Westport,

573 ősze

Amikor aznap reggel Shev megérkezett, hogy kinyisson, két nagy, mocskos, csupasz láb meredt kifelé a pipaház ajtaján. Valaha ennyi elég lett volna, hogy a nő kisebbfajta sokkot kapjon, de az elmúlt pár év megtette a hatását, és most már nem igazán kapott sokkot semmitől.

– Hékás! – kiáltotta, és ökölbe szorított kézzel odasietett. Akárki is feküdt hason az ajtóban, vagy saját jószántából döntött úgy, hogy nem mozdul, vagy képtelen volt rá. Shev megpillantotta a csupasz lábfejekhez tartozó hosszú lábakat borító szakadt és foltos nadrágot, aztán a kabátnak csak jóindulattal nevezhető rongyos és mocskos valamit, végül pedig az ajtó melletti szutykos sarokban a sártól összetapadt, faágakkal teli kusza vörös üstököt is.

Jókora darab férfi volt, semmi kétség. Shev csak az egyik piszkos kezét látta, de az olyan hosszú volt, mint az ő lábfeje, kék erek szabdalták, az ujjakat pedig hegek borították. Viszont különös alakja volt. Karcsú.

– Hékás!

Shev a csizmája orrával megbökte a férfi kabátját, valahol ott, ahol a fenekének kellett lennie. Semmi hatás.

Lépéseket hallott a háta mögül.

– Jó reggelt, főnök! – Severard érkezett meg a munkába. Ez a fiú sosem késett el. Nem végezte különösebben jól a dolgát, de a pontosság terén nem lehetett rá panasz. – Mit fogtál?

– Furcsa hal vetődött partra az ajtómban.

Shev félrehúzta az idegen vörös haját, és összeráncolt szemöldökkel állapította meg, hogy a tincseket vér tapasztja össze.

– Részeg a fickó?

– Nem fickó ez.

Egy nő arca bukkant elő a hajkorona alól. Erős állkapcsa volt és erős csontjai, sápadt bőrét annyi fekete var, vörös heg és lila zúzódás borította, hogy Shev elfintorodott, pedig igazán ritkán találkozott olyan emberrel, akinek a testén nem akadt egy-két sebhely.

Severard halkan füttyentett.

– Hát nem az a kimondott apróság.

– És valaki jó alaposan helybenhagyta. – Shev közelebb hajolt, az arcát a nő szája elé illesztette. Alig észrevehetően mozgott a levegő. – Azért még él.

Elhúzódott, és csak guggolt ott alkarját a térdén támasztva. Azon gondolkodott, mit tegyen. Egy időben gondolkodás nélkül belevetette magát minden elé kerülő kalamajkába, újabban azonban valamiért sokkal fenyegetőbbnek érezte a következményeket, mint régen. Felfújta az arcát, és aggodalmasan sóhajtott.

– Hát előfordul az ilyesmi – jegyezte meg Severard.

– Sajnos igen.

– De nem a mi problémánk, igaz?

– Szerencsére nem.

– Szeretnéd, hogy kivonszoljam az utcára?

– Igen, azt nagyon szeretném. – Shev égre fordított szemmel még egyet sóhajtott, talán annál is aggodalmasabban, mint az imént. – De azt hiszem, jobb lesz, ha inkább bevonszoljuk.

– Biztos vagy benne, főnök? Emlékszel, mi történt, amikor legutóbb segítettünk valakinek.

– Hogy biztos vagyok-e benne? Nem.

Shevnek fogalma sem volt róla, hogy a sok szarság után, amit műveltek vele, miért érzi még mindig szükségét, hogy apró szívességeket tegyen. Talán éppen amiatt a sok szarság miatt, amit műveltek vele. Talán volt benne egy makacs mag, kemény, mint a datolyáé, ami nem hagyta, hogy a sok szarság, amit vele műveltek, őt is szar alakká tegye. Elfordította a kulcsot a zárban, és a könyökével belökte az ajtót.

– Te fogd meg a lábánál!

Ha az ember pipaházat üzemeltet, érdemes megtanulnia, hogyan emelgesse az ernyedt testeket, de Shev kelletlen jótékonyságának legújabb alanya így is komoly kihívást jelentett.

– Azt a kurva! – szisszent fel Severard. A szeme majd kiugrott a helyéből, ahogy fenekét a szálkás deszkákon húzva végigvonszolták a nőt az áporodott levegőjű folyosón. – Mi van ennek a zsebében? Üllő?

– Az üllő könnyebb – hörögte Shev összeszorított fogain keresztül, és a nő súlya alatt dülöngélve előbb az egyik, aztán a másik oldalon ütközött neki a málló vakolatú falnak.

Felnyögött, ahogy berúgta az irodája ajtaját – vagyis inkább a szűk lyukét, amire ráfogta, hogy az irodája. Minden égő izmát megfeszítve felemelte a nőt, lógó fejét nekiütötte az ajtófélfának, ahogy berángatta a helyiségbe, majd egy kétségbeesett sikkantás kíséretében átesett a felmosófán, rádőlt az ágyra, és magára rántotta az ernyedt testet. Más esetben egyáltalán nem lett volna ellenére, hogy ágyba bújjon egy vörössel, de igazából úgy szerette, ha az illető legalább félig-meddig öntudatánál van. Meg ha valamivel édesebb az illata, legalábbis akkor, amikor melléfekszik az ágyba. Ebből a nőből viszont savanyú izzadságszag, bomlás és a vég bűze áradt.

– Ide vezetnek a szívességek – állapította meg kuncogva Severard. – Egy jókora adag nyavalyaság szakad a nyakadba.

– Most akkor csak röhörészel itt nekem, vagy segíteni is fogsz, hogy a fene esne beléd? – vicsorogta Shev.

Az erejüket vesztett rugók csikorogtak, ahogy kimászott a nő alól, aztán elrendezte az ágyon; a lábai azért így is jócskán lelógtak a végén. Eleve nem volt valami nagy ágy, de így, hogy az idegen rajta feküdt, egyenesen úgy nézett ki, mintha egy gyereké lenne. A rongyos kabát szétnyílt, és az alatta viselt bőrmellény felcsúszott kissé.

Az utazó cirkuszban, ahol Shev eltöltött egy évet, dolgozott egy erőművész, aki a Csodálatos Zaraquonnak nevezte magát, bár valójában Runkinnak hívták. Derékig meztelenre vetkőzött, bekente magát olajjal, és mindenféle nehéz dolgokat emelgetett a közönség szórakoztatására, viszont a porondon kívül a lusta disznó egy gyűszűt sem volt hajlandó odébb rakni. A hasán olyan izomkötegek duzzadtak, hogy az ember azt hitte volna, a bőre gondosan faragott fán feszül, nem pedig emberi húson.

Ennek a nőnek a sápadt hasa Shevnek a Csodálatos Zaraquont juttatta eszébe, csak keskenyebb, hosszabb, és még feszesebb volt. Lehetett látni, ahogy a kis inak minden egyes felületes lélegzetvétellel meg-megmoccannak a bordák között. Az idegen hasát azonban olaj helyett kék és lila zúzódások borították, meg egy hosszúkás vörös horzsolás, amit ránézésre egy igencsak barátságtalan fejsze nyele hagyott hátra.

Severard halkan füttyentett.

– Hát ezt tényleg tisztességgel elnáspángolták, mi?

– Ahogy mondod.

Shev jól tudta, milyen érzés, ha ilyesmi történik az emberrel, és fintorogva igazította a helyére a nő mellényét. Aztán fogta a pokrócot, betakarta vele váratlan vendégét, és még a széleit is gondosan betűrte a nyakánál, bár közben rettenetesen hülyének érezte magát. A nő motyogott valamit, véres haja a szája elé hullott, ahogy az oldalára fordult, és horkolni kezdett.

