Talins,

587 ősze

Shev a korláton könyökölt, csuklója lazán lógott, a két vállát meg fülig felhúzta. Halkan Rittyentett.

– Mindenesetre szép kis közönség gyűlt össze.

Nem sok olyan nő akadhatott a Világ Körén belül, aki annyit utazott volna, mint ő. Persze aki a fél életét meneküléssel tölti, annak nemigen van más választása, mint hogy utazzon. Mindazonáltal ekkora közönséget még ő sem igen látott. Talán Aduában, amikor azért sereglettek össze az emberek, hogy megnézzék az Unió királyának elsőszülött fiát és örökösét, bár akkor inkább az üres hasa foglalkoztatta, nem pedig a csordultig telt utcák. Vagy Kabriánusz kivégzésén, amikor áthaladt Darmiumon, de akkor rettenetes fájdalmai voltak, ráadásul őrült módra rohant is, úgyhogy nem lehetett biztos a dolgában. Az viszont teljesen biztos, hogy a shaffai nagytemplomban többen voltak, amikor maga Khalul próféta jött le a hegyekből, hogy vezesse az imádságot az újévi zarándoklaton, és egy egészen kicsit még Shev is ájtatosnak érezte magát, igaz, csak egy futó pillanatra.

Az viszont egészen biztos, hogy Styriában nem látott ehhez foghatót.

Egész Talins eljött, sokan pedig még messzebbről is. A felfoghatatlanul hatalmas, sűrű sokadalomról nehéz volt elhinni, hogy emberekből áll, inkább tűnt egyetlen összefüggő alaktalan, agyatlan masszának. A Szenátus épületének ősi lépcsőin nyüzsögtek a kíváncsiskodók. Nemcsak a hatalmas tér telt meg, de még a környező utcák is, minden ablakban emberek lógtak, minden háztetőn bámész tömeg kuporgott. A Haranghídra, a Sirályok hídjára, a Csókok hídjára meg a Hat ígéret hídjára már egyetlen embert sem lehetett volna bepréselni anélkül, hogy valaki bele ne essen helyette a vízbe. Ami azt illeti, páran máris a folyóban kötöttek ki, majd miután egy darabig sodródtak az áramlattal, kikászálódtak a partra, és csuromvizesen kerestek maguknak egy másik helyet, ahonnan végignézhetik a ceremóniát.

Végtére is az ember nem mindennap lehetett tanúja ilyesminek.

– Reméljük, jobban sül el, mint amikor legutóbb királyt koronáztunk Styriában – jegyezte meg Shev.

Vitari egy pohár borral a kezében lépett ki az erkélyre.

– Ó, szerintem az is éppen elég jól sült el.

– Mert az ország öt legbefolyásosabb nemese holtan feküdt a színpadon?

– Nincs is annál jobb. Főleg, ha az ember a hatodikat támogatja.

Vitari mosolyogva nézett le munkaadójára, Monzcarro Murcatto nagyhercegnőre. A világ legnagyobb hatalmú nője egyenes háttal állt a hatalmas emelvény közepén, mozdulatlanul, akár a Styria-szerte hirtelenjében felállított számtalan őt ábrázoló szobor, miközben két kancellárja – Scavier és Grulo – egymással versengve zengték a dicséretét, és áradoztak róla, milyen nagyszerű gazdája lesz a nemzetnek.

A szabók és a páncélkészítők nyilván éppen olyan keményen dolgoztak, hogy előkészítsék ezt az örömteli pillanatot, mint a katonák és kémek. Murcatto ruhája elegánsan hidalta át a szakadékot a királynőhöz méltó lebernyeg és a tábornoki páncél között. Mellvértje csillogott a napfényben, hosszú uszályába aranyozott kígyókat szőttek, oldalán fényes kard lógott. Egyetlen lépést sem tett kard nélkül. Shev azt hallotta, hogy még alvás közben is mindig ott van egy a keze ügyében. Egyesek szerint még szeretőnek is egy kardot tartott. Azért ezt senki nem mondta a szemébe.

Aki kellőképpen bölcs volt, az alaposan megfontolta, hogy mint mond a talinsi kígyó szemébe.

Shev felsóhajtott.

– Sötét dagály ez, és egyetlen hajót sem emel fel magával.

– Jó ideje az uszadékból élek, amit mások sötét dagályai hagytak maguk után – mondta Vitari. – De meggyőződésem, hogy ez a koronázás simán fog menni.

– Nem kétlem, hogy megtettétek a kellő óvintézkedéseket.

Voltak ugyan katonák odalent cicomás páncélban, díszes fegyverekkel, de kevesen, és pusztán a látvány kedvéért. A naiv szemlélődő talán azt hihette volna, hogy Monzcarro nagyhercegnő és a fia nem szorul védelemre, merthogy szereti őket a népük. Shev nem volt naiv.

Vagy legalábbis ez ügyben nem.

Odafentről látta az ügynököket az emelvény körül nyüzsgő tömegben, a legjobb kilátással rendelkező ablakokban, a stratégiai pontokon, az utcasarkokon. Ott egy fürkész tekintetű fiú lobogtat egy kis talinsi zászlót. Arra egy nő kínálgat péksüteményeket az elvárhatónál jóval kevesebb lelkesedéssel. Amarra egy férfi igazgatja túl nagyra szabott kabátját. Volt valami a tekintetükben. A testtartásukban, ahogy ugrásra készen álltak.

Semmi kétség, voltak jóval többen is, akiket még Shev sem vett észre a folyamatos veszélyben töltött évek során át edződött sasszemével.

Igen, Shev tapasztalatai szerint Shylo Vitari igyekezett lehetőleg semmit sem a véletlenre bízni.

– Neked is odalent kellene lenned. – Az emelvény hátulján három sorban helyet foglaló és a nagyhercegnő hatalmának fényében sütkérező katonák, tengerészek, bankárok és hivatalnokok, egyszóval Styria vezető polgárai és öntelt arisztokratái felé bökött az állával. – Senki nem tett nálad többet azért, hogy erre sor kerülhessen.

– Aki igényt tart az elismerésre, az a sorsot is kihívja maga ellen. – Vitari sandán pillantott Shevre, márpedig nála sandábban nemigen tudott pillantani senki a világon. – Aki a háttérben dolgozik, jobban teszi, ha ott is maradt. Az ilyen nagypofájú alakok meg virgonckodjanak csak a rivaldafényben.

Scavier és Grulo végre közös beszédük végére értek. A fergeteges szónoki teljesítménybe mind a ketten úgy beleizzadtak, hogy a veríték arannyal szőtt ruhájukon is átütött. Shev kissé unalmasnak találta a produkciót, merthogy nem hangzott el más a megszokott negyedigazságokon kívül a lojalitásról, az igazságosságról, a vezetői erényekről meg az összefogásról. Ő maga úgy vette észre, hogy az emberek csak addig fognak össze, amíg az érdekeik ezt kívánják, és egyetlen pillanattal sem tovább.

A nyugtalan tömeg elcsendesedett, ahogy a két férfi hátralépett. Az egyszerű, tiszta fehérbe öltözött fiú felemelkedett aranyozott székéből, és mérhetetlen magabiztossággal vonult az emelvény elejére. Anyja közelről követte, akár egy hosszú árnyék, kesztyűs jobb kezében arany levelekből álló koronát tartott.

Amíg a fia jóindulatúan mosolygott az egybegyűltekre, ő vérfagyasztó pillantással nézett körül, mintha mindenáron meg akarná keresni a tömegben azt az embert, aki farkasszemet merészel nézni vele. Aki szembe merészel szállni vele. Aki akár csak a legkisebb ellenvetést is merészeli támasztani azzal szemben, ami most következik.

Orso nagyherceg minden kétséget kizáróan ellenvetést támasztott volna, ha jelen van, Murcatto azonban megölte, mint ahogy mindkét fiát, mindkét tábornokát, és hogy ne végezzen félmunkát, a testőrét meg a bankárát is.

Eleinte Etrisani, Sipani, Nicante, Affoia, Visserine és Westport nagy hatalmú nemesei is tiltakoztak, de Murcatto egyesével megvesztegette vagy megfélemlítette őket, és persze olyan is akadt, akit egyszerűen eltaposott nehéz, páncélozott csizmájával.

Ospria jó pár vezető polgára hangot adott abbéli kétségének, hogy Murcatto fiának valóban az időközben elhunyt drága Rogont király az apja, az ő fejük azonban lándzsára tűzve, légypiszoktól lepve végezte a városkapuk fölött, ahol az ostoba pletykák helyett a bomlás sokkal magasröptűbb bűzét terjesztették.

Leginkább Ő Magasztos Felsége, az Unió királya tiltakozott, Murcatto azonban mind a politikát, mind a hadviselést illetően jobb stratégának bizonyult nála. Először sorban egymás után a maga oldalára állította a szövetségeseit, aztán háromszor egymás után legyőzte a harcmezőn, és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy ő a korszak legnagyobb hadvezére.

Így hát távolról sem volt meglepő, hogy ma senkinek nem jutott eszébe ellenkezni.

Miután elégedetten nyugtázta a csakis a páni félelemnek betudható teljes csendet, a nagyhercegnő két kézzel magasan a fia fölé emelte a koronát.

– Ezennel megkoronázlak, Jappo mon Rogont Murcatto! – kiáltotta, ahogy lassan lejjebb eresztette az uralkodói fejdíszt. Hangját visszaverték a teret körülvevő épületek, szavait továbbadták a tömegben mindenfelé elhelyezkedő kikiáltók. – Ospria és Visserine nagyhercege, Puranti, Nicante, Boriette és Affoia protektora, Styria királya! – Ezzel gondosan elhelyezte a koronát fia barna fürtjei között.

– Styria királya! – visszhangozta a tömeg egyetlen mennydörgés-szerű hangon.

Heves mozgolódás támadt a forgatagban, ahogy minden férfi és nő letérdelt. Murcatto hátralépett, és merev mozdulatokkal maga is követte a példájukat. A jelek szerint nem térdelésre tervezték az öltözékét.

Shev egyetlen alakot vett észre, aki nem térdelt le. Egy jellegtelen holmikat viselő jellegtelen férfit, aki karba font kézzel állt a Szenátus lépcsőjén az egyik oszlop mellett. Egy pillanatra felnézett, és mintha biccentett volna Vitarinak, aki szinte észrevétlen bólintással válaszolt.

Jappo, a király csak mosolyogott. Hétéves létére máris olyan higgadt és összeszedett volt óriási közönsége előtt, mintha maga Juvens állt volna ott.

– Jaj, álljatok már fel! – kiáltotta vékonyka hangján.

A tömegen végigsöprő nevetés gyorsan viharos éljenzéssé változott át. Riadt madarak serege röppent fel a háztetőkről, amikor a város összes harangja egyszerre szólalt meg az örömteli eseményt megünnepelendő. Vitari szótlan köszöntésre emelte a poharát, Shev pedig halkan hozzákoccintotta a gyűrűjét. Odalent az emelvényen a nagyhercegnő átölelte a fiát. Közben mosolygott, ami alig valamivel számított ritkább eseménynek Styriában, mint a koronázás. Azért persze aligha lett volna ildomos sajnálni tőle azt a mosolyt.

– Sikerült neki a lehetetlen! – Shevnek közelebb kellett hajolnia, hogy túlkiabálja a zsivajt.

– Egyesítette Styriát. – Vitari egyetlen húzásra kiürítette a poharát.

– Legalábbis a java részét.

– Egyelőre.

Shev a fejét csóválva figyelte, ahogy Styria legbefolyásosabb polgárai felsorakoznak Jappo előtt, és az ifjú király anyjának héjatekintetétől kísérve alázatosan gratulálnak neki.

– Hány embernek kellett meghalnia, hogy aranysapkát nyomhassanak annak a fiúnak a fejébe?

– Egyetleneggyel sem többnek, mint amennyinek feltétlenül szükséges volt. Vigasztaljon a tudat, hogy a háború sokkal véresebb is lehetett volna a te munkád nélkül.

Shev elfintorodott.

– Így is túlságosan véres volt az én ízlésemnek. Örülök, hogy vége.

– Ha a kardok vissza is kerültek a hüvelyükbe, a háború folytatódik. Sötétebb harcmezőkön csatázunk tovább kifinomultabb fegyverekkel, és az Unió tábornoka sokkal kevésbé lesz könyörületes.

– A kripli? – kérdezte Shev.

Vitari összeszorította a száját, úgy nézett le Styria új királyára.

– A titkos csapatai máris megindultak.

Shev erre megköszörülte a torkát.

– Mielőtt ideérnek… megkérdezhetem, hogy a nagyhercegnő nem küldött-e nekem valamit?

– Ó, a nagyhercegnő sosem feledkezik meg az adósságairól, ahogyan azt Orso herceg és a fiai is tanúsíthatnák, amennyiben módjukban állna. – Vitari elővett egy papírtekercset. – Murcatto mindig megtartja, amit ígért…

Most, hogy eljött a pillanat, Shevet hirtelen egészen nevetséges idegesség fogta el. Megjátszott magabiztossággal tépte ki a tekercset Vitari ujjai közül, majd a napfényről visszahúzódott a csupa arany szoba árnyékába, és kisimította az asztalon a papírt, rajta a jó pár bekezdésnyi sűrű kézírással.

– „A mai naptól fogva ezennel bla-bla-bla… Előttünk, mint tanúk előtt, bla-bla-bla… Én, Horald Gasta, más néven Középsőujj Horald, westporti lakos ezennel feltétel nélkül megbocsátom a körözött tolvajnak, Shevedieh ul Kanan mut Mayrnak…” – Shev felnézett. – Tolvaj?

Vitari felhúzta vöröses szemöldökét, és ő is belépett az erkélyről.

– A kém jobb lett volna?

– Jobban örülnék, ha azt olvasnám, hogy… – Minek is örülne jobban? – Anyagmozgatási szakember esetleg?

Vitari felhorkant.

– Én meg jobban örülnék, ha a seggem olyan feszes lenne, mint húsz évvel ezelőtt. Meg kell barátkoznunk a szóval úgy, ahogy van.

