Közeli Vidék,

584 nyara

Szende a ló oldalába mélyesztette a sarkát. Az állat mellső lábai megbicsaklottak, és még mielőtt a lány felfogta volna, mi történik, ő és a nyereg búcsút intettek egymásnak.

Egyetlen kapálózással töltött pillanat jutott neki a levegőben, hogy felmérje a helyzetét. Kurta elemzése szerint nem álltak valami fényesen a dolgok, de a közelítő föld nem hagyott neki időt, hogy alaposabban a dolgok mélyére nézzen. Igyekezett minél kisebbet puffanni – mint mindig, ha balul sültek el a dolgai –, de hiába bukfencezett, a talaj hamar kiegyenesítette, alaposan elgyepálta, és félredobta egy naptól kitikkadt bokorba.

Leülepedett a por.

Szende rászánt egy pillanatot, hogy levegőhöz jusson. Aztán egy másikat, hogy nyöszörögjön kicsit, és a világ megszűnjön forogni körülötte. Aztán még egyet, hogy óvatosan megmozgassa a karját és a lábát, várva a gyomorforgató fájdalmat, ami azt jelentette volna, hogy valamije eltört, és nyomorúságos, mit sem érő élete itt fog véget érni az alkonyaiban. Nem is bánta volna, ha így alakul, végre lazíthatna egy kicsit, és nem kéne többé futnia. De a fájdalom csak nem jött. Legalábbis nem erősebben, mint ahogy már megszokta.

Nyomorúságos, mit sem érő életét illetően továbbra is várhatta, hogy odafent ítélkezzenek felette.

Szende elgyötörten, mocskosan tápászkodott fel, nem győzte köpködni a homokot. A kelleténél jóval többször ment tele a szája homokkal az elmúlt pár hónapban, és az a kellemetlen előérzete támadt, hogy ez a továbbiakban is rendszeresen meg fog történni vele. A lova pár lépésnyire feküdt tőle a földön, verejtéktől habzó oldala sebesen emelkedett és süllyedt, mellső lábai feketéllettek a vértől. Az útonálló nyílvesszeje a lapockáján találta el. Nem fúródott olyan mélyen a testébe, hogy megölje, vagy akár csak azonnal lelassítsa, de azért így is tisztes tempóban folyt az állat vére. Amilyen sebesen vágtattak, a nyílvessző így éppen olyan biztosan ölt, mintha egyenesen a ló szívét találta volna el.

Egy időben Szende kötődött a lovaihoz. Egy időben – bár úgy gondolta, hogy az emberekkel gorombán bánik, és ez alapvetően igaz is volt – meglepő szelídséggel viszonyult az állatokhoz. De azok az idők rég elmúltak. Mostanra semmi szelídség nem maradt Szendében, teste-lelke megkeményedett. Egyetlen nyugtató simogatás nélkül magára hagyta hát utolsókat rúgó, habzó szájú lovát, és a város felé futott. Eleinte bizonytalan léptekkel, de aztán egyre inkább belemelegedett. A futásban igen komoly gyakorlatra tett szert.

A „város” szó azért erős túlzás volt. A település hat épületből állt, azokból is kettőt-hármat csak erős jóindulattal lehetett egyáltalán épületnek nevezni. A poros terecske meg a düledező kút körül mindent kiszárított a nap, elkoptatott a por és az eső, a durva gerendák között egy tisztességes derékszögnek nyoma sem látszott sehol.

A legnagyobb épület ránézésre fogadó, bordély, esetleg kereskedelmi központ lehetett, vagy ami még valószínűbb: mind a három egyszerre. A korhadó cégér még mindig az ajtó fölött csüngött, de az időjárás viszontagságai már lekoptatták róla a nevet, és csak néhány sápadt csík maradt a fán. Semmi, sehol, most már csak ennyit hirdetett. Szende kettesével szedte a bejárathoz vezető lépcsőfokokat, csupasz lába alatt nyikorogtak az öreg deszkák, közben azon gondolkodott, hogyan fogja előadni magát odabent, milyen igazságokat fűszerez majd milyen hazugságokkal, hogy a legjobb receptből főzhessen.

Üldöznek! Zihálva kapkodja a levegőt a küszöbön, és a lehető legkétségbeesettebb képet vágja – nem is kell hozzá különösebb színészi teljesítmény jelen pillanatban, mint ahogy igazából az elmúlt év egyetlen pillanatában sem kellett volna.

Hárman vannak! Aztán – feltéve, hogy senki sem ismeri fel a körözési plakátjairól: Ki akarnak rabolni! Ez igaz is. Azt nem kell hozzátennie, hogy azt a pénzt ő maga is úgy rabolta az új hommenavi bankból, méghozzá éppen a most őt üldöző három ember társaságában, meg volt velük még egy férfi, akit időközben elfogtak és felkötöttek a hatóságok.

Megölték az öcsémet! Megrészegítette őket a vér! Az öccse biztonságban volt otthon, ahol ő is szeretett volna lenni, és ha az üldözőit megrészegítette valami, akkor az szokás szerint csakis az olcsó szesz lehetett, de azért ő üvölteni fog, és beleadja azt a kis hatásos trillát is. Szende nagyon tudta rezegtetni a hangját, ha úgy hozta a szükség – addig gyakorolta, amíg igazán komoly hatást tudott elérni vele. Elképzelte, ahogyan a vendégek felugranak, hogy a bajba került nő segítségére siessenek. Lelőtték a lovamat! Ami azt illeti, nem tűnt túl valószínűnek, hogy bárki, aki elég marcona hozzá, hogy itt éljen a világ végén, lovagias hevülettel fogja törni magát a kedvéért, de talán a sors kivételesen nyerő lapokat oszt neki.

Volt már rá példa.

Berontott a fogadó ajtaján, és már nyitotta is a száját, hogy belefogjon a mesébe, de hirtelen mozdulatlanná dermedt.

A hely üresen állt.

Nemcsak hogy senki, de semmi sem volt odabent, nyerő lapok meg aztán biztosan nem. Egy fia bútordarabot nem lehetett látni a csapszékben. Baloldalt keskeny lépcső vezetett fel egy galériára, odafent üresen tátongtak a szobák. Fénysugarak vetődtek be az épületbe, ahol a felkelő nap megtalálta az ócska deszkák közti réseket. Egy gyík szedte a lábát a számtalan sötét zug egyike felé. A levegőben bőségesen szálló por szürkére festett minden felületet, bevette magát minden sarokba.

Szende egy pillanatig csak hunyorogva toporgott, aztán sarkon fordult, levágtatott a düledező tornácról, és máris ott állt a következő épület előtt. Amikor belökte az ajtót, az egyszerűen leesett a rozsdás zsanérokról.

