Barden közelében,

584 ősze

Fidibusz az ajtóban állva figyelte, ahogyan az Unió tönkreteszi a termését.

Nem volt éppen kellemes időtöltés azt nézni, hogy hosszú órák, napok és hónapok látástól vakulásig tartó kemény munkájának eredményét egyszerűen beletapossák a sárba. De hát mit tehetett volna? Fogja a vasvillát, lóbálja meg, és futamítsa meg vele egymaga az Uniót? Fidibusz keserűen felhorkant. Fekete Métely, az összes hadura, meg a hatalmas, kietlen Északföld összes pribékje és Neves Embere ezért küzdött minden erejével, és alig-alig értek el valamit. Fidibusz már nem ugyanaz a harcos volt, aki régen, és igazából soha nem a legkeményebbek között tartották számon.

Állt hát az ajtóban, és figyelte, ahogy az Unió tönkreteszi a termését.

Először a felderítők lovainak patái dübörögtek végig rajta. Aztán megjelentek a katonák hosszú, tömött sorokban, a csizmájuk mindent eltaposott. Utánuk a szekerek jöttek, kerekeik úgy nyöszörögtek, akár a holtak a pokolban, miközben feltépték Fidibusz földjét. Tucatjával érkeztek. Százával. Az utat térdig érő sártengerré változtatták, aztán amikor az már nem volt elég nekik, az út menti sávot is térdig érő sártengerré változtatták, aztán amikor már az sem volt elég nekik, a gabonaföldjén haladtak tovább, és azt is egyre szélesedő sártengerré változtatták.

Ilyen a háború. Az elején még van valami, ami ér egy keveset, de a végére csak a sár tenger marad.

Az első felderítők megjelenése utáni reggelen tucatnyi izgága uniós katona állított be hozzá a csirkéiért, meg egy északföldi, aki segített, hogy megértsék egymást. De Fidibusz egyetlen szó nélkül is mindent pontosan értett. Tudta, mikor rabolják ki. Az északföldi láthatólag restellte a dolgot, de az ő sajnálkozó pillantásán kívül semmi mást nem kapott cserébe. De hát mit tehetett volna? Fidibusz nem volt hős. Maga is járt háborúban, és ott sem látott hősöket.

Hosszú, reszelős sóhajt hallatott. Valószínűleg rászolgált a sorsára mindazért, amit fiatalkorában tett, de ettől még az éhezéssel töltött tél gondolata egyáltalán nem tűnt szívderítőbbnek. Megrázta a fejét, és kiköpött az udvarra. Kurva Unió! Persze igazából ez sem volt rosszabb, mint amikor Vasfejű és Arany összekülönböztek, aztán mindegyik átvonult itt, hogy elvigyen mindent, amire rá tudta tenni a hájas kezét. Elég, ha összeállnak páran karddal a kézben, és legyenek akármilyen illemtudó emberek is amúgy, pillanatok alatt állatokként kezdenek el viselkedni. Úgy volt, ahogy Háromfás mondta: szar ötlet kardot adni valakinek a kezébe. Szar neki is, meg szar mindenki másnak is körülötte.

– Elmentek már? – kérdezte Riam.

A kislány mögé lopózott, hogy kilessen az ajtón. Az arca egyik felét fehérre festette a napsütés, a másik árnyékban maradt. Napról napra jobban hasonlított az édesanyjára.

– Majd én szólok, ha elmentek – mordult rá Fidibusz a lányra, és a testével elzárta előle az ajtónyílást.

Ő maga is bejárta Anglandot Bethoddal. Tett egyet s mást, és látott egyet s mást. Tudta, milyen kevés választja el a házukban sürgölődő embereket az elszenesedett gerendák között heverő fekete csontoktól. Azt is tudta, hogy amíg az uniós katonák a földjén tanyáznak, ő és a gyerekei könnyen válhatnak azzá.

– Maradj odabent! – szólt a lánya után, ahogy az duzzogva visszavonult a belső szobába. – És ki ne nyisd a zsalukat!

Amikor megint kinézett, Cowant pillantotta meg, amint a fejődézsával a kezében befordult a ház sarkánál mindenki szeme láttára, mintha egyszerű hétköznap délelőtt volna.

– Neked elment az eszed, fiam? – förmedt rá Fidibusz, amikor Cowan besurrant mellette az ajtón. – Nem megmondtam, hogy ne kelts feltűnést?

– Azt nem mondtad, hogyan. Ezek mindenhol ott vannak. Ha meglátják, hogy észrevétlenül próbálok lopakodni, azt fogják hinni, hogy rejtegetnivalónk van.

– Hát van is rejtegetnivalónk. Vagy azt akarod, hogy a kecskét is elvigyék?

Cowan lehajtotta a fejét.

– Nem ad valami sok tejet.

Fidibusz félelme mellé most már némi lelkifurdalás is társult. Összeborzolta a fia haját.

– Senkitől sem telik sok mostanság. Háború van. Húzd meg magad, és mozogj fürgén, világos?

– Világos.

Fidibusz elvette a dézsát Cowantól, és letette az ajtó mellé.

– Menj be a húgodhoz, jó?

Aztán kilesett az ajtófélfa mögül, és némán elkáromkodta magát. Egy uniós katona közeledett a házhoz, aki ráadásul még annyira sem tetszett Fidibusznak, mint a legtöbb társa. Nagydarab volt ijesztően kevés nyakkal és ijesztően sok páncéllal. Az egyik oldalán hosszú, a másikon rövid kard lógott. Lehet, hogy nem Fidibusz volt a legkeményebb katona a maga idejében, de eleget látott hozzá, hogy kiszúrjon egy gyilkost a tömegben, márpedig ebben a tagbaszakadt férfiban volt valami, amitől égnek állt a hátán a szőr.

– Mi van? – kérdezte Cowan.

– Csak menj be, ahogy mondtam!

Fidibusz felemelte a baltáját az asztalról, és leengedte a földre a lába mögött. Ujjai a hűvös nyélre simultak, a szája hirtelen kiszáradt.

Lehet, hogy Fidibusz már nem az a harcos volt, aki régen, és igazából soha nem a legkeményebbek között tartották számon, de nem férfi a férfi, aki nem halna meg a gyerekeiért.

Fidibusz félig-meddig arra számított, hogy a tömzsi nyakú bitang előrántja az egyik kardját, és szó nélkül belerúg az ajtóba, és még ugyanazzal a lendülettel őbelé is. De a férfi csak két komótos lépést tett a tornácon – Fidibusz saját kezűleg a helyükre szögeit deszkái csikorogtak a lába alatt –, és mosoly jelent meg az arcán. Nem volt éppen meggyőző, afféle bánatos félmosolynak tűnt csupán, meg kicsit késve is jött, mintha az idegennek komoly erőfeszítésébe telt volna, hogy kipréselje magából. Mintha egy fájó sebesülés ellenére mosolyogna.

– Jó napot! – szólt északföldi nyelven.

Fidibusznak felszökött a szemöldöke. Soha nem hallott ilyen különös, vékonyka hangot egy férfi szájából – főleg nem egy ilyen nagydarab férfiéból. A déli katona tekintete közelebbről inkább szomorúnak tűnt, mintsem vérszomjasnak. A vállán átvetett zsákba aranyló napot hímeztek.

– Jó napot!

Fidibusz ügyelt rá, hogy az arcán ne látszódjon érzelem. Sem düh, sem félelem. Nem volt ő senki. Senki és semmi. Olyan ember meg aztán biztosan nem, akit feltétlenül meg kell ölni.

– A nevem Gorst.

Fidibusz nem látta szükségét, hogy erre válaszoljon. Mint mindent, a nevét is csak akkor osztja meg másokkal az ember, ha feltétlen szükség van rá. Egyre nyúlt a csend. Csúf, baljóslatú csend volt ez, amit csak a katonák és az állatok halvány, rosszkedvű kiáltásai törtek meg újra meg újra a mező végéből.

