmagyarázni neki a gravitációt. Teenie a kezébe fogta a narancsokat. Még a sofőrt is megkérte, hogy álljon meg az autóval. De a narancsok nem vonzották egymást úgy, ahogy azt Madison állította. Teenie azt gondolta, hogy Madison hazudik.

Negyven mérföldet autóztunk vissza Palermóba, vacsoraidőben értünk vissza a fedélzetre, de ha bárki azt gondolná, hogy a kirándulás kimerítette Teeniet, az téved. Elmagyarázta nekem, hogy a hasisolaj mindenféle betegségre jó. Ennél többre nem emlékszem.

Másnap, reggeli közben, ahogy Teenie a térképet nézegette, szerencsétlen módon ráakadt egy tőlünk délre fekvő városra, Corleonéra. – Hé – mondta – nincs olyan hogy Corleone-banda?

Láthatóan összerezzentem.

Madison biztosította róla, hogy tényleg létezik egy Corleone-banda. Az ő kezükben vannak a szakszervezetek, a hajótársaságok, valamint minden amerikai kikötő, ők ellenőrzik a szerencsejátékokat és a prostitúciót. Ha ez mind nem az ő kezükben lenne, Faustino „a hurok” Narcotici, Capo di Tutti Capi boldog ember lenne. A Corleonék alaposan keresztbe tesznek a drogkereskedelemnek.

– Prostitúció? – kérdezte Teenie. – Nem tudtam, hogy létezik kurvaszakszervezet. Hé Inky, hogy illik ez bele a te fehér rabszolga-bizniszedbe?

– A Corleonékat – mondtam határozottan – nagyon messze kerüld el.

– Hé – mondta a lány – ez izgalmasan hangzik. Talán jobban tennénk, ha elhúznánk innen a csíkot, míg a fejünkön van a skalpunk. Hol a listád, Maddie? Fel kéne pörgetni egy kicsit a dolgokat.

Fogta a listát és azonnal bevonult vele a hajó könyvtárába. A sportfelelős nem hitt nekem, mikor azt mondtam, hogy előző éjszaka egyetlen szál füvet sem szívtam, és úgy megdolgoztatott, hogy az izmaim majd szétszakadtak.

Minden reggeli figyelmeztetés és sürgetés ellenére, miután kivánszorogtam a tornateremből, hogy megebédeljek, még mindig Palermóban voltunk, és nyomát sem láttuk Teenie-nek.

– Kilenc óra körül kiment a partra – mondta a hajópincér. – Feltett egy lencse nélküli csontkeretes szemüveget és azt mondta, hogy bemegy a palermói egyetemre. A vőlegénye is vele ment.

A délutánt semmittevéssel töltöttem. Még mindig a kikötőben álltunk. Nem volt kedvem kimenni a partra: a Corleonék emlegetése egy kissé idegessé tett.

A képernyőkre néztem. Heller szorgosan vizsgázott az Állami Egyetemen. Kajánul azt gondoltam, ha Teenie most ilyen hirtelen érdeklődni kezdett az egyetemek után, talán rá tudnám ugrasztani Hellerre. Vágyakozva piszkálgattam a rádió adó-vevőt. Képtelen voltam kitalálni, hogyan küldjem vissza Teenie-t New Yorkba úgy, hogy engem mégsem kapjanak el kiskorú megerőszakolása miatt.

Krak grófnő, akit Balmor és Bang-Bang is elkísért vásárolni, még mindig diplomaajándékot keresett. Krak bement egy üzletbe, a figyelmem pedig egy kissé alábbhagyott. Aztán hirtelen azon vettem észre magam, hogy egy marék, puskába való lövedéket bámulok!

– Igen, asszonyom – hallatszott az eladó hangja. Ezek Holland & Holland-féle 375-ös Magnum töltények.

– Ezek egy elefántot is leterítenek – mondta Bang-Bang. – Egy lövés, egy döglött elefánt.

– Én más prédára gondoltam – mondta Krak grófnő.

Mindaz a letargia, ami addig összegyűlt bennem, hirtelen félelemmé dermedt az ereimben.

Azok a csillogó rézhüvelyek halálos lövedékeikkel egyetlen üzenetet tartogattak a számomra.

BUMM! BUMM!

Majdnem felsikítottam. Aztán rájöttem, hogy kopogást hallottam az ajtó felől. Magamhoz tértem a rettenetből.

Túlságosan megkönnyebbült voltam ahhoz, hogy lehalkítsam a készülékeket és egy takarót dobjak rájuk.

– Teenie kisasszony visszajött – hallottam a hajópincér hangját. Azt hiszem szüksége lesz az ön segítségére.

Azonnal indultam. Örültem, hogy otthagyhatom azokat az átkozott képernyőket.

Teenie és Madison a könyvtárban voltak. Teenie félrecsúszott, lencse nélküli szemüvegben egy könyvoszlopra mutatott, melyet a teljesen kifulladt Madison cipelt utána.