Ennek még teteje sem volt. Padlója sem. Csak a csupasz gerendák maradtak, odafent a rózsaszín hajnali égbolt, lent pedig az odakint is kietlen mérföldeken át mindent beterítő por látszott közöttük.

Ahogy megint kilépett az utcára, Szende már látta azt, amit nem vett észre, amikor a tekintetét még elhomályosította a reménykedés. Az ablakokban nemhogy üveg, de még zsírpapír sem volt. Az ócska kútban nem lógott kötél. Egyetlen állatot sem lehetett látni – mármint a saját döglött lován kívül, az meg csak rátett egy lapáttal a hangulatra.

Ez csak egy rég elpusztult város aszott hullája volt.

Szende ott állt az elhagyatott település közepén, lábujjhegyen, mintha arra készülne, hogy futásnak ered – de nem volt hová mennie. Az egyik karját a teste köré fonta, másik kezének ujjai rángatózva markolták a semmit, az ajkát harapdálta, és a metszőfogai közti résen keresztül sebesen zihálva szívta be a levegőt.

Ez még az utóbbi időszak mércéjével mérve is mélypont volt. De az elmúlt pár hónapban azt vitathatatlanul megtanulta, hogy mindig fordulhatnak még rosszabbra a dolgok. Szende elnézett abba az irányba, ahonnan jött, és három szürke porfelhőt látott a szürke föld fölött.

– Azt a rohadt! – suttogta, és még erősebben harapott az ajkába.

Kihúzta az evőkését az övéből, és a piszkos ingébe törölte a kurta pengét, mintha némi tisztogatással növelhetné az esélyeit. Szendének sokszor mondták már, hogy termékeny képzelettel áldotta meg a sors, de még így is nehezen tudott ennél gyatrább fegyvert elképzelni. Nevetett volna, ha nem áll a sírás küszöbén. Ha jobban belegondolt, az elmúlt hónapokban a kelleténél jóval több időt töltött a sírás küszöbén.

Hogyan juthatott idáig?

Az ilyesféle kérdések inkább azokat a lányokat foglalkoztatták, akiket elhagyott a szerelmük, nem pedig törvényen kívülieket, akiknek a fejére négyezer márkás vérdíjat tűztek ki, de azért ő újra és újra feltette magának.

Szép kis útonálló az ilyen! Odáig rendben volt, hogy most már nagyon tudta, hogyan álljon tanácstalanul az úton, de az egyelőre rejtély maradt a számára, hogy akkor merre induljon tovább. A szomorú igazság az volt, hogy pontosan tudta, hogyan jutott idáig – ugyanúgy, mint mindig. Egyik katasztrófa követte a másikat, ő pedig csak pattogott közöttük ide-oda, mint pille a lámpásban. Az ilyenkor szokásos második kérdés már követte is az elsőt.

Most mi a szar legyen?

Behúzta a hasát – nem mintha mostanság túl sok behúznivaló lett volna ott és a zsinegnél fogva kiemelte a zsákot. Odabent az érmék a csakis a pénzre jellemző különleges csengéssel koccantak össze. Úgy kétezer márka ezüstben. Az ember azt gondolná, hogy egy bankban sokkal több van – az ügyfeleknek azt mondták, ötvenezer mindig kéznél van –, de mint kiderült, a bankokban sem lehet jobban megbízni, mint a banditákban.

Belenyúlt a zsákba, kivett belőle egy marokra való érmét, és a földre dobta. A pénz fényesen csillogott a porban. Szende, mint újabban szinte mindig, ösztönösen cselekedett – maga sem tudta, miért szórta el az érméket. Talán sokkal többre tartotta az életét kétezer márkánál, még ha ezzel a vélekedéssel egyedül is maradt. Talán abban reménykedett, hogy összeszedik az ezüstöt, őt meg békén hagyják, bár azt nem igazán gondolta végig, mihez kezd majd ló, élelem meg fegyver nélkül ebben a halott városban, ahol a madár sem jár. Nyilvánvalóan nem tervezett meg mindent alaposan, de még annyira sem, hogy legalább sejtse, hogyan maradhat a felszínen. A tervezéssel mindig meggyűlt a baja.

Úgy szórta az ezüstöt, mint a magokat az anyja farmján, sok-sok mérföldnyire, sok-sok évvel és tucatnyi erőszakos halállal ezelőtt. Ki gondolta volna, hogy egy nap még hiányozni fog neki az a hely? Hogy hiányozni fog a mérhetetlenül szegényes ház, a düledező pajta és a mindig javításra szoruló kerítés. A makacs tehén, amelyik soha nem adott tejet, a makacs kút, amelyik soha nem adott vizet, és a makacs föld, amiben csak a gyom virágzott. Meg a makacs húga és az öccse. De még a tagbaszakadt, nyámnyila Bárány is. Mit nem adott volna érte most Szende, hogy meghallja az anyját, amint káromkodva, éles hangon szidja. Erősen szipogott, fájt az orra, égett a szeme. Megtörölte őket rongyos inge ujjával. Nincs most idő a könnyes emlékezésre. Már ki tudta venni a lovasok körvonalait a három menthetetlenül közeledő porfelhőben. Eldobta az üres zsákot, visszarohant a fogadóhoz, és…

– Áú!

Ahogy átugrott a küszöbön, egy szög feje felsértette csupasz talpát. A világ egy aljas szemétláda, ez kétségbevonhatatlan tény. Akármilyen súlyos dolgok készülnek az ember nyakába szakadni, a bosszantó apróságok sem kerülik el közben. Milyen jó is lett volna, ha marad ideje felhúzni a csizmáját. Csak hogy egy hangyányit megőrizzen a méltóságából. De azzal kellett boldogulnia, amije volt, márpedig sem a csizma, sem a méltóság nem szerepelt a listán, és száz óhaj sem ért fel egyetlen apró igazsággal, ahogy Bárány dörmögte mindig, amikor Szende elátkozta őt meg az anyját és úgy egyáltalán a sorsát, majd esküdözött, hogy reggelre úgyis odébbáll.

Még emlékezett rá, milyen volt akkor, és most szívesen visszament volna az időben, hogy behúzzon egyet korábbi önmagának. Persze azért később még megteheti, ha valahogy megússza ezt.

Előbb azonban meg kell birkóznia egy csapat másik jelentkezővel, akik már készítik is az öklüket.

Kissé sántítva és erősen káromkodva sietett fel. a lépcsőn. Már odafent járt, amikor észrevette, hogy minden egyes fokon véres lábnyomot hagyott hátra. Először kis híján összeomlott az egyenesen a lábáig vezető, látványosan csillogó csík miatt, aztán lassacskán egy ötlet kezdett formát önteni a pánik homályán keresztül.

