Carleon,

570 nyara

– Apa, mit jelent az, hogy béke?

Bethod csodálkozva nézett le idősebbik fiára. Tizenegy éves volt, és nemigen látott békét az élete során. Talán csak pillanatokra. Fel-felvillant előtte a véres ködön át. Miközben a választ fontolgatta, Bethod rádöbbent, hogy voltaképpen maga sem igen emlékszik már rá, milyen is a béke.

Mióta élt félelemben?

Leguggolt Sömör elé, és az jutott eszébe, amikor a saját apja térdelt így le elé, amikor már elgyötörte a számtalan betegség, és sokkal idősebbnek látszott a valós koránál.

– Egyesek bármit elpusztítanának, egyes-egyedül azért, mert úgy érzik, megtehetik – suttogta. – De egy igazi vezető számára a háború csak végső megoldás lehet. Ha háborúznod kell, máris vesztettél.

Minden győzelem, minden leküzdött nehézség, minden sárba küldött ellenség, minden begyűjtött váltságdíj és elfoglalt terület ellenére Bethod évek óta csak veszített. Most már tisztán látta.

– Béke – mondta – akkor van, ha minden viszályt elrendeztek, mindenki megbosszulta, amit kellett, és elégedett a dolgok állásával.

Vagy legalábbis többé-kevésbé elégedett. Béke akkor van, amikor… amikor senki sem harcol.

Sömör összeráncolt homlokkal elgondolkodott. Bethod szerette a fiút, hát persze hogy szerette, de még neki is el kellett ismernie, hogy nem a leggyorsabb a felfogása.

– Akkor… ki győz?

– Mindenki – felelte Calder.

Bethod felhúzta a szemöldökét. Kisebbik fia legalább olyan éles eszű volt, amilyen tompa a bátyja.

– Így igaz. A béke ezt jelenti, hogy mindenki győzött.

– De Csörgőnyakú megesküdött, hogy soha nem lesz béke, amíg te életben vagy – mondta Sömör.

– Igaz. De Csörgőnyakú szeret meggondolatlanul esküdözni. Idővel talán meggondolja magát. Főleg, hogy a fiát odalent őrzöm láncra verve.

– Hogy te őrződ? – csattant fel Ursi a szoba sarkából. Még a fésülködést is abbahagyta, hogy hosszú haja takarásából fél szemmel a férfira pillanthasson. – Azt hittem, Kilencujjú foglya.

– Kilencujjú át fogja adni nekem – vetette oda Bethod könnyedén a feleségének, mintha az ilyesmit egyetlen csettintéssel el lehetett volna intézni, holott a valóságban egy párbaj kellett hozzá, amihez még össze kellett szednie a bátorságát. Miféle főnök az, aki fél szívességet kérni a saját bajnokától?

– Hát csak parancsold meg neki, hogy adja át! – A férfias szavak furcsán hangzottak Calder magas gyerekhangján. – Ne hagyj neki más lehetőséget!

– Erre nem adhatok neki parancsot. Csörgőnyakú fia Kilencujjú foglya. Csatában fogta el, és a Neves Emberek ragaszkodnak a szokásokhoz. – Arról nem is beszélve, hogy Bethodnak fogalma sem volt, engedelmeskedne-e neki Kilencujjú, vagy hogy mi legyen, ha esetleg nem. A gondolat, hogy tesz egy próbát, és ki tudja, mi sül ki belőle, rettegéssel töltötte el. – Vannak szabályok.

– A szabályok az alattvalóknak kellenek – jelentette ki Calder.

– Szabályok mindenkinek kellenek, leginkább pedig a vezetőknek. Szabályok nélkül mindenki magára marad, és csak arra számíthat, amit fél kézzel ki tud szakítani a világból, hogy aztán a másikkal megtartsa magának. Szabályok nélkül teljes lenne a káosz.

Calder bólintott.

– Értem.

És Bethod tudta, hogy valóban érti. A két fia ennél jobban nem is különbözhetett volna egymástól. Sömör zömök volt, szőke és bárgyú. Calder törékeny, sötét hajú és ravasz. Mindegyik éppen olyan, mint a maga anyja.

Bethod néha elgondolkodott rajta, vajon van-e egyáltalán bennük valami őbelőle is.

– És mit kezdünk a békével? – kíváncsiskodott Sömör.

– Építkezünk. – Bethod mosolyogva gondolt a terveire. Olyan sokat töprengett rajtuk, hogy néha úgy érezte, már meg is valósította őket. – Visszaküldjük az embereket a földjükre, vissza a tanult szakmájukhoz, vissza a családjukhoz még az aratás előtt. Aztán adót fizettetünk velük.

– Adót?

– Az egy déli dolog – felelte Calder. – Pénz.

– Mindenki ad valamennyit a főnökének a sajátjából – magyarázta Bethod. – Aztán ebből a pénzből megtisztítjuk az erdőket, bányákat ásunk, falat emelünk a városaink köré. Utána építünk egy nagy utat Carleonból Uffirthba.

– Utat? – csodálkozott Sömör, aki nem látta, mi lehet olyan nagyszerű a döngölt földben.

– Az emberek kétszer olyan gyorsan utazhatnak rajta – mordult rá Calder, aki kezdte elveszíteni a türelmét.

– A harcosok? – kérdezte reménykedve Sömör.

– Ha szükséges – bólintott Bethod. – De a szekerek, az áruk, a jószágok és az üzenetek is előbb célba érnek. – Úgy mutatott az ablak sötétben kirajzolódó világos négyszöge felé, mintha egy szebb jövőt pillanthatnának meg rajta keresztül. – Az az út lesz az általunk épített nemzet gerince. Az az út fogja egyesíteni Északföldet. Mindegy, hány csatát nyertem, az út miatt fognak rám emlékezni. Az az út megváltoztatja a világot.

– Hogyan lehet megváltoztatni a világot egy úttal? – kérdezte Sömör.

– Hülye vagy – közölte vele Calder.

Sömör erre úgy szájon vágta az öccsét, hogy az felbukott, így érzékeltetvén vele az okosság határait. Bethod hallotta, ahogy Ursi felszisszen, mire nagyjából ugyanúgy vágta szájon Sömört, hogy az is felbukott, így érzékeltetvén vele a közönséges brutalitás korlátait. Csúf egy eseménysor volt, de újra meg újra végigmentek rajta így négyen egymás között.

– Na, pattanjatok fel! – mordult rá a gyerekekre Bethod.

Calder mogorván feltápászkodott, véres száját tapogatva meredt a bátyjára, Sömör pedig mogorván, a maga véres száját vizsgálgatva nézett vissza rá. Bethod ellentmondást nem tűrően kapta el mind-kettejük karját.

– Egy család vagyunk! – jelentette ki. – Ha nem támogatjuk egymást, akkor mégis, kire számíthatunk? Sömör, egy napon te leszel a főnök. Meg kell tanulnod uralkodni magadon. Calder, te egy napon a bátyád jobbkeze leszel, az első számú, legbizalmasabb tanácsadója. Meg kell tanulnod uralkodni a szádon. Ti ketten együtt bírjátok a legjobb tulajdonságaimat, és még annál is sokkal többet. Együttes erővel elérhetitek, hogy a miénk legyen Északföld legnagyszerűbb klánja. Külön-külön semmik vagytok. Ezt el ne felejtsétek!

– Igen, apám – dörmögte Calder.

– Igen, apám – mordult Sömör.

– Most menjetek, és ha megint azt hallom, hogy verekedtetek, akkor remélem, azért lesz, mert ketten együtt gyepáltatok el valakit.

