Közeli Vidék,

575 nyara

– Szerintem lógjunk meg a városból – javasolta Javre.

– Nem, nem, nem! Kivételesen szó sem lehet róla! – csattant fel Shev. – Nem lehet csak úgy végigszáguldani az életen, mindenhol csak a romokat hagyva hátra a baklövéseid után.

Egy darabig némán szedték a lábukat az árnyékban. Shevnek majdhogynem kocognia kellett, ha tartani akarta az iramot a hihetetlenül hosszú léptekkel vágtató társával.

– És akkor mit csináltunk az elmúlt egy évben? – tűnődött menet közben Javre.

– Hát… igazából… – Shev fontolóra vette a dolgot. – De hát éppen erről beszélek! Hogy nem mehet így tovább.

– Értem. Szóval átadjuk Tumnornak az ékkövet, zsebre vágjuk a pénzt, amit ígért érte, kifizetjük a kockaadósságainkat…

– A te kockaadósságaidat.

– Aztán mi lesz? Gyökeret eresztünk itt? – Javre felhúzta a szemöldökét, és körbenézett a düledező épületeken, a szeméttel teli utcán, aztán egy pillanatra megállapodott a tekintete az egyik kapualjban harákolva köhögő halszagú kolduson.

– Nos, nem. Továbbállunk.

– És amit a hátunk mögött hagyunk? – Javre hátrafelé intett az állával. – Ezt te romnak neveznéd?

– Inkább azt mondanám, hogy… – Shev elgondolkodott, hogy vajon ezt a húrt meddig lehet feszíteni, mielőtt elpattanna. – Balszerencse-sorozat.

– Hát nekem romnak tűnt. Miután a ház homlokzata összeomlott, simán rá lehetett fogni, hogy az, nem?

Shev vetett még egy gyors pillantást a háta mögé, hogy meggyőződjön róla, nem követik őket.

– Nos, végül is egy kevésbé jóindulatú megfigyelő ráfoghatná.

– Akkor légy oly kedves, Shevedieh, és magyarázd el nekem, miben különbözik a te megoldásod az enyémtől. Mármint attól eltekintve, hogy kevesebb pénzzel a zsebünkben távozunk a városból.

– Kevesebb ellenséggel is távoznánk! Elegem van belőle, hogy minden egyes szarfészekben, ahol megfordulunk, újabb és újabb bosszúszomjas alakokat hagyunk hátra, mint nyúl a bogyóit. Előbb-utóbb biztos megint vissza kell mennünk valamelyik korábbi szarfészekbe. És mindenhol ellenségeink vannak! Tudod, néha verejtékezve ébredek fel az éjszaka közepén.

– Az a fűszeres ételektől van – közölte Javre. – Nem is tudom, hányszor szóltam már, hogy figyelj oda, mit eszel. És az ellenségek jók. Azt jelentik, hogy… nyomot hagysz magad után.

– Ó, te aztán hagysz nyomot magad után, ezt egy percig sem tagadnám. Például ma este is igazán jó kis nyomot hagytál azokon a fiúkon.

Javre kivillantotta fehér fogsorát, ahogy sebes öklével bőrkeményedéses tenyerébe bokszolt. Olyan hangja volt, mint amikor becsapnak egy ajtót.

– Az már szentigaz!

– De én csak egy tolvaj vagyok, Javre, nem… nem az, ami te. Nekem az a jó, ha kerülöm a feltűnést.

– Á! – Javre megint felhúzta vörös szemöldökét, ahogy oldalvást a másik nőre pillantott. – Azért öltözöl mindig feketébe.

– Meg jól is áll, ezt te sem vitathatod.

– Kétségkívül ártatlan szüzek titokzatos és csábos megrontójának látszol benne.

Javre játékosan oldalba könyökölte Shevet, amitől az majdnem a falnak tántorodott, aztán elkapta, és olyan erővel ölelte magához, hogy kis híján összeroppantotta. Shev arca Javre hónaljába fúródott.

– Legyen hát, ahogy akarod, Shevedieh barátom! Egyenes vagy, tisztességes, egy erkölcsi iránytű, ahogyan az egy tolvajtól elvárható! Kifizetjük az adósságaidat, berúgunk, aztán keresünk magunknak pár férfit.

Shev még mindig alig kapott levegőt a könyökös után.

– És szerinted egészen pontosan mihez is kezdenék velük?

Javre elvigyorodott.