– Egészen mesés a segged, ha már… így szóba került. – Shev megköszörülte a torkát Vitari pillantása láttán. – Hát végül is jó lesz a tolvaj. – Tovább olvasott. – „…Minden velem szemben elkövetett bűnét, ideértve egyebek között Crandall fiam gyáva meggyilkolását. Gyáva? Az egyetlen gyáva dolog az egészben az volt, amikor az a barom négy emberrel állított be, hogy megöljenek. Én szemtől szemben vágtam a homlokába a baltát, és még ez is jobb volt, mint amit érdemelt, szóval…

– Ezek csak szavak, Shevedieh, hadd fogalmazzon úgy, ahogy jónak látja. – Vitari unottan legyintett. – Semmi értelme pitiáner részletkérdéseken felhúzni magad.

– Jogos. – Shev mély lélegzetet vett, és ismét a dokumentumra pillantott. – „Ezennel lemondok minden bosszúra, illetve a visszavágás egyéb módozataira formált jogomról, és ünnepélyesen esküszöm, hogy újabb engem ért jelentős sérelem hiányában nem teszek kárt sem a fentebb hivatkozott Shevediehben, sem semelyik munkatársában.” – Végigfutott a szövegen, majd a lap aljára érve felhorkant. – A rettegett Középsőujj Horald csak egy jelet firkál oda aláírás helyett?

– Rettegett vagy sem, az a gazember semmivel sem tud jobban írni, mint én énekelni.

– Nem tudsz énekelni?

– Egy időben abból éltem, hogy embereket kínoztam, de annyira sosem voltam szívtelen, hogy énekeljek is nekik.

– És ez kötelező érvényű?

– Ez csak egy papírfecni. Viszont Horald a szavát adta a nagyhercegnőnek. Az ezzel ellentétben kötelező érvényű, különben ő is átváltozik törlesztendő adóssággá. Nem hülye. Érti ezeket a dolgokat.

Shev lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és szélesen elmosolyodott.

– Szabad vagyok! – suttogta. Lehetséges volna? Ennyi év után? – Szabad vagyok! – ismételte.

Sűrűn kellett pislognia, hogy ne csorduljanak ki a könnyei, és a térde is majd összecsuklott alatta, úgyhogy kénytelen volt lerogyni a legközelebbi székre. Csak ült ott csukott szemmel, és arra gondolt, hogy nyugodtan ülhet ott csukott szemmel, nem kell folyamatosan a háta mögé lesnie, nem kell minden zajra összerezzennie, nem kell kinéznie magának a menekülési útvonalat, nem kell megterveznie, hová szökik legközelebb.

Te jóságos ég, szabad volt!

– Szóval… – Kinyitotta a szemét. – Ennyi?

Vitari töltött magának még egy pohár bort.

– Hacsak nem akarod, hogy ennyi legyen. Mindig találok munkát Styria legjobb… anyagmozgatási szakemberének.

– Jaj, nem! – Shev feltekerte a papírt, és az ajtó felé fordult. – Mostantól fogva csendes életet fogok élni.

– Én is megpróbálkoztam a csendes élettel. – Vitari a fény felé tartotta a bort, homlokára vérvörös foltot festett a poháron átragyogó fény. – Úgy egy hétig tartott. Halálra untam magam.

– Istenem, unalom! – Shevnek túl kellett kiabálnia az ifjú Jappo királyt éltető újabb eget rengető tapsvihart. – Alig várom!

Kettesével szedte a lépcsőfokokat, léptei visszhangoztak a düledező, penészfoltos lépcsőházban. Úgy szorította magához a Horald jelével ellátott papírt, mintha az lenne a belépőjegye a szép új életébe – és hát voltaképpen az is volt. Olyan szélesen mosolygott, hogy belesajdult az arca, közben arról a mindenféle jóról fantáziált, ami akkor fog történni, amikor beront az ajtón, és Carcolf felnéz rá.

– Vége! – kiáltja majd zihálva, izgalmasan kócos hajjal.

Carcolf pedig felvonja egyik aranyszínű szemöldökét.

– Vége ennek a munkának?

– Mindegyiknek vége! Középsőujj Horald a szavát adta. Kiszálltam! Szabad vagyok! – Odalép majd a nőhöz, a tekintetük végig egymáséba fúródik. – Szabadok vagyunk!

A boldogság ráncaira gondolt a mosolygó Carcolf szeme körül, a kis gyűrődésekre a szája sarkában. A mintázatuk, egytől egyig az összes ráncocskának a vonala úgy vésődött bele az emlékezetébe, mint egy kívülről megtanult ima.

– Szabadok vagyunk!

Carcolf csípőre teszi majd a kezét, egy kurta fej mozdulattal magához hívja Shevet, és egymás karjába omlanak. Shev orra megtelik majd a másik nő illatával, amiről mindig úgy gondolta, hogy már-már túl savanykás, de valamiért ez még jót is tett neki. Istenem, az az illat már előre csiklandozta az érzékeit. Talán később egymás érzékeit is csiklandozzák majd egy kis gyöngyporral meg tánccal – ő fog vezetni, még ha egy fejjel alacsonyabb is –, és együtt nevetnek a téren rézgarasokért játszó hegedűs édes-bús cincogásán.

Talán adódik majd egy komoly pillanat is, ahogy egymás szemébe néznek, és Shev megtalálja a tökéletes, gyengéd szavakat, amivel elcsábíthatja a nőt valahogy úgy, ahogyan az ember kiédesget egy félénk macskát a kerítés résén. Carcolf elmeséli végre a saját történetét, elmondja, ki ő valójában, és mit érez. Levetkőzi az öntelten vigyorgó álarcát, és felfedi gyönyörűséges, sebezhető titkos énjét, amiről Shev mindig is biztosan tudta, hogy ott rejtőzik a mélyben. Talán még a keresztnevét is megsúgja. Azt a különleges nevet, amit csak Shev használhat. Nem tűnt épp valószínűnek, hogy így lesz, de hát mi értelme lenne valószínű dolgokról fantáziálni?

Aztán persze csókolózni fognak, eleinte csak gyengéden, az orrukkal bökdösve, finoman csipkedve egymást, tapogatózva, mint két óvatos vívómester. Aztán éhesen, vadul folytatják, már a nyelvüket meg a fogaikat is bevetik, Shev Carcolf hajába túr, és lehúzza magához az arcát. Már a gondolattól is kellemes melegséget érzett a nadrágjában. A csókból simogatás lesz, aztán meg már eldobált ruhák mutatják az utat az ágyig, ahonnan ki sem szállnak, amíg az egész szoba meg nem telik a kufirc szagával. Bepótolnak minden elmulasztott évet, csak egy újabb csipetnyi porért állnak fel, meg talán azért, hogy meztelenül teázzanak Shev finom készletéből. Reggel pedig…

Shev keze megállt félúton a kilincs felé, a mosoly lassan lefagyott az arcáról, és a melegség is elillant a nadrágjából.

Reggel majd, még a szürke kora hajnali órákban, amíg ő a lucskos lepedőn elterülve szundít, Carcolf a csuklyája mögé rejti a mosolyát, majd kioson a szobából – valószínűleg Shev finom teáskészletével meg a többi mozdítható értéktárggyal a vállán átvetett zsákban –, és eltűnik a ködben, hogy aztán elő se kerüljön, amíg szüksége nem lesz valamire.

Shev nem szeretett őszinte lenni saját magával. De hát ki szeret? Azért ha egy pillanatra hajlandó volt szembenézni a fájdalmas igazsággal, el kellett ismernie, hogy így zajlottak köztük a dolgok az évek során. Carcolf ugyan viszonylag sűrűn ugrott a karjába, de aztán mindig fürgén olajra is lépett, aminek általában az lett a vége, hogy Shevnek pokoli zűrből kellett meglépnie, egy emlékezetes alkalommal pedig egyenesen úszva volt kénytelen menekülni, amikor egy közepes méretű kereskedőhajó felborult mögötte.

Nyelt egyet, és összeráncolt homlokkal nézett le a kilincsre.

Ez nem fantázia volt, hanem a valóság. És a valóságnak megvolt az a szokása, hogy a legkellemetlenebb pillanatokban rúgta picsán.

De hát mit tehetett? Aki új ember akar lenni, és szép új életre vágyik, annak maga mögött kell hagynia a régi énjét, úgy, ahogyan a kígyó vedli le a bőrét. Nem tarthatja számon a régi sérelmeit, mint fösvény a pénzét, inkább le kell mondania róluk, hogy szabad lehessen. Meg kell bocsátania, és bíznia kell, nem azért, mert mások érdemlik meg, hanem mert ő maga.

Shev vett hát egy mély lélegzetet, minden idegessége ellenére mosolyt erőltetett az arcára, és belökte az ajtót.

– Vé…

A szoba romokban hevert.

A bútorokat összetörték és fejszével aprították fel, a kárpitokat letépték és késsel hasogatták össze. A polcokat leborogatták, a sok szép könyv, amiket Shev ugyan nem olvasott el, de amiktől olyan műveltnek tűnt, szerteszét hevert a földön. A márványkandallóból kalapáccsal törtek ki jókora darabokat. Carcolf mindig váltig állította, hogy a terebélyes keblű, mosolygó nőt ábrázoló festmény, amit a kandalló fölé akasztott a falra, eredeti Aropella. Shev mindig komoly kétségeket táplált ezzel kapcsolatban. A vita immár értelmét vesztette, merthogy valaki keblestül-mindenestül csíkokra hasogatta a képet. A teáskészletet nem egyszerűen felborították, de ügyeltek rá, hogy minden egyes csészét összetörjenek, minden egyes kanalat meghajlítsanak. A kancsóról valaki letörte a nyelét meg a csőrét, aztán a jelek szerint belevizelt.

Shev egész teste bizsergett a félelemtől, ahogy átsietett a szobán, miközben a talpa alatt recsegtek a forgácsok. Belökte a hálószoba félig leszakadt ajtaját.

Carcolf összeroskadva hevert a padlón.

Shev élesen felkiáltott, odarohant, térdre zuhant mellette…

Csak a ruhái! Csak a nő ruháit rángatták ki a ládájából, ami az oldalára dőlve hevert, és a tartalma úgy bukott elő belőle, mint egy felhasított gyomrú hullából a belsőségek. A titkos fiókot feltörték, a titkos fiókban lévő titkos fiókot kitépték, a hamisított dokumentumok szerteszét hevertek, a hamis ékszerek sötéten villantak az árnyékban.

A szobában ismerős illat terjengett a kufirc szaga helyett. Carcolf kölnijét a falhoz vágták, a kipárolgása szinte fojtogató volt, és csak tovább fokozta a nő hiánya miatt érzett ürességet. A jóféle matracot, amiről Shev, amikor éjszakánként elnyúlt rajta, büszkén úgy gondolta, hogy minden lopott rézgarast megért, összevissza hasogatták, kiforgatott bele kupacokban hevert. Csak itt-ott lebegett egy-egy toll a szobában, ahogy a szellő meglobogtatta a szakadt függönyöket.

A lemészárolt párnán papírlap hevert. Egy levél.

Shev odakúszott, és remegő kézzel kapta fel. Élesen megdőlő kézírás állt a lapon:

Shev!

Rég találkoztunk.

Carcolf velem van Burroia erődjében a Ponty-szigeten.

Javaslom, hogy siess, mielőtt még ráunok a beszélgetéseinkre.

Javaslom továbbá, hogy egyedül gyere, nagy társaságban szégyenlős vagyok.

Csak beszélgetni szeretnék.

Egyelőre.

Horald

Aztán az a jel. Ugyanaz az idiótáknak való kurva aláíráspótlék, amiről valamiért képes volt elhinni, hogy meg fogja óvni ettől.

Shev sokáig csak állt egy helyben. Nem szólt, nem mozdult, lélegzetet is alig vett.

A veszteség úgy letaglózta, mintha gyomorba döfték volna. Elvesztette a szerelmét, elvesztette a lakását, elvesztette a szabad életét, elvesztette a nevetést, ami pedig olyan közel volt már, hogy szinte az ízét is érezte a szájában.

Azt hitte, a legrosszabb, ami történhet, az lesz, ha Carcolf úgy dönt, hogy mégsem akarja őt. Ha Carcolf arra jut majd, hogy új csapdába esik, nem pedig arra, hogy végre ketten együtt szabadulhatnak ki a régi csapdából. Ha Carcolf megint meglép tőle. Tudhatta volna, hogy nem ússza meg ennyivel.

Mindig van rosszabb eshetőség, mint a legrosszabb, amit az ember el tud képzelni, és az esetek jelentős részében valóra is válik.

Shev csak most vette észre, hogy görcsösen ökölbe szorította a kezét, és rongyosra gyűrte a markában az értéktelen dokumentumot, amiért az életét kockáztatta. Behajította hát a hamuval teli kandallóba, és olyan erővel préselte össze a száját, hogy belesajdult az állkapcsa.

Nem igaz. Nem úgy vesztette el ezeket a dolgokat. Ellopták tőle őket. És Középsőujj Horaldnak lehetett volna annyi esze, hogy ne éppen Styria legjobb tolvaját lopja meg.

A falhoz lépett a kandalló mellett, felkapta Bayaz összetört mellszobrát, magasra emelte, és a varázsló kopasz fejével bezúzta a vakolatot.

A fal olcsó deszkaként roppant össze – mert hát abból is tákolták össze –, és cakkos peremű lyuk nyílt meg benne. Shev félrepiszkált pár szilánkot Bayaz orrával, aztán benyúlt, megragadta a kötelet, és kihúzta. Fekete zsákja megnyugtató súllyal nehezedett a kötél végére, benne fém csörömpölt, ahogy aztán kihúzta, és ledobta a földre.

Minden, amire Shevnek valóban szüksége lehetett, benne volt ebben a zsákban. Arra az esetre, ha menekülnie kell. De Shev a fél életét meneküléssel töltötte, és most már esze ágában sem volt így folytatni tovább.

Bizonyos dolgok csak egyféleképpen végződhetnek. Eljött a harc ideje.

Ó, igen, Shevedieh megfordult az elveszettek és az elesettek között.

