Sipani,

592 tavasza

A fene essen belé, hogy mennyire gyűlölte Sipanit!

Azok a kurva, átláthatatlan ködök, meg a kurva tenger hangosan csapkodó hullámai meg a kurva rothadás mindent belengő bűze! A kurva estélyek, maszkabálok és dáridók! Szórakoztak, mindenki csak szórakozott, a kurva életbe, aki meg nem, az is úgy tett. A kurva emberek voltak a legrosszabbak. Zsiványok egytől egyig, minden férfi, nő és gyerek. Hazugok, ostobák, úgy, ahogy voltak, mind.

Carcolf gyűlölte Sipanit, mégis itt volt megint. Fel kellett hát tennie magának a kérdést, hogy akkor mégis ki az ostoba.

Valahonnan a ködből harsány nevetés hangzott fel, mire a nő gyorsan belépett egy kapualj fedezékébe. Ujjai megérintették kardja markolatát. Egy jó futár nem bízik senkiben, márpedig Carcolf a legjobb volt. És Sipaniban még a senkinél is kevesebb emberben bízhatott.

A gyönyört keresők újabb csapata tántorgott elő a homályból. Egy holdat ábrázoló álarcot viselő férfi röhögve mutatott egy nőre, aki annyira részeg volt, hogy már nem először esett hasra magas sarkú cipőjében. Mindannyian vihogtak, egyikük csipkés kabátujjával csapkodott, mintha a világ legviccesebb dolga lenne, ha valaki annyit vedel, hogy utána nem bír megállni a lábán. Carcolf elfintorodott, és azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy a maszkjuk mögött bizonyára ezek is legalább annyira gyűlölik az egészet, mint ő szokta, ahányszor csak megpróbált szórakozni.

A kapualj magányában a nő felsóhajtott. A nyavalya essen belé, de ráférne egy kis kikapcsolódás! Kezd besavanyodni. Vagy már be is savanyodott, és csak egyre rosszabb lesz a helyzet. Azon kapta magát, hogy lassacskán megvetéssel tekint az egész világra. A kurva életbe, csak nem válik teljesen olyanná, amilyen az apja volt?

– Csak azt ne! – mormogta maga elé.

Amint a dáridózó csapat beleolvadt az éjszakába, a nő kilépett a kapu alól, és továbbindult. Sem túl gyorsan, sem túl lassan, csizmája puha sarka némán érintette a nyirkos kockaköveket, hétköznapi csuklyáját éppen annyira húzta a szemébe, hogy még ne keltsen gyanakvást. Meg lehetett volna mintázni róla a „pont az átlagos mennyiségű rejtegetnivalóval rendelkező ember” szobrát. És ilyenből Sipaniban nem kevés akadt.

Valahol nyugat felé a páncélozott hintája már száguldott a város széles utcáin, zörgő kerekei szikrákat vetettek, ahogy átkelt a hidakon, a döbbent járókelők riadtan ugrottak félre előle, miközben a kocsis ostora újra meg újra lecsapott a lovak verejtéktől habzó hátára. A tucatnyi felfogadott testőr dübörögve haladt a hintó után, az utcai lámpák fénye megvillant párától nedves páncéljaikon. Hacsak a Kőfejtő emberei nem cselekedtek időközben. Talán nyílvesszők szálltak, lovak és emberek üvöltöttek, a hintó zörögve szállt el az útról, acél csördült, végül pedig a robbanópor lerepítette a lakatot a páncéldobozról, kapkodó kezek oszlatták el a füstöt, aztán felnyílt a fedél, alatta pedig… semmi.

Carcolf megengedett magának egy egészen halvány mosolyt, és megveregette a puklit a bordáinál. A tárgy békésen pihent a kabátja bélésébe varrva. Vett egy mély levegőt, tett pár lépést, majd elrugaszkodott a kanális partjáról. Egy gyors szökelléssel átszelte a háromlépésnyi távolságot az olajos víz fölött a korhadozó bárkáig.

A fedélzet lécei hangosan nyikorogtak, ahogy a nő bukfencet vetett, aztán könnyedén felállt.

A Fintinei híd felé kerülni elég komoly kitérőt jelentett volna, arról nem is beszélve, hogy egy forgalmas és gondosan őrzött útvonalon kellett volna végigmennie, ez a bárka azonban mindig ide volt kikötve az árnyékba. Carcolf előzőleg meggyőződött róla. A lehető legkevesebbet bízta a véletlenre. Volt alkalma megtapasztalni, hogy a véletlen mocskosul ki tudott szúrni vele néha.

A fülke homályából egy ráncos arc lesett kifelé, mögötte gőz fütyült elő egy viharvert kannából.

– Maga meg ki a rosseb?

– Senki. – Carcolf vidáman szalutált. – Csak átutazóban vagyok!

Ezzel leugrott a fedélzetről a kanális túlpartjának köveire, és máris megint beleolvadt a penészszagú ködbe. Átutazóban, ez jó. Most egyenesen a kikötő felé veszi az irányt, hogy a következő dagállyal már útra is kelhessen vidáman. Vagy legalább besavanyodva. Akárhol is fordult meg Carcolf, mindenhol senki maradt. Mindig, mindenhol átutazóban volt.

Keleten az az idióta Pombrine erejét megfeszítve lovagolt négy felfogadott ember társaságában. A bajszával meg a többivel persze cseppet sem hasonlított Carcolfra, de magára borította a nő igencsak feltűnő hímzett köpenyét, és így egészen tűrhető alteregó vált belőle. Az a szerencsétlen csóró strici azt hitte, azért játssza el Carcolf szerepét, hogy addig a nő meglátogathassa a szeretőjét, egy jómódú asszonyt, aki nem akarja, hogy a találkájukra fény derüljön. Carcolf felsóhajtott. Bár így lenne! Azzal vigasztalta magát, hogy elképzelte, milyen lesz, amikor az a két gazember, Mély és Sekély kilövi a nyeregből Pombrinét, döbbenten megállapítják, hogy áldozatuknak bajsza van, majd egyre frusztráltabban átkutatják a ruháit, végül pedig minden bizonnyal ki is belezik a hulláját, mégsem találnak semmit.

Carcolf ismét megveregette a puklit, és ruganyos léptekkel sietett tova. Segítség nélkül, egymaga, gyalog haladt a jó előre gondosan megtervezett útvonalon – keskeny mellékutcákban, szűk sikátorokban, jelentéktelen zugokban, elfeledett lépcsőkön, roskadozó palotákon rothadó bérházakon és titkos egyezségek árán nyitva hagyott kapukon át. Hamarosan elér egy rövid szennyvízcsatorna-szakaszhoz, ami egyenesen a kikötőbe vezet, ott pedig még marad is egykét szabad órácskája.

Ha ezt a melót letudja, tényleg kénytelen lesz kivenni egy kis szabadságot magának. Megnyalta belülről az ajkát, ahol egy apró, méretéhez képest érthetetlenül fájdalmas fekély alakult ki. Mást sem csinált, csak dolgozott. Talán kirándulhatna egyet Aduába. Meglátogathatná a bátyját meg az unokahúgait. Hány évesek is már? Uhh! Nem. Eszébe jutott, milyen egy erkölcscsősz liba tud lenni a sógornője. Az a fajta ember, aki mindenre undorral tekintett. Az apjára emlékeztette Carcolfot. Valószínűleg éppen ezért vette el a bátyja azt a hülye picsát…

A nő átbújt egy omladozó boltív alatt. Valahonnan zene szűrődött ki. Valaki vagy éppen hangolt egy hegedűt, vagy bűn rosszul játszott rajta. Carcolfot egyik sem lepte volna meg. Egy moha borította falon papírlapok lobogtak zizegve: a plakátokon a város hűséges polgárait arra biztatták, hogy keljenek fel a talinsi kígyó zsarnoksága ellen. Sipani legtöbb polgárát jobban érdekelte, hogyan dőlhetne el részegen, mint az, hogy felkeljen, a többiekről pedig sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy hűségesek volnának.

Carcolf ide-oda tekergette magát, hogy megrángassa a nadrágja ülepét, de reménytelen volt az ügy. Mennyit kell fizetni vajon egy új öltözet ruháért, hogy a varrás ne a legkellemetlenebb helyekre befurakodva dörzsölje ki az ember bőrét? Ugrálva haladt hát egy keskeny úton a parton, a pangó, algáktól és himbálódzó szeméttől nyálkás, rég használaton kívüli kanális mentén, miközben eredménytelenül cibálta ide-oda a gálád szövetet. A rossznyavalya üssön ebbe a divatos, szűk nadrágba! Talán ez valami kozmikus büntetés, amiért hamis érmékkel fizetett érte a szabónak. Persze Carcolfot lényegesen jobban érdekelte a helyben megszerezhető haszon, mint a kozmikus büntetés, ezért azt tűzte ki céljául, hogy a lehető legritkábban fizessen bármiért is. Lényegében ezt az elvet követte, márpedig az apja mindig azt mondta, hogy az ember ragaszkodjék az elveihez…

A kurva életbe, lassan tényleg olyanná válik, mint az apja.

– Ha!

Rongyos alak ugrott elő egy boltív alól, kezében acél villant halványan. Carcolf ösztönösen felnyögött, és hátrahőkölt. Félrekotorta a kabátját, és abban a hitben rántotta elő a maga pengéjét, hogy most utolérte a halál. A Kőfejtő egy lépéssel előtte járna? Vagy Mély és Sekély, esetleg Kurrikan bérencei… De senki más nem bukkant fel. Ez az egyetlen ember állt előtte mocskos kabátban; zilált haja sápadt bőréhez tapadt a nedvességtől, száját és orrát penészes sál takarta, véreres szemében riadalom látszott.

– Pénzt vagy életet! – Kiáltását kissé elfojtotta a sál.

Carcolf felhúzta a szemöldökét.

– Ezt meg mégis ki mondja?

Egy pillanatra csend lett, csak a mocskos víz csapkodta alattuk a köveket.

– Maga nő? – A reménybeli rabló hangja most már szinte bocsánatkérően csendült.

– Ha az vagyok, nem rabol ki?

– Hát… szóval… – Az útonállónak érezhetően kedvét szegték a fejlemények, de azért összeszedte magát. – Akkor is pénzt vagy életet!

– Miért? – kérdezte Carcolf.

A rabló kardjának hegye bizonytalanul mozdult.

– Mert egy csomó pénzzel tartozom a… Magának ahhoz semmi köze!

– Nem, úgy értem, nem lenne jobb, ha figyelmeztetés nélkül egyszerűen leszúrna, aztán megszabadítaná a holttestemet az értékeimtől?

Újabb pillanatnyi csend.

– Igazából… el akarom kerülni az erőszakot. De figyelmeztetem, hogy nem rettenek vissza tőle!

Egy kurva civil. Egyszerű rabló, akinek éppen ő került az útjába. Véletlenszerű találkozás. Na ugye, hogy a véletlen mocskosul ki tud szúrni néha az emberrel. Most például a rablóval.

– Ön, uram – közölte Carcolf –, elég szar tolvaj.

– Hölgyem, én úriember vagyok.

– Ön, uram, egy halott úriember. – Carcolf közelebb lépett, pengéjének könyörtelen csillogást kölcsönzött a fölöttük lévő ablakból kiszűrődő lámpafény. Soha nem vesződött gyakorlással, az átlagnál mégis sokkal jobban forgatta a kardot. Egy ilyen közönséges csatornatölteléknek biztosan semmi esélye ellene. – Miszlikbe aprítom…

A férfi elképesztő sebességgel lendült támadásba, acél csikordult, és mielőtt Carcolfnak egyáltalán eszébe juthatott volna megmoccanni, a kardja kicsúszott az ujjai közül, végigsiklott a zsíros köveken, és a csatornába ploccsant.