– A férfiak nekem kellenek. Thondi nő vagyok, hatalmas az étvágyam. Te meg majd őrködhetsz.

– Hálás köszönetem ezért a felfoghatatlan megtiszteltetésért – felelte Shev, és kibújt Javre izmoktól duzzadó karja alól.

– Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. Eddig nagyszerű segédem voltál.

– Azt hittem, egyenrangú társak vagyunk.

– A legjobb segédek mind azt hiszik – mondta Javre, és a Zokogó Rabszolgahajcsár bejárata felé vette az irányt, ahol úgy tűnt, a rozsdás rúdról féloldalasan lógó cégér bármelyik pillanatban leszakadhat egyetlen megmaradt gyűrűjéről.

Shev teljes súlyával belekapaszkodott Javre karjába, és megvetette a lábát a sárban, így sikerült megakadályoznia, hogy társa megtegye a következő lépést.

– Az az érzésem, hogy Tumnor számítani fog ránk.

– Mert ebben is állapodtunk meg. – Javre csodálkozva nézett le Shevre.

– Mivel finoman szólva sem volt éppen egyenes a munkával kapcsolatban, könnyen lehet, hogy át akar verni bennünket.

Javre összeráncolta a homlokát.

– Gondold, hogy fel akarja rúgni az egyezségünket?

– A csapdákat sem említette, igaz? – kérdezte továbbra is Javre karjába kapaszkodva Shev. – Az árkot sem. A falat sem. A kutyákat sem. És két őrről beszélt, nem tizenkettőről.

– Meg a varázslóról sem szólt egy szót sem. – Javre állán megfeszültek az izmok.

– Pontosan – nyögte ki valahogy Shev, miközben minden ízében reszketett az erőfeszítéstől, hogy helyben tartsa a másik nőt.

– Ó, igazad van, hogy az Anya leheljen rá!

Shev megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán elengedte és megpaskolta Javre karját.

– Akkor én hátralopózom, és megnézem, hogy…

Javre széles mosollyal szakította félbe.

– Hoskopp oroszlánasszonya sosem használja a hátsó ajtót!

Egyetlen szökelléssel a rövid lépcső tetején termett, felemelte a lábát, és berúgta a bejárati ajtót, ami hangos csattanással szakadt le a zsanérjairól. Javre berontott a helyiségbe, valaha fehér kabátjának mocskos szára lobogva követte.

Shevedieh pár pillanatig komolyan fontolgatta, hogy egyszerűen a nyakába kapja a lábát, de aztán inkább sóhajtott, és felballagott a lépcsőn.

Éppenséggel nem a Zokogó Rabszolgahajcsár volt a legígéretesebb csehó egy üzleti tárgyaláshoz, de Shevnek el kellett ismernie, hogy rosszabb helyen is járt már. Ami azt illeti, az elmúlt pár év java részét rosszabb helyeken töltötte.

A méretére nem lehetett panasz, nagy volt, mint egy pajta, az emeleten jókora galéria futott körbe. A hatalmas kerek csillár színes üvegtartóiban égő gyertyák fénye a félhomályhoz bizonyult csak elegendőnek. A padlót mocskos szalma borította, a székek és az asztalok között nem akadt két egyforma, a helyiség végében álló görbe pulton pedig tucatnyi különböző kultúra legolcsóbb italai sorakoztak.

Füst és izzadság, kilottyant ital és szétfröccsent okádék, kétségbeesés és elszalasztott lehetőségek bűze töltötte be a levegőt, éppen úgy, mint három napja, amikor elvállalták a munkát, és Javre azzal a lendülettel el is vesztette a beígért fizetségük felét kockán. Azért mégiscsak volt egy nagy különbség: akkor este a kocsma csordultig megtelt mindenféle söpredékkel, ma pedig egyetlen törzsvendégen kívül senkit sem lehetett látni.

Tumnor a helyiség közepén ült az egyik asztalnál, kövér arcára merev mosoly tapadt, homlokát kiverte a veríték. Rendkívül idegesnek tűnt, még ahhoz képest is, hogy éppen átverni készült két notórius tolvajt. Olyan képet vágott, mint aki egyenesen az életét félti.

– Csapda – sziszegte összeszorított fogai között, anélkül, hogy elvette volna a kezét az asztalról.

– Arra magunktól is rájöttünk, te mocsok! – közölte Javre.

– Nem! – A férfi tekintete ide-oda cikázott a teremben, aztán megint a két nőre meredt. – Csapda!

