Dagoska,
576 tavasza
Templomos futott.
Nem mondhatni, hogy először. A fél életét azzal töltötte, hogy különféle dolgok elől futott, a másik felének a java részét meg azzal, hogy visszafutott hozzájuk. De így még sosem szedte a lábát. Úgy rohant, mintha a pokol ásított volna a háta mögött. Így is volt.
Megint megremegett a föld. Templomos a szeme sarkából látta az éjszakában villanó fényeket, és elkapta a fejét. Egy pillanattal később már jött is a mennydörgésszerű robaj – olyan hangos volt, hogy Templomosnak hosszan csengett tőle a füle. Balra tűzcsóva emelkedett az épületek fölé, majd vadul hadonászó folyékony karjaival szétszórta a lángokat a Felsővárosban. Emberfejnyi kődarab puffant a földre közvetlenül Templomos orra előtt, majd pattant kettőt, és hatalmas porfelhőt kavarva áttört egy falat. Egy pillanattal később kisebb kövek záporoztak hangosan kopogva.
Templomos csak futott tovább. Ha a gurkhuliak tüze lecsap rá az égből, és apró cafatokra szaggatja, hogy senki meg nem találja a maradványait, úgysem tehet semmit. Kevesen gyászolnák. Egyetlen apró csepp lenne pusztán a tragédia óceánjában. Csak remélhette, hogy Isten éppen őt tartja rá érdemesnek, hogy megőrizze az életét, bár egyetlen jó okot sem tudott elképzelni, miért éppen rá esett volna a választása.
Nem sok mindent tudott biztosan, de azt igen, hogy nem akar meghalni.
Nekitántorodott egy falnak, hirtelen köhögőgörcs fogta el, a tüdejét égette a belélegzett füst. A napok óta szünet nélkül belélegzett füst. Templomos szemébe könnyek szöktek. A portól. A félelemtől. Hátranézett arra, ahonnan jött. A Felsőváros falai a cakkos lőállásokkal a tetejükön feketén rajzolódtak ki a tűzben. Emberek küszködtek, vörössel megvilágított apró figurák.
Reménytelen volt a helyzet. Napok óta reménytelen volt már. Azért még harcoltak. Talán, hogy megvédjék, ami az övék. A tulajdonukat, a családjukat, a világukat. Talán a szeretet vezérelte őket. Talán a gyűlölet. Talán egyszerűen nem tehettek mást.
Templomos el nem tudta képzelni, mi késztethet valakit arra, hogy harcoljon. Ő maga sosem volt az a verekedős típus.
Végigsietett egy szemetes mellékutcán, aztán átesett egy keresztben heverő gerendán, és lehorzsolta a térdét. Egy sarokba botorkált, a kezét maga elé emelve, hiábavalóan próbált védekezni az égő épületekből áradó forróság ellen. Lángok ropogtak, füst szállt az éjszakai égbolt felé.
Tűz, mindenhol tűz. „Az ostrom alatt álló nagyvárosok hátborzongató helyek – írta Stolicus. – A poklot képzelem ilyennek.” Dagoska hetek óta maga volt a pokol. Templomos egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a pokolban a helye. Rászolgált. Csak arra nem emlékezett, hogy meghalt volna.
Egy ajtó körül emberek nyüzsögtek, valaki meglódította a fejszéjét, fa reccsent.
A gurkhuliak máris áttörték volna a falat? Vagy fosztogatók használják ki az alkalmat, hogy rátegyék a kezüket valamire, mielőtt még minden odaveszne a városban? Templomos aligha róhatta fel nekik. Ő is lenyúlt ezt-azt a maga idejében. És különben is, mit lehetne tenni?
Amikor nincs törvény, nincs bűn sem.
Továbbsietett, igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, ruhája szakadt ujját a szájára tapasztotta. Senki meg nem mondta volna, hogy a tanítványok által viselt köpeny valaha makulátlanul fehér volt. Mostanra elrongyolódott, mint a koldusgúnya, amit korábban hordott, ráadásul hamu, por és vér mocskolta be – a saját vére, meg azoké, akiknek segíteni próbált. Azoké, akiken nem tudott segíteni.