– Ah! – szólt a nő.

Így más már volt a helyzet. A támadó nyilván nem olyan suttyó, amilyennek látszott, legalábbis ha kardvívásra kerül sor. Tudhatta volna. Sipaniban semmi sem az, aminek tűnik.

– Adja ide a pénzét! – követelte az idegen.

– Örömmel. – Carcolf elővette az erszényét, és a fal felé hajította, remélve, hogy meglóghat, amíg a férfi figyelme megoszlik. Csakhogy támadója lenyűgöző ügyességgel röptében kapta el az erszényt, és a következő pillanatban a kardja hegye már ismét Carcolf előtt lebegett, megakadályozva a menekülését. Megkocogtatta a puklit a nő kabátjában.

– És ez mi volna itt?

A helyzet még rosszabbra fordult, sokkal rosszabbra.

– Semmi, egyáltalán semmi. – Carcolf megpróbálta erőltetett nevetéssel elütni a dolgot, de ez a hajó már elment ő pedig sajnos éppen úgy nem volt ott a fedélzetén, mint ahogy azén a másikén sem, amelyik még mindig a thondi útra készülve ringatózott a rakpartnál.

Ujjával félretolta a kard hegyét. – Most pedig rendkívül sürgős dolgom van, úgyhogy… – Halk szisszenés hallatszott, ahogy a fegyver felhasította a nő kabátját. Carcolf egy pillanatra lehunyta a szemét. – Au! – Éles fájdalmat érzett a bordáinál. A fegyver a bőrét is felhasította. – Au! – Bosszúsan rogyott térdre, oldalához szorított ujjai között szivárgott a vér.

– Jaj… Jaj, ne! Ne haragudjon, komolyan nem akartam megvágni magát. Csak… tudja…

– Ah! – A tárgy Carcolf vérétől vörösen kihullott a szakadt zsebből, elgurult, majd megállapodott a kockaköveken. Úgy egylábnyi hosszú, bőrbe tekert, karcsú csomag volt. – Szükségem van egy felcserre – nyögte Carcolf a tőle telhető legjobban alakítva a tehetetlen nőt. A nagyhercegnő mindig a szemére vetette, hogy túlságosan színpadias, de ha ilyenkor nem helyénvaló a színpadiasság, akkor mégis mikor? Különben is, valószínűleg tényleg szüksége lenne felcserre, és megvolt rá az esély, hogy a rabló lehajol hozzá segíteni, és akkor egyszerűen képen szúrhatja a késével. – Kérem! Könyörgöm!

A férfi tágra nyílt szemmel toporgott, nyilvánvalóan nem készült fel rá, hogy idáig fajulnak a dolgok. Azért közelebb húzódott, és leguggolt a csomagért, miközben kardja meg-megvillanó hegyét végig Carcolfra szegezte.

Ezek szerint új, még kétségbeesettebb taktikára lesz szükség. Remélte, a hangján nem hallani, mennyire pánikba esett.

– Nézze, vigye csak a pénzt! Használja egészséggel! – Carcolf valójában egyáltalán nem szerette volna, ha a rabló egészséggel használ bármit is. Jobb szerette volna, ha a föld alatt rohad inkább. – De mind a ketten sokkal jobban járunk, ha azt a csomagot itt hagyja.

A férfi keze megállt a holmi fölött.

– Miért? Mi van benne?

– Nem tudom. Utasítottak, hogy ne nyissam ki.

– És ki utasította?

Carcolf elhúzta a száját.

– Azt sem tudom, de…

Kurtis felvette a csomagot. Hát persze hogy felvette. Hülye volt, de azért akkora hülye nem, hogy ott hagyja. Megragadta hát, és elfutott. Hát persze hogy futott. Mikor nem?

Torkában dobogó szívvel végigrohant a szűk sikátoron, megpróbált átugrani egy törött hordót, de beleakadt a lába, hasra esett, és kis híján saját kivont kardjával nyársalta fel magát. Az arcán csúszott a ragacsos szemétben, amíg valami halványan édes nem került a szájába. Feltápászkodott, káromkodva nagyokat köpött, és félve pillantott hátra a válla fölött.

Nem látta nyomát üldözőnek. Csak a köd, a véget nem érő köd gomolygott mögötte, akár egy élőlény.

A most már nyálkától iszamlós csomagot rongyos köpenyébe csúsztatta, és sajgó fenekét tapogatva továbbsántikált, miközben még mindig az édeskés, rothadó ízt próbálta kiköpni a szájából. Nem mintha rosszabb lett volna, mint a reggelije. Talán még jobb is volt. A reggelije mindent elárul egy emberről, mondta mindig a vívómestere.

A fejébe húzta hagymától és kétségbeeséstől bűzlő csuklyáját, lepiszkálta az erszényt a kardjáról, visszacsúsztatta a pengét a hüvelybe, aztán kilépett a sikátorból, és elvegyült a tömegben. A keresztvas és a hüvely tövének találkozása régi emlékeket idézett fel benne: edzésekét és viadalokét, egy fényes jövő reményét és ünneplő tömegekét. A vívás, fiam, az segít majd előbbre jutni. Styriában értő a közönség, szeretik ott a vívókat. Egy vagyont fog keresni! Jobb idők voltak azok. Nem rongyokban járt, nem kellett hálásnak lennie a hentesnél kidobott maradékért, és nem kellett másokat kirabolnia, hogy megéljen. Elhúzta a száját. Most már egy nőt is kirabolt. Élet ez egyáltalán?

Vetett hátra még egy óvatos pillantást. Lehet, hogy megölte azt a nőt? Végigfutott a hátán a hideg a gondolatra. Csak egy karcolás volt. Csak egy karcolás, ugye? De vért is látott. Könyörgöm, legyen csak egy karcolás! Megdörzsölte az arcát, mintha így elűzhetné az emléket, de az kitartóan vele maradt. A dolgok, amiket elképzelni sem tudott, amikről megfogadta, hogy soha nem teszi meg őket, aztán hogy soha többé nem teszi meg őket újra, sorra egymás után a hétköznapjai részévé váltak.

Még egyszer ellenőrizte, hogy nem követik-e, aztán befordult egy rothadó növényekkel teli udvarba, ahol a tegnap hősei néztek le rá a megfakult plakátokról. Megkerülte a hervadt virágokat, és felsietett a húgyszagú lépcsőházban. Elővette a kulcsát, és birkózni kezdett a szoruló zárral.

– A fenébe! Bassza meg! Azt a kurva…! Ahh! – Az ajtó hirtelen kinyílt, Kurtis pedig betántorgott a szobába, és kis híján megint hasra esett. Aztán megfordult, belökte maga mögött az ajtót, és egy pillanatig csak zihálva állt a bűzlő sötétségben.

Ki hinné most el, hogy valamikor a királlyal vívott? Vesztett. Hát persze hogy vesztett. Mindent elvesztett, nem igaz? Két tussal vesztett nulla ellenében, ráadásul még alaposan meg is sértették, ahogy ott feküdt a porban, de mégiscsak pengét váltott Ő Magasztos Felségével. Méghozzá éppen ez a penge volt az, esett le neki hirtelen, ahogy a falnak támasztotta a fegyvert. Karcolások borították, megfakult, és a hegyénél már el is görbült egy kicsit. Az elmúlt húsz év majdnem olyan csúnyán elbánt ezzel a karddal, mint vele. De talán éppen ma fog megfordulni a szerencséjük.

Lekapta a köpenyét, a sarokba hajította, majd a kezébe vette a csomagot, hogy végre kibontsa, és megnézze, mire bukkant. Addig babrált a lámpával, amíg nagy nehezen sikerült némi fényt csiholnia belőle. Majdnem elfintorodott, ahogy láthatóvá lett nyomorúságos szobája. A repedezett üveg, a penészfoltokkal tarkított málló vakolat, a lyukas szalmazsák a földre buggyanó szalmával, a néhány ócska bútordarab…

Az asztal mellett álló egyetlen széken egy férfi ült. Nagydarab férfi volt nagy kabátban, őszülő hajából csak borosta maradt, olyan rövidre vágta. Tömpe orrán lassan szívta be a levegőt, és a markából elgurított két dobókockát a mocskos asztallapon.

– Hat meg kettő – mondta. – Nyolc.

– Maga meg ki az ördög? – Kurtis hangja egészen vékony lett a döbbenettől.

– A Kőfejtő küldött. – Az idegen megint eldobta a kockákat. – Hat meg öt.

– Ezek szerint vesztésre állok? – Kurtis a kardja felé pillantott. Próbált közömbösnek tűnni, de egyáltalán nem sikerült neki. Azt fontolgatta, mennyi idő kellene, hogy odaugorjon a fegyverhez, felkapja, döfjön…

– Már vesztett is – felelte a testes idegen, és óvatosan besöpörte a kockákat a tenyere élével. Végre felnézett. A tekintete kifejezéstelen volt, mint egy döglött halé. Mint a piaci standokon heverő pontyoké. Az élettelen szempárban aztán komor szomorúság villant. – Tudja, mi történik, ha az után a kard után nyúl?

Kurtis nem volt bátor ember. Soha nem tartotta magát annak. Minden lelki erejét össze kellett szednie, hogy meglepjen valakit. Az, hogy most őt lepték meg, egy pillanat alatt elvette a harci kedvét.

– Nem – mormogta a nyakát behúzva.

– Dobja ide nekem azt a csomagot! – mondta az idegen, és Kurtis engedelmeskedett. – Meg az erszényt is.

Kurtist mintha minden ereje elhagyta volna. Képtelen lett volna ellenállni és valamilyen fortéllyal próbálkozni. Örült, hogy meg tudott állni a lábán. A lopott erszényt az asztalra dobta, a nagydarab férfi pedig az ujjai hegyével szétnyitotta, és belepislantott.

Kurtis tehetetlenül tárta szét a karját.

– Ezen kívül nincs semmim, amit érdemes lenne elvinnie.

– Tudom – bólintott a férfi, majd felállt. – Megnéztem. – Megkerülte az asztalt, mire Kurtis riadtan ellépett előle, és a szekrénynek dőlt. A szekrénynek, amiben történetesen nem volt semmi pár pókhálón kívül.

– Visszafizettem az adósságomat? – kérdezte vékony hangon.

– Maga szerint visszafizette az adósságát?

Farkasszemet néztek egymással. Kurtis nyelt egyet.

– Mikor fogom visszafizetni az adósságomat?

Az idegen megrántotta a fejével szinte összenőtt vállát.

– Maga szerint mikor fogja visszafizetni az adósságát?

Kurtis még egyet nyelt, és azon kapta magát, hogy reszket az ajka.

– Amikor a Kőfejtő azt mondja?

Az idegen árnyalatnyit felhúzta azt a vaskos szemöldökét, amelyiket vékony heg vágott ketté.

– Van olyan kérdése is… amire nem tudja a választ?

Kurtis térdre rogyott, és összetette a két tenyerét. Elmosódva látta maga előtt az idegen arcát a fájó szemébe gyűlt könnyeken keresztül. Nem érdekelte a megaláztatás. A Kőfejtő a büszkesége maradékát is elvette tőle sok hasonló látogatással ezelőtt.

– Hagyjon nekem valamit – suttogta. – Csak… valamit.

A férfi lenézett rá döglötthal-tekintetével.

– Miért?

Nyájas a kardot is magával vitte, de semmi más értéket nem talált.

– A jövő héten visszajövök – mondta.

Nem fenyegetésnek szánta, csak leszögezett egy tényt. Méghozzá egy nyilvánvaló tényt, merthogy ez ugyebár a dolgok rendje. De Kurtis dan Broya lassan lehorgasztotta a fejét, aztán egész testét rázni kezdte a zokogás.