– Szép álmokat – dörmögte Shev. Nem mintha neki valaha is kijutott volna belőlük.

Ezen a helyen persze nem igazán volt szüksége ágyra, de ha az ember eltölt pár évet úgy, hogy nincs egy biztonságos hely, ahol álomra hajthatná a fejét, akkor hajlamos beállítani magának egy fekvőhelyet minden egyes elérhető nyugodt szegletbe.

Megborzongott az emlékek hatásra, és kiterelte Severardot a folyosóra.

– Most már nyisd ki az ajtót! Nincs akkora forgalmunk, hogy lemondhatnánk akár csak egy vendégről is.

– Ki az, aki már ilyen kora reggel kendert akar szívni? – kérdezte Severard, miközben azon ügyködött, hogy letörölje a nő vérét a kezéről.

– Ha valaki meg akar feledkezni a gondjairól, miért várna vele délig?

Napfénynél a pipázó távolról sem volt az a csodákkal teli csábító kis barlang, amiről Shev álmodott, amikor megvette ezt a helyet. Csípőre tett kézzel körülnézett, és újabb aggodalmas sóhajt hallatott. Igazság szerint a hely leginkább egy szarfészekre emlékeztetett. A mocskos, repedezett deszkákból szálkák meredeztek, a párnák zsírosak voltak, mint egy baoli konyha, az egyik olcsó drapéria pedig levált, és előbukkant mögüle a penészvirágos vakolat. Egyedül a polcokon lévő imaharangokat lehetett némi jóindulattal stílusosnak nevezni. Shev szeretettel megsimogatta a legnagyobbat közülük, aztán lábujjhegyre állva a helyére illesztette a lógó drapériát, hogy a vendégek legalább ne lássák a penészt, ha már a kellemetlen szagát nem rejthette el. A rothadó hagymára emlékeztető bűz mindent áthatott.

Még egy Shevhez hasonlóan gyakorlott hazudozó sem győzhetett volna meg róla egy Shevhez hasonlóan hiszékeny bolondot, hogy a pipaház nem egy szarfészek. Viszont legalább az ő szarfészke volt. És már tervbe vette, hogy továbbfejleszti. A tervekben sosem volt hiba.

– Elmostad a pipákat? – kérdezte, amikor Severard visszaballagott a bejárati ajtótól, és félrerántotta a függönyt.

– A vendégeinket nem érdekli, hogy tiszták-e a pipák, főnök.

Shev összehúzta a szemöldökét.

– Engem viszont érdekel. Lehet, hogy nem a mi pipaházunk a legnagyobb vagy a legkényelmesebb, a legjobb kendert sem nálunk kapni… – Összeráncolt homlokkal pillantott Severard himlőhelyes arcára. – Sőt, még csak nem is a legszebb emberek gyújtják meg a vendégeknek. Szóval mi lehet az előnyünk a versenytársainkkal szemben?

– Olcsók vagyunk.

– Nem, nem, nem! – Shev átgondolta a dolgot. – Vagyis igen. De azon kívül?

Severard felsóhajtott.

– A kiszolgálás minősége?

– Telitalálat! – Shev megpöckölte a legnagyobb imaharangot, amitől az mennyei dallamba kezdett. – Szóval mosd el a pipákat, te lusta szarcsimbók, és gyújts meg egy adag szenet!

Severard felfújta az arcát – az állán foltokban serkenő gyér szakáll elvileg arra volt hivatott, hogy férfiasabbá tegye a fiút, valójában azonban csak még fiúsabbnak tűnt tőle.

– Igenis, főnök!

Ahogy Severard kisietett hátul, Shev lépéseket hallott a bejárat felől, rátámaszkodott a pultra – pontosabban a vágóhídról leselejtezett, összevissza szabdalt tuskóra, amit egy szemétdombról nyúlt le, hogy aztán simára csiszolva beállítsa az üzletébe és felvette az üzletasszony pózát. Gusmantól, a szőnyegárustól leste el, a legjobb kereskedőtől, akit csak ismert. Ő úgy tudott vevőire nézni, hogy azok rögtön a szőnyegekben látták a megoldást minden problémájukra.

Aztán minden üzletasszonyossága egy szemvillanás alatt odalett, amikor Shev meglátta az üzletbe belépő nőt.

– Carcolf! – sóhajtotta.

Huh, Carcolf mindig bajt jelentett. Magas, szőke, gyönyörű bajt. Édes illatú, édesen mosolygó, éles eszű, gyors kezű bajt. Annyira volt finom, mint az eső, annyira volt kiszámítható, mint a szél. Shev tetőtől talpig végigmérte. A látvány elég volt hozzá, hogy ne nagyon maradjon választása.

– Máris szebb a napom – dörmögte.

– Az enyém is – mondta Carcolf. Ahogy belépett, a nap hátulról átsütött a haján. – Rég nem találkoztunk, Shevedieh.

A helyiségen jókorát dobott Carcolf jelenléte. Westport egyik bazárjában sem lehetne nála szebb díszre lelni. A ruhája nem volt kimondottan feszes, mégis éppen a megfelelő pontokon tapadt a testéhez, és nagyon tudta, hogyan tartsa a csípőjét. Te jó ég, az a csípő! Mindenfelé ingott, mintha nem csatlakozna a gerinchez, ahogyan más embereknél. Shev azt hallotta, hogy a nő régen táncos volt. A nap, amikor felhagyott vele, komoly tragédia lehetett a táncművészet számára, a csalók közössége pedig minden kétséget kizáróan sokat gazdagodott.

– Pipázni szeretnél? – kérdezte Shev.

Carcolf elmosolyodott.

– Én azt szeretem, ha tiszta a fejem. Máskülönben hogyan is élvezhetném az életet?

– Gondolom, attól függ, hogy az embernek amúgy élvezetes-e az élete, vagy sem.

– Az enyém az – jelentette ki a nő, majd úgy sétált körbe, mintha az övé lenne a hely, Shev pedig csak illusztris vendégként érkezett volna. – Mi a véleményed Talinsról?

– Sosem bírtam – mormogta Shev.

– Lenne ott egy meló.

– Mindig is rajongtam azért a városért.

– Szükségem lenne egy társra. – Az imaharangok egyáltalán nem voltak alacsonyan, Carcolfnak mégis le kellett hajolnia, hogy szemügyre vehesse őket. Ránézésre teljesen ártatlanul. Azért Shev kételkedett benne, hogy Carcolf tett-e valaha is ártatlanul valamit életében. Főleg, amikor lehajolt hozzá. – Valakire, akiben bízhatok. Valakire, aki mindig ott áll mögöttem, és figyel.

Shev rekedten válaszolt

– Ha ez kell, akkor a megfelelő csajhoz jöttél, de… – Elfordította a tekintetét, ahogy a józan esze hívatlan vendégként bekopogtatott.

– Igazából nem csak ez kell, ugye? Gyanítom, nem ártana, ha ez a bizonyos társad egy zárat is ki tudna nyitni, vagy alkalmasint ki is zsebelné, akit éppen kell.

Carcolf úgy mosolyodott el, mint akiben éppen most merült fel ez a gondolat.

– Hát ártani éppen nem ártana. Meg díjaznám, ha a száját is tudná tartani. – Ezzel közelebb lépett Shevhez, és lenézett rá, mivel a másik nő jó pár hüvelykkel alacsonyabb volt nála. Mint a legtöbb ember. – Persze kivéve, amikor pont azt szeretném, ha kinyitná a száját…

– Nem vagyok hülye.

– Semmire sem mennék veled, ha az volnál.