Szende végigvonult a galérián, ügyelve rá, hogy vérző lábát minden egyes lépésnél alaposan odanyomja a deszkákhoz. Aztán felemelte a lábát, fél kézzel erősen megragadta, hogy elállítsa a vérzést, majd visszaszökdelt a lépcső tetejéig, beugrott a legelső ajtón, és elrejtőzött odabent egy sötét sarokban.

Kétségkívül szánalmas próbálkozás volt. Éppen olyan szánalmas, mint a csupasz lába, az evőkése, a kétezer márkás zsákmánya meg a nagy álma, hogy hazamegy a szarfészekbe, ahol az volt a nagy álma, hogy lelépjen. Nem sok esélyt látott rá, hogy az a három rohadék bedőljön egy ilyen egyszerű trükknek, akármilyen ostobák is voltak.

De hát mi mást tehetett volna?

Ha az embernek már alig van mit kockáztatnia, a legkisebb esélyt is meg kell játszania.

Csak a saját lélegzete szegődött társául, ott visszhangzott az üres szobában, kifelé sípolt, befelé szaggatott, ahogy szinte fájdalmasan áramlott a torkában. Olyasvalakinek a lélegzete volt ez, aki annyira fél, hogy kis híján becsinál, és ötlete sincs, mihez kezdjen. Elképzelni nem tudta, hogyan keveredhet ki ebből. Ha valaha visszajut a tanyára, minden reggel kiugrik majd az ágyból, és eljár egy táncot. Ahányszor az anyja leszidja, puszit ad cserébe érte. Soha többé nem förmed rá a húgára, és Bárányt sem gúnyolja ki a gyávaságáért. Ezt most megígérte magának, közben pedig azt kívánta, hogy bár olyan ember lenne, aki meg is tartja az ígéreteit.

Odakintről lódobogást hallott, hangtalanul az ablakhoz osont, ahonnan félig-meddig beláthatta a környéket, majd olyan óvatosan lesett ki rajta, mintha egy skorpiókkal teli vödörbe kukucskálna bele.

Megjöttek.

Majdnem szokása szerint a mocskos öreg pokrócot terítette magára, amit a derekánál egy indával kötött össze, zsíros haja összevissza állt. Egyik kezében a kantárszárat tartotta, a másikban az íjat, amivel meglőtte Szende lovát. Az övén lógó nehéz fejsze éppen olyan makulátlanul tiszta volt, amilyen mocskos minden más a visszataszító férfi körül.

Dodd mélyen a szemébe húzta viharvert kalapját, és egészen kicsire húzta össze magát a nyeregben, mint a bátyja társaságában mindig. Olyan volt, mint egy pofonra váró kiskutya. Szende szívesen le is kevert volna egyet a hűtlen gazembernek. Kezdetnek legalábbis.

Aztán ott volt még Jeg, aki úgy húzta ki magát a nyeregben ülve, mint valami uraság. Hosszú, vörös kabátjának foszladozó vége szétterült lova hátsóján, miközben éhes vicsorral járatta körbe a tekintetét a környező épületeken. Cilindere, amit elvileg azért viselt, hogy kiemelje szerinte különleges személyiségét, kissé ferdén állt a fején, mint egy kiégett tanyaház tetején a kémény.

Dodd a kút körül szétszórt érmékre mutatott, amelyek meg-megvillantak a felkelő nap fényében.

– Itt hagyta a pénzt.

– Úgy tűnik.

Jeg hangja legalább annyira kemény volt, mint amennyire lágy az öccséé.

Szende figyelte, ahogy leszállnak a nyeregből, és kikötik a lovakat. Nem kapkodtak. Mintha egy kellemes utazás után porolnák le magukat, hogy aztán jó társaságban, kellemesen töltsék az estét. Nem is volt szükségük sietségre. Tudták, hogy Szende itt van, és nem megy sehová. Azt is tudták, hogy nem remélhet segítséget senkitől, mint ahogy ebben ő is biztos lehetett.

– Rohadékok! – suttogta Szende, és elátkozta magában a napot, amikor összeállt velük. De hát össze kell állni valakivel, nem igaz? És az ember csak a meglévő kínálatból válogathat.

Jeg kinyújtózott, hosszasan szipákolt, majd köpött egy kellemeset, és előhúzta a kardját. Azt az ívelt pengéjű lovassági kardot a flancos markolattal, amit állítólag párbajban nyert el egy uniós tiszttől, Szende legjobb tudomása szerint azonban lopta, mint többé-kevésbé minden mást is, ami valaha az övé volt. Hogy mennyit gúnyolta a férfit a miatt a hülye kard miatt! Most egyáltalán nem bánta volna, ha a saját kezében érzi a markolatát, Jegnek meg csak az ő evőkése jut.

– Füstös! – bömbölte el magát Jeg.

Szende összerezzent. Fogalma sem volt róla, ki találta ki neki ezt a nevet. Valami barom ráfirkálta a körözési plakátjaira, és most mindenki így hívta. Talán azért, mert hajlamos volt rá, hogy elillanjon, akár a füst. Bár talán inkább azért, mert olyan büdös volt, az emberek torkát kaparta, és általában hagyta magát sodortatni a széllel.

– Gyere elő, Füstös! – Jeg hangját visszaverték az elhagyatott épületek falai, és Szende még mélyebben húzódott vissza a sötétbe. – Gyere elő, és nem bántunk nagyon!

Ennyit arról, hogy fogják a pénzt, és elmennek. A fejére kitűzött vérdíj is kellett nekik. A nyelvét a fogai közötti réshez illesztette.

– Faszszopók – formálta némán a szót.

Vannak emberek, akiknek semmi sem elég. Minél többet kapnak, annál több kell nekik.

– Nekünk kell előkerítenünk – hallotta Majdnem hangját odakintről.

– Aha – nyugtázta Jeg.

– Előre megmondtam, hogy úgyis nekünk kell előkerítenünk.

– Akkor gondolom, behugyozol a gyönyörűségtől, hogy igazad lett.

– Megmondtam, hogy nekünk kell előkerítenünk.

– Akkor ne a szád járjon, hanem csináld!

Dodd nyafogó hangja hallatszott.

– Nézzétek, itt a pénz. Elég, ha összeszedjük, és lelépünk innen. Semmi szükség rá, hogy…

– Az nem létezik, hogy mi ketten ugyanazok közül a lábak közül másztunk ki – fintorodon el Jeg. – Te vagy a leghülyébb kretén a világon.

– A leghülyébb – kontrázott Majdnem.

– Szerinted otthagyok négyezer márkát a varjaknak? – érdeklődött Jeg. – Te csak szedd össze ezt a pénzt, Dodd, mi addig betörjük a kancát.

– Szerinted hol lehet? – kérdezte Majdnem.