Nyájas fontolóra vette, hogy próbálja-e megvigasztalni, de végül arra jutott, hogy nem teszi. Gyakran félreértették a szándékait.

– Talán nem kellett volna kölcsönhöz folyamodnia. – Ezzel elment.

Mindig meglepte, hogy az emberek nem számolnak utána a dolgoknak, mielőtt kölcsönt vesznek fel. A részletek, az idő meg a kamatok hatása: nem is olyan nehéz felfogni ezeket. Persze sokan hajlanak rá, hogy túlbecsüljék a jövedelmüket, és azzal kábítják magukat, hogy a dolgoknak csak a jó oldalát nézik. Néha megtörténik, hogy a dolgok valamilyen véletlen folytán szerencsésen alakulnak, és mindennek jó vége lesz, de Nyájasnak nem voltak illúziói. Tudta, hogy ő is csak közönséges fogaskerék az élet finom gépezetében. Számára a tények tények maradtak.

Menet közben visszaszámolta a lépéseket a Kőfejtő házáig. Százöt, száznégy, százhárom…

Különös, milyen kicsi a város, ha az ember megméri. Rengeteg ember, rengeteg vágy, rengeteg sérelem, rengeteg adósság zsúfolódott össze a lecsapolt mocsár helyén. Nyájas gyanúja szerint a mocsár jó úton haladt afelé, hogy egy jókora darabot visszaszerezzen magának a városból. Kíváncsi lett volna rá, hogy ha ez megtörténik, jobb hely lesz-e a világ.

…hetvenhat, hetvenöt, hetvennégy…

Nyájas egy árnyékot vett észre. Talán zsebtolvaj. Úgy tett, mint aki megnéz magának egy standot az út mentén, és meg is pillantotta az illetőt a szeme sarkából. A lány a sapkája alá gyűrte sötét haját, és a kelleténél jóval nagyobb kabátot viselt. Alig nőtt ki a gyerekkorból. Nyájas tett pár lépést egy szűk sikátorban, aztán megfordult, a testével eltorlaszolta az utat, és félrehúzta a kabátját, megmutatva hat fegyvere közül négynek a markolatát. Árnyéka egészen a sarokig elért, ahogy a lányra nézett. És csak nézett. A kis zsebtolvaj mozdulatlanná merevedett, aztán nyelt egyet, az egyik irányba fordult, aztán a másikba, végül pedig hátrálni kezdett, és elvegyült a tömegben. Ezzel véget is ért hát ez az epizód.

…harmincegy, harminc, huszonkilenc…

Sipani, de főleg a dohos, szagos Óváros tele volt tolvajokkal. Szünet nélkül idegesítették az embert, mint nyáron a szúnyogok. Aztán voltak még a rablók, a betörők, a zsebtolvajok, az orgyilkosok, a gyilkosok, a verőlegények, a garázdák, a feketézők, a svindlerek, a szerencsejátékosok, a bukmékerek, az uzsorások, a kujonok, a koldusok, a szélhámosok, a stricik, a zacitulajdonosok, a csaló kereskedők, nem is beszélve a könyvelőkről és az ügyvédekről. Nyájas szerény véleménye szerint az ügyvédek voltak a legrosszabbak mind közül. Néha úgy tűnt, Sipaniban senki nem keres egy fityinget sem. Inkább mindenki azon dolgozott erejét megfeszítve, hogy kifossza a többieket.

Persze Nyájas tudta, hogy ő sem jobb náluk.

…négy, három, kettő, egy, aztán le tizenkét lépcsőfokon, el a három őr mellett, és már be is léphetett a nagy kétszárnyú ajtón a Kőfejtő házába.

Odabent minden homályos volt a füsttől, zavaros a színes lámpák fényétől, forró az emberek leheletétől és a súrlódó testektől, sűrű az elfojtott beszélgetés zajától, a kiárusított titkoktól, a tönkretett hírnevektől, az arcátlan árulástól. Ez sem különbözött az összes többi ilyen helytől.

Az egyik sarokasztal mögé két északföldi fészkelte be magát. A hegyesebb fogú és gyérebb hajú kettejük közül egészen hátradöntötte a székét, úgy pipázott. Társa egyik kezében egy üveget, a másikban egy könyvet tartott, és mélyen összeráncolt homlokkal olvasott.

Nyájas a legtöbb jelenlévőt látásból ismerte. Törzsvendégek voltak. Egyesek inni jöttek. Mások enni. A legtöbben különféle szerencsejátékokba merültek bele. Kockák zörögtek, kártyalapok csattogtak, tekintetek csillogtak reménytelenül, ahogy fordult a szerencse kereke.

A játékok nem foglalkoztatták különösebben a Kőfejtőt, csakhogy a játékok adósságokat eredményeztek, ami viszont határozottan érdekelte. Huszonhárom lépcső felfelé a helyiség megemelt végéig, ahol a tetovált arcú őr egy intéssel továbbengedte Nyájast.

Három másik begyűjtő már ott ült egy palack körül. A legalacsonyabb közülük rámosolygott, és biccentett, talán egy szövetség alapjait igyekezvén megvetni. A legnagyobb kihúzta magát, és szigorúan méregette. Nyájas rájuk sem hederített. Rég lemondott róla, hogy egyáltalán megpróbálja megérteni az emberi kapcsolatok bonyolult matematikáját, az pedig végképp szóba sem jöhetett, hogy maga is részese legyen ilyesminek. Ha az a férfi a szigorú bámészkodáson kívül mással is próbálkozik, Nyájas hagyta volna, hogy a bárdja beszéljen helyette. Annak a hangja aztán könnyedén véget vetett minden unalmas vitának.

Borfero asszonyság testes nő volt, sötét loknijai lila kalap alól hullottak alá, apró szemüvege egészen nagynak mutatta a szemét. Valamiért lámpaolaj szagát árasztotta magából. A Kőfejtő irodájának előterében kísértett egy főkönyvekkel megpakolt alacsony íróasztalnál. Nyájas első napján a háta mögött nyíló díszes ajtóra mutatott, és így szólt:

– Én vagyok a Kőfejtő jobb keze. Őt soha nem szabad zavarni. Soha. Velem kell beszélnie.

Nyájas persze hamarosan megtapasztalta, milyen mesterien bánik a nő a hatalmas könyvekben lévő számokkal, ebből pedig azonnal tudta, hogy az irodában nincs senki, és Borfero a Kőfejtő. Viszont a nő láthatólag elégedett volt a fortéllyal, így Nyájas is belement a színjátékba. Soha nem szeretett fölöslegesen felzaklatni másokat, annak általában nem lett jó vége. Néha segített is, ha azt képzelte, hogy máshonnan jön a parancs, valamilyen ismeretlen, ellentmondást nem tűrő helyről. Jólesett a tudat, hogy létezik valahol egy padlás, ahol bűnösök bujkálnak. Nyájas a Kőfejtő irodájának ajtajára pillantott, és azon gondolkodott, hogy vajon létezik-e egyáltalán iroda, vagy csak üres kőfal van mögötte.

– Mennyi a mai bevétel? – A nő kinyitotta az egyik főkönyvet, és tintába mártotta a tollát. Egyenesen a tárgyra tért, még köszönésre sem vesztegette az időt. Nyájas ezt csodálta benne, bár soha nem mondta volna meg neki. Tőle általában sértésnek vették a bókokat.

Nyájas elővette az érméket, és adós, illetve érték szerint rendezve sorban egymás után az asztalra pottyantotta őket. A legtöbb közönséges fémből készült, csak egy-két helyen csillant közöttük ezüst.

Borfero ültében előredőlt, a szemöldökét ráncolta, aztán feltolta a homlokára a szemüvegét, amitől rögtön borzasztó kicsinek tűnt a szeme.

– És van egy kard is. – Nyájas az asztal oldalának támasztotta a fegyvert.

– Nyomorúságos termés – dörmögte a nő.

– Gyatra a föld errefelé.

– Igaz, ami igaz. – A nő visszaengedte a szemüveget a helyére, és gondos rendben számokat vésett a könyvébe. – Nehéz időket élünk. – Ezt elég gyakran mondogatta, mintha mindenre magyarázatul szolgált volna.

– Kurtis dan Broya azt kérdezte, mikor lesz visszafizetve az adóssága.

A nő meglepetten nézett fel.

– Amikor a Kőfejtő azt mondja.

– Én is ezt feleltem neki.

– Jó.

– Megkért, hogy figyeljek… egy csomagot. – Nyájas letette az asztalra a nő elé. – Broyánál volt.

Nem tűnt éppen fontos holminak. Kevesebb mint egy láb hosszú volt, valamiféle ősrégi, szőrét hullató állati bőrbe csavarták be, amire billogvassal egy betűt, vagy talán egy számot égettek. Bár ha szám volt is, Nyájas nem ismerte fel.

Borfero asszonyság felkapta a csomagot, aztán rögtön meg is haragudott magára, amiért nem titkolta el az izgatottságát. Tudta, hogy senkiben sem bízhat meg ebben a szakmában. Hirtelen egy csomó kérdés merült fel benne. Gyanakodni kezdett. Hogyan tehette rá a kezét a csomagra az a semmirekellő Broya? Ez valami átverés talán? Nyájas a gurkhuliak beépített ügynöke lenne? Vagy inkább Carcolfé? Kettős blöff? Az az öntelt ribanc egyik összeesküvés hálóját szőtte a másik után. Tripla blöff? De mire lett volna jó egy ilyen húzás? Milyen előnye származna belőle? Négyszeres blöff?

Nyájas arcán nem látszott nyoma sem kapzsiságnak, sem ambíciónak, sem semmi másnak. Úgy tűnt, csakis a munkára koncentrál – Borfero szerette az ilyen férfiakat, bár sosem mondta volna ki hangosan. Egy vállalkozás vezetőjének tartania kell bizonyos távolságot.

Néha nem minden az, aminek tűnik. Borfero éppen elég furcsaságot látott már életében.

– Ez lehet az – fontolgatta, bár igazából elég volt egyetlen pillantás, hogy biztos legyen a dolgában. Nem az a fajta nő volt, aki lehetőségekre vesztegeti az idejét.

Nyájas bólintott.

– Elégedett vagyok magával.

Újabb bólintás.

– Biztosan jutalmat kap majd a Kőfejtőtől. – Légy nagyvonalú az embereiddel, mondta mindig, különben mások lesznek azok.

De a nagyvonalú gesztus ezúttal nem ért el semmilyen hatást.

– Mit szólna egy nőhöz?

Nyájasnak mintha maga az ötlet is fájdalmat okozott volna.

– Nem kell.

– Egy férfihoz?

Pláne.

– Nem kell.

– Kenderhez? Egy üveg…

– Nem kell.

– Valaminek biztosan örülne.

A férfi rántott egyet a vállán.

Borfero asszonyság felfújta az arcát. Mindenét úgy szerezte, hogy kipuhatolta, mire vágynak mások. Most nem tudta, mihez kezdjen valakivel, aki nem vágyik semmire.

– Akkor talán gondolkodjon a dolgon.

Nyájas lassan bólintott.

– Gondolkodni fogok.

– Amikor megjött, látott odakint két északföldit, inni?

– Láttam két északföldit. Az egyik egy könyvet olvasott.

– Tényleg? Olvasott?

Nyájas rántott egyet a vállán.

– Mindenhol vannak olyanok, akik szoktak olvasni.