Bethod csípőre tett kézzel nézte végig, ahogy a két fia összeütközik a küszöbön, aztán együtt bukdácsol ki a folyosóra. Végül becsapódott mögöttük az ajtó.

– A két gyerekem között is alig tudok békét tartani – mormogta a fejét csóválva. – Akkor hogyan sikerülhetne Északföld hadurai között?

– Azért abban reménykedhetünk, hogy Északföld hadurai inkább viselkednek majd felnőtt férfi módjára – jegyezte meg Ursi.

Ruhája suhogva simogatta a padló deszkáit, ahogy a férje mögé lépett, és hátulról gyengéden átkarolta. Bethod felmordult, és a szívéhez szorította a nő kezét.

– Attól tartok, ez csak hiú vágy. Ők Északföld nagy harcosaiként kezdték, és a nagy harcosokból ritkán lesznek nagy vezetők. Aki nem fél semmitől, az híján van a képzelőerőnek. Az inkább arra használja a fejét, hogy falat törjön vele, nem gondolkodásra. Errefelé a gyűlölettel teli, büszke, dühös embereket ünnepük, és közülük is a leggyerekesebbet választják vezetőnek.

– Benned másféle vezért találtak.

– Mert elértem, hogy meghallgassanak. El fogom érni, hogy Csörgőnyakú is meghallgasson. Sőt mi több, el fogom érni, hogy Kilencujjú is meghallgasson. – Azért Bethod elgondolkodott rajta, hogy most a feleségét próbálja meggyőzni, vagy inkább saját magát? – Ő, ha akar, hallgat a józan észre.

– Talán régen így volt. – Ursi lélegzete Bethod nyakát csiklandozta, ahogy halkan a férje fülébe suttogott. – De Kilencujjú megrészegült a vértől. Büszke a gyilkolásra. Napról napra kevésbé a barátod, kevésbé bízhatsz benne. Már nem is annyira ember, mint inkább állat. Napról napra kevésbé Logen, és inkább Véres Kilences.

Bethod elhúzta a száját. Tudta, hogy a felesége igazat beszél.

– Néhanapján elég nyugodt tud lenni.

– És a többi napon? A múlt héten lemészárolt egy teli karámra való birkát. Tudtad?

Bethod fintora grimasszá torzult.

– Hallottam róla.

– Azt mondta, azért, mert idegesítette a bégetésük. Puszta kézzel egyenként ölte meg őket. Olyan nyugodtan, hogy a többi meg sem moccant.

– Hallottam.

– Aztán a terelőkutya megugatta, ő meg összeroppantotta a fejét. Amikor a végén megtalálták, a tetemek között horkolt. Ez az ember maga a halál, és halál jár a nyomában, ahol csak megfordul. Félek tőle.

Bethod megfordult a nő karjaiban, lenézett rá, aztán egyik kezével gyengéden megsimogatta az arcát.

– Sosem szabad félned. Neked aztán biztosan nem.

Bár a holtak a megmondhatói, ő maga is éppen eléggé félt. Mióta is élt már így?

Ursi megfogta a kezét.

– Nem tőle félek, hanem attól a rengeteg bajtól, amit a nyakadba zúdíthat. Amit egészen biztosan a nyakadba fog zúdítani. – Suttogva folytatta, közben a férfi szemébe nézett. – Tudod, hogy igazam van. Mi lesz, ha összetoldozod-foldozod azt a békét? Kilencujjú nem egy kard, amit a kandalló fölé akaszthatsz, hogy aztán vacsora után kedélyes történeteket mesélhess róla. Ő a Véres Kilences. Ha nem adsz neki több alkalmat a verekedésre, szerinted csak úgy leáll majd? Nem. Megtalálja a maga ürügyeit, és annak megy neki, akit először meglát. Ez ő. Előbb-utóbb arra is talál ürügyet, hogy veled megverekedjen.

– De az adósa vagyok – sóhajtott Bethod. – Nélküle soha…

– A Nagy Kiegyenlítő úgyis elrendez majd minden adósságot – vágott a szavába a felesége.

– Vannak szabályok.

De Bethod hangja már gyenge volt, és a férfi alig tudott Ursi sötét szemébe nézni.

– A gyerekeknek feltétlenül ezt kell mondanod, igen – suttogta a nő. – De mi tudjuk, hogy nem az igazság. Csak ítéletek vannak arról, hogy mi a jó, és mi a rossz.

– Beszélek vele – mondta megint Bethod, bár maga is érezte, mennyire bizonytalanul csengenek a szavai. Kibontakozott a felesége öleléséből, és az ablakhoz lépett. – Átadja Csörgőnyakú fiát. Belátja, hogy meg kell tennie. Muszáj belátnia. – Öklével a párkányra támaszkodott, és lehajtotta a fejét. – A holtakra, torkig vagyok már ezzel. Elegem van a vérontásból.

Ursi megint közelebb húzódott, férje vállát és nyakát kezdte masszírozni.

Bethod mélyen felsóhajtott a nő érintésére.

– Sosem kerested a vért – mondta Ursi.

A férfi ezen akaratlanul is felnevetett, bár nem sok vidámság volt benne.

– Dehogynem. Szomjaztam rá. Nem ennyi vérre, mert soha nem gondoltam volna, hogy létezik ennyi vér, de hát éppen ez a baj. A sebek nagyon könnyen megnyílnak, aztán túlságosan nehéz összezárni őket. Márpedig én nagyon lelkesen nyitogattam a sebeket. Szükségem volt egy emberre, aki harcol helyettem. Valakire, aki semmitől nem retten vissza. Szükségem volt egy szörnyetegre.

– És találtál is egyet.

– Nem – felelte alig hallhatóan Bethod, és lerázta magáról a nő kezét. – Teremtettem egyet.

Azoknak a kora nyári napoknak az egyike volt, amelyek – akár az okos tábornok – némi meleg napsütéssel előcsalogatják az embert a rejtekéből, hogy aztán hirtelen, rettenetes felhőszakadással támadjanak rá. A házak szalmaereszeiről csöpögött a legutóbbi zápor maradéka, az udvar sártengerré változott, amit itt-ott csillogó pocsolyák foltjai tarkítottak.

– Nem jó nap ez a támadásra – jegyezte meg Begy, aki fél kezét a kardja markolatgombján nyugtatva, éberen lépdelt Bethod nyomában. – Ellenben jó nap egy jó pozíció megtartására.

– Egy jó pozíció megtartására nem is léteznek rossz napok – közölte Bethod, ahogy átcuppogott az udvaron, hasztalan keresve biztos talajt a lábának.

– Azt hiszem, egy jó vezető elsősorban mindig arra ügyel, hogy megtartsa a pozícióit. Támadjanak csak a kevésbé körültekintőek.

– Ebben van igazság – bólintott Bethod. – Szerinted mennyire jók a pozícióink?

Begy megvakarta barna szakállát.

– Nem tudnám megmondani, főnök.

Bethod seregének negyede a kapuk előtt táborozott. Az emberek a sátraik körül ültek, főztek, ittak, a vart piszkálták a sebeiken, kockavetéssel döntöttek az előző napi csatában gyűjtött trófeák sorsa felől, vagy csak süttették magukat a napon. Amikor megpillantották a vezérüket, felkapták kopott fegyvereiket, horpadt pajzsukat kezdték ütögetni vele, és Bethod dicséretét harsogták.

– A főnök! A főnök!

– Bethod!

– Megint győztünk!

Bethod kíváncsi lett volna, meddig éljeneznének az emberek, ha tovább harcolnak, de a győzelmek kezdenek elmaradozni. Gyanította, hogy nem sokáig. A fejét rázva űzte el a gondolatot. A holtakra is, hát tényleg nem létezik olyan siker, amit ne látna bukásnak?