Templomos egész életében Dagoskában élt. Ezeken az utcákon nőtt fel. Úgy ismerte mindet, akár gyerek az anyja arcát. Most jóformán azt sem tudta, hol jár. A házakból csak megfeketedett vázak maradtak, a csupasz gerendák úgy álltak ki, mint a sivatagi tetemek bordái, a fák helyén szenes csonkok meredeztek csak a földből, a repedezett utakon halmokban állt a szemét.
Templomos ügyelt rá, hogy mindig a szikla meg a tetején pipiskedő Citadella felé tartson. Amikor egy beszakadt háztető fölött már a Nagytemplom egyik karcsú tornyát is megpillantotta, felgyorsította a lépteit.
A városban tombolt a tűz, de odafentről már nem hullott alá utánpótlás. Templomos ettől csak még jobban félt. Amikor a tűz elapadt, katonák jöttek helyette. A katonák elől mindig futnia kellett. A gurkhuliak előtt az Unió érkezett, az Unió előtt pedig maguk a dagoskaiak. Aki kardot kap a kezébe, mind ugyanazt műveli, legyen bármilyen is a bőre színe.
Régen ezen a helyen volt a piac, ahol a gazdagok a húst vették maguknak. Csak néhány megfeketedett boltív marad belőle. Kisfiúkorában Templomos is itt koldult kinyújtott kézzel. Amikor idősebb lett, itt lopott egy kereskedőtől. Amikor még idősebb lett, itt csókolt meg egy lányt éjszaka a szökőkút mellett. Most a szökőkút is összetört, és hamu töltötte meg. A lány? Ki tudja?
Valaha gyönyörű volt ez a hely. Büszke környék egy büszke városban. Semmivé lett, de egyáltalán miért?
– Te akartad, hogy így legyen? – suttogta az ég felé.
De Isten ritkán elegyedik szóba a koldusokkal. Még azokkal sem, akik a Nagytemplomban tanultak.
– Segítsen! – ütötte meg a fülét egy erőtlen hang. – Segítsen!
Egy nő hevert a törmelékhalom szélén. Templomos futtában kis híján rálépett. Valamelyik gurkhuli bomba repesze vagy az egyik épületről lehulló vakolatdarab találhatta el. A nyaka megégett és felhólyagosodott, a haja jókora darabon megperzselődött. Olyan szagot árasztott magából, mint a sülő hús. Az illattól Templomos üres gyomra először hangosan kordult, aztán egyetlen pillanattal később már jött is a hányinger. A nő torka minden lélegzettel kattant egyet, a mellkasában bugyogott valami. Sötét szeme tágra nyílt alvadt vértől foltos arcában.
– Édes istenem! – suttogta Templomos.
Azt sem tudta, hogyan lásson hozzá. Igazából nem is volt mihez hozzálátni.
– Segítsen! – suttogta megint a nő. Templomos felé nyúlt, a tekintete az övét kereste.
– Nem tudok mit tenni – felelte bizonytalanul Templomos. – Sajnálom…
– Kérem, ne…
– Sajnálom. – Lehámozta magáról a nő ujjait, közben igyekezett nem a szemébe nézni. – Isten legyen könyörületes magához. – Bár egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy Isten nem könyörületes többé senkihez. – Sajnálom.
Templomos felállt. Elfordult. Odébbállt.
Ahogy egyre halkabban hallotta a nő hangját a háta mögül, próbálta meggyőzni magát, hogy nem csak a könnyebbik, hanem a helyes utat is választotta egyben. Semmit sem tudott volna tenni a nőért. Úgysem marad életben. A gurkhuliak túlságosan közeljárnak. Nem tudna elfutni előlük a nővel a karjában. Figyelmeztetnie kell a többieket, ez most a kötelessége. Nem menthette meg a nőt. Csakis saját magát. Jobb, ha csak egyikük hal meg, nem mind a ketten, igaz? Isten is biztosan megértené. Isten maga a megértés.