– Eddig azt hittem, hogy te vagy a nagy nyomkereső.

– Odakint a vadonban igen, de most nem vagyunk a vadonban.

Jeg felhúzott szemöldökkel szemlélte az üres kunyhókat.

– Nálad ez már a civilizáció csúcsa, mi?

Egy pillanatra összenéztek, a por felkavarodott a lábaiknál a szélben, aztán újra leülepedett.

– Itt van valahol – állapította meg Majdnem.

– Gondolod? Nagy mázli, hogy magammal hoztam a szememet, amihez foghatóan éles példány szerény véleményem szerint nem is létezik a hegyektől nyugatra, úgyhogy nem mulasztottam el észrevenni a lova hulláját tíz kurva lépésnyi távolságban. Igen, itt van valahol.

– Szerinted hol? – kérdezte Majdnem.

– Te hová bújnál el?

Majdnem összehúzta a tekintetét, és körbenézett az épületeken, Szende pedig gyorsan beljebb húzódott a szobába, amikor a férfi tekintete átsiklott a fogadón.

– Azt hiszem, oda, de én nem ő vagyok.

– Persze hogy te nem ő vagy, baszod! Tudod, honnan tudom? Nagyobb csöcseid vannak, de kevesebb eszed. Ha te lennél ő, akkor most kurvára nem kéne keresnem, igaz?

Egy időre megint csend lett, a szél újra felkapta a port.

– Hát végül is nem – mondta Majdnem.

Jeg levette a cilinderét, ujjaival beletúrt izzadságtól lucskos hajába, aztán féloldalasan visszatette a fejfedőt.

– Te nézd meg odabent, én meg a szomszédban próbálkozom, de ne öld meg a ribancot, jó? Úgy csak a jutalom fele jár.

Szende visszahúzódott a sarokba, érezte, ahogy az izzadság csorog az inge alatt. Hogy éppen egy ilyen segglyuknak is beillő hitvány helyen kapják el! És éppen ezek a hitvány gazemberek! Ráadásul mezítláb. Nem ezt érdemelte. Nem akart mást, csak olyan emberré válni, akiről érdemes beszélni. Csak hogy ne egy senki legyen, akit a halála másnapján már el is felejtenek. Most pedig azt kell tapasztalnia, hogy a túl kevés izgalomnál mérföldekkel rosszabb, ha túlságosan is sok jut belőle az embernek. De mint minden sánta felismerés, ez is egy évvel később érte utol a kelleténél.

A fogai közötti résen át szívta be a levegőt, ahogy hallotta Majdnem lépteinek csikorgását odalent a csapszék padlóján meg talán a bárd fémes kopogását. Egész testében reszketett. Hirtelen olyan gyengének érezte magát, hogy alig bírta el a kést, azt pedig elképzelni sem tudta, hogy döfésre emelje.

Talán eljött az ideje, hogy feladja. Kidobhatná a kést az ajtón, és azt mondhatná: Kijövök! Nem lesz semmi zűr. Győztetek. Aztán mosolyogva megköszönhetné nekik, hogy elárulták, és hogy tekintettel voltak rá, miután a szart is kirugdosták belőle, megkorbácsolták, eltörték a lábát, vagy ki tudja, mivel szórakoztatták magukat a bitófa felé vezető úton.

Éppen elég ilyen akasztást látott már, és soha nem rajongott a látványért. A szerencsétlenek csak álltak ott megkötözve, amíg felolvasták a nevüket meg a vétkeiket, és hiába reménykedtek benne, hogy az utolsó pillanatban mégis inkább elengedik a büntetésüket. Aztán amikor megfeszítették a hurkot a nyakukban, ki sírva kegyelemért könyörgött, ki teli torokból káromkodott, de nem osztott, nem szorzott, mert hajszálnyit sem változtathattak a sorsukon. Tehetetlenül taposták a semmit, kilógott a nyelvük, és még össze is szarták magukat a náluk szemernyivel sem különb söpredék épülésére. Szende elképzelte Jeget meg Majdnemet, ahogy a közönség első sorából vigyorogva nézik, amint ő a tolvajok táncát járja a kötél végén. Valószínűleg a mostaninál is röhejesebb hacukákat viselnének, amiket a fejére kitűzött vérdíjból vettek maguknak.

– Kapjátok be! – formálta hangtalanul a szavakat a sötétben, miközben Majdnem lába az alsó lépcsőfokon koppant.

Régóta nem úgy alakultak a dolgok, ahogy Szende szerette volna. Valaki mindig meg akarta mondani, mi hogyan legyen, neki pedig kislány kora óta azon járt az esze, hogyan lehetne mégis másként. Az anyja azt mondta, makacs, mint egy öszvér, és a dzsinnvérére fogta a dolgot.

– Az az átkozott dzsinnvéred! – ismételgette, mintha Szende maga döntött volna úgy, hogy negyedrészt barbárnak születik, nem pedig az anyja feküdt volna össze egy féldzsinn kalandorral, akiről aztán kiderült, hogy egy semmirekellő iszákos alak. Ez utóbbin persze senki nem lepődött meg különösebben.

Szende folyton verekedett. Rendszeresen elgyepálták, de azért verekedett. Meg fogja öletni magát azokkal a rohadékokkal, legalább a jutalom felétől megfosztja őket. Az ember nem is gondolná, hogy az ilyesféle gondolatoktól bárki keze megszűnhet remegni, de Szendével pontosan ez történt. A kis kés még mindig reszketett, de már csak azért, mert olyan erősen szorította.

Ahhoz képest, hogy mekkora nyomkeresőnek mondta magát, Majdnem jókora zajt csapott. Szende hallotta a szuszogását, ahogy megállt a lépcső tetején, olyan közel hozzá, hogy akár meg is érinthette volna, ha nincs köztük a vékony deszkafal.

A padló hangosan nyikordult a férfi súlya alatt, Szendének pedig minden izma megfeszült, minden hajszála égnek állt. Aztán meglátta Majdnemet – nem az ajtóban, amint bárddal a kezében, gyilkos tekintettel rávetődni készül, hanem odakint a galérián, amint a véres lábnyomok kínálta csalit követi, és felajzott íjával éppen ellenkező irányba céloz.

Szende hitt benne, hogy ha ajándékot kap, akkor két kézzel kell utána kapnia, nem pedig azon agyalni, hogyan köszönje meg. Vicsorogva, hörögve rontott hát neki Majdnem hátának. A férfi hátrakapta a fejét, előbb a szeme fehérje villant, aztán az íja is megjelent. A nyíl hegyén megvillant az elhagyatott épületbe beszűrődő kevéske fény.