– Azok a (bíííp) professzorok – mondta Teenie – teljesen el vannak ájulva maguktól, közben a nagy részük még angolul sem tud. Egy könyvesboltban kellett megvennünk ezeket a könyveket. Jó sok kép van bennük, de már félúton voltunk vissza a hajóra, mikor észrevettem, hogy az összes könyv olaszul van! Úgyhogy most te jössz, Inky. Te vagy itt az egyetlen, aki érti ezeket a spagettiket. Kezdj el fordítani. – Ezzel lerogyott egy székre és szürcsölni kezdte a fagylaltot, amit a hajópincér hozott neki. – Hú! – mondta. – Ez jól kimossa a katakombákat a torkomból.

– Útban az egyetem felé megálltunk a katakombáknál – mondta Madison. – Van ott egy néhai amerikai konzul, aki még ismerte Garibaldit.

– Hullák, hullák, hullák – mondta Teenie. – Jesszusom, kampók vannak a falon s arra vannak felakasztva a hullák! Hideg és hátborzongató. Hullák bámulnak az emberre mindenfelől azzal az élettelen tekintetükkel.

Megborzongtam.

– Na gyerünk azzal a fordítással, tudományos csapat – mondta Teenie. – Tekerd fel ezt a spagettit, aztán add elő úgy, mintha Brooklynban lennénk.

A legfelső kötet a Corleone család történetével foglalkozott! Félénken kinyitottam a könyvet és „Jámbor Joe” fényképével találtam magam szemben. Silva emléke! Igen, a kép alatt ott állt „Jámbor Joe” meggyilkolásának dátuma! Hoppá! Még Silváról is volt egy fénykép.

Gyorsan félretettem a könyvet. A kezembe vettem a következőt. Feltűnő borító, rajta egy sisakot viselő férfi mellszobra.

– Ez a könyv érdekel minket igazándiból – mondta Teenie. – Nagy Sándor.

– Igazi törvényen kívüli – mondta Madison. – Az anyja, Olympia, megmérgezte az apát, így aztán a fiú maga alá gyűrte az egész akkor ismert világot. Ez pszichoanalitikai probléma, de ennek ellenére minden idők egyik legnagyobb törvényen kívülije volt. Valójában egy macedón barbár, de mégis keresztül tudta vinni ezt az egészet.

– De hát ismered a történetet – mondtam.

– Nem, nem – felelte Teenie. – Még egyáltalán nem ástuk bele magunkat a magánéletébe. Elképzelésünk sincs róla hogyan tudott ilyen jó PR-munkát végezni, mikor valójában csak egy bunkó volt. És őrült. De azért jól csinálta. Meg kell tudnunk még néhány részletet, aztán akkor húzhatunk Macedóniába.

– Álljon meg a menet – mondtam. – Macedónia rettenetesen közel van Törökországhoz. Ha a törököknek sikerül nyakon csípniük engem, kebabot csinálnak belőlem.

– Ezért kell a végére járnunk a könyveknek – mondta Teenie. – Miután végzünk Nagy Sándorral, megnézzük „Kínai” Gordont.

– Kínában? – kérdeztem.

– Nem, nem, Inky. Jesszusom, milyen tájékozatlan vagy. „Kínai” Gordon kormányzó volt Egyiptomban. Láthatod ott a földgömbön, hogy Törökország érintése nélkül is át lehet menni Macedóniából Egyiptomba. Már előre örülök, hogy tevegelni fogok a piramisok körül. Úgyhogy rágd végig magad a Nagy Sándorról szóló könyvön, hogy indulhassunk végre. Egyébként is egy durva külsejű, maffiózó kinézetű alak érdeklődött utánad a kikötőben, mi pedig nem szeretnénk ha a katakombákban kötnél ki, ahol halott tekintetek bámulnának rád az idők végezetéig.

Ahogy megjött a révkalauz és a vontató, már indultunk is.

Azon az estén, ahogy a messinai szoros felé hajóztunk, amely elválasztja egymástól Szicíliát és Olaszországot, nem vártam meg, hogy meglássam az örvényeket, melyek majdnem elnyelték Odüsszeuszt. A hálókabinomba mentem, ahol a lemezjátszó már teljes hangerővel bömbölt.

Teenie megosztott velem egy jointot. Az egyik új lemezének lüktetésére imbolygott, közben pedig vihogott. Így szólt az egyszerű ritmusú dal:

 

Gyerünk haza!

Be az ágyba.

Gyerünk haza!

Be az ágyba.

Ne várjak hiába.

Gyerünk haza!

Be az ágyba.

Ne várjak hiába.

Ó, fiú!

Lépj a gázra!

Ne várjak hiába.

Ó, fiú!

Lépj a gázra.

 

Ostoba (bíííp) módjára azt gondoltam, hogy Teenie azért vihog, mert teleszívta magát fűvel!