– Jól láttam, hogy a fiánál tej volt?

Fidibusz összehúzta a szemét. Nehéz döntést kellett meghoznia. Tagadja le, amit ez a Gorst úgyis látott, amivel azt kockáztatja, hogy felbosszantja, és így talán csak még nagyobb veszélybe sodorja saját magát meg a gyerekeit? Vagy ismerje be, amivel azt kockáztatja, hogy minden mással együtt a kecskéjét is elveszíti? Az uniós katona egyik lábáról a másikra állt az ajtóban, kardja markolata acélosan villant a fényben.

– Igen – bökte ki végül Fidibusz. – Egy kevés.

A tekintetével követte Gorst kezét, amint a férfi sonkányi kezével belenyúlt a zsákjába, és elővett belőle egy fakupát.

– Lenne oly kedves, és esetleg adna belőle?

Fidibusznak le kellett tennie a fejszét, hogy felvehesse helyette a vödröt, de nem volt más választása. A jelek szerint mostanában sosem volt választása, éppen úgy, ahogy egy falevél sem döntheti el maga, milyen utat járjon be a szélben. De hát végül is nyilván mindig ez a sorsa a kisembereknek, ha a háború bekopogtat az ajtajukon.

Az uniós katona megmártotta a kupáját, megvárta, amíg néhány csepp lehull róla, aztán felnézett. Egy hosszú pillanatig némán figyelték egymást. A megtermett férfi szemében sem düh, sem gyűlölet nem látszott, mint ahogy voltaképpen semmi más sem. Talán csak fáradtság. Fidibusz nyelt egyet, biztos volt benne, hogy a halállal néz farkasszemet. Ráadásul nem éppen jóképű halállal. Gorst azonban végül kopaszodó fejével a fák felé intett, ahol egy kis kovácsműhely füstje rajzolt pamacsokat a szürke égboltra.

– Meg tudná nekem mondani annak a falunak a nevét?

– Bardennek hívják. – Fidibusz megköszörülte kaparó torkát. Nagyon jó lett volna újra megmarkolni a fejsze nyelét, de nem tudta, hogyan oldhatná meg anélkül, hogy a férfi észrevenné. – Mondjuk nincs ott túl sok minden.

– Nem terveztem, hogy ellátogatok oda. De köszönöm.

Az uniós katona ránézett, félig kinyitotta a száját, mint aki mondani akar még valamit. Aztán inkább megfordult, és eldöcögött, közben meghajlott a válla, mintha rettenetes súly nehezedne rá. Még a magára öltött rengeteg acél súlyánál is rettenetesebb. Letelepedett annak a régi fenyőnek a tuskójára, amit Fidibusz olyan mocsok nehezen tudott csak kivágni még a tavasszal. Kevés híján rádőlt, amikor végre átküzdötte magát a törzsön.

– Mit akart? – hallotta Riam hangját a háta mögül.

– A holtakra, nem bírod meghúzni magad?

Nem sokon múlt, hogy Fidibusz egy adag epét is a szavak után küldjön, olyan heves görcsbe rándult a gyomra. Közben azon igyekezett, hogy fél kézzel minél távolabb tartsa a lányát az ajtótól.

De a nagydarab uniós katona nem adta jelét, hogy parancsba akarná adni Fidibusz kecskéjének rekvirálását. Vagy akár a gyerekeiét. Ehelyett elővett pár papírlapot a zsákjából, a lábai közé fektette őket a fára, majd kihúzta a dugót egy tintásüvegből, tollat mártott bele, és írni kezdett. Belekortyolt a tejébe – vagyis Fidibusz tejébe –, komoran pillantott előbb a fák, aztán az ég, végül pedig a lovak és szekerek alig-alig poroszkáló oszlopa felé, majd megint a tintába mártotta a tollát, és írt még valamit.

– Mit csinál? – kérdezte súgva Riam.

– Ír.

Fidibusz megforgatta a nyálat a szájában, és kiköpött. Valamiért bosszantotta, hogy egy tagbaszakadt, verébhangú uniós rohadék a fenyőtuskóján ül, és ír. Mi a rosseb értelme van annak, hogy itt írogat, amikor annyi problémát kell megoldani? De semmi kétség, sokkal rosszabb dolgokkal is elfoglalhatná magát. És különben is, mit tehetne ő?

Hát állt csak ott, olyan erővel szorította a jóformán üres tejesdézsát, hogy elfehéredtek az ujjai, és figyelte, ahogy az Unió tönkreteszi a termését.

– Gorst ezredes úr?

– Igen?

Még véletlenül sem lehetett megszokni ezt a hangot, akármennyire is csodálta valaki az embert, akihez tartozott. Olyan volt, mint egy eltévedt kislányé.

– Kerns hadnagy vagyok. Ugyanazzal a hajóval jöttünk át. Mi is volt a neve? Legyőzhetetlen? Leküzdhetetlen? Mindenesetre Levalamizhetetlen.

Gorst némán ült, a lábai között a fatuskón pár papírdarab hevert, mellettük nyitott tintatartó. Egyik sonkányi kezében meglepően finoman tartotta a tollat, a másikkal pedig egy kisebb kupát markolt.

– Nem is egyszer láttam, hogyan gyakorol hajnalban a fedélzeten. – Sokan összegyűltek, hogy megnézzék, mert senki sem látott még ehhez foghatót. – Lenyűgöző volt. Egyszer… beszélgettünk is egy keveset. – Ez szigorúan véve valóban így is történt, bár igazság szerint szinte kizárólag Kerns beszélt.

Ezúttal is hasonlóképpen alakult. Gorst végig néma csendben ült, mélyen ülő szemét összehúzva méregette Kernst, aki erre hebegni kezdett. A szavak egyre gyorsabban és gyorsabban buktak ki a száján, közben pedig egyre kevesebbet mondott velük.

– A konfliktus okait vitattuk meg és hasonlókat, meg azt, hogy kik vesznek részt benne, ki áll a jó, és ki a rossz oldalon, de persze beszéltünk a miértekről is, tudja. – A jó fenébe, hát miért nem képes befogni a száját? – És arról is, hogyan irányítaná a hadműveletet Kroy marsall, melyik hadosztály hol harcolna, és így tovább. Azt hiszem, még a styriai acél előnyeire is kitértünk az uniós ötvözetekkel szemben a pengéket és a páncélokat illetően. Aztán eleredt az eső, és én visszahúzódtam a hajó gyomrába.

– Igen.

Kerns hadnagy most is nagyon szívesen visszahúzódott volna a hajó gyomrába. Megköszörülte a torkát.

– Én vagyok az őrség parancsnoka az ellátmányt szállító oszlopnak ezen a szakaszán. – Gorst végigjáratta a tekintetét az oszlopon, mire Kerns szégyenkezve köhintett. Akármilyen keményen is dolgozott, erre a feladatra józan ítélőképességű ember nem lehetett büszke. – Vagyis Pendel hadnagy meg én vagyunk a parancsnokok. Szóval láttam, hogy itt ír, és gondoltam, talán újra bemutatkoznék… Azt szeretném kérdezni, hogy nem a királynak ír-e esetleg levelet.

Gorst összeráncolta a homlokát. Pontosabban még mélyebben ráncolta össze a homlokát, mint eddig, és mocorogni kezdett, mintha páncélos testével igyekezne elrejteni a papírokat.

– Igen.

– Nem semmi, hogy ismeri Őfelségét meg minden, és a maga szavait fogja olvasni reggeli közben. Vagy talán ebédnél. El nem tudom képzelni, mit ebédel Őfelsége.

– Mindig mást.

Kerns megint megköszörülte a torkát.