Ahogy a nő átsietett a helyiségen, feltűnt neki, milyen kiábrándítóan kevés a vagyonos vendég, és azt próbálta megbecsülni, mennyire lesz silány az aznap esti bevétel. Lehet, hogy az egyik északföldi az imént még olvasott, mostanra azonban befejezte. Mély a fogadó legjobb borát itta egyenesen a palackból. Három üveg már üresen hevert az asztala alatt. A levegő sűrű volt Sekély kenderpipájának szagától. Borfero általában nem engedett meg ilyesmit, de ennek a kettőnek a kedvéért kénytelen volt kivételt tenni. A leghalványabb elképzelése sem volt róla, miért alkalmazott a bank éppen két ilyen visszataszító alakot. Persze a gazdagoknak sosem kell magyarázkodniuk.

– Urak! – szólt a nő, és letelepedett az egyik széken.

– Hol? – Sekély rekedten felnevetett. Mély lassan a szájához emelte a palackot, és az üveg pereme fölött savanyú megvetéssel pillantott a fivérére.

Borfero hivatalos hangon, halkan folytatta.

– Azt mondták, a… munkaadóik igen hálásak lesznek, ha rábukkanok… arra a bizonyos tárgyra, ami szóba került.

A két északföldi rögtön felélénkült, mindketten úgy dőltek előre, mintha ugyanazon a zsinóron húzták volna őket. Sekély csizmája elakadt egy üres üvegben, ami félkörívben gördült végig a padlón.

– Rendkívül hálásak – mondta Mély.

– És mennyi adósságom marad, miután kifejezték a hálájukat?

– Semennyi.

Borfero érezte, hogy bizseregni kezd a bőre. Szabadság. Lehetséges volna? Tényleg itt van a zsebében ebben a pillanatban is? De nem hagyhatta, hogy a tét óvatlanná tegye. Minél nagyobb a jutalom, annál indokoltabb az óvatosság.

– Eltörölnék az adósságomat?

Sekély közelebb hajolt, és elhúzta pipája csutoráját borostás nyaka előtt.

– Kinyírnák – mondta.

– Lemészárolnák – morogta a fivére, aki a következő pillanatban már ugyanolyan közel volt.

A nő a legkisebb mértékben sem élvezte, hogy a két lumpen bérgyilkos közvetlenül az orra elé tolta a képét. Még pár pillanat a szájszagukból, és neki annyi.

– Nagyszerű! – szólt vékony hangon, és az asztalra csúsztatta a csomagot. – Akkor ezennel leállítom a kamatok fizetését. Kérem, adják át üdvözletemet a… munkaadóiknak.

– Természetesen. – Sekély nem mosolygott, inkább csak éles fogait mutatta meg. – Mondjuk, nem hiszem, hogy különösebben érdekelni fogja őket a maga üdvözlete.

– Azért ne szívja mellre. – Mély arca komor maradt. – A munkaadóink egyszerűen nem tartják sokra az üdvözleteket.

Borfero mély lélegzetet vett.

– Nehéz időket élünk.

– Ugye hogy? – Mély felállt, és hatalmas markába kapta a csomagot.

A hűvös levegő úgy csapta meg Mély arcát, mint egy pofon, amikor kiléptek az estébe. Sipani mozdulatlanul sem tűnt éppen kellemes helynek, most meg ráadásul még forogni is kezdett körülötte.

– Be kell vallanom – kezdte, majd megköszörülte a torkát, és köpött egyet –, nem is kicsit vagyok részeg.

– Aha – felelte Sekély, és hangosan böfögve hunyorgott a ködbe. Legalább mintha kezdett volna tisztulni valamelyest a levegő. Nem mintha ezen az ördögtől való nyirkos helyen valaha is igazán felszállna a köd. – Azért megjegyezném, hogy ez valószínűleg nem a legjobb ötlet munka közben.

– Igazad van. – Mély felemelte a csomagot a kevéske fénybe. – De ki számított rá, hogy ez csak úgy az ölünkbe hullik?

– Ami engem illet, én biztosan nem. – Sekély összeráncolta a homlokát. – Vagy… fene tudja, kit mi illet.

– Csak egy kortyocskának indult – mondta Mély.

– Az egy kortyocskáknak megvan az a szokásuk, hogy jó sok lesz belőlük. – Sekély a fejébe nyomta azt a kurva idétlen kalapot. – Akkor sétálunk egyet a folyóparton?

– Abban a kalapban úgy nézel ki, mint valami kibaszott tökfej.

– Neked, öcskös, a mániád a külső.

Mély sziszegve szívta be a levegőt, de inkább nem felelt.

– Gondolod, hogy tényleg eltörlik ennek a nőnek az adósságait?

– Egyelőre talán. De tudod, milyenek. Aki tartozik, az mindig tartozik. – Mély még egyet köpött, aztán a hangyányit stabilabbá váló sikátorban botorkálva megindult előre, kezében szorongatva a csomagot. Esze ágában sem volt belegyömöszölni a zsebébe, ahonnan valami kis klambó kihalászhatja. Sipaniban hemzsegtek a nyavalyás tolvajok. Amikor legutóbb itt járt, a jobbik pár kalucsniját lopták el tőle, és nőtt is a lábán két kellemetlen hólyag, mire hazaért. Ki lop kalucsnit? Csak a mocsok styriaiak! Elhatározta, hogy mindvégig jó erősen szorítja a csomagot. Úgy próbálják csak meg ellopni a kis faszarik!

– Na, ki a tökfej? – kiáltott utána Sekély. – A folyó erre van.

– Csakhogy nem a folyóhoz megyünk, tökfej – szólt hátra Mély a válla fölött. – Bedobjuk a kútba egy régi udvarban itt, a sarkon túl.

Mély a fivére után sietett.

– Tényleg?

– Nem, csak poénból mondtam, te barom!

– Miért egy kútba?

– Mert azt akarta.

– Ki akarta?

– A főnök.

– A kisfőnök vagy a nagyfőnök?

Mély még ilyen részegen is szükségét érezte, hogy elfojtsa a hangját.

– A kopasz főnök.

– Picsába! – sóhajtotta Sekély. – Személyesen?

– Személyesen.

Kurta szünet következett.

– Milyen volt?

– Még a szokásosnál is rémisztőbb, kösz, hogy eszembe juttattad.

Ezúttal hosszabbra nyúlt a szünet, csak a lábuk alatt csikorgott a nedves kavics.

Végül Sekély törte meg a csendet.

– Jobban járunk, ha összekapjuk magunkat, és nem basszuk el.

– Hálás szívem mélyéből köszönöm ezt a velős megállapítást – szólt Mély. – A dolgok elbaszása mindig kerülendő, amikor és ahol csak lehetséges, nem gondolod?

– Az ember célja mindig az, hogy elkerülje, ez természetes, de néha így is belesétálunk. – Sekély suttogva folytatta. – Tudod, mit mondott a kopasz főnök legutóbb.

– Nem kell suttognod. Nincs itt, nem igaz?

Sekély a fejét kapkodva nézett körül.

– Nem tudom. Tényleg nincs?

– Nem, nincs. – Mély megdörzsölte a halántékát. Egy nap meg fogja ölni a testvérét, ezt előre látta. – Erről beszélek.

– És ha mégis itt van? A legjobb mindig abból kiindulni, hogy itt lehet.

– Befognád végre a szádat egy pillanatra, baszod? – Mély elkapta Sekély karját, és meglóbálta a csomagot fivére orra előtt. – Olyan, mintha egy kurva… – Igencsak meglepődött, amikor egy sötét alak közéjük ugrott, és egy pillanattal később azon kapta magát, hogy üres a keze.

Kiam úgy futott, mintha az élete múlna rajta. Ami így is volt persze.

– Menj már utána, a fenébe is! – Hallotta, ahogy a két északföldi hebegve, csapkodva indul el mögötte a sikátorban. Bizony nem maradtak le mögötte annyival, mint szerette volna.

– Ez egy lány, te barom! – A két férfi nagydarabnak és esetlennek tűnt, mégis sebesen közeledtek, csizmáik hangosan kopogtak. A kezük már nyúlt is utána, és ha egyszer elkapják…

– Ki nem szarja le! Szerezd vissza azt az izét! – A levegő sziszegve áramlott ki-be a száján, a szíve majd kiugrott a helyéből, az izmai égtek, ahogy futott.

Befordult egy sarkon, rongyokba csavart lába megtapadt a nyirkos kockaköveken. Itt már szélesebb lett az út, lámpák és fáklyák fényes pacái rajzolódtak ki a ködben, és mindenfelé emberek siettek. Kiam ide-oda cikázott a járókelők körül, át-átbújt közöttük, arcok bukkantak fel előtte, és tűntek tova. A feketevégi éjszakai piacon találta magát standok, vásárlók, kiáltozó kofák meg mindenféle ricsaj és szagok sűrű forgatagában. Kiam egy menyét ügyességével siklott át egy szekér kerekei között, aztán gyümölcsök záporával terített be egy kofát meg a vevőjét, majd átcsúszott egy nyálkás halakkal megpakolt standon, miközben az árus dühödt kiáltozások közepette hiába kapott utána. A lány belelépett egy kosárba, mire kagylók repültek szerteszét, de már futott is tovább. Még mindig hallotta a kiáltásokat, ahogy a nyomában csörtető északföldiek fellöktek mindenkit, aki az útjukba került, és csörömpölve taszították félre a kocsikat, mintha szélvihar tombolt volna Kiam háta mögött. Átbújt egy kövér férfi lábai között, befordult egy újabb sarkon, és kettesével véve a zsíros lépcsőfokokat, felsietett a víz mellett futó keskeny ösvényhez. A szemétben patkányok neszeztek, az északföldiek hangját pedig mintha egyre közelebbről hallotta volna, ahogy felváltva szidták őt és egymást. Zihálva kapkodott a tüdejét szaggató levegő után, és egyre kétségbeesettebben futott tovább, miközben a fel-felfröccsenő víz minden visszhangzó lépésnél beterítette a permetével.

– Megvan! – Annyira közelről jött a hang. – Gyere ide!

Kiam átbújt a rozsdás kapuban lévő apró lyukon. Egy kiálló éles fémnyelv felhasította a karját, égő sebet ejtve a bőrén. A lány kivételesen örült, hogy a Vén Zöld sosem adott neki eleget enni. Behúzódott a sötétbe, a földhöz lapult, és a csomagot szorongatva igyekezett megint levegőhöz jutni.

Aztán már ott is voltak. Az egyik északföldi a rácsokat cibálta, ujjai egészen elfehéredtek az erőfeszítéstől, mindenfelé rozsda pergett, ahogy a kapu ide-oda ugrált. Kiam elkerekedett szemmel bámult, és azon gondolkodott, vajon mit tenne vele az a kéz, ha a bőrébe mélyeszthetné a mocskos körmeit.

A másik férfi bedugta a résbe szakállas arcát, kezében ijesztő külsejű kést szorongatott – nem mintha azoknak, akiket az ember kirabol, valaha is barátságos külsejű késeik szoktak volna lenni. Az északföldi elkerekedett szemmel bámulta a lányt, vicsorgó, sebhelyes ajka alól kivillant a fogsora.

– Dobd ide azt a csomagot, és felejtsük el az egészet! Dobd csak ide!

Kiam távolabb húzódott, ahogy a kapu csikorogva meghajlott.

– Neked annyi, te kis húgyos!

A lány kúszva menekült a rozsda meg a kiszáradt növények tövében, aztán átcsusszant egy résen két omladozó faldarab között.

– Eljövünk érted! – visszhangzott a háta mögött.

Talán tényleg el is jönnek, de egy tolvaj nem tölthet hosszú időt azzal, hogy a másnap miatt aggódik. A ma is elég szar ügy. Lekapta a kabátját, és kifordította, hogy kívülre kerüljön a zöld bélés. A sapkáját zsebre vágta, addig rázta a fejét, amíg haja a háta közepére nem hullt, aztán sebes léptekkel, fejét leszegve indult el az Ötödik csatorna melletti gyalogúton.