Erszényeket csapolt meg Sipani legolcsóbb bordélyaiban, a bűnnek ezen hangyabolyaiban, ahol a mocsár, amire a várost építették, szüntelenül beszivárgott a pincékbe, ahol nem ismerték azt a szót, hogy ártatlanság, ki pedig végképp nem mondtak semmi ehhez hasonlót. Vért izzadt a megélhetésért Ul-Khatif koldusai között, meg azok között a koldusok között, akik loptak a többi koldustól vagy kicsalták a többi koldus kevéske pénzét, sőt azok között is, akik a náluk szerencsésebb koldusoktól koldultak. Tolvajok búvóhelyein, szerencsejáték-barlangokban, sírkamrákban húzta meg magát hol Nicantéban, hol Purantiban, hol Affoiában, hol Musseliában, és mindig tömöttebb erszénnyel távozott, mint ahogyan érkezett. Korrupt gazemberek nevében vesztegetett meg korrupt gazembereket Visserine rothadó kikötőjében, amikor Nicomo Cosca magához ragadta a hatalmat a városban, nagyherceg lett, és végképp megszűntek a törvények, amiket amúgy addig sem tartott be senki. Halottak zsebeit forgatta ki a csontgyűjtők között a háború szaggatta Darmiumban, a járványoktól sújtott Calcisban, az éhínségtől szenvedő Daleppában, a tűzvészben elpusztuló Dagoskában. Westport olcsó pipaházaiban – ahová a gyengék azért jártak, hogy megfeledkezzenek a gyengeségeikről – annyira otthon érezte magát, hogy egy idő után másra sem vágyott, csak hogy maga is nyithasson egyet.

Ó, igen, Shevedieh megfordult az elveszettek és az elesettek között, de amikor belépett a Hercegi Menedék nevű épület omladozó portáján Talinsban, maga sem tudta, hogy látott-e már hasonlóan förtelmes helyet.

– A himlő elől menekült ez ide, vagy mi? – kérdezte rekedten, és az orra elé kapta a kezét.

Évszázadok óta mosdatlan testek bűzét érezte. Vagy az is lehet, hogy naponta mosdatták őket, de akkor szarban és ecetben. Ahogy Shev szeme fokozatosan hozzászokott a pokoli félhomályhoz, meghatározatlan fajú és nemű alakokat látott kiterülve – ki egy-két jól irányzott pofontól, ki a tomboló dühtől, ki a bánattól, ki egyszerűen az italtól volt kába. Voltak, akik egymást kínozták. Volt, aki önmagát kínozta. Volt, aki két kézzel kapart a megváltó halál felé. Valaki a saját hányásában feküdt, és minden egyes horkantással buborékokat fújt bele, miközben egy kisebb kutya, vagy talán inkább egy nagyobb patkány éhesen lefetyelt a pocsolya másik oldalán. A hangról, amiről Shev először azt hitte, hogy egy pohárba töltenek valamit csobogva, kiderült, hogy egy férfitól származik, aki letolt nadrággal soha véget nem érően hugyozott egy mocskos bádogvödörbe, miközben görbe ujjával görbe orrában turkált. Egy árnyékos sarokban ketten vagy talán hárman hangosakat nyögtek egy szüntelenül mozgó kabát alatt. Shev bízott benne, hogy semmi rosszabbat nem csinálnak a kefélésnél, de azért fogadni nem mert volna rá.

Régóta nem táplált túlzott reményeket az emberiség iránt, de ha még éltek volna benne az illúziók, most egy szemvillanás alatt foszlottak volna szerteszét.

– Isten magunkra hagyott bennünket – suttogta.

Összehúzta a szemét, hátha megúszhatja, hogy a förtelmes látvány örökre beleégjen az agyába.

Az első számú kiállítási tárgy a mocsok múzeumában, a legfőbb siratóasszony a gyászszertartáson, ahol eltemettek mindent, ami emberi, a főpapnő az önsajnálat és az önpusztítás élethosszig tartó zarándokútjának végén álló szentélyben, nem volt más, mint Shev egykori legjobb barátja és legnagyobb ellensége: Javre, a hoskoppi oroszlánasszony.

A nő egy üres korsókkal, félig teli üvegekkel, nyálkás kupákkal és zsíros poharakkal megrakott asztalnál ült, körülötte érmékkel, érmeszámlálókkal, túlcsorduló hamutálakkal, jó pár gomba- meg legalább egy kenderpipával és egy rakás félresikerült konfettiként szétszórt zsíros, gyűrött kártyalappal. Vele szemben három uniós katona tehénkedett: egy szakállas-sebhelyes, egy, amelyiknek majd’ olyan megbízható képe volt, mint a hányást lefetyelő patkánynak, meg egy, amelyik a fejét jócskán a széke támlája mögé ejtette és tátott szájjal horkolt, miközben vézna nyakán fel-alá billegett a fájdalmasan élesen kiálló ádámcsutka.

Javre összekuszálódott vörös hajába hamu, nyálka és ételdarabok tapadtak, nem is szólva egyéb azonosíthatatlan dolgokról. Utóbbiak feltehetőleg jobb is, ha azonosíthatatlanok maradnak, különben Isten úgy kiborulna, hogy kötelességének érezné egyszer s mindenkorra véget vetni a teremtésnek. Nagyon úgy festett, hogy Javre megint a gödörben harcolt. Ujjait véres kötés borította, csupasz vállán – merthogy hihetetlenül mocskos ingéről valahol leszakadt az egyik ujja – hemzsegtek a horzsolások, az arcán egyik kék folt érte a másikat.

Shevnek igazából fogalma sem volt, mit érez Javre láttán. Megkönnyebbülést, amiért a nő nem hagyta el a várost. Lelkifurdalást, amiért engedte, hogy ennyire elhagyja magát. Szégyent, amiért segítséget kell kérnie tőle. Haragot, már maga sem tudta, miért. Az évek során lassan felgyülemlettek a sérelmek meg a frusztrációk, egyik apróság a másik után, amíg végül olyan teherré álltak össze, amit már nem tudott cipelni. De szokás szerint nem volt más választása. Elvette a kezét az arca elől, és odasietett.

Javre bűzlött. Még jobban, mint amikor először találkoztak Shev pipaházának ajtajában, nem sokkal azelőtt, hogy az épület a teljes előző életével egyetemben leégett. Shev nem volt hajlandó végignézni, ahogy még egy élete leég. Tudta, hogy azt már nem bírná ki.

– Bűzlesz, Javre – mondta.

Javre körül sem nézett. Akármilyen óvatosan is lopakodott a háta mögé valaki, ő valahonnan mindig tudta, ki van ott.

– Nemigen mosakodtam az utóbbi időben.

Nehezen forgott a nyelve. Shev elcsüggedt. Javrénak napokig kellett innia hozzá, hogy a részegségnek akár csak a legkisebb nyoma is meglátsszon rajta. Most viszont kolosszálisan, eget rengetően, észbontóan berúgott. Soha nem végzett félmunkát.

– Teljesen lefoglalt az ivás, a baszás és a kardozás. – Megköszörülte a torkát, elfordította a fejét, és zajosan Shev lába elé köpött. A nyál fele lelógott felhasadt ajkáról, és eláztatta az ingét, ahogy ismét a lapjai felé fordult. – Mindjárt megmondom, hány napja vagyok részeg. – Felemelte bekötözött kezét, és hunyorogva, egyenként kinyújtotta az ujjait. Amikor a hüvelykje került sorra, a kártyák a földre hullottak. Javre csodálkozva nézett utánuk. – Már számon sem tudom tartani. – Nekilátott, hogy sebes kézzel felszedegesse a lapokat. – Ittam, basztam, kardoztam meg vesztettem a kártyában. Napok teltek el, amióta utoljára megnyertem egy leosztást.

Hangosan böfögött. Shev még pár lépésnyi távolságból is összerezzent a bűztől.

– Hetek. Már azt sem igazán tudom, hogy melyik a kártyák színe, és melyik a visszája.

– Javre, beszélnem kell veled…

– Hadd mutassalak be benneteket egymásnak! – Javre széles mozdulattal körbemutatott az uniós katonákon, és visszakézből kis híján lecsapta az alvó férfi fejét. – Ez a kis szépség az én öreg barátom, Shevedieh. Egy időben a csatlósom volt.

– Javre!

– Jó, akkor a cselédem. Mindegy. Bejártuk együtt a fél Világ Körét. Mindenféle kalandokat éltünk át együtt.

– Javre!

– Jó, akkor katasztrófákat. Ezek a szarcsimbókok Ő Magasztos Felségének, az Unió királyának legjobb katonái közül valók. A szakállas gazember Csősz hadnagy.

A férfi barátságos mosollyal bólintott Shev felé.

– Az egyszálbél cimbora Mony tizedes. – Az alvó férfi alig észrevehetően megmoccant, nyelve cuppanó hangot adva kísérte körbe repedt ajkát.

– Ez a szerencsés faszi…

– Tehetséges faszi – mordult föl a patkányképű, ki sem véve a pipát sárga fogai közül.

– Szóval ő Sneci őrmester.

– Káplár – helyesbített a férfi, közben a saját füstfelhőjén keresztül a lapjait mustrálta.

– Megint lefokozták – magyarázta Csősz. – Ki hinné, de egy kurva meg egy liba miatt.

– Megcsócsáltam a mellét – bólintott Sneci. – És a kurva sem volt rossz. Amúgy tűz! – Ezzel az asztalra csapta a kártyáit.

– Az Anya csöcsére! – hördült fel Javre. – Megint?

– Létezik egy jól behatárolható pont… – mormogta Sneci a fogai között billegtetve a pipát –, amikor még nem vagyok túl részeg, de azért már rendesen szlopáltam… – Ezzel felmarkolta a tucatnyi különböző valutából összedobált nyereményét. – Na, olyankor zseniálisan zsugázom. Mint az élet oly sok más területén, itt is az a titok, hogy megtaláljuk a tökéletes egyensúlyt.

– A szerencse – elmélkedett Javre, miközben hunyorogva, röhejesen véreres szemmel figyelte, hogyan söpri be pénzt a férfi – mindig is az egyetlen olyan dolog volt, ami igazán hiányzott az életemből.

– Javre!

– Hadd találgassak! – Kötésére löttyent a sör, ahogy a nő felemelte a kezét. – A vézna nyakadig merültél a szarnak valamelyik válfajába, és már szaladtál is hozzám, hogy ássalak ki sebtében.

Shevedieh kinyitotta a száját, és valamiféle szellemes visszavágásra készült, de aztán elakadt egy pillanatra, és meggondolta magát.

– Alapvetően igen. Horald elrabolta Carcolfot, és azt akarja, hogy menjek utána a Ponty-szigetre. – Összeszorított fogai között szűrte a szavakat. – Igazán jól jönne a segítséged.

Javre olyan hevesen horkant fel, hogy takony fröccsent a felső ajkára. Látszólag észre sem vette.

– Látjátok, fiúk? Az ember mindent megad nekik. – Öklével a mellkasára csapott, de akkora erővel, hogy rózsaszín nyom maradt utána a bőrén. – Az ember odaadja nekik a szívét, és az arcába köpik!

– Hogyan lehet egyáltalán szívet köpni? – kérdezte Shev, de Javre nem óhajtott magyarázatot fűzni a metaforáihoz.

– Amint bajba kerülnek, mi? Abban az elbaszott pillanatban már szaladnak is vissza anyucihoz! – Homályos tekintettel meredt Shevre. – Hát anyuci kurvára nem ér rá!

– Anyuci kurvára gázul viselkedik.

– Anyucinak ehhez minden joga megvan, bazmeg. Keverd azt a paklit, Sneci, te geci!

A káplár épphogy csak megemelte a szemöldökét, mielőtt engedelmesen kézbe vette a kártyalapokat.

– Azt hittem, végeztél velem, és most már flancos új barátaid vannak – folytatta Javre. – Mi a helyzet a nagyhercegnővel, a talinsi kígyóval, a caprilei mészárossal? Azt hallottam, újabban egy király anyja is.

– Áldott legyen őfelsége! – mormogta Sneci, és könnyed csuklómozdulattal kártyákat pöckölt mind a négy játékos elé, akár öntudatuknál voltak, akár nem.

– Csak kétszer találkoztam vele – közölte Sbev. – Kétlem, hogy egyáltalán tudja a nevemet.

– De a mindenható titokminisztere, Shylo Vitari biztosan tudja. Nem ér el elég messzire a keze az árnyékból, hogy kimenekítse a szerelmedet a veszélyből?

– Délnek tart Sipaniba.

– És a vigyorgó kereskedő barátod, Majud? Neki elég mély a zsebe.

– Viszont nem könnyű rávenni, hogy nyúljon bele.

– És az az északföldi, akivel dolgoztál? Amelyiknek az a szeme van… Vagyis inkább nincs. – Javre belekapott a saját szemébe, ahogy a kártyalapokkal legyezte az arcát, de ezzel a mozdulattal legalább véletlenül a taknyot is letörölte az ajkáról. – Rezeg?

– Reszket. – Shev maga is reszketett, ahogy felidézte a sebhelyes férfi arckifejezését, amikor megölte a három sipani férfit, akik őt üldözték. Vagyis inkább a szörnyű kifejezéstelenséget. – Van, akinek elvagyok a segítsége nélkül – mormogta.

– Akkor az enyém nélkül is elleszel.

Javre remegő kézzel a szája felé emelte a poharat, közben erősen koncentrált. Shev kiverte az ujjai közül, és a pohár szilánkokra tört a sarokban.

– Józanul van rád szükségem.

Javre felhördült.

– Szó sem lehet róla, Shevedieh. Ha egy csepp beleszólásom is van, soha a büdös életben nem fogok többé kijózanodni.

– Tessék! – Sneci felkínálta a nőnek a saját italát. – Idd meg az enyémet!

Shev az ő kezéből is kiütötte a poharat, ami aztán majdnem pontosan ugyanazon a helyen tört össze, mint az előző. A káplár összeráncolta a homlokát, és most először, lassan kivette a pipát a szájából.

– A jó mindenit, te lány, értékelném, ha nem…

Javre ujjai között összegyűrődtek a lapok, ahogy ökölbe szorította a kezét, és a férfi orra előtt kezdett hadonászni. Véreres szeme kidülledt, vadul vicsorgott, a szájából csak úgy fröcsögött a nyál.

– Ha még egyszer így beszélsz a barátommal, te faszszopó köcsög, az ujjaimból kell kipiszkálnod a fogaidat!

Sneci lenézett a hatalmas, sebes kézre, és az egyik szemöldöke komótosan feljebb csúszott a homlokára.

– Hölgyem, katona vagyok. A legkevésbé harcolni szeretnék.

Csősz megköszörülte a torkát, és kissé ingatagon felállt.

– Hölgyeim, a kellő tisztelettel úgy vélem, hogy ennyi elég lesz ma estére. Holnap korán kezdünk. A vereség után haza kell térnünk Midderlandba.

Könyökével oldalba bökte Monyt, mire az alacsony férfi ébredezni kezdett.