– Ha veled megyek, minden valószínűség szerint az lesz a vége, hogy ott állok majd egyedül valami sikátorban, és nem lesz a világon semmim a ruháimon kívül.

Carcolf közelebb hajolt, és suttogva folytatta. Shev orra megtelt az illatával, amit sokkal, de sokkal kellemesebbnek talált, mint a rothadó hagymák vagy az izzadt vörös hajú nők bűzét.

– Arra gondoltam, hogy inkább lefekhetnél. És ruha sem lenne rajtad.

Shev nyögése olyan volt, mint amikor a rozsdás zsanér csikordul. Erőt kellett vennie magán, hogy el ne kapja Carcolfot, mint fuldokló lány a gyönyörűséges fatörzset. Túl régóta jártak a gondolatai a lábai között, ideje volt, hogy átirányítsa őket a fülei közé.

– Már nem foglalkozom ilyen munkákkal. Éppen elég gondom van ezzel a hellyel. Meg igazából Severarddal is…

– Még mindig rendet akarsz rakni a világban, mi?

– Nem az egész világban, csak úgy karnyújtásnyi távolságra magamtól.

– Nem foglalkozhatsz minden csavargóval, Shevedieh.

– Nem minden csavargóval. Csak ezzel. – Eszébe jutott a megtermett vörös hajú nő az ágyában. – Csak egy-kettővel…

– Ugye tudod, hogy szerelmes beléd?

– Én csak segítettem neki.

– Ezért szerelmes beléd. Soha senki más nem törődött vele. – Carcolf kinyújtotta a kezét, az ujja hegyével gyengéden félresimított egy kósza hajszálat Shev arcából, és felsóhajtott. – Ha az a szegény fiú tudná, hogy rossz ajtón kopogtat.

Shev elkapta a nő csuklóját, és eltolta magától.

– Nem ő az egyetlen. – Carcolf szemébe nézett, ügyelt rá, hogy nyugodt és rezzenéstelen maradjon a hangja. – Imádom a műsoraidat. A jóisten a megmondhatója, hogy imádom, de örülnék, ha ezt most abbahagynád. Ha csak önmagamért kellek neked, akkor az ajtóm mindig nyitva áll, és elég hamar nyílnak a lábaim is. De ha azért kellek, hogy kifacsarj, mint egy citromot, aztán egyszerűen félredobj Talinsban, nos, igazán nem akarlak megbántani, de ezt kihagynám.

Carcolf fintorogva nézett le a földre. Ez a fintor nem volt olyan szép, mint a mosolya, de sokkal őszintébbnek tűnt.

– Nem vagyok benne biztos, hogy a műsor nélkül is tetszenék neked.

– Mi lenne, ha tennénk egy próbát?

– Túl sok a vesztenivalóm – dörmögte Carcolf, aztán kiszabadította a kezét. Amikor megint felnézett, folytatódott az előadás. – Nos, ha meggondolod magad… Már késő lesz.

Kés pengéjével felérő gyilkos mosolyával még egyszer hátrapillantott a válla fölött, aztán kisétált. Te jóisten, a járása! Szinte folyt, mint a méz egy meleg nyári napon. Hogy csinálja? Tükör előtt gyakorolja talán? Több mint valószínű, hogy órákon át mindennap.

Az ajtó becsukódott, a varázslat megtört, Shev pedig újabb aggodalmas sóhajt hallatott.

– Carcolf volt az? – kérdezte Severard.

– Igen – mormogta, sóvárogva Shev.

Az orrában a mennyei illat maradványa még küzdött a penésszel.

– Nem bízom abban a picsában – hördült föl Shev. – Kurvára nem!

– Honnan ismered?

– Innen-onnan. – Innen az ágy mellől, onnan az ágy mellől, de igazából nem az ágyból.

– Úgy látom, jóban vagytok – mondta Severard.

– Feleannyira sem jóban, mint szeretnék – dörmögte Shev. – Elmostad a pipákat?

– Igen.

Shev megint zajt hallott az ajtó felől, és a mosolya elakadt valahol a szőnyegkereskedő meg a kiéhezett szerető mosolya között, ahogy odafordult. Talán Carcolf jött vissza, mert úgy döntött, hogy Shev mégiscsak önmagáért kell neki…

– Te jó isten! – mormogta elszörnyedve. Általában legalább egy kevéssel több időbe telt, mire megbánt egy döntést.

– Jó reggelt, Shevedieh! – mondta Crandall.

A férfi lényegesen kevésbé kellemes bajt jelentett. Egy patkányképű, nyiszlett, csekély értelmű, véreres szemű taknyos kis senki volt, de Középsőujj Horald fiaként mégiscsak valakinek számított ebben a városban. Méghozzá egy patkányképű kis senkinek olyan hatalommal, amire nem szolgált rá – ez pedig eltöltötte gyűlölettel, ingerlékennyé és brutálissá tette. És mindenkinek volt valamije, ami neki nem: tehetsége, emberi külseje vagy egy morzsányi önbecsülése.

Shev ismét elővarázsolt egy kereskedőhöz illő mosolyt, bár nemigen jutott eszébe senki, akit kevésbé látott volna szívesen az üzletében.

– Jó reggelt, Crandall! Jó reggelt, Köves!

Köves is bebújt az ajtófélfa alatt a főnöke nyomában. Vagyis a főnöke fiának nyomában. Horald embere volt még a régi időkből, széles arcán hegek cikáztak, a füle leginkább karfiolra emlékeztetett, az orra pedig olyan sokszor tört be, hogy már csak egy jókora formátlan cékla maradt belőle. Nála keményebb gazembert aligha lehetett találni Westportban, ahol pedig nyüzsögtek a kőkemény gazemberek. Jókora termete és az alacsony mennyezet miatt továbbra is hajlott háttal, egy sajnálkozó grimasz kíséretében pillantott Shevre. Mintha csak azt mondta volna: Bocs, nekem nincs is beleszólásom. Ez a baromarcú ragaszkodott hozzá.

A szóban forgó baromarcú Shev imaharangjait vizsgálgatta, és még le sem hajolt hozzá. Megvetően húzta el a száját.

– Ezek meg mik? Harangok?

– Imaharangok – mondta Shev. – Thondból.

Próbált higgadt maradni, ahogy újabb három férfi zsúfolódott be az üzletbe Köves mellett.

Igyekeztek félelmetesnek tűnni, de annyira szűk volt a hely, hogy inkább csak feszengtek. Az egyiknek az arcát régi kelések borították, a szeme ijesztően kidülledt, a másik a kelleténél jóval nagyobb bőrkabátot viselt, és úgy belegabalyodott a függönybe, hogy kis híján letépte a helyéről, a harmadik pedig a zsebébe süllyesztette a kezét, és a tekintetével igyekezett azt sugallni, hogy kések is vannak nála. Nyilván voltak is.

Shev emlékei szerint soha ennyien nem voltak még egyszerre az üzletében. Ezek a vendégek azonban sajnos nem fizettek a szolgáltatásokért. Severardra pillantott, látta, hogy alkalmazottja idegesen toporog, és a száját nyalogatja. Felemelt kézzel próbálta nyugalomra inteni, bár el kellett ismernie, hogy ő maga sem valami nyugodt.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire rá vagy kattanva az imára.

– Nem is vagyok – felelte Shev. – Csak tetszenek a harangok. Spirituális hangulatot kölcsönöznek a helynek. Akarsz pipázni egyet?

– Nem, és ha akarnék, nem ilyen szarfészekbe jönnék.

Csend lett, aztán a himlőhelyes közelebb hajolt.

– Azt mondta, szarfészek.

– Hallottam – bólintott Shev. – Elég jól terjed a hang ilyen kis helyiségben. Meg tisztában is vagyok vele, hogy ez egy szarfészek. Már tervbe vettem, hogy továbbfejlesztem.