– Hát persze. Hát persze hogy mindig mást. Az jutott eszembe, hogy talán nem lenne túlzott arcátlanság… Szóval hogy kérhetnék-e esetleg öntől egy papírlapot. Ma reggel levelet kaptam a feleségemtől, és égek a vágytól, hogy válaszoljak. Az első gyerekünk közvetlenül azelőtt született meg, hogy eljöttem otthonról, tudja.

– Gratulálok.

– Köszönöm. Gyönyörű gyerek. – Kerns emlékei szerint figyelemreméltóan csúnyának és kövérnek találta a fiát, aki ráadásul folyamatosan bömbölt is, de az apák mindig váltig állították, hogy az ő gyerekük márpedig gyönyörű, ezért úgy döntött, ő is beáll a sorba, és gyakorolta az efféle kijelentésekhez dukáló távolba révedő mosolyt. Most be is mutatta. – Gyönyörű, gyönyörű gyerek. Na szóval, ha lehetne…

Gorst odadobott neki egy papírlapot.

– Igen. Pontosan. Nagyon köszönöm. Gondoskodom róla, hogy hamarosan újat kapjon helyette. Nem is álmodnék róla, hogy…

– Felejtse el! – mordult rá Gorst, és újra a saját levele fölé hajolt.

– Igen. – Kerns megint megköszörülte a torkát. – Igen, természetesen.

– Elég ebből a baromságból!

Pendel lekapott egy lapátot a szekér oldaláról, és megindult a letaposott gabonában. A nedves föld hangosan cuppogott minden egyes lépésénél.

– Mit csinálsz? – hallotta a háta mögül Kerns fülsértő vinnyogását. A másik férfi hangja már kezdte úgy gyötörni az idegeit, mint az életlen borotva a kidörzsölt nyakát. És mindig a legidiótább kérdésekkel jött.

– Szerinted mégis mit csinálok? – Pendel meglengette az lapátot.

– Alagutat ások vissza Aduába. – A fák felé fordult, és az orra alatt dörmögött tovább. – Te szerencsétlen barom.

– Biztos jó lesz, ha odamész? – kiáltotta utána Kerns, és közben valamilyen rejtélyes oknál fogva egy papírlappal integetett. – És ha…

– Csak elleszel nélkülem egy percig valahogy. – Aztán ehhez is hozzátette csendben: – Te szerencsétlen barom.

Valószínűleg egész napra félrevonulhatott volna. Az oszlop Kerns minden idétlen fontoskodása ellenére sem haladna pár lépésnél többet. Mindig ez volt az új tisztekkel. Szabálykönyv, kötelesség, becsület, szabálykönyv. Ha Pendel arra vágyna, hogy valaki folyamatosan a szabályokat vágja a fejéhez, maradhatott volna a főhadiszálláson, ahol az a köcsög Felnigg ezredes alig várta, hogy megdolgozhassa velük szegény jobb sorsra érdemes koponyáját. Pontosabban maradhatott volna, ha nem követi el azt az apró hibát, és nem kapja meg az érte járó büntetést, de ez most mellékes volt. Lényeg a lényeg, kuláznia kellett, és nem állt szándékában több tucat ember meg állat szeme láttára hozzáfogni. Ki akarna közönség előtt kulázni?

– És ha északföldiek vannak a…

– Akkor a fejükre szarok.

Ezzel ott hagyta Kernst, hadd nyalja fényesre a vinnyogó hangú Gorst túlméretezett királyi megfigyelői alfelét. Egy darabig kocogott, aztán amikor kifogyott a szuszból, sétálva haladt tovább a gabonában az erdő hívogató sötétsége felé.

– Ott vannak!

– Az ám – dörmögte Hófehér egy csodagombadarabot rágcsálva. – Semmi kétség.

Nem lehetett nem észrevenni a rohadékokat. Többtucatnyi szekér döcögött a sártengerben, ami nemrég még valami szerencsétlen gazda földje volt. Némelyiken vászonnal takarták le a rakományt, de a legtöbb esetben még erre sem fordítottak gondot. Csupaszon hagyott szénaboglyák várták hívogatóan az arra tévedő fáklyákat. A gondosan kötegelt nyílvesszők szinte könyörögtek, hogy valaki csaklizza már el, aztán később lője vissza őket a tulajdonosaikra. Volt ott minden, amit könnyedén meg lehetett semmisíteni, vagy el lehetett lopni.

Nem nagyon haladtak odalent. Túl sok felszerelés, és fájdalmasan kevés út: így lehetett röviden összefoglalni Északföld uniós megszállásának történetét, már amennyire Hófehér meg tudta állapítani. Lovak mocorogtak, a sarat kapálták, kocsisok kuporogtak unatkozva a bakon. Őrből viszont nem volt valami sok, és láthatólag azok is inkább egy jó szunyára álltak készen, mintsem a harcra.

– Jól fest ez, főnök – suttogta Hasmetsző.

Hófehér a szeme sarkából pillantott a helyettesére.

– Ne kiabáld el nekem!

Nemegyszer előfordult, hogy igencsak rosszul jött ki egy olyan helyzetből, ami eleinte pedig jól festett. Az ember nem lehetett eléggé elővigyázatos még akkor sem, ha az Unióra készült lesből rárontani.

Hófehér rég nem számolta, hány hasonló támadást vezetett. Az egész életét ezzel töltötte, de arra egyetlenegyszer sem volt példa, hogy minden pontosan úgy alakult volna, ahogyan eltervezte. Még mindig a tökéletes csatára várt. Akármilyen gondosan megtervezett mindent, valami apró kis krach mindig beütött. Előfordult, hogy a saját embere egy kicsivel jobban belelkesült a kelleténél, máskor az ellenségnél bizonyult váratlanul ébernek valaki, esetleg egy szíj lazult ki, egy ló makacskodott, az időjárás vagy a fény keverte meg a lapokat, esetleg egy száraz gally roppant a legrosszabb pillanatban. De Hófehér arra a következtetésre jutott, hogy a háború már csak ilyen. A szerencse forgandó, és a végén az győz, aki a legtöbbet hozza ki abból, ami neki jut.

De ki a megmondhatója, hogyan lesz? Ahogy végigjáratta a tekintetét a letaposott gabonával beterített sík mezőn, az egy szál pajtán meg az emberek és az ellátmány kaotikus forgatagán, viszketni kezdett a tenyere, és az a határozott érzése támadt, hogy eljött az ő napja. A szája sarka máris halvány mosolyra húzódott.

Utána visszamehet Sömörhöz, és beszámolhat róla, hogy gyönyörű rajtaütés volt. Sima ügy. Az emberek nevetnek majd, a zsákmányukat mutogatják, és egymást túllicitálva állnak elő hihetetlenebbnél hihetetlenebb hazugságokkal a csatatéren véghezvitt hőstetteikről. Aztán Sömör hátba veregeti majd ahelyett, hogy szokása szerint üvölteni kezdene vele. Őszintén szólva Hófehérnek kezdett elege lenni ezekből a dührohamokból. Sömör jó vezető volt, igazán lehetett tisztelni. Amíg ki nem nyitotta a száját.

Hófehér elgondolkozva, lassan rágta a gombát, közben továbbra is a mezőt mustrálta. Végül bólintott. A jó katona óvatos, de előbb-utóbb harcolnia kell. Amikor eljön a megfelelő pillanat, és mosolyogva kínálja fel a lehetőséget, meg kell ragadni az alkalmat, nincs mese.

– Rendben. Ideje felkészülnünk.