Logen sátra magányosan állt. Nehéz lett volna megállapítani, hogy ő akart elvonulni, vagy csak felverte a sátrát ott, ahol éppen kedve tartotta, aztán a többiek döntöttek úgy, hogy tisztes távolságot tartanak tőle. Mindenesetre így vagy úgy, de messze volt. Kívülről semmi sem utalt rá, hogy Északföld legrettegettebb embere húzta meg magát a sátorban. Közönséges nagy, formátlan, mocskos valami volt, a penészes vászon hangosan csapkodott a szélben.

A Kutyaember a kialudt tűznél ült a sátor bejáratánál, és tollakat kurtított új nyílvesszőkhöz. Éppen olyan hűségesen gubbasztott ott, mint egy kutya a gazdája ajtaja előtt. Bethod képes volt a szánalomra, akármit is rebesgettek róla az emberek, és most érzett is valami ilyesmit. Ő maga is éppen elég szorosan kötődött Kilencujjúhoz, de közel sem annyira, mint ez a szerencsétlen flótás.

– Hol van a többi söpredék? – kérdezte Bethod.

– Háromfás elvitte őket felderíteni – felelte a Kutyaember.

– Úgy érted, elvitte őket valahová, ahol nem kell szembenézni a szégyenükkel.

A Kutyaember felnézett egy pillanatra. Nyoma sem látszott rajta megilletődöttségnek.

– Talán, főnök. Mindannyiunknak akad szégyellnivalója.

– Itt várj! – szólt oda Bethod Begynek, mielőtt a sátor bejárata felé indult, bár valójában egyáltalán nem bánta volna, ha a másik férfi vele marad.

– Én most nem mennék be oda – jegyezte meg a Kutyaember, majd feltápászkodott a földről.

– Neked nem is kell – mordult rá Bethod, akinek nem állt szándékában meghátrálni, hogy aztán még egyszer össze kelljen szednie a bátorságát, mielőtt elcuppog idáig. Ő a főnök, és eszerint is fog cselekedni. Félrehajtotta a sátor bejáratát fedő vászondarabot, és beordított. – Kilencujjú!

Beletelt egy pillanatba, mire a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Ez az egyetlen pillanat elég volt hozzá, hogy az amúgy is áporodott levegőben mosdatlan testek szúrós szaga üsse meg az orrát. Mozgolódást, nyögéseket, összeütköző bőr csattogását hallotta.

Aztán már látta is Kilencujjút, aki pucéran térdelt egy kupac kopott régi szőrmén, a hátán duzzadtak az izmok, a fejét hátrafordította, és bosszúsan nézett a bejárat felé sziklányi válla fölött. Az arcán új seb csillogott feketén egy sor csálé öltés között. A szeme tágra nyílt, a fogai kivillantak, ahogy állatias vicsorra húzta a száját – Bethod már-már kezdte azt hinni, hogy rögtön nekiront, és kitöri a nyakát.

Aztán Logen friss sebbel ékes arcára kedélyes mosoly költözött.

– Hát vagy gyere be, főnök, vagy menj ki, de ne ácsingózz ott, mert huzatot kap a seggem!

Bethod csak most vette észre a Kilencujjú előtt négykézláb álló nőt, akinek zsíros haját és verejtékben úszó arca felét nyersen világította meg a napfény.

Bethod ezer különböző okot tudott volna felsorolni, amiért szívesen lelépne. Csakhogy Csörgőnyakú úton volt. Cselekednie kellett, méghozzá azonnal.

– Kifelé! – parancsolt rá a nőre.

Az ahelyett, hogy habozás nélkül engedelmeskedett volna, kicsavarodva pillantott hátra Kilencujjú véleményére várva.

A férfi vállat vont.

– Hallottad a főnököt.

Bethod hiába volt főnök Carleonban és Uffrithban is, hiába nyert vagy két tucat csatát, és hiába tartották számon a legnagyobb hadvezérként Fedetlenfő Skarling óta, ha egyszer Logen a rettenet aurájával vette körül magát az elmúlt pár évben. A halál aurájával. Valami ilyesmi sütött Szívtelen Shamáról is, de ez rosszabb volt, és ahányszor csak Kilencujjú megnyert egy párbajt vagy megölt valakit, csak még eggyel rosszabb lett.

Ameddig a keze elért, a Véres Kilences volt az úr.

A nő talpra kászálódott, és elsietett Bethod mellett. Menet közben markolta fel a ruháit, de azzal már nem vesztegette az időt, hogy fel is öltözzön. A holtak a megmondhatói, mennyire megkönnyebbülhetett. Bethodnak pusztán beszélnie kellett Kilencujjúval, mégis majd becsinált a nadrágjába. Még csak belegondolni is rettegett, mit érezhet az, akinek meg kell dugatnia magát vele. Vetett egy utolsó, vágyakozó pillantást a napfényre, aztán hagyta a helyére hullani a vásznat. Kettesben maradt a sötétségben régi barátjával. Vagy régi ellenségével.

Kilencujjú a hátára gördült a zsíros szőrméken, éppen úgy nem törődött semmivel, mint ha egyedül lenne, kezét-lábát szétvetette, félkemény farka oldalra kókadt.

– Semmi sem fogható egy délutáni baszáshoz, igaz? – kérdezte a sátor mennyezetétől.

– Micsoda?

Bethod büszke volt rá, hogy soha semmi nem érte meglepetésként. Újabban Kilencujjúnak mégis sikerült minden egyes szavával kizökkentenie.

– A baszásról beszélek. – Logen felkönyökölt. – Te is basztál, főnök?

– Én terveket szőttem.

Kilencujjú összegyűrte az orrnyergét.

– Hát, pedig kufircszagot érzek.

– Az tőled ered.

– Ja hogy! – Kilencujjú beleszagolt a hónaljába, aztán egyetértőleg húzta fel egyik sebhelyes szemöldökét. – Hát pedig neked is dugványoznod kéne. Délután. Mindegy, mikor. Aggodalmas képet vágsz.

– Azért aggódom, mert fél Északföld holtan akar látni.

Logen elvigyorodott.

– Engem egész Északföld holtan akar látni, aztán mégsem látod, hogy a homlokomat ráncolnám, igaz? Ha egyvalamit el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát mindig a dolgok napos oldalát nézi.

Bethod a fogát csikorgatta. Arra gondolt, hogy késő, és már az sem javítana a helyzeten, ha soha többé nem hallaná ezt a szöveget.

– A feleséged is elég feszültnek tűnt, amikor a múltkor találkoztunk – folytatta Logen. – Tegnap lehetett? Vagy még azelőtt. Egy házasság szart sem ér dugás nélkül, mi? Éppen ez az egész balhé lényege.

Bethod azt sem tudta, mit mondjon. Olyan bűz lengte be a sátrat, hogy gondolkodni is képtelennek érezte magát tőle.

– Most meg a házasságból akarsz leckét adni nekem? Éppen te?

– A bölcsesség az bölcsesség, akárkitől is származik. Mármint ha valaki vagy a baszásban jó, vagy a harcban, akkor én inkább harcos vagyok. Ha egyvalamit el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát igazi harcos, de egy jó baszás elsimítja a…

– Jön Csörgőnyakú.

– Ide?

– Igen.

Kilencujjú összevonta a szemöldökét.

– Talán fel kéne öltöznöm.

– Az is egy lehetőség.