Crandall elmosolyodott.

– Tervekből nálad sosincs hiány, Shev. Csak soha nem lesz belőlük semmi.

Ebben azért volt igazság, főleg az ilyen mocskoknak köszönhetően.

– Talán most majd máshogy alakul – mondta Shev. – Mit akarsz?

– El kellene lopni valamit. Mi másért jönnék egy tolvajhoz?

– Már nem vagyok tolvaj.

– Mert mi más lennél? Egy tolvaj vagy, aki azt játssza, hogy egy szir-szar pipaházat üzemeltet. És tartozol nekem.

– Ugyan miért tartoznék?

Crandall arca gonosz vigyorba torzult.

– Minden egyes napért, amikor nincs eltörve mind a két lábad.

Shev nyelt egyet. Ez az ember valahogy megoldotta, hogy még nagyobb rohadék legyen, mint valaha.

Köves mély, mennydörgésszerű hangja békés volt és nyugtató.

– Nagy kár, hogy így döntöttél. Westport elvesztett egy zseniális tolvajt, és kapott helyette egy egészen átlagos kenderárust. Hány éves vagy? Tizenkilenc?

– Huszonegy. – Bár néha száznak érezte magát. – Gyermeki kisugárzással áldott meg az ég.

– Azért így is túl fiatal vagy még, hogy visszavonulj.

– Nagyjából a megfelelő korban érzem magam hozzá – közölte Shev. – Még élek.

– Ez változhat – mondta Crandall, és közelebb lépett. Annyira közel, mint nemrég Carcolf, csak ez most sokkal, de sokkal kevésbé esett jól.

– Hagyja levegőhöz jutni a hölgyet! – szólalt meg Severard dacosan csücsörítve.

Crandall felhördült.

– Hölgyet? Te komolyan beszélsz, fiam, bazmeg?

Shev észrevette, hogy Severard a háta mögött tartja a botját. Jó kis fadarab volt, éppen elég súlyos, hogy alaposan fejbe lehessen kólintani vele valakit. Csakhogy Shevnek most aligha arra lett volna szüksége, hogy az alkalmazottja Crandallnak essen azzal a bottal. A seggéből állna ki, mire Köves végezne vele.

– Menj hátra, és söpörd fel az udvart!

Severard ránézett, és úgy szorította össze a száját, mint aki menten akcióba lendül. Mekkora marha! Te jó ég, talán tényleg szerelmes belé.

– Nem akarok…

– Menj ki! Minden rendben lesz.

Severard nyelt egyet, még egy pillantást vetett a keménylegények felé, aztán kilépett a helyiségből.

Shev élesen füttyentett, mire minden tekintet ismét rá irányult. Pontosan tudta, milyen az, amikor az embernek nincsen választása.

– És ha ellopom ezt a valamit, ami kell neked, akkor végeztünk egymással?

Crandall megvonta a vállát.

– Talán igen. Talán nem. Attól függ, hogy megint el akarok-e majd lopatni valamit, nem igaz?

– Vagy inkább attól, hogy apuci el akar-e lopatni valamit.

Crandall szeme rándult egyet. Nem örült, ha valaki emlékeztette rá, hogy ő csak egy kis prücsök az apja árnyékában. De Shev mindig azt mondta, amit nem kellett volna. Vagy azt, amit kellett volna, csak éppen akkor, amikor nem kellett volna. Vagy talán azt, amit kellett volna, akkor, amikor kellett volna, csak annak, akinek nem kellett volna.

– Azt teszed, amit mondok, te sunalefetyelő kis picsa – förmedt rá Crandall –, különben felgyújtom ezt a szarfészket, de úgy, hogy te is benne leszel. Meg a kikúrt imaharangjaid is!

Köves undorral sóhajtott, és felfújta sebhelyes arcát. Mintha azt mondta volna: Ez csak egy patkányképű kis senki, de hát mit tehetnék?

Shev Crandallra nézett. A fenébe is, de jó lett volna orrba fejelni! Minden porcikájával erre vágyott. Ilyen rohadékok piszkálták egész életében. Szinte megérte volna végre visszavágni egyszer, de tudta, hogy csak egy mosolyt engedhet meg magának. Ha bántaná Crandallt, azt tízszeresen kapná vissza Kövestől. A verőlegény nem örülne a dolognak, de megtenné. Abból élt, hogy csupa olyasmit tett, aminek nem örült. De hát nem így voltak-e ezzel mindannyian?

Shev nyelt egyet. Próbálta félelemnek álcázni a dühét. Mindig úgy keverték a kártyákat, hogy a hozzá hasonlók jöjjenek ki rosszul a játszmából.

– Azt hiszem, nincs választásom.

Crandall elárasztotta szarszagú leheletével, ahogy mosolyra húzta a száját.

– Kinek van?

Soha nem szabad lenézni a földre, ez ennek a szakmának a trükkje.

Shev terpeszben ült a nyálkás tetőn, a törött cserepek szúrták az ágyékát, ahogy hüvelykről hüvelykre haladt előre. Közben arra gondolt, hogy mennyivel szívesebben is ülne terpeszben Carcolfon. Tőle jobbra, odalent a forgalmas utcán részeg barmok röhögtek indokolatlanul harsányan egy viccen, valaki pedig suljuki nyelven hablatyolt, amiből Shev talán ha minden harmincadik szót értett. Tőle balra az üres sikátor viszont csendesnek tűnt.

Ahogyan ott araszolt, egészen apróra összehúzta magát. Beleolvadt a sötétségbe, ahogy átvetette a kötele hurkát a kéményen. Elég masszívnak tűnt, de azért alaposan megrángatta, hogy biztos legyen a dolgában. Varini mindig azt mondta neki, hogy a súlya a semmi kétharmada, de egyszer így is majdnem magával rántott egy kéményt, és le is zuhant volna az utcára jó féltonnányi tégla társaságában, ha nem tudja megvetni a lábát egy épp jó helyen lévő ablakpárkányon.

Óvatosan, óvatosan! Ebben rejlik a titok, de egy egészséges adagra való jó szerencse sem árt.

A szíve vadul kalapált, és mély lélegzetet kellett vennie, hogy megnyugtassa magát. Kijött a gyakorlatból, ennyi az egész. Mindenki pontosan tudta, hogy ő a legjobb tolvaj Westportban. Ezért nem engedték, hogy felhagyjon a mesterséggel. Ezért nem engedte meg saját magának sem, hogy felhagyjon vele. A tehetsége áldás és átok volt egyszerre.

– A legjobb tolvaj Westportban – mormogta magában, ahogy lecsúszott a kötélen a tető pereméig, és átlesett rajta.

Az ajtó mellett két őr strázsált, a sisakjukon lámpák világítottak.

Tökéletes volt az időzítés. Már hallotta is a kurvák éles, dühödt hangját. Az őrök arrafelé fordították a fejüket, Shev pedig elmosolyodott magában. A lányok igen jó kis műsort rendeztek pár ezüstért cserébe.

Meg kell ragadni a pillanatot, ez ennek a szakmának a trükkje.

Egy szemvillanás alatt átlendült az ereszen, lecsúszott a kötélen, és már bent is volt az ablakon. A cseléd alig pár rézgarasért belement, hogy ne zárja be a zsalugátereket. Shev most behúzta őket maga után, ahogy földet ért odabent. Valaki közeledett a lépcsőn – könnyed léptekkel, nem sietve, de Shev mégsem kockáztathatott. A gyertyához osont, és kesztyűs kezével elcsippentette a lángot. A folyosó kényelmes sötétségbe borult.