Megfordult, és jelt adott a többieknek. Nyitott tenyérrel jobbra és balra mutatott a fák között, hogy mindenki oda helyezkedjen, ahová elgondolta. Gyorsabban beszélt a kezével, mint a szájával. Az íjászok a fák vonalába húzódtak, a pribékek kétoldalt rendeződtek ékbe, hogy aztán elbánjanak az őrökkel, középen pedig a jobbágyok sorakoztak fel, készen arra, hogy lerohanják a menetoszlopot, és a lehető legtöbb kárt tegyék benne, mire újabb uniós katonák érkeznek. Meglepő, mennyi mindent el lehet pusztítani ennyi idő alatt, ha az emberek felkészülnek, és tudják, mit csinálnak. Csak egy kis szerencse kell hozzá, és ez lesz az a rajtaütés, amihez minden jövőbeli rajtaütést mérnek majd. Igazi gyönyörűség. Igazi…

– Főnök! – súgta Hasmetsző.

– Hm?

A Neves Ember a szája elé illesztett mutatóujjal intette csendre a körülötte állókat, aztán előrebökött a bokrokon keresztül.

Hófehérnek görcsbe rándult a gyomra. Valaki feléjük közeledett a mezőn keresztül. Egy uniós katona volt az, gondosan tisztogatott sisakja ragyogott, a vállán egy lapátot vetett át – látszott rajta, hogy semmi gondja széles e világon. Hófehér megpördült, éles sziszegéssel hívta fel magára a fiai figyelmét, aztán heves integetéssel jelezte, hogy maradjanak nyugton. Mindenki egyszerre bújt el a bokrokban, a fák meg a sziklák mögött, és csodák csodája, az erdő egy szemvillanás alatt békés és csendes hely lett, mint ahol a madár se jár.

A déli katona azonban nem állt meg. Bebújt az ágak alatt, pár lépésnyit továbbcsörtetett az aljnövényzetben, egyenesen feléjük tartott. Közben hamisan fütyörészett, mint aki a piacra tart répáért, nem pedig egy háború kellős közepébe keveredett. Ezek az uniósok irdatlan barmok tudtak lenni. Persze akármekkora irdatlan barom volt is ez a példány, ha tovább bandukol a fák között, óhatatlanul észre fogja venni őket.

– Mindig történik valami – formálta ajkával hangtalanul a szavakat Hófehér, ahogy egyik kezével a kardja markolata után nyúlt, a másikat pedig tenyérrel kifelé a háta mögé emelte, hogy nyugalomra intse a fiait.

Érzékelte, hogy Hasmetsző lassan előhúzza mellette a kését, a penge gyilkolásra éhesen villant az árnyékban. Hófehér figyelte a közeledő délit, a szemhéja rángatózni kezdett, az izmai pattanásig feszültek, felkészült, hogy előrántja a kardját, és…

A déli talán ha négylépésnyire megállt, belevágta a lapátját a földbe, a sisakját ledobta maga mellé, majd az alkarjával megtörölte a homlokát, körbefordult, és nekilátott, hogy kicsatolja az övét.

Hófehér elmosolyodott. Hasmetszőre pillantott, lassan levette a kezét a kardjáról, mutatóujját előbb a szája elé illesztette, így figyelmeztetve helyettesét, hogy ne csapjon zajt, majd a nadrágjával foglalatoskodó délire bökött vele, végül pedig elhúzta a torka előtt.

Hasmetsző elfintorodott, aztán a mellkasára mutatott.

Hófehér még szélesebben vigyorgott tovább. Bólintott.

Hasmetsző fintorgott még egy sort, aztán megrántotta a vállát, és óvatosan lopakodni kezdett az aljnövényzetben. Lassan került meg minden növényt, közben folyamatosan a földet fürkészte, nehogy rálépjen valamire, ami elárulhatná. Hófehér türelmesen figyelte. Megoldják ezt az apró ügyet, aztán mindenki elhelyezkedik, felkészülnek, és olyan rajtaütést rendeznek, hogy még száz év múlva is megénekelik majd. Vagy legalábbis megpróbálkoznak vele.

A szerencse forgandó, és a végén az győz, aki a legtöbbet hozza ki abból, ami neki jut.

Pendel leguggolt, próbált kényelmesen elhelyezkedni. Egyik kezével a lapátba kapaszkodott, a másikkal a térdét támasztotta. Felnyögött, és összeszorította a fogát.

Ilyen ez a nyavalyás katonaélet: vagy túl kemény, vagy csupa trutymó, soha nem sikerül megtalálni az egészséges középutat. Háborúban nem létezik egészséges középút. Pendel felsóhajtott, és mocorgott kicsit, mielőtt újra nyomni kezdett volna. Hirtelen éles fájdalmat érzett a hátsójában.

– Au!

Káromkodva fordult meg. A csakis itt növő óriási csalánok közül hajolt közelebb az egyik, hogy aztán feltehetőleg szántszándékkal megcsípje a bal farpofáját, a mocskos életbe!

– Kurva Északföld! – mormogta, miközben vadul dörzsölgette az érintett felületet, amitől azonban az csak még jobban égett. – A fene essen ebbe az egész elcseszett országba!

Úgy érezte, hónapok óta masíroznak, mégsem látott egyetlen olyan talpalatnyi helyet sem, ami akár csak annyit megért volna, hogy egyetlen ember taknyát feláldozzák érte, nemhogy százak életét. Erősen kételkedett benne, hogy…

A csalánon túl, nem több mint kétlépésnyire tőle egy férfi térdelt az aljnövényzetben, és őt bámulta.

Egy északföldi.

Egy északföldi késsel a kezében.

Nem volt nagy kés, legfeljebb átlagos méretű.

De az is éppen elég nagy tud lenni.

Mintha egy örökkévalóságig bámulták volna egymást. Pendel letolt nadrággal, az északföldi felhúzott nadrággal, de leesett állal kuporogva.

Együtt mozdultak, mintha valamelyikük megadta volna a rég várt jelet, amiben előzőleg megállapodtak. Az északföldi előrevetette magát, és felemelte a kését. Pendel ösztönösen meglendítette a lapátot, és fémes csendüléssel halántékon találta vele a támadóját. Vér, északföldi és lapát egyszerre emelkedtek a levegőbe.

Pendel egy kislányos sikoly kíséretében visszafelé tántorgott a menetoszlop felé, de megbotlott, amikor valami, amit leginkább nyílvesszőnek vélt, elsüvített mellette. Átgördült egy jókora csalánbokron, majd felpattant, és minden erejét összeszedve igyekezett egyszerre futni, üvölteni és felráncigálni a nadrágját, miközben a halál leheletét érezte csupasz fenekén.

Drága feleségem, Silyne!

Mérhetetlen boldogság töltött el, amikor megkaptam a leveledet

és vele a híreket a fiunkról, bár három hétbe telt, mire soraid

eljutottak hozzám. Ez az átkozott sereg! Örömmel hallom, hogy

édesanyád jobban érzi magát. Szerettem volna elmondani…

Kerns felegyenesedett, és sóvárogva bámult a távolba. Mit szeretett volna elmondani? Mindig ez volt. Alig várta, hogy írhasson, amikor azonban leült, nem akartak jönni a szavak. Legalábbis olyanok nem, amik akár egy kanyi garast is értek volna. Még abban sem volt egészen biztos, hogy akar-e egyáltalán írni, csak azt tudta, hogy akarnia kellene. Abban az egyben biztos volt, hogy ha valaha odavész a csatamezőn, csak egy halom érdektelen, unalmas papírlap marad majd utána emlékül a feleségének. Semmi poétikus szerelmi vallomás, semmi épkézláb tanács az újszülöttnek, ami segítene neki a férfivá válásban, semmi nagy titok a lelke legeslegmélyéről. Őszintén szólva még abban sem volt egészen biztos, hogy van-e a lelkének legeslegmélye. De ha volt is, nem tudott előbányászni belőle semmiféle hatalmas bölcsességet.