– Emelek! – kiáltotta vadul, amint felkapta a fejét. – Emelek!

Aztán lecsúszott a székéről, négykézláb a földre ereszkedett, és az asztal alá hányt.

Sneci máris nekilátott, hogy besöpörje a nyereményét egy viharvert kalapba. Csősz elkapta a még mindig elszántan emelni szándékozó Monyt a derékszíjánál fogva, és vonszolni kezdte.

– Megtiszteltetés volt – mondta Sneci, ahogy az ajtó felé hátrált a hányás tócsáján keresztül, és majdnem átesett a horkoló alakon. – Mérhetetlen megtiszteltetés, a kurva életbe.

– Találkozunk a csatamezőn! – kiáltotta utána Javre.

Sneci vágott egy grimaszt, és körbemutatott.

– Mondjuk valahol a közelben.

Ezzel eltűnt a füstös félhomályban.

– Elrontottad a szórakozásomat, Shevedieh. Szokás szerint. – Javre szétnyitotta az ujjait. Pár összegyűrt kártyalap kihullott közülük. Pár másik a tenyeréhez ragadt, és úgy kellett leráznia őket. – Bízom benne, hogy kurvára elégedett vagy magaddal.

– Szokás szerint a saját szórakozásodat rontottad el, és ennél kevésbé már nem is lehetnék elégedett, ha már kérdezed. – Lehuppant Mony székére. – Senki sem fog segíteni nekem, Javre. Nem bíznak Carcolfban. Nem akarják, hogy Horald megölje őket.

Javre megint horkantott, és újabb adag taknyot kellett letörölnie sebes ujjaival sebes orra alól.

– Mint te is tudod, a Nagy Kiegyenlítőt illetően vegyesek az érzéseim, de ha azt hiszed, hogy akár csak egy parányit is jobban bízom abban a tekergőző kígyóban, mint a pestisben…

– Nem hiszem, hogy valaha is képesek leszünk dűlőre jutni vele kapcsolatban.

– Nehéz is lenne dűlőre jutnunk, amíg így odavagy érte. Úgy néz ki, mint egy kígyó, úgy mozog, mint egy kígyó, úgy gondolkodik, mint egy kígyó. Mint mindig, most is a vacsorája jutott eszébe rólad, amikor meglátott. Hiába szívatott annyit az évek során, elég volt egy kicsit megriszálnia előtted a kerek popóját, és máris megint rákattantál. Úgy süllyesztette el azt a hajót, hogy te is rajta voltál, ha esetleg elfelejtetted.

– Ez most más – mormogta Shev. Maga sem tudta, hogy azért fájnak annyira a nő szavai, mert hazudik, vagy inkább azért, mert igazat mond.

– Sosem más. Soha semmi nem más. Hogyan lehet, hogy egy ilyen okos nő, mint te, ezt nem veszi észre?

– Kurvára észreveszem, bazmeg! – üvöltötte Shev, és akkorát csapott az asztalra, hogy megcsördültek rajta az üvegek. – Viszont már egyáltalán nem érdekel. Ebből kell a lehető legtöbbet kihoznom. Muszáj, hogy legyen… valami, mielőtt túl késő. – Könnyek égették a szemét, a hangja egyre élesebb lett, és remegett is, de nem tudott leállni. – Nem menekülhetek tovább, Javre! Nem menekülhetek. Belefáradtam, és szükségem van a segítségedre. Kérlek! Segíts nekem!

Javre egy hosszú pillanatig csak bámult rá. Aztán olyan lendülettel pattant fel a székről, hogy felborult előtte az asztal. Poharak, kancsók, üvegek, pipák repültek szerteszét és törtek darabokra a mocskos padlón.

– Az Istennő picsáját, Shevedieh, te is tudod, hogy csak egy szavadba kerül. – Csálé ujjával fájdalmasan Shev mellébe bökött. – A kardom mindig a tiéd! – Zavartan húzta össze a szemöldökét, aztán riadtan körülnézett. – Hol van a kardom?

Shev felsóhajtott, és a csizmája orrával kipiszkálta a fegyvert Javre széke alól.

A kikötő legcsendesebb pontján sötét volt. A tenger a rakpart mohalepte köveit, a mólók göcsörtös oszlopait, a hajók nyálkás oldalát nyaldosta. A kevéske még égő lámpás, fáklya és gyertya tükörképe vibrálva táncolt a nyughatatlan vízfelszínen.

Egy széllökés meglobogtatta a rongyos papírokat a raktárépület falán. A Jappo király koronázását ünneplő plakátokat az édesluci győzelmet éltető plakátokra ragasztották, amiket az Unió agresszióját elítélő plakátra ragasztottak, amiket a Monzcarro Murcatto hercegnővé avanzsálását hirdető plakátokra ragasztottak, amiket a Monzcarro Murcatto haláláról tájékoztató plakátokra ragasztottak, amiket rég elfeledett ellenségek és uralkodók győzelmeiről és vereségeiről megemlékező plakátokra ragasztottak. A raktárépületet feltehetőleg eleve csak az ősrégi plakátok egymást fedő rétegei tartották össze.

Shev komoran pillantott az öböl felé. A távolban néhány szellemszerű fénypontot látott remegni.

– A Ponty-sziget – mormogta Javre, és csípőre tette a kezét, de annyira részeg volt, hogy alig találta meg a nevezett testrészt.

Shev felfújta az arcát.

– És a Ponty-szigeten Burroia erődje.

– És Burroia erődjében Középsőujj Horald.

– És Középsőujj Horalddal együtt… – Shevnek elakadt a hangja. Csak remélni tudta, hogy Carcolf még él.

– Ha odaérünk – mormogta Javre olyan közel hajolva, hogy Shev kis híján öklendezni kezdett alkoholbűzös lélegzetétől –, hogyan tovább?

Shev egyáltalán nem bánta volna, ha marad idő Javrét kijózanítani. Vagy legalább megfürdetni. De nem maradt.

– Megszöktetjük Carcolfot. Megöljük Horaldot. Nem öletjük meg magunkat.

Egy pillanatra csönd lett, amíg Javre félrehúzta zsíros haját az arcából, aztán elpöckölt valamit, amit benne talált.

– Gondolom, abban egyetértesz, hogy ezt nem nevezhetjük különösebben kidolgozott tervnek.

Shev végignézett a rakparton. A tolvaj pillantása volt ez, úgy mért fel mindent, hogy senki észre nem vehette.

– Eddig sosem panaszkodtál, amikor berontottunk a halál torkába tervek meg fegyverek nélkül… meg nemegyszer ruha nélkül.

– Te is tudod, hogy a ruhákkal felemás a viszonyom, a terveket viszont mindig is gyűlöltem.

– Akkor most miért aggódsz?

– Mert eddig mindig tudtam, hogy neked azért van terved.

– Isten hozott az életemben, ahol az állandó kételkedés, a szorongás meg a hirtelen, kiszámíthatatlan rettegés az úr, Javre. Remélem, tetszeni fog a kibaszott látogatás.

Ezzel átvágott az üres kikötőn, és lesietett a legközelebbi mólóhoz vezető lépcsőn. Úgy járt, mint a tolvajok: sem nem hosszú, merész léptekkel, sem nem kicsire összehúzva magát. Felejthető emberek tartanak így unalmas dolgukra. Az ilyen járás láttán senki nem húzta fel a szemöldökét, senki nem veri félre a harangot.

A jó tolvaj láthatatlan marad. Az igazán nagy tolvaj egyszerűen észrevétlen marad.

Shev megállt egy alkalmas csónaknál, meggyőződött róla, hogy az evezők ott hevernek az aljában, majd összerezzent a háta mögül érkező hangos csattanásra. Ahogy megfordult, látta, hogy Javre nekitámolygott egy nagy halom állványra lógatott halászhálónak, beléjük gabalyodott, és most kétségbeesetten igyekezett megakadályozni, hogy a földre hulljanak. Miután végül sikerült kikeverednie a hálók csapdájából, rántott egyet a vállán, aztán Shev után imbolygott a mólóhoz. Nagyjából-egészéből ő volt a legfeltűnőbb nő, aki valaha lélegzetet vett.

– Nem lehetne hangosabban? – kérdezte súgva Shev.

– Minden bizonnyal lehetne – felelte Javre, és visszafordult a halászhálók felé. – Bemutassam?

– Nem, nem, arra semmi szükség.

Shev némi erőfeszítés árán a mólóhoz kormányozta a nőt, levette a válláról a zsákot, bedobta a csónakba, majd maga is beszállt.

– Egyszerűen ellopod?

– Ez a nagy előnye, ha az ember tolvaj – szűrte a fogai között Shev. – Simán megléphetek olyan dolgokkal, amik nem az enyémek. Gyakorlatilag csak ez szerepel a munkaköri leírásomban.

– Az elvet értem, de valami csóri szerencsétlennek ezen múlik a megélhetése. Talán egy egész családra való jó szándékú, becsületes és szorgalmas csóri szerencsétlené. Lehet, hogy egy tucat síró gyerek függ tőle.

– Jobb a becsületes embereket kifosztani – dörmögte Shev, ahogy csendben a villákba illesztette az evezőket. – A gonosz emberek általában gyanakvóak és bosszúszomjasak.

Javre magas, éles hangon folytatta:

– Jaj, apu, mit eszünk most mind a tizenketten, hogy nincs már meg a csónak?

– Az isten szerelmére, Javre, én talán megmondom neked, hogyan verekedj, hogyan szopd a férfiak büdös farkát, hogyan törd össze a dolgaimat, vagy hogyan tedd tönkre az életemet? Nem! Bízom a kibaszottul kétségbevonhatatlan szakértelmedben. Szóval én meg hadd lopjam már el azt a csónakot, amelyiket jónak látom. Ha végeztünk, majd visszahozhatjuk.

– Mikor teszünk mi olyat? A legjobb esetben is összetörve hozzuk vissza.

– Te hozod vissza összetörve!

Javre felmordult.

– Emlékszel a szekérre, amit kölcsönvettünk…

– Felhívnám a figyelmedet a feszes napirendünkre. – Shev a halántékához szorította az ujját, és tehetetlenül nyögött fel. – Annyit veszekszünk minden szir-szar apróságon, hogy esküszöm, kifulladok bele. – Ujjával az evezőpadra bökött. – Csak szállj már be abba a kikúrt csónakba!

– Nem lehetne hangosabban? – morogta Javre, ahogy bedobta a kötelet, majd kezében a kardját tartalmazó rongyos csomaggal bizonytalanul utána lépett. A csónak riasztóan billegett tekintélyes súlya alatt. – Mindig te szoktál azzal jönni, hogy törődjek a lehetséges következményekkel is.

– A lehetséges következmény, ami jelenleg leginkább foglalkoztat, az, hogy életem szerelmének elvághatják a torkát.

Javrénak elkerekedett a szeme, ahogy lehuppant az evezők közé.

– Életed szerelmének?

– Mármint… – Shev nem akart ilyet mondani. Nem akarta bevallani a dolgot még saját magának sem. – Tudod, hogy értem. Túloztam a hatás kedvéért.

– Százmilliószor hallottalak már túlozni, Shevedieh. Tudom, milyen. Ez sokkal inkább azon ritka esetek egyikének tűnt, amikor véletlenül kicsúszik a szádon az igazság.

– Kuss, és evezz! – mordult rá Shev, és ellökte a csónakot a nyálkás mólótól.

Javre nekifeszült az evezőnek, csupasz karjának vaskos izmai minden egyes húzásnál csak úgy duzzadtak, a csónak könnyedén siklott a kikötő nyugodt, sötét vizén. Shev kioldotta a zsákját, aztán egy mozdulattal ki is göngyölte.

Javre halkan füttyentett, ahogy meglátta a ragyogó szerszámokat.

– Háborúba mész?

– Ha muszáj. – Shev a combjára csatolta a kardfalót. – Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, hogy sosem lehet nálam elég kés.

– Biztosan tudsz majd mászni annyi acéllal?

– Nem mindenki nőtt akkorára, mint egy bivaly. – Shev egyesével a kabátja belsejében körbefutó pánt alá csúsztatta a dobókéseket. – Nekik szükségük van fegyverre is.

– Csak vigyázz, nehogy a saját fejedet vágd le azokkal a fegyverekkel! – Javre figyelte, amint Shev óvatosan elővesz egy zöld folyadékkal teli kis üvegcsét a táskájából, hogy aztán az övén kialakított, birkabőrrel bélelt tasakba rejtse. – Ez az, amire gondolok?

– Attól függ, mire gondolsz.

– Szerintem arra van, hogy a pokolba juttassa azt, aki eldobja, és a mennyekbe azt, akihez hozzávágják.

– Kapaszkodj meg, nem csak te tudsz tűzgolyót produkálni.

– Többé-kevésbé te vagy az egyetlen barátom, akit nem volt muszáj megölnöm. Aggódom a biztonságodért.

– Ha olyan jó barátom vagy, megpróbálhatnál egy kicsit örülni a boldogságomnak.

– Örüljek, amiért zsinóron rángat az aranyhajú szirén?

– Örülj neki, hogy végre kidughattam a fejemet egy kicsit a pöcegödörből, ahol az egész eddigi életemet éltem. – Shev elfintorodott, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy a fúvócső ne nyomja a hónalját. – Én panaszkodtam talán, amikor te nagy hanggal élvezkedtél a soron következő lovagod alatt?

– Hogy panaszkodtál-e? – hördült föl Javre. – Te, az óbégatás óbestere? A fanyalgás főhadnagya? A kesergés káplárja? A… ööö… a rinyálás…

– Jól van, világos – csattant fel Shev, majd ellenőrizte a számszeríja ravaszát, mielőtt a kabátja alatt lévő tokba csúsztatta a fegyvert.

– Jó, mert a jelek szerint az emlékezeted majdnem olyan kurta, mint te magad vagy. Hogy panaszkodtál-e, Shevedieh? Látástól vakulásig kész gyötrelem volt miattad az életem. – Javre összehúzott szemmel nézett fel a csillagos égre, szája mozgott a holdfényben, ahogy számolt. – Tizenhárom… nem, tizennégy! – Hosszú hatásszünetet tartott, mielőtt homályos tekintete megállapodott Sheven, aztán fáradtan hozzátette: – Tizennégy kibaszott évig!

– Tizennégy évig – dünnyögte Shev. – Az kevés híján a fél életem, hogy a fene vinné el.