A kötél persze még odakint lógott, de azzal nemigen tudott mit kezdeni. Nem engedhette meg magának, hogy egy társat is hozzon magával, aki felhúzza. Csak abban reménykedhetett, hogy ő már rég nem lesz sehol, mire észreveszik.

Fürgén be, fürgén ki, ez ennek a szakmának a trükkje.

Még mindig hallotta az utcán visongó kurvákat. Mostanra nyilván szép kis bámészkodó tömeget gyűjtöttek maguk köré, és az emberek már fogadtak is a csetepaté végkimenetelét meg minden egyebet illetően. Van valami a verekedő nőkben, ami miatt a férfiak képtelenek levenni róluk a szemüket. Főleg, ha a szóban forgó nőkön nincs túl sok ruha. Shev a gallérja alá illesztette az ujját, és beengedett egy kis levegőt, ellenállva a kósza késztetésnek, hogy ő is megnézze magának a látványosságot, aztán a folyosóról nyíló harmadik ajtóhoz osont, menet közben már elő is véve a szerszámait.

Piszok jó zár volt. A legtöbb tolvaj nem is strapába volna magát vele, inkább keresett volna valami könnyebb feladatot. Shev azonban nem olyan volt, mint a legtöbb tolvaj. Becsukta a szemét, a nyelve hegyét a felső ajkához illesztette, becsúsztatta a szerszámait a zárba, és munkához látott. Alig pár pillanatba telt, mire megismerkedett a belsejével, és a peckeket a kívánt irányba terelte. A zár halk, fémes sóhajtással engedelmeskedett az akaratának. Shev visszatette a helyére a nyelvét meg a szerszámait, aztán óvatosan lenyomta a kilincset – bár őszintén szólva a kilincsek közel annyira sem érdekelték, mint a zárak –, résnyire kinyitotta az ajtót, és besurrant a szobába. Egy pillanattal később csizmák dobbantak a lépcsőn, és Shev elvigyorodott a sötétben.

Eddig nem akarta bevallani, a legkevésbé saját magának, de jóságos ég, hogy mennyire hiányzott ez neki! A félelem. A drukk. A tét. Az izgalom, hogy elvehet valamit, ami a másé. A tudat, hogy mennyire jól csinálja.

– A legjobb tolvaj Westportban, bazmeg! – formálta hangtalanul a szavakat, ahogy az asztalhoz óvakodott.

A zsák ott volt, ahol Crandall mondta. Shev áldott, bársonyos csendben vetette át a pántot a vállán. Minden úgy alakult, ahogy tervezte.

Aztán visszafordult az ajtó felé, és egy padlódeszka megcsikordult a lába alatt.

Egy nő ült fel az ágyban. Egy világos hálóinget viselő nő, aki most egyenesen rámeredt.

Úgy volt, hogy nem lesz itt senki.

Shev felemelte kesztyűs kezét.

– Ez egyáltalán nem az, aminek látszik…

A nő torkából olyan fülsértő sikoly tört elő, amihez foghatót Shev soha életében nem hallott.

A rafinéria, az elővigyázatosság és a gondos tervezés nem mindig elegendő hozzá, hogy egy tolvaj célt érjen. A forgandó szerencse rusnya egy bitang tud lenni, és nem mindig segít, olyankor pedig kellő vakmerőség szükségeltetik, hogy az ember végigcsinálja, amit elkezdett. Shev az ablakhoz rohant, felemelte fekete csizmáját, és irdatlanul nagyot rúgott a zsalugáterbe. A retesz kettétört, a két szárny pedig szélesre tárult, miközben a nő az ágyban két sikoly között nehézkes lélegzetet vett.

Az égbolt szögletes darabkája. A szemközti épület második emelete. A pontosan szemben lévő ablakon át megpillantott egy férfit, aki a tenyerébe temette az arcát. Azon kezdett gondolkodni, hogy milyen mélyen lehet az utca, de kényszerítette magát, hogy ezzel ne foglalkozzon. Nem szabad a földre gondolnia. A nő megeresztett egy újabb hólyagürítő sikolyt. Shev hallotta a háta mögül, ahogy az ordibáló őrök belökik az ajtót. Ugrott.

Szél tépett a ruháiba, a gyomra retteneteset rándult, ahogy zuhanni kezdett. Olyan volt, mint amikor annál az utazó cirkusznál artistáskodott, és ösztönösen nyújtotta a kezét, hogy elkapja Variniét. Kettejük tenyerének megnyugtató csattanása jutott eszébe meg a felszálló krétapor, ahogy a férfi biztos kézzel megtartotta. Minden egyes alkalommal. Minden egyes alkalommal, kivéve legutoljára, amikor egy pohárral többet ivott a kelleténél, és a föld kapta el helyette Shevet.

Hagyta, hogy menjen minden a maga útján. Ha egyszer az ember esik lefelé, már nincs mit tenni. Erős késztetést érez ugyan, hogy kapálózzon, de tudta, hogy a levegő nem segít. Senki sem segít. Shev a saját bőrén tanulta meg, hogy soha senki nem segít.

Fogkoccantó puffanással zuhant a szőrmékkel megrakott szekérre, amit a megfelelő fizetség ellenében Jens hagyott az ablak alatt. A férfi döbbenten figyelte, amint Shev kimászik a rakomány közül, majd egy zsákot hurcolva átsiet az utca túloldalára, ahol addig cikázik a járókelők között, amíg végül beveszi magát a sötétségbe egy ivó és egy fogadó istállója között.

Ahogy a kiáltások elhaltak mögötte, Shev nekidőlt a falnak, és az oldalát szorítva, hörögve lélegzett. Minden lelki erejére szüksége volt, hogy ne ordítson a kíntól. A szekérderék elkapta az oldalát, és a gyomorforgató fájdalomból meg abból, ahogyan forgott vele a világ, úgy sejtette, hogy legalább egy, de valószínűleg több bordája is eltörött.

– Azt a kurva! – szűrte összeszorított fogai között.

Amikor visszalesett az épület felé, Jens éppen rákiáltott az öszvérére, és a szekér eldöcögött. Egy őr hajolt ki a nyitott ablakon, és vadul mutogatott felé. Shev látott valakit kisurranni az egyik oldalajtón, amit aztán finoman behúzott maga mögött. Az illető magas volt, karcsú, fekete kalapja alól egy szőke hajtincs hullott a hátára, a vállán egy zsák pántját vetette át. Egészen izgalmasan járt, a csípője ide-oda ingott, ahogy eltűnt a sötétségben.

Az őr bömbölt valamit, Shev pedig megfordult, végigbotorkált a sikátorban, aztán átpréselte magát a fal szűk résén, és már ott sem volt.

Most már eszébe jutott, hogy miért akart felhagyni ezzel a mesterséggel, és inkább egy pipaházat vezetni helyette.

A legtöbb tolvaj nem húzza sokáig. Még a jók sem.

– Megsebesültél – állapította meg Severard.

Shev valóban megsebesült, de rég megtanulta, hogyan rejtse el a lehetőségekhez mérten a sérüléseit. Tapasztalatai szerint az emberek olyanok voltak, mint a cápák, ha vért szagoltak a vízben, csak éhesebbek lettek. Megrázta hát a fejét, próbált kipréselni magából egy mosolyt, bár az arca grimaszba torzult, a homlokán csörgött az izzadság, és a kezét folyamatosan az oldalához szorította.

– Semmiség. Vannak vendégeink?

– Csak Berrick.

Az öreg kenderszívó lehunyt szemmel és tátott szájjal hevert a zsíros párnákon, mellette a kiürült pipa.

– Mikor szívott?

– Úgy két órája.

Shev még erősebben szorította az oldalát, ahogy letérdelt a férfi mellé, és gyengéden megérintette az arcát.