Persze amúgy sem történt semmi, ami akárkinek a leghalványabb érdeklődésére is számot tarthatott volna. Alig haladtak előre, harcolni pedig egyáltalán nem harcoltak. Kernsnek esze ágában nem volt hőssé válni, ő csak ki akarta venni a részét a háborúból. Inkább tette volna próbára a bátorságát az ellenséggel szemben, mint hogy a sárral, a lovakkal meg Pendel hozzá nem értésével kelljen megküzdenie nap mint nap. Harcolni jelentkezett önkéntesnek, nem unatkozni. Ki akart tűnni a többiek közül. Dicsőséget akart szerezni a csatamezőn. Arra vágyott, hogy ünnepeljék, kitüntessék, éltessék, csodálják. Na jó, igazából mégiscsak hős akart lenni. És most itt ült a poggyász mellett, ahol legföljebb ahhoz kellett bátorság, hogy az ember megzsírozzon egy tengelyt.

Hosszasan, kimerülten felsóhajtott, vetett egy aggodalmas pillantást az üres lapra, aztán Gorst ezredes felé nézett, talán azt remélve, hogy tőle inspirációt kap. De az ezredes időközben letette a tollát, és feltűnően izgatott tekintettel bámult a fák felé. Kerns mintha félelemtől éles távoli kiáltást hallott volna, ami aztán rögvest megismétlődött, ezúttal már hangosabban. Gorst felpattant, a kupa kiesett a kezéből, a tej a földre loccsant. Kerns is a fák irányába fordult, és tátva maradt a szája. Pendel ügetett feléjük a gabonában, kétségbeesetten igyekezvén egyszerre futni, üvölteni és megtartani nyitott nadrágját.

A hadnagynak egyetlen épkézláb szót sikerült kiejtenie rettegéstől elvékonyodott hangon:

– Északföldiek!

Mintha csak Pendel kiáltásának drámai hatását kívánta volna fokozni, egy nyílvessző hullott alá közvetlenül a háta mögött, majd elveszett a gabonában.

Kerns arcát elöntötte a forróság. Az idő érezhetően lelassult. Úgy érezte, álmodik, a végtagjai elnehezedtek, a gondolatai csigalassúsággal igyekeztek lépést tartani a valósággal. Bambán meredt Pendelre. Bambán meredt a menetoszlopra. Bambán meredt Gorstra, aki máris elővonta a hosszabbik kardját, és futásnak eredt. Bambán bámult a fák közé, ahonnan emberek bukkantak elő rohanvást, csatakiáltásaik élesen visszhangoztak a néma mező felett.

– Azt a kurva! – mormogta maga elé Kerns, majd elhajította a tollát, és kardot rántott.

Csakhogy az a szar nem akart kiszabadulni a hüvelyből. Kernsnek leesett, hogy a biztosítószíj át van vetve a markolaton. Egy darabig szerencsétlenkedett vele, de nem sikerült kioldania, úgyhogy dühében letépte a kesztyűjét, aztán szerencsétlenkedett még egy sort, míg végül sikerrel járt. Felnézett. Északföldiek. Minden kétséget kizáróan északföldiek ügettek kurjongatva a többé-kevésbé védtelen szekerek felé, karjukon festett pajzsokkal, kezükben villogó fegyverekkel.

Kerns a sisakja után tapogatózott, de közben feldöntötte a tintásüvegét, és fekete csíkok fröccsentek a banális levélkezdeményére. Valószínűleg egy pillanatra sem kellett volna levennie a sisakját, mert az emberei, akik amúgy is folyamatosan szívatták, aznap reggel telepakolták trágyával. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ha egyszer rájön, ki tette…

Amikor végre a fejébe nyomta az időközben kitisztított sisakot, és immáron kivont karddal újra körülnézett, rádöbbent, hogy tulajdonképpen már mindegy is. Dolgok szálltak a levegőben. Nyílvesszők. A fák előtt íjjal a kezükben térdelő északföldiek nyílvesszei. Tágra nyílt szeme a háttérben sötétlő erdőre ugrott, tekintetét mozgó pontok vonták magára. Lehajolt, pedig úgy sem volt nagyobb biztonságban. Nyílvesszők fütyültek el mellette, hogy aztán bezuhanjanak a szekerek közé. Kerns látta, amint az egyik remegő tollakkal fúródik bele egy szekérderékba. A következő egy ló oldalát találta el; a szerencsétlen állat nyerítve ágaskodott fel.

– Utánam! – bömbölte el magát Kerns, bár fogalma sem volt, kinek adta ki a parancsot.

Körül sem nézett, hogy meggyőződjön róla, követi-e valaki, csak a tőle telhető legfürgébben emelgette a lábát az árpában, és bukdácsolva iparkodott előre. Minden buta frusztrációja, amit amiatt érzett, hogy az ellátmány mellé vezényelték, egy pillanat alatt tovaszállt. Csata! Végre csatába mehet!

Nem messze tőle Gorst két északföldivel harcolt. Az egyiknek hangosat reccsent a pajzsa, ahogy az ezredes eltalálta hosszú kardjával, és a férfi hátratántorodott. Gorst aztán elhajolt egy kétkezes bárd csapása elől, a súlyos penge talán csak egy hajszálnyival kerülte el a vállát. A fegyver még bele sem állt a földbe, Gorst jókora termetét meghazudtoló fürgeséggel máris megpördült. Hosszú pengéje csak úgy kaszálta a gabonát maga előtt, aztán térdnél könnyedén kettészelte a bárdot tartó északföldi egyik lábát, a másikat pedig kisodorta alóla, amitől a szerencsétlen véres cigánykereket vetett. A társa éppen feltápászkodott volna, amikor Gorst hosszú pengéje behorpasztotta a sisakját, és hátrataszította. A szája némán kinyílt, széttárta a karját, a kard kihullott erejét vesztett kezéből.

Kerns riadtan döbbent rá, hogy két embert öltek meg az orra előtt. Riadtan, hitetlenkedve, az izgatottságtól levegő után kapkodva. Na ez aztán tényleg csata! Ott állhat Gorst ezredes mellett, aki nemrég még a király első számú testőre volt, és a harc után nyilván mosolyogva gratulál majd neki, vállon veregeti, és fivéreként tekint reá! Kerns éppen erről álmodott, amikor először próbálta fel az egyenruhát. Még három északföldi vágtatott az árpában Gorst felé, Kerns pedig odasietett hozzá, és felemelte a kardját.

– Ezredes úr!

Mozgást érzékelt a szeme sarkából, ösztönösen odakapta a fejét, és…

Gorst hosszú pengéje széles ívet írt le, majd nekivágódott valaminek, és megremegett a kezében. Az előtte álló északföldi hátratántorodott, átvágott torkából fröcskölt a vér. De Gorst nem ért rá gondolkodni. Más dolgom is van most.

Ez a más dolog egy kopott láncinget viselő alacsony, idősödő, kövérkés férfi formájában jelentkezett, aki olyan lelkesen üvöltött, ahogy csak bírt, miután teljes sebességgel keresztülvágtatott az árpamezőn. Az arcát keresztül-kasul szelték a repedezett erek. Az az arc! Gorst maga is meglepődött, de az apját juttatta eszébe nem sokkal a halála előtt, amikor már fel sem tudott kelni az ágyból, képtelen volt rendesen beszélni, és ő maga is rácsodálkozott a görcsösen rángó száján ki-kibukó állatias hangokra. Mást sem csinált, csak köntösének rojtjait igazgatta, szellemszerű, csupa ránc árnyéka volt egykori önmagának. Csupa ránc árnyék, olyan lila arccal, mint egy aszalt szilva.