Egyszerre könnyek szöktek a szemébe, és kedve támadt megsiratni az elvesztegetett éveket. A pocsékba ment barátságukat, ami annyi ideig az egyetlen jó dolog volt az életében. Azt, hogy még most is ez volt az egyetlen jó dolog az életében.

Javre felfújta sebhelyes arcát.

– Nem csoda, hogy kissé… kimerültek vagyunk.

Az evezőlapátok felborzolták a vizet, majd végükről csillogó cseppek hullottak alá, és némán megint a felszínbe vágtak. Az evezővillák csikorogtak. A feltámadó szél belekapott Javre piszkos hajába.

– Örülök a boldogságodnak – szólt halkan. – Legalábbis igyekszem.

– Akkor örülök, hogy örülsz.

– Jó.

– Jó.

Egy darabig komótos csendbe burkolózva haladtak tovább.

– Csak magamat sajnálom.

Shev felnézett, elkapta Javre tekintetét. A nő szeme nedvesen világított a sötétben.

– Sajnálom, hogy sajnálod magadat.

– Jó.

– Jó.

– Picsába! – formálta hangtalanul a szót ajkával Shev, miközben egy biztos pontot keresett, ahol megvetheti a lábát a düledező falon.

Burroia istenverte erődje kezdett málladozni. E tekintetben némiképp emlékeztetett Shev reményeire.

– Picsába, picsába, basszus!

Javrénak lehetett némi igazsága a fegyverekkel kapcsolatban. Pokoli súlyt jelentettek olyasvalaki számára, aki a könnyű lépteiből próbált megélni. Pár túl feszesre húzott csat most azzal fenyegetett, hogy elszorítja a vérkeringést a lábában, cserébe némelyiket viszont nem feszítette meg eléggé, úgyhogy itt-ott csörgött rajta a laza fém, és a fojtódrót zavaróan ütődött a feneke lyukának, ahányszor feljebb húzta magát.

Különben is, mi a fenéért hozta magával azt az átkozott drótot? Soha életében nem fojtott meg vele senkit, csak sajtot szelt vele egyszer viccből, és még akkor sem nevetett rajta senki. A kés mellett lehet érvelni. Néha egyik-másik ember egyszerűen kiköveteli magának, hogy belevágjanak egy pengét. Mint például Crandall. Érte Shev egy könnycseppet sem ejtett. De ha valaki nekiáll dróttal fojtogatni másokat, akkor nem állíthatja többé, hogy az igazak oldalán áll.

A fojtódrót egyszerűen nem szerepel Isten terveiben, és bár Shevnek be kellett ismernie, hogy az emberi gyengeség, a rossz társaság és a közönséges balszerencse kombinációjának folyományaként leletért a számára kijelölt útról, azért mindig úgy képzelte, hogy ha jól összehúzza a szemét, és hunyorog, tulajdonképpen még látja a helyes irányt.

Zajt hallott odafentről, és mozdulatlanná dermedt; a soron következő káromkodás az ajkára fagyott.

Léptek csikordultak. Valaki, aki nyilvánvalóan szörnyen unatkozott, és hallhatóan semmiféle zenei érzékkel nem rendelkezett, hamisan dudorászott. Shevnek elkerekedett a szeme. Egy őr. Azon gondolkodott, mennyi rá az esély, hogy a férfi észreveszi a mellvédbe akasztott kampót. Úgy gondolta, nem lehet túl sok. Fél kézzel a kötélbe kapaszkodott, a másikkal pedig előhalászott egy mérgezett nyilat.

Zavaros kalandokkal teli élete tökéletes végét jelentette volna, ha arcon szúrja magát, elveszti az eszméletét, és a kötélről a tengerbe zuhan. De Shevet ügyes nyelvvel áldotta mag az ég.

Talán ezt értékelte benne Carcolf. Isten tudja, valamiért csak vonzódott hozzá.

A dúdolás abbamaradt. A csoszogó léptek közeledtek. Előkapta a fúvócsövet, és a szájához illesztette. Sajnos ebben a pillanatban az ujjai ügyetlenebbek voltak, mint a nyelve. A fúvócső beakadt egy kiálló kőbe, Shev egy darabig kapkodva zsonglőrködött vele, zavarában még a kötelet is majdnem elengedte, aztán egy a nyíllal a szájában kinyögött, kétségbeesett böfmeg kíséretében figyelve, ahogy a fegyver alábucskázik a mélybe.

Javre elkapta, aztán csodálkozva nézett fel.

– Mi ez? – kérdezte súgva.

Shev megint felnézett a mellvéd felé, a tehetetlen pánik mint a hó, úgy telepedett meg rajta. Egy arc jelent meg odafönt. Megtermett, göndör hajú férfi arca. Az idegen szeme elkerekedett, amikor meglátta a kötélbe kapaszkodó, lábát a falnak vető Shevet, méghozzá olyan közel, hogy kinyújtott kézzel akár meg is érinthette volna.

Shev valamiféle bizarr ösztöntől vezérelve egy reményteli mosollyal próbált válaszolni, de a nyíllal a fogai között a kísérlet eleve kudarcra volt ítélve.

– A kurva életbe! – szólalt meg az őr, majd kihajolt, és felemelte a lándzsáját.

Szerencse, hogy Shev szorult helyzetben mindig gyorsan kapcsolt. Talán a hosszú évek során szerzett gyakorlat tette. Fellendítette magát, mintha olthatatlan vágyat érezne, hogy megcsókolja a férfit, aztán nyakon szúrta a mérgezett nyíllal.

– A kurva életbe! – ismételte az őr, ezúttal nem annyira dühösen, mint inkább csodálkozva.

Megpróbálkozott egy döféssel, de Shev túl közel volt hozzá, és a férfi könyöke nekiütközött a mellvédnek. A lándzsa kicsúszott erejüket vesztett ujjai közül.

Jó gyorsan hatott ez a méreg. Az őr ernyedten dőlt a mellvédre, Shev pedig felhúzta magát a derékszíjánál fogva, átgördült a hátán, és máris odafent találta magát.

Kivételesen szerencséje volt, és nem várta senki. A talán két lépés széles fal mindkét oldalán lőrésekkel szabdalt, düledező mellvéd állt, kicsit távolabb ajtó vezetett egy csupa borostyán toronyba, a szélei körül halvány fáklyafény szűrődött ki. Az öreg erőd minden ablakában világosság vibrált. Lehet, hogy az épületből már csak romok maradtak, de a jelek szerint távolról sem volt elhagyatott.

Shev áthajolt az eszméletlen őr fölött, és súgva leszólt Javrénak.

– Baszd már meg, nem szeretnél csatlakozni hozzám?

Hoskopp oroszlánasszonya továbbra is részegen küszködött a kötéllel, csizmája legfeljebb egylépésnyivel a csónak fölött kaparta a falat.

– Baszd már meg, nagyon is szeretnék csatlakozni hozzád – felelte.

Shev a fejét csóválva indult el az ajtó felé, közben megengedett magának egy halvány mosolyt. Tekintve, hogy mit összeszerencsétlenkedett a fúvócsővel, ez végül nem is sült el olyan…

Homlokráncolva fülelt, mert távoli nevetést hallott, aztán kivágódott az ajtó, és egy ember jelent meg magasra tartott lámpással a kezében, közben nevetve szólt hátra valamit. Többen is jöttek mögötte. Még legalább ketten.

– Majd befejezzük ezt a leosztást, ha Böszme Lom visszajön, és…

Előrefordult, és megpillantotta Shevet, aki egy helyben állt, ajkai a meglepetés néma „Ó”-ját formázták. A férfinak görbe orra volt, és teljesen képtelen frizurája, mintha egy bilit nyírtak volna körbe a homloka előtt.

– Horald mondta, hogy számítsunk rád – szólt, majd vigyorogva előhúzta a kardját.

Shev mindig gyűlölt harcolni. Inkább kidumálta vagy kivásárolta magát a bajból, elkerülte vagy elbújt előle, és szégyentelenül sokszor egyszerűen végignézte, ahogy Javre küzd helyette.

De Középsőujj Horald most átlépett egy határt, és Shev nem hagyhatta, hogy ez így menjen tovább.

Előkapta hát a számszeríját, és célra tartotta. Horald görbe orrú emberének elkerekedett a szeme.

– És azt is mondta, hogy erre számítsatok? – kérdezte, aztán meghúzta a ravaszt.

A húr éles pukkanással elszakadt, a nyílvessző pedig bukfencezett egyet a levegőben, majd oldalvást elszállt, és beleveszett a sötétségbe a víz fölött. Shev meg a férfi egy pillanatig tanácstalanul bámultak egymásra.

– Huh! – A görbe orrú megköszörülte a torkát. – Az jutott eszembe…

Ha mást nem is, Shev azt egészen biztosan megtanulta Javrétól, hogy ha harcra kerül a sor; akkor minél kevesebbet gondolkodik, annál jobb. A férfi fejéhez vágta hát a számszeríjat, és közvetlenül a két szeme között találta el. A görbe orrú felkiáltott, hátratántorodott egyenesen a mögötte álló társának. A lámpa kiesett a kezéből, és égő olajat fröcskölt szerteszét.

– Picsába! – kiáltotta egy másik, és hevesen csapkodni kezdte a hirtelen lángra kapó nadrágszárát.

Shev rohamra indult. A görbe orrú még fel sem egyenesedett, ő már lepattintotta a szíjat a kardfaló markolatáról, és abban a pillanatban, hogy a férfi lecsapott rá a pengéjével, maga elé kapta a saját fegyverét. Acél csikordult, ahogy a penge a fűrészes élek közé csúszott. Shev vicsorogva fordított egyet a csuklóján. A görbe orrú dühödt kiáltása meglepett nyögéssé változott, a kard pengéje közvetlenül markolat fölött kettéroppant, ő pedig tehetetlenül tántorgott tovább. Azért nem kellett sokáig tántorognia, mert Shev ökle egy pillanattal később máris telibe találta a gyomrát, aztán amikor vonyítva kétrét görnyedt, a nő olyan erővel vágta tarkón a kardfaló markolatával, hogy a fegyver kirepült a kezéből, és messzire csúszott a fal tetején.

Shev ösztönösen elhajolt egy közeledő nehéz buzogány elől, a fegyver szele a hajába kapott, ahogy a nehéz fém elzúgott mellette, és a mellvédbe csapódott. Még ugyanazzal a lendülettel Shev íves rúgásra emelte a lábát. A sarka akkor sem találkozhatott volna pontosabban a hájas férfi arcával, ha az egészet előre elpróbálják. Ellenfele elvesztette az egyensúlyát, szájából látványos vér és fogzápor spriccelt, majd átfordult a levegőben, és lezuhant a mellvédről. Az odalentről érkező huppanássorozat félreérthetetlenül arra utalt, hogy az udvarban álló kunyhó tetején landolt, aztán egyszerűen átesett rajta.

Fém villant, mire Shev hátrahőkölt. Egy vézna ember anyajeggyel a szeme körül döfött felé. Nyilván elegánsnak vélt, valójában nevetséges háromszögletű kalapot viselt, és láthatólag a kardforgatás igazi nagymesterének gondolta magát most, hogy eloltotta a lángokat a nadrágján. Shev mindig is bölcs taktikának gondolta, ha az ellenfél önhittségére játszik, úgyhogy amikor az a feje fölé emelte a kardját, ő összekuporodott, és felvette a tehetetlen áldozat pózát. Egyik kezét az övén lógó erszénybe dugta, a másikat pedig kétségbeesetten emelte maga elé, mintha ostobán így próbálna védekezni a támadás ellen. A férfi megvillantotta szuvas fogú mosolyát, biztos volt benne, hogy a kardja könnyedén átmetszi Shev csuklóját. Igencsak jólesett látni a grimaszát, ahogy a penge a ruha ujja alá rejtett acélrúdnak ütközött, és egyszerűen lecsúszott róla. Shev oldalt lépett, kihúzta a másik kezét az erszényből, és port fújt az egyensúlyát vesztett férfi arcába.

Az anyajegyes felnyüszített, bizonytalanul körbefordult, közben vadul csapkodott a kardjával meg a késével. Addig tántorgott, amíg belegázolt a még mindig égő olajba, és újra felgyújtotta a nadrágját. Shev átbújt a susogó pengék alatt, némán a férfi mögé lépett, majd ahogy az körbefordult, megragadta a kabátja hátuljánál fogva, és finom, de határozott mozdulattal átsegítette a mellvéd fölött. Egy pillanattal később már hallotta is, a vízbe zuhanó test édes csobbanását.

Nem maradt ideje ünnepelni, merthogy máris a négyes utolsó tagjával küzdött. Apró ember volt, de fürge, mint egy hal, Shev pedig már elfáradt, és lelassult. Könyökkel kapott egyet a gyomrába, amitől hányadék tolult fel a torkába, aztán egy félig hárított ütés találta el a szeme fölött, hátranyaklott a feje, és a füle is belecsendült. A férfi nekiszorította a mellvédnek. Shev a gázbombái után tapogatózott, de hiába nyújtogatta az ujjait, nem érte el őket. Aztán a mérgezett tűért nyúlt, csakhogy a férfi elkapta a csuklóját, és hátracsavarta. Shev összeszorított fogakkal hörgött.

– Most már csihadj! – sziszegte a fickó, tovább tekergetve Shev csuklóját, akinek a hüvelykujja csakis véletlenül akadhatott bele a mechanizmusba. A rugó engedett, a kés kilőtt Shev ruhájának ujja alól, és beleállt a férfi torkába. Az öklendezni kezdett, mire Shev az arcába fejelt, majd ahogy ellenfele hátrakapta a fejét, fordított egyet a csípőjén, és teljes erőből ágyékon térdelte.

A férfi hörögve kapott levegő után, és meg akarta ragadni Shevet, de ő a háta mögé került, megmarkolta a haját, és hozzácsapta az arcát a mellvédhez. Száraz vakolat vált le a málladozó kövekről, a férfi pedig csak lógott ott, mint a kiteregetett ruha.

Shev előkapta az első holmit, amit meg tudott ragadni.

A fojtódrót.

Jóságos ég, még soha senki nem volt ennél tökéletesebb testhelyzetben a fojtáshoz. A világ legkönnyebb dolga lett volna átvetni a drótot a férfi torkán, belevágni a térdét a hátába, aztán virgoncul kiszorítani belőle a szuszt. Feltehetőleg rá is szolgált. Ő sem szánta meg Shevet, amíg nem kapott egy kést az arcába.