Ilyenkor derül fény az ember valódi jellemére. Templomosnak egy ideig sikerült meggyőznie magát, hogy igaz ember, de persze könnyű erényesnek lenni, amíg azokat az erényeket próbára nem teszik. Mint a napon száradó teveszar, a jámbor külső alatt ugyanaz a bűzlő, számító gyáva alak volt, aki mindig.
A lelkiismeret Istennek az a darabja, amiből minden embernek átad egy keveset, mondta volna Kahdia. Mindig van választás.
Bizonytalanul megtorpant, aztán lenézett a véres foltokra, amiket a nő ujjai hagytak hátra a köntöse ujján. Visszamenjen? Reszketve állt, zihálva kapkodta a levegőt, képtelen volt dönteni jó és rossz, józan ész és ostobaság, élet és halál között.
Kahdia egyszer azt mondta neki, túl sokat gondolkodik ahhoz, hogy jó ember legyen.
Hátranézett a válla fölött. Lángokat látott, a lángok harsány fényében épületeket, az épületek között pedig fekete alakokat. Kardok és dárdák karcsú árnyékait, a gurkhuli katonák magas sisakjait. És csak a forróságtól remegő levegő játszott vele, vagy tényleg látott ott még valakit? Mintha egy magas, vékony, fehér páncélt viselő aranyhajú nő lépdelt volna peckesen. Templomosnak félelem szorította el a torkát, elesett, feltápászkodott, tovább futott. Az utcán felnőtt gyerek ösztöne volt ez. A héja árnyékát megpillantó nyúlé. Templomosnak igazából fogalma sem volt róla, miért lenne érdemes élnie, azt mégis tudta, hogy nem akar meghalni.
Zihálva, köhögve, sajgó lábakkal küzdötte fel magát a Nagytemplom repedezett lépcsőin. Egy pillanatra megkönnyebbült az ismerős homlokzat láttán, bár tudta, hogy nem telik sok időbe, és a gurkhuli katonák erre a térre is beözönlenek. Gurkhuli katonák… vagy még náluk is rosszabb valakik.
Odasietett a magas kapuhoz, körülötte hamu keringett, égő papírdarabok lebegtek a forró szélben. Addig dörömbölt, amíg megfájdult az ökle, addig kiáltozta a nevét, amíg kiszáradt a torka. Hirtelen kinyílt a kapuban lévő kis ajtó, ő pedig szinte bezuhant rajta. A retesz nyugtató megfellebbezhetetlenséggel zuhant mögötte a helyére.
Biztonságban volt, még ha csak pár pillanatra is. Végtére is, aki eltéved a sivatagban, megissza a vizet, bárkitől is kapja.
Amikor Templomos először lépett be a gyönyörűséges helyre, először nézett körbe a csillogó mozaikokon meg a finoman faragott köveken, és látta, ahogyan a csillag alakú ablakokon beáramló fényben szikráznak a szentírás aranyozott, ember nagyságú betűi, úgy érezte, Isten a vállára tette a kezét.
Most nem érezte Isten jelenlétét. Csak pár lámpa világította meg az irdatlan teret, az odakint lobogó lángok fénye a mennyezeten táncolt. Félelem és halál szaga terjengett a levegőben, mindenfelől sebesültek nyöszörgése meg halkan elmormogott, reményvesztett imák visszhangzottak. Még mintha a próféták mozaikokból kirakott arcán is a rettegés vette volna át a hitbuzgó eksztázis helyét.
A templom zsúfolásig megtelt emberekkel – férfiakkal és nőkkel, fiatalokkal és öregekkel. Mindenki mocskos volt és kétségbeesett. Templomos átfurakodott a tömegen, igyekezett elfojtani a félelmét, és semmi másra nem gondolni, csak hogy megtalálja Kahdiát. Végül meg is pillantotta a férfit az emelvényen, ahol valaha a pulpitus állt. Fehér köpenyének egyik ujját vállból leszakította, hogy kötéseket készíthessen belőle. A másikat könyékig beborította a számtalan sebesült vére, akiket ellátott. A szeme komor volt, az arca beesett, de minél reménytelenebb lett a helyzet, Kahdia annál nyugodtabbnak tűnt.