Egy sétahajó úszott el mellette, a fedélzetről beszélgetés, nevetés és poharak csilingelése hallatszott. Az utasok nyúlánk, lusta szellemeknek tűntek a ködben. Kiam elgondolkodott rajta, vajon mivel érdemelték ki a fényűző életet, ő pedig mivel érdemelte ki ezt, de az ilyesféle kérdésekre sosem lehetett egyszerű válaszokat találni. Ahogy a hajó rózsaszín lámpái tovatűntek, a lány meghallotta Hove hegedűjének hangját. Egy pillanatig csak állt az árnyékban, hallgatózott, és arra gondolt, milyen szép is ez a zene. Lenézett a csomagra. Nem úgy tűnt, mint amiért megérte ennyit fáradni. Még súlya is alig volt. De nem ő döntötte el, miért kínált jutalmat a Vén Zöld. Megtörölte az orrát, és tovább sietett a fal tövében. A zene hangosabb lett, aztán Kiam megpillantotta Hove hátát meg a fel-le járó vonót, mögé lépett, és tátongó zsebébe csúsztatta a csomagot.

Hove észre sem vette, de aztán valaki háromszor a hátára koppintott, és ahogy megmozdult, megérezte a zsebét húzó súlyt. Nem látta, ki volt a csomagszállító, és nem is nézett oda, csak játszotta tovább a hegedűjén az uniós indulót, amivel minden előadást indított annak idején Aduában a színpadon. Vagyis inkább a színpad alatt, hogy ráhangolja a közönséget Lestek nagy belépőjére. Mielőtt meghalt a felesége, és minden szarrá ment. A könnyed dallamok elmúlt időkre emlékeztették, száraz szemébe könnyek gyűltek, úgyhogy inkább egy hangulatához jobban illő, melankolikus menüettre váltott – nem mintha ezen a környéken túl sok embernek feltűnhetett volna a különbség. Sipani előszeretettel mutatta magát a kultúra városának, de a legtöbb lakója alkoholista, csaló, faragatlan tuskó vagy a fentiek valamiféle keveréke volt.

Hogyan jutott idáig? A szokásos történet. Most mindenesetre úgy járta az utcákat, mintha semmi sem izgatná, csak hogy egykét garast kapjon a ködben lebegő dallamokért cserébe. A lepényes standdal szemben olcsó hús illatától kordult meg a gyomra, és abbahagyta a zenélést, hogy kalapját a sorban állók orra alá dugja. Egyáltalán nem lepte meg, hogy senki rá sem hederített. Továbbindult a Verscetti felé, útközben át-áttáncolva az utcára kirakott asztalok között. Ospriai keringőt játszott, és szélesen mosolygott a vendégekre, akik pipával vagy egy palackkal maguk előtt terpeszkedtek a székeken, kesztyűs ujjaik között forgatva poharaik szárát, miközben megvetően bámultak kifelé tükrös maszkjaik szűk szemnyílásai mögül. Jervi szokása szerint a falnál ült, vele szemközt pedig egy kontyba rendezett hajú nő foglalt helyet.

– Egy kis zenét, drágaságom? – kérdezte Hove. Ahogy a nő fölé hajolt, kabátja Jervi ölébe lógott.

Jervi kiemelt valamit Hove zsebéből, elfintorodott a dohos szagtól, aztán ráförmedt a muzsikusra.

– Húzz már innen a bús picsába!

Hove továbbállt, és hála a sorsnak, magával vitte nyávogó hegedűzenéjét is.

– Mi folyik ott? – Riseld egy pillanatra megemelte a maszkját, felfedve finom vonású, kerek, gondosan púderezett és divatosan unott arcát.

A jelek szerint valóban támadt valamiféle felbolydulás nem messze tőlük. Két északföldi tört, zúzott, ordítozott.

– Átkozott északiak! – mormogta Jervi. – Mindig csak a baj van velük, pórázon kellene őket tartani, mint a kutyákat. – A férfi lekapta a kalapját, és az asztalra dobta, megadva ezzel a szokásos jelet. Aztán hátradőlt a székkel, és a kezében tartott csomagot észrevétlenül majdnem a földig lógatta maga mellett. Kellemetlen munka volt ez, de hát az embernek dolgoznia kell. – Ne is törődj velük, drágám!

Jervi valami oknál fogva ellenállhatatlannak találta a nő unott, érdektelen mosolyát.

– Lefekszel velem? – kérdezte, és odavetett két érmét a borért.

Riseld felsóhajtott.

– Ha muszáj.

És Jervi már érezte is, ahogy a csomagot lopva kiemelik a kezéből.

Sifkiss kimászott az asztal alól, és elsietett. Egyik kezében a botját szorongatta, azzal zörgetve végig a kerítés rácsait, a másikban a csomagot tartotta lazán. A Vén Zöld mindig azt mondta, hogy maradjon észrevétlen, de Sifkiss már nem így tette a dolgát. Az embernek ki kell dolgoznia a saját stílusát, ő pedig már tizenhárom éves volt, nemdebár? Hamarosan nagyobb dolgokkal kezd foglalkozni. Talán Kurrikannak dolgozik majd. Bárki láthatta, hogy különleges dolgokra született – ugyanis lopott magának egy cilindert, amiben igazi úriemberként járhatta a várost. És ha valaki sajnálatos módon annyira ostoba volt, hogy efelől maradtak kételyei, megállapíthatta, hogy Sifkiss ráadásul határozottan vidám szögben csapta a fejébe a szóban forgó kalapot. Pokolian vidám szögben.

Igen, Sifkissen mindenkinek megakadt a szeme.

Most meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, aztán bebújt két harmattól nedves bokor közé, majd átpréselte magát a mögöttük lévő falban nyíló résen – ami, őszintén szólva, az idő múlásával egyre nehezebb feladatnak tűnt –, és már meg is érkezett a régi templom alagsorába. A lépcső tetejénél halvány fényt látott vibrálni.

A legtöbb gyerek elment dolgozni. Csak pár fiatalabb fiú játszott egy kockával, és egy lány rágott egy csontot. Pens a kenderpipáját szívta, és rá se hederített Sifkissre, az új gyerek pedig a sarokban kuporogva köhögött. Sifkissnek nem tetszett ez a köhögés.

Minden valószínűség szerint egy-két nap, és dobhatja a lányt a csatornába, de ez persze egyben azt is jelenti, hogy kap érte pár garast, nem igaz?

A legtöbben nem szívesen nyúltak a hullákhoz, de Sifkiss cseppet sem zavartatta magát. Ritka az az árvíz, amelyik nem hoz valakinek szívességet, mondta mindig a Vén Zöld.

A nő a helyiség leghátuljában ült öreg íróasztala fölé hajolva. Egyetlen lámpa égett mellette, hosszú, ősz haja csimbókokba tapadt a zsírtól, ahogy nyelvét üres ínyéhez tapasztva a közeledő Sifkisst figyelte.

Valami flancos külsejű férfi is volt vele, mellényét ezüstszínű levelekkel varrták tele. A fiú peckesen lépdelt feléjük, igyekezett jó benyomást tenni az idegenre.

– Megszerezted, ugye? – kérdezte a Vén Zöld.

– Hát persze – felelte Sifkiss, hátravetve a fejét, aztán a kalapja beleakadt egy alacsony gerendába, alig győzte káromkodva visszaigazítani a helyére. Savanyú képpel dobta le a csomagot az asztalra.

– Akkor húzz el innen! – csattant fel Zöld.

Sifkiss mogorva képet vágott, mint aki legszívesebben visszaszólna valami szemtelenséget. Zöld úgy találta, hogy a fiú kezd elkanászodni, így aztán kénytelen volt visszakézből lekeverni neki egyet, mielőtt a kölyök odébbállt.

– Itt van hát, ahogy megígértem. – A bőrbe kötött csomagra pillantott. A lámpa fénykörében hevert az öreg asztalon, ami repedezett lapja, a számos zsíros folt meg a málló aranyozás ellenére is elegáns és még hosszú évekig szolgáló bútordarabnak hatott. Ebben a tekintetben, ha Vén Zöld jobban belegondolt, voltaképpen hasonlítottak egymásra.

– Elég kicsi holmi ahhoz képest, hogy mekkora felhajtást csapunk körülötte – jegyezte meg a homlokát ráncolva Kese, majd az asztalra dobta az édesen csilingelő érmékkel teli erszényt.

Vén Zöld felmarkolta, széthúzta a száját, és rögvest nekilátott, hogy megszámolja a pénzt.

– Hol van az a Kiam nevű lány? – kérdezte Kese. – Hol van a kis Kiam, mi?

Vén Zöld válla megfeszült, de a nő számolt tovább. Egy tengeri viharban is képes lett volna számolni.

– Dolgozik.

– Mikor jön vissza? Tetszik nekem. – Kese közelebb húzódott, és bizalmas hangon folytatta. – Átkozottul jó árat kaphatnék érte.

– De ő keresi nekem a legtöbb pénzt! – tiltakozott Zöld. – Másokat nyugodtan elvihetnél tőlem. Mit szólnál például ehhez a Sifkisshez?

– Mi, a savanyúképűhöz, aki az előbb a csomagot hozta?

– Jól dolgozik. Erős fiú. Szívós. Biztos vagyok benne, hogy beválna evezősnek egy gályán. Talán még harcosnak is.

Kese felhorkant.

– Evezősnek? Az a kis szarcsimbók? Kötve hiszem. Jól meg kéne korbácsolni, hogy húzza azt az evezőt.

– És? Van korbácsuk, nem?

– Hát nyilván van. Jobb híján akkor elviszem őt meg három másikat. Holnaphoz egy hétre megyek a westporti piacra. Választhatsz te, de nehogy a söpredéket add nekem.

– Nálam nem dolgozik söpredék – közölte Vén Zöld.

– Csak söpredék dolgozik nálad, te mocskos vén svindler. És mit mondasz a többieknek? – Kese idétlen, gügyögő hangon folytatta. – Hogy beálltak szolgálónak nemesemberekhez, hogy a lovakkal laknak egy tanyán, vagy hogy Gurkhul kikúrt császára fogadta őket örökbe? He?

Kese felnevetett, mire Vén Zöld komoly késztetést érzett, hogy előkapja a kését. De újabban már több esze volt annál, hogy ilyesmit tegyen. Sok fájdalmas tapasztalatot szerzett, mire ezeket megtanulta.

– Azt mondom nekik, amit kell – mordult fel válaszul, még mindig az ujjai között forgatva az érméket. Azok a kurva ujjak már közel sem voltak olyan gyorsak, mint régen.

– Tedd azt, én meg valamikor máskor visszajövök Kiamért is. – Kese a nőre kacsintott.

– Ahogy akarod – felelte Zöld. – Nekem aztán mindegy. – Kurvára esze ágában sem volt elengedni Kiamot. Nem volt akkora marha, hogy azt higgye, mindenkit meg tud menteni, de egyet azért talán mégis, és akkor a halálos ágyán legalább ennyit elmondhat magáról. Valószínűleg senki sem fogja meghallgatni, de ő azért tudja majd. – Tessék, ott van. A csomag a tiéd.

Kese felvette a csomagot, és már el is tűnt abból a kibaszott bűzlő lyukból. A hely túlságosan is a börtönre emlékeztette. A szaga. A gyerekek nagy, tágra nyílt szeme. Gond nélkül adta-vette őket, de a szemükbe nem akart belenézni. A mészáros vajon bele akar nézni a birka szemébe? A mészárosnak talán mindegy. Talán megszokja. Az a helyzet, hogy Kesének nem volt mindegy. Túl jó szíve volt. Magához intette a bejáratnál várakozó embereit, és a négyszög alakzatba rendeződött testőrei védelmében elsétált.