Szende lehajolt, elkapta a férfi lábát, és vállával keményen nekifeszült a combjának. Majdnem felnyögött, Szende pedig összekulcsolta a kezét a férfi feneke alatt, az orra hirtelen ló és savanyú izzadság bűzével telt meg. Az íj húrja elpattant, de Szende már felegyenesedett, és olyan könnyedén emelte át az amúgy megtermett férfit a korláton, mint annak idején a gabonával teli zsákokat az anyja tanyáján.

A férfi egy futó pillanatig a döbbenettől tátott szájjal, elkerekedett szemmel lógott a levegőben, aztán egy éles sikoly kíséretében a padlódeszkákra zuhant odalent.

Szende csak pislogott, el sem akarta hinni, ami történt. A fejbőre égett, és ahogy megérintette, félig-meddig arra számított, hogy a nyílvesszőt találja a koponyájába fúródva. Amikor azonban megfordult, látta, hogy a lövedék a falból áll ki, ami az ő szempontjából határozottan szerencsésebb alakulása volt a dolgoknak. Azért vér tapasztotta össze a haját és csörgött lefelé a homlokán. Talán a nyílvessző szára súrolta végig. Ha megszerzi az íjat, lehet esélye. Tett egy lépést a lépcső felé, de azonnal meg is torpant. Jeg az ajtóban állt, kardja hosszú, fekete ívként rajzolódott ki a napsütötte utca szolgáltatta háttér előtt.

– Füstös! – mennydörögte a férfi, Szende pedig mint a nyúl, úgy tűnt el a galériáról.

Követte saját véres lábnyomait a semmibe, közben hallotta Jeg nehéz csizmájának kopogását odalentről, ahogy a férfi a lépcső felé tartott. A vállával rontott neki a galéria végén lévő ajtónak, és máris kint találta magát az épület mögötti erkélyen a napsütésben. Egyik csupasz lábával fellépett a korlátra – tudta, hogy jobb, ha egyszerűen sodortatja magát az eseményekkel, és reménykedik, hogy szerencsésen kikeveredik a dologból, mint ha megáll gondolkodni –, és ugrott.

A keskeny utca túloldalán álló, szintén düledező épület erkélye felé szállt kalimpálva, mintha elég lenne hevesen csapkodnia a kezével meg a lábával, hogy messzebbre jusson.

Elkapta a korlátot, bordái a farácsoknak ütköztek, nyöszörögve csúszott lefelé, fogást keresett, kétségbeesetten küzdött, hogy felhúzza magát, de aztán érezte, hogy valami enged…

Az elgyötört fa felnyögött, és az egész korhadt erkély leszakadt az épület oldaláról.

Szendének ismét jutott egy kapálózással töltött pillanat a levegőben, amíg felmérhette a helyzetét. Újabb kurta elemzése szerint ezúttal sem álltak valami fényesen a dolgok. Éppen jajveszékelni kezdett volna, amikor régi ellensége, a föld szembejött vele – ahogyan az a földnek már csak szokása –, visszahajtotta a bal lábát, átfordította, majd úgy odavágta, hogy minden szusz kiszökött a tüdejéből.

Szende köhögött, aztán nyöszörgött, aztán a port köpködte. Még az sem vigasztalta, hogy nyilvánvalóan bejött a korábbi tippje, miszerint nem utoljára ment tele porral a szája. Látta Jeget az erkélyen, ahonnan az imént elrugaszkodott. A férfi nevetve hátratolta a kalapját, aztán visszahúzódott az épületbe.

Szende még mindig a kezében szorongatta a korlát darabját. Alaposan elporladt. Éppen, mint a reményei. Félredobta hát az ócska lécet, átfordult, és megint a vég közeledtéről árulkodó fájdalmat várta. Csakhogy az most sem jött. Tudott mozogni. Megforgatta a lábfejét, és arra jutott, hogy akár fel is állhat. Aztán az jutott eszébe, hogy egyelőre ezt talán nem lenne célszerű erőltetnie. Jó eséllyel úgyis már csak egyetlenegyszer lesz rá alkalma.

Kikászálódott az erkély maradványai alól, és az épület oldalához kúszott; az árnyéka az ajtó felé nyújtózott. Csendben nyöszörgött, közben odabentről már hallotta Jeg lépteit. Nagy nehezen felkönyökölt, hozzákészült, hogy felüljön. A kis kést a csuklója mögé rejtette, másik kezével a port markolta.

– Hová indulsz?

Jég kilépett az alacsony szemöldökfa alól az utcára. Eleve nagyra nőtt, de most egyenesen óriásnak tűnt. Ügy is fél fejjel magasabb volt Szendénél, amikor mind a ketten álltak, és legalább kétszer annyit nyomott, még akkor is, ha a lány aznap éppen evett. Most odavonult hozzá, nyelvével belülről kinyomta az alsó ajkát, nehéz kardját lazán tartotta a kezében. Kiélvezte a nagy pillanatát.

– Szépen kitoltál Majdnemmel, mi? – Kicsit feltolta a kalapja karimáját, hogy kivillant a barna heg a homlokán. – Erősebb vagy, mint hinné az ember. Persze az a fiú olyan hülye, hogy segítség nélkül is le bírt volna esni. Engem nem versz át olyan könnyen.

Ez majd még elválik, gondolta Szende, de a végső szót a kés fogja kimondani helyette. Még egy egészen kis fémdarab is igen hatékony tud lenni, ha a megfelelő helyre böknek vele. A lány hátrálni kezdett, lábával felverte a port, közben igyekezett úgy tenni, mintha felállni készülne, de egy hangos nyögéssel visszahuppant a földre, amint a bal lábára nehezedett. Nem kellett hozzá különösebb színészi tehetség, hogy eljátssza a sebesültet. A haja alól csörgő vér a homlokát csiklandozta. Jeg kilépett az árnyékból, és hunyorogni kezdett a reggeli napsütésben. Éppen ahogy Szende eltervezte.

– A mai napig emlékszem rá, amikor először megláttalak – folytatta a férfi. Imádta a saját hangját hallgatni. – Dodd egészen izgatottan jött oda hozzám, és elmesélte, hogy találkozott Füstössel, akinek az arcával teleplakátolták Rostod környékét, mert gyilkosságért körözik, és négyezer márkát kínálnak annak, aki elfogja. Te, hogy miket meséltek rólad!

Éleset rikkantott, mire Szende még hátrébb kúszott, úgy húzva maga alá a bal lábát, hogy biztosan el tudjon rugaszkodni, ha eljön az ideje.

– Az ember azt hinné, hogy valami démon vagy, és mind a két kezedben két-két kardot forgatsz, úgy suttogták a nevedet. Hát képzeld el, baszod, mekkorát csalódtam, amikor kiderült, hogy csak egy csálé fogú, húgyszagú riadt kislány vagy.