Micsoda erő kellhet hozzá, gondolkodott el Templomos, hogy valaki ennyi ember életének terhét cipelje a vállán?
Kahdiát uniós katonák vették körül, és Templomosnak azt diktálták az ösztönei, hogy jobb, ha távol tartja magát tőlük. Úgy tucatnyian lehettek, és mivel megadták a szent helynek kijáró tiszteletet, nem húzták elő a kardjaikat, bár a kezük újra meg újra a markolat felé tévedt. Vissbruck tábornok is ott volt velük, napbarnította arcára hosszú csíkban tapadt a hamu. Az ostrom előtt kövérkés férfi volt, most azonban már-már lógott rajta az egyenruhája. A Dagoskában töltött idő alatt mindenki alaposan lefogyott.
– A gurkhuli katonák betörtek az Északi Kapunál, és már a Felsővárosban vannak. – Természetesen az Unió nyelvén beszélt, amit Templomos, mint Midderland bármely szülötte, tökéletesen beszélt. – Nem kell hozzá sok, és végleg elveszítjük a falat. Árulást sejtek.
– Nicomo Coscát gyanúsítja? – kérdezte Kahdia.
– Sokáig valóban rá gyanakodtam, de bár Coscának van éppen elég baja, nem hülye. Ha el akarta volna adni a várost, sokkal korábban megteszi, amikor még jó árat kaphatott volna érte.
– És ha az élete ért meg neki ennyit? – kérdezte egy felkötött karú katona.
Vissbruck felmordult.
– Hát az életét speciel sosem tartotta valami sokra. Annak az embernek halvány gőze sincs róla, mi az a félelem.
Istenem, micsoda áldás lehet! Templomost mindenhová elkísérték a félelmei, amióta csak az eszét tudta.
– Persze most már nem oszt, nem szoroz úgysem – mondta Vissbruck. – Akár elárult bennünket Cosca, akár nem, akár él, akár hal, mostanra biztosan a pokolban van. Mint mindannyian. Visszavonulunk a Citadellába, haddis. Magának is velünk kellene jönnie.
– És ha a gurkhuliak oda is követik, hová fognak visszavonulni?
Vissbruck nagyot nyelt, az ádámcsutkája billent egyet, aztán mondta tovább a magáét, mintha Kahdia meg sem szólalt volna. Az ilyesmiben az Unió emberei igazi szakértőnek bizonyultak, amióta csak megérkeztek Dagoskába.
– Ön bátor vezető volt, az Unió igaz barátja. Kiérdemelte a helyét a Citadellában.
Kahdia fáradtan elmosolyodott.
– Ha valahol kiérdemeltem a helyemet, akkor itt, a templomban a népem között. Büszke vagyok rá, hogy velük lehetek.
– Tudtam, hogy ezt fogja mondani. De meg kellett kérdeznem.
Kahdia kinyújtotta a kezét.
– Megtiszteltetés volt.
– Számomra sokkal inkább. – A tábornok közelebb lépett, hogy megölelje a papot. Az uniós polgár és a dagoskai szent ember. A fehér bőrű és a sötét bőrű férfi. Különös látvány volt. Vissbruck szemében könnycsepp csillant. – Sajnálom, hogy mire megértettem önt, már késő volt.
– Soha nem késő – mondta Kahdia. – Hiszek benne, hogy találkozhatunk a mennyországban.
– Ez esetben ismét csak azt remélem, hogy az az igaz, amiben ön hisz, és nem az, amiben én.
Vissbruck elengedte Kahdiát, sarkon fordult, aztán megtorpant. Visszanézett.
– Glokta elöljáró úr figyelmeztetett, hogy valószínűleg jobb az öngyilkosságot választani, mintsem gurkhuli fogságba essen az ember – szólt.
Kahdia csak pislantott egyet, nem felelt.