Shev csak ekkor vette észre, hogy Tumnor kezét odaszegezték az asztalhoz. Követte a férfi pillantását, a padlón lévő gyanúsan vérnek tűnő barna folton át egészen a fal melletti árnyékig. Volt ott valaki. Egy szempár villant. Acél derengett. Egy férfi várakozott harcra készen. Shev újabb és újabb árulkodó csillanásokat észlelt a kocsma sötét sarkaiban – az egyik italosszekrény mögé egy baltás martalóc vette be magát, a galérián egy számszeríjász dugta ki a fényre az orra hegyét. A pinceajtóból kilógó két csizma feltehetőleg Tumnor egyik halott emberének lábszárában folytatódott. Shev elhúzta a száját. Gyűlölt verekedni, és most az a határozott érzése támadt, hogy itt hamarosan közelharcra kerül sor.

– Nagyon úgy tűnik – mormogta egészen közel hajolva Javréhoz –, hogy a mocsadékot, aki átvágott bennünket, átvágta egy másik mocsadék.

– Igen – súgta válaszul Javre. Az ő suttogása hangosabb volt, mint a legtöbb ember hétköznapi beszédhangja. – Az a helyzet, hogy nem tudok dönteni. Kit öljek meg először?

– Talán kidumálhatnánk magunkat – tapogatózott reménykedve Shev. Fontos volt, hogy soha ne veszítse el a reményt.

– Shevedieh, szembe kell néznünk az eshetőséggel, hogy erőszakra kerül sor.

– Félelmetes, micsoda megérzéseid vannak.

– Hálás lennék, ha te foglalkoznál az íjásszal a galérián, amikor majd elkezdődik a balhé.

– Rendben – bólintott Shev.

– A többieket nagyjából rám bízhatod.

– Rendes tőled.

A kocsma hátuljából súlyos csizmák koppanása és fém félreismerhetetlen csengése hallatszott. Tumnor arca még gyűröttebb lett, a halántékáról izzadságcseppek gördültek le.

Javre összehúzta a szemét.

– És kiderül, ki a cselszövőnk.

– A cselszövők általában szeretik a színpadiasságot, igaz? – morogta Shev.

Karcsú és magas nő jelent meg a reszketeg gyertyafényben. Majdnem akkorára nőtt, mint Javre, fekete haját rövidre nyíratta, egyik inas karját kék tetoválások borították, a másikat pedig edzettacél vértek. Páncélkesztyűjének ujjai ívesre kovácsolt éles fémkarmokban végződtek, amik minden lépésnél hangosan összekoccantak. A nő zöld szeme csillogott, ahogy mosolyogva közeledett feléjük.

– Rég nem találkoztunk, Javre.

Javre csücsörített az ajkával.

– Jaj, az Istennő szaros segge lukára! – szólt. – Jó látni, Weylen. Vagy ha nem, akkor inkább rossz.

– Ismered? – kérdezte Shev.

Javre vágott egy grimaszt.

– Be kell valljam, nem teljesen ismeretlen a számomra. Ő a Tizenharmadik a Tizenötből.

– Már a Tizedik vagyok – helyesbített Weylen. – Amióta megölted Hanamát és Birkét.

– Ugyanazt a választási lehetőséget kínáltam fel nekik, amit hamarosan neked fogok. – Javre rántott egyet a vállán. – A halált választották.

– Ööö… – Shev feltartotta kesztyűs ujját. – Ha szabad kérdeznem… Ti meg mi a büdös francról beszéltek?

A nő lassan feléje fordította smaragdzöld szemét.

– Nem mondta el?

– Mit nem mondott el?

Javre grimasza még morózusabb lett.

– Említettem a barátaimat a templomból.

– A thondi templomból?

– Igen. Nos, nem teljesen a barátaim.

– Úgy érted… semlegesen állnak hozzád? – tapogatózott reménykedve Shev. Fontos volt, hogy soha ne veszítse el a reményt.

– Inkább úgy mondanám, hogy az ellenségeim.

– Értem.

– Az Arany Rend tizenöt templomos lovagja nem hagyhatja el a templomot, kizárólag a főpapnő parancsára. Halálbüntetés terhe mellett.

– És ha jól sejtem, te nem kaptál engedélyt a távozásra – mondta Shevedieh, ahogy körülnézett a csehóban közszemlére tett éles acélon.

– Nem volt egyértelmű.

– Nem volt egyértelmű?

– Na jó, egyértelmű volt, hogy nem.