De az ember ne mások miatt tegye, amit tesz. Shev egyszerűen nem volt az a fojtogatós lány.

– Az isten verje meg! – mordult fel, a fojtódrót markolatával akkorát vágott a férfi tarkójára, hogy az elvesztette az eszméletét, aztán az egész alkalmatosságot átdobta a fal fölött a tengerbe.

– Mi a…?

Shev sarkon fordult az öblös, lassú, csikorgó hang hallatán. Újabb férfi bújt ki a toronyba vezető ajtón. Kénytelen volt szó szerint bújni, merthogy a feje jóval magasabban volt, mint a szemöldökfa. Nyilván a korábban említett Böszme Lom lehetett, akire a jelek szerint minden iróniát mellőzve ragasztották rá a nevét. Igazság szerint ezek a népek eleve nem úgy festettek, mint akik különösebben rajonganak az iróniáért. A férfi hatalmas fejéhez, kicsi, keskeny száj, apró, mélyen ülő szempár és pattanásnyi orr tartozott – ezek mind szinte elvesztek a zsíros, tésztaszerű arcban. A férfi egyik farönk vastagságú karjára asztallappal felérő pajzsot szíjazott, és miközben picuri vonásai összeszaladtak előbb a meglepetéstől, aztán a dühtől, úgy rántotta ki óriási kalapácsát a derékszíja alól, mintha gyerekjáték volna.

– Hah!

Shev kitárta a kabátját, és elhajította a késeit. A keze olyan sebesen mozgott, hogy szemmel alig lehetett követni, az egymást követő csillogó dobófegyverek gyors egymásutánban, akár a harkály csapásai, pörögve szálltak a fal fölött.

Igaz, ami igaz, Shev pontossága már nem volt olyan figyelemreméltó, mint a sebessége. Több kés célt tévesztett, a falakról pattant vissza, vagy egyszerűen eltűnt az éjszakában. Három belefúródott Böszme Lom pajzsába, egy pedig a markolatával ütközött a vállának, és egyszerűen lepottyant róla.

– Huh! – hördült föl a férfi, és dühösen lesett ki a pajzsa pereme fölött. – Ennyit tudsz?

– Nem – mondta Shev. – Ennyit.

Egyetlenegy kés mégiscsak célt ért, és most a férfi combjából állt ki, közvetlenül a szegecsekkel kivert kabátja alatt.

Böszme Lom felhorkant, kirántotta a húsából a fegyvert, és félredobta pár kiserkenő vércseppel együtt.

– Ha azt hiszed, hogy ennyivel sikerül megállítanod, akkor butább vagy, mint Horald mondta.

– A késre gondolsz? Nem hiszem, hogy megállíthatlak vele.

Lom üvöltve lendült támadásba, a pajzsát úgy tartotta maga elé, mint valami faltörő kost. Shev csípőre tette a kezét, és felhúzta a szemöldökét.

Amikor a férfi félúton járt felé, hosszú léptei elbizonytalanodtak kissé. Előbb keresztbeállt a szeme a pajzsa fölött, aztán elkerekedett, dühödt kiáltása pedig fájdalmas bömböléssé, majd artikulálatlan gurgulázássá változott.

Most már úgy tántorgott, mint aki részeg, csak tekintélyes lendülete vitte előre. Az óriási kalapács kiesett erőtlen kezéből, pattant egyet, és lezuhant az udvarba.

Shev belökte az őrszoba ajtaját, udvariasan félreállt, és csak finoman felfelé fordított lábfejét hagyta ott Lom útjában.

Ahogy a férfi eltántorgott mellette, fennakadt a szeme. Shev beakasztotta a csizmáját Böszme Loméba, mire az megbotlott, ernyedt ajkai közül hosszú nyálcsík csordult elő. Nekiütközött az ajtófélfának, vadul megpördült, a két térde összekoccant, a karját széttárta, majd összeakadt lábakkal egy csomó szék meg asztal közé zuhant, tányérokat, lábasokat és félig megevett vacsorákat szórva szerteszét. Elterült ott a romok között, arccal egy tál kiömlött raguban, minden lélegzetvételnél csak szörcsögött, és ennél kevésbé már nem is lehetett volna tudatánál.

– De a méreggel már más a helyzet – mondta Shev, és igencsak elégedett volt magával.

Hannakar azt mondta, ez a méreg kiütne egy elefántot is, és a jelek szerint kivételesen nem túlzott.

– Uh! – hallatszott egy kiáltás Shev háta mögül, mire a nő megpördült, vetett egy elegáns bukfencet, közben előkapta a kardfalót, és ugrásra készen guggolásba érkezett.

Javre volt az, aki átkapaszkodott a továbbra is aléltan a mellvéd tetején heverő őrön, de megbotlott a fejében, hogy aztán homályos tekintettel, vadul zihálva kászálódjon talpra, rongyba bugyolált kardját a kezében szorongatva.

– Uh! – Körülnézett az elgyötörten heverő testeken, és lassan kihúzta magát. – Neked meg mi szükséged volt rám?

– Valakinek el kellett eveznie idáig. – Shev visszacsúsztatta a kardfalót a hüvelyébe, átlépett Böszme Lom eszméletlen tömegén, és a lépcső felé indult. – Menjünk!

– Ide! – súgta Shev, majd az ajtóhoz hajolt, és magához intette Javrét.

A másik oldalon motyogó hangokat hirtelen egészen tisztán hallotta, ahogy a zárhoz illesztette a fülét.

– Úgysem jön el értem. Csak az idődet vesztegeted.

– Ó, ráérek én.

A hang kedélyes volt, sőt vidám, Shev verejtékező hátán mégis végigborsódzott a hideg. A férfinak, akihez a hang tartozott, nem telt többe elrendelni egy család kiirtását, mint kitörölni a fenekét. Könyörtelen volt, akár a pestis, és nagyjából annyi lelkiismeret jutott neki, mint egy szem sónak. Középsőujj Horald várt rá az ajtó mögött.

– Ne becsüld alá a bájaidat, Carcolf. Biztos vagyok benne, hogy Shev hamarosan itt lesz velünk a barátnőjével együtt. Addig is kapsz még!

– Elég már!

Nyers, otromba nevetés hallatszott, és valami csilingelt; mintha lánc lett volna.

– Ha azt mondom, hogy kapsz még, akkor kapsz még.

– Elég már! – Carcolf hangja most már kétségbeesetten visított.

– Elég legyen, te ördögfajzat! Elég már, kérlek!

Shev felemelte a lábát, és üvöltve rúgta be az ajtót, ami úgy vágódott ki, mintha nem is lett volna kulcsra zárva, majd visszapattant a falról, alaposan telibekapva a rohamozó nő vállát, mire az megpördült, és kis híján a kardfalót is elejtette. Nagy nehezen megőrizte az egyensúlyát, csak a csatakiáltása változott át fájdalmas nyögéssé, és…

Shev bizonytalanul torpant meg a romos udvar közepén. Körben a düledező falakra száraz repkény tapadt.

Carcolf egy széken ült. Középsőujj Horald föléje hajolt.

De Styria alvilágának félelmetes ostora nem valamiféle kínzóeszközt tartott a kezében. Egy üveg bor nyakát billentette meg, mint aki éppen tölteni készül. A mosolya távolról sem tűnt gyilkos vigyornak, inkább volt derűs és atyai. Carcolf mindeközben sérülések látható nyomai nélkül ücsörgött a székén, és még csak meg sem volt kötözve. Egyszerűen szokásos makulátlan, gyönyörűséges önmaga volt, ahogy a lábát keresztbe vetette, hegyes csizmáját ide-oda lóbálta, közben pedig a pohara szájára szorította a tenyerét.

Mint aki azt mondja: Elég már!

– Látod? – Horald szinte sugárzott, ahogy felemelte szabad kezét. – Tényleg eljött!

Carcolf felugrott, és odasietett Shevhez, közben egy pillanatra sem vették le egymásról a szemüket. Shev még most is képtelen volt máshová nézni, ha a nő járását bámulhatta. A döbbenet, a düh, a félelem mind elszállt egy szemvillanás alatt, hogy átadják a helyüket a megkönnyebbülés szédítő hullámainak. Shevnek kis híján a térde is belebicsaklott.

– Megsebesültél! – Carcolf hunyorogva nyomta a hüvelykujját Shev megvágott szemöldökéhez. – Jól vagy?

– Au! Nagyjából annyira, amennyire lehetséges, tekintve, hogy most küzdöttem meg öt martalóccal.

– Nem kell ügyet csinálni belőle. – Horald ültében rántott egyet a vállán, és jobb híján a saját poharát töltötte tele. Sokkal idősebb volt persze, mint amikor Shev utoljára látta, de sokkal gazdagabbnak is hatott. Az ember alaposan kikupálódott kereskedőnek is nézhette volna, ha nincsenek a tetoválások a nyakán, a sebhelyek az ujjain, meg valami megingathatatlan keménység a tekintetében. – Ha valamit, azt biztosan megtanultam hosszú pályafutásom során, hogy mindig lehet új martalócokat találni.

– Hát eljöttél értem!

Ha Shev nem ismerte volna jobban Carcolfot, már-már azt hitte volna, hogy a szeme sarka a szokásosnál fényesebben csillog a fáklyák fényében. Aztán inkább előkapta a levelet, és Horald felé hajította. A papír kettejük között szállingózott le a kopott kockakövekre.

– Határozottan az az érzésem támadt, hogy meg fognak ölni, ha nem jövök.

– Be kell valljam – szólt Javre, aki időközben belökte a visszacsapódott ajtót, és csatlakozott hozzájuk –, én is így értelmeztem a helyzetet.

Carcolf idegesen megköszörülte a torkát, és közelebb húzódott Shevhez.

– Javre.

Javre összehúzta a szemét.

– Carcolf. Horald.

– Javre! – A férfi széles mosollyal emelte fel a poharát. – A hoskoppi oroszlánasszony, aki oda megy, ahová csak kedve tartja! Végre alakul a buli!

– Buli? – csattant fel Shev, és megrázta a kardfalót. – Kurvára meg kellene ölnöm! – Nehéz volt dühösnek maradnia így, hogy Carcolf ott állt mellette sértetlenül és ugyanolyan mesés illatot áraszt magából, mint mindig, de azért megtett minden tőle telhetőt. – A szavadat adtad, Horald!

– Hogy mik vannak! – Javre óvatosan körbejárta az udvart, a földön heverő köveket félrerúgta az útjából. – Már Styria leghírhedtebb mesterbűnözőjében sem lehet megbízni.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – Horald maga volt a sértett ártatlanság. – Harminc éve nem szegtem meg a szavamat, és nem áll szándékomban éppen most elkezdeni. Azt mondtam, sem neked, sem a társaidnak nem esik bántódása, és sem neked, sem a társaidnak nem esett bántódása. Mint láthatod, Carcolf ép és egészséges, mondhatnám, mesésen érzi magát. Soha nem bántanám! Főleg miután megmentette az életemet Affoiában.

– Megmentette a… – Shev dühösen fordult Carcolf felé. – Erről egy szót sem szóltál.

– Miféle titokzatos szépség lennék titkok nélkül? – Carcolf hátrahajtotta Shev fejét, és nekilátott, hogy egy zsebkendővel leitassa a vért a homlokáról. – Semmi hősiesség nem volt benne, csak a megfelelő szavakat kellett a megfelelő fülbe súgni.

– A megfelelő fülbe súgott megfelelő szavak megváltoztathatják a világot. Más nem is képes rá. – Horald felemelte az üveget. – Biztos, hogy nem kérsz még?

Carcolf felsóhajtott.

– Na jól van, te büdös gazember.

– Szétverted a lakásomat! – csattant fel Shev.

– A lakásodat? – Horald a fejét csóválva töltött. – Ugyan már, Shevedieh, azok csak tárgyak. Bármikor vehetsz újakat helyettük. De jól kellett kinéznie, nem? Mármint aligha jöttél volna el, ha csak úgy szépen megkérlek. És abban a dokumentumban egy szó sem volt teáskészletekről. – Csuklóból fordított egyet az üvegen, hogy ne hulljanak alá a cseppek, valahogy úgy, ahogy egy ospriai pincemester tette volna. – Meggyőződtem róla. Ellenőriztem a szövegezést.

– Te meg a kurva szövegezésed! – mormogta Shev.

– Fáj, de be kell vallanom – mondta Horald –, hogy Crandall fiam egy kibaszott rusnya barom volt. Őszintén szólva kételkedtem benne, hogy tőlem van egyáltalán. Kérsz egy pohár bort, Shev? Jóféle cucc. Ospriai. Idősebb, mint te.

Shev máris részegnek érezte magát. Egy intéssel visszautasította az italt.

– Én kérek! – Javre kikapta az italt Horald kezéből, és a férfira sandított, miközben bekötözött kezével megdöntötte a palackot. Vaskos nyaka erősen mozgott nyeldeklés közben, egy kevés bor végigfolyt a nyakán, és eltűnt mocskos gallérja alatt.

– Fogyaszd egészséggel – mondta Horald, és egy békés gesztussal felemelte a tenyerét. – Nézd, nem kételkedem benne, hogy minden úgy történt, ahogyan Carcolf mindig is mesélte, és csak jogos önvédelemből cselekedtél, amikor Crandall minden ok nélkül neked ment.

– Ahogyan mindig is mesélted? – Shev a szeme sarkából pillantott Carcolfra.

– Évek óta igyekszem közbenjárni az ügyedben.

Carcolf láthatóan végzett a kezeléssel, úgyhogy elégedetten Shev zsebébe gyömöszölte a zsebkendőt, aztán megpaskolta az arcát.

– Nem vagyok hülye – jelentette ki Horald. – Mindig is tudtam, hogy előbb-utóbb Crandall meg fogja nehezíteni a dolgomat. Minden valószínűség szerint attól kíméltél meg, hogy saját kezűleg kelljen megölnöm.

Shevnek elkerekedett a szeme.

– He?

– Végtére is van rajta kívül tizenegy másik gyerekem. Találkoztál a legidősebb lányommal, Leandával?

– Nem hinném, hogy volt hozzá szerencsém.