– Akármit is gondolunk egykori vezetőnkről, abban a kérdésben, hogy milyen a gurkhuliak foglyának lenni, ő minden kétséget kizáróan szakértőnek számít – folytatta a tábornok.
A haddis továbbra sem szólt.
– Van valamiféle véleménye a dologról?
– Az öngyilkosságot Isten ellen való véteknek tekintjük. – Kahdia vállat vont. – De ilyen időkben ki tudná megmondani, mi helyes, és mi nem?
Vissbruck lassan bólintott.
– Elvágtak bennünket az Uniótól. A családunktól. Istentől. Most már mindenkinek magának kell rátalálnia az útjára.
Ezzel sebesen a templom hátsó kijárata felé indult. Csizmája sarka hangosan kopogott a márványon, ahogy szétnyílt előtte a tömeg, és átengedte őt meg a katonáit.
Templomos odarohant Kahdiához, és megragadta a karját.
– Haddis! Velük kell mennie!
Kahdia gyengéden lehámozta magáról Templomos ujjait. Éppen úgy, ahogy Templomos hámozta le magáról a haldokló nő ujjait.
– Örülök, hogy élsz még, Templomos. Aggódtam miattad. De vérzel…
– Semmiség. Muszáj felmennie a Citadellába!
– Muszáj? Mindig van választásunk, Templomos.
– Jönnek! Jönnek a gurkhuliak. – Nyelt egyet. Még most sem tudta rávenni magát, hogy felemelje a hangját, amikor kimondta a szavakat. – Jönnek az Evők!
– Tudom. Ezért muszáj maradnom.
Templomos a fogát csikorgatta. Dühítette az öregember végtelen nyugalma, és azt is tudta, miért. Nem Kahdia, hanem saját maga miatt aggódott. Azt akarta, hogy a pap meneküljön, mert akkor ő is vele menekülhetne. Még akkor is, ha az Evőktől úgysem lehet biztonságban sehol a világban, a legkevésbé pedig éppen Dagoskában. Még akkor is, ha a Citadellában is legfeljebb pár napot nyerhetne, vagy talán még annyit sem.
A haddis elmosolyodott. Mintha átlátott volna rajta. Átlátott rajta, és ennek ellenére is megbocsátott neki.
– Maradnom kell – jelentette ki. – De te menj csak, Templomos! Ha úgy érzed, hogy szükséged van hozzá az engedélyemre, örömmel megadom.
Templomos átkozódott magában egy sort. Túlságosan gyakran bocsátottak meg neki. Azt akarta, hogy üvöltsenek vele, hogy felelősségre vonják, hogy megverjék. Ürügyre vágyott, hogy a könnyebbik utat válassza, és elmeneküljön, de Kahdia nem engedte, hogy ilyen simán megússza. Templomos ezért is szerette annyira. Könnyek szöktek a szemébe.
Átkozódott. De maradt.
– Mi legyen most? – kérdezte rekedten.
– Ellátjuk a sebesülteket – felelte Kahdia. – Vigaszt nyújtunk a gyengéknek. Eltemetjük a halottakat. Imádkozunk.
Harcról nem beszélt, bár sokaknak nyilvánvalóan ez járt a fejében. Öt tanítvány verődött össze az egyik fal mellett, suttyomban, mint a gyerekek, akik valami titkos játékot játszanak. Templomos penge villanását látta. Az egyik tanítvány bárdot rejtett a köpenye alá.
– Tegyétek le azokat a fegyvereket! – kiáltotta Kahdia, ahogy odasietett hozzájuk. – Ez egy templom!
– Maga szerint a gurkhuliak tiszteletben fogják tartani a szent helyünket? – kérdezte szinte visítva egy tanítvány. Látszott rajta, hogy félig eszét vesztette a félelemtől. – Maga szerint leteszik majd a fegyvereiket?
Kahdia nyugodt volt, mint a tó vize, ha szellő sem fodrozza.
– Isten majd ítélkezik felettük a bűneik miatt. Mint ahogyan felettünk is a mi bűneink miatt. Tegyétek le a fegyvereket!