De sajnos nem öltözött fel. Felhúzta a térdét az álláig, majd fürgén, mint egy kígyó talpra ugrott, felegyenesedett, széttárta a karját, és megmozgatta az ujjait. Egészen pontosan a kilenc ujját meg a csonkot.

Bethod nyelt egyet. Meg mert volna esküdni rá, hogy a rohadék egyre nő. Ő maga sem volt éppen alacsony, de Kilencujjú egy fél fejjel nála is magasabbra nőtt. A sebhelyek, izmok és feszülő inak torz tömege igazi gyilkológépezetet sejtetett, aminek a külsejével nem igazán törődtek a mérnökei. Már a testtartásából is áradt a büszkeség, a gyűlölet és a megvetés az egész világ és minden egyes lakója iránt. Bethod iránt is, pedig ő elvileg a főnöke volt.

Bethod megint fontolóra vette Ursi javaslatát, miszerint meg kellene öletnie Kilencujjút. Heonan óta ezen gondolkodott, amikor Logen felmászott a sziklára, és az ő határozott parancsa ellenére lemészárolta a domblakókat. Miközben az ostoba katonák az arcátlanságát ünnepelték, Bethod azon gondolkodott, hogyan végezhetne a vérszomjas őrülttel. Hogy kit szemelhetne ki a feladatra, és mikor lenne alkalmas az időpont. Pár késszúrás az éjszaka közepén. Mennyire lehet nehéz? El kell altatni a hamis kutyát, mielőtt a gazdája kezébe harap. Vagy talán levágja a gazdája fejét.

És mégis… és mégis… Barátok voltak, nem? Bethod az adósa volt Kilencujjúnak, nem? Léteztek szabályok, nem? Az apjától azt tanulta, hogy az ember mindig egyenlítse ki a tartozását.

Persze a kételkedés szünet nélkül ott motoszkált valahol a tarkójánál. Mi lesz, ha valami balul sül el? Mi lesz, ha a Véres Kilences életben marad, és bosszúra szomjazik?

– Szóval jön Csörgőnyakú? – Kilencujjú a régi ajtóból rögtönzött asztalhoz vonult, golyói minden egyes lépésnél csupasz combjának csattantak. – Mit akar az a vén gazember?

– Én kértem meg, hogy jöjjön ide.

Kilencujjú mozdulatlanná dermedt, ahogy bal keze éppen félúton járt az asztal felé.

– Te kérted meg?

Egy boroskancsó várakozott ott, meg pár bögre. Mellettük meg, Logen keze ügyében egy akkora kés állt ki a karcos asztallapból, hogy kevés híján akár kardnak is lehetett volna nevezni. A penge hidegen csillogott a sátorba beszűrődő kevéske napfényben.

Bethodnak csak most tűnt fel, hogy a sátorba akkor sem zsúfolhattak volna be több fegyvert, ha raktárnak nyilvánítják. A földön egy hüvelyébe rejtett kard hevert összegubancolódot szíjjal, fölébe egy másikat dobtak, azt már csupaszon. A közelben elhajított fejsze pengéjét barna foltok borították – Bethod reménykedett benne, hogy rozsda, de attól tartott, hogy igazából nem az. Volt a sátorban egy pajzs is, de annyi helyen repedezett, olyan sok horpadás és karcolás volt rajta keresztül-kasul, hogy ember meg nem mondta többé, mit festettek rá valaha. És kések. Kések mindenhol. A markolatgombok és a pengék árulkodóan fénylettek a szőrmék között, a sátor cövekeibe szúrva, keresztvasig a földbe mélyesztve. Kilencujjú mindig is azt vallotta, hogy az embernél soha nem lehet elég kés.

Bethod eltöprengett, hogy vajon hány embert ölhetett meg Logen? Hogy vajon számon tudja-e még tartani valaki? Neves Embereket, bajnokokat, híres harcosokat, jobbágyokat, shankákat, parasztokat, nőket és gyerekeket. Ami lélegzett, abból ő eltüntette a szuszt. Semmit sem jelentene a számára megölni Bethodot is. Csak minden egyes pillanatban, amit egymás közelében töltöttek, újra meg újra úgy döntött, hogy nem teszi meg. Bethod, mint napjában tízszer, most is rádöbbent, hogy valójában mennyire jelentéktelen dolog a hatalom. Milyen gyér illúzió csupán. Hazugság, amit valamilyen ismeretlen oknál fogva mindenki igazságként kezel. Az az asztalba szúrt penge egy szemvillanás alatt véget vethetne neki, ahogyan véget vethetne magának Bethodnak is, meg mindennek, amiért dolgozott. Mindennek, amit tovább szeretett volna adni a fiainak.

Kilencujjú elvigyorodott – egy éhes farkas vigyora volt ez. Mintha könnyedén szálaira bontotta volna Bethod határozottságának szövetét, és belelátott volna a gondolataiba. Aztán három ujját a boroskancsó füle köré fonta.

– Akarod, hogy megöljem?

– Csörgőnyakút?

– Igen.

– Nem.

– Á! – Kilencujjú láthatólag elcsüggedt kissé, aztán bort löttyentett az egyik bögrébe. – Rendben.

– Békét akarok kötni vele.

– Azt mondod, békét? – Kilencujjú egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, a bögre félúton a szája felé megállt a levegőben. – Békét? – Úgy forgatta meg a szót a szájában, mint valami különleges ízű új ételt. Vagy mintha egy különös, ismeretlen nyelvvel próbálkozna. – Miért?

Bethod sűrű pislogásba kezdett.

– Hogyhogy miért?

– Simán elkapom azt a faszkalapot, főnök, hidd el! Így intézem el.

Olyan erővel szorította meg a bögrét, hogy az ezer darabra roppant a kezében, és a földön heverő szőrmékre is bőven jutott a szétfröccsenő borból meg az agyagcserepekből. Kilencujjú hunyorogva nézett le vérző kezére, mint akinek fogalma sincs róla, hogy ez miként történhetett.

– Huh, a picsába!

Körülnézett, hogy keressen valamit, amibe beletörölheti a vért, aztán feladta, és jobb híján a mellkasát használta fel erre a célra.

Bethod közelebb lépett. A holtak a megmondhatói, semmi kedve nem volt hozzá. A holtak a megmondhatói, majd kiugrott a szíve a helyéből. Azért persze csak közelebb lépett, és mélyen belenézett Kilencujjú szemébe.

– Nem ölheted meg az egész világot, Logen.

Kilencujjú vigyorogva nyúlt egy újabb bögre után.

– Valaki mindig azzal jön nekem, hogy kit nem ölhetek meg. De mindegy, milyen erős vagy gyenge valaki, mindegy, hogy híres, vagy hogy senki nem hallott róla, mind meghal, ha elég nagy lyukat vágok rajta. Emlékszel Szívtelen Shamára? Mindenki azt mondta, hogy ne küzdjek meg vele.

– Én is azt mondtam, hogy ne küzdj meg vele.

– Csak mert féltél, hogy veszítek. De aztán amikor mégis megküzdöttem vele, és már látszott, hogy győzni fogok… szóltál, hogy hagyjam abba?

Bethod nyelt egyet, kiszáradt a szája. Jól emlékezett arra a napra. A hóra a fákon, a számtalan lélegzet párájára, ahogy a tömeg üvöltött, az acél csattogására, arra, hogy belefájdultak az ujjai, olyan erővel szorította ökölbe a kezét, amíg Kilencujjúért izgult. Kétségbeesetten szorított neki, rajta állt vagy bukott minden reménye.

– Nem – felelte.

– Nem. És miután kiontottam a beleit a saját kardjával… szóltál, hogy hagyjam abba?