– Sikeres volt a találkozó? – szólt hátra az előtte haladó Grenti.

– Nem volt rossz – mordult válaszul Kese úgy, hogy a testőrnek eszébe se jusson tovább kérdezősködni.

„Barátokat akarsz vagy pénzt?” – faggatta egyszer Kurrikan, és a kérdés ott maradt a fülében.

Sajnálatos módon Grentit nem sikerült eltántorítani.

– Egyenesen Kurrikanhoz megyünk?

– Igen – felelte Kese a tőle telhető legélesebben.

De Grenti imádta jártatni a száját. Végül is a legtöbb kemény legény így volt vele. Talán mert annyi időt töltöttek semmittevéssel.

– Azért szép háza van Kurrikannak, nem igaz? Hogy is hívják azokat az oszlopokat elöl?

– Pilaszternek – vágta rá egy másik testőr.

– Nem, nem, a pilaszter tudom, milyen. Arra vagyok kíváncsi, mi a neve annak az építészeti stílusnak, amelyikben az oszlopfőt indák veszik körül. Mint az ott.

– Ott?

– Nem, annál csak kis lyukakat véstek a kőbe, én az egész mintáról beszélek… Álljunk csak meg!

Kese egy pillanatra megkönnyebbült, amiért az előadásnak vége szakadt. Aztán aggódni kezdett. Egy alak töltötte be előttük a ködöt. De piszkosul betöltötte ám. A koldusok, a dáridózók meg a környék egyéb söpredéke úgy tűnt el az útjából, mint föld az eke elől. Az illető nem mozdult. Magas egy bitang volt, akkora, mint Kese legmagasabb testőre, és fehér kabátot viselt homlokába húzott csuklyával. Illetve a szóban forgó ruhadarab valójában már nem is volt fehér. Sipaniban semmi sem maradt tiszta sokáig. A kabát szürke volt, szegélyén nedves foltok és fekete pecsétek éktelenkedtek.

– Tüntessétek el az útból! – csattant fel Kese.

– Tüntessétek el az útból, bazmeg! – bömbölte Grenti.

– Maga Kese? – Az idegen hátratolta a csuklyáját.

– Ez egy nő! – állapította meg Grenti. És valóban az volt vaskos, csupa izom nyaka, erős álla és kurtára nyírt vörös haja ellenére is.

– Javre vagyok. – Felszegett állal mosolygott Kesére és az embereire. – A hoskoppi oroszlánasszony.

– Talán dilinyós – tippelt Grenti.

– Talán az idevezető út mentén álló őrültekházából szökött meg.

– Egyszer tényleg megszöktem egy őrültekházából – mondta a nő. Különös akcentusa volt, Kese nem tudta hová tenni. – Vagyis inkább börtön volt varázslók számára, csak néhányan megőrültek közülük. Nem könnyű megállapítani, a legtöbb varázsló eleve legalábbis excentrikus. Persze ez most mellékes. Van önnél valami, amire szükségem van.

– Valóban? – Kese elmosolyodott. Már nem is aggódott annyira. Az idegen egyrészt nő, másrészt nyilvánvalóan meggárgyult.

– Nem tudom, hogyan győzködjem, sosem bántam jól a szavakkal. Régi hiányosságom ez. Viszont mind akkor járnánk a legjobban, ha önként átadná nekem, amit kérek.

– Majd adok én valamit önként magának – vágta rá Kese a többiek kuncogásától kísérve.

A nő nem nevetett.

– Egy csomagról van szó, bőrbe csavarva, nagyjából… – Felemelte egyik hatalmas kezét, és kinyújtotta a hüvelyk- meg a mutatóujját. – Ötször olyan hosszú, mint a farka.

A nő tudott a csomagról, szóval csak a baj lesz vele. Ráadásul Kesét rögvest elhagyta a humorérzéke, ha a farkáról volt szó, amin semmiféle kenőcs nem segített. Nem mosolygott többé.

– Öljétek meg!

A nő valahol a mellkasa környékén ütötte meg Grentit – talán. A mozdulat követhetetlennek bizonyult. A testőrnek kidülledt a szeme, különös, sipító hangot hallatott, és csak állt ott szótlanul remegve, félig kivont karddal.

A második őr – az Unió szülötte, akkora, mint egy ház – meglódította a buzogányát, de csak a nő libbenő kabátját találta. Egy pillanattal később meglepett kiáltás hallatszott, és a testőr fejjel lefelé repült át az utcán, végül a falnak ütközött. Ahogy a földre csúszott, por és a megrepedt téglákról aláhulló vakolat terítette be ernyedt testét.

A harmadik testőr – egy fürge kezű ospriai – előkapta a dobókését, mielőtt azonban útjára engedhette volna, a buzogány pörögve átszelte a levegőt, és lepattant a fejéről. A férfi hangtalanul, széttárt karokkal terült el a földön.

– Anthiroszi oszlopnak hívják. – A nő Grenti homlokához illesztette a mutatóujját, és könnyedén fellökte a férfit. Grenti eldőlt, és merev testtel, még mindig remegve feküdt az oldalán a sárban. Dülledő szeme a semmibe meredt. – Eddig csak az egyik kezemet használtam. – Javre felemelte másik méretes öklét, aztán elővarázsolt valahonnan egy hüvelyében megbújó, aranyozott markolatú kardot. – Most az jön, hogy előhúzom ezt a kardot. Még a régi időkben kovácsolták egy földre hullott csillag anyagából. Csak hat élő ember látta a pengéjét. Gyönyörűnek találná. Aztán megölném magát vele.

Az utolsó testőr egy futó pillanatra összenézett Kesével, aztán félredobta a bárdját, és elrohant.

– Ehh! – A nő csalódottan ráncolta vörös szemöldökét. – Csak hogy tudja, ha maga is elfut… – Összehúzta a szemét, csücsörített az ajkával, és tetőtől talpig végigmérte Kesét. Nagyjából úgy, mintha egy gyereket próbálna megítélni. Kese megállapította, hogy nem szereti, ha így néznek rá. – Úgy négy lépés kell hozzá, hogy utolérjem.

Kese elfutott.

Javrénak három lépés kellett hozzá, hogy utolérje, és a férfi egy szemvillanás alatt a földön feküdt, szája megtelt mocskos kővel, a karja élesen a háta mögé csavarodott.

– Fogalma sincs, kivel van dolga, maga hülye ribanc!

Kese hasztalan vergődött a nő vasmarkában, és nyüszített, ahogy Javre még erősebben csavarta a karját.

– Igaz, ami igaz, a gondolkodás nem az erősségem. – A hangjában egyáltalán nem volt nyoma feszültségnek. – A pontosan elvégzett egyszerű dolgokat szeretem, és nem érek rá filozofálni. Elárulja, hol van a csomag, vagy addig kell vernem, amíg ki nem pottyan valahonnan?

– Kurrikannak dolgozom! – nyögte ki Kese.

– Új vagyok a városban. A neveknek nincs varázserejük számomra.

– Megtaláljuk!

A nő elnevette magát.

– Hát persze. Nem szoktam elbújni. Javre vagyok, Első a Tizenötből. Javre, az Arany Rend templomos lovagja. Javre, a szó-, nyak- és hitszegő. – A nyomaték kedvéért akkorát csapott Kese tarkójára, hogy a férfi orra minden bizonnyal eltört a kockaköveken, a száját pedig betöltötte a vér sós íze. – Ha meg akarnak találni, csak kérdezzék meg valakitől, hol van Javre. – A nő Kese fölé hajolt, lélegzete a férfi fülét csiklandozta. – A gondjai akkor kezdődnek majd, ha megtalál. Na szóval hol az a csomag?

Kese kezében bizsergő érzés támadt. Eleinte enyhe volt a fájdalom, aztán egyre csak erősödött és erősödött, amíg már az egész karja izzott, és kínjában vinnyogott a fájdalomtól.

– Áááá! A belső zsebemben! A belső zsebemben!

– Nagyszerű. – Kese érezte, ahogy egy kéz benyúl a ruhája alá, de mozdulni sem tudott, csak feküdt erőtlenül, és halkan nyöszörgött, miközben felborzolódott idegei fokozatosan lecsillapodtak. – A kibaszott metszőfogaimra esküszöm…

– Tényleg? – A nő hirtelen rátalált a rejtett belső zsebre, és kiszabadította a csomagot. – Ezt nem kellett volna mondania.

Javre a hüvelykjéhez szorította mutatóujját, és kipöckölte Kese két metszőfogát. Egy öregembertől tanulta a fogást Sutjukban; mint annyi minden másnak az életben, ennek is a csuklóban rejlett a titka. Otthagyta a férfit, aki a földön kuporogva igyekezett felköhögni a fogait.

– Ha legközelebb találkozunk, feltétlen meg kell mutatnom magának a kardot – szólt hátra távoztában, majd az öve alá gyömöszölte a csomagot.

Édes Istennő, micsoda puhányok ezek a sipaniak! Hát nem maradt már senki, aki méltó ellenfele lehetne?

Megrázta sajgó kezét. A körme valószínűleg megfeketedik és leesik majd, de aztán visszanő. Nem úgy, mint Kese foga. És amúgy sem ez lesz az első elvesztett körme. Ott volt például az az emlékezetes eset, amikor az összes odalett a lábujjkörmeivel együtt Khalul próféta gyengéd gondoskodásának következtében. Na, akkor méltó ellenfélre lelt. Egy pillanatig szinte nosztalgiával gondolt vallatóira. Azt egészen biztosan jólesett felidézni, milyen volt, amikor belenyomta a főnökük arcát a saját parazsába, mielőtt megszökött. Micsoda sistergés lett belőle!

De talán Kurrikan eléggé feldühödik hozzá, hogy egy csapat rendes bérgyilkost küldjön utána. Aztán végül ő kapja el Kurrikant. Aligha ér majd fel a múlt nagy csatáival, de legalább elütheti vele az unalmas estéket.

Javre egyelőre egyenes háttal, fürge léptekkel gyalogolt tovább. Imádott gyalogolni. Minden egyes lépésnél érezte a saját erejét. Az izmai ellazultak, mégis készen állt rá, hogy a következő lépés egy szemvillanás alatt hatalmas szökelléssé, fürge bukfenccé vagy halálos csapássá változzék. Oda sem kellett néznie, mégis mindenkit érzékelt maga körül, felmérte, jelentenek-e fenyegetést, felkészült a támadásukra, elképzelte a saját reakcióját. Minden valószínűséget kiszámított, mindent feltérképezett, minden távolságot felbecsült, minden hasznosnak ígérkező tárgyat érzékelt. A legkeményebb próbák éppen azok, amikre egyáltalán nem számít az ember, Javre maga volt hát a mindig élesre fent, soha a hüvelyébe nem rejtett fegyver, maga volt a válasz minden feltett kérdésre.

Ezúttal egyetlen penge sem került elő a sötétből, egyetlen nyílvessző sem szállt felé, tűz sem villant, méreg sem fröccsent. Bérgyilkosok csapata sem rontott rá az árnyékból.

Sajnos.

Csak két részeg északföldi birkózott Pombrine palotája előtt, egyikük vicsorogva szidta a kopasz főnököt. Javre rájuk sem hederített, ahogy felkocogott a lépcsőn. Szintúgy nem vetett egy pillantást sem a mogorva őrökre, akik még Kese embereinél is ócskábbak voltak. Végigsietett a folyosón, aztán belépett a központi szalonba, ahol csupa műmárvány, egy olcsó csillár meg egy lovak módjára hágó párt ábrázoló, mélységesen kiábrándító mozaik várta. Az esti roham láthatólag még nem kezdődött el. A kopott bútorokon kurvák terpeszkedtek, férfiak és nők egyaránt; egyikükről Javre képtelen volt eldönteni, melyik nemhez tartozik.