A férfiak összenéztek, bizonytalanul toporogtak, de hiába voltak felfegyverkezve, egyikük sem mert a rezzenéstelen tekintetű Kahdia szemébe nézni. Sorban egymás után letették a fegyvereiket.
A haddis a szószóló vállára tette a kezét.
– Fiam, amint választásra kerül a sor, te máris a rossz oldalon kötsz ki. Úgy kell cselekednünk, ahogy cselekedni szeretnénk. Úgy kell cselekednünk, ahogyan azt szeretnénk, ha mások cselekednének. Most még inkább, mint eddig bármikor.
– És ez mennyiben fog segíteni rajtunk? – Templomos maga is meglepődött, hogy ilyesmit kérdezett.
– Végül is mi mást tehetnénk?
Kahdia a hatalmas kapu felé pillantott, és kihúzta magát.
Templomos egyszerre rádöbbent, hogy csend lett odakint. A téren, ahol egykor papok imára szólító kiáltásai visszhangoztak. Később a portékájukat kínáló kereskedők hangos rikoltásai. Még később a sebesültek, az árvák, a tehetetlenek sírása. A csend csak egy dolgot jelenthetett.
Megérkeztek.
– Emlékszel, ki voltál, amikor először találkoztunk? – kérdezte Kahdia.
– Tolvaj. – Templomos nyelt egyet. – Fajankó. Utcagyerek mindenféle tartás és életcél nélkül.
– És nézd meg, mi lett belőled!
Templomos most sem érezte magát másnak, mint korábban.
– De ez után mi lesz velem maga nélkül?
Kahdia elmosolyodott, és Templomos vállára tette a kezét.
– Az csak rajtad múlik. És persze Istenen. – Közelebb lépett, majd suttogva folytatta. – Ne tegyél semmi ostobaságot, világos? Életben kell maradnod.
– Miért?
– Mint a vihar, a járványok vagy a sáskajárás, a gurkhuliak is odébbállnak egyszer. Akkor pedig Dagoskában nagy szükség lesz jó emberekre.
Templomos éppen arra készült rámutatni, hogy ő sem jobb bármelyik másik tolvajnál, amikor irdatlan dörrenés hallatszott az ajtó felől. A hatalmas szárnyak megrázkódtak, a lámpák vadul himbálózó fényében por hullott alá. A tömegen riadt moraj futott végig, mindenki igyekezett a templom hátuljában sűrűsödő árnyékba húzódni.
Az újabb csapásba beleremegett a kapu, beleremegtek az emberek, beleremegett az egész templom.
Aztán valaki kimondott egy szót. Hangja mint a mennydörgés, lehetetlenül, fülsiketítően hangos volt, erőteljes, mint egy hatalmas harang zúgása. Templomos nem ismerte a nyelvet, de látta, ahogy a kimondott hangok betűi vakító fénnyel égnek bele az ajtóba. A nehéz szárnyak forgácszápor közepette robbantak be, a márványpadlón jókora fadarabok bucskáztak szerteszét.
Egy alak állt meg a kicsavarodott zsanérok között. Fehér páncélját aranybetűk díszítették, mosolygott, az arca tökéletes volt, mintha sötét üvegből fújták volna.
– Khaul próféta üdvözletét hozom! – kiáltotta meleg hangon, barátságosan, mire az emberek nyüszítve húzták még kisebbre össze magukat.
A tüzes betűk még mindig ott lebegtek Templomos előtt a sötétben – szent betűk, istentelen betűk –, a fülében még mindig visszhangzott az az egyetlen kimondott, ismeretlen szó. Egy lány felnyögött mellette, és az arca elé kapta a kezét. Templomos átkarolta a vállát, próbálta megnyugtatni, ahogyan próbálta megnyugtatni saját magát is. Újabb alakok vonultak be a templomba, mindannyian fehér páncélt viseltek.
Csak öten voltak, a tömeg mégis úgy rettent meg, mintha farkasok érkeztek volna a bárányok közé. Mindenki ijedten hátrahőkölt, a dagoskaiak egymásnak ütköztek félelmükben. Egy nő közelített Templomoshoz, gyönyörű volt, rettenetes, magas és vékony, mint egy lándzsa, sápadt arca fénylett, mint az igazgyöngy, aranyhaja lebegett mögötte, mintha magával vitte volna a szellőt.