– Berrick? Jobb lesz, ha most felébredsz.

Az öreg szeme reszketve kinyílt. Amint megpillantotta Shevet, ráncos arca hirtelen eltorzult.

– Meghalt – suttogta. – Soha ne felejtsd el! Meghalt! – Ezzel megint becsukta a szemét, és könnyek gördültek végig fakó arcán.

– Tudom – felelete Shev. – Tudom, és nagyon sajnálom. Máskor szívesen engedném, hogy addig maradj, ameddig csak jólesik, és nehezemre esik ezt mondanom, de fel kell kelned, Berrick. Lehet, hogy balhé lesz. Később visszajöhetsz. Kísérd haza, Severard, jó?

– Itt kellene maradnom. Vigyázhatok rád…

Valószínűbb, hogy valami meggondolatlanságot művelne, és mindkettejüket megölnék miatta.

– Vigyázok én magamra, amióta csak az eszemet tudom. Menj, etesd meg a madaraidat!

– Már megetettem őket.

– Akkor etesd meg őket még egyszer! Csak annyit ígérj meg, hogy nem dugod ide az orrodat, amíg Crandall el nem tűnt.

Severard duzzogva szorította össze a száját. A picsába, ez a fiú tényleg szerelmes belé!

– Megígérem – morogta, majd Berrick hóna alá csúsztatta a karját, és kitámogatta az öreget az ajtón.

Két gonddal kevesebb, egy harmadik, jókora probléma azonban még ott tornyosult előtte. Shev körülnézett, azt fontolgatta, hogyan készülhetne fel Crandall látogatására. Menekülési útvonalakat, fegyverek elrejtésére alkalmas helyeket keresett, tartalék terveket ötölt ki arra az esetre, ha valami nem jól sülne el.

A pipák meggyújtásához használt szénkupac egy bádogüstben izzott. Shev felkapta a vizeskancsót, hogy eloltsa, aztán arra jutott, hogy egyet-kettőt szükség esetén akár valakinek az arcába is vághat, és inkább a fal mellé helyezte az üstöt, ahol az végig a keze ügyében lehet; a széndarabok egymás hegyén-hátán csúszkáltak és ugráltak, ahogy letette az állványt.

– Jó estét, Shev!

A nő megpördült, és próbált nem elfintorodni, ahogy éles fájdalom hasított az oldalába. Ahhoz képest, hogy mekkora darab ember volt, Köves igazán hangtalanul tudott járni, ha úgy látta jónak.

Ahogy Crandall belépett a pipaházba, még savanyúbb képet vágott, mint máskor. Shev figyelte, amint a másik két verőlegény is bebújik mögötte. A nagykabátos a nagykabátjában, a zsebre vágott kezű pedig kezét továbbra is a zsebében tartva.

Az udvarra nyíló ajtó csikorogva kinyílt. A himlőhelyes lépett be rajta, majd azonnal be is lökte maga mögött a vállával. Ennyit a menekülési útvonalról. Shev nyelt egyet. Azt tervezte, hogy csak annyit beszél, amennyit feltétlenül muszáj, nem tesz semmi olyasmit, amivel felbosszantaná Crandallt, és a lehető leggyorsabban megszabadul tőlük. Ez volt ennek a szakmának a trükkje.

– Jól áll neked a fekete – jegyezte meg Köves, miután végigmérte.

– Ezért viselem. – Shev igyekezett nyugodtnak mutatkozni, de inkább úgy festett, mint akinek fáj a gyomra. – Ezért meg a tolvajlás miatt.

– Megvan? – csattant fel Crandall.

Shev elővette a zsákot a pult alól, és odadobta neki.

– Jó kislány! – mondta Crandall, miután elkapta. – Kinyitottad?

– Az nem az én dolgom.

Crandall szétfeszítette a zsák száját. Beletúrt. Amikor felnézett, az arckifejezése nem arról árulkodott, hogy elégedett ügyfél lenne, hiába is reménykedett ilyesmiben Shev.

– Ez valami vicc, bazmeg?

– Miért lenne az?

– Nincs itt.

– Mi nincs itt?

– Aminek itt kellene lennie!

Crandall megrázta a zsákot, mire emberei homlokán elmélyültek a ráncok.

Shev még egyet nyelt, és szűkülni kezdett a gyomra, mintha a szakadék szélén állna, és a föld fokozatosan morzsolódna a lába alatt.

– Azt nem mondtad, hogy lesz benne valami. Azt sem mondtad, hogy egy sikítóbajnok is lesz a szobában. Csak annyit mondtál, hogy hozzam el a zsákot, és én elhoztam.

Crandall a földhöz vágta az üres zsákot.

– Úgy gondoltad, bazmeg, hogy inkább eladod valakinek, mi?

– Micsodát? Azt sem tudom, miről beszélünk. És ha átvertelek volna, nem állnék itt egy szál mosollyal felfegyverkezve, igaz?

– Te hülyének nézel engem? Azt hitted, nem láttam elmenni innen Carcolfot?

– Carcolfot? Azért jött, mert rám akart bízni egy munkát… Talinsban…

Ahogy Shev elhallgatott, ugyanaz az érzése támadt, mint amikor a keze kicsúszott Varini markából, és a föld sebesen közeledett felé.

Crandall emberei egyik lábukról a másikra álltak. A himlőhelyes előhúzott egy recés pengéjű kést, Köves pedig még a szokásosnál is erőteljesebben grimaszolt, miközben a fejét csóválta lassan.

Te jó ég! Carcolf végül jól átbaszta. Sajnos csak át, és nem meg. Az utóbbinak még örült is volna.

Shev felemelt kézzel igyekezett nyugalomra inteni hívatlan vendégeit, hátha közben ki tud találni valamit.

– Nézd, azt mondtad, hozzam el a zsákot, és itt is van.

Gyűlölte saját hangjának nyöszörgő élét. Tudta, hogy semmi értelme könyörögni, mégis képtelen volt türtőztetni magát. Az ajtó felé pillantott, de a verőlegények lassan közeledtek felé, és már csak az az egy kérdés maradt, hogy mennyi kárt tesznek benne. Crandall eltorzult arccal állt meg előtte.

– Na ide figyelj! – vicsorította, és ököllel Shev oldalába vágott.

Távolról sem ez volt a legerősebb ütés, amit a nő életében kapott, de a balszerencse úgy hozta, hogy a férfi ökle éppen ott találta el, ahol a szekérderék. Éles fájdalom hasított a bordáiba, amitől azonnal kétrét görnyedt, és lehányta Crandall nadrágját.

– Na ez már mindennek a teteje, te szájba baszott kis picsa! Fogjátok meg!

A himlőhelyes elkapta Shev bal karját, a nagykabátos pedig a jobbat, utóbbi ráadásul az alkarját a nyakának feszítve a falhoz szegezte a nőt. Közben mind a ketten úgy vigyorogtak, mint akik már rég szórakoztak ilyen jól.

Velük ellentétben Shev már érezte jobban is magát. A szája savanyú volt az okádéktól, az oldala égett, a szeme pedig keresztbe állt, úgy bámulta a kés csillogó hegyét, amivel a himlőhelyes hadonászott az orra előtt.

Crandall csettintett az ujjával Kövesnek.

– Add ide a bárdodat!

Köves elhúzta a száját.

– Több mint valószínű, hogy az a Carcolf nevű picsa áll a dolog mögött. Shevedieh semmit sem tehetett. Ha megöljük, nem segíthet megtalálni, amit keresünk.

– Túl vagyunk már azon, hogy üzleteljek vele – közölte Crandall, a patkányképű kis senki. – Most pedig meg fogja tanulni a leckét.