– Ó, bírnád. Most ő tartja kézben a dolgokat Westportban, és tízszer olyan férfi, mint Crandall valaha is volt. Az én helyzetemben az embernek ügyelnie kell rá, milyen kép alakul ki róla a környezetében. – Egy pillanatra olyan szigorú lett a tekintete, hogy Shev tett egy óvatos, csoszogó lépést hátrafelé, de aztán megint elmosolyodott. – De magunk közt szólva évekkel ezelőtt megbocsátottam neked, hogy megölted.

– Nekem is szólhattál volna, baszod.

– Valamit azért ki kellett hoznom a dologból, nem igaz? És ami még fontosabb, az embereknek látniuk kellett, hogy kihozok belőle valamit. Ebben a játékban minden a hírnév, Shev. Épp Styria legjobb nyavalyás tolvaja ne tudná?

– Akkor… – Shev ide-oda kapkodta a fejét Horald meg Carcolf között. Kicsit lassú lett a felfogása, csak most kezdett azon gondolkodni, hogy vajon mi lehet a jelen pillanaton túl. – Mi a fenéért vagyunk itt?

– Ó! Ja igen! Elnézést. Itt most egyáltalán nem te vagy a lényeg, Shev. És nem is Carcolf, akármennyire is örültem a viszontlátásnak, drágaságom. – Tiszteletteljesen biccentettek egymásnak, mint két dámajátékos, akik végül döntetlenben egyeznek meg egy kimerítő játszma végén. – Ti ketten mellékesek vagytok ebben az ügyben. Mint ahogy voltaképpen én magam is.

Horald vigyorogva fordult Javre felé, aki sebes arcán szomorú mosollyal nézett vissza rá. Az üres borosüveg csörömpölve szánkázott az udvar sarkába, ahogy a nő elhajította.

– Én vagyok itt a lényeg.

Horald széttárta a karját.

– Ebben az üzletben az ember nem kerülheti el, hogy tartozzon valakinek.

Shev gyomrában a megkönnyebbülés helyét feszült émelygés vette át.

– És kinek tartozol?

– Többek között… – Horald megnyalta a fogait, láthatólag cseppet sem volt boldog, amiért így alakultak a dolgok. – A főpapnőnek Thond nagytemplomában.

Shev szeme elkerekedett.

– Javre, tűnés…

Az ajtó felé pördült, de egy nő állt ott. Magas volt, karcsú, kemény tekintetű, a fejét simára borotválta, tetovált kezében hosszú kardot tartott. Egy másik nő, akkora, mint egy ház, bújt át a keresztgerenda alatt, és megállt mellette. Shev elkapta Carcolf ruhájának ujját, és az udvar másik oldalán nyíló ajtó felé indult volna, az azonban lassan kinyílt, és egy csupa izom nő lépett be rajta. Mindkét hüvelykujját egy pár ívelt karddal ékesített derékszíjba akasztotta. Nem jött egyedül, ezer fonatba rendezett fehér hajú társa mosolyogva állt meg mellette, és karba fonta a kezét.

Odafentről éles fütty hallatszott, és egy alak ugrott le a fal tetejéről. Átfordult a levegőben, aztán szinte hang nélkül, ugrásra készen ért földet.

Amikor végül felegyenesedett, látszott, hogy még magasabb, mint Javre, szőke haját az arcába fújta a szellő. Shev csak csillogó szemét és tökéletes fehér fogsorát látta, ahogy elmosolyodott. A felé dobott lándzsát úgy kapta le a levegőből, hogy oda se nézett. A fegyver hosszú pengéje vakítóan világított.

Shev nyelt egyet, ahogy körülnézett. A tolvaj pillantásával igyekezett felmérni mindent, hogy senki észre ne vehesse, de valószínűleg nem sikerült. Ami azt illeti minden dicsekvése ellenére általában nem sikerült a dolog. Még hogy Styria legjobb tolvaja, baszki! Amíg a hőst játszotta, egyenesen belesétált egy csapdába, és magával rángatta egyetlen igazi barátját is.

Még két nő állt odafent a falon, egy ikerpár. Hatalmas íjaikat átvetették a vállukon, akár a fejőlányok a tejesvödröket tartó rudat, csuklójukat pedig a két végébe akasztották, és kifejezéstelen arccal lefelé mosolyogtak.

Összesen heten voltak tehát, Shev nem kételkedett benne, hogy mindannyian az Arany Rend templomos lovagjai, és még akkor is könnyedén felülmúlnák őt a harcban, ha nem pazarolta volna el a trükkjei felét azokra a marhákra odafent.

– Bassza meg! – mondta egyszerűen. Van, amit ennél kifinomultabban nem lehet megfogalmazni.

Horald kissé feszengve pillantott körbe, a sebhelyes, inas, tetovált és főleg állig felfegyverkezett nőkön, akik hirtelen ellepték az udvart. Halálosnak tűntek, és Shev tudta, hogy még annál is sokkal halálosabbak, mint ahogy kinéznek.

– Az a benyomásom, hogy az ellenség némi túlerőben van – mormogta.

Javre fáradtan bólintott, megforgatta a nyelvét a szájában, aztán kiköpött.

– Nekem is.

– Javre! – szólalt meg egy mély hang.

Mintha parancsszó lett volna, a templomosok egyként hajtották meg a fejüket. Újabb nő lépett be az ajtón. Magas volt, széles vállú, ujjatlan fehér köpenyt viselt, és olyan könnyed eleganciával mozgott, mintha nem is lépdelne, inkább siklana.

– Rég nem találkoztunk – mondta, miután megállt.

Akkora gyöngysort vetett át többször is a nyakán, hogy a fél mellkasát eltakarta. Borotvált fején a narancsszínű borostába őszes szálak keveredtek, markáns arcát a szeme sarkából szerteszét futó mély ráncok szabdalták. És micsoda szeme volt! Nyugodt és kék, mint a mély víz. Fényes, mint a csillagok. Kemény, mint a kikalapált vas. És könyörtelen, akár egy késelés a sikátorban.

Javre figyelte, amint a nő letelepszik az asztal mellé Horalddal szemben.

– Sohanapján is túl hamar lett volna, Anya.

Shev megköszörülte a torkát.

– Gondolom, az „Anya” ebben az esetben afféle tiszteletteljes megszólítás, ami kijár a főpapnőnek…

– Javre a lányom. – A nő felhúzta a szemöldökét. – És soha nem foglalkoztatta különösebben a tisztelet.

Shevnek elkerekedett a szeme. Azt vette észre, hogy újabban ez meglehetősen sűrűn fordul elő vele. Valóban látott némi hasonlóságot, leginkább abban, ahogy a nő izmai kőkeményre duzzadtak, amikor karba fonta a kezét a csörgő gyöngysoron.

– Szóval az elmúlt tizennégy évben azért rohangásztuk keresztül-kasul a Világ Körét, mert… az anyád üldözött bennünket?

– Rettentő makacs tud lenni – bólintott Javre.

– Ezek szerint volt kitől örökölnöd – jegyezte meg Shev. – Végre látom a jó oldalát is annak, hogy árva vagyok.

Feszült, néma csend következett. Pár száraz falevél kergette egymást a kockaköveken az udvarban kavargó szélben. A főpapnő az ajkát csücsörítve mérte végig tékozló lányát. Shev és Javre tizennégy éve menekültek, most pedig itt álltak az előtt a két ember előtt, akik kergették őket. Ennyi idő után persze nem volt meglepő, hogy a végkifejlet nem lett éppen bombasztikus.

– Eléggé…

– Szarul nézek ki? – fejezte be helyette Javre.

– Én valami diplomatikusabbal próbálkoztam volna.

– Tartok tőle, hogy rég túlvagyunk a diplomácián, anya.

– Hát akkor szarul nézel ki. Soha egyetlen nő sem részesült nálad nagyobb mértékben az Istennő áldásaiból. Szomorúan látom, hogy semmibe veszed az ajándékot, amit tőle kaptál. Te tényleg… ezért szöktél el tőlem?

– Azért szöktem el, hogy a saját utamat járhassam.

Javre anyja lassan megcsóválta a fejét.

– És önszántadból döntöttél úgy, hogy a saját mocskodban fogsz dagonyázni?

– Az ember lehetőségeit erősen behatárolja, ha élete minden percében gyilkosok üldözik – mordult fel Shev.

Carcolf kezét érezte a karján, amint finoman visszafelé húzta az árnyékba. Lerázta magáról, és inkább megállt Javre mellette. Ha úgyis meg kell halnia, akkor már a legjobb barátja mellett érje a vég.

A főpapnő kéknél is kékebb szeme feléje fordult.

– Ki ez az… illető?

Javre kihúzta magát, kidüllesztette a mellkasát, és Shev vállára tette a kezét.

– Ő Shevedieh, Styria legjobb tolvaja.

Shev egy jó lábnyival alacsonyabbra nőtt, mint Javre, és a mellkasa is csak negyedakkora lehetett, de azért ő is kihúzta és düllesztette, amije volt.

– És büszke vagyok rá, hogy Javre segédje lehetek.

– A társam – helyesbített Javre, és gyengéden a háta mögé tolta Shevet. – De őt hagyjuk ki ebből.

A főpapnő megint a lánya felé fordult.

– Ha hiszed, ha nem, minden értelmetlen vérontás ellenére sem akartam ártani soha senkinek.

Javre előbb az egyik, aztán a másik irányba nyújtóztatta a nyakát, majd megragadta rongyba bugyolált kardja markolatát.

– Neked is csak azt tudom mondani, amit Hanamának, Birkének, Weylennek, Golyinnak meg a többi rabszolgádnak mondtam. Senki rabszolgája nem leszek. Még a tied sem. – Összehúzta a szemét. – Főleg a tied nem. Inkább meghalok, mint hogy visszamenjek veled.

– Tudom. – Javre anyja megadóan fújta fel az arcát, éppen úgy, ahogy Javre szokta, amikor végtelen teológiai vitákat folytattak Shevvel. – Ha valamit, hát ezt megtanultam az elmúlt tizennégy évben. Már kislánykorodban is hihetetlenül csökönyös voltál. Próbáltalak megtörni mosollyal, könyörgéssel, fenyegetéssel, veréssel, végül pedig fegyverrel, de bármit találtam ki, te csak makacsabb lettél. Bizonyos dolgok a végkimerülésig ismétlődnek, és hiába igyekszünk, nem menekülhetünk előlük.

Shev ezt aligha tagadhatta. A romos erőd közepén állt, szokás szerint túlerővel szemben. Egyik kezét felemelte, és látványosan a körmét kezdte vizsgálgatni, miközben a másikkal az övébe rejtett fiola felé tapogatózott. Egy szerencsés dobással két templomost is átküldhet arra a bizonyos másvilágra, amit annyira szerettek, és talán az egyik tornyot is ledöntheti. Legalább látványos véget érne, ha sokkal többre nem is menne vele…

– Az Istennő azt tanítja, hogy fogadjuk el ezeket a dolgokat. – A főpapnő vetett egy pillantást Shevre. – Hagyhatod azt az üvegcsét, gyermekem. Van egy javaslatom a társad számára. Szükségem van valamire.

Javre felhorkant.

– Soha nem riadtál vissza tőle, hogy egyszerűen elvedd, amit akarsz.

– Ezt a holmit nem lehet egyszerűen elvenni. A tulajdonosa egy… – Javre anyja úgy fintorodott el, mintha valami keserűbe harapott volna. – Egy varázsló. A régi időkből való mágus.

Shev közelebb hajolt Javréhoz.

– Nem nagyon tetszik ez nekem.

– Pszt! – torkolta le a nő.

– Ha elhozod nekem ezt a tárgyat, Javre, szabad vagy. Én és a templomom katonái nem üldözünk tovább.

– Ez minden? – kérdezte Javre.

– Ez minden.

Shev elkapta társa csupasz, erős karját.

– Javre! Azt sem tudjuk, hogy mi ez a valami, vagy hogy hol tartják, és nagyon nem tetszik nekem ez a régi időkből való mágusos szöveg…

– Shevedieh! – Javre gyengéden lefejtette magáról a nő ujjait. – Ha az embernek egyetlen választása van, semmi oka halogatni a döntést. Elfogadom az ajánlatot.

– Nos hát akkor… – Shev Carcolfra pillantott, majd hosszan, megadóan felsóhajtott, és kidüllesztett mellkasa sebesen roskadt össze. – Azt hiszem, el fogok lopni valamit egy varázslótól.

Javre halvány mosollyal a szája sarkában pillantott le rá.

– Te és én, egymás oldalán?

– Egy segédnek ott a helye, nem? Te harcolhatsz, én meg majd panaszkodom.

– Pont mint midig.

Hogyan is lehetne másként?

Javre mosolya egy kicsit szélesebbre kunkorodott.

– Nagyra tartom az ajánlatodat, Shevedieh. Többet jelent, mint el tudnád képzelni. De kiérdemelted az esélyt valami jobbra. Van, amit egyedül kell megtennie az embernek.

– Javre…

– Ha belefulladok valami mocsárba, felnyársal valami őr, vagy megpörköl valami varázsló a mágiájával és meghalok, akkor vigaszt jelent majd a tudat, hogy a társam megéri a ráncos öregkort, és még mindig mesélhet a közös kalandjainkról.

Shev sűrűbben pislogott. Különös, hogy egyetlen nappal korábban még csak a rossz dolgokra tudott gondolni. Az ezer sérelemre, a millió vitára, a köves földön töltött éjszakára. Most egyszerre eszébe jutott minden jó, és elszorult a torka. A nevetés, a dalok, a tudat, hogy mindig, de mindig volt vele valaki, aki vigyázott rá. Próbált mosolyogni, de könnyben úszott a szeme.

– Azért nem volt semmi, igaz?

– Igaz – bólintott Javre, és Carcolf felé fordult. – Vigyázz rá!

Carcolf nyelt egyet.

– Azon leszek.

– Ha elszúrod, nem lesz hely a Világ Körén belül, ahol biztonságban lehetnél tőlem. – Még egyszer Shev vállára fektette, nagy, nehéz, biztonságot jelentő kezét. – Minden jót, barátom!

Ezzel az anyja felé fordult.

– Minden jót! – suttogta Shev, és megtörölte a szemét.

Carcolf óvatosan átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához.

– Menjünk haza!

– Inkább gyere ide, és beszélgessünk! – kiáltotta utána Horald. – Mindig akad valami munka Styria legjobb…

– Kapd be, Horald! – felelte Shev.

Amikor hazaértek, a lakás még mindig a feje tetején állt.