Pombrine éppen azzal volt elfoglalva, hogy megdorgáljon valakit a nyájából, amiért túl sok ruhadarabot vett magára, de a nő érkeztére meglepetten kapta fel a fejét.

– Máris itt van? Mi sikeredett félre?

Javre hangosan felnevetett.

– Minden. – Pombrine szeme elkerekedett, Javre pedig még hangosabban kacagott. – Mármint nekik. – Ezzel megragadta a férfi csuklóját, és a kezébe nyomta a csomagot.

Pombrine lenézett a jellegtelen külsejű bőrdarabra.

– Szóval sikerült?

Javre vaskos kezével átkarolta a férfi vállát, és alaposan megszorította. Pombrine felszisszent, ahogy ropogni kezdtek a csontjai. A nő kétségtelenül kivételes méretűre nőtt, de még így is hihetetlennek tűnt, hogy mennyi erő szorult belé.

– Maga nem ismer engem. Még. Javre vagyok, a hoskoppi oroszlánasszony. – A nő lenézett Pombrinére, és ő hirtelen úgy érezte magát, mint egy rossz gyerek, aki tehetetlenül vergődik az anyja markában. – Ha elvállalok egy megbízást, soha nem térek ki előle. De ezt majd úgyis megtanulja.

– Lelkesen várom az oktatást. – A férfi addig fészkelődéit, amíg kiszabadult Javre karjának rettenetes súlya alól. – Ugye… nem nyitotta ki?

– Azt mondta, ne tegyem.

– Jó. Jó.

Pombrine lenézett, arcára félig-meddig már ki is ült a mosoly. Alig akarta elhinni, hogy ilyen könnyen ment.

– Akkor kérem a fizetségemet.

– Máris. – A férfi az erszényéért nyúlt.

Javre felemelte egyik bőrkeményedéses kezét.

– A felét húsban kérem.

– Húsban?

– Nem azzal seftel itt?

Pombrine felhúzta a szemöldökét.

– A fele az rengeteg húst jelent.

– Elboldogulok vele. És úgy tervezem, maradok még egy darabig.

– Micsoda mázli – dörmögte a férfi.

– Azt a férfit kérem.

– Kiváló választás. Nem is…

– És azt ott. Meg azt. És azt a nőt. – Javre összedörzsölte a tenyerét. – Ő bemelegítheti a fiúkat. Nem azért fizetek, hogy bárkinek is én verjem a farkát.

– Ez csak természetes.

– Thondi asszony vagyok, hatalmas az étvágyam.

– Ahogy elnézem, kétség nem férhet hozzá.

– És a nap szerelmére, valaki készítsen nekem egy fürdőt. Máris olyan szagom van, mint egy tüzelő szukának. Bele sem merek gondolni, hogy fogok bűzleni utána. A város minden kandúrja rám veti majd magát. – Ezzel harsány nevetésben tört ki.

Az egyik férfi nyelt egyet. A többiek némiképp kétségbeesetten pillantottak Pombrinére, miközben Javre beterelte őket a legközelebbi szobába.

– Te vedd le a nadrágodat! Te tekerd le a fáslit a mellemről. El sem hinnétek, milyen erősen le kell kötöznöm ezt a két izét, hogy akármit is meg tudjak csinálni…

Végre becsukódott mögöttük az ajtó.

Pombrine megragadta legmegbízhatóbb szolgája, Scalacay vállát, és közelebb húzta magához a férfit.

– Siess a gurkhuliak templomához a harmadik csatornánál, ahogy csak a lábad bírja. Tudod, a zöld oszloposhoz. Ismered?

– Igen, gazdám.

– Mondd meg a papnak, aki az ajtóban kántál, hogy Ishrinek hoztál üzenetet. Mégpedig azt, hogy Pombrine gazdánál van a holmi, amit keres. Ishrinek, világos?

– Ishrinek. Pombrine gazdánál van a holmi.

– Akkor futás!

Scalacay elvágtatott, Pombrine pedig alig visszafogottabb sebességgel sietett be az irodájába, izzadt kezében szorongatva a csomagot. Ügyetlen mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót, aztán elfordította a kulcsot. Az öt zár megnyugtató fémes kattanással csúszott a helyére.

Csak ez után engedte meg magának, hogy fújjon egyet. Áhítattal fektette a csomagot az íróasztalára. Most, hogy megszerezte, szükségét érezte, hogy minél hosszabbra nyújtsa a diadal pillanatát. Hogy megadja a módját az ünneplésnek. A bárszekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, majd elővette nagyapja shiznadzéját a díszhelyről. Az öreg egész életében egy olyan pillanatra várt, amelyik méltó arra, hogy kinyissa azt a palackot. Pombrine mosolyogva nyúlt a dugóhúzó után, majd lefejtette a papírt az üveg nyakáról.

Mennyit dolgozott, hogy megszerezze azt a csomagot! Elterjesztette a pletykát, hogy rosszul megy az üzlet, holott valójában soha nem volt még ilyen sikeres. Újra meg újra Carcolf útjába lavírozta magát, úgy téve, mintha véletlen találkozások követték volna egymást. A futár bizalmába férkőzött, és elérte, hogy az a marha egy ostoba fajankónak nézze őt, aztán egyik apró lépést téve a másik után addig helyezkedett, amíg már majdnem összezárultak ujjai a csomag körül, aztán… A sors fintora! Carcolf, az a nyavalyás ribanc kicsúszott a kezei közül, és nem hagyott Pombrinének semmit, csak a meghiúsult reményeit. Most viszont… a sors csodája! Az a gyűlöletes Javre a maga erőszakosságával valami csoda folytán sikerrel járt ott, ahol az ő zsenije olyan igazságtalan csorbát szenvedett.

Persze voltaképpen mit számít, hogyan szerezte meg? A mosolya egyre szélesebb lett, ahogy kihúzta a dugót. Nála volt a csomag. Tekintete ismét a zsákmányára siklott.

Pukk! A szénsavas bor íve elkerülte a poharat, és a kadiriai szőnyegre fröccsent. Pombrinének tátva maradt a szája. A csomag a levegőben lógott egy horgon. A horogra finom, szinte láthatatlan selyemszálat erősítettek. A selyemszál eltűnt az üvegtetőbe fúrt lyukban. Odafent a magasban csak egy szétterpesztett végtagokkal fekvő alak látszott.

Pombrine elkeseredetten vetődött előre – a palack és a pohár a földre bucskázott, bor fröcskölődött szerteszét –, de a csomag kicsúszott az ujjai közül, és könnyedén emelkedett felfelé, amíg már egyáltalán nem érhette el.

– Őrök! – bömbölte az öklét rázva. – Tolvaj!

Egy pillanattal később utolérte a felismerés, és a dühe egy szemvillanás alatt megsemmisítő félelemmé változott.

Ishri hamarosan úton lesz hozzá.

Shev gyakorlott csuklómozdulattal felrántotta a csomagot.

– Micsoda horgász vagyok! – suttogta.

A zsebébe süllyesztette zsákmányát, és már menekülőre is fogta a meredek tetőn. A mutatvány java részét végző térdkalácsa hamarosan ragadt a kátránytól. Átvetette a lábát a gerincen, és lovaglóülésben a kéményig csúszott, ahol ledobta a kötél végét az utcára, villámgyorsan átkapaszkodott a peremen, és mászni kezdett lefelé. Ne gondolj a földre! Soha ne gondolj a földre! Jó hely, de nem lenne célszerű túl gyorsan lejutni.

– Micsoda mászó vagyok! – suttogta, ahogy elhaladt egy nagy ablak mellett. Hivalkodóan berendezett, gyéren megvilágított szalont pillantott meg, és…

Erősebben szorította a kötelet, és döbbenten torpant meg, lassan hintázva odafent.

Tagadhatatlanul sürgős dolga volt, amennyiben nem akarta, hogy Pombrine őrei elfogják, de a szobában olyasmit pillantott meg, ami mellett nem lehetett csak úgy elmászni. Négy, talán öt, de még az is lehet, hogy hat meztelen test, lenyűgöző hajlékonyságról téve tanúbizonyságot, afféle élő szobrot alkotott az óvatosan mozgó végtagok erdeje közepette. Amikor Shev a fejét kapkodva próbált valamiféle értelmet kihámozni a látványból, a tekintete egyszer csak találkozott a társaság középpontjában lévő illetőével, akit először vörös hajú kidobóembernek nézett.

– Shevedieh?

Nem férfi volt, de tagadhatatlanul csupa erő. Még ezzel a kurtára nyírt hajjal sem lehetett nem megismerni.

– Javre? Te meg mi a rossebet keresel itt?

Javre felhúzta a szemöldökét, körülötte egymásba fonódtak a meztelen testek.

– Nem nyilvánvaló?

Shevet az odalent elsiető őrök csörömpölése rángatta vissza a valóságba.

– Nem láttál! – mondta, és lecsúszott a kötélen, kesztyűje sziszegve súrlódott a kenderen. Ahogy földet ért, már futásnak is eredt, éppen abban a pillanatban, amikor egy csapat katona elővont fegyverrel befordult a sarkon.

– Fogják meg! Tolvaj!

– Állítsák meg!

Különösen élesen hallatszott Pombrine elkeseredett vonyítása.

– A csomagom!

Shev megrántotta a zsineget a derekánál, érezte, ahogy az erszény szétnyílik, és tövisek sokasága szóródott szét a földön a léptei nyomán. Több őr is éles kiáltással bukott fel. Reggel tisztességesen fájni fog a lábuk. Csakhogy többen is voltak.

– Ne engedjétek elfutni!

– Lőjétek le!

A nő élesen balra fordult, és egy pillanattal később már hallotta is a számszeríj húrjának pendülését, majd egy nyílvessző pattant le mellette a falról, és tűnt el a szürkületben. Futás közben lehámozta magáról a sebes ereszkedéstől még füstölgő kesztyűt, és hátradobta a válla fölött. Gyors jobbkanyar következett követve az előre gondosan megtervezett útvonalat, aztán felugrott a Verscetti étterme előtti első asztalra, és a szerteszét szálló evőeszközök és poharak között hosszú szökellésekkel haladt tovább egyikről a másikra. A vendégek döbbenten hőköltek hátra, esetlenül igyekeztek feltápászkodni; egy kétségbeesett hegedűs fedezékbe vetette magát.

– Micsoda futó vagyok! – suttogta a nő, ahogy az utolsó asztalról elrugaszkodva átugrotta a balról felé vetődő őr és a jobbról próbálkozó vendég kezét, majd röptében elkapta a Verscetti cégére mögött lógó kötelet, és alaposan megrántotta.

Tigrisbukfenccel ért földet, közben a háta mögött az éles villanáshoz fülsüketítő csattanás társult, a ködös estében egy pillanat alatt világosság támadt, és az épületek homlokzata fehéren emelkedett ki. Sikolyok és kiáltások hallatszottak a sorozatos robbanások között. Shev tudta, hogy a háta mögött lila tűzcsíkok cikáznak az utcán, és arany szikrák hullanak alá, ahogyan az egy báró esküvőjén is megsüvegelendő lenne.

– Ez a Qohdam aztán ért a tűzijáték-készítéshez – suttogta. Ellenállt a késztetésnek, hogy megálljon, és maga is megnézze az előadást. Inkább végigrohant egy sötét sikátoron, elzavarva az útjából egy rühes macskát, aztán háromtucatnyi lépést összekuporodva osont tovább, végül bebújt egy szűk udvarba, s mindvégig igyekezett elfojtani ziháló lélegzete hangját. Feltépte a csomagot, amit korábban egy kiszáradt fűzfa gyökerei közé rejtett, kibontotta a benne lévő fehér csuhát, és belebújt. A csuklyát a fejébe húzta, és kezében egy nagy fogadalmi gyertyával, a fülét hegyezve várakozott a sötétben.