– Nem. – Bethod még emlékezett rá, hogyan gőzölögtek Skarling belei, emlékezett a szagra, emlékezett a haldokló férfi gurgulázó nyöszörgésére és a saját torkából feltörő diadalittas kiáltásra. – Biztattalak, hogy folytasd.

– Igen. Emlékeim szerint akkor fel sem merült benned a béke lehetősége. Igazából… – Kilencujjú szeme lázasan csillogott, ujjai a levegőt markolászták, mintha ott kutatott volna a megfelelő szó után. – Igazából… boldog voltál, nem igaz? Jobb ez, mint a szerelem. Jobb, mint egy jó baszás. Mindennél jobb. Ne is tagadd!

Bethod nyelt egyet.

– Igen. – Még mindig érezte azt a boldogságot.

– Te mutattál utat nekem. – Kilencujjú felemelte a kezét, és mutatóujjával finoman megbökte Bethod mellkasát. Alig ért hozzá, mégis jeges borzongás futott végig a férfi egész testén. – Te! És azt az utat jártam be, amit te mutattál nekem, igaz? Akárhová is vezetett. Mindegy volt, milyen messze kell mennem, és hogy ellenem szólnak-e az esélyek. Hát most hadd mutassak utat én neked!

– És hová szándékozol elvezetni?

Kilencujjú felemelte a karját, hátrabillentette a fejét, és a szélben komótosan csapkodó mocskos sátorvászon felé nézett.

– Oda, ahol egész Északföld a tiéd lesz! Sőt, az egész világ!

– Nem akarom egész Északföldet. Békét akarok.

– Mit jelent az, hogy béke?

– Azt jelenti, amit csak akarsz.

– És mi van, ha nem akarok mást, csak megölni Csörgőnyakú fiát?

A holtakra, ez rosszabb, mint Sömörrel beszélgetni. Mintha egy csecsemőt próbált volna győzködni. Egy borzasztó veszélyes csecsemőt, aki az útjában áll mindannak, amire vágyott.

– Idehallgass, Logen! – Csak óvatosan. Türelmesen. – Ha megölöd Csörgőnyakú fiát, sosem lesz vége az ellenségeskedésnek. Sosem lesz vége a vérontásnak. Mindenki ellenünk fordul Északföldön.

– Hát az meg engem hol érdekel? Jöjjenek csak! A gyerek a foglyom. Én kaptam el, és én mondom meg, mi legyen vele. – Egyre erőteljesebb, nyersebb, élesebb lett a hangja. – Én mondom meg! Én döntöm el!

Ezúttal a saját mellkasára bökött, a szájából fröcsögött a nyál, a szeme kidülledt. Könnyebb megállítani a Fehér-folyamot, mint a Véres Kilencest!

Bethod némán meredt rá. Megrészegült a vértől, és büszke a gyilkolásra, éppen, ahogy Ursi mondta. Önző, mint egy csecsemő, vad, mint egy farkas, hiú, mint egy hős. Tényleg ugyanaz az ember volna, akit valaha a legközelebbi barátjaként tartott számon? Aki ott lovagolt mellette, és akivel órákon át csak nevettek? A környéket mutogatták egymásnak, és arról beszéltek, hogy fog ott letáborozni a sereg. Hogyan lesz a földekből erődítmény, csapda vagy akár fegyver. Ezt az embert pedig szinte fel sem ismerte már.

Egy futó pillanatig legszívesebben megkérdezte volna: Mi történt veled?

De persze tudta, mi történt. Végtére is ott volt, nem igaz? Ő mutatta az utat, éppen, ahogy Kilencujjú mondta. Önként szegődött útitársául. Gondolkodás nélkül besöpörte a jutalmakat, és mosolygott közben. Szörnyeteget teremtett, és most helyre kell hoznia, amit elrontott. Vagy legalábbis meg kell próbálnia. Mindenki kedvéért. Logen kedvéért. A maga kedvéért.

Visszafogta a hangját, és halkan, nyugodtan folytatta. Nem támadott, de nem is hátrált meg. Kőszikla volt.

– A te foglyod. Ez nem is vitás. Te döntesz. Ez sem vitás. Én csak kérek tőled valamit, Logen. A főnöködként. A barátodként. Hadd használjam fel! Tudod, mit mondott mindig az apám?

Logen most már olyan képet vágott, mint egy undok gyerek. És ahogyan az az undok gyerekkel már csak lenni szokott, végül a kíváncsisága győzött.

– Mit mondott?

Bethod igyekezett minden meggyőzőerejét beleadni a mondandójába. Éppen úgy, ahogyan az apja, akinek minden szava súlyos volt, akár a hegyek.

– Mielőtt visszaküldesz valakit a sárba, gondold végig, nem lenne-e hasznodra élve. Egyesek bármit elpusztítanának, egyes-egyedül azért, mert úgy érzik, megtehetik. Pedig ha nem lennének olyan ostobák, tudnák, hogy semmi sem mutat nagyobb erőt, mint a könyörület.

Kilencujjú összeráncolta a homlokát.

– Azt mondod, ostoba vagyok?

Bethod a másik férfi szemének feneketlen mélységébe nézett, sarkaiban saját halvány tükörképét pillantotta meg.

– Bizonyítsd be az ellenkezőjét!

Mintha egy örökkévalóságig néztek volna farkasszemet egymással olyan közelről, hogy Bethod érezte Kilencujjú leheletét az arcán. Nem tudta, mi fog történni. Nem tudta, Kilencujjú hallgat-e rá. Nem tudta, nem fogja-e ott helyben megölni. Nem tudott semmit.

Aztán mint egy meghajlított, aztán elengedett acéllemez, Logen szája hirtelen mosolyra görbült.

– Igazad van. Hát persze hogy igazad van. Csak hülyéskedem.

És keze fejével Bethod karjára csapott.

Bethod gyanította, hogy soha életében nem volt még kevesebb kedve a hülyéskedéshez, mint az elmúlt pár pillanatban.

– Jelenleg békére van szükség. – Logen vidáman az asztalhoz battyogott, öntött magának még egy kis bort. A lábára is jutott belőle, de észre sem vette. – Mármint semmi szükségem a gazember hullájára, igaz? Mire mennék vele holtan. Úgy csak hús. Sár. Küldd vissza Csörgőnyakúhoz! Küldd vissza apucihoz! Mindenki úgy jár a legjobban. Essünk túl ezen, és menjünk haza! Tenyésszünk disznókat vagy mit tudom én! A tied.

– A holtaknak hála! – dörmögte Bethod. Beszélni is alig tudott, annyira kalapált a szíve. – Helyesen döntöttél. Bízz bennem!

Mély lélegzetet vett, aztán remegő lábakkal a sátor bejáratához ment. Az utolsó pillanatban aztán megállt, és visszafordult.

Az apjától azt tanulta, hogy az embernek mindig törlesztenie kell az adósságait.

– Köszönöm, Logen – mondta. – Őszintén. Nem jutottam volna el idáig nélküled. Ezt biztosan tudom.

Logen felnevetett.

– Erre vannak a barátok, nem igaz?

Megvillantotta régi könnyed mosolyát – olyan ember mosolya volt ez, akinek soha egyetlen sötét gondolat meg nem fordult a fejében –, arcán a friss seb megrándult, az öltésekből vércseppek serkentek.

– No de hová tűnt az a lány?

Odakint világos volt. Bethod lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, aztán a keze fejével megtörölte a homlokát.

Megcsinálta!

Már érezte is a szabadság ízét.

A békéét.

Az emberek a mezőkön kaszálnak, építenek rombolás helyett, sávokban ritkítják az erdőket az ő nagyszerű útja számára, egy nemzet éled föl a porból és a hamuból. Egy nemzet, amiért érdemes volt annyi áldozatot hozni.