– Ami eltört, azt mindig meg lehet javítani. – Carcolf felállította Shev asztalát, és a keze fejével lesöpört róla némi vakolatot. – Egy szemvillanás alatt kicsinosítunk mindent. Ismerek megfelelő embereket.

– Úgy látom, te mindenkit ismersz – dörmögte tompán Shev, és ledobta a zsákját.

– Utazunk egyet. Csak te meg én. Jót tesz majd a levegőváltozás. – Carcolfnak jóformán be sem állt a szája, amióta eleveztek a Ponty-szigetről. Mintha attól félt volna, hogy mit mond majd Shev, ha ő csak egy pillanatra is elhallgat. – Elmehetnénk Jacrába talán. Vagy az Ezer-szigetre. Sosem jártam ott. Mindig azt mondtad, hogy az Ezer-sziget gyönyörű.

– Javre annak találta – felelte halkan Shev.

Carcolf egy pillanatra elakadt, aztán mondta tovább a magáét, mintha a név el sem hangzott volna.

– Amikor visszajövünk, minden sokkal jobb lesz. Meglátod! Most pedig átöltözöm gyorsan, aztán elmegyünk valahová. Csapunk egy jó bulit.

– Bulit.

Shev ledobta magát az egyetlen ép székre. Igazából neki kellett volna átöltöznie, de ez egyáltalán nem érdekelte. Ahhoz sem igen maradt ereje, hogy felálljon.

– Még emlékszel rá, mi az?

Shev kipréselt magából egy erőtlen félmosolyt.

– Talán eszembe juttathatod.

– Hát persze – vágta rá vidáman Carcolf. – A buli a második keresztnevem.

– Tényleg? Akkor már csak az első keresztnevedet nem tudom.

– Miféle titokzatos szépség lennék titkok nélkül?

És Carcolf tökéletesen el is játszotta a titokzatos szépség szerepét, ahogy a válla fölött hátrakacsintott, mielőtt behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját.

Shev egy grimasz kíséretében bújt ki a kabátjából, elgyötört oldala rettenetesen fájt. Ahogy a ruhadarab földet ért, felcsörömpöltek a benne lévő fegyverek, és egy elszabadult füstbomba gurult át a káoszon. A nő megint lerogyott a székre, könyökét a térdére, állát a tenyerére támasztotta.

Javre már nem része az életének. Carcolf viszont igen. Békét kötött Középsőujj Horalddal. Mindig is erre vágyott, igaz?

De akkor miért érzi ilyen nyomorultul magát?

Halk kopogást hallott az ajtó felől, Shev összeráncolt homlokkal nézett föl. Újabb kopogás. Elővette a kardfalót, a jobb oldalához szorította, majd felállt, és a bal kezével résnyire nyitotta az ajtót.

Idegesen toporgó, nagy fülű, csupa szeplő fiú állt a lépcsőházban.

– Maga Carcolf? – Hunyorogva lesett be a résen. – Alacsonyabb, mint hittem.

– Alacsonyabb vagyok, mint szerettem volna lenni – mordult rá Shev. – Ezek szerint mind a kettőnk számára csalódást jelent a magasságom.

A fiú vállat vont.

– A csalódás is az élet része.

Ezzel két ujja között tartva előrenyújtott egy papírdarabot.

– Mindenkiből kibaszott filozófus lett.

Shev éppen csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy kitéphesse a papírt a fiú kezéből, aztán azonnal be is lökte a vállával, és ráfordította a kulcsot. Egy levél volt, rajta címzés gyanánt dőlt betűkkel ennyi állt: Carcolf. Volt valami ismerős a kézírásban. Valami, ami nyugtalanította Shevet.

Ledobta a papírdarabot a megviselt asztalra, és komoran bámulta, amikor Carcolf egyszerre énekelni kezdett a hálószobában. Azt a kurva, ennek a nőnek még hangja is van!

Ha új ember akar lenni, és szép új életre vágyik, akkor maga mögött kell hagynia a régi énjét, úgy, ahogy a kígyó vedli le a bőrét. Nem tarthatja számon a régi sérelmeit, mint fösvény a pénzét, inkább le kell mondania róluk, hogy szabad lehessen. Meg kell bocsátania, és bíznia kell, nem azért, mert mások érdemlik meg, hanem mert ő maga.

Shev mély lélegzetet vett, és elfordult a levéltől.

Aztán visszafordult, megint kézbe kapta, és felnyitotta a kardfalóval.

Senki sem változik ekkorát. Legalábbis nem ennyire gyorsan.

Most, hogy már többet is látott belőle, azonnal felismerte a kézírást. Ugyanez az illető írta azt a levelet is, amit aztán Középsőujj Horald ellátott a kézjegyével. A levelet, amit itt, a szétvert lakásában hagytak. A levelet, amivel őt és Javrét Burroia erődjébe csábították.

Carcolf, kedves barátom!

Csak még egyszer köszönetet szeretnék mondani a segítségedért.

Senki sem tud olyan jó történeteket kitalálni, mint te!

Ha megint Westportba vetődnél mást is kérek majd tőled, és jól megfizetlek. Mindig akad valamilyen ügy; amit előre kell mozdítani.

Remélem, minden jól alakult apámmal Talinsban. Esküszöm, te vagy az a nő, akit még nálam is többre becsül.

Vigyázz magadra!

Leanda

Shev szeme olvasás közben egyre nagyobbra nyílt, odafönt háromszoros sebességgel forogtak a fogaskerekek.

Leanda. Horald hű de nagyon tehetséges lánya, aki Westportban intézi az ügyeket.

Kedves barátom. Igaz, hogy Carcolf mindenkit ismer, de ez szorosabb kapcsolatra utal, mint amit ő valaha is említeni méltóztatott.

Remélem, minden jól alakult apámmal Talinsban.

Shev felnézett, és Carcolfot pillantotta meg, amint fehérneműben áll a hálószoba küszöbén. Nemrég még képes lett volna óceánokat is átúszni ezért a látványért, most mégsem igazán tette boldoggá.

Carcolf sűrűn pislogva nézett Shev döbbent arcáról a levélre meg vissza, aztán lassan felemelte a tenyerét, mintha Shev egy ijedős póni volna, aki egy hirtelen mozdulattól is elszaladhat.

– Hallgass ide! Ez nem az, aminek tűnik.

– Nem? – Shev ide-oda forgatta a kezében a levelet. – Mert nagyon úgy tűnik, hogy országos cimborák vagytok Horalddal meg a családjával, és ez az egész kikúrt balhé a te ötleted volt.

Carcolf bűntudatos mosolyra húzta a száját. Olyan képet vágott, mint a kisgyerek, akit lekváros szájjal kaptak rajta.

– Ezek szerint talán… mégiscsak az, aminek látszik.

Shev csak állt ott tágra nyílt szemmel. Már megint. A vén hegedűs a téren ezt a pillanatot választotta, hogy rázendítsen. Alaposan felpörgette az amúgy méla kis darabot, de Shev nem érzett késztetést, hogy táncra perdüljön, nevetni pedig még annyira sem támadt kedve. A zene tökéletes kíséretet biztosított a szánalmas álomképének összeomlásához. Istenem, miért is várt folyamatosan olyasmit másoktól, amit azok nem adhattak meg neki? Miért ragaszkodott hozzá, hogy újra meg újra elkövesse ugyanazt a hibát? Miért hagyta magát minden egyes alkalommal olyan könnyen átvágni? Mert valójában azt akarta, hogy átvágják.

Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat, mondta mindig az öreg északföldi a Tisztesalku melletti tanyán. Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. Shev olyankor a kerítésre támaszkodott egy fűszállal a fogai között, és bölcsen bólogatott. És mégis, hiába látott annyi mindent, hiába szenvedett hosszú éveken át, még mindig ő volt a legkevésbé realista bolond a Világ Körén belül.

– Figyelj, Shevedieh… – Carcolf hangja kellemes volt, higgadt és észszerű, mint egy politikusé, amikor a nagy terveit vázolja fel a nemzetnek. – Megértem, miért érzed úgy, hogy… egy icipicit becsaptalak.

– Icipicit? – nyüszítette Shev a hitetlenkedéstől magas hangon.

– Én csak… – Carcolf leszegte a fejét, lábujjaival egy földön heverő görbe teáskanalat bökdösött, és szégyenlősen, a szempillája mögül nézett csak fel, ahogy az újdonsült, ártatlan menyasszony szerepével próbálkozott. – …tudni akartam, hogy fontos vagyok-e neked.

Shev szeme még kerekebbre nyílt. Most már határozottan ki is dülledt.

– Szóval… te tulajdonképpen próbára tettél engem, baszod?

– Nem! Vagy hát igen. Tudni akartam, hogy ez, ami van köztünk… tartós lehet-e. Ennyi az egész. Ez most nem hangzott túl jól.

– Mert ez mégis hogyan hangozhatna jól?

– Úgy, hogy átmentél a vizsgán! Átmentél, és nem is akárhogyan. – Carcolf elindult Shev felé. Az a járás! Édes istenem, az a járás! – Eljöttél értem! Sosem gondoltam volna. Te vagy az én hősöm, igaz? A hősnőm. Mindegy.

– Elég lett volna, ha megkérdezel.

Carcolf csücsörített a szájával, ahogy közelebb lépett.

– De… tudod… az ágyban az emberek mondanak mindenfélét, ami később valószínűleg nem állja ki a próbát…

– Hát, bazmeg, azt látom.

Carcolf hangyányit összehúzta a szemöldökét. Mint egy türelmetlen anya, akinek elege van a lánya hisztijéből.

– Na ide figyelj! Tudom, hogy nehéz volt ez a nap mindeniknek, de azért csak jól sültek el a dolgok. Kvittek vagytok Horalddal, mi is kvittek vagyunk Horalddal, szóval…

Shevnek hirtelen görcsbe rándult a gyomra.

– Mit értesz az alatt, hogy kvittek vagytok Horalddal?

– Hát… – Bosszúság suhant át Carcolf arcán, mintha elszólta volna magát, aztán hadonászni kezdett, akár a bűvészek a cirkuszban, amikor egy trükköt igyekeznek leplezni. – Történetesen nekem is volt egy kis adósságom, ahogy neki a főpapnővel szemben, szóval tudod, szívesség járt szívességért cserében, és ki tudtuk segíteni egymást. Styriában így szokás, nem igaz, Shev? De nem ez a lényeg…

– Szóval feladtad a barátomat, hogy rendezd az adósságodat?

Shev hiába reménykedett benne, hogy Carcolf lyukas borostömlőként csuklik össze a szégyen súlya alatt, csalódnia kellett.

– Javre egy kibaszott életveszély! – Carcolf a mutatóujjával a levegőbe bökött, úgy lépett előre. – Ha itt lenne, csak megint beszippantana az őrületbe, mint mindig! Meg kellett szabadulnod tőle. Együtt kellett megszabadulnunk tőle. Te magad mondtad ebben a szobában!

Shev összerezzent.

– De nem gondoltam komolyan! Vagyis komolyan gondoltam, de… nem így.

– Akkor hogyan? – kérdezte Carcolf. – Sosem szakadtál volna el tőle. Most már tudod. Akkor is tudtad. Ezért mondtad. Nekem kellett lépnem helyetted.

– Szóval… szívességet tettél?

– Szerintem igen. – Carcolf még közelebb lépett. Szerény volt, alázatos, akár egy kereskedő, aki egy emberöltő legjobb üzletét ajánlja. – És azt hiszem… ha lesz időd végiggondolni… te is egyetértesz majd velem.

Mosolyogva nézett le, még mezítláb is magasabb volt Shevnél. Lehengerlően mosolygott, abban a megingathatatlan tudatban, hogy kikezdhetetlenül érvelt. Megnyerte a vitát.

Shev elszörnyedt hallgatását beleegyezésnek vette, kinyújtotta a kezét, és két tenyere közé fogta a nő arcát. Érzékeny szerető volt most, akinek csak társa boldogsága okozhat örömet.

– Csak mi ketten vagyunk – suttogta, ahogy egészen közel hajolt. – Jobbak leszünk, mint valaha.

Carcolf megszívta Shev felső ajkát, aztán a fogával belecsípett az alsóba, szinte fájdalmasan kihúzta, majd alig hallható lágy csattanással elengedte. Shev orra megtelt a másik nő illatával, de már semmi édeset nem érzett benne. Csak a savanyúság maradt. A hivalkodás. Felfordult a gyomra.

– Na most akkor felöltözöm, és elmegyünk bulizni.

– A buli a második keresztneved – suttogta Shev.

Legszívesebben ellökte volna magától a nőt. Ellökte volna, és még orrba is vágta volna mellé.

Shev nem szeretett őszinte lenni magával. Persze ki szeret? De ha egy pillanatra a fájdalmat kockáztatva belegondolt, arra jutott, hogy nem Carcolf árulása esett igazán rosszul. Ha az ember kígyót melenget a keblén, ne panaszkodjon, amikor az megmarja. A felismerés bántotta, hogy Carcolfnak nem rejtőzik egy másik énje az öntelten vigyorgó maszk alatt. Csak egy másik maszk volt ott, az alatt meg megint egy másik. Ami mindig passzolt az aktuális szerepéhez.

Ami mindig segített megszerezni, amit éppen akart. Legfeljebb kemény, érdes kő lapult a maszkja mögött.

Nem volt keresztneve, amit érdemes lett volna kideríteni.

Pár órával ezelőtt Shev még ölni is hajlandó lett volna ezért a nőért. Meghalni is hajlandó lett volna érte. Most már nem érzett sem szerelmet, sem vágyat, de igazából még haragot sem. Csak szomorú volt. Szomorú, elgyötört és annyira, de annyira csalódott.

Mosolyt erőltetett az arcára.

– Jól van. – Rávette magát, hogy Carcolf arcára tegye a kezét, és egy arany hajtincset a nő füle mögé igazítson. – Öltözz csak fel! De ígérem, hogy nem marad rajtad sokáig a ruha.

– Jaj, az ígéretektől ideges leszek. – Carcolf az ujja begyével végigsimította Shev orrát, aztán hátralépett. – Sosem tudom, hogy higgyek-e nekik.

– Te élsz hazudozásból. Én csak lopok.

Carcolf a hálószoba ajtajából mosolygott vissza rá. Gyönyörű és nyugodt volt, mint mindig.

– Igaz.

Abban a pillanatban, hogy eltűnt a szeme elől, Shev felkapta a zsákját, és elsietett.

Még az ajtót sem zárta be maga után.