Hány éven át tűrtem a vén hülye csalódott tirádáit, a szidalmait meg a vicceit a kislányos hangomról? Közben meg kötelességtudó fiúként csak mosolyogtam és bólogattam. Gorst szája bestiális vicsorra húzódott. Attól, hogy valaki halványan egy közeli rokonára emlékeztette, még nem zökkent ki csak úgy a ritmusból. Sőt mi több, új lendületet kapott. Ha már egyszer életedben nem tudtalak soha elhallgattatni, apa…

Az északföldi a feje fölé emelte a kardját, úgy sújtott le vele széles ívben, mihelyst Gorst közelebb lépett hozzá. Ügyetlen támadás volt, könnyedén kiszámítható. Az ember azt hinné, hogy ezek a szerencsétlenek még életükben nem forgattak kardot. Nem az én dolgom, hogy megtanítsam nekik, de... Gorst könnyedén hárított a hosszabbik pengéjével, majd a csikorgó acél hangjától kísérve oldalt lépett, és döfött a rövidebbel. A markolat elakadt a festett pajzs peremében, de a támadásban azért így is volt elég erő, hogy a szilvaképű északföldi elveszítse az egyensúlyát. Gorst újra szúrt, és érezte, amint a penge áthatol a láncingen, majd belefúródik a húsba. A férfi szája tágra nyílt, úgy üvöltött fel. Most már elég legyen, apa! Gorst még egyszer döfött, és az üvöltés torz hörgésbe fulladt. A vállával taszított egyet az északföldin, aztán hosszabbik kardjával belevágott vörös arcába. Vér spriccelt szerteszét, mire a rohanvást érkező újabb támadó egy pillanatra megtorpant, ami elég is volt hozzá, hogy Gorst visszakézből kettéhasítsa az ő fejét is. Az északföldi hanyatt zuhant, még mielőtt ideje lett volna egyéb halott rokonokat juttatni Gorst eszébe.

Mivel nem maradt több ellenség a közelében, az ezredes megfordult. Az oszlopnál dúlt a csata. Az egyik őr futásnak eredt, még a dárdáját is eldobta, nyomában loncsos hajú északföldi vágtatott. Egy másik sápadtan térdelt, a vállából nyílvessző állt ki. Sötét alakok cikáztak a szekerek között. Valaki fáklyát dobott az egyik szénával megrakott kocsira, és a rakomány egyik pillanatról a másikra méretes tűzgolyóvá változott. Olajos füst gomolygott sebesen a szürke ég felé, a lovak riadtan nyerítve igyekeztek menekülni, és félelmükben addig feszítették a hámot, amíg sokuk mögött egyszerűen felborult a szekér.

– A lovak! – rikoltotta Gorst még azzal sem törődve, hogy mélyebbre vegye a hangját. – A lovak!

Nem mintha nem tennék magasról a lovakra. Meg minden másra is. Ezzel átugrotta az egyik északföldi friss hulláját, és rohanvást indult vissza az oszlophoz, hogy még többet lemészárolhasson közülük.

Balfék soha életében nem ölt embert. Talán különös, hogy hat év katonáskodás után éppen erre legyen büszke, és nem is verte nagydobra a dolgot, de büszkének büszke volt rá, igen. Nemegyszer feszítette meg az íja húrját, és célozta meg az ellenséget vagy csata közben egy felé fordított hátat, de olyankor mindig arra gondolt, hogyan nézne rá az anyja, amikor elmeséli neki, mit tett. Az anyja persze rég meghalt, járvány vitte el tucatnyi évvel korábban, de akkor is. Ha Balfék gyerekkorában valami disznóságot csinált, mindig ugyanúgy nézett rá, és a fiúnak ez nagyon tudott fájni. Nem akart csalódást okozni az anyjának. Szóval büszke volt rá, hogy még soha nem ölt embert, még ha saját magán kívül nem is dicsekedhetett el vele senkinek. Most viszont Hófehér azt parancsolta, hogy a lovakat öljék meg, márpedig ha a főnök parancsba adott valamit, akkor Balfék igyekezett engedelmeskedni.

Vicsort erőltetett hát az arcára, és belemélyesztette a lándzsáját a legközelebbi állat testébe, gondosan ügyelve rá, hogy elkerülje a vadul kapálózó patákat. A szerencsétlen állat nem védekezhetett, három társával együtt hámok rögzítették a kocsihoz. Kihúzta a fegyvert a ló oldalából, és a következőhöz lépett. Lovakat ölni szar meló, de a háborúban egyik szar meló éri a másikat, és Balféknek amúgy sem igazán volt mázlija a feladatait illetően. Minden balul sült el, bármihez kezdett, innen is kapta a nevét. Alig egy héttel korábban Hófehér legutóbbi rajtaütésében vett részt. A nap lemenőben volt épp, az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, és szokás szerint véres katyvasz lett az egészből. Végül eltévedt: átgázolt egy patakon, és ezúttal akkora balfék volt, hogy a rossz parton kötött ki. Uniós felderítők egész hada járt a nyomában.

Végül csak tegnap talált vissza Sömör fiaihoz, és szerencsére sikerült meggyőznie őket, hogy nem szándékosan lépett meg, sőt egész idő alatt azon volt, hogy megkeresse a csapatát. Mindenesetre végül nem kötötték fel és égették meg, ahogyan azt Fekete Métely seregében általában a dezertőrökkel tették. Erre tessék, egyetlen nappal később már jött is az újabb malőr. Na, ez ám az igazi szarság. Úgy érezte, pillanatok teltek el azóta, hogy legutóbb végighallgatta Hófehér szokásos rajtaütés előtti beszédét, erre most megint ugyanazok a szavak csengtek a fülében. Balfék gyűlölt harcolni. Amennyire meg tudta állapítani, ez volt a katonaélet egyetlen hátulütője. Mármint az éhségen kívül. Meg a hidegen kívül. Meg azon kívül, hogy bármikor felakaszthatták és megégethették. Ami azt illeti, a katonaéletnek sok hátulütője akadt, ha jobban belegondolt. De nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy ilyesmin elmélkedjen.

Összeszorította a fogát, és oldalba döfött egy újabb lovat, a fülét haldokló állatok nyüszítése töltötte be. Olyan hangot adtak ki, mint a gyerekek. Igazából nem gyerekek voltak, de akkor is – rettenetesen érezte magát. Soha nem látott még ilyen nagy, erős és gyönyörű állatokat. Fájt a szíve, ha belegondolt, mennyit adnának ezekért a meseszép, fényes szőrű állatokért otthon a falu piacán. Hogy leesett volna a gazdák álla, ha meglátják őket az így-úgy összetákolt karámban! Mennyivel jobb lett volna a szülei élete, ha egy ilyen ló húzta volna az ekét, a szekeret, ha egy ilyennel dicsekedhettek volna az ünnepnapokon! Milyen büszkék lettek volna, ha csak egyetlenegyet is a magukénak mondhatnak! ö meg vagy egy tucatot küldött most vissza a sárba. Fájt a szíve, igazán.

Aki háborús időkben él, annak ezért vagy azért, de biztosan sokat fáj a szíve.

Kihúzta véres lándzsáját a soron következő lóból, az pedig oldalra dőlt a hámban, a nyaka ívbe hajlott. A következő szekér felé fordult, és egy pillanattal később meglehetősen közelről egyenesen egy uniós katona arcába bámult. Elég különös férfi volt, fegyvertelen, nadrágját fél kézzel tartotta, törött övcsatja a térdnél himbálódzott.

Balfék egyetlen pillantással felmérte, hogy a délinek semmivel sincs több kedve harcolni, mint neki. Egyetlen szó nélkül megállapodásra jutottak. Mindketten tettek egy óvatos lépést hátrafelé. Aztán még egyet. Aztán barátságban váltak el, tudván, hogy később egyikük sem fog eldicsekedni ezzel a találkozással, sőt valószínűleg meg sem említik. Mindenesetre egyikük sem járt pórul, márpedig Balfék úgy érezte, ennél többet senki nem remélhet, ha összefut az ellenséggel a csatamezőn.