– Milyen leckét fog ebből megtanulni? Mi értelme van ennek?

– Csak add már ide azt a kurva bárdot!

Köves nem örült a dolognak, de abból élt, hogy csupa olyasmit tett, aminek nem örült. És hát szó sem volt róla, hogy ezzel most Crandall átlépett volna valamiféle határt. Bocsánatkérően pillantott Shevre, de azért elővette a bárdját, Crandall tenyerébe nyomta a nyelét, majd undorodva elfordult.

Shev úgy vonaglott, mint egy kettévágott giliszta, de levegőhöz is alig jutott a bordáit szaggató fájdalomtól, ráadásul a két verőlegény szorosan tartotta. Crandall közelebb hajolt, belemarkolt az ingébe, és csavart egyet a szöveten.

– Mondanám, hogy jó volt ismerni téged, de kurvára nem.

– Kivételesen próbálj meg nem összefröcskölni főnök – mondta a himlőhelyes, és becsukta a Shevhez közelebb eső dülledt szemét, hogy ne fröccsenjen bele a nő agyveleje.

Shev szerencsétlenül nyüszített, és szorosan becsukta a szemét, ahogy Crandall felemelte a bárdot.

Ezek szerint ennyi? Ezzel véget is ért az élete? Szar egy élet volt, ha jobban belegondol. Pár jó pillanaton azért osztozhatott néhány félig-meddig rendes emberrel. Tett pár apró szívességet. A számtalan vereség közül néha ki-kikapart pár kisebb győzelmet. Mindig hitt benne, hogy jó dolgok várnak rá. Hogy jó dolgokat fog még kapni. Hogy jó dolgokat fog még adni. Erre most kiderült, hogy ennyi volt az egész.

– Rég nem láttam imaharangokat.

Shev kinyitotta a szemét. A vörös hajú nő, akit aznap reggel becipeltek az ágyba, és akiről időközben teljesen meg is feledkezett, ott állt a szakadt bőrmellényben a pipázó kellős közepén, és szinte teljesen betöltötte a teret, ahogy az imaharangokat mustrálta a polcon.

– Ez különösen szép. – Sebhelyes ujjaival végigsimította a bronzharangot. – A második dinasztia idejéből való.

– Ki ez a kibaszott mókamester? – vicsorította Crandall, és szorosabban markolta a bárd nyelét.

A nő tekintete lustán felé vándorolt. Illetve az egyik szeme egészen biztosan odafordult, a másikat azonban takarta az aláhulló kusza vörös hajkorona. Markáns arcát horzsolások borították, alvadt vértől ragacsos, püffedt orrán egymást érték a vágások, az ajka felhasadt, és jókorára duzzadt. Egyetlen látható, véreres szemében azonban villant valami, ahogy végignézett Crandallon meg a négy verőlegényén, majd egy pillanatra elidőzött Kövesen, és elfordult. Megvetés. Mintha egyetlen pillantás elég lett volna, hogy felmérje és teljességgel veszélytelennek nyilvánítsa őket.

– Javre a nevem – közölte a nő, akit Shev eszméletlenül talált az üzlete ajtajában. Különös akcentusa volt. Talán valahonnan északról jöhetett. – A hoskoppi oroszlánasszonyként is ismernek, és nemcsak hogy nem vagyok mókamester, de többen megjegyezték már, hogy csapnivaló a humorom. Ki fektetett ágyba?

Shev, akit három ember szorított a falhoz, jobb híján egyetlen ujját emelte fel. Javre egy bólintással nyugtázta.

– Ezt a szívességet nem fogom elfelejteni. Nálad van a kardom?

– A kardod? – nyöszörögte Shev.

A nyakán engedett valamelyest az alkar szorítása, ahogy a testrész tulajdonosa elfordult, hogy a jövevényre vicsorogjon.

Javre a fogai között szűrte a szavakat.

– Nagyon veszélyes lehet, ha rossz kezekbe kerül. Egy földre hullott csillag fémjéből kovácsolták.

– Ez megőrült – szögezte le Crandall.

– Dilinyós, bazmeg! – dörmögte a zsebre vágott kezű.

– Hoskopp oroszlánasszonya! – A nagykabátos kurtán felnevetett.

– Vissza kell lopnom – mondta Javre elgondolkodva. – Ismertek esetleg egy tisztességes tolvajt?

Rövid csendet követően Shev megint felemelte az ujját.

– Á! – Javre felhúzta vértől csimbókos szemöldökét. – Azt mondják, az Istennő mindig a megfelelő embereket tereli egymás útjába. – Összeráncolta a homlokát, mintha csak most jutna el a tudatáig, hogy mi is történik valójában. – Ezek az emberek zaklatnak téged?

– Egy kicsit – suttogta Shev, miközben fintorogva igyekezett megküzdeni az oldalából most már egészen az ujjai hegyéig kisugárzó fájdalommal.

– Azért jó rákérdezni. Sosem lehet tudni, kinek mi esik jól.

Javre lassan megmozgatta csupasz vállát. Shevnek erről is a Csodálatos Zaraquon kőkemény, száz remegő izomszálra bomló válla jutott eszébe.

– Csak egyszer foglak megkérni benneteket, hogy tegyétek le a sötét bőrű lányt, és menjetek el.

Crandall felmordult.

– És mi lesz, ha nem tesszük?

A nő kissé összehúzta egyetlen látható szemét.

– Akkor jóval azután, hogy elmentünk az Istennőhöz, a szemtanúk unokáinak unokái is csak súgva merik majd elmesélni, hogyan törtelek össze benneteket.

A zsebre dugott kezű még mélyebbre süllyesztette a kezét.

– Még fegyvered sincs – mordult Javréra.

A nő csak mosolygott.

– Nos, barátom, én vagyok a fegyver.

Crandall intett az állával.

– Szabadítsátok meg ezt a picsát a szenvedéseitől!

A himlőhelyes és a nagykabátos elengedte Shevet, ami igazán komoly megkönnyebbülést jelentett, csakhogy elindultak Javre felé, ami viszont nem. A nagykabátos előhúzott egy botot a nagykabátja alól – ez némi csalódást okozott, mivel volt ott hely bőven egy méretes kardnak is. A himlőhelyes megforgatta a recés pengéjű tőrt az ujjai között, és kidugta a nyelvét, ami ha lehet, még a pengénél is ocsmányabb volt.

Javre csak állt ott csípőre tett kézzel.

– Nos? Írásos meghívóra vártok?

A himlőhelyes rávetette magát, de a tőre csak a nagy semmit találta. A nő olyan sebességgel hajolt el, hogy Shev alig bírta szemmel követni, aztán Javre fehér keze lecsapott a verőlegény nyakára. Pont úgy hangzott, mint amikor a hentesbárd belevág a húsba. A férfi úgy csuklott össze, mintha egyetlen csont sem lenne a testében, elejtette a tőrt, majd partra vetett halként kezdte dobálni magát a földön, köpködött, hörgött, a szeme pedig jobban kidülledt, mint valaha.

A nagykabátos Javre oldalára vágott a kardjával. Ha egy oszlopnak csap oda, az adott volna ki ilyen hangot. Javre igazából meg sem rezzent. A karján kidagadtak az izmok, ahogy a férfi gyomrába süllyesztette hatalmas jobb öklét, hogy aztán bal kézzel beleverje a fejét Shev pulttá avanzsált hentestuskójába. Vér fröccsent az olcsó függönyökre.

– Azt a kurva! – sóhajtotta Crandall, és elernyedt a karja, amelyikkel Shevet tartotta.

Javre a harmadik verőlegényre pillantott, aki továbbra is a zsebében tartotta a kezét, de időközben kissé tátva maradt a szája.