És ehhez nem kellett mást tennie, csak meggyőznie valakit, aki mindennél jobban gyűlölte, hogy az ő szemével lássa a dolgokat. Újabb mély lélegzetet vett, és felfújta az arcát.

– Lemond Csörgőnyakú fiáról? – érdeklődött Begy, aki egy futó pillanatra felhagyott a körömrágással, hogy kiköphesse, amit lecsípett a fogaival.

– Igen.

A Kutyaember becsukta a szemét, és ő is eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt.

– Hála a holtaknak! Próbáltam győzködni. Próbáltam, de…

– Nem könnyű szót érteni vele mostanság.

– Nem, nem könnyű.

– Csak tartsd itt, amíg Csörgőnyakú odébb nem állt! – mondta Bethod. – Még véletlenül sincs rá szükségem, hogy a Véres Kilences a tocsogó farkát lóbálva beállítson, amikor éppen tárgyalunk. És a holtakra, ne engedd neki, hogy bármi ostobaságot csináljon!

– Logen nem ostoba.

Bethod visszalesett a sátor árnyékos szája felé. Odabentről Kilencujjú vidám dudorászása hallatszott.

– Akkor ne engedd neki, hogy bármi őrültséget csináljon!

– Ne jöjjön közelebb! – mondta Begy, a vállával Bethod elé helyezkedett, és figyelmeztetés gyanánt kissé előhúzta a kardját a hüvelyéből.

– Ahogy óhajtja.

Az idegen nem tűnt különösebben veszélyesnek még Bethod számára sem, pedig ő hozzászokott, hogy mindenhol a veszélyt látja. A jellegtelen, alacsony emberke egy botra támaszkodott, ruháit az út pora lepte.

– Csak egy pillanatot rabolnék el az idejéből, Bethod herceg.

– Nem vagyok herceg – közölte Bethod.

A férfi csak mosolygott. Volt benne valami különös. Ravaszul villant a szeme. Bethodnak feltűnt, hogy a jobb nem olyan színű, mint a bal.

– Akkor jöjjön velem! – Bethod elindult a sátrak közti dagonyában az erőd felé. – Szánhatok magára pár percet.

– A nevem Sulfur. – A férfi annak ellenére is alázatosan meghajolt, hogy közben már vendéglátója után sietett. Bethod szívesen vette a déli jómodor leheletnyi megnyilvánulását. – Követ vagyok.

Bethod felhorkant. A követek ritkán hoztak jó híreket. Új hadüzeneteket, új sértéseket, új fenyegetéseket, új viszályokat igen, de jó híreket aztán tényleg nem sűrűn.

– Melyik klántól?

– Egyiktől sem, uram. Bayaztól jövök, az Első Mágustól.

– Huh! – nyögte Begy morcosan, továbbra is félig kivont karddal.

Bethod csak most jött rá, mi zavarja annyira ebben az emberben.

Nem volt nála fegyver. Ezekben a vérzivataros időkben az ilyesmi legalább olyan furcsa volt, mintha fej nélkül utazott volna.

– Mit akarhat tőlem egy varázsló? – kérdezte a homlokát ráncolva Bethod.

A legkevésbé sem foglalkoztatta a mágia. Csak az érdekelte, amit meg tudott érinteni, amit kiszámíthatónak talált, amire támaszkodhatott.

– Nem arról volna szó, hogy ő mit akar, hanem arról, hogy ön mit. A gazdám igen bölcs és nagy hatalmú férfiú. Talán a legbölcsebb és a leghatalmasabb az utóbbi időben. Minden kétséget kizáróan segíthet önnek a… – Sulfur hosszú ujjával körözött a levegőben, ahogy a megfelelő szót kereste. – …a nehézségei megoldásában.

– Természetesen hálás vagyok az ajánlatért. – Elcuppogtak az őrök között, és beléptek az erőd kapuján. – De a mai nappal megszűnnek a nehézségeim.

– A gazdám mérhetetlen örömmel fogadja majd a hírt. De ha szabad megjegyeznem, a nehézségek megoldásával gyakorta az a legnagyobb gond, hogy hamarosan újabb nehézségek ütik fel a fejüket.

Bethod erre megint felhorkant. Majd megállt a lépcsőn, és összeráncolt homlokkal nézett vissza a kapu felé. Begy egy pillanatra sem mozdult el mögüle.

– Ebben kétségtelenül van igazság.

Sulfur továbbra is okos, halk hangon beszélt a fülébe.

– Amennyiben a nehézségei elérnék azt a léptéket, hogy egyedül már nem tud megbirkózni velük, a gazdám ajtaja mindig nyitva áll ön előtt. Meglátogathatja az Északi Nagykönyvtárban, amikor csak óhajtja.

– Tolmácsolja a köszönetemet a gazdájának, de mondja meg neki, hogy nincs szükségem… – Bethod a férfi felé fordult, de az már nem volt sehol.

– Csörgőnyakú már úton van, főnök. – Hófehér sietett át az udvaron, köpenyét belepte a vágtató ló patája által felvert sár. – Te rendelkezel a fia fölött, igaz?

– Igen.

– Kilencujjú belement, hogy átadja neked?

– Belement.

Hófehér elismerően biccentett.

– Ez szép volt.

– Miért ne adta volna át? A főnöke vagyok.

– Természetesen. Meg az enyém is. De ettől még fogalmam sincs, mit művel majd az az elmebeteg állat a következő pillanatban. Néha ránézek, és… – Hófehér megborzongott. – Az a benyomásom, hogy puszta gonoszságból képes lenne megölni.

– Nehéz időkben nehéz emberekre van szükség – jegyezte meg Begy.

– Így igaz, Begy – bólintott Hófehér –, és semmi kétség, ezek az idők megütik a mércét. A holtak a megmondhatói, találkoztam pár nehéz emberrel. Harcoltam mellettük, harcoltam ellenük. Voltak köztük nagy nevek. Veszélyes bitangok. – Fehér haja meglebbent a szélben, ahogy előrehajolt, és kiköpött. – De soha senki nem rémisztett meg annyira, mint a Véres Kilences. – Te hogy vagy vele?

Begy nyelt egyed, de nem szólt egy szót sem.

– Te megbízol benne? – kérdezte Hófehér.

– Teljes mértékben – felelte Bethod. – Mind rábíztuk az életünket, igaz? Nem is egyszer. És minden egyes alkalommal megtette, amit vártunk tőle.

– Igen, és nyilván akkor is azt tette, amikor elkapta Csörgőnyakú fiát. – Hófehér elvigyorodott. – Béke lesz, mi, főnök?

– Béke – bólintott Bethod. Megforgatta a szót a szájában, ízlelgette.

– Béke – dörmögte Begy. – Azt hiszem, visszamegyek ácsnak.

– Béke. – Hófehér megrázta a fejét, mint aki el sem akarja hinni, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. – Akkor szóljak Csirkecsontnak meg Fehéroldalúnak, hogy nem kell fenntartaniuk a készültséget?

– Szólj nekik, hogy készüljenek harcra! – mondta Bethod. Mintha patadobogást hallott volna odakintről. – Minden egyes emberük tartsa magánál a fegyvereit.

– De…

– A bölcs vezető reméli, hogy nem kell használnia a kardját, de azért ügyel rá, hogy mindig élesre legyen fenve.

Hófehér elmosolyodott.

– Úgy, ahogy mondod, főnök. A tompa pengének semmi értelme.