Nem szívesen ácsingózott volna tovább egy helyben, inkább elsietett két szekér között. Az eleve fojtogató levegő most már szúrós is lett az égés bűzétől. Kikerült két feléje rúgó patát, látta, amint az öreg Ricsaj dülledő szemmel emeli magasba a bárdját, aztán valami élesen csikordult, lecsapott egy kard, és szétnyitotta Ricsaj ősz üstökét. Az idős harcos alatt összecsuklott a lába, és úgy terült el, mintha falevelekből állna a teste.

Balfék nem látta, ki tartotta a kezében a kardot, de nem is akarta megtudni. Inkább sarkon fordult, és futásnak eredt. Megcsúszott egy pocsolyára való lóvérben, és a térde nekicsapódott egy feldőlt szekér oldalának. Odakapott, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és fájdalmasan nyöszörgött.

– Basszus! Basszus! Basszus!

Megdörzsölte a térdkalácsát, és amilyen gyorsan csak tudott, továbbsántikált. Vissza kéne jutnia a mezőn keresztül, de tőle jobbra egy égő szekérből füst és láng tört az ég felé. A befogott lovak mind megdöglöttek, egy kivételével; a szerencsétlen pára vérben úszva, halálfélelemtől forgó szemmel igyekezett menekülni, de csak tovább vonszolta magával a tűzgolyót a menetoszlop közepe felé.

Balfék a másik irányba fordult, csakhogy onnan meg sikoltást hallott, aztán fém csörgését, úgyhogy végül nem találta túlságosan jónak az ötletet. Inkább mély lélegzetet vett hát, és a sáros útról egyenesen az aljnövényzetbe vetette magát, majd bekúszott egy fa mögé, és a páfrányon meg a bogáncson keresztül leskelődött, miközben a szíve olyan hevesen kalapált, hogy majd kiugrott a mellkasából.

– A pokolba! – suttogta magában.

A fák között rekedt – megint. Ellenség vette körül – megint. Ráadásul tetőtől talpig lóvér borította… Nos, ez most először fordult elő. Viszont most már nem tudta nem észrevenni, hogy a többi kellemetlen rendszerességgel történt meg vele. Kíváncsi lett, vajon Hófehér ezúttal is hinni fog-e neki, amikor végül ötnapnyi fagyoskodás, éhkopp és bujkálás után visszatalál a táborba. Ha egyáltalán visszatalál.

– A pokolba!

A holtakra, de fájt a térde! Aki háborús időkben él, annak ezért vagy azért, de biztosan sokat fáj a térde.

Ennyit a sima rajtaütésről.

Hófehér felsóhajtott, lenyalta a gomba levét a fogáról, aztán megforgatta a nyelvét a szájában, és keserűen az aljnövényzetbe köpött. Régen nagy ember volt, nem igaz? Bethod négy hadurának egyike. Ő vezette a rohamcsapatot Uffrithnál. Szétverte az uniós vonalakat Cumnur mellett a ködben. Olyan ember volt, akit mindenkinek tisztelnie kellett, vagy legalábbis aki iránt mindenkinek tisztelettel kellett viseltetnie. Senki nem nyilváníthatta ki az ellenvéleményét. Ezt most már nagyon nehéz volt elhinni. Hamarosan indulnak vissza a táborba, és hallgathatja Sömör újabb dührohamát.

Mindegy, úgysem sül ki belőle semmi jó, ha itt lopják a napot. Úgysem fordul hirtelen minden jóra. A meglepetés olyan, mint a szüzesség. Az ember egyetlen esélyt kap rá, hogy felhasználja, de általában úgyis irgalmatlan csalódás a vége. Hófehér mogorván pillantott a mező végében uralkodó káosz felé, aztán az aljnövényzetben guggoló Hasmetszőre nézett, aki egy véres rongyot szorított megvágott homlokához, és láthatólag mérhetetlenül sajnálta magát. A harcosnak elsősorban azt kell tudni, mikor hagyjon fel a harccal.

– Fújasd meg a kürtöt! Nem mennénk sokra, hiába is maradnánk.

Hasmetsző bólintott, aztán jelt adott, és már harsant is a kürt hangja. Hófehér hátat fordított a csatának, és kétrét görnyedve, a fejét csóválva ballagott el a bokrok között.

De egy szép napon! Egy szép napon majd úgyis sikerülni fog az a tökéletes rajtaütés.

Pendel kürt hangját hallotta a távolból. Kilesett a kerék küllői között, és embereket látott futni a fák felé. Az északföldiek visszavonultak. Olyan erővel söpörtek végig rajta a megkönnyebbülés hullámai, hogy kis híján spontán befejezte azt, amit korábban az erdőben elkezdett. Persze igazából nem ért rá sem megkönnyebbülni, sem semmi másra. Bronkernhorm százados nyilván máris közeledik egy újabb csapat katonával, és nem fog örülni, ha egy szekér alatt elbújva talál rá. Pendelt egyszer már elküldték a marsall főhadiszállásáról. Nem tudta, mi történik azzal, akit az ellátmányt szállító oszlop mellől is elküldenek, de nem is volt rá kíváncsi.

Körülnézett, meggyőződött róla, hogy senki nem látja, majd a törött övcsat miatt átkozódva megint felráncigálta a nadrágját, és kimászott a kerék mögül. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor kis híján átesett egy uniós katona holttestén, akinek véres kard hevert a keze mellett. Aztán elmosolyodott. Micsoda szerencsés véletlen! Felkapta a fegyvert, harcias arckifejezést erőltetett magára, aztán határozott léptekkel elindult a letaposott gabonán át, miközben a lopott fegyverrel hadonászott az erdő fele.

– Gyertek vissza, rohadékok! Majd én megmutatom, hogyan kell harcolni! Gyertek vissza, a büdös életbe már!

Amikor meggyőződött róla, hogy elegen figyelik, dühödten a földhöz vágta a kardot.

– Gyávák! – ordította a fáknak.

Valaki kiabált, de Gorst nem figyelt oda rá. Az egyik holttestet mustrálta éppen. Egy fiatal uniós katonáé volt, akinek kettéhasították a fejét. Az arca egyik fele felismerhetetlenné vált, a másikat vérfoltok borították. A nyelve úgy lógott ki a szájából, mintha éppen az imént állt volna elő valamilyen gyomorforgatóan buja ötlettel.

Mit is mondott, hogy hívták? Gorst erősen ráncolta a homlokát, mintha ezzel valami úton-módon kipréselhetné magából a választ, de hiába. Valljuk be, nem figyeltem oda rá. Nős volt, erre azért emlékezett. Meg valami gyerekről is szó volt. Berns talán? Ferns? Gorstnak eszébe jutott az érzés, ahogy hosszú kardja belevágott valamibe. Számomra egy futó pillanat volt, szinte fel sem fogtam. Neki mindennek a végét jelentette. Nem mintha Gorst teljesen biztos lett volna a dolgában. Talán az ő pengéje volt a bűnös. Talán valaki másé. Pár pillanattal ezelőtt nem volt itt hiány vadul csapkodó kardokban, és a bizonyosság sajnálatosan ritka vendég a csatában.

Gorst felsóhajtott. Különben is nem mindegy? Kevésbé lenne talán halott, ha egy északföldi hasítja ketté a koponyáját? Azon kapta magát, hogy kinyújtja a kezét, és igyekszik valami méltóságteljesebb kifejezést igazítani a halott arcára, de akárhogy is gyúrta a húst, mindig visszatért az a vörös pöttyös pajzán vigyor.