– Igazán nem kell feszélyezve érezned magadat – mondta a nő. – Ha lenne farkam, én is folyton játszanék vele.

A verőlegény kikapta a kezét a zsebéből, és elhajított egy kést. Shev látta, hogy villan a fény, hallotta a penge sivítását. Javre röptében kapta el a fegyvert. Nem csinált mutatványt belőle, mint annak idején az utazó cirkusz zsonglőrei. Egyszerűen lehalászta a levegőből, könnyedén, akár egy érmét, amit saját magának dob fel az ember.

– Köszönöm – mondta, és visszadobta a fegyvert.

A recés penge halk puffanással fúródott a férfi combjába, aki akkorát kiáltott, hogy szerteszét fröccsent a nyála, és hátrafelé kitántorgott az ajtón át az utcára.

Időközben Köves is előhúzta saját rettenetes kését, amit tulajdonképpen kardnak is lehetett volna nevezni anélkül, hogy valaki mindenáron ki akarja javítani az embert. Javre megint csípőre tette a kezét.

– Biztos vagy benne, hogy így akarod?

– Azt nem mondhatnám, hogy akarom – felelte Köves, és a térdét behajlítva harcra készült. – De nem lehet máshogy.

– Tudom. – Javre megint megrázta a vállát, és felemelte nagy, üres kezét. – De mindig érdemes megkérdezni.

Köves támadott, a kés követhetetlen sebességgel villant, a nő azonban idejében félrelépett az útjából. Köves döfött, a nő megint elhajolt, és némán figyelte, ahogy ellenfele az ajtó felé tántorodva letépi a függönyt a helyéről. Köves megpördült, tollak robbantak a magasba, ahogy felhasított egy párnát, szálkák repültek mindenfelé, ahogy felrúgta a pultot, szövet hasadt, ahogy kettévágta az egyik drapériát. Aztán Köves felordított, akár egy sebesült bika, és még egyszer rohamra indult. Amint a penge feléje villant, Javre elkapta a csuklóját, és jó szorosan meg is tartotta, csak úgy duzzadt a karjában a vastag ér. A penge talán ha egy ujjnyira reszketett a homlokától.

– Most megvagy!

Köves összeszorított fogai közül nyál fröccsent, miközben a férfi elkapta Javre vastag nyakát, és hátrakényszerítette egy lépést…

A nő lekapta a legnagyobb imaharangot a polcról, és fejbe vágta vele Kövest. A rettenetes kondulás olyan hangos volt, hogy még Shev fogai is összekoccantak. Javre újra ütött, aztán kitépte magát a férfi kezéből. Köves térdre rogyott, az arcából ömlött a vér. Javre a magasba emelte a kezét, és ezúttal a férfi hátára sújtott le. A harang letört a nyeléről, és csörömpölve gurult a sarokba. A visszhangok fokozatosan elhaltak.

Javre felnézett Crandallra, az arcát Köves vére pettyezte.

– Hallottad? – Felhúzta vörös szemöldökét. – Ideje imádkoznod!

– A fenébe! – krákogta Crandall. Elejtette a bárdot, és a magasba emelte a kezét. – Fi… figyelj! – hebegte. – Horald fia vagyok. Középsőujj Horaldé!

Javre egy vállrándítás kíséretében lépett át Köves hulláján.

– Új vagyok a városban. Egyik név sem mond többet a másiknál.

– Apám itt a főnök! Ő parancsol mindenkinek.

Javre egy vigyor kíséretében lépett át a nagykabátos hulláján.

– Fizet neked! Annyi pénzt kapsz, hogy meg sem tudod számolni.

Javre félrelökte a himlőhelyes elejtett kését a csizmája orrával.

– Nem kell. Szerényen élek.

Crandall egyre élesebb hangon vonyított, és hátrálni kezdett a nő elől.

– Ha bántódásom esik, meg fog találni.

Javre megint rántott egyet a vállán, és előrelépett.

– Remélem is. Az lesz az utolsó hiba, amit elkövet.

– Csak… kérlek! – Crandall már megalázkodva nyüszített. – Kérlek! Könyörgöm!

– Igazság szerint nem nekem kellene könyörögnöd – mondta Javre, és a férfi háta mögé bökött az állával.

Shev füttyentett, mire Crandall meglepetten fordult hátra. Aztán még jobban meglepődött, amikor Shev beleállította Köves bárdjának pengéjét a homlokába. Jó nagyot reccsent.

– Bvörgggh! – szólt Crandall kilógó nyelvvel, aztán hanyatt dőlt. Ernyedt keze beleakadt az állványba, fellökte, a bádogüst pedig lerepült róla, és forró széndarabokat hányt a falra.

– Picsába! – szisszent fel Shev, ahogy a lángok belekaptak a vékony drapériába.

Felkapta a kancsót, de a benne lévő kevéske víz semmire sem volt elég. A tűz máris átterjedt a következő drapériára.

– Az lesz a legjobb, ha távozunk erről a helyről – jegyezte meg Javre, majd Shev hóna alá nyúlt, és ellentmondást nem tűrően kivezette az ajtón. A négy hullát odabent hagyták az égő szobában.

A férfi, aki korábban a zsebében tartotta a kezét, most az utcán támasztotta a falat, és saját késének combjából kiálló nyelét szorongatta.

– Várj… – kezdte volna, de Javre elkapta a gallérjánál fogva, és egy csuklómozdulattal egyenesen a szemközti épület falának taszította.

Severard közeledett futva, és elkerekedett szemmel bámult az épületre. A lángok már az ajtófélfát nyaldosták. Javre elkapta, és nem engedte közelebb.

– Nincs mit tenni. A csupasz lángok nem számítanak a belsőépítészet magasiskolájának.

Mintha csak alá akarná támasztani a nő mondanivalóját, az ablak szilánkokra robbant, és tűz csapott ki az utcára. Severard összekuporodott, és a kezével védte a fejét.

– Mi a fene történt? – nyögte.

– Félresikerült a dolog – suttogta az oldalát szorítva Shev. – Félresikerült.

– Szerinted ez félresikerült? – Javre félresöpörte mocskos vörös haját Összevert arcából, és vigyorogva figyelte Shev füstbe ment reményeit, mintha ez csak átlagos hétköznap lenne a számára. – Szerintem sikerülhetett volna sokkal rosszabbul is.

– Hogyan? – csattant fel Shev. – Hogyan lehetne ez még ennél is rosszabb, bassza meg?

– Mind a ketten meghalhattunk volna. – Javre kurtán, élesen felnevetett. – Ha élve kikeveredsz valahonnan, akkor győztél.

– Mindig ez van – mondta Severard. Szemében visszatükröződött az épületet emésztő lángok fénye. – Ez történik, ha szívességet teszel valakinek.

– Jaj, ne rinyálj már, fiacskám! A szívességekért hosszú távon úgyis szívességeket kapsz cserébe. Az Istennőtől mindenki elnyeri a méltó jutalmát. Amúgy Javre a nevem. – Ezzel akkorát csapott a fiú vállára, hogy az kis híján hasra esett. – Nincs véletlenül egy bátyád? A verekedéstől mindig begerjedek.

– Mi van?

– Esetleg több bátyád?

Shev a fejéhez kapott. Úgy érezte, rögtön szétrobban.

– Megöltem Crandallt – suttogta. – Megöltem, a kurva életbe! Most ki fognak csinálni! Nem nyugszanak, amíg ki nem csinálnak!

– Hah! – Javre Shev vállára tette egyik izmos, horzsolásokkal teli karját. Különös módon egyszerre volt megnyugtató és fojtogató érzés. – Látnod kéne, engem milyen rohadékok akarnak kicsinálni. Most pedig beszélgessünk a kardomról, amit vissza kellene lopni…