Lovasok csörtettek be a kapun. Harcedzett emberek csatára kész lovak nyergében. A páncéljaikon meg a fegyvereiken meglátszott, hogy nem kímélték őket. Emberek, akikhez éppen úgy hozzátartozott a marcona tekintet, mint a kard. Csörgőnyakú érkezett legelöl. Kopaszodott, és el is hízott kissé, de azért így sem tűnt kevésbé félelmetesnek. Láncingébe aranyszemeket applikáltak, a haját aranygyűrűk díszítették, nehéz kardja markolatát arannyal vonták be.

Sárral terített be mindenkit az udvarban, ahogy hirtelen visszafogta a lovát, és levicsorgott Bethodra.

Bethod csak mosolygott. Végtére is az ő kezében volt az irányítás, úgyhogy megengedhette magának.

– Jó, hogy megint találkozunk, Csörgőnyakú…

– Na ne már! – csattant fel a másik. – Szar megint találkozni. Kurva szar! Curnden Begy, baszod! Tényleg te vagy az?

– Aha – felelte halkan Begy, kezét a kardja szíján nyugtatva.

Csörgőnyakú megrázta a fejét.

– Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen jó ember, mint te, összeáll egy ekkora türhővel.

Begy csak vállat vont.

– Mindig vannak jó emberek mind a két oldalon.

Bethod egyre jobban megkedvelte ezt az embert. Nyugalom áradt belőle. Szálfaegyenes maradt ezekben csálé időkben is. Ha létezett szöges ellentéte a Véres Kilencesnek, most itt állt mellette.

– Hát én nem látok itt valami sok jó embert – csattant fel Csörgőnyakú.

Bethod korábban azt mondta a feleségének, hogy Északföldön a gyűlölettel teli, büszke, dühös embereket ünnepük, és közülük is a leggyerekesebbet választják vezetőnek, erre tessék. Jobb – vagy talán inkább rosszabb – példát keresve sem találhatott volna a szemléltetésre, mint ezt az alakot, akinek már nagyobbra tágult az orrlyuka, mint a kimerült lováé.

Bethod kifejezetten szórakoztatónak találta a gondolatot, de ügyelt rá, hogy a hangjából ne hiányozzon a mélységes tisztelet.

– Jelenléted az erődöm dicsőségére válik, Csörgőnyakú.

– A te erődöd? – dühöngött a hadúr. – Az előző télen még Barnabotos Hallumé volt!

– Igen. De Hallum túlságosan vakmerőnek bizonyult, és elvettem tőle az életével együtt. Azért tényleg örülök, hogy eljöttél.

– Csakis a fiam miatt. Hol van?

– Itt.

Az öregember elfintorodott.

– Azt hallottam, hogy a Véres Kilencessel küzdött.

– És veszített. – Bethod észrevette a Csörgőnyakú láncos arcán átvillanó félelmet. – Fiatalság bolondság, nem is értem, hogy hihette, hogy győzni fog ott, ahol már száz nála jobb ember visszament a sárba. – Egy pillanatra elhallgatott, hadd idegeskedjen az öreg. – De Kilencujjú egyszerűen fejbe kólintotta, merthogy az a családotok leggyengébb pontja. Egy apró karcolással megúszta. Nem is vagyunk olyan vérszomjas gazemberek, mint gondolnád. – Vagy legalábbis nem mind azok. – Biztonságban van. Jól bánunk vele. Élvezi a vendégszeretetünket. Idelent van a pincémben. – Azért hogy Csörgőnyakú ne nyugodhasson meg túlságosan, Bethod még hozzátette: – Láncra verve.

– Vissza akarom kapni – jelentette ki Csörgőnyakú. A hangja rekedt volt, a szája remegett.

– A helyedben én is azt akarnám. Nekem is vannak fiaim. Szállj le a nyeregből, és beszélgessünk!

Az asztal fölött nézték egymást. Csörgőnyakú meg a Neves Emberei az egyik oldalon olyan képet vágtak, mint akik inkább verekedéshez készülődnek, mintsem békekötéshez. A másik oldalon foglalt helyet Bethod Hófehér és Curnden Begy társaságában.

– Kértek bort? – Bethod a kancsó felé intett.

– Baszd meg a borodat! – ordította Csörgőnyakú, és félreütötte a kupát, ami végigcsúszott az asztalon, és a falnak csapódott. – És baszd meg a térképeidet meg baszd meg a szövegedet! A fiamat akarom!

Bethod mély lélegzetet vett, és felsóhajtott. Vajon mennyi időt vesztegethetett el sóhajtozásra?

– Megkaphatod.

Éppen ahogy remélte, ezzel sikerült kizökkentenie Csörgőnyakút meg az embereit. Csak pislogtak egymásra, a homlokukat ráncolták, morogtak, közben pedig sötét pillantásokat vetettek felé, és próbálták kiókumlálni, hogy vajon mi lehet a trükk.

– He? – Csörgőnyakútól csak ennyi telt.

– Mi hasznát venném? Vidd csak el, áldásom rá.

– És mit kérsz cserébe?

– Semmit. – Bethod ültében előredőlt, és Csörgőnyakú zavart szemébe nézett. – Békét akarok, Csörgőnyakú. Soha nem is akartam mást.

Persze hazudott, nem volt élő ember, aki sűrűbben kereste volna a csatákat nála, de ahogy az anyja szokta mondani, a jó hazugság mindig jobb, mint a rossz igazság.

– Békét? – mordult föl Feketeláb, Csörgőnyakú egyik Neves Embere, méghozzá a vérmesebbek közül való. – Annak az öt falunak is elhoztad a békét, amelyeket felgyújtottál a völgyben?

Bethod higgadtan, rezzenéstelen tekintettel nézett a férfi szemébe. Kőszikla volt.

– Háborúztunk, és háborúban az emberek tesznek mindenfélét és olyasmit is, amit később megbánnak. Mind a két oldalon. Én már nem akarok megbánni semmit. Szóval igen, Feketeláb, békére vágyom, akármit is gondolsz. Mást nem is akarok most már.

– Béke – dörmögte Csörgőnyakú.

Bethod az öregember sebhelyes arcát leste, és meg is pillantotta azt a sóvárgó grimaszt, amit keresett. Azt az apró rándulást a szája sarkában. Az ellágyuló tekintet. Felismerte az összesét a saját arcáról, és tudta, hogy Csörgőnyakú is békét akar. Az elmúlt években annyi vért ontottak, hogy épeszű ember nem vágyhatott másra.

Bethod összekulcsolta a kezét az asztalon.

– Kössünk békét, és a jobbágyok visszamehetnek a tanyáikra, a pribékek meg a házaikba. Kössünk békét, és a feleségeknek, az anyáknak meg a gyerekeknek nem egyedül kell megbirkózniuk az aratással. Kössünk békét, és építsünk valamit! – Bethod az asztalra csapott. – Én már éppen elég pusztítást láttam. És te?

– Én soha nem akartam ezt! – csattant fel Csörgőnyakú.

– Ha hiszed, ha nem, én sem. Szóval vessünk véget a harcnak! Itt. Most. Megvan rá a lehetőségünk.

– Na mondok én valamit! – Feketeláb a főnöke felé fordult, a hangja egészen éles volt a hitetlenségtől. – Az Öreg Yawl hallani sem akar majd a békéről! És én sem akarok hallani róla!

– Fogd be a szádat! – förmedt rá Csörgőnyakú, és dühösen meredt a Neves Emberre, mire az sértődött csendbe burkolózott.

Akkor Csörgőnyakú újra Bethod felé fordult, és mélázva túrt bele a szakállába. A legtöbb embere ugyanúgy felengedett. Próbálták emészteni a dolgot. Elgondolkodtak rajta, mit jelenthet a béke.