Nem kellene gyötörnie a bűntudatnak? Az a kis apátlan árva! A földönfutó özvegy! A család alig várja a jó híreket a frontról, aztán együtt sírnak majd a levél felett. Óbégatva döngetik a mellüket. Verns, Perns, Smerns nem jön haza a téli ünnepekre! Gorst felfújta az arcát. Legfeljebb enyhe bosszúságot érzékelt, saját csalódottságának szűnni nem akaró háttérzaját meg némi kellemetlenül csiklandozó verítéket a páncélja alatt. Miféle szörnyeteg vagyok én, hogy pár izzadságcsepp jobban felzaklat, mint egy gyilkosság?

Gorst komoran pillantott az utolsó pár északföldi után, ahogy eltűntek a fák között. Aztán komoran pillantott a saját társaira, amint kétségbeesetten igyekeztek elfojtani a most már jó pár szekeret nyaldosó lángokat. Komoran pillantott a tisztre, aki kioldozott szíjjal, lógó nadrággal rázta véres öklét. Még komorabban pillantott a mező végében álló házikó résnyire nyitott ajtajára. Felállt, megmarkolta hosszú kardjának markolatát, és döcögve elindult arrafelé.

Az ajtófélfa mögül leselkedő Fidibusz csak abban volt biztos, hogy a csata véget ért. Azt nehéz lett volna megállapítani, ki győzött. Tapasztalatai szerint – márpedig abból éppen eleget szerzett – ritka volt az olyan csata, amelyiknek egy kívülálló könnyen megállapíthatta a végkimenetelét. Ami azt illeti, eleve meglehetősen ritka volt az olyan csata, amelyikről egyáltalán el lehetett mondani, hogy valaki győztesen keveredett ki belőle. Azt persze látta, hogy jó pár halott hever a földön, és hallotta a sebesültek kiáltásait. Meg a haldokló lovakéit is. Több szekér is égett, mindenfelé lángoló széna hullott alá. Az északiak menekülőre fogták, az utolsók közülük még kilőttek egy-két lusta nyílvesszőt a fák közül. De a jelek szerint Fidibusz megúszta anélkül, hogy bárki is rágyújtotta volna a házát.

– Picsába! – szűrte összeszorított fogai között.

A nagydarab uniós katona a ház felé tartott. Az, amelyik olyan hülye hangon beszélt. A Gorst nevű. Leszegett fejjel közeledett, súlyos kardját továbbra is a kezében tartotta, súlyos állkapcsát úgy szorította össze, mint aki valami komoly disznóságra készül. – Picsába!

Egy ilyen csata igazi rohadékká tud tenni bárkit. Még azokat is, akik rendes körülmények között egészen rendes emberek lehetnének. Egy ilyen csata után sokan hajlamosak keresni valakit, akire mindent rákenhetnek, és Fidibusz tudta, hogy erre jelenleg ő a legalkalmasabb jelölt. Ő és a gyerekei.

– Mi történik?

Fidibusz a karjánál fogva elkapta a lányát, és visszaterelte a ház hátulja felé. Úgy elszorult a torka a félelemtől, hogy alig tudta kipréselni a szavakat.

– Ide hallgass, Riam! Várj a hátsó ajtónál. Ha hallod, hogy kiabálok, fuss! Fuss! Világos? Ahogy megbeszéltük. Fuss el az öreg Nairn házába, és később én is utánad jövök.

A kislány szeme elkerekedett sápadt arcában.

– Megígéred?

A holtakra, hogy mennyire hasonlított az anyjára!

– Hát persze hogy megígérem – felelte Fidibusz, és megsimogatta a lánya arcát. – Mondtam, hogy utánad megyek, nem? Ne sírj, Cowan vigyáz rád.

Riam átölelte, mire Fidibusznak is eleredtek a könnyei. A hátsó ajtó felé tolta a kislányt, de az egyre csak kapaszkodott belé, és nem akarta elengedni. Fidibusznak nem maradt más választása, mint hogy lefejtse magáról az apró ujjacskákat, de képtelen volt rávenni magát, hogy nekilásson.

– Muszáj menned – suttogta a lány fülébe. – Most azonnal indulnod kell…

Kivágódott az ajtó, keményen nekiütközött a falnak, a gerendákról por szitált alá. Az uniós katona hatalmas alakja sötéten rajzolódott ki az ajtó világos négyszögében. Ahogy a férfi belépett a házba, Fidibusz összeszorított szájjal fordult szembe vele. Egyik kezével a baltáját markolta, a másikkal Riamot tolta a háta mögé. Gorst mozdulatlanná merevedett. Az arca beleveszett az árnyékba, csak szögletes állát, a páncélját meg az ajkát rajzolta körül a hátulról érkező fény. Mindhármon vérfoltok csillogtak.

Hosszú, mozdulatlan csend következett. Fidibusz hallotta Riam sebes, zaklatott zihálását, a Cowan kapkodó szuszogásába vegyülő halvány sípolást meg a saját torokhangú lélegzetvételeit. Akaratlanul is azon gondolkodott, vajon melyik lesz az utolsó.

Úgy érezte, egy örökkévalóságon át álltak egy helyben, amíg aztán végül az uniós katona megszólalt. Éles hangja szinte fülsértőén hasított bele a csendbe.

– Nos… jól vannak?

Egy pillanatig nem történt semmi. Aztán Fidibusz alig észrevehetően bólintott.

– Minden rendben.

Maga is meglepődött, milyen rezzenéstelen maradt a hangja, miközben a szíve úgy kalapált, akár egy szorgalmas patkolókovács.

– A… bocsánatukat kérem. – Gorst lenézett, úgy tűnt, mintha csak most venné észre, hogy kard van a kezében, majd felemelte a fegyvert, hogy visszacsúsztassa a hüvelyébe, de talán mert időközben feltűnt neki, hogy a penge véres, akár egy mészáros kése, meggondolta magát. Csak állt ott egy helyben, és zavartan toporgott. – Ezért.

Fidibusz nyelt egyet. A balta nyele csúszkált izzadt tenyerében.

– Miért kér bocsánatot?

Gorst vállat vont.

– Mindenért.

Hátralépett, de amikor Fidibusz éppen kezdte volna elengedni magát, megtorpant az ajtóban, felemelte a kezét, és letett valamit az asztal sarkára.

– Ezt a tejért.

Ezzel kibújt az alacsony ajtófélfa alatt, és lesietett a veranda nyikorgó lépcsőjén.

Fidibusz becsukta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, és kiélvezte az érzést, hogy megúszta a találkozást halálos sebesülés nélkül. Aztán az ajtóhoz lopózott, és az ujja hegyével majdnem teljesen behúzta. Kézbe vette az érmét, amit a déli hagyott hátra. A tenyérben súlyosan ülő ezüstkarika pereme szinte világított az árnyékban. Legalább százszor többet ért, mint az a kevéske tej. Ezerszer. Ennyiből könnyedén pótolni lehet az elveszett csirkéket, sőt talán még a letaposott gabona egy részét is. Lassan a pénz köré zárta az ujjait. Minden erejére szüksége volt, hogy ne kezdjen tetőtől talpig remegni.

Aztán a ruhája ujjával megtörölte a szemét, és az árnyékból leselkedő gyerekei felé fordult.

– Az lesz a legjobb, ha hátramentek – mondta halkan. – És ne keltsetek feltűnést!

Kikukucskált az ajtó résén a kinti világosságba. A tagbaszakadt uniós katona leszegett fejjel távolodott, közben egy, a kelleténél sokkal kisebb rongydarabbal igyekezett tisztára törölgetni a kardját.

Távolabb időközben már el is kezdték ásni a sírokat. Persze hol másutt ásták volna, mint éppen Fidibusz földjének közepén, feltúrva a kevéske megmaradt árpát is. Fidibusz óvatosan lefektette a baltát az asztalra, megcsóválta a fejét, és kiköpött.

Aztán megállt az ajtóban, és figyelte, ahogyan az Unió tönkreteszi a termését.