Mintha Jegből mezei virágok illata áradt volna. Még egyet lépett előre, vaskos kezével Szende felé nyúlt.

– Azért vigyázz magadra, többet érsz nekem élve. Nem szeretném, ha…

Szende a bal kezével homokot szórt a férfi szemébe, közben a jobbjával ellökte magát a földtől, és máris talpon volt. Jeg félrekapta a fejét, ahogy a homok belepte az arcát. Vakon lendítette a kardját, de Szende elhajolt előle. A penge szele a hajába kapott, a lendület pedig magával rántotta a férfit. A lány egyik kezével elkapta Jeg kabátjának lebbenő szárát, a másikkal pedig a vállába döfte az evőkést.

A férfi felhördült, Szende meg kihúzta a testéből a kést, és újra megszúrta. A penge felhasította a kabátja ujját meg a karját is, sőt kis híján beleállt a lány saját lábába is. Szende éppen megint döfésre emelte a kést, amikor Jeg ökle telibe találta a száját, és elvesztette az egyensúlyát, lába a csupasz földdel birkózott. Elkapta az épület sarkát, egy pillanatig csak lógott ott, próbálta kirázni a hirtelen támadt éles világosságot a fejéből. Látta Jeget egy-két lépésnyire tőle, amint habzó szájjal igyekezett áttenni a kardját ernyedten lógó jobb kezéből a balba, de az ujjai minduntalan beleakadtak a markolatot díszítő flancos rézkosárba.

Ha sebesen követték egymást az események, Szende hajlott rá, hogy ösztönösen cselekedjen, és ne gondoljon se könyörületességre, se következményekre, meg úgy egyáltalán semmire. Így maradhatott életben annyi szarság ellenére is. Persze ami azt illeti, eleve így került a slamasztika kellős közepébe. Nem sok jó dolog akad, amibe nem keveredik valami rossz is, ha az embernek együtt kell élnie vele – Szende például hajlamos volt rá, hogy utólag viszont túl sokat gondolkodjon, de persze az már egy teljesen másik történet.

Ha Jeg rendesen kézbe tudja venni a kardot, neki vége, ez ilyen egyszerű. Úgyhogy hiába forgott még vele az utca, a lány megint támadásba lendült. A férfi igyekezett félrerántani a jó karját, de Szende elkapta, a testéhez préselte, és bár rettenetesen fájt a keze, ellenfele kabátjába kapaszkodva újra meg újra vadul döfött a késével – Jeg gyomrába, a bordái közé, aztán megint a bordái közé –, a férfi pedig felhördült, valahányszor a penge a testébe szaladt.

A férfi megragadta Szende ingét, és hangos reccsenéssel félig letépte az ujját. Próbálta ellökni magától Szendét, de már nem volt benne erő, és éppen csak egy lépéssel tolta hátrébb. A lánynak most már kitisztult a feje, és megőrizte az egyensúlyát, Jeg azonban megbotlott, és térdre rogyott. Szende két kézzel a magasba emelte a kést, és lesújtott vele arra az idétlen cilinderre. A fejfedő kilapult, a penge pedig markolatig beleállt a férfi fejébe.

Szende hátratántorodott, azt várta, hogy Jeg arccal a földre borul. Ehelyett a férfi hirtelen felemelkedett, akár a teve, amit Szende régen egy vásárban látott, kalapja karimája egészen az orrnyergéig lecsúszott, a kés nyele egyenesen felfelé meredezett.

– Hová tűntél? – Nehézkesen beszélt, mintha a szája tele lenne kaviccsal. – Füstös? – Előbb az egyik irányba dőlt, aztán a másikba. – Füstös?

Ahogy a lány felé csoszogott, lába porfelhőt kavart, véres jobb kezében lógó kardja pedig barázdát húzott a porba a lába mellett. Felemelte a balját, ujjait mereven kinyújtotta, de a csuklója erőtlenül lógott. Úgy kezdte el böködni a kalapját, mintha a szemét próbálná megtörölni.

– Füstös? – A férfi arcának egyik fele természetellenesen rángatózott, reszketett, vibrált. Vagy talán éppen ez a természetes, ha valakinek egy kést ékelnek az agyába. – Fühtöh? – A cilinder elgörbült karimája alól csöpögő vér vörös csíkokat rajzolt az arcára és derékig átáztatta az ingét, de Jeg egyre csak jött előre, véres jobb keze vonaglott, kardmarkolata csörögve ütődött újra meg újra a lábának. – Fühöh?

Szende karja is bénultan lógott, a bőre bizsergett, és addig hátrált tágra nyílt szemmel, amíg a falnak nem ütközött.

– Füh?

– Fogd már be a szádat!

Két kézzel esett a férfinak, és hanyatt lökte. A kard kiesett Jeg kezéből, a cilinderét továbbra is a fejéhez szegezte a kés. Lassan a hasára fordult, a jobb karja erőtlenül csapkodott. Másik kezét maga alá húzta, mintha fel akarna tápászkodni.

– Ó! – mormogta a porba.

Aztán nem mozdult többé.

Szende lassan elfordította a fejét, és vért köpött. A kelleténél jóval többször telt meg a szája vérrel az elmúlt pár hónapban. Remegő keze fejével megtörölte könnyező szemét. El sem akarta hinni, ami történt. Úgy érezte, nem is volt benne a keze. Ez csak egy rémálom lehet, amiből hamarosan felébred. Becsukta a szemét, aztán megint kinyitotta, de a férfi még mindig ott feküdt.

Beszívta a levegőt, aztán hangosan kifújta, letörölte a nyálat a szájáról, a vért a homlokáról, majd megint mély lélegzetet vett, hogy aztán kipréselje magából. Aztán felemelte a földről Jeg kardját, közben a fogát csikorgatva állt ellen a hullámokban feltörő hányingernek, ami a fél arcát hasogató fájdalmat kísérte. A kurva életbe, de jó lenne leülni! Vagy csak egy kicsit leállni. Elfordult a hullától. Kényszerítette magát, hogy odamenjen a fogadó hátsó ajtajához. Ahhoz, amelyiken Jeg alig pár pillanattal korábban kilépett. Akkor még élt. Egy élet kemény munkája kell hozzá, hogy valaki emberré váljék. Hogy ez az élet véget érjen, ahhoz elég pár pillanat.

Majdnem időközben kikászálódott a lyukból, amit estében vájt a padlóba, véres nadrágszárát tapogatta, és szemlátomást nem volt túl boldog.

– Elkaptad azt a mocskos kurvát? – kérdezte. Hunyorogva pillantott a bejárat felé.

– Ó, egyet se félj!