– Elvesztette a jogát az élethez – közölte Weylen. – Mint ahogy mindenki más is, aki facilitálja a szökését.

Ezzel felemelte a kezét, és a mutatóujja végén lévő acélkarmot egyszerűen belenyomta Tumnor feje búbjába. A férfi leginkább recsegő fingra emlékeztető hangot hallatott, aztán előredőlt. A koponyáján keletkezett szabályos lyukból bugyogva folyt a vér.

Shev felemelte a kezét.

– Hát én nem facilitáltam semmijét, azt garantálom. Én is éppen úgy szeretem a facilitálást, mint bármelyik másik lány, sőt talán sokkal jobban is, de Javre? – Óvatosan megforgatta a kezét, hogy a mechanizmus működésbe lépjen, és remélte, hogy a mozdulat nem tűnik többnek széles gesztusnál. – Nem akarom megbántani, biztos vagyok benne, hogy egy szép napon jó felesége lesz számos férfinak, de egyáltalán nem az esetem. – Shev felhúzott szemöldökkel pislogott Weylenre, akit őszintén szólva sokkal inkább az esetének talált. Az a szempár bizony nem volt semmi. – És igazán nem akarok szerénytelennek tűnni, de hogy én facilitáljak? Általában bőven van elég jelentkező, hogy engem facilitáljon, ahogy csak egy nőt…

– Azokra gondol, akik segítettek nekem – vágott a szavába Javre.

– Hm?

– A facilitálás nem valami szexuális izé.

– Á!

– Öljétek meg őket! – parancsolta Weylen.

Az íjász felemelte a fegyverét, a gyertyák fénye megvillant a vessző nehéz fémhegyén. A többi martalóc mindenféle kellemetlen külsejű fegyvert forgatva rontott elő az árnyékból. Bár persze melyik fegyver külseje hat kellemesnek, gondolkodott el Shev, amikor az ember orra előtt hadonásznak vele?

Shev rántott egyet a csuklóján, és a dobókése a kezébe ugrott. Sajnos a rugót túlságosan megfeszítette, így a fegyver átrepült készenlétben tartott ujjai között, és egyenesen a mennyezetbe fúródott, könnyedén vágva át a csillárt tartó kötelet. Csigák perdültek, és a hatalmas valami elindult lefelé.

A számszeríjász mosolyogva húzta meg a ravaszt, egyenesen Shev szívét vette célba. Egy másik martalóc a magasba emelte hatalmas bárdját. Aztán a súlyos fa, a rengeteg üveg meg viasz a fejére esett, és kilapította. A számszeríjból kilőtt nyílvessző egy pillanattal azelőtt vágódott a csillár oldalába, hogy az két másik nehézfiúval is végezve, rettenetes csattanással a földre zuhant, port, szálkákat, üvegszilánkokat meg gyertyákat szórva szerteszét.

– Picsába! – suttogta Shev.

Döbbenten pislogott, ahogy a visszhangok lassan elhaltak körülöttük. Javréval a kerek csillár romjainak kellős közepén álltak, a jelek szerint sértetlenül. Diadalmasan kurjantott, de mint oly sok diadalmas kurjantása, ez is riadt hörgésben folytatódott, ahogy az egyik életben maradt martalóc átugrott a csillármaradványok fölött, és szemkápráztató sebességgel forgatta meg a kardját. Shev hátraszökellt a lassan ülepedő porfelhőben, megbotlott egy asztalban, átesett egy széken, bukfencet vetett, aztán amikor egy penge suhant el mellette, bemászott a következő asztal alá, amire valaki rögvest le is csapott egy bárddal. Csattanásokat, recsegést, hangos káromkodást hallott, a kocsmai verekedés jellegzetes hangjait.

A mocskos életbe, Shev gyűlölte a bunyókat. Iszonyatosan gyűlölte őket. Mondjuk ahhoz képest, hogy mennyire, elég sokba belekeveredett. Az, hogy összeállt Javréval, nem igazán segített ebből a szempontból, sőt mi több, ha jobban belegondolt, igazából semmilyen más szempontból sem.

Shev kibújt az asztal alól, felugrott, de kapott egyet ököllel az arcába, és nekizuhant a pultnak. Kifröccsent a nyála, alig állt a lábán, és sűrűn kellett pislognia, hogy lásson valamit a szemébe toluló könnyektől.