– Sziasztok, szépségeim!
Szélesen rámosolygott Templomosra, hosszú, hegyes nyelvének végét egyik hosszú, hegyes fogához illesztette, majd kacsintott. Templomos úgy érezte, vízzé válik a gyomra.
Kiáltás hallatszott, és valaki felugrott a tömegben. Az egyik tanítvány volt az. Templomos fém villanását látta a sötétben, aztán valaki oldalról nekiütközött, ahogy a félelem újabb hulláma söpört át a tömegen.
– Ne! – kiáltotta Kahdia.
Elkésett. Az egyik Evő mozgásba lendült. Gyors volt, mint a villám, és éppen olyan halálos. Elkapta a férfit a csuklójánál fogva, felemelte a levegőbe, felfoghatatlan erővel megforgatta, és úgy hajította át a templom teljes hosszán, mint duzzogó gyerek a törött játékát. A tanítvány kezéből kiesett a tőr, és messzire csúszott a padlón.
A férfi kiáltásai elhaltak, ahogy a jó tíz lépéssel odébb lévő falnak ütközött, majd fröccsenő vér és törött márvány zápora közepette, rongybabaként zuhant a földre. A koponyája összelapult, minden tagja kicsavarodott. Az arca szerencsére a fal felé fordult.
– Istenem! – sóhajtotta Templomos. – Édes istenem!
– Senki se mozduljon! – kiáltott Kahdia egyik karját felemelve.
– Maga a vezetőjük? – kérdezte az elsőnek érkező Evő, és felhúzta a szemöldökét. Az arca fiatal volt, sima és szép, de a szeme élemedett korról árulkodott.
– Kahdia vagyok, ennek a templomnak a haddisa.
– Tehát pap. Tanult férfiú. Dagoska számos szent ember szülővárosa. Köztiszteletnek örvendő filozófusoké, nagy becsben tartott teológusoké. Olyanoké, akik hallották Isten hangját. Ön is közéjük tartozik, Kahdia haddis?
Templomos elképzelni nem tudta, miként lehetséges, hogy Kahdián nyoma sem látszik félelemnek. Éppen úgy beszélt az Evővel, mint a gyülekezete tagjaival. Még ezzel a pokolból szalajtott, emberhússal táplálkozó démonnal is úgy viselkedett, mintha sem jobb, sem rosszabb nem lenne önnön magánál.
– Egyszerű ember vagyok, azért küzdök, hogy igaz legyek.
– Ha hiszi, ha nem, mindannyian azért küzdünk. – Az Evő összehúzott szemmel nézett le ökölbe szorított kezére, aztán sorra egymás után, lassan megint kinyújtotta az ujjait, mintha azt várná, hogy homok fog kicsordulni közülük. – És tessék, az igaz út ide vezetett. Tudja, ki vagyok én? – Tökéletes arcán nem látszott diadalittas gúny. Csak szomorúság.
– Ön Mamun – felelte Kahdia haddis. – A sivatag gyümölcse. Háromszor áldott és háromszor elátkozott.
– Igen. Bár az átkok évről évre súlyosabb terhet jelentenek, az áldások pedig lassan semmivé lesznek.
– Csak magát okolhatja – mondta higgadtan Kahdia. – Megszegte Isten törvényét, és emberek húsát ette.
– Férfiakét, nőkét, gyerekekét meg mindenét, ami él és lélegzik. – Mamun összeráncolt homlokkal pillantott a tanítvány összetört holtteste felé. Az egyik Evő már ott térdelt mellette, belemártotta az ujját a kiömlő vérbe, és nekilátott, hogy rákenje üresen mosolygó arcára. – Bár tudtam volna akkor, amit most tudok. Úgy talán másképpen alakulnak a dolgok. – Szomorúan elmosolyodott. – De a múltról beszélni könnyű, visszatérni ellenben lehetetlen. Olyan erővel rendelkezem, amiről ön csak álmodhat, mégis a saját tetteim foglya vagyok. Sosem szökhetek meg a cellából, ahová önmagamat zártam. Ez van, mit tehetnék?