– Van azért abban valami, amit Feketeláb mond – szólalt meg végül Csörgőnyakú. – Az Öreg Yawl nem fog csak úgy beletörődni, és nem feledkezhetünk meg Fekete Mételyről sem, meg még sok más emberről a táboromban, akik rendezni akarják a sérelmeiket. Ők nem törődnek majd bele a békébe.

– De a legtöbben igen. És a mi dolgunk, hogy a maradékkal is szót értsünk.

– Nem fogják feladni az irántad érzett gyűlöletüket – jelentette ki Feketeláb.

– Azt felőlem megtarthatják, feltéve, hogy békében gyűlölnek. – Előredőlt, és sziklaszilárd hangon folytatta. – De ha harcolni akarnak velem, szétzúzom őket. Mint Háromfást, Beyrt meg a többieket.

– És mi lesz a Véres Kilencessel? – érdeklődött Csörgőnyakú. – Gazdát nevelsz abból az állatból, mi?

Bethodnak nem sikerült lepleznie, hogy ez ügyben neki is akadnak kétségei.

– Talán igen. Az én emberem. Az én ügyem.

– És simán azt fogja tenni, amit mondasz neki, mi? – Feketeláb gunyoros mosolyra húzta a száját.

– Ez nem egyetlen emberről szól. – Bethod farkasszemet nézett Csörgőnyakúval. – Nem rólad, nem rólam, nem a fiadról, és nem is a Véres Kilencesről. Ezzel a népünknek tartozunk. Beszélj a többi klánnal! Hívd vissza a kutyáidat! Mondd meg nekik, hogy a földek, amiket csatában elfoglaltam, az enyémek, a fiaiméi meg az ő fiaikéi. Amit eddig megtartottál, az a tied. A tied meg a fiaidéi. Azok nekem már nem kellenek. – Felállt, és kinyújtotta a kezét, ügyelve rá, hogy, se fel-, se lefelé ne fordítsa a tenyerét, inkább tökéletesen függőlegesen tartsa. Egyenességet akart sugallni. Az ő keze nem vesz el többé senkitől semmit, de szívességeket sem tesz. Ebben a kézben bízni lehet. – Csapj bele, Csörgőnyakú! Vessünk véget ennek!

Csörgőnyakú válla megereszkedett. Megfáradt embernek tűnt, ahogy lassan felállt. Igazán öregnek. Olyan embernek, akinek semmi kedve harcolni többé.

– Csak a fiamat akarom – szólt rekedten, ahogy kinyúlt, és megragadta régi ellenfele kezét. A holtakra is, de jólesett a szorítása! – Add vissza a fiamat, és tőlem akár ezer évig is ellehetsz békében.

Bethod ruganyos léptekkel sietett előre, a szívébe eddig ismeretlen boldogság költözött. Mintha óriási súlytól szabadult volna meg. És hát miért ne lett volna így? Hány ellenséget szerzett a puszta túlélés érdekében, mennyi vért ontott ki, hányszor győzött annak ellenére, hogy minden ellene szólt? Mióta élt félelemben?

Béke. Mindig azt mondták neki, hogy sohasem lesz béke.

De úgy volt, ahogyan az apja mondta. A kardokkal nincs semmi baj, de az igazi nagy győzelmeket szavakkal aratják. Most nekifoghat az építkezésnek. Teremt valamit, amire majd igazán büszke lehet. Valamit, amire az apja is büszke lett volna. Valamit, amire a fiai is…

Aztán megpillantotta a lépcső alján furcsa, bűntudatos tekintettel ólálkodó Kutyaembert, és máris végigfutott a hátán a borzongás hidege. Az ereiben meghűlt a vér, és azonnal jéggé fagyasztotta minden álmát.

– Mit keresel itt? – Alig-alig sikerült kipréselnie magából a szavakat.

A Kutyaember csak a fejét rázta, kócos, hosszú haja az arca előtt lobogott.

– Kilencujjú odalent van?

A Kutyaember nedvesen csillogó szeme elkerekedett, a szája kinyílt, de nem szólt egy szót sem.

– Nem megmondtam, hogy ne engedd ostobaságokat művelni? – sziszegte Bethod összeszorított fogain keresztül.

– Azt nem mondtad, hogyan ne engedjem.

– Akarod, hogy lemenjek veled? – kérdezte Begy, de nem tűnt éppen lelkesnek, amiért Bethod aligha hibáztathatta.

– Az lesz a legjobb, ha egyedül megyek – suttogta.

Kelletlenül, mint aki a saját sírját ássa, Bethod leoldalazott a lépcsőn, óvatosan, fokról fokra lépdelt le a sötétbe. A folyosó a távolba nyúlt, a fáklya fénye nedves falakon csillant. Az árnyékok baljóslatúan hullámzottak a köveket lepő mohán, ahogy valami mozdult.

Bethod legszívesebben menekülőre fogta volna, de kényszerítette magát, hogy tovább osonjon. Vonakodó lépteit lélegzete halk sípolása kísérte. Dübörgő szívverése különös hangokhoz szolgált aláfestésül. Cuppogás és ropogás. Dudorászás és fütyörészés. Hörgés és nyögések, időnként egy-egy teljes sor valamelyik dalból, méghozzá pocsék énekhangon előadva.

Bethod mintha szalmaszálon szívta volna a levegőt, ahogy minden erejét összeszedve kilépett a következő sarok mögül, és benézett a cella tágra nyitott ajtaján. A lábujja hegyétől a hajszálai tövéig jéggé dermedt a látványtól. Ezzel az erővel halott is lehetett volna.

Kilencujjú továbbra is pucéran állt odabent, ajkát csücsörítve hamisan fütyörészett, vaskos izomkötegei látványosan duzzadtak, ahogy dolgozott. Szemében elégedettség csillogott, bőrét tetőtől talpig fekete vérfoltok borították.

Valamiféle furcsa, csillogó girlandszerűség lógott mindenfelé a cellában, akár ha dekorációnak szánták volna egy beteg sátoros ünnepen. Belek, döbbent rá Bethod. Kifeszített, aztán a falra felszögelt belek.

– A holtakra! – suttogta, és a kezét az orra elé kapva igyekezett védekezni a bűz ellen.

– Ezzel is megvolnánk.

Kilencujjú beleállította hatalmas kését az asztalba, és az egyik fülénél fogva felemelte a fejet. Az elnyiszált nyakból vér csöpörészett a padlóra. Csörgőnyakú fia volt az. Kilencujjú szabad kezével elkapta a levágott fej állát, és esetlenül mozgatta fel-alá, miközben összeszorított fogakkal, magas, vékony hangon gúnyolódott.

– Haza akarok menni apucihoz! – Hangosan felröhögött. – Vigyetek haza apucihoz! – Visszafogottabb kuncogás következett: – Félek!

Aztán felsóhajtott, félredobta a fejet, és összehúzott szemöldökkel nézett utána, ahogy a sarokba gurult.

– Azt hittem, viccesebb lesz. – Körülnézett, hogy kerítsen valamit, amibe beletörölheti könyékig vérben úszó kezét, de semmit sem talált. – Szerinted Csörgőnyakúnak így is kell majd?

– Mit műveltél? – kérdezte alig hallhatóan Bethod.

Az asztalon heverő valamire meredt, ami egyáltalán nem úgy festett, mintha valaha ember lett volna.

Logen megvillantotta régi könnyed mosolyát – olyan ember mosolya volt ez, akinek soha egyetlen sötét gondolat meg nem fordult a fejében –, és rántott egyet a vállán.

– Meggondoltam magam.