Egy vicsorgó nehézfiú döfött felé felülről a késével, de derékból elhajolt, és a villanó acél elszáguldott mellette, ahogy a pultba fúródott. Shev előredőlt, és a férfi arcába fejelt, mire az kezét az orrához kapva hátratántorodott.

A nő kirántotta a pultból a kést, és egyetlen gyakorlott mozdulattal elhajította. A penge sebesen szelte át a helyiséget, és az íjász homlokának kellős közepében állt meg, mielőtt az célra tarthatta volna újratöltött fegyverét. A férfinak fennakadt a szeme, majd lebucskázott a galériáról, és az egyik asztalra zuhant, üvegeket meg poharakat repítve a levegőbe.

– Micsoda találat! – dörmögte magában Shev. – Ezzel simán… Uff!

Az önteltséget a szusszal együtt szorította ki belőle a következő martalóc, aki teljes lendülettel rontott az oldalának, és kibillentette az egyensúlyából.

Jól megtermett, elképzelhetetlenül ocsmány férfi volt, és egy majdnem olyan nagy és ocsmány buzogányt lóbált a kezében, mint ő maga. Hol pár poharat, hol egy egész széket vagy asztalt tört össze, fa- és üvegdarabok repkedtek körülötte. Shev nyüszítve sorolta el az összes káromkodást, ami csak eszébe jutott, miközben hol elhajolt, hol összehúzta magát, hol kétségbeesetten félreugrott. Semmiféle esélye nem volt az ellentámadásra, nem maradt se helye, se ideje, ahogy támadója könyörtelenül az egyik sarok felé terelte.

A martalóc felemelte a buzogányt, hogy lecsapjon, széles arca eltorzult a dühtől.

– Várj! – kiáltott Shev, és a férfi háta mögé mutatott.

Elképesztő, milyen gyakran beválik ez az egyszerű trükk. A nehézfiú hátrakapta a fejét, amivel Shev éppen elég időt nyert hozzá, hogy teljes erejéből az ágyékába térdeljen. A férfinak a torkán akadt a levegő, megtántorodott, és térdre rogyott, mire Shev előrántotta a tőrét, és a nyakába döfte. A martalóc felnyögött, próbált talpra állni, de az lett a vége, hogy hasra esett, és ömleni kezdett belőle a vér.

– Bocs! – mondta Shev. – A rohadt életbe, tényleg ne haragudj!

És komolyan is gondolta, mint mindig. De jobb bocsánatot kérni, mint meghalni. Mint mindig. Ezt a leckét már réges-régen megtanulta.

Nem jelentkezett újabb ellenfél. Javre a csillár roncsai mellett állt, mocskos fehér kabátját vércseppek pettyezték, körülötte tucatnyi martalóc megcsonkított hullája hevert. Ezenkívül egynek a fejét a könyökhajlatában tartotta, egy másik pedig, akit a nyakánál fogva az asztalhoz szorított, mindhiába rúgkapált.

– Egyre szarabbul mehetnek a dolgok. – Az arca rándult egyet, és izmos karjával eltörte az első férfi nyakát, majd a padlóra ejtette az élettelen testet. – A templom régen sokkal minőségibb martalócokat küldött. – Fogta magát, és a másikat úgy, ahogy volt, kihajította az ablakon át az utcára. A zsalu kiszakadt a helyéből, és a férfi szánalmas vonyítása abbamaradt, amint a feje röptében kiszakított egy darabot az egyik oszlopból.

– Hirtelenjében nem találtam jobbakat – mondta Weylen, és a háta mögé nyúlt. – De úgyis tudtuk, hogy ez lesz a vége.

Ezzel előhúzott egy ívelt kardot. Shev meg mert volna rá esküdni, hogy a hosszú penge gomolygó fekete füstből készült.

– Nem kell hogy így legyen – mondta Javre. – Két választásod van, éppen úgy, mint Hanamának és Birkének. Visszamehetsz Thondba. Visszamehetsz a főpapnőhöz, és megmondhatod neki, hogy senki rabszolgája nem leszek. Soha! Üzenem neki, hogy szabad vagyok.

– Szabad? Hah! Szerinted a főpapnő belenyugszik ebbe a válaszba?

Javre megrántotta a vállát.

– Akkor mondd neki azt, hogy nem találtál meg. Mondj neki bármit, amit csak akarsz!

Weylen keserűen elhúzta a száját.

– És mi lenne a másik…

– Megmutatom a kardot.