A férfi szeme elkerekedett a döbbenettől. Nyöszörögve vonszolta magát az íja felé. Szende közelebb lépett, és ahogy Majdnem halálos rémülettel a tekintetében felé fordult, felemelte Jeg méretes kardját. A penge lapjával lecsapott a férfi kétségbeesetten maga elé emelt kezére, mire Majdnem felnyögött, és a mellkasához szorította a törött végtagot. A következő ütés a halántékát érte, amitől hasra fordult, és beleüvöltött a padlóba.

Szende egyszerűen elsétált mellette, az övébe dugta a kardot, majd felvette az íjat, és kihúzott pár nyílvesszőt a férfi tegezéből. Az ajtóhoz sietett, felajzotta a fegyvert, és kilesett az utcára.

Dodd továbbra is az érméket szedegette egy zsákba, közben módszeresen haladt a kút felé. Fogalma sem volt róla, milyen sorsra jutott a két társa. Ez valójában egyáltalán nem volt olyan meglepő, mint gondolná az ember. Doddnak általában fogalma sem volt semmiről.

Szende leosont a fogadó lépcsőjén, ügyelve rá, hogy a fokok szélére lépjen, mert így könnyebben elkerülhető, hogy a nyikorgás elárulja a lopakodó embert. Félig megfeszítette az íj húrját, és megcélozta a neki háttal hajlongó Doddot, akinek sötét izzadságcsík húzódott végig az inge közepén. Szende hosszasan fontolgatta, hogy ezt az izzadságcsíkot jelöli ki céltáblának, és minden további kecmec nélkül hátba lövi a férfit. Csakhogy embert ölni nem könnyű, még hosszas fontolgatás után sem. Figyelte hát, ahogy Dodd felveszi az utolsó érmét is, belepottyantja a zsákba, majd feláll, behúzza a zsineget, és mosolyogva megfordul.

– Összeszedtem a…

Egy darabig úgy maradtak. A férfi a zsák ezüsttel a kezében, bizonytalanul mosolyogva, halálra vált arccal bámulta Szendét olcsó kalapja árnyékából. A lány a lépcső alsó fokán állt – véres volt a lába, véres a felhasadt ajka, véres haja véres homlokára tapadt, de az íjat rezzenéstelen kézzel tartotta célra.

Dodd megnyalta az ajkát, nyelt egyet, aztán még egy kört leírt a nyelvével.

– Hol van Majdnem?

– Nem valami jó helyen.

Szendét magát is meglepte a keménység a szavaiban. Úgy érezte, nem is ismeri ezt a hangot. Talán Füstösé lehetett.

– Hol van a bátyám?

– Még annyira sem jó helyen.

Dodd nyelt egyet, izzadt nyakán megfeszültek az izmok, aztán óvatosan hátrálni kezdett.

– Megölted?

– Felejtsd el őket, és ne mozdulj!

– Hallgass ide, Szende, ugye nem akarsz agyonlőni? – Egyre élesebb lett a hangja, de közben folyamatosan a kút felé hátrált. – Nem én akartam ezt. Nem az én ötletem volt!

– Hát persze hogy nem. Az ötletekhez gondolkodni is kellene, arra meg te nem vagy alkalmas. Csak mentél utánuk. És akkor is mentél volna, ha az a vége, hogy engem felakasztanak.

– Hallgass ide, Szende…

– Azt mondtam, ne mozdulj! – Az ideg véres ujjába vágott, ahogy most már teljesen megfeszítette. – Süket vagy, bazmeg?

– Hallgass ide, Szende, beszéljük ezt meg, jó? Csak beszélgessünk!

Úgy emelte fel remegő kezét, mintha azzal akarná megállítani a nyílvesszőt, fakókék szemét a lányra szegezte. Szendének hirtelen eszébe jutott az első találkozásuk, amikor a fiú az istálló oldalát támasztva gondtalanul mosolygott. Nem volt valami okos, de igazán vidám figurának bizonyult, márpedig Szende életéből határozottan hiányzott a vidámság, amióta meglépett otthonról. A kutya nem gondolta volna, hogy éppen azért jött el otthonról, mert szerette volna jobban érezni magát a bőrében.

– Tudom, hogy rosszat tettem, de… hülye vagyok. – Próbált jó arcot vágni a dologhoz, de a mosolya éppen olyan bizonytalan volt, mint a keze.

Valamit azért csak lehetett kezdeni Dodd-dal, legalábbis eleinte, és bár nem volt éppen mesteri szerető, legalább melegen tartotta az ágyat, és azért az is több a semminél. Ráadásul Szende többé nem érezte úgy, hogy ő áll az egyik oldalon, az egész világ meg a másikon, ami pedig már nem is kevéssel volt több a semminél.

– Ne mozdulj! – ismételte most már halkabban.

– Úgysem fogsz lelőni. – A férfi tovább hátrált a kút felé. – Én vagyok az, igaz? Én. Dodd. Csak ne lőj le! Most pedig…

Szende lelőtte.

Az íj különös fegyver. Ahhoz, hogy az ember felhúrozza, a helyére illessze a nyílvesszőt, aztán célra tartsa, erő kell, ügyesség és leginkább szándék. Elengedni az ideget viszont semmiség. Az ember egyszerűen nem tartja tovább. Ami azt illeti, ha egyszer valaki megfeszíti a húrt, és célra tart, akkor már könnyebb lőni, mint nem.

Dodd talán ha egy tucat lépésnyire volt. A nyílvessző átszelte a kettejük közti távolságot, egy hajszállal elkerülte a férfi kezét, aztán némán beleállt a mellkasába. Szendét meglepte, hogy nem hallott semmit. Persze a hús puha. Főleg a nyílhegyhez viszonyítva. Dodd tett még egy ingatag lépést, mintha egyelőre nem jutott volna el a tudatáig, hogy eltalálták. Előbb elkerekedett a szeme, aztán bután pislogva nézett le a vesszőre.

– Meglőttél – suttogta.

Térdre rogyott, az ingén máris ovális vérfolt éktelenkedett.

– Ne mondd, hogy nem szóltam előre, baszki!

Eldobta az íjat. Hirtelen nagyon haragudott Doddra meg a fegyverre is.

A férfi rámeredt.

– De nem hittem, hogy megteszed.

Szende állta a tekintetét.

– Én sem. – Egy pillanatra csend lett. Ismét feltámadta a szél, és megkavarta körülöttük a port. – Bocs!

– Bocs? – álmélkodott rekedten a férfi.

Lehet, hogy a komoly konkurencia ellenére is ez volt a legostobább dolog, amit Szende életében kiejtett a száján, de hát mi mást mondhatott volna? Nem létezett olyan szó, ami kipiszkálta volna azt a nyílvesszőt Dodd testéből. Kelletlenül megvonta hát a vállát.

– Jobb híján.