– Mindig van választásunk – mondta Kahdia.
Mamun rámosolygott. Különös mosoly volt. Szinte… reményteli.
– Gondolja?
– Isten ezt tanítja nekünk.
– Akkor elmondom, ön miben dönthet. Elvihetjük őket. – A templom végében kuporgó emberek felé pillantott. Ahogy üveges tekintete átsiklott Templomoson, a férfi érezte, hogy égnek áll a hátán a szőr. – Elvihetjük őket egytől egyig, ez esetben önt megkíméljük.
Az aranyhajú Evő megint Templomosra kacsintott, ő pedig érezte, hogy mellette a lány remegni kezd. Mint ahogy ő maga is remegni kezdett.
– Vagy elvihetjük magát – folytatta Mamun –, és ez esetben őket kíméljük meg.
– Mindenkit? – kérdezte Kahdia.
– Mindenkit.
Templomos tudta, hogy eljött az idő. Most úgy cselekedhet, ahogy cselekedni szeretne. Ahogy azt szeretné, ha mások cselekednének. íme a bátorság, az önzetlenség pillanata, a szolidaritásé az emberrel, aki megmentette az életét, aki könyörületes volt, aki esélyt adott neki, pedig nem érdemelte meg. Eljött az idő, hogy kiálljon, és felajánlja önmagát Kahdia helyett.
Eljött az idő.
Templomos nem mozdult.
Senki sem mozdult.
A haddis azért csak mosolygott.
– Rossz üzletet köt, Evő. Boldogan az életemet adnám egyetlenegyért is közülük.
A szőke nő felemelte hosszú karját, hátrahajtotta a fejét, és énekelni kezdett. Magas, csodálatosan tiszta hangja volt, betöltötte odafent a hatalmas teret. Templomos soha nem hallott még ehhez fogható zenét.
Mamun letérdelt Kahdia előtt, és a szívére tette a kezét.
– Örvendezzék mindenki odafent a mennyekben! Igaz emberre leltünk! Fürdessétek meg! Adjatok neki ételt és vizet! Méltóképpen kísérjétek megérdemelt helyére a Próféta asztalánál!
– Isten legyen veletek! – szólt hátra Kahdia, továbbra is meleg mosollyal az arcán. – Isten legyen mindannyiótokkal!
Azzal kivonult a templomból két oldalán egy-egy Evővel. Mindkettő tiszteletteljesen lehajtott fejjel lépdelt, Kahdia pedig szálfaegyenesen.
– Kár érte – szólt a véres arcú Evő, és lebiggyesztette az ajkát. Határozott, sietős léptekkel megindult az ajtó felé, a bokájánál fogva maga után vonszolva a tanítvány holttestét, ami véres csíkot húzott a padlózaton.
Mamun megállt egy pillanatra, mielőtt kilépett volna a térre.
– Önök mindannyian szabadok. Legalábbis mi nem bántunk senkit. Saját maguk elől viszont nem menekülhetnek.
Vajon mennyi ideig álltak ott izzadtan, összezsúfolódva, miután az Evők elmentek? Meddig álltak némán bámulva az összetört ajtót? A rettegéstől mozdulatlanná dermedve. A bűntudattól földbe gyökerezett lábbal. Percekig? Órákig? Odakintről tűz ropogása, acél csattogása, sikolyok garmadája hallatszott. Dagoska pusztulásának hangjai. A világvége hangjai.
Végül a Templomos mellett álló lány közelebb hajolt, és el-elbicsakló hangon, suttogva kérdezte:
– Mi legyen most?
Templomos nyelt egyet.
– Ellátjuk a sebesülteket. Vigaszt nyújtunk a gyengéknek. Eltemetjük a halottakat. Imádkozunk.
Istenem, milyen üresnek hangzottak ezek a szavak. De hát végül is mi mást tehettek volna?