– A nyavalya essen belé! – mormogta. Ahogy az elterelésnek szánt tűzijáték utolsó morajai is elhaltak, máris megint felhangzottak Pombrine őreinek kiáltásai. Shev egyelőre távoli zajokat észlelt csupán, de egyre közelebbről hallatszott az ajtók zörgése, ahogy üldözői sorban megrángatták őket.

– Hová tűnhetett?

– Azt hiszem, erre ment.

– Az a kurva tűzijáték megégette a kezemet! Nagyon fáj.

– A csomagom!

– Gyerünk már, gyerünk! – mormogta maga elé a nő. Úgy érezte, pályafutása egyik legkínosabb pillanata lenne, ha éppen ezek a barmok kapnák el. Persze nem lesz egyszerű felülmúlni azt az esetet, amikor teljes menyasszonyi díszben, virágokkal a hajában, ámde alsónemű nélkül akadt el félúton felfelé kapaszkodva a Selyemkereskedők Céhe székházának falán, miközben alatta egyre csak gyűlt a bámészkodó tömeg, de akkor is. – Gyerünk már, gyerünk már!

Az ellenkező irányból egyszer csak kántálás hallatszott, és Shev szélesen elmosolyodott. A nővérek mindig pontosan érkeztek. Már hallotta is a lépteiket, az ütemes dübörgés elnyomta Pombrine őreinek kiáltozását meg egy, a tűzijáték robajától átmenetileg megsüketült nő jajveszékelését. Hangosabbak lettek a léptek, és hangosabb lett a mennyei himnusz is, ahogy a fehér ruhás, csuklyájukat a homlokukba húzó, égő gyertyájukat mereven tartó nők szellemszerű menete elhaladt az udvar előtt.

– Micsoda papnő vagyok! – suttogta maga elé Shev, majd kiosont az udvarból, és elvegyült a menetben.

Megbillentette a gyertyáját, hogy a kanóc hozzáérjen a szomszédjáéhoz. A nő felhúzott szemöldökkel fordult felé, ő pedig rákacsintott.

– Adj már egy kis tüzet, jó?

A gyertya sisteregve lobbant lángra, Shev pedig felvette a papnők lépteinek ritmusát, és maga is csatlakozott az örömteli énekléshez, ahogy a menet végigvonult a Caldiche utcán, majd átkeltek a Fintinei hídon. A maszkos mulatozók tiszteletteljesen húzódtak félre, hogy utat engedjenek nekik. Pombrine háza, az egyre reménytelenebből kutató őrök meg a két ingerülten veszekedő északföldi vicsorgása lassan belevesztek a köd csendjébe.

Mire hangtalanul belépett a saját nyitott ablakán a mocorgó függönyök között, és megkerülte a kényelmes fotelt, egészen besötétedett. Carcolf a fotelban aludt, szőke hajának egy fürtje a szája előtt lebegett a nő lélegzetének ritmusára. Egészen fiatalnak tűnt így, csukott szemmel, nyugodt arccal, a megszokott fitymálás nélkül, amivel általában az egész világra tekintett. Fiatalnak és gyönyörűnek. Áldott legyen a szűk nadrágok divatja! A gyertya halovány ragyogása megvilágította az apró pihéket Carcolf arcán, és Shev hirtelen késztetést érzett, hogy a nő arcára illessze a tenyerét, ujjával végigsimítsa az ajkát…

De akármennyire is szeretett hazardírozni, ezzel túlzott kockázatot vállalt volna. Így hát csak elkiáltotta magát.

– Hu!

Carcolf úgy pattant ki a fotelból, mint béka a forró vízből, majd nekiütközött egy asztalnak, és kis híján átesett rajta. Tágra nyílt szemmel fordult sarkon.

– A kurva életbe! – reszketve kapkodott levegő után. – Muszáj volt ezt csinálnod?

– Hogy muszáj-e? Nem.

Carcolf a mellkasára szorította a kezét.

– Azt hiszem, felszakadtak miattad a varratok.

– Hihetetlen, milyen csecsemő vagy! – Shev a fején keresztül levetette a csuhát, és félredobta. – Épp hogy csak a bőröd hasadt fel.

– Ha elvesztem a megbecsülésedet, az jobban fog fájni, mint bármilyen seb, amit egy kard ejthet rajtam.

Shev lecsatolta a tolvajszerszámait tartó övét, megszabadult a mászáshoz használt térd- és könyökvédőktől, aztán elkezdte lehámozni magáról a fekete ruhákat. Úgy tett, mintha mit sem számítana neki, hogy Carcolf nézi-e közben vagy nem. Azért elégedetten nyugtázta, hogy a másik nő egy szót sem szólt, amíg ő bele nem bújt egy tiszta köntösbe, és akkor is rekedtes volt a hangja.

– Nos?

– Hogyhogy nos?

– Mindig arról álmodtam, hogy végignézzem, ahogy egy fehér nővér a szemem előtt veti le a csuháját, de azért érdekelne, hogy megtaláltad-e a…

Shev odadobta Carcolfnak a csomagot, a nő pedig még röptében elkapta.

– Tudtam, hogy számíthatok rád. – Carcolf szinte szédült a megkönnyebbüléstől, arról nem is beszélve, hogy egész testében bizsergett a vágytól. Mindig is gyengéi voltak a kemény nők.

A kurva életbe, lassan tényleg olyanná válik, mint az apja…

– Jól gondoltad. – Shev ledobta magát a fotelba, ahonnan nemrég felriasztotta Carcolfot. – Tényleg Pombrinénél volt.

– Annyira tudtam, basszus! Az a görény! Olyan nehéz manapság egy jó feláldozható csalit találni.

– Tisztára mintha senkiben sem lehetne megbízni.

– Azért végül is nem történt baj, igaz?

Carcolf felemelte az ingét, és két pénztartó öve közül a felsőből vette elő a csomagot.

Most Sheven volt a sor, hogy úgy nézzen oda, mintha a legkevésbé sem érdekelné a látvány. Töltött magának egy pohár bort.

– Mi van a csomagban? – kérdezte.

– Jobb, ha nem árulom el neked.

– Fogalmad sincs, mi?

– Azt a parancsot kaptam, hogy ne nézzem meg – vallotta be kénytelen-kelletlen Carcolf.

– Azért nem vagy rá mégis kíváncsi? Mármint nekem minél határozottabban tiltják meg, hogy megnézzek valamit, annál kíváncsibb vagyok. – Shev előredőlt, sötét szeme boszorkányosan villant, Carcolf pedig a lelki szemei előtt máris látta, ahogy összekapaszkodva henteregnek a szőnyegen, és egyesült erővel széttépik a csomagot. Minden erejére szüksége volt, hogy elűzze magától a képet.

– Egy tolvaj lehet kíváncsi. Egy futár soha.

– Tudnál még ennél is dagályosabb lenni?

– Csak ha nagyon strapálnám magam.

Shev szürcsölt egyet a borából.

– Hát végül is a te csomagod.

– Nem az enyém. Éppen ez a lényeg.

– Azt hiszem, jobban kedveltelek, amikor még bűnöző voltál.

– Hazudsz. Alig várod a lehetőséget, hogy lezüllessz.

– Igaz, ami igaz. – Shev lejjebb csúszott a széken, amíg hosszú barna lábfeje elő nem bukkant a köpenye szegélye alól. – Maradhatnál egy kicsit. – Kalandozó lábujjai rátaláltak Carcolf bokájára, és óvatosan végigsiklottak a nő lábszárán, előbb fel, aztán le. – Lezülleszthetnélek.

Carcolf szinte fájdalmas lélegzetet vett.

– Hogy mennyire jó lenne!

Őt magát is meglepte az érzés intenzitása. Elszorult a torka, és hirtelen egészen olyan volt, mintha levegőt sem tudna venni. Egy futó pillanatra kedve támadt kidobni a csomagot az ablakon, letérdelni a fotel elé, megragadni Shev kezét, és elmesélni neki a gyerekkori történeteket, amiket eddig megtartott magának. Egy futó pillanatra. Aztán visszaváltozott Carcolffá, könnyedén hátralépett, és hagyta, hogy Shev lába a padlón koppanjon. – De hát tudod, hogy megy ez az én szakmámban. El kell érnem a dagályt.

Azzal fogta az új kabátját, és miközben felvette, már sarkon is fordult, így adván magának időt, hogy elpislogja a szemébe gyűlő kósza könnycseppeket.

– Szabadságot kellene kivenned.

– Minden munka közben ezt mondom, aztán amikor véget ér, azon kapom magam, hogy… nyugtalan vagyok. – Carcolf hangos sóhajjal gombolkozott be. – Nem bírok megülni a fenekemen.

– Aha.

– Ne tegyünk úgy, mintha te más volnál!

– Ne tegyünk úgy! Magam is azt fontolgatom, hogy elköltözöm innen. Aduába talán, vagy vissza délre…

– Sokkal jobban örülnék, ha maradnál. – Carcolf hirtelen rádöbbent, hogy mit mondott, aztán egy könnyed legyintéssel próbálta elhessegetni a dolgot. – Különben ki húzna ki a slamasztikából, amikor ide jövök? Te vagy az egyetlen ebben az egész nyavalyás városban, akiben megbízom.

Persze szemérmetlenül hazudott. Hajszálnyit sem bízott Shevben. A jó futár senkiben sem bízik, márpedig Carcolf volt a legjobb. És sokkal jobban érezte magát, ha hazudott, mint akkor, ha igazat mondott.

Látta Shev mosolyán, hogy a másik nő tökéletesen érti a helyzetet.

– Édes vagy. – Shev ellentmondást nem tűrőn ragadta meg a másik nő csuklóját. – A pénzem?

– Hogy én milyen buta vagyok! – Carcolf átadta az erszényt.

Shev bele sem nézett, úgy folytatta.

– A többit is kérem.

Carcolf megint sóhajtott, és az ágyra dobta a másik erszényt is. Arany csillant a lámpafényben, ahogy az érmék kigurultak a fehér lepedőre.

– Haragudnál, ha nem próbálkoznék.

– Megható, hogy így törődsz az érzéseimmel. Ugye találkozunk, ha legközelebb erre járok? – kérdezte, ahogy Carcolf a kilincsre tette a kezét.

– Számolni fogom a perceket.

Carcolf ebben a pillanatban mindennél jobban vágyott egy csókra, de nem tudta, van-e elég akaratereje hozzá, hogy megálljon egynél, így hát minden erejét összeszedve csak messziről cuppantott az ajkaival, majd behúzta maga mögött az ajtót. Átsietett az árnyékos udvaron, és fürgén kilépett a nehéz kapun át az utcára. Nagyon remélte, hogy Shevedieh nem nézi meg rögtön az érméket az első erszényben. Talán valamiféle kozmikus büntetés jár majd neki a csalásért, de már a gondolat is megérte, amikor elképzelte, milyen arcot vág majd a nő.

Az egész nap egy kurva fiaskó volt, de tulajdonképpen lehetett volna sokkal rosszabb is. Még így is elég ideje maradt, hogy elérje a hajót. Carcolf a szemébe húzta a csuklyát, vágott egy grimaszt. Fájt a frissen összevarrt karcolása, a teljességgel érthetetlen fekélye, és az átkozott nadrág varrása is fájdalmasan dörzsölte a fenekét. Aztán sem túl gyorsan, sem túl lassan, a legcsekélyebb feltűnést sem keltve nekivágott a ködös éjszakának.

A rosseb essen belé, hogy mennyire gyűlölte Sipanit!