Ízületek reccsentek, ahogy Javre megmozgatta a vállát, szélesebb terpeszbe állt, és előhúzott egy hosszú csomagot a kabátja alól. Az összetekert rongyok végénél mintha arany csillant volna.

Weylen felemelte az állát, és nem igazán mosolygott, inkább csak kivillantotta a fogait.

– Ugye tudod, hogy valójában nincs választásunk?

Javre bólintott.

– Tudom. Shevedieh!

– Igen? – kérdezte rekedten Shev.

– Csukd be a szemed!

Shev becsukta a szemét, Weylen pedig abban a pillanatban hangos, fülhasogató csatakiáltás kíséretében átugrott egy asztalon. Gyors léptek koppantak a padlódeszkákon, valaki emberfeletti sebességgel mozdult.

Fém kondult, és Shev összerezzent, ahogy hirtelen erős fény ragyogott át rózsaszínűen a szemhéján. Valami csikordult, reszketeg hörgés hallatszott, aztán megint sötét lett.

– Shevedieh!

– Igen? – kérdezte rekedten Shev.

– Most már kinyithatod.

Javre továbbra is egyik kezében fogta a csomagot, körülötte szakadt rongydarabok lebegtek. A másik kezével Weylent tartotta, a nő karja ernyedten lógott, acélkarmai a padlón csikordultak. A mellén éktelenkedő vörös folttól eltekintve békésnek látszott. Kivéve, hogy a hátából sugárban spriccelt a fekete vér a deszkára.

– Úgyis megtalálnak, Javre – suttogta.

– Tudom – bólintott Javre. – És mindannyian választhatnak majd. – Leengedte Weylent a padlón egyre terebélyesedő vértócsába, aztán a kezével lezárta azt a gyönyörűséges zöld szempárt. – Az Istennő könyörüljön rajtad! – mormogta.

– Előbb inkább rajtunk könyörüljön – jegyezte meg Shevedieh, és letörölte a vért lüktető orra alól, majd készenlétben tartott tőrével odalépett a pulthoz, hogy belessen mögé.

A kocsma tulajdonosa odalent kuporgott a földön, és még kisebbre húzta össze magát, amikor meglátta a nőt.

– Ne öljön meg! Kérem, ne öljön meg!

– Nem tervezem. – Shev elrejtette a tőrt a háta mögött, és megmutatta a férfinak a nyitott tenyerét. – Senki sem fogja megölni. Semmi baj. Mind… – Azt akarta mondani, hogy „elmentek”, de körbenézett a csehó romjain, és kénytelen volt komorabban befejezni a mondatot. – …meghaltak. Most már előjöhet.

A kocsmáros lassan felállt, átnézett a pult fölött, és eltátotta a száját.

– Azt a rohadt…

– Elnézését kell kérnem az okozott kárért – mondta Javre. – Nem olyan szörnyű, mint ahogy kinéz.

A repedésektől szabdalt túloldali fal ezt a pillanatot választotta, hogy kidőljön az utcára, terebélyes kőporfelhőt verve fel. Shev köhögve lépett hátra.

Javre csücsörített, és elgondolkodva az ajkához illesztette a mutatóujja begyét.

– Talán éppen olyan szörnyű, mint ahogy kinéz.

Shevtől egy fájdalmas sóhajra futotta. Nem ez volt az első, amióta Javre, Hoskopp oroszlánasszonya mellé szegődött, és gyanította, hogy nem is ez lesz az utolsó.

Elővette az erszényt az inge alól, meglazította a zsinórt a szájánál, és kigurította belőle az ékkövet az összevissza karistolt pultra, ahol az csillogva megállt.

– Az okozott kár fejében – mondta a leesett állú kocsmárosnak.

Aztán beletörölte a tőrét a legközelebbi hulla kabátjába, visszadugta a hüvelyébe, majd anélkül, hogy még egy szót szólt volna, sarkon fordult, és kisietett az utcára.

Közeledett a hajnal, a nap halványszürke pacákat festett a keleti égboltra a rozoga háztetők felett. Shev mély lélegzetet vett, és megrázta a fejét.

– A nyavalya törje ki, Shevedieh! – suttogta maga elé. – A lelkiismeret pokoli nyűg egy tolvaj esetében.

Javre lépteit hallotta hátulról, aztán a nő máris ott magasodott mögötte, és lehajolt, hogy egyenesen a fülébe suttoghasson.

– Most már szeretnél meglógni a városból?

Shev bólintott.

– Igen, azt hiszem, az lenne a legjobb.