A férfi elfintorodott, fél kézzel felemelte a zsákot, és a kút felé fordult. Szendének egy pillanatra tátva maradt a szája, aztán ahogy Dodd estében meglódította az ezüstöt, futásnak eredt. A zsák újra meg újra átfordult a levegőben, a zárózsinegek csak úgy lobogtak körülötte. Szende nyújtott kézzel vágtatott utána, aztán elrugaszkodott…

Felnyögött, ahogy amúgy is sajgó bordái nekiütköztek a kutat körülvevő kőfalnak, karja pedig villámgyorsan lőtt ki lefelé a sötétbe. Egy pillanatra azt hitte, a zsák után zuhan – ami valószínűleg méltó lezárása lett volna az eseményeknek –, végül azonban a kút előtt a földön koppant a térde.

Az egyik alsó sarkánál kapta el a zsákot, körmei a bő vászonba kapaszkodtak, a húzózsinórok a mélybe lógtak, körülötte föld és apró kődarabok hullottak alá.

Szende elmosolyodott. Először aznap. Talán abban a hónapban is.

Aztán a zsák kinyílt.

Érmék csillogó zuhataga hullott alá a semmibe, ezüst csilingelt a döngöltagyag falon, hogy aztán belevesszen a vaksötétbe. Csend lett.

Szende zsibbadtan egyenesedett fel.

Lassan elhátrált a kútról, egyik kezét maga köré fonta, a másikból az üres zsák lógott.

Doddra pillantott, aki a hátán feküdt, égnek meredő nyílvesszővel a mellkasában, ami sebesen emelkedett és süllyedt, Könnybe lábadt szemét a lány felé fordította. Szende csak a férfi felszínes légzését hallotta, aztán már azt sem.

Egy pillanatig csak állt dermedten, aztán kétrét görnyedt, és a földre okádott. Nem sokat, mivel aznap még semmit sem evett, de a gyomra erős görcsbe rándult, és kipréselte azt a keveset, ami benne volt. Szende olyan hevesen rázkódott, hogy azt hitte, mindjárt összeesik. Kezével a térdét támasztotta, közben az orrából visszaszipákolt epét köpködte.

Átkozottul fájt minden bordája. A karja. A lába. Az arca. Annyi sebe, ficama és horzsolása volt, hogy jóformán nem tudta, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Az egész elbaszott teste tetőtől talpig lüktetett.

A tekintete Dodd holttestére tévedt. Újra heves hányinger fogta el, úgyhogy inkább a látóhatáron reszkető semmi felé fordult.

Illetve nem is semmi volt az.

Porfelhő emelkedett a távolban. Szende még egyszer megtörölte az arcát inge szakadt ujjával, ami most már olyan mocskos volt, hogy a bőre is inkább csak piszkosabb lett tőle. Kihúzta magát, hunyorogva meredt a messzeségbe, és nem akart hinni a szemének. Lovasok. Semmi kétség. Egyelőre elég messze jártak, de legalább tucatnyian voltak.

– A pokolba is! – suttogta, és az ajkába harapott. Ha így megy tovább, hamarosan teljesen át fogja rágni azt a húscafatot. – A pokolba is!

Szorosan becsukta a szemét, még a kezével is eltakarta, és elbújt az önként vállalt sötétségben. Kétségbeesésében csak abban reménykedhetett, hogy tévedett. Nem ez lett volna az első eset, igaz?

Amikor azonban elvette a kezét a szeméről, a porfelhő még mindig ott volt. A világ egy arrogáns köcsög, ez kétségtelen. Minél mélyebben van az ember, annál nagyobb örömmel rúg rajta még egyet. Szende csípőre tette a kezét, ívbe hajtotta a hátát, és felüvöltött az égre, olyan hosszan nyújtva el a szót, ahogy csak égő tüdeje bírta.

– Baaaaaazmeg!

A hangja visszaverődött a falakról, aztán gyors halált halt. Nem jött válasz. Talán csak egy Dodd iránt máris érdeklődést tanúsító légy halk zümmögése. Majdnem lova egy futó pillanatra a lány felé fordult, de láthatólag nem volt lenyűgözve. Ha Szendének eddig nem akadt volna elég baja, most már a torka is fájt. Kénytelen volt feltenni magának a szokásos kérdést.

Most mi a szar legyen?

Összeszorította a fogát, ahogy lerángatta Doddról a csizmáját, aztán leült mellé, és felhúzta a saját lábára. Nem először nyúltak el egymás mellett a porban ők ketten. Arra viszont még nem volt példa, hogy Dodd halott lett volna közben. A csizmája cefetül lötyögött Szende lábán, de így is sokkal jobb volt, mint mezítláb flangálni. A lány visszacsattogott a fogadóba.

Majdnem szánalmasan nyöszörögve igyekezett feltápászkodni. Szende arcba rúgta, hogy visszazuhant a földre, majd kihalászta a megmaradt nyílvesszőket a tegezből, sőt a férfi nehéz kését is kihúzta a nadrágszíjából. Kint a napon felkapta az íjat, a fejébe nyomta Dodd szintén túlontúl szellős kalapját, ami azért így is kínált némi védelmet az egyre erősebben tűző nap ellen. Aztán egymás mellé vonszolta a három lovat, és összekötötte őket – ami nem bizonyult egyszerű műveletnek, mivel Jeg termetes ménje rusnya egy bitang volt, és célzott rúgásokkal mindenáron ki akarta loccsantani az agyvelejét.

Amikor végzett, összehúzott szemmel pillantott a porfelhők felé.

A város irányába tartottak, méghozzá gyorsan. Ahogy Szende jobban megnézte a csapatot, úgy találta, hogy kilencen vagy tízen lehetnek, ami kettővel vagy hárommal kevesebb ugyan, mint a tucat, de azért még mindig éppen elég ahhoz, hogy borzasztó kellemetlen pillanatokat okozzanak neki.

Talán a bank emberei kergetik a lopott pénzt. Vagy fejvadászok jönnek begyűjteni az érte járó vérdíjat. Esetleg más útonállók vették hírét a zsákmánynak. A zsákmánynak, ami történetesen a kút mélyén hevert. Akárkik lehetnek. Szendének rejtélyes képessége volt rá, hogy ellenségeket szerezzen magának. Azon kapta magát, hogy Doddot nézi, aki hanyatt hevert a porban, égnek meredő csupasz lábbal. Az ellenségeinél már csak a barátaival járt rosszabbul.

Hogyan juthatott idáig?

Megrázta a fejét, kiköpött a fogai közötti résen, és felkapaszkodott Dodd lovának nyergébe. A közeledő porfelhőktől a szélrózsának abba az irányába fordult, amit még nem ismert.

Szende a ló oldalába mélyesztette a sarkát.